Búcsúval egybekötött falunapokat tartottak Gödemesterházán, a mindössze 237 magyar lelket számláló Felső-Maros menti községben. A falunapokra meghívták a községből elszármazottakat is. /Gödemesterházi Napok. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 28./

Nyolcfős kutatócsoport – Soós Zoltán régésszel és Bakonyi Regina budapesti régészhallgatóval – október folyamán feltárta a disznajói református templom egykori szentélyét. Az ásatások során előkerült a 13. század végi, 14. század eleji román stílusú szentély. Itt találtak rá a 18. századi, barokk kori kriptára, amely ugyancsak feltárásra vár. A templomtól száz méterre található középkori udvarház körül is végeztek feltárásokat. Az épületet egy 1423-as irat erődített udvarházként, castellumként említi. A Ráth Károly Közalapítvány tervei közt szerepel a kúria megvásárlása, és ebben egy tájház és egy Felső-Maros menti régészeti központ létrehozása. Az épület felújítása, restaurálása, a régi udvarház visszaállítása, a falkutatások 3-4 milliárd lejt és akár 10 évet is felemészthetnek, viszont az eredmény igencsak látványos lehet. /Mészely Réka: Tájházat és régészeti kutatóközpontot terveznek Disznajóra. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 16./

Az 1949-ben létesített kolozsvári Folklórintézetbe Kodály Zoltán egyik tanítványát, Jagamas Jánost meghívták tudományos főmunkatársnak. Jagamas János irányította és hangolta össze valamennyi romániai magyar népdalgyűjtő tevékenységét. Ezt azért is tehette, mert intézeti feladatai mellett egyidejűleg a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tanára is volt, ahol ő képezte a népzenekutatók újabb nemzedékét. Jagamas János /Dés, 1913. jún. 8. – Szamosújvár, 1997. szept. 15./ a középiskolát Kolozsváron végezte, majd beiratkozott az itteni konzervatóriumba. Rövid idő múltán kénytelen volt félbeszakítani tanulmányait, és a Dés közelében levő Alőrben vállalt tanítói állást. Ebben a román lakosságú faluban gyűjtött először népdalokat. Nemsokára lehetővé vált, hogy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanuljon, maga Kodály Zoltán avatta be a népzenetudomány kérdéseibe. A mesterétől kapott útmutatás szerint 1942 nyarán, majd 1943-ban nagyszabású népdalgyűjtést végzett. A háború miatt tanulmányait ismét megszakította, csak 1948-ban, harmincöt esztendős fővel nyerte el a zeneszerzői oklevelet Kolozsváron. Noha élete céljául a zeneszerzői pályát választotta, az első dalok, kórusművek, vonósnégyesek és zongoraszonáták megírása után szinte másfél évtizeden át teljesen abbahagyta a komponálást, hogy minden idejét a tanításnak és főleg zenefolklorisztikai kutatásainak szentelhesse. Megkezdte a korábban egyáltalán nem érintett, illetőleg a kellő mértékben még nem ismert vidékek népzenéjének kutatását. Páratlan szorgalommal nagyarányú gyűjtéseket végzett a Fekete-Körös völgyében, Kalotaszegen, a Mezőségen, a Nagy-Szamos és a Felső-Maros mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, az udvarhelyi, a gyergyói és a csíki székelyek, valamint a moldvai, a gyimesi és a barcasági csángók körében. Viszonylag rövid idő alatt több mint hatezer népi dallamot gyűjtött össze. A lejegyzett anyagot a Kolozsvári Folklórintézet népzenei archívuma őrzi. A gyűjtéssel és a lejegyzéssel párhuzamosan rendszerezte a dalanyagot. Nem kevesebb mint tizenkétezer dallamot elemzett és osztályozott, majd elkészítette az erdélyi és a moldvai magyar népdalok típuskatalógusát. Ezzel szilárd alapot biztosított tanulmányainak és köteteinek megszerkesztéséhez. Nevét legelőször Moldvai csángó népdalok és népballadák című, Faragó József és Szegő Júlia közreműködésével 1954-ben kiadott könyve tette ismertté. A Kolozsvári Folklórintézet népdalgyűjteménye alapján Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez című tanulmányában foglalta össze. Ötesztendei megfeszített munka árán 1958-ban fejezte be Jagamas János – Faragó József részvételével – Romániai magyar népdalok című gyűjteménye összeállítását. Munkája csak 1974-ben láthatott napvilágot. /Almási István: Jagamas János emlékezete. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

A romániai törvénykezés kimondta: a Felső-Maros mentén az erdők visszakerülnek a Bánffyak tulajdonába. Báró Bánffy Miklós /sz. Budapest, 1948/ elmondta, az erdészeti hatóságok, ahol csak tehetik, gátolják a restitúciót. Hiába van a kezében a jogerős táblabírósági ítélet, még nagyon sok a kérdőjel. Az, hogy ő nem Erdélyben született, a történelem „műve”. Ugyanis 1940-ben Teleki Pál miniszterelnök felkérte az apját, báró Bánffy Dánielt, hogy vegyen részt az általa alakított kormányban, ami a Budapestre való költözését feltételezte. A háború után már nem lett volna szerencsés hazaköltözni, Budapesten maradtak. 1951-ben kitelepítették őket rózsadombi házukból, és egy kis húsraktárt jelöltek ki számukra, ahol két és fél esztendeig kilencen laktak szűkösen. Bánffy Dániel közben balesetet szenvedett és megbénult. Felesége kétkezi munkájából meg az idegenek jóakaratából nevelte fel hét gyermekét. Minket öntudatos, gerinces, ország- és nemzetszerető magyarnak neveltek, emlékszik vissza Bánffy Miklós. Tízéves korától kezdve a szünidőkben rendszeresen elment dolgozni. Elvégezte az élelmiszer-ipari főiskolát. Leányváron – a faluban, ahol él – lemondatták az addigi elöljárót, majd 1990-ben a Magyar Demokrata Fórum, melynek egyik alapító tagja, felkérte, hogy vállalja el a polgármesterséget. Akkoriban nem gondolta volna, hogy négy cikluson keresztül fog Leányvár élén állni. 2006-ban viszont látta, hogy az ország gazdasági és politikai helyzete nem kedvez a jobboldali érzelmű önkormányzati vezetőknek, ezért többé nem jelöltette magát. Másrészt régóta érlelődött benne, hogy most már éppen ideje lenne feladatot vállalni ősei Erdélyében is. Tudja, hogy már jó ideje a Bánffyak ellen lázítják a Felső-Maros mentieket. Azzal riogatják őket, hogy „visszajön a báró, és kisemmiz benneteket!” Valójában munkahelyeket akar teremteni. Bethlen Farkas fia már hazaköltözött. Sok szervezőmunkával, sokszor a saját két kezével végzi ezt a „második honfoglalást”. Bánffy Miklós is tervezi a kétlakiságot. /Szucher Ervin: Az ősökre legyünk büszkék, ne önmagunkra. Beszélgetés báró Bánffy Miklóssal. = Krónika (Kolozsvár), okt. 3./

Marosvásárhelyen megnyílt Iszlai Irma festményeit és grafikáit, valamint Duha László fába vésett, népi hagyományokat bemutató kiállítása Iszlai Irma Felső-Maros mente helyeit, dombjait, virágait ábrázolja. Jelképesek a címek is: Messze még a tető, Egyedül – Isten közelében vagy bekerítve. Duha László az egészségügyből ment nyugdíjba. Népi ihletésű faragványait rendkívüli gondosság, aprólékos kimunkálás jellemzi. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: Erdő-mező szerelmesei. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 25/

Kolozsváron a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) székházában Almási István kolozsvári születésű népzenekutató A népzene jegyében. Válogatott írások /Európai Tanulmányok Alapítvány, 2009/ című könyvét. A szerzője idén decemberben ünnepli 75. születésnapját. Almási Istvánnak, a romániai magyar népzenekutatás jelentős képviselőjének számos kötete jelent már meg, köztük a Jagamas Jánossal közösen írt Magyaró énekes népzenéje. Egy Felső-Marosmenti falu magyar néphagyományaiból, illetve a Faragó Józseffel együttdolgozva született Virágok vetélkedése. Régi magyar népballadák című kötet. A mostani kötet 25, 1974 és 2007 között született tanulmányt tartalmaz. A házigazda szerepét Pozsony Ferenc néprajzkutató, a KJNT elnöke töltötte be. /Ferencz Zsolt: A népzene jegyében. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Ősi tudásból jövőt szőni
Tojásírás, székely ruha készítés, varrottasok és úri hímzés – mind-mind azt az időt idézik, amikor a kézimunkák üzenetét még értették. A termékenységvarázslás, rontás távol tartása mellett a mód és a vágy is jelentést kapott egy-egy darabban. Az üzenetek mai ritka értőinek egyike, Kisné Portik Irén Gyergyószentmiklóson élő néprajzkutató.
Fiatal szülők gyermeke voltam, de a két nagyanyám bűvkörében nőttem fel. Ma is csodálatra késztet az egyetértés, ahogy anyatársként és szomszédként éltek, a megoldáskészség, amivel a mindennapokat élhetőbbé tették, s a népi tudás és bölcsesség, ami belőlük áradt. Apai nagyanyám hét gyermekkel maradt özvegyen, anyám nevelőanyja pedig – akit mindenkinél jobban szerettem – még özvegyen is nagyobb testvérei gyermekeit nevelte. Köztük anyámat, később minket, a két unokát.
Stafírung az élethez
Édesapám – aki azt vallotta, hogy „nyolc óra a kommunisták munkaideje, mi pedig annyit dolgozunk, hogy ne csak a mindennapi kenyér, de a kalácsba a mazsola is tisztességes keresetből kerüljön az asztalra” – genetikailag testálta rám a munka örömét, szépségét. Az osztályfőnökeimnek már nem volt nehéz elhitetniük velem, hogy „a legboldogabb ember az, akinek a legtöbb dolga van a világon.” Lelkipásztorom, Guszti bácsi nem csak református hitre, hanem a keresztyén életformára is nevelt. „Csak azt az életet érdemes élni, amit másokért élünk” – mondta nekem. Tőle és tanáraimtól tanultam meg, hogy senki sem fogja nemzeti kincseinket megtartani, megmenteni, továbbadni csak mi magunk. Ezért pedig sürgősen cselekedni kell! – szólalt meg bennem a még embrionális hivatástudat.
Számok és szerelmek
Mire leérettségiztem, már tudtam, milyen rengetegbe lesz küldetésem, csak az út nem volt még világos. Akkor azt hittem, matematikatanárként kell szolgálnom a nemzetemet. Most már tudom, hogy lépésről-lépésre a Gondviseléstől vezérelt utat jártam be. Amikor sokak megbotránkozására abbahagytam matematikai tanulmányaimat, azt hittem, kizárólagosan a néprajz arája leszek. Gyergyóba jöttem, apám szülőföldjére, amelyet ő maga tizennyolcadik születésnapomon mutatott be nekem, és akkor már világossá vált előttem, hogy Szászrégen csak a szülővárosom marad. Amikor berendezkedtem a magányos életre, megismertem azt a kétgyermekes özvegyembert, aki nem csak állította, hogy egy nő élete pusztán a szakmai gyönyörökkel nem lehet teljes, hanem be is bizonyította. Így lettem két gyermek boldog édesanyja, és fogadott gyermekeim után négynek nagymamája. Egyedüllétem alatt sikerült összegyűjtenenem Csík-, Gyergyó-, Kászon-szék szőttes anyagát – több mint 350 rokolya és 250 lakástextil –, népi építészetének formaelemeit, deszkamintázatait – 1200 deszkakivágást –, hímestojás-anyagát, hiedelemvilágának és folklórjának tekintélyes részét. Több mint 300 keresztszemes hímzést rajzoltam le Felső-Maros mente 21 falujából, amit Palkó Attilával és Zsigmond Józseffel közös kötetben tettünk közzé.
Kévék megkötve, aratásra készülve
Amikor még középiskolás koromban lelkipásztorom kezembe adta Lükő Gábor A magyar lélek formái című munkáját, már megtanultam, hogy a tárgyi kultúra és a szellemi elválaszthatatlan egymástól. Ebben a rálátásban, nagy kiterjedésű terepmunkával a hátam mögött, igen gazdag gyűjteményekkel a birtokomban kezdtem el néprajzi, majd kulturális antropológiai tanulmányaimat Debrecenben. Faragó József professzor úr, aki ismerte néprajzi munkámat, szeretett volna oktatónak beajánlani az éppen induló kolozsvári tanszéken. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy egyszer magam végezzem el a néprajz szakot, természetesen ott, ahol a tanáraim is szakképzést szereztek. Mai napig büszke vagyok erre a döntésemre, bár nekem kellett gondoskodnom gyűjtéseim kiadatásának mindennemű költségeiről. A kutatóintézményekhez tartozóknak hivatalból fizetik a gyűjtést, a feldolgozást, a kiadáshoz is hamarabb pénzhez jutnak, mint a magányos önérzetesek. Ha nem is sikerült még mindenik témát kiadványban magamhoz ölelni, vigasztal Újváry professzor írott véleményezése, aki államvizsga dolgozatomat és disszertációmat irányította, ez utóbbi 2500 hímes tojás jelképeinek eredetét és azok kapcsolatrendszerét vizsgálja.
Tojásírástól az úri hímzésig
Természetesen a néprajzos dolga a hagyományok újraélesztését is felvállalni, a kézművesség újratanítását is kézbe venni. A felgyűjtött anyagot ezért az 1992-ben általam kezdeményezett, Ethnographia Gyergyóiensis Alapítvány keretében a Gyergyószentmiklósi Népművészeti Alkotóházban szemléltettük. Itt érte meg idén 21. születésnapját a foszlányaiból újjáélesztett farsangtemetés is, a húsvét előtti tojásírás is. Az utóbbi években közel kétezer érdeklődő több mint hatezer tojást ír meg évente. Idén 14. alkalommal emlékeztünk meg az 1848-as forradalom népi vonatkozásairól, és több mint 300 résztvevővel kóstoltattuk meg évente más-más katonakonyha ínyencségeit. Az alapítvány kebelén előbb baráti társaságként különvált, mára jogi személyként működik a Gránátalma Egyesület. A magyar úri hímzés hagyatékértékeinek népszerűsítését tartjuk szem előtt. Eddig több mint hatvan hasonmás munka készült el a történelmi nagyasszonyok kelengyéiből, és több mint húszon munkálkodunk.
Élni valamiért
Fontosnak tartom a szövés, varrás, hímzés technikai ismereteinek, ősi tudásának átadását is, lehetőleg úgy, hogy megváltoztassa a szemléletet, az ízlést, a piacot, és a megélhetésben is része legyen. Ezért oktatónak jelentkeztem a Hargita Megyei Művészeti Népiskolához, ahol nagyszámú érdeklődőnek sikerült átadni a kézművesség elfelejtett ismereteit. Minél többen ismernék meg és tennék magukévá őseink életfelfogását, hitét, hét határon viselt jelképeit, annál közelebb állnánk az egységes székelység, illetve magyarság újraszerveződéséhez. Volna kitartás a székely autonómiához, több esély lenne a független Erdélyre, egy újjászülető Magyarországra.
Ehhez pedig nem valamiből, hanem valamiért kellene élnünk. Nem az erdőkből, hanem az erdőkért, nem a néprajzból, hanem a néprajzért, nem magyarságunkból, hanem magyarságunkért. Nekünk erre őseink élete a modell. Ott pedig, ahol a nomád világban kipróbált, Európának leckét adó életformában bevált eszmeiség lenne az úr, nem lennének, mint ahogy nem is voltak szennyezett vizek, tar hegyek, egyfelől kipusztuló-, másfelől kóbor állatok, szellemi fölénytől és a fizikai munka alázatától messze álló meggazdagodottak. Magyarán: az ősi tudás és a vele járó életformára, életeszményre azért van szükségünk, hogy letéphessük magunkról az elkorcsosodás láncát.
Kisné Portik Irén
Néprajzkutató, Szászrégenben született 1955-ben, elemi és középiskolai tanulmányait is ott végezte. 1977-től Gyergyószentmiklóson él. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsész karán diplomázott. Dolgozott textil-technikusként a gyergyószentmiklósi Bútorszövetgyárban, néprajzosként a Tarisznyás Márton Múzeumban, a Szárhegyi Kulturális és Művészeti Központban, a Salamon Ernő Gimnáziumban. Három évig igazgatója volt a Városi Könyvtárnak, jelenleg a Gyergyószentmiklósi Polgármesteri Hivatal kulturális felügyelője, a Hargita Megyei Művészeti Népiskola oktatója. Munkásságáért 2003-ban Aszalós-díjat, 2005-ben a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetést kapta. Önálló kötetei: Kossuth Lajos a magyar nép tudatában, 2002; Barát Jóska, Gyergyóalfalu Naszreddin Hodzsája, 2006; Gyergyó és a fenyő, 2006; Rejtélyes számok a hiedelemvilágban, 2008; Barát Jóska, az alfalvi adomázó, 2012. Két kötet társszerzője: Felső-Maros vidéki keresztszemesek, Kriterion, 1985; Két nagyanyám időjósló mondókái, Népismereti Dolgozatok 1994. Kriterion.

Magyaró monográfusa volt
Palkó Attila az egész Felső-Maros mentén ismert szűcsmester fiaként látta meg a napvilágot, de édesapja mellett a gazdálkodás mindennapjaiban, az erdőlésben és a tutajozásban is részt vett. A nagyenyedi kollégium diákja volt, középiskolai tanulmányait a bécsi döntés után Marosvásárhelyen folytatta, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett. A régészetet a hazai szakma legjelesebbjeitől sajátította el. Vajdaszentiványon a Hallstadt-kori lelőhelyeket Kurt Horedt professzorral közösen tárták fel, Kolozsvár mellett, a Bácsi-torokban Nicolae Vlassával találtak a Kőrös-kultúrához tartozó fontos leleteket. Mint a Báthory István Líceum tanára, önálló régészeti táborokat is szervezett diákjai számára a Bácsi-torokban és a középkori Léta vára falai alatt.
Néprajzosként a Felső-Maros vidéke hagyományait gyűjtötte össze és dolgozta fel, a tutajozástól a népdalokig és a varrottasokig. Évtizedekig tartó gyűjtőmunkával elkészítette szülőfaluja, Magyaró történeti és társadalomrajzi monográfiáját. A Magyaróról megjelent könyveinek a szintén odavalósi Zsigmond József volt gyakori társszerzője, zenei, illetve képzőművészeti szakértőként Jagamas János és Portik Irén működött bennük közre.
Palkó Attila tanulmányai, szakcikkei hazai és magyarországi akadémiai kiadványokban jelentek meg, tudománynépszerűsítő írásait pedig számos hazai sajtótermék közölte.
Hálás szülőfaluja számon tartotta és értékelte a munkásságát. A magyarói iskola Palkó Attila két hónap múlva esedékes 90. születésnapja kapcsán készült felvenni a község és a tágabb régió monográfusának a nevét. Sajnos, maga az ünnepelt már nem lehet ott jelen. Kolozsvári és Maros menti tanítványai, tisztelői augusztus 11-én, szombaton kísérik ki őt is a Házsongárdi temetőben nyugvó jeleseink közé.
(KN)
Népújság (Marosvásárhely)

Közös jelölteket indít Maros megyében az EMNP és az MPP
Közös jelölteket indít Maros megyében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és a Magyar Polgári Párt (MPP). A néppárt közleménye szerint a két szervezet hosszú egyeztetések eredményeképpen biztosítani kívánja a nemzeti oldal egységes fellépését, ennek érdekében pedig az EMNP színeiben fele-fele arányban közösen indítanak jelölteket a parlamenti választásokon.
A tájékoztatás szerint az 1-es szenátori körzetben Marosvásárhelyen Jakab István üzleti menedzser; a 2-es körzetben, Nyárád- és Felső-Küküllő mente térségében Tőkés András tanár; a 3-asban, Dicsőszentmárton, Marosludas, Radnót, Balavásár és Segesvár környékén Máté János vegyészmérnök; a 4-es egyéni választókörzetben, Nagysármás, Szászrégen és Felső-Maros mente térségében Varga Lóránd közgazdász indul szenátorjelöltként.
Marosvásárhelyen, az 1-es képviselői körzetben Portik Vilmos kommunikációs szakember, a 2-esben Boros Zoltán filmrendező, a Román Televízió Magyar adásának főszerkesztője, a 3-as körzetben Marosvásárhely környékén, Székely-Mezőségen, Alsó-Maros mentén, valamint Alsó-Nyárád mentén Bereczki Ferenc építészmérnök, a 4-es egyéni választókörzetben, Dicsőszentmárton, Marosludas, Radnót térségében dr. Pálosi Csaba állatorvos, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi elnöke; az 5-ösben, Szováta, Erdőszentgyörgy és Nyárádszereda térségében László György építésztechnikus, a Magyar Polgári Párt Maros megyei elnöke; a 6-osban, a Segesvár és Balavásár közti térségben Ölvedi Zsolt gyógyszerész; a 8-as körzetben a Görgény völgyében és Szászrégen környékén Barabás Tibor gépészmérnök indul képviselői mandátumért.
A jelöltek hétfő délután nyújtják be a jelöltlistákat a Megyei Választási Irodánál.
Néhány napja Toró T. Tibor, az EMNP elnöke politikai szövetséget, az erdélyi autonomista pólus létrehozását ajánlja az MPP-nek, miután a választásokon való közös indulásban nem tudtak megegyezni. Toró ekkor úgy fogalmazott: arra még mindig van lehetőség, hogy a polgári párt megyei szervezeteivel helyi szinten egyezségeket kössenek.
Krónika (Kolozsvár)

Nemzedékek hagyománylánca (XXIV. Népzene- és néptánctalálkozó)
Ha borban az igazság, akkor csizmában a magyar lélek. A tegnap véget ért sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozó újból bizonyította: bár egyre kevesebben élnek azok közül, akik beleszülettek abba a kultúrába, amely a magyar lélekből fakad, népzene- és néptánchagyományainkat van, aki továbbadja és nemzedékről nemzedékre éltesse.
Könnyedség, üdeség, báj, sok humor és felszabadultság jellemezte a kolozsvári egyetemistákból álló Ördögtérgye Néptáncegyüttes pénteki, Ki mint veti táncát... című előadását, amelyben a tánc kitörő örömével nyitogatta Both József csoportja tucatnyi hagyományőrző erdélyi falu kincsesládáját. A társulat a szombati, Apáról fiúra elnevezésű gálán is fellépett a Tamási Áron Színházban, ugyancsak nagy sikerrel. A szervező és házigazda Háromszék Táncegyüttes vajdaszentiványi táncokkal nyitotta meg a gálaműsort, a meghívottak közül elsőként a Felső-Maros mente egyik legjelentősebb zenészközpontjából, Magyarpéterlakáról érkezett zenészek léptek színpadra, amelynek legszebb dísze a már kezdettől ott ülő székiek csoportja volt. (folytatás az első oldalról) A Százlábú Néptáncegyüttes magyarszentbenedeki tánccal bizonyította, nemhiába képviselheti egyedüliként az erdélyi gyermek- és ifjúsági együtteseket a következő budapesti Duna Karneválon, ugyanakkor hisszük, Sepsiszentgyörgyön van utánpótlás, és ami a legfőbb, általuk a tizenévesek körében is tömeges az érdeklődés néptáncanyanyelvünk iránt. A gálaműsor fénypontja a széki adatközlők fellépése, akik közül két házaspár, Szabó István (Kicsi Józsi Pista) és Szabó Róza, valamint Csorba János (Kocsmáros) és Csorba Rózsi átvette a Háromszék Táncegyüttes által 2008-ban alapított Az erdélyi néptánc gazdája kitüntetést. A velük érkezett, hagyományőrző fiatalokból álló Szalmakalap néptánccsoport bemutatkozásával és minden fellépő együttes közös táncával ért véget a gálaműsor, amelynek zenei felelősei – magyarpéterlaki és széki zenészek, a budapesti Gázsa és a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar, valamint Erőss Judit énekes – elhitették a közönséggel, a tánc mellett (vagy még inkább) népzenekincsünk is jó kezekben van.
Fekete Réka
Gyermekektől gyermekeknek
Ha száznál több gyermek és legalább annyi szülő, nagyszülő, keresztszülő, tanítónő mosolyog egyszerre, akkor a novemberi hideg nem számít. A sepsiszentgyörgyi népzene- és néptánctalálkozó utolsó napján hagyományosan a kicsiké a terep, és bár idén az elemisták félévközi vakációja miatt vasárnap kevesebben voltak a Szabó Kati Sportcsarnokban, mint az előző években, a kézművesek minden asztalánál hosszú sorban álltak a nemezelni, fonni, csuhé- és rongybabát készíteni akarók, végül pedig egymás sarkát taposták a táncolók. Előbb az apróknak húzta a Mozsikácska, aztán a meghívott gyermekegyüttesek gálája következett – a házigazda Százlábú és Százlábacskák mellett a nagybaconi Pásztortűz, a kézdiszentléleki Borsika és a kézdiszentkereszti Tisztás mutatta be tudását – búcsúzóul pedig mindenki együtt firgett-forgott: óvodások és már felnőtt fiatalok pörögtek fülig érő szájjal a pályán, a népviseletek farmerekkel keveredtek, s még a nézőtéren fényképező, filmező szülők lába is mozgott... de hát miért is kellene a jónak ellenállni?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hol a haza?
„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar” – figyelmeztet Vörösmarty Szózatának első sora. De melyik hazának? Hiszen pillanatnyilag – a trianoni békediktátum miatt – nyolc hazája is van a magyarnak, akit ezek mindegyikében nyomorgatnak valamivel.
Az egyikben a nyelvtörvénnyel és a Beneš-dekrétumokkal, a másikban a székely és magyar szimbólumok betiltásával, a harmadikban magyarveréssel, a negyedikben... És így folytathatnám tovább, bezárólag a „maradék Magyarországgal”.
Mit jelentett a haza egy magyar számára a piski, szebeni, nyergestetői és a segesvári csata idején, 1849-ben, az I. és a II. világháború ojtozi és gyimesiharcaiban, 1956-ban Magyarországon? És mit jelent ma, 2013-ban Erdélyben (Románia), Felvidéken (Szlovákia), Kárpátalján (Ukrajna), Őrvidéken (Ausztria), Délvidéken (Szerbia, Horvátország, Szlovénia) és a maradék Magyarországon? Annak idején magától értetődőnek tartották meghalni a hazáért, és ez adott erőt elviselni akár a halált is. Ha most megkérdeznék száz székely embert, hogy ha támadás érné Romániát valamilyen oldalról, mondjuk Magyarország irányából, kész lenne-e azonnal a román haza védelmére sietni, nem tudom, akadna-e akár egy is, aki igennel válaszolna. Különben ismerve a románok alkamazkodókészségét, ők sem vizsgáznának jobban a magyaroknál, ha a Moldovai Köztársaság ellen kellene harcolniuk.
Tekinthető-e hazának Románia?
Mindenekelőtt tisztázásra szorul a haza fogalma, ami napjainkra nagyon is bonyolulttá vált. A magyar értelmező szótár szerint a haza az az ország, az a nép, amelyhez valaki születés vagy honosítás révén tartozik; terület, hely, ahol valamely embercsoport életlehetőségekre talál. Egy másik felfogás szerint a haza fogalma életteret jelent, ahol az ember születik, nevelkedik és meghal. Mások szerint a haza a lakóhely, család, ország, történelem, az azonos nyelvű és kultúrájú közösség összetartozása, szülők, rokonság, nép, anyanyelv és anyaföld, melynek szelleme van. Megállapítható, hogy a haza igen tág fogalom és változó nagyságú terület, amely lehet egy családi ház, de lehet oroszországnyi terület is, amely minden orosz ember hazája. Ezt a hazát szeretni és tisztelni kell. Ha a szükség úgy hozza, emberi kötelességünk megvédeni.
Napjainkban – hozzám hasonlóan – igen nagy azoknak a száma, akik nem ott születtek, ahol laknak, és nem ott laknak, ahová valók. És mégis van egy hely, amelyet szülőföldjüknek neveznek. Esetemben szüleim és felmenőim révén, akik Felső- és Alsó-Háromszéken születtek és haltak meg, az én hazám Háromszék, még akkor is, ha életem háromnegyedét nem ott, hanem máshol éltem le. Háromszék szervesen kapcsolódik a Székelyföld többi részéhez is, amelynek a délkeleti részén fekszik. Mivel életem folyamán Erdővidéken, Udvahelyszéken és Csíkszéken is laktam, és lakom ma is, úgy ezek tovább növelik térben az én hazámat. Marosszék pedig az azonos nyelvű és sorsú közössége révén kiteljesíti szülőföldem határait. Az én hazám ilyenformán a Székelyföld. Ez viszont része a történelmi Erdélynek, amelyhez Trianon után hozzászámítják a Partiumot és a Bánságot is.
Ilyenformán több mint ezeréves közös történelmi múltja okán az én hazám Erdélyország. Igen ám, de Erdély a Székelyfölddel együtt Románia résztartománya, ennél fogva a román állam kötelezettségei közé tartozik a részek, többek között Erdély védelme is az idegen támadókkal szemben. De kik akarhatják Erdélyt elszakítani Romániától? Erre a kérdésre tíz román közül kilenc a magyarokra esküszik. Nekünk viszont a magyarok nem ellenségeink.
Itt az első probléma a haza fogalmával. Tekinthetjük-e mi hazánknak Romániát, ha az ellenségként kezeli a magyarokat, és meg akar védeni tőlük?! Ha állami elöljáróik mindent elkövetnek, hogy ne érezzük jól magunkat a Székelyföldön és máshol se Erdély-szerte? Pedig nagyon szeretnénk hazánknak érezni Romániát és büszkék lenni rá. Ehhez csupán néhány dolog szükségeltetnék: a teljes nyelvi jogegyenlőség, a pozitív diszkrimináció és a különböző autonómiaformák meghonosítása. Ha ez megvalósulna, úgy nálunk hűségesebb szövetségesre nem találna a románság. A második probléma a földhöz kapcsolódik. A múlt század közepéig (1950) a magyar ember lényegét a föld szeretete jellemezte, amiért annyit küzdött, ami élete része volt, és amitől a kollektivizáláskor megfosztották. Azóta sikerült még inkább szétzilálni a hagyományos falut, amelyet már csak a nagyszülők emléke őriz. Napjaink globalizálódó világában a földhöz való ragaszkodás teljesen eltűnt, és az emberek többsége halála után, a sírban kerül közvetlen kapcsolatba az anyafölddel. A haza fogalmának fontos elemeként szükséges újrafogalmazni a magyarság földhöz való viszonyát.
Haza és gólyafészek
Amint fentebb már kiderült, a haza számunkra tulajdonképpen az a nép, amelyhez születés vagy honosítás révén tartozunk. Mi, székelyek és erdélyi magyarok a magyar nemzethez tartozunk még akkor is, ha határok választanak el egymástól. A trianoni békediktátum után közel száz évnek kellett eltenie, míg ezt a magyar állam a honosítással hivatalosan is igazolta. Ilyenformán immár két hazával is dicsekedhetünk. De úgy vagyunk vele, mint a gólyák: sehol sem érezzük magunkat igazán otthon. Pedig a gólyák keményen rádolgoznak arra, hogy megmaradjanak. Vonulásuk Európából a 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Afrikáig három irányba történik. Észak-Európából delnyugati irányban, Nyugat-Európán és a Pireneusi-félszigeten keresztül, a másik szinte egyenes vonalban vezet északról délre Olaszországon és Szicílián át, a harmadik, délkeleti út pedig a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsián keresztül vezet. Ez utóbbi a mi gólyáinknak az útvonala. Ezt az emberi mértékkel is hatalmas távot természetesen nem egyhuzamban teljesítik. Naponta csak néhány órát repülnek, kedvezőtlen időjárás esetén akár napokig, sőt hetekig a pihenőhelyen maradnak. Érdekes viszont, hogy a visszaút sokkal rövidebb idő alatt történik. A fészekrakó ösztön, a költés iránti vágy hajtja a madarakat. Nálunk fél évet tartózkodnak, a másik fél év a vándorlással telik el. Talán közelebb állunk az igazsághoz, ha kijelentjük, a gólyáknak csak egy hazájuk van: a hely, ahol fészket raknak, és felnevelik a tojásból kikelő kisgólyákat. Nekünk is csak egy van, és ez a Kárpát-medence. Az a hely, ahol a történelmi Magyarország kialakult. Ez a terület ezeréves törénelmünk színhelye, ahol nincs olyan terület, amely ne emlékeztetne a múltunkra.
A történelmi Magyarország középkori építményeinek 80 százaléka az elszakított területeken található, nagyjaink szülőföldje, győztes és vesztes csatáink színhelyeinek több mint fele ugyancsak ide került. Bárhol is legyen, magunkénak érezzük a burgenlandi Kismarton történelmi városmagját, Magyarország egykori fővárosát, Pozsonyt, Kassa gyönyörű Árpád-házi Szent Erzsébet-templomát, az ott nyugvó II. Rákóczi Ferenccel és Zrínyi Ilonával, Késmárkot Thököly Imrével, Krasznahorka várát, a Vereckei-hágót és Munkács várát, Nándorfehérvárt és a szabadkai városházát, Csáktornyát és Fiumét, Erdély városait és megannyi faluját. Köztük azokat is, ahol ma már egy magyar sem él. A marosszentimrei, kenyérmezei csatatereket, a piski, szebeni, segesvári, nyergestetői, kökösi csaták és az erdélyi hegyszorosok harctereit, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bolyai János, Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Madách Imre, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Kálmán Imre, Wass Albert, Nyírő József és még sok jeles magyar szülő- és nyughelyét. Mindezek erőt és hitet adnak a magyarságnak, mert az ősök hagyatékához kapcsolódnak. Megérintjük az épületeket és halljuk üzenetüket.
Azt üzenik: ne csak nézzük a falakat, az emlékhelyeket, a hajdani csata- és harctereket, hanem lássuk bennük a múltunkat is. Érintsük meg az épületeket, a romba dőlt várfalakat, kastélyokat, emlékoszlopokat, az elárvult temetők sírköveit, és hallgasuk meg az ősök gondolatait és üzeneteit. Azt üzenik, hogy a hazát szét lehet darabolni, de tárgyi és szellemi hagyatékait nem lehet egymástól elválasztani, mert összetartoznak és benne élnek az utódok tudatában. Bizonyság rá Krasznahorka vára is. Amikor tetőzete egy évvel ezelőtt a lángok martalékává vált, úgy fájt minden magyarnak, mintha a saját háza égett volna le. És így fáj minden, múltunkhoz kapcsolódó létesítmény, hajdani emlékhely megrongálása vagy tönkretétele szerte a Kárpát-medencében.
Átörökített történelmi tudat
Halott ingatlan nem jó példa. Élettel kell megtöltenünk, különben a többségi népek saját múltjukat álmodják belé. Megmaradásunk elengedhetetlen feltétele a nemzedékek közötti nyelvi és történelmi tudat átörökítése. Tanuljunk hát a magyar nép legkedveltebb madarától, a gólyától. Itt építs házat, és itt nevelj családot, és bárhova is sodor a sors, mielőbb térj vissza ide, és ródd le a hazával szembeni adósságodat. Ne feledd, vannak csak egy kisebb nyelvi közösséget érintő hazák, mint amilyen Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék és Aranyosszék, amelyek összessége a Székelyföld.
Ezenkívül van még Felső-Maros mente, Szamoshát, Küküllő-mente, Szászföld (Királyföldje), Barcaság, Fogaras földje, Keresztesmező, Erdélyi hegyalja, Kenyérmező, Hátszeg vidéke, Bányaság, Mezőség, Szamoshát, Kis-Szamos mente, Máramaros, Kalotaszeg, Nádas mente, Torockó vidéke, Szilágyság, Tövishát, Erdőhát, Borsa völgye, Bükkalja, Sajó mente, Lápos mente, Kővár-vidék, Avasság, Mócföld, Partium, Berettyó mente, Kraszna-vidék, Érmellék, Bihar, Rézalja, Sebes-Körös-völgye, Fekete-Körös völgye, Fehér-Körös völgye, Aradi-hegyalja, Szörénység, Bánság. Magyarországon Szigetköz, Rábaköz, Kemenesalja, Hajduság, Hanság, Somogy, Jászság, Nagykunság, Kiskunság, Hortobágy, Nyírség, Palócföld, Várvidék, Fertő-vidék, Felsőőrség. Kárpátalján Ung vidéke, Tóhát. Felvidéken Bodrogköz, Szepesség, Gömör, Ipoly mente, Erdőhát, Garam mente, Csallóköz, Zobor-vidék, Mátyusföld. Délvidéken Vend-vidék, Muraköz, Drávaköz, Bácska, Vajdaság, Deliblát, Temesköz és a Szerémség.
A felsorolás nem teljes, sok kicsi haza hiányzik belőle, beleértve a székelyföldieket is. Vannak közöttük gólyányi életterekhez mérhető kicsi és megyényi nagyságú, sőt ennél is nagyobb területek is. És ezekben a kisebb-nagyobb hazák mindegyikében élnek magyar emberek. Akad olyan is, ahol alig néhányan, de olyan is, ahol a lakosság felét, háromnegyedét vagy teljes egészét teszik ki. Ők azok, akik életet visznek a haza e kis darabkáiba, és akár a mágnes, egymáshoz csatolják őket. A sok kicsi hazából összeállt régi haza így támad fel, és öleli magához minden lakóját. Ezek után bátran kijelenthetem, hogy az én hazám és minden magyar és székely ember hazája a Kárpát-medence. Beder Tibor
A szerző nyugalmazott csíkszeredai pedagógus, író
Krónika (Kolozsvár),

Szórványkollégium nyílik az erdélyi Szászrégenben
Szórványkollégium nyílik várhatóan ősszel a Maros megyei Szászrégenben, ahol már elkezdték felújítani az új intézménynek otthont adó épületet.
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Maros megyei szervezetének az MTI-hez csütörtökön eljuttatott közleménye szerint a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete azután merült fel, hogy Ady István magyarfülpösi lelkész létrehozott a térségben egy kisebb kollégiumot, amely a mezőségi és a Felső-Maros menti tanyavilágban kallódásra ítélt magyar gyerekek megmentését tűzte ki célul.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke szerint a jó példának foganatja volt, hiszen a szászrégeni magyar közösség helyi vállalkozókkal együtt összefogott, és elkezdte felújítani az új kollégiumot befogadó ingatlant.
A helyi római katolikus egyházközség és az Ady István lelkész által vezetett Szivárvány Alapítvány 25 évre szóló szerződést kötött. Az alapítvány huszonöt évig ingyenesen használhatja az egyházi ingatlant, amelyet teljes egészében felújít és szórványkollégiumként működtet.
A munkálatok két hete kezdődtek el, a beruházás összértéke közel kétmillió lej (134 millió forint). A tervek szerint az intézmény szeptemberben nyitja meg kapuit, kezdetben 9-10 diáknak fog szállást nyújtani. Az épület befejezéséhez mintegy 15 ezer euró (4,4 millió forint) szükséges, amit a kezdeményezők reményei szerint további adományokból sikerül majd előteremteni.
MTI

Lopás a visszaszolgáltatás, ha magyar volt a tulajdonos
Gheorghe Funar, Vadim Tudor után Dorin Florea, Marosvásárhely polgármestere is úgy véli, a visszaszolgáltatások révén az ügyvédek „szétlopkodják” városát, és a továbbiakban nem hajlandó részt venni a restitúciós bizottságban sem.
A visszaszolgáltatásoknak tulajdonítja, hogy nem tudja valóra váltani nagy városépítő elképzeléseit. Igaz, nem volt hajlandó elmondani, milyen nagy lélegzetű terveket nem tudott megvalósítani a visszaszolgáltatási kérelmek miatt.
Szerinte a Felső-Maros mentén több ezer hektárnyi erdőt adtak oda olyanoknak, akiknek „semmilyen közük nem volt az eredeti tulajdonoshoz”.
Háromszék / Krónika
Erdély.ma

Háromnapos folklór-kavalkád Sepsiszentgyörgyön
Péntektől vasárnapig a háromszéki megyeszékhelyen találkoznak a néptánc és népzene szerelmesei, a profi, amatőr népzenészek és táncosok illetve adatközlők. A Háromszék Táncegyüttes 25-ik alkalommal szervezi Erdély legrégebbi és legátfogóbb népzene és néptánc-találkozóját. Az idei rendezvényre 60 hagyományőrzőt hívtak meg, de zenekarokkal és amatőr együttesekkel együtt összesen 100 meghívott lesz jelen.
Ivácson László, a Háromszék Táncegyüttes művészeti vezetője szerint ennyire gazdag program még nem volt az elmúlt években. A háromnapos folklór kavalkád holnap (pénteken) 17 órától Ferencz Csaba - Életképek és Forrásvidéken című fotókiállításaival majd István Ildikó „Utamra indulok” lemezbemutató koncertjével indít az Új Stúdióban, 19 órától pedig az újpesti Bem Táncegyüttes mutatja be Adok nektek aranyvesszőt című előadását a színház nagytermében.
Szombaton reggel 10 órától néptánc-kalákát szerveznek, ezt követően Pávai István népzene-kutató tart szakmai előadásokat: 13 órától Lajtha László és az erdélyi népzene, 15 órától pedig A tánckísérő zenész a néphagyományban címmel. Fekete Réka és Ferencz Csaba Forrásvidéken című könyvének bemutatójára 17 órától kerül sor a Új Stúdióban, Berecz András mesemondó közreműködésével.
A szerzők 32 településről szólaltatnak meg reprezentatív adatközlőket. A sepsiszentgyörgyi találkozókon is megfordult hagyományőrzők riportszerű beszélgetések keretében vallanak hagyományozásról, gyermekkorról, háborúról, kommunizmusról és a rendszerváltás utáni új korszakról. A Ferencz Csaba fotóival illusztrált könyv egyben korrajz az elmúlt 80 évről, a megszólaló adatközlők még megélték azt a hagyományt, amit ma népi kultúrának nevezünk.
A sepsiszentgyörgyi népzene és néptánc találkozó ünnepi gálaműsorát szombaton 19 órától lehet megtekinteni a színház nagytermében, a 60 meghívott - mezőségi, kalotaszegi, küküllőmenti, felső-marosmenti, bekecsalji, székely mezőségi, gyimesi és felcsíki - zenész és táncos mellett fellép a Bem Táncegyüttes, a Szilak legénytánckar, a Harmadik és Zerkula zenekarok, Berecz András, a Százlábú Néptáncegyüttes, valamint a házigazda Háromszék Táncegyüttes és Heveder zenekar. Mindkét estét hajnalig tartó táncház zárja a színház előcsarnokában.
A találkozó vasárnapja hagyományosan a gyermekprogramoké, november 10-én reggel fél 10-től délután fél 2-ig kézműves foglalkozások, játékok, Kelekótya koncert, gyermek gálaműsor és táncház várja a legapróbb néptánc kedvelőket a Székely Mikó Kollégium konferenciatermébe.
A szervező Háromszék Táncegyüttes felhívja az érdeklődők figyelmét, hogy a harminc lejért megvásárolható bérlet a rendezvénysorozat minden előadására belépési lehetőséget biztosít. A találkozóról a Háromszék Táncegyüttes honlapján (www.hte.ro) találnak részleteket.
Maszol.ro

Tudatosan „visszatanulni” a muzsikát
Erdélyi prímások találkoznak csütörtökön és pénteken Csíkszeredában – a rendezvényt tizenhetedik alkalommal szervezi meg a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. A tavalyi rendezvényhez hasonlóan Pávai István népzenekutatót hívták meg, hogy a fellép zenészeket, zenekarokat és muzsikájukat ismertesse. 
– Az idei Erdélyi Prímások Találkozója a székelyföldi zenére helyezi a hangsúlyt. Mit lehet tudni még a műsorról?
– Nem hívhatunk kizárólag székelyföldieket, hiszen a rendezvény az Erdélyi Prímások Találkozója, másrészt minden évben kell mást mutatni a Székelyföldről is az előző évekhez képest. Most arról van szó, hogy a székely népzenét szeretnénk előtérbe helyezni. Ezt a feladatot Csíkszeredában a Barozda együttes már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján vállalta, legutóbb a madéfalvi veszedelem 250. évfordulója alkalmából adtunk ki egy régi székely népzenei anyagot tartalmazó CD-t. Ugyanezért a célért küzd évek óta András Mihály is, a Hargita együttes igazgatója.
Bartók és Kodály éppen száz évvel ezelőtt végzett jelents gyűjtőmunkát a Székelyföld egyes részein. Olyan kincsekre bukkantak, amelyeket azóta sok helyen elfeledtek. Jó lenne, ha ezek az értékek visszakerülnének a vidék zenei köztudatába. A budapesti zeneakadémia népzene tanszéke, ahol magam is tanítok, idén meghívást kapott a találkozóra, ezért a diákok számára kizárólag székely műsort állítottam össze – a találkozó második napján lépnek fel.
– És kik szerepelnek a találkozó első napján?
– Hét prímást hívtunk meg, közülük székelyföldi a homoródmenti Abásfalváról érkező Majláth Gábor. Aztán a Felső-Maros mentéről, Magyarpéterlakról érkező Lunka József is székely zenét fog muzsikálni, hiszen őt és elődeit rendszeresen hívták a Nyárádmentére is lakodalmakat, bálokat kiszolgálni. A gyimesi zenét a balahányospataki Szőcs „Mojszi" Gábor fogja képviselni gardonos testvérével. Bár a gyimesiekre azért ragadt rá a csángó név, mert eredeti lakóhelyüket elhagyták, zenéjük, mint maguk is, zömmel a Székelyföldről származik.
Nem véletlen, hogy a népzenekutatás úgy tartja: a régi székely népzenét a gyimesiek őrizték meg. Az eddig felsoroltak mind prímás elődöktől, „első kézből" tanultak zenélni, akárcsak a magyarsülyei Barabás Ferenc a Kutasföld és a magyarszováti Csengeri Árpád a Mezség képviseletében. Nagyenyed vidékéről, Magyarlapádról jön a Pirospántlikás zenekar. Mint nevük is mutatja, ők már tudatosan foglalkoznak hagyományőrzéssel, régi gyűjtésekből is tanulnak. Könnyen tehetik, hiszen prímásuk, Sipos Ferenc számára is családi örökség a muzsikálás, apja és nagyapja is helybéli prímás volt.
Érkezik még Kalotaszegről Varga István „Kiscsipás", a régi bánffyhunyadi „Csipás" zenészdinasztia leszármazottja. Ő is otthon tanulta a muzsikálás tudományát, de a régi kalotaszegi anyagból kezdetben keveset ismert, mert már azt nem kérték az egyre jobban polgárosuló falvakban. A táncházmozgalom viszont pont ezt igényelte tőle, így a korábban elődeitől gyűjtött zenét megszerezte, és tudatosan visszatanulta.
– A borospataki táncházzenészek találkozóján is észlelhet volt, hogy sok fiatal tanulja „vissza" a népzenét Gyimesben is. Miként látja az ő helyzetüket, mivel ők általában már nem prímásoktól, hanem egymástól, netán felvételekből tanulnak?
– A közel negyven éve működő erdélyi táncházmozgalom teremtette meg ennek a kereteit a gyimesi Zerkula zenekar esetében is. Akik valamilyen szinten falusi gyökerekkel rendelkeznek, egyre inkább ráébrednek, hogy elődeik népzenei hagyatéka érték, amit nem szabad elhanyagolni, tovább kell vinni. Ehhez kiindulásként gyakran kell a régi gyűjtésekhez folyamodni, amelyek korábban nehezen voltak hozzáférhetők. Ma sok minden megtalálható az interneten.
Például a budapesti Hagyományok Háza és az MTA BTK Zenetudományi Intézete egy internetes archívumot működtet Folklór Adatbázis néven, amelybe folyamatosan kerülnek be a feldolgozott és szakszerűen értékelt régi népzenei és néptáncos felvételek. Ehhez bárki szabadon hozzáférhet. Visszatérve a hagyományátadásra: a nyolcvanas években például a szászcsávási cigányzenészektől gyűjtöttem. Akkor panaszkodtak, hogy a gyerekeik már nem akarnak hegedülni, elektromos hangszereken szeretnének játszani. 1989 után, amikor a szüleiket kezdték meghívni Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, ráébredtek, hogy a hagyományos zenére ismét van kereslet, így egyre többen kezdték közülük a vonószenét művelni.
Itt persze nem tudatos hagyományőrzésről van szó, mint a lapádiak esetében, hanem elállt egy újabb, városról érkező igény a régi falusi muzsika felélesztésére. Ebben a folyamatban a média is többet tehetne. Igaz, nagy sikere volt a Fölszállott a páva vetélkednek, de olyan tévéműsort ritkán látok, ahol heti rendszerességgel autentikus népzenét mutatnának be. A média az átdolgozott népzenét preferálja abban a hitben, hogy a régebbi korok zenéje nem lehet alkalmas a mai kor igényeinek kielégítésére. Ha ez igaz lenne, akkor nem tudna működni a táncházmozgalom, és Bach műveit sem lehetne eredeti formájukban eladni. Márpedig mindkettőre van ma igény.
Szcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

Beolvad a Felső-Maros-menti szórvány
Húsz év alatt ijesztően csökkent a ratosnya-Jódtelepi és a környező református gyülekezetek lélekszáma, s bár anyagiakban sikerült megerősödniük, a beolvadást megállítani nem, csak lassítani tudják. Nagy Ferenc református lelkipásztorral beszélgettünk.
– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd palotailván, dédán és dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy mAradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.
– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?
– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.
– Mekkora ma a gyülekezet?
– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.
– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?
– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok mAradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.
– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?
– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.
– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?
– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunkásokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de mAradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...
– Mi fogadja Dédabisztrán?
– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.
– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?
– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmAradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, mAradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fickón minden évben konfirmálnak Négyszáz lélek pásztora
A Felső-Maros mentén köztudott, hogy Fickópataka az a település, amely otthon tudja tartani szülötteit. A fickói ember, ha szerencsét is próbál más vidékeken, előbbutóbb hazatér. Ezt Béres András református lelkipásztor is alátámasztja.
– A helyiek közül többen kétlakiak, a szülőfalujuk mellett Maroshévíz vagy Marosvásárhely a második otthonuk, hol ott vannak, hol itt. Vannak, akik nyugdíjas éveikre költöznek haza. A gyülekezetünk közel 400-as lélekszámú. Annak idején a fiam éppen 400-nak született. Szilárd elhatározásom, hogy addig nem vonulok vissza, amíg újra el nem érjük ezt a kerek számot – mondta a derűt, nyugalmat árasztó lelkész, akitől azt is megtudtuk, hogy míg nagyobb településeken évente legfeljebb egy gyermek születik, Fickón minden évben több keresztelőt is tartanak, és a konfirmálás sem maradt még el egyszer sem. Ami a tempomba járást illeti, régebb 80-an is eljöttek vasárnaponként istentiszteletre, mostanában feleannyian vannak. Az év utolsó napján és imaheti alkalmakkor viszont megtelik a templom.
– Amikor 1997-ben idekerültem, egy rossz pléhkályha melegítette a templomot. A későbbiekben bevezettük a központi fűtést, és 15 éve az ablakokat is hőszigeteltre cseréltük. A parókián ezzel szemben csak két-három hete cseréltük ki pályázati úton az ablakokat. A hívek észreveszik a fontossági sorrendet, és értékelik is – tette hozzá a lelkipásztor, majd azt is megjegyezte, hogy amikor a fickói gyülekezet élére került, a parókia volt a legszebb épület a faluban, ma az újonnan emelt, elegáns házak között az ötvenedik helyen áll.
– Dolgos emberek az itteniek, nem ismerik a tengés-lengést. Mindenki fizikai munkát végez, sok a kőműves a településen. Ami a lelki élet gyakorlását illeti, a férfiak soha nem imádkoznak hangosan, és beszélni sem szeretnek a hitükről, visszafogottan, magukban élik meg. Lelkipásztorként sok mindent megpróbáltam, de a kezdeményezések közül az maradt meg, amire valóban volt igény. A gyermekevangelizációt például minden nyáron megtartjuk, a vakáció elején már érdeklődnek a szülők, hogy mikor lesz. Október elején az idősek vasárnapjára is sor kerül, március 15-ét is mindig megünnepeljük. Egyik húsvétkor tojásfaállítással is próbálkoztam, de nem értékelték, így a későbbiekben ez elmaradt. Azt viszont sikerült bevezetnem, hogy adventi koszorú kerüljön az úrasztalára, idéntől pedig azt szeretném, ha december 26-a helyett szentestén tartanánk a karácsonyi ünnepséget. Nálunk már csak a kisgyermekek járnak 24-én kántálni, így nincs miért két nappal későbbre halasztani az ünnepélyt – mondta a lelkész. Béres András fogasokat és hangfalakat is szereltetett a templomba, hogy minél kellemesebb körülmények között hallgathassák a hívek az igehirdetést. Azt tapasztalta, hogy mióta nagyobb a kényelem, szívesebben időznek az együttléteken a gyülekezeti tagok. Idén Fickón mindössze egy eskü- vőt tartottak református szertartás szerint, három helybéli vőlegény pedig a vidék íratlan szabálya szerint máshol, a menyasszony falujában házasodott. A párok Fickón kezdték a közös életet, és ez az, ami igazán fontos – szögezte le a lelkipásztor, aki azt is elárulta, hogy a fickóiak rendszerint hosszú életű emberek, ha valaki 76 évesen távozik el közülük, még fiatalnak számít, kérdezgetik is a falubeliek, hogy vajon mi lelte. Népújság (Marosvásárhely)