Jó hangulat, sok szép népdal a körösfői ifjúsági találkozón
„Esőnap” a hagyományos Riszeg-tetői majális helyett
A körösfői önkormányzat, az RMDSZ helyi szervezete és a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület által szombat délelőtt lebonyolított ifjúsági találkozó keretében megrendezett népdalvetélkedőre a zuhogó eső miatt a helyi Bartók Béla Kultúrotthonban és nem a Riszeg-tetőn került sor, míg a többi programpont el is maradt.
„A gyönyörű népdalok, a jó hangulat és a gyerekek tiszta hangja és igyekezete feledtetni tudta, hogy kint esik az eső, és május ellenére még nagykabátban járunk”, írja tudósítónk. Szintén az időjárás miatt kellett módosítani a feketelaki majális-terveket is: batyus kirándulásról, kecskegidapörkölt-sütésről szó sem lehetett. Munkatársunk a Gyeke községhez tartozó falu felújított templomának újraszentelése alkalmából tartott istentiszteleten vett részt. A XIX. század végén épült templom felújítása elsősorban a kis helyi református közösség összefogásának szép példája.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Templomszentelés Feketelakon
Újra régi pompájában Isten háza
Zsúfolásig megtelt szombaton a Kolozs megyei Feketelak kis református temploma, amelynek újraszentelésére Buzából, Ördöngösfüzesről, Szépkenyerűszentmártonból és Szamosújvárról is érkeztek hívek.
A tóvidéki település református templomát a XIX. század nyolcvanas éveiben kezdték el építeni és 1884-ben fedték le, de a munkálatok egészen 1897-ig elhúzódtak; a templomot még abban az évben felszentelték. A helyi közösség összefogó erejének köszönhetően a templom ismét régi pompájában díszeleg a falu központjában lévő dombon.
Riti József Attila
Szabadság (Kolozsvár)

Madarasifeketei szórványban élő gyermekek anyanyelvi tábora
Istennek hála, az idei évben is anyanyelvi tábort szervezhettünk. Ha ránézünk Madarasifekete népességi adataira (116 lélek), rögtön végigfut egy picike cinikus gondolat, hogy ugyan kik és hányan lehettek ebben a táborban? 18 gyerek vett részt, úgy, hogy még hatan el sem jöttek. A gyülekezetre jellemző, hogy arányaihoz képest elég sok a gyermek. Először elveszítettük az iskolánkat, két éve az óvodánkat is Mezőbándra költöztették. Megszoktuk, hogy gyermekzsivajtól hangos a templom, a parókia udvara, összeszoktunk velük, nagyon hiányoztak. Eleinte vallásórákon találkoztunk, megbeszéltük, hogy nagyon sok időt felemészt a korai megérkezés az iskolába és a késői hazaindulás. Gondot jelentett az idegen környezet, a beilleszkedés. Az ingázás miatt nem maradt annyi idő a tanulásra, olvasásra, játékra pedig végképp nem. Magától értetődő lett, hogy többet kell együtt legyünk, ahol tanulhatunk, játszhatunk is. Az anyanyelvet játékosan tanulni, gyakorolni vakációban csak ajánlani tudom.
A csapatjátékokban, az egyéni munkákban akkora odaadást láttam, hogy lehetetlen, hogy ennek ne maradjon nyoma. Szerencsém is volt, mert olyan csapat állt mellettem, akik mindent megtettek, hogy ez az anyanyelvi tábor hasznos lehessen. Nagy Noémi óvónő nagyon jó ötletekkel kötötte la a résztvevők figyelmét. Az anyanyelvi játékok, szójátékok, mozgás- és csapatépítő játékok melegítették be, hogy a meseírás, mesefeldolgozás, helyesírás, közmondások és szólások tanulása, a helyes beszéd, a népmesék ismerete ne legyen annyira megerőltető, hogy a kézműves-foglalkozásoktól már elmenjen a kedvük. Persze, mindezekért jutalmat is kaptak. Az óvónőt a foglalkozás végén meglepték egy saját alkotással.
Szabó Izolda tiszteletes asszony a mezőmadarasi Szekeres- házban épp olyan jól fogadott, mint az eddigi anyanyelv- és tánctáborokban. Ő vezette a reggeli tornát, sőt Illemberke kalandjain át bevezette a gyermekeket a kulturált viselkedés szabályaiba, élénk beszélgetés alakult ki arról, hogyan kell beszélni, köszönni, hogyan kell tisztelni az idősebbeket, milyen fontos a fegyelem, a testápolás és a testedzés. A táborból az imádság sem hiányozhatott. Köszönöm a feleségemnek is a szervezést.
A jutalmazás is fontos volt ezen a héten, de a legfontosabb, hogy együtt lehettünk. Köszönjük a Maros Megyei Tanácsnak, hogy a táborunk költségeit fedezte. A kirándulások, táborozások ezzel nem értek véget. Szombaton a madarasifeketei felnőttekkel meglátogatjuk a parajdi sóbányát, a gyerekekkel pedig hétfőtől szerdáig a Maros-mezőségi Egyházmegye szórványokban élő gyermekeknek szervezett táborába utazunk Galambodra.
Károly Károly lelkipásztor, Madarasifekete
Népújság (Marosvásárhely)

Évadnyitó a Tékában: társasjátéktól a néphagyományokig
A szamosújvári Téka konferenciatermében a 3. Feketelaki Összművészeti táborban született alkotásokat bemutató kiállítás megnyitójával kedden este elkezdődött a Téka Művelődési Alapítvány 17. őszi évadnyitó rendezvénysorozata, amely október 3-ig sokszínű programokkal várja az érdeklődőket.
Így ma este 18 órától társasjáték estet szerveznek a „Gödörben”, holnap, pénteken 10 órától pedig a Művelődési házban a kolozsvári Puck bábszínház mutatja be „Ördögverő jóbarátok” című előadását. Délután 5 órától a székelyudvarhelyi Kaszaj zenekar kiséri a Prücskök játszóházát, majd este 8 órától a Kontra Bandával közösen táncházba várnak mindenkit a Tékánál.
Szabadság (Kolozsvár)

Tucatnyi magyar gyerekkel a fásultság ellen
Mezőméhes, Cegőtelke, Aranylábú Tuson, Madarasi Fekete, Szászlekence, Mezőörményes, Mezőszentpéter – ízlelgetem a Belső-Mezőség településneveit Nagysármás felé. Közben arra gondolok, hogy míg Székelyföldön a gyermekek nem tudnak románul megtanulni – mert nincs hol román szavakat halljanak –, Mezőségen a magyar gyermekek csak nagymamájukkal, jobb esetben édesanyjukkal beszélnek magyarul, így túl gyorsan és hosszútávra veszik át a román közösség szavait. A beolvadás, elrománosodás legfőbb ellenszere a magyar iskola és a helyben lakó református lelkész. Sok helyen mindkettő hiányzik, így a belső-mezőségiek számára a mentőövet a Nagysármáson 2014 őszén beindított szórványkollégium jelenti.
Nincs elég magyar gyermek
A nagysármási pedagógusok hosszú évekig kongatták a vészharangot, hogy a kisvárosban már nincs elegendő magyar gyermek ahhoz, hogy fennmaradjon a magyar tannyelvű általános iskola. A gyermeklétszám-csökkenést jól bizonyítja a nagysármási demográfiai helyzet alakulása: az 1900-as évek elején az önálló református egyházközségben a szórványokkal együtt 1600 magyar református élt. A hívek lélekszáma ma is hasonló, de míg az 1900-as években 250 magyar gyermek tanult az iskolában, most alig van 50.
A nagysármási iskolában, 2011-ben következett be pozitív fordulat, amikor veszélybe került az elemi osztály léte és lépni kellett. Többek között Tamás Lukács Melinda helyi óvónő kezdeményezésére szerveztek konferenciát, ahová meghívták a Diaszpóra Alapítvány elnökét, Vetési Lászlót és más döntéshozókat is. A találkozón felmerült egy szórványkollégium létrehozásának a lehetősége. Vetési László a Kallós Zoltán Alapítványt ajánlotta, amelynek szakemberei nagy tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren.
Alapítványi támogatással
A házigazdánk, Balázs Lajos református lelkész mutatja be a második éve működő szórványkollégiumot, amely a régi, 114 éves református parókia átalakításával jött létre. A földszinten ebédlő, tanulótermek, valamint egy gyülekezeti terem fogad, az emeleten fürdőszobákkal ellátott szobákat alakítottak ki. A földszinti folyosó falain régi iskolaképek köszönnek ránk. Konrád Béla és felesége – egykori nagysármási tanítók – ajándékozták a kollégiumnak. Az 1954-es, 1955-ös és az 1959-es felvételeken jól látszik, hogy mennyire zsúfoltak voltak az egykori osztálytermek. A kollégiumban jelenleg 11 bentlakó gyerek van a környékről, testvérpárok is. Inkább a szegényebb családokból engedik el szívesebben a kisgyermekeket, hiszen tudják, hogy itt megfelelő ellátásban részesülnek: nemcsak tanulnak, hanem ruhát, tanszereket, teljes ellátást kapnak. A gyerekeket vasárnap délután hozza az autóbusz, s pénteken délután térnek haza.
Az idáig vezető út elsősorban a Kallós Zoltán Alapítványnak köszönhető, amelynek nagy tapasztalata volt a szórványkollégiumi oktatás terén. Balla Ferenc igazgató arról beszél, hogy Válaszúton 1999-ben indították be a kollégiumot, s 2011-ben már száznál több gyermeknek biztosították a magyar nyelvű oktatást, a bentlakást és a teljes ellátást.
„A nagysármásiak arra panaszkodtak, hogy nincs elegendő magyar gyermek. Amikor körbejártuk a falvakat és szó szerint bekopogtattunk mindenhova, kiderült, vannak magyar gyermekek, csak többnyire vegyes családokban. A nagysármásiak számára első lépésben egy iskolabuszt biztosítottunk, hogy megoldhassák a magyarul tanulni akaró gyermekek ingázását. Természetes volt, hogy ez csak a kezdet, és tovább kell lépni. Tudtuk, hogy nagy szükség van a szórványkollégium beindítására. A Bethlen Gábor Alap nagy összegű támogatásával és természetesen a helyiek lelkes segítségével átalakítottuk a nagysármási régi református parókiát” – magyarázza az igazgató. A szórványkollégiumot végül is úgy lehetett beindítani, hogy a budapesti Bethlen Gábor Alap felvállalta a működési költségeket. Az igazgató szerint így sem vezetett egyenes út a kollégium zavartalan működéséhez, mert az iskola népszerűsítése és a gyermekek toborzása során szembetalálták magukat a szülők nagymértékű fásultságával. Nagysármás környékén későn kezdődött el a szórványgondozás, emiatt nagymértékű a beolvadás. A szülők inkább román iskolába járatják gyermekeiket, de nem engedik el maguk mellől. Sokan nem tartják fontosnak a magyar anyanyelven történő taníttatást.
Tájszólás és román szavak
Az egyik teremben Tekei Erika délutáni pedagógus a 13 éves Borbély Józsival tanulja a leckét. Józsi három testvérével lakik a kollégiumban, s épp a Hej Páva, hej páva című verset ismétli. Erika az idei tanévtől csatlakozott a szórványkollégium csapatához: a napi leckék elkészítésében segít, de népi gyermekjátékokat is tanít, mesét olvas, s nagy hangsúlyt fektet az anyanyelvfejlesztésre. Szükség van erre, hiszen a bentlakó gyermekek egy részének hiányos az anyanyelvismerete: van olyan gyerek, aki inkább románul beszél. „Különböző korú gyermekekkel különféleképp kell foglalkozni. Megpróbáljuk megtalálni a mindenkinek megfelelő fejlesztő foglalkozásokat: van néptánc tanulás, szabad játék, mondókázás, de társasjátékozunk is” – magyarázza a pedagógus.
A nagyobb teremben Kecskés Izabella köré csoportosulnak a gyermekek. A helybéli óvónő önkéntesként segíti a bentlakó kisdiákokat. Bevallja, nehéz velük dolgozni, hiszen van, akinél hiányzik az otthoni nevelés, nincs alap, amire építkezni lehet. Mégis azt tapasztalja, hogy a gyerekek ügyesen fejlődnek a foglalkozások nyomán. Az óvónő szerint általában könnyen tanulják a verseket, de nehezebben megy az írás, olvasás, a matematika. „Mindennap van azonban sikerélmény is. Ma például az elsős Román Arnoldot megtapsolták az iskolában, olyan ügyesen olvasott. Itthon is megtapsoltuk.”
Jó ez a hely
A Madarasi Feketéről beköltözött Román Arnold és osztálytársa, a mezőszentmártoni Pásztor Norbi büszkén beszél arról, hogy elsősként olvasni és írni tanulnak. Szeretik az iskolát és a kollégiumot is. „Ámult-bámult a tanító néni, hogy milyen jól olvasok” – magyarázza Arnold, míg Norbi arról mesél, hogy ő inkább a matematikát és a testnevelésórát szereti. Amikor megérkezik Erika, a délutáni pedagógus, Norbi az ölébe ül, és vidáman meséli, hogy szereti az autókat, és szívesen rajzol is. Beszélgetésünket kíváncsian figyeli a 11 éves cegőtelki Ibolya, akinek a bentlakásról kellett fogalmazást írnia, s azt rögtön meg is mutatja a lelkésznek. „Szeretem itt, szép a szoba, mindenki kedves, sokat tanulunk. Nagyon szeretem a meseolvasást, s szeretek az udvaron játszani. Finom az étel, jók a gyermekek. Otthon van két testvérem, ők csak az első napon hiányoznak, aztán hamar visszaszokok” – magyarázza Ibolya, s addig nem tágít, amíg meg nem mutatja az állatkölykökről szóló kedvenc könyvét. Megmutatja a szobáját is: mindenhol rend és tisztaság van, mindhárom ágyban szeretni való kis plüssállatok anyapótlékként. Szoba- és osztálytársa, Darlóczi Izabella kissé félénkebb, de megtudjuk tőle, hogy ő is szereti a kollégiumot, és nagyon szeret kézimunkázni.
Természetesen a fiúk szobáját is meg kell néznünk, s a szépen leterített ágyakat, amelyeken néha lehet ugrálni és bukfencezni. Előkerült az előző nap papírból készített béka is. Igaz, ottlétünk miatt kissé szégyenlős volt, és sehogy nem akart ugrálni.
Visszafogott optimizmus
Vannak üres szobák, jöhetne több magyar gyermek is a nagysármási szórványkollégiumba, hogy erősítse a magyar tagozatot. A szülők azonban nagyon nehezen engedik el őket. A lelkész azt meséli, hogy az Egri-Kászoni családnevet viselő kissármási gyermeküket inkább román iskolába íratták szülei, minthogy elengedjék maguk mellől. „A helyi demográfiai adatok alapján biztosított lenne az utánpótlás, hiszen van magyar gyerek. Idén például 12 keresztelés volt és csupán 14 temetés,ez nagyon jó arány. De 2003–2007 között olyan évjáratok voltak, amikor csupán 4–5 gyermek született. Mindenképp szükség van a környező településeken élő magyar gyermekekre is. Ez csak kitartó és meggyőző munkával lehetséges: a sármási magyar tagozat és szórványkollégium csak úgy maradhat fenn hosszabb távon, ha a szomszédos településekről is sikerül ide hozni a magyar gyerekeket” – fogalmaz Balázs Lajos református lelkész.
De nemcsak a szülőket, hanem a tanügyi döntéshozókat is meg kell győzni arról, hogy létszükséglet a nagysármási magyar oktatás fenntartása. Balla Ferenc, a Kallós Alapítvány igazgatója szerint Maros megyében ez a munka mintha nehezebben menne, mint máshol. Idén például összevonták az ötödik és hatodik magyar osztályt, holott kis jóindulattal maradhatott volna külön a két osztály. „Változott az iskola vezetősége, de tanárok is mentek el, és ilyen körülmények között a jómódú szülők egy része bevitte Marosvásárhelyre tanulni a gyermekét. Elég, ha egy-két gyermek elmegy, s máris összevonják az osztályokat. Szűk a mozgástér, a tanfelügyelőségen döcögős az érdekérvényesítés, kormányzati szinten sem vagyunk jó helyzetben. Ezt az összevonást nagyon nehéz visszafordítani, de minden eszközt megmozgatunk” – ígéri határozottan az alapítvány igazgatója.
Mezőségi utánpótlást kell keresni
Vendéglátóim felemlegették, hogy a szórványkollégium megnyitóján Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese kiemelte: válságos időket élünk és a Mezőségen különösen nagymértékű a szórványosodás. De az összefogás és a közös munka eredményeként Nagysármáson is megvalósult az álom, ami nélkül nincs építkezés. Az esperes Váci Mihály Még nem elég című versét idézte: Nem elég álmodozni!/Egy nagy-nagy álom kell!/Nem elég megérezni,/de felismerni kell,/Nem elég sejteni,/hogy milyen kor jön el,/Jövőnket – tudni kell!
Az egyház azt vallja, hogy a megépült szórványkollégiumot minden áron fenn kell tartani. Tisztában vannak vele, hogy ez sokkal nehezebb munka, mint maga az építkezés volt. Abban bíznak, hogy idővel, ha sikerül hírnevet szereznie az intézménynek, a mezőségi szülők szívesen viszik oda gyermekeiket. Lenne utánpótlás, és talán még a mezőméhesieket is meg tudnák győzni az anyanyelven tanulás fontosságáról.
Hazaindulás előtt még egyszer visszanézünk a templom árnyékában felújított sármási kollégium épületére, amely szép körvonalaival bizakodásra ad okot. Késve bár, de Segesvár, Szászrégen és Magyarfülpös után Nagysármáson is elindult a szórványban szétszóródottan élő magyar gyermekek összegyűjtése, nevelése, oktatása. Megvan tehát a mag, s hozzá a lelkes emberek: a Kallós Alapítvány munkatársai, Sallai Imre nagysármási alpolgármester a helyi lelkészházaspár, a kollégiumban nevelő pedagógusok s mellettük még sokan mások, akik szívügyüknek tekintik a szórványt és a magyar oktatást. Akik tettekkel, adományokkal vagy akár imáikkal segítik a magyar közösség megmaradását.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Megújuló közösségi élet Madarasifeketén
A madarasifeketei református közösség egyre többet hallat magáról. Károly Károly tiszteletes úr jóvoltából érkeznek abeszámolók a gyülekezeti életről, nőszövetségi találkozókról, szórványtáborokról. Most úgy döntöttünk, mi látogatunk el a kis mezőségi szórványtelepülésre, ahol 116 református él, és ahol vasárnaponként 35-40- en járnak templomba, a 20vallásórás gyerek közül 12 járnak rendszeresen órákra.
116 lelkes, összetartó közösség
Károly Károly (fotó) 2007-ben került a feketei gyülekezetbe, e csodálatosan szép tanyavilágban élő református családokkal együtt közösen a hitben, nemzetben, szeretetben való megmaradást vállalták fel. – Nagyon barátságos, kedves emberek a gyülekezet tagjai, akik őszintén ragaszkodnak az egyházhoz, a közösségükhöz. Hűséges templomba járók, segítőkészek, kiveszik a részüket az önkéntes munkából. Nincs olyan alkalom, hogy valaki meg ne hívjon bennünket. A külföldön dolgozók is járnak haza, ünnepekkor találkozunk, szeretetvendégséget szervezünk. Hála Istennek léteznek a modern kommunikációs eszközök, Facebookon megszólítom őket, s így sokkal többen jönnek el a közösségi alkalmakra. Az asszonyok finom süteményeket készítenek, a férfiak az italról gondoskodnak, s közösen a jó hangulatról. A gondnok, Borbély Márton minden egyházi vonatkozású munkából, szervezésből kiveszi a részét – mondja a tiszteletes útban a település felé, ahová egy borús téli napon sáros úton érkezünk.
Korszerűsítik a templomot, új köntöst kap a harangláb
A templom egy szépen bekerített, nagy telken található, vadgesztenyefák övezik. Az épületen még most is – talán a nosztalgia kedvéért – az általános iskola felirat olvasható.
Valamikor 900 lelkes gyülekezet élt itt, a hatvanas években annyi gyerek volt, hogy 1967–1977 között I–VIII. osztályos iskolát kellett működtetni. A csökkenő gyermeklétszám miatt 1980 után összevonták az osztályokat. 1990 után az egyház visszakapta az iskola épületét, ami hajdanán felekezeti iskolaként működött. Miután megszűnt az elemi iskola és az óvoda is, 1994-től templomként is ezt az ingatlant használják, hiszen a régi öregvölgyi templomot, akárcsak Kisfekete templomát, lebontották. Az előbbi tégláit a mezőmadarasi templomba építették be.
– Az épületet teljesen felújítjuk, leverjük a régi vakolatot, padlót, ajtót, ablakot, csatornát cserélünk, mind a fronton levő nagyobbik helyiségben, a templomban, mind a kisebbikben, az egyházi irodában. A hátsó részben levő lelkészi lakást is felújítjuk. Mindehhez pályázatok révén anyagi támogatást kaptunk, 1,5 millió forintot az Emberi Erőforrások Minisztériumától és 35 ezer lejt a Művelődési és Kultuszminisztériumtól. Az épület felújítási munkálatainak befejezését május 31-ére tervezik.
Az ingatlan mellett található 13 méter magas, 1901-ben épült harangláb teljes felújítás alatt áll. Tavaly augusztus 20-án belecsapott a villám, akkor derült ki, hogy a torony kupolájának szerkezete elkorhadt, ki kell cserélni. Ezért a kupolát le kellett szedni, a torony új, Székelyvarságon készített zsindelyborítást kapott, ami 15 ezer lejbe került. Tavasszal felszerelik a villámhárítót is. A harangláb felújításának összértéke 10 ezer euró körüli – számolt be Károly Károly tiszteletes úr.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Körösfő, a legalább 740 éves falu
Körösfő első írásos említése 1276. november 25-éhez kötődik, az erdélyi káptalan dokumentumaiban így tűnik fel: „terram nostram Crysfew vocatam, in comitatu Byhorensi existentem” (a latin oklevél teljes szövegét Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzában).
A falu története egybefonódik temploma történetével, amely az évszázadok során sok nehéz időszakon ment át. A tatárjárások idején többször lángba borult Körösfő, 1661 júniusában pedig Ali pasa török csapatai tették szinte egyenlővé a földdel, meggyilkolva a templomba menekülő helybélieket – holttesteik a templomdomb tömegsírjában pihennek. 1674-ben Apafi Mihály fejedelem segítségével az elpusztított 11 kalotaszegi falut (Körösfő, Almás, Középlak, Darolc, Nagykapus, Gyalu, Türe, Mákó, Vista, Lóna, Fejérd) újjáépítették. A törökkel folytatott utóvédharc során azonban 1690. december 21-én Lajos badeni őrgróf csapatai Gyalu mellett szétvertek egy tatár hordát, amely Várad felé menekülve Körösfőt újra elpusztította, házait, templomát, a parókiát felégette. 1692-ben a körösfőiek a Bánffyaktól kaptak telket és segítséget a parókia és a templom újjáépítésére. Sebestyén Kálmán a Körösfői Riszeg alatt 2007 című könyvében azt is leírja, hogy 1763. június 23-án Kalotaszeget és környékét nagy földrengés rázta meg, az ezt követő szélviharban pedig a meggyengült templom összeomlott. 1764-ben a régi templom alapjaira építettek új templomot, amely ma is áll, sőt Erdély legszebb református templomai közé tartozik, miután az utóbbi fél évszázadban minden lelkipásztor szívügyének tekintette a templom karbantartását, féltve őrizte, tatarozta, ha kellett felújította. Általános tatarozást az elmúlt négy évben végeztek Sebestyén Ákos lelkipásztor – aki ez év nyarától Kolozsváron végzi szolgálatát – vezetésével: a tetőtől a beltérig mindent restauráltak az épületen.
Az istenháza ismét ünneplőbe „öltözik” november 19-én, a település első írásos említésének 740. évfordulójára. A 11 órakor kezdődő ünnepi istentiszteletet 12 órától könyvbemutató (Alsójárától Zsobokig – kalotaszegi krónikácskák) követi a Bartók Béla Művelődési Házban, majd a rendezvénysorozat a helyi iskolások ünnepi műsorával folytatódik. Délután 2 órakor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes lép fel, este pedig élőzenével, tánccal, jókedvvel, közös vacsorával ünneplik meg az évfordulót (önrész 20 lej/fő, bejelentkezés szükséges).
Az évfordulóra új lelkipásztora is lett Körösfőnek: Károly Károly tiszteletes november 1-jén kezdte meg szolgálatát a faluban. A Parajd melletti Alsósófalván született, 2003-ban végezte el a teológiát Kolozsváron, majd Csíkszeredán és Marosvásárhelyen szolgált segédlelkészként. 2007–2016 között Marosfekete lelkipásztora volt, onnan érkezett Körösfőre, ahol eredményes szolgálatot, jó egészséget kívánunk neki és családjának.
PÉNTEK LÁSZLÓ
Szabadság (Kolozsvár)

Szabad-e kántálni? Karácsonyi népszokásunk negyedszázad tükrében
Negyedszázaddal ezelőtt karácsony táján közösségi énekléstől és verses köszöntéstől zengtek falvaink a Maros, a Küküllők, a Nyárád mentén és a mezőségi dombok között, szinte elmaradhatatlan volt a kántálás szokásának valamilyen formája. A sokszor hetekig tartó készülődés után ünnep szombatján meg- szólalt a „szabad-e kántálni?” kérelem gyermekek hangján, és folytatódott este, éjszaka és napokon át a legények és felnőttek ajkán, kint és bent, sokféle változatban. Napjainkban is kántálnak még hagyományos formában vagy újszerű kezdeményezésekben, egyházi, fiatalos vagy műkedvelő művészeti csoportokban, másutt adománygyűjtéssé egyszerűsödve, silányodva kikopott a hagyományból. Az alábbiakban néhány közelebbi vidékünk kántálási szokásaiból nyújtunk ízelítőt. Elindult Mária… Az alsó-nyárádmenti Teremiújfaluban 1991 karácsony estéjén Borbély Andráséknál vártuk a kántáló gyermekek érkezését. Szürkületkor az ajtó előtt rázendítettek: Elindult Szűz Mária Betlehem városba, Bement egy gazdag kovácshoz szállást kéregetni. Szállást nem adhatok, mert sok vendégem van… Az ajtón belül még a lélegzetüket is lehetett hallani, amint megindultak az ének szárnyain, a közepén ellankadtak, amikor arról énekeltek, hogy a barmok jászolában született Jézus, aztán újból nekiiramodtak: Ébredj, ébredj gazda e jeles éjszaka! Végül szinte kifulladva, de látható örvendezéssel fejezték be: Megszületett Isten fia, világ megváltója! Ének után az egyik fiú jó hangosan köszöntő versbe fogott: Krisztus Urunknak áldott születése napján Vígan örvendezzünk, dicsérő éneket együtt zengedezzünk! Adja Isten e házra áldását, Szívünkből kívánunk csendes jó éjszakát! A kántáló gyermekek, három fiúcska és egy leányka, már tíz helyen jártak, rokonoknál, szomszédoknál, még két rokon családot szándékoznak felkeresni, aztán hazamennek és várják az angyalt. – Mi is énekeltük gyermekkorunkban az El- indult Máriát – meséli a beállott csendben a háziasszony, Borbély Anna. – Ez olyan falusias, vénes ének. Édesapámtól, Papp Elektől tanultam. Kántálás előtt legalább tízszer elénekeltette velünk, rengeteg éneket tanultunk tőle. Sok éneket tanulhattak a teremiújfalusi gyermekek és fiatalok a most nyolcvanas éveiben járó gazdálkodótól, Vetési Andrástól is, aki a helyi betlehemezés dramatikusjátékát, énekeit felújította, és több száz éneket írt le gyűjteményében. Érdemes azért egy pillanatra meg- állnunk a „vénesnek” nevezett kántálóéneknél, hiszen egyik legtöbbször elhangzó népi karácsonyi énekünk, főleg protestáns vidé- keken. Ezt énekelték a kántálók Kalotaszegen, a Szamos, a Maros mentén és a Mezőségen is. Némelyik változatban bő vagy bölcs kovács a szállás megtagadója, az egyikben a kovács vak vagy agg leánya vezeti Máriát a barmok jászolához, a másikban a szép báránya. A szakkutatás szerint a szálláskereső Mária legendaballada fő elterjedési területe Erdély, az epikus történetet ponyvanyomtatványok is terjesztették. De ne menjünk távoli tájakra se időben, se térben, csak szinte a szomszéd faluba, Búzásbesenyőbe. 2000 karácsony szombatján a besenyői gyermekek éppúgy elindultak Máriával, mint egy évtizeddel azelőtt a teremiújfalusiak. Az ő énekükben a „dús kovács” nem ad szállást, de igen a „gyönyörű szép lánya”, majd ő is megbánja tettét, mint annyi erdélyi változatban: Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária, Aranyból, ezüstből szállást adtam volna. Az este induló besenyői legények már nem ezt énekelték, hanem az egyházi énekeskönyvből tanult éneket – Betlehemi pusztán Jézus született –, a köszöntőket a szüleiktől, nagyszüleiktől tanulták. Ők a leányos házakat keresték fel, s a begyűlt pénzadományokból karácsony első napján ingyenes bált szerveztek. Ha a Mezőség belseje felé haladunk, az Elindult Mária újból megszólal a legények és a házasok ajkán. Ezt énekelték legénykorukban Borbély Mártonék a Mezőmadaras melletti Feketelakon az ezredfordulón, és azóta is, ha feleségével, Ibolyával elindulnak „családi kántálásra”. Még távolabb, Észak-Mezőségen, a Melles-patak völgyében elnyúló Szentmátéban éppenséggel „fiatal, új éneknek” tartják, hiszen az 1932-ben született Szabó Erzsébet 2004-ben még emlékezett, hogy ez a „kántát” csak a második világháború után kezdték énekelni. A mostani fiatalok, legények megint nem tudják, és őt kérték meg, hogy kántálás előtt megtanítsa rá őket. A szűkebb Marosszéken, a marosszéki Mezőségen, a Nyárádmentén és Kis-Küküllő völgyének székely szakaszán napjainkban főleg a roma etnikumú kantálók ajkán hangzik fel az Elindult Mária. A próféták elhallgattak és Szívünk vígsággal ma bétölt A gyűjtés során több faluban tapasztalhattam, hogy jól meghatározott örökölt rendje, éneke és köszöntője van a kántálás szokásá- nak, amihez napjainkban is ragaszkodnak. A Kis-Küküllő menti Héderfáján két fiatal generáció járt és jár kántálni: a kicsik és a legények. A kicsik tíz-tizennégy évesek, konfirmálás előttiek, a legények tizenöt évtől felfelé. Mindkét csoportnak vannak vezetőik, a kezesek és a vőfélyek, ők tanítják az énekeket, a köszöntőket, vigyáznak a rendre, felírják az adományokat stb. 1993 karácsonyán Bordi Ferencéknél tíz kicsi legény kántált Peti Loránd kezes vezetésével. Végigjárták az egész falut, A próféták elhallgattak kezdetű református énekeskönyvbeli éneket fújták az ajtó előtt, a nagyobb legények a Szívünk vígsággal ma bétölt kezdetűt. A házasemberek karácsony első napján délután, estefelé kántálnak, ők a Csendes éjt éneklik és adományokat gyűjtenek az egyházközségnek. Ez a szokás és énekrend azóta is megvan. A 2000-ben született Bordi György a tavaly kezesként végezte a kicsiknél, az idén a legényekkel kántál. Gógánváralján is két csoport énekel karácsony szombatján este: a legények és a házasok. A legények csak a leányokhoz járnak. A házasok csapata többnyire a dalárda tagjaiból áll, mindenhova elmennek, ahol szívesen látják őket. Ugyanabban az időben járnak, énekük is ugyanaz, A próféták elhallgattak. Itt még a temetőbeli halottakhoz is elmennek, énekkel és köszöntővel emlékeznek reájuk. Íme a Nagy Alberttől 2001-ben lejegyzett köszöntő néhány sora: Nagy hálaadással, Istenünk, dicsérünk, Hogy e szent ünnepet megengedted érnünk. Csendesség, békesség, akik itt pihennek, És nem jelenhettek meg a karácsony esté- ken. Nyugodjanak békében. Ámen. A Kis-Küküllő menti falvak karácsonyi szokásainak jellegzetessége a hosszú verses köszöntő, amelyben az emlékezés, a hálaadás és az öröm mellett sokféle jókívánság szólal meg. Érződik, hogy alkotóik és meghallgatóik hittek a kimondott közösségi ünnepi szó erejében, beteljesülésében. Eredeti megfogalmazóiknak az egykori tanítókat, kántorokat, kollégiumi diákokat tarthatjuk, de a későbbiekben a köszöntők sokat változtak, folklorizálódtak. A Nyárád és Kis-Küküllő között fekvő Szövérden a legények kántálását hajnalozásnak nevezik, akárcsak a többi, szomszédos településen. A hajnalozásban az összes legény részt vesz, és végigjárják a falu leányos házait. Ők is a „prófétákat” éneklik és verses köszöntőket mondanak. Ezután sor kerül egy szertartásos-tréfás játékra, a szabályok ellen vétők megbotolására, amint azt Nagy Domokosék 1998-ban megszervezték. A Felkeltem én karácsony reggeléntől a Csendes éjig 1991-ben Mezőfelében a gyermekek kántálása után Kacsó Tibor és Árkosi Albert régi jó ismerőseim elénekelték azt az éneket is, amit a férfiak a kántálás végén, reggelfelé szoktak énekelni, egyszer egy évben: Felkeltem én karácsony reggelén (ismétlés). Kisétáltam kapum elejébe (ism.) Feltekinték a csillagos égre (ism.) Ott látok egy arany ringó bölcsőt (ism.) Mellette ül asszonyi Mária (ism.) Ezt a kántálóéneket addig nem hallottam, később mezőmadarasi és kölpényi változatát is énekelték, és többfelé találkoztam vele az erdélyi folklórgyűjteményekben. Mégis nagyon meglepett, hogy 2004-ben a mezőségi Szentmátéban Szabó Erzsébet ezzel kezdte a karácsonyi kánták sorát, talán azért, mert ezt énekelték legtöbbet az idősek, és ő az édesanyjától tanulta. Nem sejtette, mint sokáig én sem, hogy talán az egyik legrégebbi, középkori eredetű látomásos keresztény énekünket szólaltatta meg. Újabban Szentmátéban a felnőttek, házasok első napján délután és estéjén járnak kántálni. Összetársul néhány család, és egymást „meg- kántálják”. A Csendes éjt éneklik, akárcsak Héderfáján. Ez reggel 4 óráig is eltart, de mindenki ott van ünnep másodnapján a templomban. Rendszerint karácsony első napján délután és este kerül sor az egyházi kántálásra is. Presbiterek, egyháztanácsosok, jó hangú férfiak csoportja keresi fel a híveket vagy a teljes faluközösséget, énekelnek, köszöntőt mondanak, adományokat gyűjtenek. Búzásbesenyőben három felekezet tagjai járnak kántálni. A katolikusok a közismert, szintén régi egyházi népéneket, a Csordapásztorok kezdetűt éneklik, a reformátusok a Krisztus Urunknak áldott születésén-t, az ortodoxok a Trei păstorise întâlniră-val köszöntik a családokat. Minden család mindhárom felekezet kántálóit fogadja újabb időben szép rituális rendben.
Dr. Barabás László Népújság (Marosvásárhely)

bölömbikával szántanak, ugye?
Fél évszázadon keresztül tanított szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, ahol több múzeumot is alapított. A természetvédelemre való neveléssel országos hírnévre tett szert. Lapohos András nyugalmazott biológiatanárral oktatásról, nevelésről és a mezőségi magyar szórvány helyzetéről beszélgettünk.
– A rohamos gyereklétszám-apadás korában az ember nosztalgiázva gondol vissza a háború utáni évtizedekre, amikor a Mezőségen is népes magyar osztályok indultak. Ön ezt hogyan élte át pedagógusként? – Az osztályösszevonások nem a rendszerváltás után kezdődtek el. A Mezőségen jóval korábbról nyomon követhető létszámbeli apadásunk. Amikor fiatal biológiatanárként hazatértem szülőfalumba, és 1954-ben kineveztek iskolaigazgatónak Ördöngösfüzesen – hozzám tartozott Füzesmikola, Boncnyíres, Lunkabonc és Kisszék román iskolája is –, láttam, hogy csak idő kérdése a gyereklétszám-csökkenés. A mindenkori hatalomnak az volt az érdeke, hogy az első adódó alkalommal osztályokat vágjon le és szüntessen meg. Akkoriban a szamosújvári központtal működő rajonhoz tartoztunk. Egy decemberi napon beállított hozzánk a magyar tanfelügyelő tanügyi paranccsal, hogy egy magyar osztályt szüntessek meg, mert ősszel eggyel kevesebb gyerekkel indítottuk el, ami nem törvényes.
– Ellent lehetett mondani az akkori hatalomnak?  
- Abban a korban is elsősorban az iskolaigazgatón múlt, hogy keres-e megoldást, vagy szolgaian teljesíti a felülről jövő parancsokat. Én nem teljesítettem. Az ügyet a szülői bizottság elé vittem, és közös döntés született, hogy egy szomszédos község iskolájából hozunk egy gyereket, ezzel megmentjük az osztályt. Az új gyerek átiratkozási papírjaival bementem Kolozsvárra a főtanfelügyelőhöz, aki azonban hallani sem akart erről. Így jutottam el a megyei néptanácshoz, az oktatással is foglalkozó román alelnökasszonyhoz, akit sikerült meggyőznöm igazamról. Karácsony szombatján megkaptuk a tanfelügyelőségről a beleegyező papírt, hogy az osztály tovább működhet.
– A gyereklétszám-csökkenés nem állt le. Hogyan sikerült fél évszázadon át megőriznie az 1–8. osztályos magyar oktatást Ördöngösfüzesen?
– Mai szóhasználattal élve mi voltunk a környék első szórványiskolája, miután kiderült, hogy csak így lehet megmenteni a magyar oktatást. A környező magyar falvakban már 5–8. osztály nem indult, így volt utánpótlás. Senki nem biztatott arra, hogy bentlakást létesítsek, a tanfelügyelőség nem támogatott. Volt rá épület, és mi a nulláról indítottuk. A bentlakó gyerekek szüleitől kértünk alapélelmiszereket, és egy falubeli asszony megfőzte az ételt. Így indultunk. A tanárokkal felváltva pluszjuttatás nélkül biztosítottuk a gyerekek állandó felügyeletét. Én minden este addig voltam benn, amíg a gyerekek elaludtak. Szentmártonból, Feketelakról, Pujonból és Vasasszentenyedről érkeztek folyamatosan diákok. Mindenki elégedett volt a körülményekkel, és azzal, hogy magyarul tanulhatnak. Mire önerőből összehoztuk a jól működő bentlakást, mellénk állt a tanfelügyelőség is: kaptunk ösztöndíjakat, így a fenntartása könnyebbé vált.
– Miután önt nyugdíjazták, nemcsak a bentlakás, hanem pár éven belül a magyar nyelvű 5-8. osztály is megszűnt. Ennyire elapadt az utánpótlás?
– Minden csak úgy működik, ha mellé állnak, ha szívügyüknek tekintik. Nekem fél évszázadon át ez volt a szívügyem, utódaimnak már kevésbé. A rendszerváltás után a tanárok zöme évi rendszerességgel váltogatta egymást, helyettesítőként dolgozott, és aki tehette, városon maradt. Nem véletlen tehát a teljes leépülés. A községközpontban ma összevont elemi osztályok működnek a magyar gyerekek számára, az 5–8. osztály rég megszűnt. Meg lehetett volna menteni a bentlakásos oktatást, de ehhez nem volt kezdeményező.
– Van, aki azért neheztel önre, mert párttag volt és végig megmaradt iskolaigazgatónak. Mennyi kompromisszumot kellett kötnie a hatalommal?
– Az a fél évszázad, amit szülőfalumban tanítottam, iskolát vezettem és múzeumot alapítottam, nyitott könyv: nincs mit szégyellnem. Ha kompromisszumról beszélünk, az abban nyilvánult meg, hogy időről időre az ellenem megfogalmazott tanfelügyelőségi bírálatok és támadások leperegtem rólam. Ha személyemről volt szó, nem vágtam vissza, nem feleseltem, nem vitatkoztam velük. Azért hoztam létre 1957-ben az állattani múzeumot, hogy valamit felmutassak, hogy hagyjanak békén. Amikor híre ment, hogy Ördöngösfüzesen a környék állatvilágát bemutató múzeum működik, a tanfelügyelőség összehívott a faluba ötven iskolaigazgató részvételével egy tanügyi nagygyűlést. A találkozó olyan jóra sikeredett, hogy a főtanfelügyelő egyszeri alkalommal jóváhagyott számomra egy ezerlejes prémiumot és egy televíziót. A pénzt megkaptam, a televíziót soha. De ne gondolja, hogy ezt a munkát mindenki elismerte. Egy időben olyan tanfelügyelő is akadt, aki szokásos évi jelentésében azt írta rólam, hogy az ördöngösfüzesi általános iskola az egyedüli a megyében, ahol egyetlen növény sincs. Talán arra gondoltak, hogy erre a szemenszedett hazugságra cirkuszt rendezek, és leválthatnak. Nem szóltam semmit. Tudtam, hogy aki ismer, ezt nem hiszi el.
– Ön városi iskolában vagy éppen egyetemen is taníthatott volna. Soha nem akart innen elmenni?
– Amikor diákjaimmal sorra nyertük az országos versenyeket, és egyre több diákcsoport jött látogatóba a múzeumba, egyszer behívtak a tanfelügyelőségre, és felajánlották, vállaljam el a szaktanfelügyelői állást. A főtanfelügyelő értetlenkedve nézett rám, amikor elutasítottam. Nem akartam én a szülőfalumból elmenni soha. Tanártársaim vagy feletteseim a rajoni és megyei gyűléseken sokszor megkérdezték: miért hajtok annyira? Féltem az állásom, bizonyítási kényszerben szenvedek? Mit válaszolhattam volna erre? Számomra ez az életforma volt a természetes.
– Diákjait miként tudta elkötelezni a természetszeretet mellett?
– Nagyon sokat kirándultunk. Előbb a falut és annak határát cserkésztük be, aztán messzebb merészkedtünk. A gyerekeket tudatosan arra neveltem, hogy figyeljék meg a környezetüket, és jegyezzék le azt, amit látnak. Egy-egy kirándulás után mindig kaptak lapot, hogy írják le az élményeiket: mit láttak, milyen növényt és állatot ismertek meg? Ebből született mintegy nyolckötetnyi napló, amit beköttettem, és ami megtekinthető a múzeumban. A falu határában környezetvédelmi területet létesítettünk: a védett növényeket figyeltük meg és gondoztuk. Az évek során a környék növény- és állatvilágát mintegy háromezer diapozitívon örökítettem meg.
– Gondolom, ennek a fajta természetrajz-oktatásnak híre terjedt...
– Akkor figyeltek fel ránk, amikor az ördöngösfüzesi diákcsapat megnyerte a frissen elindított országos Pro Natura természetvédelmi versenyt Bukarestben. Sokan értetlenkedve kérdezték, honnan jöttünk, kik vagyunk. A második évben ennek erdélyi magyar változatát Sepsiszentgyörgyön szervezték meg, onnan is a nagydíjat hoztuk haza. Ma is emlékszem, volt egy beugrató kérdés: a bölömbikával szántanak? Az ördöngösfüzesi gyerekek tudták, hogy a bölömbika egy madár... A gyerekeknek nagy élmény volt egy-egy ilyen verseny: országot láttak, sokat utaztunk. Nyaranta lementünk táborozni a tengerpartra, idehaza pedig minden évben megszerveztük védett növényünkről, a zergeboglárról elnevezett napot. Ilyenkor kicsi, nagy kiment a mezőre: mai hasonlattal élve egyféle falunap volt ez.
– Mi lett a zergeboglárral?
– Az ma is védett növény, csak éppen az általam létesített természetvédelmi terület tűnt el. A termelőszövetkezet felbomlása után a termőföldek visszakerültek magántulajdonba, de az emberek már nem gondozzák, és mi sem kaphattuk meg. A polgármesteri hivatal többszöri kérésemre sem talált megoldást, nem mérték fel egy ilyen kezdeményezés fontosságát. Itt a múzeumban maradt meg a több évtizedes környezetvédelmi foglalkozás emléke.
– Mivel kárpótolta magát nyugdíjas éveire?
– A kommunizmus idején aktív tanárként jártam a Mezőségre elkallódó magyar gyerekeket hozni az ördöngösfüzesi bentlakásba, a rendszerváltás után azonban más szemmel barangoltam be a falvakat. Az elapadó gyülekezeteket kerestem fel, és próbáltam leltározni a veszteségeket. Ebből a kilencvenes években született meg az úgynevezett falikönyvem. Sokan nem értették, mi ez. Egy jómódú egykori diákom is rákérdezett, mire azt válaszoltam: azért falikönyv, hogy kiállítva bárki belelapozhasson, mert a kiadására nincs pénzem. Rögtön felajánlotta támogatását. Így született meg a Zúgó harangok című kötet 46 mezőségi és szamosdombháti gyülekezet történetével. A rendszerváltás után összesen hét könyvem jelent meg, amelyekben feldolgoztam a környék növény- és állatvilágát is.
– A református templom szomszédságában, a néprajzi múzeumban beszélgetünk. Mennyire volt nehéz ezt tető alá hozni?
– Nehezebb volt, mint 1957-ben az állattani múzeumot elindítani. Nem a saját telkemre épített magánintézményt akartam, hanem egyházi fennhatóság alá tartozó múzeumot. Hosszú ideig ment a kötélhúzás: a presbitérium megszavazta, de a lelkész elutasította, mert attól félt, hogy az egyháznak kell eltartania. Ő csak ennyit látott a kezdeményezésből. Hiába fogadkoztam, hogy az egyháznak egy banijába sem fog kerülni. Az hozta meg az áttörést, hogy volt diákjaimmal elkészítettem a gyülekezet egykori haranglábjának makettjét – 1928-ban építették meg a templom mai tornyát, így a haranglábra nem volt már szükség. Az embereknek tetszett az ötlet, így elkezdtem levelezni ismerősökkel a világ minden részéből, és összegyűlt az építkezéshez szükséges pénzösszeg. 2001 óta áll a múzeum, amely a Mezőség magyar örökségét hivatott őrizni és bemutatni.
Lapohos András
A mezőségi Ördöngösfüzesen született 1928-ban, Szamos­újváron érettségizett 1948-ban, majd 1953-ban szerzett biológia-földrajz szakos tanári diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetemen. 1954 és 1990 között a kéttagozatos ördöngösfüzesi általános iskola igazgatója. 1957-ben a környező megyékben először ő létesített iskolai állattani múzeumot, majd környezetvédelmi területet hozott létre ritka növények ápolására a falu határában. Diákjaival országos versenyeket nyert, országos hírnévre tett szert. Nyugdíjazását követően az 1989-es rendszerváltás után a Mezőség szakavatott krónikása. Mintegy ötven mezőségi magyar gyülekezet történetét dolgozta fel, és néprajzi múzeumot hozott létre 2001-ben. Több ezer színes diából és egyéb dokumentumokból a környék természeti kincsei iránt érdeklődök számára történeti tárat, dokumentációs központot alapított. Idén márciusban munkája elismeréséül Kolozsváron magyar állami kitüntetést vehetett át.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyári Téka-táborok: nyelvtanulás, tánc, kézművesség, művészet
Egy edzőtábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot
A szamosújvári Téka Alapítvány egyik fő célkitűzése a helyi értékek népszerűsítése, illetve a mezőségi gyerekek oktatása, iskolán kívüli tevékenységek szervezése által is. A nyár tehát nemcsak a pihenésé, hanem olyan táborok megvalósításának lehetősége, amikor a játék, a tánc és a dal nyelvén neveljük a jövő nemzedéket.
17 éve kezdődött, akkor szervezték meg az első honismereti tábort. Egyik alapötlet, amely azóta is aktuális, hogy az 5. osztályt a Téka Szórványkollégiumban kezdők e tábor idején megismerkedhessenek a bentlakási élettel, illetve a válaszúti szórványkollégiumból érkezők az itteni rendszabályokkal, épülettel, pedagógusokkal. Idén, június utolsó hetében, 50 helyi és környékbeli gyerek ismerkedett a város és tágabb környezetének értékeivel. Harmadszor táboroznak a helyiekkel a veszprémi Bárczi-iskola speciális nevelésű diákjai is. A hetet néprajzi, történelmi, irodalmi csoportos játékok, kirándulások, kézműveskedés, sportolás, népdal- és néptánctanulás színesítette.
A következő héten a legnépesebb táborunk, a IX. Kézműves tábor lakói népesítették be a Téka Alapítvány székhelyét. Több visszajáró, sok első táborozó, akik közül 89 bennalvó, a többi (106-ig) bejáró. Kilenc műhelyben alkottak, de ki tudja hány tárgyat.
A kilenc műhely közül néhány a megszokott és várt agyagozás, nemezelés, gyöngyfűzés, varrás, festés, üvegfestés, ám voltak újak is, mint a fonás körmöcske segítségével, gyékényfonás, illetve a népi gyermekjátékok. Délelőtt és délután egy-egy háromórás alkotási folyamatban vehettek részt a 7–14 éves gyerekek, közte természetesen ebédszünettel. Délután a szamosújvári és széki gyerekek hazamentek, a kolozsvári, décsei bennalvók pedig egy kis szünet után népdaltanuláson vettek részt. Erdély és Dunántúl tájegységeinek dalait sajátíthatták el.
Szórakoztató román nyelvtanulás
A kézműves tábort, a „legfiatalabb” táborunk, a II. román nyelvű kommunikációs bejáró tábor követte. S bár a szórványban levő gyerekekről az az elképzelés, hogy ők kevert nyelvet, illetve főleg a román nyelvet beszélik, létezik egy olyan gyerekcsoport, akik számára a román nyelv tanulása nehézséget okoz, csupán az iskolában használják. Nekik segítenek e táborban, amelynek célja: magyar anyanyelvű gyerekek románul való kommunikálásának segítése, beszédbátorságuk és beszédkedvük erősítése.
A július 10. és 14. közöt szervezett táborban a Téka Alapítvány szervezésében 55, 5–11 év közötti gyerek vett részt 3 román anyanyelvű oktató irányításával. Délelőtt kommunikációs játékokon, délután pedig kézműves foglalkozásokon, szórakoztató és mozgásos játékokon vehettek részt, amelyeket román nyelven irányítottak.
A román tábor és a felnőtt fazekastábor néhány napja párhuzamosan zajlott. A fazekas tábor résztvevői olyan felnőttek voltak, akik év közben havi egy hétvégét e mesterség titkainak megismerésével töltenek. Demeter Irén nyolc éve a tanfolyam és a táborok résztvevője, így ír erről:
„Minden évben van júliusban négy nap, ami a tied, és csakis a tied. Már nyolcadik éve várod ezeket a napokat. Olyan ez, mint egy sátor, ahova bebújhatsz, akár a vihar, akár a napsütés elől, és egészen biztosan tudod, hogy jól fogod érezni magad, hiszen körülvesz, és beborít a békéjével és biztonságával. Ez a csodája a szamosújvári Téka Alapítvány Fazekas Táborának. Olyan kevés dolog van, amiről biztosan tudod, hogy jó lesz számodra. Főleg nekünk, felnőtteknek, akik már kinőttünk az anyaölből. Ott volt még ilyen biztonságos, meleg, szeretetteli és elfogadó, kiszámítható környezet. Itt tudod, hogy mi vár rád: a társaid, akiket már 5-9 éve ismersz, akikkel minden évben egyszer találkozol, és egy hosszú hétvégét együtt töltesz. Akiktől tudod, hogy mire számíthatsz, tudod, hogy elfogadnak, megértenek, lelkesítenek, inspirálnak, jókedvre derítenek. És vár rád az agyag meg a korongok. Már hónapok óta gyűjtögeted a terveidet, szövögeted álmaidat. A terv az sok, az idő az kevés. A listád jó hosszú, és tudod, hogy nem valósíthatod meg mind, de nem is ez a fontos. Teret engedsz a pillanatnyi hangulatodnak, és odafigyelsz az agyagra, megérzed, hogy mivé szeretne válni a kezed alatt. A fontos az, hogy itt te magad lehetsz. De nem vagy egyedül, nem vagy magányos. Egy közösségnek, a műhelynek tagja vagy, együtt alkottok, hattok egymásra. Együtt gondolkoztok, segítitek egymást. Velük együtt fájlalod csontjaidat. Itt az idő valahogy mindig kevés, a napnak a 24 órája sem lenne elég. Pont ezért akár éjjel 2-ig is fenn vagy, görnyedsz a korong fölött, együtt a hozzád hasonló megszállottakkal. A legfontosabb az alkotás. Lelkedből, fejedből, szívedből, kezeden keresztül megtestesülnek megálmodott edényeid, tárgyaid. Ezek a tárgyak mindig szépek. A lelked mosolyából születtek, és mindenki, aki ránéz, ezt meglátja bennük. Megismer általuk téged. Látja derűdet, látja szépségedet, rajtuk keresztül belelát a lelkedbe. Ablakaid ezek a tárgyak. A négy nap alatt, bármilyen körülmény közül érkeztél, azt érzed, hogy jól vagy, és itt minden segít téged abban, hogy ez így legyen. A mesterei ennek Egri Hajnal, és Balázs-Bécsi Enikő, a táborunk, műhelyünk vezetői, akik mindent megtesznek azért, hogy igazi »wellnesstáborrá« alakuljon ottléted. Ha kell, kiszednek a görnyedtségből, elvisznek a széki tavakhoz, a nádashoz, ahol inspirációt, további feltöltődést kaphatsz, elvisznek közösen pizzázni. És még véget sem ért a tábor, máris várod a következő találkozást.” Ősszel új csapattagokat is várnak az alkotók és természetesen a régiek is folytatják a tervek szövésétől a csodaszép kerámiákig tartó utazásokat.
Összművészet Feketelakon
A negyedik alkalommal megszervezett Feketelaki Összművészeti Tábornak újból sikerült trendet teremtenie. A merőben szórványban élő magyar jelentkezők az idén Makkai Bencével, Bordás Attilával, Márton Evelinnel, Farkas Györggyel, Demeter Rékával és Vajna Botonddal dolgozhattak együtt. A tábor ötletgazdája Debreczeni Orsolya magyartanár.
A Téka Alapítvány és az EMKE szervezésében július 6. és 9. között zajlott a IV. Feketelaki Összművészeti Tábor. Az idei tematika a rend volt, amelyet az irodalom, tánc, film, fotó felől közelítettek meg az előadók. Újdonságnak számított, hogy a műhelymunkák nem határolódtak el élesen, hanem a meghívottak egyszerre dolgoztak a végtermék érdekében.
Első nap Márton Evelin írónő párba (az egyik a rendet a másik a káoszt jelképezve) állította a táborlakókat, akiknek együttesen olyan fiktív figurát kellett életre kelteniük, amelyben a rend és a káosz elemei egyszerre vannak jelen. Ezeket a történeteket később kiértékelték a mentorokkal, és elkezdődhetett a munka: szövegkönyv készült a történetekből. Este a tábor blogjára feltöltött szövegkönyveket másnap a mozgás felől értelmezték újra.
Bordás Attila táncos, koreográfus segítségével a történeteket a mozgás szempontjából is továbbgondolták és Demeter Rékával a szimbolisztikájukat is megbeszélték. A harmadik nap a forgatásé volt. Az eddig fokozatosan épülő történeteket kisfilmmé alakíthatták a táborlakók, ebben Makkai Bence és Farkas György mutatott irányt, úgy, hogy közben a filmezés háttérmunkájába is beavatták a jelenlévőket. Kipróbálhatták, milyen stábnak, rendezőnek, operatőrnek lenni. Sőt még a vágásnál is komoly szerep jutott a táborlakóknak.
Az utolsó nap az utómunkálatoké, a következtetéseké, és persze a búcsúzásé volt. A nyersanyagot visszanézve, mindenki gyönyörködhetett a munkájában. A délután folyamán Vajna Botond szolgáltatta a zenét, aki a DJ szakma rejtelmeibe is beavatta a fiatalokat.
Befejezésképpen a jelenlévők abban egyeztek meg, hogy Márton Evelin Szalamandrák könyvét a következő táborig mindenki kézbe veszi, elolvassa és továbbküldi. Ez a folyamat akkor zárulna le, amikor az Evelin által felajánlott könyv jövőre, a tábor kezdetére visszakerül a szervezőhöz.
A táborban készült kisfilmek augusztusban nyerik el végleges formájukat, remélhetőleg bemutatásra is kerülnek majd különböző rendezvényeken.
Edzőtábor táncoslábúaknak
Ugyancsak Feketelakon szervezték a 21. Feketelaki edzőtábort. Sokan nosztalgiával gondolnak az 1900-as évek végén zajló táborokra, amelyeknek akkor aktív részesei voltak. Szőlősi Kata az idei tábor krónikása: „A Téka Alapítvány idén 21. alkalommal rendezte meg a Kaláka illetve Kiskaláka néptáncsoportnak szóló edzőtábort, amely keretén belül táncismereteinket bővíthettük. Táncos nyarunk első állomása a feketelaki edzőtábor. Csodálatos érzés minden nyáron egy hetet eltölteni Feketelakon és együtt táncolni meg szórakozni. A Kaláka mezőszopori táncokat kezdett el tanulni a hét első felében Kiss Zsolt és Tálas Ágnes vezetésével, majd a hét második felében az egész éves bonchidai tánctanulás gyümölcseként összeállították Feketelaki Tibor és Székely Melinda irányításával a várva várt koreográfiát. A Kiskaláka a hét folyamán Both Józseffel és Zsuzsával magyarózdi táncokat tanult.
A tánctanulás mellett számos program színesítette a hetet. A reggeli zenés és olykor túl korainak tűnő ébresztés után a lányoknak Puscas Rebeka zumbát tartott, míg ez idő alatt a fiúk szaladni voltak. A reggeli után már kezdődött a délelőtti táncoktatás, amelyre mindig izgatottan mentek a résztvevők, mivel ilyenkor új lépéseket sajátíthattak el. A táncoktatást az ebéd követte, amikor ugyanis finomabbnál finomabb ételek fogadták a táncosokat. A táncoslábúak kedvence a töltött káposzta volt. A pihenőidőt mindenki a maga kedvére tölthette el, ilyenkor a nagy meleget vizeződéssel vagy épp egy fa árnyékában való pihenéssel próbálták átvészelni. Bence és Balázs függőágyai nemcsak a pihenést szolgálták, hanem a szórakozást is, főként azután, hogy a nagy terhelés miatt néhányszor leszakadtak. A délutáni táncoktatás ugyanolyan jókedvűen telt, mint egyébként az egész nap. A vacsora után a közös népdaloktatáson az oktatók a táncanyagokhoz tartozó népdalokat tanították meg, amelyeket az egész napot záró táncházban el is énekelhettek. A táncház volt az, ahol mindenki kedvére táncolhatott, énekelhetett és jól érezhette magát. Szombaton délután közös erővel meg persze vidámsággal rendet raktak a táborközpont területén. Este meg a már szokásossá vált tábortűz következett, ilyenkor a lobogó tűz mellett az oktatókkal együtt énekelnek meg beszélgetnek a résztvevők. Miután a tűz leégett fergeteges tánc következett, pihenésként meg szalonnát sütöttek a táncoslábúak. Egy ilyen tábor még inkább összekovácsolja a tánccsoportot, új szerelmek születnek és új táncismeretekkel meg élményekkel várják, hogy ősszel újrakezdhessék a táncpróbákat.
A Téka Szórványkollégium diákjai közül többen nyaraltak az alapítvány és a támogatók jóvoltából, Balatonakaliban 23-an, illetve ötön Kiskunmajsán. A nyár idején elvégezték a szobák felújítását, illetve átalakítását is, hogy szeptemberben a 120 kollégista otthonra leljen.
Fodor Emőke / Szabadság (Kolozsvár)

Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro

Kárpát-medencei civil szervezetek képviselői találkoztak Szamosújváron
Romhányi András, a Civil Akadémia megalapítója, a Magyar Kollégium elnöke a Kárpát medencei civil szervezetek vezetőit hívta össze egy-egy találkozóra az akadémia címén a találkozó-sorozat elindításakor. A tagok magyarok, s bár hét ország állampolgárai, közös céljuk a magyar kultúra továbbadása. Ezért is nagyon könnyen megtalálták a közös hangot, és évek óta találkoznak, mindig más helyszinen. A XVI. Civil Akadémia házigazdája idén Szamosújvár volt, szervezője pedig a szamosújvári Téka Alapítvány és a kolozsvári EMKE.
Szamosújvárra csütörtök este érkeztek a résztvevők, majd pénteken mezőségi kiránduláson vettek részt. Velük tartott Paróczi Ákos, a Téka idei Petőfi ösztöndíjasa is, így ő is megismerhette a tájegységet. Előtte a tavaly átadott Magyar Tannyelvű Elméleti Líceumba néztek be, ahol a szamosújvári gyerekek mellett a Mezőség öregedő, szórványosodó falvainak gyerekei is tanulnak
Első megállójuk Feketelak volt, ahol megtekintették a templomot Hideg István refomátus lelkész bemutatásában, a tájházat illetve a Téka Alapítvány táborközpontját. Ezután Pusztakamarás felé vették az irányt. Ott Széman Péter mutatta be Sütő András szülőházát, illetve ennek jövőjéről is elbeszélgettek. A buszos utazás közben a Kard és kasza földjén a Tóvidék szépségeit, letűnt korok emlékeit is megtekintették. A széki Sóvirág panzióban elfogyasztott ebéd után meglátogatták a széki templomot, ahol Sallai Márton lelkipásztor mesélt a falu és a templom múltjáról, de a templom felújításának történetét is ismertette. Ugyancsak Széken, a Holland Misi néven ismert holland származású, néptáncot kedvelő úriember tulajdonában álló tájházban Korniss Péter kiállítását is megnézték. Szamosújvárra visszatérve az örmény székesegyházat tekintették meg. A tartamas napot vacsora és Vincze László borkóstolója zárta.
Széman Péter, EMKE-elnök számolt be a szombati nap programjairól. – A finom reggeli után – sajnos két busszal, mert nem találtunk egy olyan nagyobb buszt, amivel együtt mehettünk volna, átkocsikáztunk Válaszútra. Itt az idén felavatott kávézóban Balázs-Bécsi Gyöngyi adott szakszerű eligazítást a Kallós Alapítvány létrejöttéről, tevékenységéről, és arról a rengeteg eredményről, amit elértek a mezőségi szórványoktatás, illetve szakoktatás terén. Megtekintettük a Kallós Zoltán által gyűjtött rendkívül gazdag néprajzi múzeumot, majd sietve indultunk tovább, mert Kolozsváron a Házsongárdi temető nyugati bejáratánál várt ránk idegenvezetőnk, Gergelyné Tőkés Erzsébet. Kezében tartva a főúri kripták kulcsait, sorra látogattuk végig a Házsongárd Alapítvány által felújított kriptákat, a nagy tudósok, 1848-as honvédek, egyházi méltóságok, írók, költők, színészek síremlékeinek egy részét, miközben megismerkedhettük Erdély, Magyarország és az Osztrák-Magyar Monarchia történelmével – vázolta a programokat az EMKE-elnök.
Ezt követően a temetőből átsétáltak a Heltai Alapítványba, ahol ízletes ebéd elfogyasztása közben felhívták telefonon Pillich Lászlót, az első nem budapesti szervezésű Civil Akadémia szervezőjét és vendéglátóját. Délután rövid sétát tettek a főtéren, Mátyás király szülőházánál és a Farkas utcában, ismerkedve a történelemmel, Deák Árpád történelemtanár, szakavatott idegenvezető segítségével. – A sok ismeretanyag és érdekesség közül, csak párat emelnék ki, például azt, hogy Kacsóh Pongrác a kolozsvári, (a kezdetekkor Apáczai Csere János által vezetett) református kollégiumban tanult, majd ebben az utcában járt a Ferencz József Tudományegyetemre és itt végzett először zenei tanulmányokat. De itt tudhattuk meg azt is, az ékes latin nyelvű feliratnak köszönhetően – hogy itt volt Erdély első egyeteme (főiskolája), amelyet 1582-ben Báthory István fejedelem, lengyel király alapított, vagy, hogy ebben az utcában nyílt meg Magyarország első magyar nyelvű kőszínháza, illetve, hogy a kolozsvári magyar színház öt évvel idősebb a budapesti Nemzeti Színháznál – elevenítette fel a Farkas utcai séta során elhangzottakat Széman.
A városnézést civil találkozó követte az EMKE Györkös Mányi Albert emlékházában, amely a közművelődési egyesület kulturális tevékenységeket lebonyolító helyszíne, ahol a csapatot az EMKE kulturális referense, Széman Emese Rózsa fogadta. Beszámolt tevékenységéről az Életfa Családsegítő Egyesület (Adorjáni Katalin), valamint az Áldás Népesség Egyesület (Varga Mihály Márton). – A Házsongárd Alapítvány tevékenységéről, magáról a temetőről szóló albummal idegenvezetőnk még a délelőtt folyamán mindenkit megajándékozott, amit ezúton is köszönünk. Az idő rövidsége miatt az EMKE bemutatása igencsak rövidre sikeredett, de remélem, hogy a tartalmasan eltöltött nap után sok élménnyel gazdagodva érkezhettünk vissza Szamosújvárra, ahol csodálatos néptánc bemutató, valamint fenséges vacsora várt – zárta beszámolóját Széman.
Este a Téka Alapítvány munkatársainak illetve önkéntescsapatának egy részével találkoztak. Vacsora előtt fellépett az Ördöngös zenekar és a Kaláka néptáncegyüttes táncosainak egy része, és az est részeként a részvevők összefoglalták tapasztalataikat. Vasárnap Rózsa Sándor sírjának megtekintése után búcsút vettek egymástól.
Sok pozitív üzenetet fogalmaztak meg, jó érzés volt hasonló érdeklődésű és hasonló munkát végző civilektől elismeréseket kapni. Egymás munkájának elismerése, pozitív megerősítése valószínűleg a titka annak, hogy a Civil Akadémia tagjai családias hangulatban találkoznak évente, hogy lélekben megerősöve, szellemileg feltöltődve tovább tudjanak haladni a vállalt feladatok nem mindig egyszerű mindennapjaiban. Romhányi András / Szabadság (Kolozsvár)