A szórvány iskolája Gyantán
„Marad a magyar iskola Gyantán” – ehhez hasonló címek hirdették tavaly ősszel, hogy a Bihar megyei magyar szórványhoz tartozó település négy iskoláskorú gyermeke, az ellentétes irányba ható próbálkozások ellenére is helyben, magyar tagozaton folytathatja tanulmányait. Az örömhír nyugtázása után bizonyára sokakban felmerül a kérdés: meddig? Tasnádi-Sáhy Péter riportja.
A krónikákban először 1213-ban említett Gyanta neve, a megyeszerte közkedvelt gyerektáborok pár évvel ezelőtti beszüntetése óta, nem feltétlenül forog közszájon. Legfeljebb az 1944. szeptember 25-i szomorú dátum miatt kerül említésre, amikor a falun átvonuló román katonák felégették a református parókiát, és kivégeztek 45 helyi magyar lakost, illetve amiatt, hogy a közeli városokból, főleg Nagyváradról, szívesen vásárolnak hétvégi háznak ingatlant a csendes településen. Pedig a kommunizmus idején Feketekápolnához csatolt Gyanta nem mindig volt olyan elhagyatott falucska, ahogy a Polgármesteri Hivatal névjegyzéke szerint 358 lakosával ma várja az idelátogatót. A múlt század elején még kétezren lakták, nem hiába épült nyolcszáz férőhelyes templom a másfélezer reformátusnak. Vegyesen is magyarul
Az eligazításomat szívesen vállaló Soós József református lelkészt egy finom reggeli kávé mellett először az internetről ellesett népességi adatok valóságtartalmáról faggatom. Mint elmondja, a községháza névjegyzéke nem pontos, sokan vannak, akiknek Gyantára szól a címük, de nem laknak a faluban, és olyanok is, akik idős korukra visszaköltöztek, de Nagyváradra vannak bejelentkezve. Valójában 250 körüli tényleges itt lakó van, emellett a tiszteletes 140 olyan házat számolt össze, amit üdülőként használnak, jórészt román nemzetiségűek, de ők csak szezonálisan tartózkodnak az ingatlanokban. A gyülekezetnek jelenleg 200 tagja van, 50-en járnak rendszeresen templomba, ami nem is rossz arány, de sajnos sok a beteg.
„Tavaly nem volt egy esketés és egy keresztelő sem, máskor sem gyakori, évente egy-kettő a jellemző, azok is inkább hazatérők Németországból, Budapestről. Ezzel szemben 14 embert temettem”
– mondja a tiszteletes, aki a lehangoló statisztikákhoz kénytelen volt hozzászokni, hiszen szolgálata megkezdésekor, 15 évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet, az első gyerek, akit keresztelt, a sajátja volt. Ezek után nem csoda, hogy a gyantai 1-4. osztályos magyar tagozatra összevont osztályba négy (egy nulladikos, két másodikos és egy negyedikes) tanuló jár, az óvodába pedig 10 gyermek van beíratva. A teljes létszámból csak négy református, és a nebulók nagy része vegyes házasságból származik. „Azt viszont – teszi hozzá Soós lelkész úr – el kell mondani, hogy Gyantán a vegyesházasságban élők jellemzően még mindig magyarul beszélnek otthon. Volt olyan, hogy mentem a faluban, és látom, két ideházasodott román asszony beszélget egymással. Kérdezem, mit csinálnak. Erre ők nevetve: nézze meg tiszteletes úr, itt vagyunk két román asszony, aztán magyarul beszélünk.”
Trükkös csábítás
A gyantai egyházi iskolát a kommunizmus idején államosítottak. A Református Egyház 2007-ben megnyerte az ingatlanra vonatkozó pert, és visszakapta a létesítményt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, rossz állapotban. Tehát a magyar tagozatot az önkormányzat működteti a feketekápolnai iskola részeként, az egyháztól bérelt ingatlanban, bár az elmúlt három évben bérleti díjat elfelejtettek fizetni. A gyermeklétszámmal kapcsolatos problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, nagyjából akkor, amikor Gyantát a szomszédos Feketekápolnához csatolták. Az intézmények elköltöztek, aztán az egyetlen munkalehetőséget jelentő kollektív is megszűnt. A lakosság kiöregedett, a földeket az emberek jobbára bérbe adják vállalkozóknak a szomszédos román falvakból, illetve egy olasz úriember is működik a faluban ilyen tevékenységgel.
A magyar tagozatos gyerekek szülei is jobbára szerény körülmények között élnek, többen magyarországi idénymunkákból tartják el magukat.
A status quo-nak számító helyzet tavaly ősszel annyiban változott, hogy a szintén létszámproblémákkal küzdő kápolnai román tagozatról megpróbálták átcsábítani a gyerekeket, s nem feltétlenül tisztességes módszerekkel.
„Szeptember első hetében minden szülőt külön-külön meglátogatott a kápolnai iskola igazgatója, és azt mondta, már csak az ő gyerekük nem iratkozott át. A szülők egymással nem kommunikáltak, így mindenki aláírta a kérvényt. Nem sokkal ez után tudtuk meg mi is, ha nem lépünk, megszűnik az iskola. A Polgármesteri Hivatal közben küldött egy feljegyzést a megyei tanfelügyelőségre, hogy nincs megfelelő épület Gyantán, ezért átviszik a gyerekeket Kápolnára. Ami érdekes, hogy erről a magyar tanfelügyelők nem tudtak. Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettesként nem a magyar iskolák ügyével van megbízva, hanem a szakiskolákkal, a gyűlésre, ahol ezt az ügyet tárgyalták, nem is volt meghívva. Engem hívtak ugyan Kápolnára, a gyűlésre, ahol határozatot hoztak az iskola megszűntetéséről, de az ellenvetéseimet, miszerint a törvény szerint ezeknek a gyerekeknek, ha akarnak, joguk van magyarul tanulni, nem hallgatták meg. Közben az önkormányzat rendbe hozatta a régi gyantai polgármesteri hivatal épületét, hogy ha nem sikerül átvinni a gyerekeket Kápolnára az egyházi tulajdonban lévő ingatlanból, oda költöztessék át már a vakáció idején a magyar tagozatot, de valamiért a villanyt nem tudták bekötni. A költözésnek azért sincs értelme, mert az egyházközség saját költségén a meglévő épületbe vizesblokkot csinált, a termeket is felújíttatta, tehát amire erőnk volt, azt rendbetettük. A szülők végül kérvényt írtak a Tanfelügyelőségre és a Prefektúrára, amiben leírták, hogy át lettek verve. Az RMDSZ rengeteget segített az ügyintézéssel, Delorean Gyula alprefektus úr személyesen futkosott a papírokkal. Végül az a törvény mentett meg bennünket, mely szerint augusztus 31. után már nem lehet meglévő struktúrán változtatni, ezért a Prefektus hivatalból kezdeményezte, hogy semmisítsék meg a határozatot, így egyelőre minden marad a régiben” – foglalja össze a történteket a tiszteletes.
Erre jön a bevezetőben feltett kérdés: meddig. Hiába jelent az óvoda kis csapata utánpótlást a következő évekre, nem lehet tudni, mikor jut a magyar tagozat is a már említett egyházi gyerektábor sorsára. „Kétezertől kezdve tíz éven át szerveztünk táborokat, volt év, hogy nyaranta 5-600 gyerek is megfordult itt az egyház vendégházában. Remek kapcsolat volt az amerikai reformátusokkal, minden évben jött néhány egyetemista, akik nagyszerű programokat szerveztek. Csakhogy elterjedt valamitől – teljesen alaptalanul – hogy ez „tabăra lui Tőkés”, ezért az utolsó két évben a fogyasztóvédelemtől az állategészségügyig 4-5 hivatal is kijött büntetni. A hivatalnokok, akik kijöttek, jóindulatúak voltak, kérték a bocsánatot, de írták a jegyzőkönyvet, hogy be kell zárni. Pedig azon kívül, hogy abban az időben Tőkés László volt a püspök, és időközönként kijött a gyerekekhez a táborába, semmi konkrét köze nem volt a kezdeményezéshez. Ma is van olyan, hogy Váradon egy-egy üzletben megszólítanak, tiszteletes úr, van még tábor Gyantán, mivel az illető is oda járt” – meséli fájó szívvel Soós József .
Nem jön diplomás A megkérdezett hatvan frissen végzett pedagógus közül egy sem fogadta el az állásajánlatot, még a kiemelt fizetés ellenére sem.
Ahogy a tiszteletessel sorra vesszük a felújított templomot, a vendégházat, a már csak halotti torok idején használatos kultúrházat, egybehangzóan megállapítjuk, az infrastruktúrát sok mindenre lehet használni. Még a bekötőút is remek, teszem hozzá. „Ennek is regényes története van – vágja rá keserű mosollyal a lelkész – az az út eredetileg nem is Kápolnához tartozott, hanem Pusztahollódhoz, aminek ugye semmi érdekeltsége sincs erre, így húsz évig rá se nézett senki. Akkor azt találta ki az RMDSZ, hogy vegye át a megye, és akkor meg lehet javítani. Ez is évekig tartott, amíg, akinek kellett, lemondott róla, a megye pedig átvette, ez alatt nem is volt szabad hozzá nyúlni. Végre meglett az út, és most remekül lehet járni rajta.” Szóval, mint már írtam volt, tér lenne közösségi életre, csak nincs, aki élje, a fiatalokat pedig nehéz megtartani Gyantán, pláne odacsábítani. „Az iskola ezzel kapcsolatban szemléletes példa. Hatvan frissen végzettet kérdeztünk meg Váradon, akik nem kaptak helyet a tanügyben, hogy jönnének-e hozzánk dolgozni, de majdnem mind azonnal nemet mondott, hiába a szolgálati lakás, kiemelt fizetés. Volt egy fiatal hölgy, aki szeretett volna jönni, őt a szülei beszélték le, féltették valamitől. Ennek köszönhető, hogy jelenleg szakképesítés nélküli helyettesítő tanerőnk van. Addig nem volt gond, amíg volt egy idős tanító néni, aki Nagyenyeden végezte el a tanítóképzőt, de ő nyugdíjba ment és elköltözött az unokákra vigyázni. Aztán évekig a feleségem dolgozott itt, aki szintén szakképzett tanítónő, de a nagyobbik gyermekünk felsős lett, és nem akartuk román tagozatra adni Kápolnára, így ő hét közben benn van a gyerekekkel Váradon, benn is dolgozik a Lorántffyban.” Mivel a nagy beszélgetésben megfeledkezünk az idő múlásáról, sietve megyünk át a parókiáról az iskolába, így is csak futólag találkozom az éppen távozó iskolásokkal, s már csak két lurkót, Zolikát és Luca-t találom az óvodában Horváth Edit helyettesítő óvó nénivel. „Hét éve dolgozom itt, de nem állandó jelleggel. Volt, amikor a tiszteletes asszonyt helyettesítettem, amikor pedig ő is és az idős tanító néni is elmentek, az óvoda üresen maradt, nem jött szakképzett munkaerő, én kerültem ide. Négy éve állandó jelleggel itt vagyok, egyedül viszem az óvodát, nincs dadus, hisz kevés a gyerek” – mondja Horváth Edit.
Beszélgetésünket Luca nővérének érkezte szakítja meg, miközben a kisfiút öltözteti, ő is szíves rendelkezésemre áll. Megtudom, Rodica maga is az iskola diákja volt, őt még az idős tanító néni oktatta, akkor öten jártak az iskolába. Az 5-8. osztályba átment Kápolnára, de onnan nem tanult tovább. Itthon él a szüleivel, saját kis kertjüket művelik, illetve az édesapja Magyarországra jár át idénymunkára, dinnyeföldeken dolgozik, ezzel egészíti ki a család jövedelmét. Búcsút veszünk a többiektől, a tiszteletes úr először a régi tanterembe vezet, ahol még a felesége kezdte meg a tanítást, most régi idők relikviáival van tele. Jól látszik, az egyház az elmúlt években tényleg sokat tett annak érdekében, hogy az oktatás körülményei javuljanak. Aztán már a hatalmas, felújított templomban sétálgatva – melyet csak egy-egy kórustalálkozón tudnak megtölteni – óvatosan felteszem utolsó kérdésem Soós tiszteletesnek: jelen körülmények között miként látja a jövőt? „A dolgokat nem mi alakítjuk. Nekünk az a dolgunk, ameddig van valamink, és van akinek, tartsuk meg. Az utolsó gyerekért is ki kell állni. Én nem tudok munkahelyeket teremteni, embereket idecsábítani, pedig Gyanta messze nem rossz hely” – teszi hozzá némi reménnyel.
Már nem akarják megszűntetni
A gyantai óvoda és magyar tagozat egyelőre nem szűnnek meg, de ősszel költözniük kell.
Hogy válaszokat találjak, arra a bizonyos meddigre, tovább kérdezősködöm. Gheorghe Ioan Vid, Feketekápolna polgármestere telefonos megkeresésünkre a hivatal gyantai iskola bezárására vonatkozó törekvéseit anyagi okokkal magyarázza, mivel a református egyházzal korábban megkötött szerződés értelmében az önkormányzatnak havonta kétezer lejt kellene fizetnie az egyházközségnek (azt nem cáfolja, hogy nem fizetik), ám ez a település anyagi helyzetéhez képet túl nagy összeg. Azt is károsnak tartja, hogy nincs szakképzett tanerő. Vid hozzáteszi: már nem akarják megszüntetni a gyantai magyar osztályt, bár továbbra sem látja sok értelmét a működtetésének. Mint mondja, az előkészítőtől a negyedik osztályig összesen négy gyermek tanul itt, és bár érti, hogy a szülők anyanyelvükön taníttatnák gyermekeiket, ötödik osztálytól a községben csak románul van lehetőség továbbtanulni, ez pedig további nehézséget jelent majd a gyerekeknek, ha addigra nem tanulják meg kellőképpen a többség nyelvét. A községben csak Feketekápolnán van modern iskola, a többi településről is ide szállítják a gyermekeket. Gyantáról is iskolabusszal vinnék át a tanulókat, és ahogyan máshol meg tudják ezt szervezni, itt sem lenne gond – mondja a polgármester. „De ha a magyar református szülők úgy gondolják, hogy nem akarják Kápolnára járatni a gyermekeiket, akkor meg kell találni a megfelelő megoldást” – teszi hozzá, ami szerinte a gyantai osztály átköltöztetését jelenti az önkormányzat felújított épületébe. Ez a következő tanévben meg fog történni.
Grim András, a Bihar megyei RMDSZ alelnöke szerint a nehézségek ellenére sem szabad lemondani a szórványról. Ennek érdekében, ahol lehetett, igyekeztek az RMDSZ-körzeteket feléleszteni, vagy újakat létrehozni.
A gyantai iskolával kapcsolatban elmondja: amíg egy magyar diák is van, aki az anyanyelvén akar tanulni, annak ezt a lehetőséget biztosítani kell, ez nem lehet kérdés. Hosszú távon, ahogy a többi szórvány településen is, meg kell nézni azokat az adottságokat, amiben perspektíva lehet, és a történelmi egyházakkal összefogva egyedi stratégiákat kell kidolgozni. Gyantán fekvése miatt is adódik, hogy a turizmusban rejlő lehetőségekre lehetne elsősorban kiaknázni, a pályázatokra, illetve a magyarországi testvérkapcsolatokra építve. „Azon a településen, ahol van gazdaság, van iskola és templom, illetve a közösség megkapja a neki járó jogokat, tiszteletet, ott megmaradnak a fiatalok is” – összegez a szervezet megyei szórványügyi alelnöke.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest (26. / részletek)
A magyarok válasza az agresszív román asszimilációs politikára 1927-től öltött konkrét formát, amikor megalakult a Magyar Revizionista Liga, és 1933-ban a Magyar Párt kongresszusa programpontjai közé iktatta Székelyföld autonómiáját. Ugyanakkor a Magyar Párt 34 alkalommal fordult a Nemzetek Szövetségéhez vagy különböző külföldi vallási egyesületekhez, nemzetközi érdeklődést keltve. Másfelől a román kormány igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar kisebbség nem hűséges a román államhoz.
A maguk részéről a románok 1933-ban megalapították az Antirevizionista Ligát, amelynek minden erdélyi városban volt fiókja vagy alfiókja; a vezetőbizottságban Románia pátriárkája, különféle egyesületek képviselői és neves értelmiségiek kaptak helyet. 1938 januárjában Silviu Dragomir lett a kormány kisebbségügyi megbízottja, és még ugyanabban az évben létrehozták a Kisebbségekkel Foglalkozó Általános Bizottságot (Általános Kisebbségi Bizottságot). Minden politikai pártot felszámoltak, és tárgyalások folytak, hogy rávegyék a magyarokat, lépjenek be az egyetlen engedélyezett romániai pártba, a Nemzeti Újjászületési Frontba. Az 1939-es választásokon a magyarok tizenhat képviselője jutott be a parlamentbe, vezetőjük gróf Bánffy Miklós volt.
Az irredentizmus felé sodródás azért következett be, fejti ki Lucian Nastasă, mert a román kormányok kudarcot vallottak a nemzeti identitás megőrzéséhez kötődő problémák megoldásában, és nem tartották be az 1919-es kisebbségvédelmi egyezményt. A román hatóságok képtelenek voltak kezelni a magyarság életéhez kapcsolódó eseményeket, akár iskolai, felekezeti, hagyományőrző, akár történelmi megemlékezésekről volt szó, tiltásokhoz folyamodtak, hatalmas rendőrségi erőket vonultattak fel, és mindennek elsősorban a magyarok megfélemlítése volt a célja. A harmincas évek vége felé Erdélyben a kommunisták támogatásával egy új politikai szervezet jelent meg, a Madosz, amely a Magyar Párt doktrínáját és tevékenységét kívánta ellensúlyozni. 1937-től az egyszerű munkásból újságíróvá és íróvá váló Kurkó Gyárfást választották az antirevizionista beállítottságú, de önmagát minden magyar jogait védőnek deklaráló szövetség elnökévé. A mozgalomhoz olyan jeles írók csatlakoztak, mint Méliusz József és Kacsó Sándor. 1944-től a Madosz átalakult Magyar Népi Szövetséggé, 1944 novembere és 1945 márciusa között fontos szerepet játszott Észak-Erdély igazgatásában. 1944 őszén a szovjet hadsereg a román hadsereg, a rendőrség és a Maniu-gárdisták atrocitásai és túlkapásai miatt távozásra kényszerítette Észak-Erdélyből a román adminisztrációt. Az atrocitások kölcsönösek voltak mindkét nép részéről. A legszörnyűbb magyarellenes atrocitásokról, a szárazajtai székelyek lefejezéséről Domokos Géza is beszámolt Beke Györgynek adott interjújában, Benkő Levente könyvet is írt róla. A fatuskót, amelyen a kivégzések történtek, évtizedekig őrizték a Sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumban. Domokos Géza állításait az utóbbi években megjelent dokumentumok is igazolják, amelyek részeltekkel szolgálnak a lakosságot rémületbe kergető „gépfegyveres tömeges kivégzésekről a Bihar megyei Tenkén és Magyarremetén és lefejezésekről Szárazajtán”. Papokat, falubírákat és jegyzőket, de egyszerű embereket, köztük nőket és betegen fekvő öregeket is megvertek, kiraboltak és megöltek. Egy másik véres eseményre 1944 szeptemberében a Bihar megyei Feketekápolna községhez tartozó Gyantán került sor. Itt a román csapatok felgyújtották a református templomot, és 45 magyart öltek meg. Ezt az esetet egy dokumentumfilm is feldolgozta, amelyet 2004-ben bemutatott a Román Televízió magyar nyelvű adása is. Abban a faluban paposkodott a magyar adás főszerkesztője, Boros Zoltán édesapja. A magyarok elleni túlkapások a háború után is folytatódtak. 1946. július 21-én az erdélyi református egyházmegye panaszt nyújtott be a miniszterelnökhöz, az ország vezetőinek segítségét kérte, „mert a mi népünk állandó félelemben él, a románok pedig erőnek erejével minden vagyonunkat elvennék, hogy elűzzenek az országból”.
1944-ben Észak-Erdély vezetését egy központi bizottság vette át Tudor Bugnariu prefektus, egyetemi tanár és Demeter János alprefektus vezetésével. A román és a magyar nyelvet is hivatalos nyelvvé nyilvánították a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban; minden hivatalos iratot két nyelven szerkesztettek. Három zászlót vontak fel, a románt, a magyart és a szovjetet; a magyar zászlót a Magyar Népi Szövetség 1948-ig továbbra is használta. Két külön tanügyi hálózatot szerveztek, román és magyar nyelvűt, a szövetség prioritásként kezelte az anyanyelvű oktatást. 1945 márciusában visszatért a román közigazgatás Észak-Erdélybe, és minden korábbi törvényt érvénytelenített. Az ez alkalomból szervezett ünnepségen Mihály király is részt vett, itt kérte nyilvánosan Vásárhelyi János református püspök a magyar voltuk miatt lágerekbe zárt papok és értelmiségiek szabadon bocsátását.
Ezalatt a román kormány magyarellenes tüntetéseket szervezett, és újra megjelentek a háború előtti feliratok: „Vorbiţi doar româneşte” (Csak románul beszéljenek), vagy újak, mint: „Nem lesz addig itt demokrácia, amíg a magyarok nem mentek el Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”. A vádak ugyanazok voltak, mint a háború előtt, és ugyanazok mAradtak mind a mai napig, miszerint a magyarok csak a határok megváltoztatását és az etnikai szeparatizmust akarják. (...) Az erdélyi magyarság megosztottsága, ezen belül vezetői egy részének balos beállítottsága már a második világháború utáni első évektől jelentős változásokat hozott a Bukaresti magyarság helyzetében. Mindez a román kormány tárgyalópartnerévé avanzsáló Magyar Népi Szövetségnek volt köszönhető. Szovjet nyomásra és egy kedvezőtlen, Erdély elvesztésével járó béke fenyegető árnya alatt a románok a kisebbségekre nézve kedvező törvények és kormányrendeletek meghozásával próbálták saját oldalukra csábítani a magyarokat. 1944 novemberében külön Nemzetiségi Minisztérium alakult, és 1945-ben megjelent a kisebbségi statútum (anélkül azonban, hogy az alkalmazó szabályzatot valaha is elfogadták volna), egyúttal hatályon kívül helyeztek minden diszkriminatív jellegű törvényt. Még az év júniusában létrehozták Kolozsváron a Bolyai Egyetemet. A tanügyi minisztérium két kisebbségi felügyelőséget létesített Brassó és Kolozsvár székhellyel; az 1945–46-os tanévvel kezdődően a felekezeti iskolák magyar tanerői is állami fizetést kaptak. A Népi Szövetségnek 417 ezer tagja volt, saját listát 17 megyében állított, és 538 862 szavazatot kapott, egyértelműen bizonyította erejét, amellyel számolni kellett az 1946-os választások után. A szavazatok 8,6 százalékával 29 helyhez jutott a parlamentben, ezzel a második legerősebb politikai alakulattá vált, és elismerték a magyarság kizárólagos képviselőjeként. A román kormánynak erre a külön magyar pártra csak a békeszerződés aláírásáig volt szüksége, hogy bizonyítsa, a magyarság képviselete egyetért Észak-Erdély visszacsatolásával Romániához. A szövetségre nagy nyomást gyakorolt Petru Groza miniszterelnök és a magyar származású Vasile Luca (Luka László), a magyarság egyetlen képviselője a Román Kommunista Párt politikai bürójában. A románok megszerezték az oly áhított beleegyezést, így 1947-ben aláírhatták a békeszerződést. A szövetséget, amely nem tartotta fontosnak a határok pontos megvonásának kérdését, a magyarság Erdély eladásával vádolta.
A Népi Szövetség fokozatosan megerősítette Bukaresti helyzetét és szerepét, politikai, kulturális és propaganda jellegű döntései nagyban befolyásolták a fővárosi magyarság életét is. Kezdetben tevékenysége még szerény mértékű, egy 1944 decemberében megtartott népgyűlésre és 1945 januárjában Petőfi Sándor születésnapjának megünneplésére szorítkozik; 1945-től azonban, miután székhelye a Magyar Társaság Zalomit utcai házába költözik, sokkal határozottabb programmal lép fel. Az épület csodával határos módon menekült meg az eladástól, a vevő a „magyarfaló” Universul napilap lett volna, amelynek szerkesztősége a szomszédos Brezoianu utcában volt; a lap tulajdonosa Stelian Popescu, az Antirevizionista Liga elnöke.
A szövetség első fontos kultúrpolitikai intézkedése a Bukaresti rádió magyar nyelvű adásának beindítása 1945 tavaszán. A szerkesztőségben kezdetben négyen dolgoztak, heti fél órában sugároztak, de ez kevesebb mint két év alatt napi két félórás műsoridőre bővült. Magyar nyelvű adás 7.30 és 8 óra, illetve 19 és 19.30 óra között volt, valamint vasárnaponként egy-egy fél óra. A műsor bel- és külpolitikai hírekből és nagy magyar írókkal készített interjúkból állt; fokozatosan női, ifjúsági és gyermekműsorokkal bővült. Egy év múlva megalakult a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű szerkesztősége is.
A Magyar Népi Szövetség előnyös helyzete kedvező hatással volt a Bukaresti magyar iskolára is. Az iskola időközben református felekezeti gimnáziummá vált és a Brassói tanfelügyelőséghez tartozott, 1946-ban Petru Groza miniszterelnök személyesen is megtekintette, új tanerőket alkalmazhattak, három tanítónőt, egy református és egy evangélikus papot, illetve egy orvost. (Groza ez alkalommal a Petőfi Házat is meglátogatta.) Azonban hamarosan az új, 1948-as tanügyi törvény államosította a felekezeti iskolákat, a Bukaresti iskola tehát 1949-től állami líceummá alakult. Adott pillanatban az a veszély is fennállt, hogy az iskola elveszíti az épületét, azt már kijelölték a románok számára, azonban a szülők tiltakozása és a Magyar Népi Szövetség közbelépése ezt meghiúsította. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)