Porlunk, mint a szikla…
Mindössze maroknyi érdeklődő volt jelen Kézdivásárhelyen, a Vigadóban Margittai Gábor budapesti publicista magyar szórványról és kulturális örökségről szóló előadásán. Az Ázsiában, Afrikában, Európában élő, magyar öntudatú néptöredékekkel foglalkozó beszámoló mindenki számára tanulságos volt, hiszen az ő fogyatkozásukban a mi (esetleges) szomorú jövőnk is felsejlik.
Margittai Gábor a tömbmagyarság melegét nem, támogatását is csak szűkösen érző, az önfeladás határán levő, végóráit élő magyar szórványról beszélt. A Trianoni menyecske című könyvében így fogalmaz: „Trianon óta kilencven év telt el a Kárpát-medencében, s valószínűleg felének sem kell eltelnie ahhoz, hogy ezután soha többé ne leljük fel Árpád-kori templomainkat, reneszánsz főúri kastélyainkat, csatatereink emlékműveit, hősi halottainkat, nemrég még eleven tájnyelvi kincseinket, dédszüleink nyomait a hajdani kisvárosokban, Isonzótól Délvidéken, Dél-Erdélyen, Máramaroson, a Szepességen át egészen a jelenleg ausztriai Őrvidékig.”
Szomorú a magyar szórványok helyzete, hiszen szentélyeiket, „ahol hajdan imádkoztak, ma idegen nyelven énekelt zsoltárok töltik be. Jó esetben… Mert előfordulhat az is, hogy birkapásztorok vették birtokukba, az oltár előtt trágyadomb magasodik, a magyar szenteket ábrázoló freskókon obszcén vésetek, s a falakról levertek, elloptak mindent, ami pásztori otthonok ékessége lehet.”
Az asszimiláció vidékenként változik. Délvidéken a stratégia hasonlít a romániai helyzetre, ott ugyanis a kisebbség kulturális örökségét lebontják, beépítik (néha szó szerint is): a magyar sírkövek járdákban, épületalapban végzik. De Dél-Erdélyben, például Magyarigenben is tűnnek el nemesi temetők vagy magyar feliratú harangokat lovasítanak meg. Igaz, Fehérvízen ez nem sikerült, mert villám csapott a tolvajokba, azóta babonásan tisztelik a harangot – idézte fel Margittai.
Felvidéken a magyarság múltjának megsemmisítése más módszerekkel zajlik: a magyar vonatkozású templomokat, kastélyokat felújítják, így bátran beszélhetnek 11. századi Szlovákiáról. Erre példa az ausztriai Burgenland esete is, ahol meghamisítva a történelmet, 12. századi burgenlandi kerámiáról beszélnek, holott Burgenland csak a 20. században született meg. Ez egy szisztematikus, jól kidolgozott folyamat, aminek vesztesei vagyunk – véleményezte az előadó.
A szórvánnyal kapcsolatban fontosnak tartotta megemlíteni történelmi eseményeket is. Például az 1848–1849-es forradalmat másként élték meg Pesten, és másként Dél-Erdélyben. Az Avram Iancu-felkelés folytán mifelénk genocídiumba torkollt a forradalom – például Zalatnánál, a Gyulafehérvárra vezető út mentén, a buszmegálló mögött lemészárolt magyarok nyugszanak tömegsírokban. Mindezek mellett a szerző vetített képekkel kísért beszámolóban beszélt az általa felkeresett, Európán kívüli, magukat magyar eredetűnek valló népcsoportokról is, így a törökországi Antalya tartományban található Macarköyről, amelyet egyes vélekedések szerint egykoron magyar földről elhurcolt rabszolgák alapítottak. Szintén ilyen egzotikum a Núbiában, a mai Egyiptom és Szudán határán élő, magát magyarnak valló, núbiai nyelvű, magyaráb nevű népcsoport is. Mondáik szerint őseik 1517-ben érkeztek Egyiptomba az oszmán-török szultán hódító hadseregével.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Börtönnapló írásban és képben
A XX. század ideológiai harcaiban nem csak a tömegeket manipuláló, érvényesülni akaró politikai gesztusok voltak jelen, a megfélemlítés, az ellenőrizhetőség kiépített aparátusa szörnyeket szült. A szókimondó, meg nem alkuvó, netán szervezkedésbe kezdő ellenzékiekből gyártottak szörnyeket, megszégyenítve, bemocskolva barátok, családtagok előtt is.
Ahogy az egykori elítélt Pietsch Miklós fogalmaz, a drákói szigorral fellépő, politikai megrendelésre vagdalkozó ügyészek lemetszették az elítélteket a társadalom testéről. A szabadulás után többségük próbált megválni az átélt rémképektől, a hosszas megaláztatás nyomasztó emlékeitől, bármilyen személyes tárgytól, ami az igaztalanul nyakukba vart bűnök miatti börtönévekre utalt. Volt viszont, aki az átélt borzalmas időket kibeszélte magából napló, versek vagy éppen a vizuális művészet nyelvén. Így tett a kommunizmus legkegyetlenebb erdélyi közösségi megtorlásában, a Szoboszlay-perben elítélt Pietsch Miklós is, aki írásban és képben ragadta meg az embert próbáló, de lelket-szellemet kovácsoló éveket. Pietsch Miklós Aradon született 1934-ben. Családjuk, a Hunyad megyei Fehérvíz falu régi famíliája a Bágya nevet viselte, ahová beházasodott sziléziai származású nagyapja. 1946-ban kisajátították a fehérvizi birtokot, és a család Miklós édesanyjának városába, Aradra került. Itt házukban gyakran megfordult Szoboszlay Aladár plébános és báró Huszár József földbirtokos, a Szoboszlay-féle szervezkedés főszereplői. Az 1957-es letartóztatások után Pietsch Miklósnak és édesapjának, dr. Pietsch Béla ügyvédnek az volt a bűne, hogy lakásukba fogadták és szóba álltak a kommunizmusellenes szervezkedőkkel, amiért fejenként több mint tíz évet kaptak. 1964-es szabadulása után Pietsch Miklós építészmérnöki diplomát szerzett, és az 1970-es évek közepén Sepsiszentgyörgyön dolgozott, majd családjával a németországi Heidelbergbe telepedett. Önképző módon, de komoly érdeklődéssel fordult a képzőművészet tanulmányozása felé, és az impresszionizmus szellemében festett kisebb méretű képeket. A művészi hajlamot édesapjától örökölte, aki autodidakta festő és sikeres színműíró volt. A meghitt boldog élet színtereiről vett csendéletek és erdélyi táj- és faluképei mellett a fiatalon megélt szörnyű, pokolian nyomasztó börtönévek dermedt világát is kifestette magából, de ezúttal már nagyméretű vásznakon. Évtizedekkel a börtönévek után írta meg Börtönnaplóját és ragadta meg képben a megélt sérelmeket, elfásító zártságot. A börtönsorozat kompozícióit már nem az impresszionizmus lágy jegyeivel festi, az átélt emberi lét alsó határait súroló nyomorúság a könyörtelen expresszionizmus és a szürreális látásmód elemeivel tör fel e vásznain. A börtönkörülmények szorongató zártsága a legőszintébb emberséget hozza ki az elítéltből. Így ír erről naplójában: „A legfontosabb, hogy ne felejtsek el semmit. Amivel még rendelkezem, az a gondolkodás és emlékezés képessége. (...) Ez az én életem, és ezzel így fogok gazdálkodni. Küzdeni fogok azért, hogy minden másodpercét értékesen töltsem. Ökölbe szorítom kezem, és nagyot sújtok a levegőbe.”
A kívülálló szemlélő számára lidércálomszerű, távoli fantázia látványa nyílik meg e Pietsch-festményeken. Az ember fizikai és lelki gyötrődését az alkotóban felgyülemlett embertelen, kiszolgáltatott helyzetek vezérelték, valahogy úgy, ahogy ezt Hieronymus Bosch és Francisco Goya klasszikus műveiről ismerhetjük. A Pietsch-képeken nemcsak a látott, de a közvetlenül megélt lelketlen borzalmak barnássárga, sápadt monotóniája ragad meg. Ez látható például a Sárga cellában című kép beszűkült terű, az egymásrautalt rabok feszélyező létének, de megmaradt emberségének megragadásában, vagy a sokalakos Jönnek az ökrök című, a munkalágerben nyüzsgő, a leves érkezésére összetömörült elítéltek személytelen, már-már állativá torzult arcán. A ma Németországban élő Pietsch Miklós úgy döntött, e börtönsorozat festményeit a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozza. Így nemcsak egy egyedi meglátású műalkotás-sorozattal lettünk gazdagabbak, de a Pietsch-képek a korábban politikailag ellenvéleményen gondolkodók és az erdélyi magyarság XX. századi megaláztatásait, börtönben – és nemcsak ott – átélt szenvedéseit, a társadalom szélére sodrását dokumentálja erős kifejező erővel.
Sántha Imre Géza, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)