"Július 1-11. között kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói és vallástanárképzős főiskolásai szórványgondozó gyülekezeti misszióban vesznek részt Dél-Erdély helységeiben. A részletekről Orbán Lajos V. éves református teológiai hallgató elmondta, hogy idén már negyedik éve folyik szervezett szórványmisszió. Az erdélyi teológusok és egyetemisták által végzett szórványgondozás több évtizedes. 1993-tól ismét rendszeressé vált a nagyobb méretű misszió a szórványvidéken. A teológián 1998 őszén hivatalosan is megalakították a Babos Sándor Kört, mely akkor már maga mögött tudta az 1996-os havasalföldi, az 1997-es moldvai és dobrudzsai, valamint az 1998-as bánsági és Zsil-völgyi missziókat. Idén Dél-Erdély gyülekezeteibe látogatnak, a hajdani Királyföld egy részére, Szeben és Brassó megyék magyar szórványaiba. Ez a misszió minden felekezetű szórványmagyarra egyformán tekint. - Vetési László kérésére indították el a "lélektől lélekig" missziót. Ennek lényege a szórványok keresztyén közösségépítése, a vallási, nyelvi, etnikai rehabilitáció. - A mostani alkalommal 42 fiatal érkezik kilenc településre. A Küküllő mentére két csapat érkezik. Az egyik Balázstelkére, onnan látogatnak Báznára és Pócstelkére. A másik Küküllőalmásra, Somogyommal összekapcsolva. Ide tartozik még Erzsébetváros környékén Riomfalva és Ernye is. Szentágotán nemrég szerveződött református anyaegyházközség, és ahol sikerült egy emeletes épületet vásárolni a központban. A kisváros 400 magyarján kívül innen kell felkeresni Bürköst, valamint Hégen, Pusztacelina és Nagysink kisszámú magyarságát is. Mihályfalva és Bólya környékén is sok a munka, mert Nagyselyk és Hidegvíz mellett a Nagy-Küküllő mentén: Kiskapuson, Mikeszászán és Csicsóholdvilágon is várják őket. Az Olt mentén, Románújfaluban már alig negyven magyar él, de Viktóriavárossal együtt ők is nagyon vágynak arra, hogy meglátogassák őket. Az egyik csoport átjár majd Dombosra és Kőhalomra is, a másik pedig Sárkányba és Fogarasra. A vízaknaiak a gyermekevangelizáció mellett bejárják a Nagyszeben környéki népes román falvakat is, ahol magyarok élnek. Nagyszeben az egyedüli helység, ahol nincs kimondottan gyülekezeti tevékenység. Itt a lakónegyedek magyarságát mérik fel, és Oltszakadát támogatásával a szebeni magyar evangélikusok lelkigondozását is végzik. A szórványgondozó csoport nemcsak felkeresi az elveszőfélben levő magyarokat, hanem a lelkigondozás mellett kultúra- és magyarságmegőrző munkát is végez. - Három településen regionális ifjúsági találkozót szerveznek. Vízaknára a város és a környék magyar fiataljait gyűjtik össze. Somogyomba a Küküllő mentieket, Nagymohába pedig a Kőhalom és Fogaras környékén élőket. - Orbán Lajos hozzátette: Erdély egyik legnagyobb szórványgondja a nagyvárosi magyarságé. Kolozsváron tavasszal a Monostori negyedben elindítottak egy egyházi felmérést, és igény van a többi lakónegyedben is hasonló munkára. /Varga Zoltán: Szászföldi szórványmisszió. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./"

"Július 1-11. között a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet református és evangélikus hallgatói és a vallástanárképzős főiskolások szórványgondozó gyülekezeti misszióban vesznek részt Dél-Erdély helységeiben. A részletekről Orbán Lajos V. éves református teológiai hallgató, a munka ifjúsági vezetője beszélt. A két világháború között az Erdélyi Fiatalok által kezdeményezett falumozgalom egyházi szárnyaként indultak el a szórványmissziós teológuscsoportok. 1993-tól ismét rendszeressé vált a kolozsvári fiatalok: teológusok, főiskolások, gyülekezeti ifjak falumunkája, melynek jogi és anyagi kereteit az Erdélyi Református Egyházkerület Diaszpóra Alapítványa biztosítja. A misszió bibliai vezérigéje: "Menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked". (Jer.1,7) A misszió másik jellegzetessége, hogy minden felekezetű szórványmagyarra egyforma szeretettel és féltéssel tekint. Idén a következő helységekbe indulnak: a Küküllő-mentére két csapat érkezik. Az egyik Balázstelkére, ahonnan kilátogatnak Báznára és Pócstelkére. A másik Küküllőalmás Somogyommal összekapcsolva. Ide tartozik még Erzsébetváros környékén Riomfalva és Ernye is. A Hortobágy mentének központja Szentágota, ahol nemrég szerveződött református anyaegyházközség, és ahol a központban sikerült emeletes épületet vásárolni. Szentágota 400 magyarján kívül innen kell felkeresni Bürköst, valamint Hégen, Pusztacelina és Nagysink kisszámú magyarságát is. Kiskapuson, Mikeszászán és Csicsóholdvilágon is várják őket. Románújfaluban már alig negyven magyar él, de Viktóriavárossal együtt ők is várják a látogatást. A nagymohai csoport átjár majd Dombosra és Kőhalomra is, a kóbori pedig Sárkányba és Fogarasra. A vízaknaiak bejárják a teljes Szeben környéki népes román falvakat is, ahol magyarok élnek. Nagyszeben az egyedüli helység, ahol nincs kimondottan gyülekezeti tevékenység, itt a lakónegyedek magyarságát mérik fel, és Oltszakadát támogatásával a szebeni magyar evangélikusok lelkigondozását is végzik. Nemcsak bibliai történetek megismertetésével foglalkoznak, hanem a helyes magyar beszéd és írás tanításával is. Emellett regionális gyülekezeti és ifjúsági találkozókat is szerveznek. - Erdély egyik legnagyobb szórványgondja a nagyvárosi magyarságé. Kolozsváron tavasszal a Monostor negyedben elindítottak egy egyházi felmérést, és igény van a többi lakónegyedben is hasonló munkára. /Varga Zoltán: Kolozsvári fiatalok szászföldi szórványmisszióban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"

A kolozsvári protestáns teológusok és egyetemi hallgatók, 1996 óta minden évben megszervezték a nyári magyarság-összeíró és közösségépítő missziót. Idén több mint negyven fiatal a hajdani Szászföldre, Szeben és Brassó megye húsznál több településére látogatott el. Sokan sírva mondták el, mennyire jólesett nekik, hogy felkereste őket valaki. Benépesülhettek az Olt-mentén az évtizedek óta üresen álló parókiák. Szentágotán, Mihályfalván, Balázstelkén, Somogyomban összegyűjtötték a környék magyarjait. Sok gonddal találkoztak a teológusok. Nagymohában a nyolc osztályos iskolában egyetlen szakképesített tanerő sincs, pedig volna gyermek. Lelkész már egyik faluban sincs. Kőhalom 1990-ben indult középiskolája ősztől majdnem a Segesvárral való egészségtelen versengés áldozata lett. Szentágotán több mint 400 magyar él és 20 iskolaköteles gyermek nem részesül magyar nyelvű oktatásban. Bürkösön, Mihályfalván, Bolyában a tanítók nyugdíjba vonulásával megszűnt a magyar I?IV osztály is. Erzsébetvároson most halódik a felsőtagozat ugyanezért, pedig volna gyermek helyben és a környéken is, de senki sincs, aki a helyi lelkészt és tanítónő feleségét támogassa. Nagyszeben Hipodrom lakónegyedében nagyfokú az ott élő magyarok anyanyelvi közömbössége és beolvadásának üteme. Románújfalu, Pócstelke fogy. - A missziós körút során három ifjúsági találkozót is szerveztek. Az első Vízaknán volt, eljöttek Nagyszeben, Mihályfalva, Hidegvíz és Nagyselyk magyar fiataljai. A másodikat a Kőhalom-Fogaras között fekvő Nagymohon szervezték, megjelentek a fogarasi, kóbori és brassói fiatalok is. A harmadik regionális ifjúsági találkozó színhelye a Medgyes melletti Somogyom volt. Ott voltak a medgyesi, erzsébetvárosi, balázstelki, pócstelki, báznai, küküllőalmási, gógáni és somogyomi fiatalok. Áldásos volt az őket elkísérő kolozsvári Szín-pódium bábjátéka: Fegyveresi István és Fegyveresi Anikó háromnapos turnén végigjárta Szeben és Brassó megye minden magyarok által kis számban lakott települését. /Közösségépítő munka a szászföldi szórványokban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 24-25./

"Ápr. 21-én kolozsvári székhelyén tisztújító közgyűlést tartott az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság. A szavazás eredménye: társelnökök Raff Mária és Bálint Kovács Júlia, vezetőségi tagok Fegyveresi István és Anikó, Dániel Gusztáv, Kiss Tibor, Hermann Mária, Flórián László, Bogdán Imre, ifj. Kirkósa Gyula. A hét hazai civil szervezet (EKE, Csíkszeredai Szentháromság Alapítvány, Szamosújvári Téka, Szamosújvári Pro Armenia, Erzsébetvárosi Örmény Alapítvány, Szülőfalum Alapítvány, Armenia Örménymagyar Baráti Társaság) elhatározta egy örménymagyar érdekeket képviselő szervezet létrehozását. Elnevezése: Magyarörmények Romániai Szövetsége, székhelye: Kolozsvár. Megválasztották a vezetőségi tanácsot: Sebesi Karen Attila (elnök), Magyarossy Margit (ügyvezető elnök), Raff Mária (főtitkár), Lengyel Mária, Ajtony Gábor, Kiss Ferenc, Calinescu János (területi elnökök). A szövetség előreláthatólag már a szeptemberre Kolozsvárra tervezett 4. örmény konferenciáig hivatalosan is megalakul. A találkozón dr. Issekutz Sarolta, a budapesti Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület elnöke a 91 éves Veress István egyetemi tanárnak, a csombordi mezőgazdasági szakiskola megalapítójának, sok évtizednyi eredményes oktatómunkájáért átnyújtotta a jeles magyarországi kutatóról, Újhelyi Imréről elnevezett emlékplakettet, melyet most első ízben kapott külhoni személyiség. - Gergely Zsuzsa bemutatta a magyarörmények 1999-es szamosújvári konferenciájának kötetét. Fegyveresi Anikó Gudenus József: Az örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája című könyvét ismertette. A kötetet 53 nemesi család címerrajza és részletes leszármazási táblázatai teszik teljessé. A közgyűlés végén az Armenia székházának otthont adó Bálint Tibor dedikálta Új Erdélyi Trilógia című és más, régebbi köteteit. /Ördög I. Béla: Megalakulóban a Magyarörmények Romániai Szövetsége. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23./"

"ARAM /Magyar Örmények Romániai Szövetsége/ néven új örménymagyar civil szervezet létrehozását jelentették be szept. 15-én Kolozsváron. Az örmény kötődésű romániai magyar civil szervezetek által alapított ARAM tagjai szerint a Romániai Örmények Szövetsége kizárólag az ortodox örmények érdekeit képviseli, míg a katolikus magyarörményeket figyelmen kívül hagyja. A romániai örmény szervezetek között dúló konfliktusok miatt Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, örmény apostoli kormányzó lemondott a hétvégi konferencia fővédnökségéről. A hét szervezet által alapított ARAM a Romániai Örmények Szövetsége (UAR) ellenpólusa kíván lenni, amely az örménymagyarok véleménye szerint Varujan Vosganian irányítása alatt csak az ortodox örmények érdekeit képviseli, míg az előbbiekét teljesen figyelmen kívül hagyja. Az új civil szervezet megalapítását a 4. jubileumi örménymagyar konferencián jelentette be Sebesi Karen Attila, a szervezet vezetőségi tagja. A háromnapos kolozsvári konferencia alatt - amelyen erdélyi és magyarországi örmény szervezetek képviselői vettek részt - azokról az örménymagyarokról hangzottak el előadások, akik nagyban hozzájárultak az egyetemes magyar kultúra fejlődéséhez. Az érsek levélben értesítette a konferencia szervezőit, hogy visszakozik szentszéki apostoli kormányzói kinevezésének tartalmához (amely szerint tisztán lelkipásztori feladatai vannak az erdélyi örmény katolikus közösséggel szemben), és leszögezte, a jövőben nem vállal fővédnökséget "nem tisztán egyházi rendezvényeken". Sebesi Karen Attila szerint a nyáron Szamosújváron megrendezett Világosító Szent Gergely-napi ünnepen két helyi RMDSZ-tisztségviselő meggátolta a magyarokat abban, hogy Jakubinyi érsekkel találkozzanak, ehelyett Varujan Vosganiant "pátyolgatták". Esztegár János és Debreceni János szamosújvári önkormányzati képviselők ugyanis akkor - bizonyos rendelkezésekre hivatkozva - nem engedték be a magyarországi örmény közösségek küldötteit az ünnepség utáni ebédkor az étterembe. A Gergely-napi búcsún a Varujan Vosganian vezette románörmény küldöttséget díszvendégként fogadta a szamosújvári ortodox örmény közösség, míg a magyarországi vendégeket egy pincében ebédeltették meg. Sebesi Karen Attila tűrhetetlennek nevezte azt az állapotot, hogy RMDSZ-tisztségviselők "lepaktálnak" az UAR, egyben a Jobboldali Erők Szövetsége vezetőjével, Varujan Vosganiannal, aki többször is kirohant a romániai magyarság ellen. A mostani ünnepség megrendezése érdekében támogatásért folyamodtak Vosganianhoz. Nem érkezett válasz, sőt azt is letagadta, hogy egyáltalán megkapta volna a levelet. Az új örménymagyar szövetséget az Arménia Örménymagyar Baráti Társaság (Kolozsvár), a Pro Arménia Alapítvány (Szamosújvár), a Téka Művelődési Alapítvány (Szamosújvár), az Erdélyi Kárpát Egyesület, a Szülőfalum Alapítvány (Ördöngösfüzes), az Örmény Alapítvány (Erzsébetváros) és a Szentháromság Alapítvány (Csíkszereda) tagjai hozták létre. /Lázár Lehel: Nem kell az ortodox "érdekképviselet". = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./"

"A Diaszpóra Alapítvány november 14-én, szerdán rendezi meg szülőfalujában Mérában, Földes Károly mezőségi lelkész születésének 110. évfordulóján a Czedler Márton és a Földes Károly szórványdíjak átadási ünnepségét. A díjazott Erősdi Ferenc erzsébetvárosi lelkipásztor. Földes Károly, a Mezőség misszionáriusa és közművelődési felelőse címmel Kötő József, az EMKE elnöke és Vetési László tartanak előadást. Ezek után Jenei Tamás katekétikai előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke röviden ismerteti az esemény célját és a díjakat, Vetési László, az alapítvány elnöke pedig bemutatja és köszönti a díjazottakat. /Czedler Márton- és Földes Károly-díj átadása. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./"

"A kolozsvári Törvényszék bejegyezte a Magyarörmények Romániai Szövetségét melyet hét hazai szervezet hozott létre: "Armenia" Örménymagyar Baráti Társaság, Kolozsvár; "Szentháromság" Alapítvány, Csíkszereda; Erdélyi Kárpát Egyesület, Kolozsvár; Szülőfalum Alapítvány, Ördöngösfüzes; Pro Armenia Alapítvány, Szamosújvár; Téka Művelődési Alapítvány, Szamosújvár; Örmény Alapítvány, Erzsébetváros. A szövetséget hét tagú igazgatótanács irányítja, elnöke: Sebesi Karen Attila, ügyvezető elnöke: Magyarosi Margit (EKE). Területi alelnökök: dr. Ajtony Gábor (Szentháromság Alapítvány), Calinescu Ioan (Örmény Alapítvány), Lengyel Mária (Téka Alapítvány), Kiss Ferenc (Pro Armenia Alapítvány), főtitkára pedig Raff Mária. A M.Ö.R.SZ. alapvető és általános célja az örmény hagyományok, kultúra megőrzése, terjesztése. /Bejegyezték a Magyarörmények Romániai Szövetségét. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./"

"Az Erdélyi Riport hetilap új száma a dévai és a szászvárosi árvaházat létrehozó ferences szerzetes, Böjte Csaba négyszáz gyermekből álló "nagy családját," munkájuk nehézségeit és mindennapjait mutatta be. Közpénzek zarándokútja Adyfalvától Nagyváradig címmel Stanik István és Szőcs László írása vette számba a 320 millió forintos magyarországi támogatás kapcsán napvilágot látott tényeket és csúsztatásokat. Kulcsár Andrea riportja - Félmilliárdos szórványálom címmel -Erzsébetváros mindennapjainak egy szeletét mutatja be. /Új számmal jelentkezik az Erdélyi Riport hetilap. = Vasárnap (Kolozsvár), márc. 2./"

"Erdély több településéről és Magyarországról érkeztek zarándokok az erzsébetvárosi (Szeben megye) Nagyboldogasszony-napi búcsúra. Ez alkalommal mutatkozott be híveinek az egy nappal korábban kinevezett örmény katolikus általános helynök, Puskás Attila is.Nagy tömeg gyűlt össze aug. 15-én, Nagyboldogasszony napján Európa egyik legnagyobb örmény templomában. Puskás Attila celebrált szentmisét, sok év után először örmény nyelven. Jelen volt Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, örmény apostoli kormányzó is A búcsú előtti napon érkezett vissza római tanulmányi útjáról Puskás Attila gyergyószentmiklósi lelkész. Ő tartja majd a kapcsolatot a négy magyarörmény közösség (Gyergyószentmiklós, Szamosújvár, Erzsébetváros és Csíkszépvíz) között, irányítja az örmény katolikus egyházi életet. "Az erzsébetvárosi mintegy tizenhét fős örménység lelki gondozását is magam vállalom, meghatározott időszakokban lesznek örmény szentmisék, akárcsak a gyergyószentmiklósi négyszázötven, a szamosújvári százhúsz lelkes és a csíkszépvízi közösségben."Issekutz Sarolta, a Budapesten működő Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület elnöke tájékoztatott, hogy Erdélyben két örmény szervezet is működik, az Aram (Magyarörmények Romániai Szövetsége, elnöke Sebesi Karen Attila), és az Armenia(Magyarörmények Baráti Társasága, elnöke Bálintné Kovács Júlia). Léstyán Ferenc Megszentelt kövek című kétkötetes munkája, mely az erdélyi egyházmegye középkori templomait leltározza fel, nem kevesebb mint 89 templomot vagy kápolnát említ, melyeket Szűz Mária tiszteletére szenteltek. Ezek búcsúja is többnyire Nagyboldogasszonykor van. /Bakó Zoltán: Kinevezték az örmény helynököt. = Krónika (Kolozsvár), aug. 18./"

Rablótámadás áldozata lett Gergely István, a Hír TV székelyudvarhelyi származású munkatársa, akire erdélyi utazása közben támadt rá egy háromfős banda. A támadás a Szászmedgyest Segesvárral összekötő szárnyvonalon, Erzsébetváros előtt néhány kilométerrel érte a 26 éves fiatalembert. Három roma fiatal rátámadt a Budapesten élő grafikusra. Az erzsébetvárosi állomáson leszálló tettesek magukkal vitték a kárvallott mobiltelefonját, hordozható számítógépét, hátizsákját és pénztárcáját. Gergely István a segesvári rendőrségen tett feljelentést az ügyben. Egyik támadóját úgy sikerült azonosítania, hogy a nyomozók a nyilvántartásukban szereplő gyanús személyek arcképét tartalmazó fényképalbumot mutattak neki. – Példaértékűen jártak el a segesvári rendőrök, – nyilatkozta Gergely István. Támadóit az erzsébetvárosi romakolónián fogták el a rendőrök, akik addigra már túladtak a vonaton rabolt, vagyontárgyakon. Ezeket azonban később maradéktalanul sikerült visszaszerezni. /Rostás Szabolcs: Kirabolták a Hír TV munkatársát. = Krónika (Kolozsvár), aug. 31./

Kerüljön előtérbe a háttér címmel szervezte meg szórványpasztorációs konferenciáját Csíkszeredában az erdélyi főegyházmegye szórványbizottsága. A tanácskozáson az egyházmegye szórványtelepülésein szolgáló plébánosok, az érsekség főtanfelügyelője, gazdasági igazgatója és érseki helynöke vett részt. A főegyházmegye 80 szórványplébániájának helyzetjelentését Darvas Kozma József csíkszeredai esperes-plébános, a szórványbizottság titkára ismertette. Míg a székelyföldi megyékben az egyházközségek az önkormányzatoktól is kapnak segítséget, addig a szórványplébániák kevésbé számíthatnak helyi költségvetési támogatásra. A szórványközösségekben a legtöbb gondot az anyagiak hiánya okozza. Sok közösségnél hiányzik a helyben lakó lelkipásztor, hitoktató, a megfelelő hittanterem. Az egyházi épületek állaga is egyre romlik. Az erdélyi főegyházmegyében a papok több mint 10 százaléka dolgozik szórványban. Tófalvi Géza segesvári lelkész elmondta, hogy egyházközsége többszörösen is szórványban van: nyelvi és felekezeti szempontból is. Az anyaegyházközségben, Segesváron, a hívek többsége kétnyelvű. Az egyházközség másik problémája a hívek egyre fogyatkozó száma. A segesvári anyaegyházközséghez tartozó településeken: Erzsébetvároson, Héjjasfalván, Fehéregyházán, Sárpatakán, Hidegkúton azzal kell szembesülni, hogy belátható időn belül kihalhatnak ezek a magyar katolikus közösségek. A felsorolt problémákkal küzdenek a protestáns gyülekezetek is, derült ki Vetési László református lelkész előadásából. A konferencián Bakó Béla ferences szerzetes a liturgia fontosságáról, Böjte Csaba a szórványiskolákról, Horváth István marosújvári plébános a szórványban zajló hitoktatásról tartott előadást. Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet szórványban ilyen eredményeket elérni, Böjte Csaba dévai ferences hangsúlyozta: „Amit teszünk, vidáman kell tegyük!” „Azt hiszem, nem számolgatni kell az embereket, hanem szeretni! Jézus Krisztus nem azért küldött, hogy én leltározzak, hányan vagyunk és hányan nem, hanem szeretettel öleljük át, akikkel közösségben vagyunk. ” Böjte Csaba olyan karácsonyi misét is mondott már, hogy senki nem volt a templomban. Árpád-kori templom volt ez Kackón, helyben lakó hívő már nincs abban a közösségben. /Csúcs Mária: Kerüljön előtérbe a háttér. = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 21./

A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye közzétette a 2006-os esztendőre vonatkozó statisztikai adatait. A 15 főesperesi kerületben 365 932 a hívek száma. 2006-ban 4443 keresztelőt jegyeztek, a temetések száma pedig szinte ezerrel több volt: 5420. A jelzett időszakban 2096 házasságot kötöttek, ebből 780 vegyes házasság. Nagy az eltérés a keresztelők és a temetések száma között a szórványvidéken, így a Szeben–Fogaras főesperesi kerületben 31 keresztelőre jutott 62 temetés, az erzsébetvárosi kerületben 25 keresztelő és 75 temetés, a kolozs-dobokai kerületben 178 keresztelő és 305 temetés, a belső-szolnoki kerületben 51 keresztelő és 104 temetés, az aranyos-tordai kerületben 23 keresztelő és 64 temetés, a küküllői kerületben 48 keresztelő és 88 temetés. Székelyföld déli peremén sem sokkal jobb a helyzet, a sepsi-barcasági kerületben például 469 keresztelőt jegyeztek és 563 temetést. Alcsíkon 279 keresztelő volt és 369 temetés, Gyergyóban 491 keresztelő és 813 temetés, csupán az udvarhelyi és a felcsíki kerületben jegyeztek több keresztelőt, mint temetést: 817–741, illetve 864–790. A főegyházmegyében a hívek száma 2001-ben 390 077 volt az egyházi statisztikák szerint, 2003-ban 399 208, 2006-ban pedig 365 932. Három év alatt több mint 33 ezerrel fogyatkozott a lélekszám. E fogyatkozás a négy székelyföldi kerületre is érvényes, szinte 2-2 ezerrel csökkent ezekben is a katolikusok létszáma. A 2001 és 2006 közötti időszakban évente jelentős eltéréseket mutat a keresztelések száma, de a főegyházmegye szintjén enyhe növekedés tapasztalható. Növekvő a tendencia Felcsíkon és Udvarhelyszéken, ezzel szemben Gyergyóban és Alcsíkon enyhe csökkenés tapasztalható. A temetések száma a főegyházmegye és a négy székelyföldi főesperesi kerület szintjén egyaránt növekvő tendenciát mutat, kivételt képez talán Felcsík, ahol 2004 óta csökken a temetések száma. Az erdélyi katolikusság fogyása jelzi az erdélyi magyarság fogyatkozását is, s bár a keresztelések száma hat év alatt enyhe növekedést mutat, az elhalálozások számának növekedése, illetve a vegyes házasságok számának emelkedése alátámasztja ezt a megállapítást. /Sarány István: Lassú fogyás. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 16./

Augusztus 15-én a bonchidai Bánffy-kastélyban a Transylvania Trust Alapítvány, a Restauro Projekt és az ESUA Project munkatársai számoltak be munkájukról, valamint az Európai regionális építészet – Három kastély (a törcsvári, az erzsébetvárosi Apaffy- és a bonchidai Bánffy-kastély) helyreállítása elnevezésű közös projektről. Norvég, brit, olasz, német, belga, amerikai és hazai szakemberek részvételével augusztus 4–13. között Törcsváron, Erzsébetvároson, Szászfehéregyházán, Nagybaromlakon és Medgyesen EU-pénzből műhelygyakorlatokat rendeztek. A nyugati építészszakemberek elismerően nyilatkoztak a bonchidai Bánffy-kastélyban működő Nemzetközi Épített Örökség Helyreállító és Szakképző Központ tevékenységéről, amelynek tapasztalatát saját munkájukban is szeretnék hasznosítani. Az ESUA (Európai Építészeti és Városrendezési Iskola) program célja a páneurópai építészeti iskola létrehozása. A bonchidai szakképző központ a legfontosabb ilyen jellegű közép-kelet-európai intézmény 13 európai országból, valamint Ausztráliából és Brazíliából érkező több mint 800 hallgatójának is köszönhetően, és a kolozsvári Transylvania Trust Alapítvány és a brit Institute of Historic Building Conservation szervezetek irányításával működik – tájékoztatott Hegedűs Csilla ügyvezető igazgató. /-f- : Az épített örökség nem múzeum. Magunkénak kell éreznünk az épületeket. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 16./

Idén a moldvai csángók irányába kerekeznek a Pusztuló kövek nyomdokában elnevezésű biciklitúra résztvevői. A túrát Solymosi Zsolt, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium lelkésztanára és Szekernyés Réka, a Brassai Sámuel Elméleti Líceum földrajz szakos tanára szervezi, idén ötödször. Az augusztus 26. –szeptember 6. között zajló túra során a harmincöt résztvevő diák és kísérő – közel 900 km-t biciklizik, miközben biológiai, földrajzi, történelmi, vallási ismereteket sajátít el. Útközben a túrázók megnézik a tordai vallásszabadság templomát, a gerendi kastélyt, a dombói, medgyesi és erzsébetvárosi templomokat, a Gagy menti falvakat, Firtosmartonost, az énlaki rovásírásos műemléktemplomot, a Tolvajos tetői kereszteket, az Úz völgyi világháborús temetőt és emlékművet, az ezer éves határt, a Rákóczi várat, a csángóvidéket és a gyimesfelsőloki csángó kollégiumot is. /D. I. : JZsUK bicatúra ötödször. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 7./

Mezőtúr város önkormányzata emléktáblát helyezett el Árkoson a községháza homlokzatán Benkő Gyula (1888–1958) természet- és földrajztanár, természetbúvár, közéleti személyiség születésének 120., halálának 50. évfordulóján. A népes ünneplő seregben jelen volt a dombormű alkotója, Győrfi Sándor szobrászművész is. Az árkosi emléktábla hasonmását Mezőtúron avatják fel október 22-én. Árkosi Benkő Gyula édesapja református lelkész volt. Mivel apja korán meghalt, elemi iskoláit Budapesten végezte, Marosvásárhelyen érettségizett. Földrajzból, természetrajzból és kémiából szerzett tanári képesítést a budapesti egyetemen. Tanárként dolgozott Budapesten, Marosvásárhelyen, Debrecenben, Erzsébetvárosban, Nagyenyeden, Kolozsváron, majd nyugalomba vonulásáig Mezőtúron. /Kisgyörgy Zoltán: Emléktáblát avattak Árkoson (Benkő Gyula hazaérkezett). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 18./

Miért kell nekünk szórvány-magyaroknak mások segítségére folyamodni, miért nem nyújtunk segítő-jobbot egymásnak. Hiszen nincs „felmentő sereg”: Magyarország egyre távolodik, az erdélyi tömbmagyarság pedig a szórvány sajnálatig jut el, mondta Szabó Csaba, aki kolozsvári létére évek óta a szórvány-kérdéssel foglalkozik. Szombatfalvi-Török Ferenccel, a nagyszebeni magyar polgári művelődési kör elnökével indította el a szórványtengely mozgalmat. A szórvány-közösségek kölcsönös megismerését felvállaló szórványtengely-műhely november 22-én a dévai Téglás Gábor Iskolában zajlott. A Szeben megyei Medgyesen a Báthory István Iskola számára a csökkenő diáklétszám jelent gondot: 10 év alatt a magyarul tanulók száma felére csökkent. Sőt, a környékbeli települések gyerekeit sem tudják meghódítani, mivel nincs iskolabusz. Nagyszebenben is gond a magyar diáklétszám. Nagyszebenben nem az elrománosodás, hanem az elnémetesedés jelenti a kihívást. Szeben megyében óvodától érettségiig összesen 362 diák tanul magyarul, míg német tagozaton 7500-an, s közülük minden negyedik magyar gyermek. Szombatfalvi-Török Ferenc kezdeményezésére aláírásokat gyűjtöttek, hogy vegyék rá a magát multikulturálisnak tituláló Szeben megyei Erzsébetváros (Dumbraveni) vezetőit, hogy nevezzenek el egy-egy utcát vagy teret a város kiemelkedő örmény, magyar, illetve német nemzetiségű személyiségeiről is. /Chirmiciu András: Szórványtengely Déván. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 24/

Jelenleg a szamosújvári örmény közösség 120 főt számlál. Beszélhetünk magyar, illetve román örményekről, de leginkább az előbbiek vannak többségben. Az erdélyi örmények a katolikus egyházhoz tartoznak, amelyen belül megkülönböztetünk négy örmény katolikus közösséget: a gyergyószentmiklósit, a csíkszépvízit, az erzsébetvárosit és a szamosújvárit, mondta el Debreczeni Szabolcs, a Szamosújváron újraalakult Örmény Múzeum Egyesület gazdasági igazgatója. Az örmények a kapcsolatot leginkább a vallási események révén tartják, ilyen a Világosító Szent Gergely ünnepe, amelyen nem csak az erdélyi, hanem egész Románia területén élő, sőt a magyarországi, kanadai, örményországi stb. örmények is találkozhatnak egymással. A kapcsolat fenntartásában fontos szerepe van a szamosújvári „Pro Armenia” Alapítvány kiadványának (ARMENIA Magyarörmény időszaki szemle), amely az örmény közösségek életéről tudósít. Az örmény katolikusok szentmiséje magyar nyelven folyik, de az énekek és a Miatyánk örményül. A tulajdonképpeni Örmény Múzeum Egyesület 1904-ben alakult, majd a második világháború után megszűnt. Az újraindítás ötlete Mircea Tivadartól származik, aki az Egyesület kulturális igazgatója. Az Örmény Múzeum Egyesület elnöke Esztegár János. Az egyesület székhelyét az örmény katolikus egyház biztosítja a plébánia melléképületében. /Vetési Júlia: Újraalakult szamosújvári Örmény Múzeum Egyesület. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./

Kovács Bálint magyarországi fiatalember az erdélyi örmények elhivatott kutatója, minden erdélyi örmény katolikus templom/plébánia könyv- és levéltárát jól ismeri, Rómától Örményországig sokfelé kutatott már e közösség története után. A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem történelem−hittanár szakán diplomázott 2005 nyarán, majd doktoranduszként folytatta tanulmányait az egyetem Történettudományi Doktori Iskolájában. Egyetemi oktatója, Őze Sándor 2002-ben arra kérte, hogy a Budapesten megrendezendő Örményország Kincsei – Titkok az Ararátról című kiállításhoz gyűjtsön anyagot Erdélyben az erzsébetvárosi örményekről. Erzsébetvárosban megpillantotta az örmények könyvtárát: elzárt helyen, por és pókhálók között közel kétezer 16–19. századi kötetet talált és több folyóméternyi magyar, örmény és latin nyelvű kéziratot, rendezetlenül. Elhatározta, hogy feldolgozza ezt az anyagot, ezzel hozzájárul az örmény kultúra értékeinek megmentéséhez is. Erdélyben négy örmény szertartású katolikus plébánia, ezáltal négy jelentősebb örmény kolónia alakult ki (Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz). Az erdélyi örmények a magyarsághoz asszimilálódtak, örökségüket próbálták megmenteni az örmény városokról írott monográfiákkal, folyóiratokkal. Az erdélyi örmények megtartották örmény öntudatukat, ugyanakkor magyarnak vallják magukat. Kovács Bálint a nyár folyamán Szamosújváron találta meg a világ első nyomtatott örmény nyelvű Bibliáját. 1666–1668-ban nyomtatták Amszterdamban. Szeretné az erzsébetvárosi, majd a szamosújvári és gyergyószentmiklósi örmény könyvtárak katalógusait megjelentetni, ezáltal válnak nemzetközileg ismertté, ugyanakkor védetté is. /Ozsváth Judit: Kincset őrző tiszta forrásból merítve. Beszélgetés Kovács Bálint armenológussal. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 8./

Kolozsváron az örmények vagy örmény gyökerekkel rendelkezők több civil szervezetet is működtetnek, rendezvényeket tartanak és rengeteg kiadvánnyal jelentkeznek. A Budapesten megjelenő Erdélyi Örmény Múzeum könyvsorozat legújabb, sorrendben immár a 13. kötetét szerkesztőként dr. Issekutz Sarolta jegyzi, akinek neve szintén nem ismeretlen a kolozsváriak körében, hiszen több örmény szervezetnek is vezetője vagy vezetőségi tagja. Jelen kötetének /Dr. Issekutz Sarolta: Örmény halottkultusz és temetkezés. Erzsébetváros és örmény katolikus temetője. Erdélyi Örmény Múzeum, Budapest, 2009./ témája a halottkultuszhoz, egykori temetkezési szokásokhoz kapcsolódik. / S. B. Á. : Könyv az örmény temetkezési szokásokról. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

A tanító és az ő grófi felesége
Újabb memoárral gyarapodott az erdélyi emlékirat-irodalom, jelentette be Markó Enikő, akinek a szervezésében, közeli és távoli ismerősök, barátok, rokonok, egykori tanítványok előtt mutatták be szombaton a Deus Providebit Házban Harmath Ferenc Az emlékek megszólalnak című, 2010-es évjelzettel megjelent könyvét.
A 250 oldalas, pompás kiadvány a kolozsvári Korunk Komp-Press kiadóját dicséri, a szöveget a család részéről Harmath Erzsébet gondozta, szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy, a borító Szentes Zágon munkája. A kötet gr. Haller Ilona és Harmath Ferenc támogatásával készült, a fotók a gr. Haller és a Harmath családok tagjainak fényképanyagából származnak. Kedvcsinálónak ajánlom újraolvasni Bodolai Gyöngyi négyrészes sorozatát (Gyémántlakodalom, A Haller család krónikája, Az emlékek megmaradtak, Új élet, új helyen, in: Népújság, Harmónia, 2008. július 24., 31., augusztus 7., 14.), keletkezéstörténetéről pedig egy rész a 223. oldalról: "A 90-es életéveimhez közel jártam, mikor felkértek, hogy a Castellum Alapítvány vagy a Belvárosi szerdák rendezvényein beszéljek emlékeimről, mert a kilenc évtized alatt a nehéz gazdasági viszonyok, a még nehezebb kommunista rendszer a világháború utáni éveinket megkeserítette. Erős, bizakodó lelkülettel, minden nehézség közepette talpon maradva, az embertelen fosztogatást kibírva megmaradtunk! Ezekről az élményekről beszélgetve, többen is biztatva kérték, írjam le emlékeimet, mert naplót vezettem, és beszámolóim érdekesek voltak. Bodolai Gyöngyi szerkesztőnő és Sebestyén Mihály, a Teleki-Bolyai könyvtár őre biztatására írtam le, foglaltam össze élményeimet, emlékeimet, nem mint egy irodalmár vagy író, csupán mint egyszerű ember, egyszerű szavakkal, családom, barátaim, ismerőseim számára." Harmath Ferenc 1919-ben született, jómódú marosvásárhelyi kereskedőcsaládban. Kedves, derűs humorral mesélt gyermek- és ifjúkori éveiről, tanítóskodásáról a Haller István gróf lánya, Ilona-Katalin és fia, Géza mellett. Szólt fellobbanó vonzalmukról az 1924-ben született komtesszel. Szerelmük kiállta a próbát, 1947-ben kötöttek frigyet, akkor ez a "mésalliance" már nem keltett felháborodást a külső és belső száműzetésbe kényszerült/kergetett főúri körökben. Két év múlva pedig amúgy is a kilakoltatottak keserű kenyerén tengődtek, kényszerlakhelyeiken: István gróf, az após Marosvásárhelyen, felesége a Segesvár közeli Erzsébetvárosban, az ifjú pár pedig, a férj tanítóságának "köszönhetően" Dicsőszentmárton közelében, az akkor még 95 százalékban magyar és unitárius Küküllődombón vészelte át a kollektivizálásnak és az ország szocialista szétverésének harminc esztendejét. Tisztes szegénységben, de fölemelt fővel. A mostoha természeti körülményeket (sem villany, sem víz, sem földgáz nem volt még akkor a faluban) kárpótolta a közösség megbecsülése, tiszteletteljes szeretete. (Amit az is bizonyít, hogy egykori tanítványaik közül számosan eljöttek Dombóról, Dicsőből is a találkozásra.) Az édesapa, az 1887-ben Tordán született Harmath Sándor sem úszta meg szárazon, az ő boltját is államosították. Erről is szól Harmath Ferenc, akinek diskurzusa, a szerző minden szerénykedésével vagy annak ellenére: olvasmányos, sőt izgalmas. Egyben pontos, lényegre törő, gazdaságos. Mégis részletezően korfestő. Leírásai kifejezőek, érzékletesek. Fejezetei: Emlékeim, Gr. Haller Ilona életútja, Közös életutunk. A Függelékben kivonat id. Harmath Sándor naplójából 1944. szept. 4-től 1945. szept. 6-ig. Joggal jegyezte meg a könyvet bemutató beszélgetőtárs, Bodolai Gyöngyi, hogy a fordulatos történet filmre kívánkozik. Divatosabban szólva a sztori forgatókönyvért kiált.
A kerelőszentpáli kastély az 1930-as években élte virágkorát, fosztogatása már a második világháború idején elkezdődött, amikor Haller Istvánt internálótáborba hurcolták, s a család nőtagjai Budapesten tartózkodtak. Az elhagyott kastélyt a falu egyes lakói, majd a visszavonuló orosz katonák rabolták tovább. 1945 végén került vissza Szentpálra a család, s a katolikus plébános által megmentett bútorokból a földszinten rendeztek be három szobát. 1949. március 2-án a mindenétől megfosztott család végleg elhagyta Szentpált, ahol Haller Ilona boldog gyermekkorát töltötte. Külön történet a visszaszerzés kálváriája, a fájdalom, hogy amikor, tizenöt évi kérvényezés, kilincselés, pereskedés után visszakapták, már nem sikerült megmenteni a pusztulástól. Meggyalázott állapotában Ilona grófnő soha meg sem nézte. A lelkében élő hajdani kedves képet menti majd magával a sírba. Harmath Ferenc ebben a helyzetben arra törekszik, hogy a Haller család emlékét visszaszármaztassa a köztudatba. Négyszáz éve, 1610-ben telepedett le az első Haller István Kerelőszentpálon, feleségül véve a nagyhatalmú Kendi Ferenc leányát, s hozományként kapva Szentpált, Kerelőt, Marosugrát és Szentmargitát. Új várkastélyt épített, ezt aztán fia, János fejezte be. Fiatal történelemtanár kutató, Kálmán Attila búvárkodásának erdeménye a család története. Újabb könyvbemutatóra számíthatunk tehát, még ebben a hónapban. Harmath Ferenc azt is elújságolta, hogy a négy évszázados Haller-jelenlét emlékére május utolsó szombatján kopjafát emelnek a kerelőszentpáli katolikus templomban.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

IX. Vándorcsizma néptáncfesztivál Medgyesen
A medgyesi RMDSZ és a Szeben megyei EMKE szervezésében, a medgyesi Madisz (MIÉRT tagszervezet), valamint a Nefelejcs néptánccsoport közreműködésével idén május 25. és 29. közt kerül sor a kilencedik Vándorcsizma Néptáncfesztiválra Medgyesen.
Az elmúlt években nagy népszerűségnek örvendő hagyományőrző rendezvényen az idei évben több mint 180 táncos vesz részt itthoni és magyarországi néptánc csoportok képviseletében, melyek a medgyesi fellépéseken túlmenően a környező településekre is ellátogatnak (Erzsébetváros, Küküllőalmás, Somogyom, Kiskapus) és előadásokat tartanak. 
A néptánc csoportok fellépései mellett ugyanakkor négy napos, nagyszabású fesztivál változatos kulturális műsorokkal, gulyásfőző-versennyel és sok-sok érdekességgel várja a népzene és a népi hagyományok kedvelőit. A rendezvény a szombat délután 16 órakor kezdődő előadásokban csúcsosodik, melyek során 11 néptánc csoport lép fel. A fesztivál meghívottjai Tudor Neamţu, Medgyes polgármestere, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára, Balázs Béla, a Szeben megyei RMDSZ elnöke, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöksége továbbá más neves közéleti személyiségek.
Vándorcsizma – egy táncfesztivál, amely mindenkit bevon körbe!
Erdély.ma

Veszélyben a magyar jövő Szeben megyében
Az asszimiláció és a fiatalok elvándorlása miatt folyamatosan csökken a magyarság számaránya Szeben megyében – hívta fel a figyelmet Orosz Csaba, az RMDSZ medgyesi szervezetének az elnöke, akivel a vasárnap véget érő Szeben Megyei Magyar Napok megnyitóját követően beszélgettünk
Elmondta, Szeben megyében a 2002-es népszámlálási adatok szerint 15 ezer magyar élt, mintegy háromnegyedük Medgyesen és környékén, azaz a megye északi felében, ez indokolta elsősorban, hogy a Szeben Megyei Magyar Napokat a városban a és környékbeli falvakban szervezzék meg. A rendezvényt szervező Orosz a Krónika érdeklődésére elmondta: Medgyesen kívül Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Küküllőalmáson, Szentágotán élnek nagyobb számban magyarok, közülük csak Küküllőalmáson, a Medgyestől mintegy 15 kilométerre található községben haladja meg a húsz százalékot a magyar népesség aránya. Az egyedüli önálló magyar tanintézet, a Báthory István Általános Iskola Medgyesen működik, Nagyszebenben egy román iskolában működik magyar tagozat, de az is egy összevont 1–4. osztályból áll. Orosz hozzáfűzte: a legutóbbi népszámláskor még 6,5 ezer magyar élt Medgyesen, most várhatóan csak 5-5,5 ezer magyart fognak regisztrálni a városban, arányaiban ugyanakkor ez nem jelent csökkenést, mert a kilencvenes években a román lakosság is számottevő mértékben vándorolt el a városból.
A politikus szerint az asszimiláció nem anynyira Medgyesre, mint a környékbeli településekre jellemző. Gondot jelent ugyanakkor, hogy a felsőfokú végzettségű fiatalok általában nem jönnek haza, tízből jó, ha egy visszatér, legalábbis ez volt jellemző az utóbbi tíz évben. „Amint belekóstolnak az intenzív kolozsvári, marosvásárhelyi és székelyudvarhelyi magyar kulturális életbe, és egyáltalán megismerkednek az ottani viszonyokkal, már nem jönnek vissza, mert ott nagyobb érvényesülési lehetőségeket látnak” – részletezte Orosz Csaba.
Ugyanakkor hozzáfűzte, gazdasági szempontból Medgyesen nincs gond, munkalehetőségek vannak, ezért akik nem végeznek egyetemet, vagy román tagozaton tanulnak tovább, azok nem hagyják el a várost. Mint mondta, Medgyes korábban is ipari városnak számított, ezért viszonylag kevés az értelmiségi. Orosz Csaba ugyanakkor elmondta, számukra a legfontosabb a magyar oktatás megőrzése, ugyanis ha az is megszűnik, akkor szinte már semmi sem gátolhatja meg az asszimilációt. Az újjáépített medgyesi iskolában ezért számos programot szerveznek a gyerekeknek, hogy minél vonzóbbá tegyék a magyar nyelvű oktatást a szülők számára.
Az iskolának egy alapítvány segítségével sikerült két kisbuszt megvásárolnia, amellyel beszállítják a környékbeli falvakból a gyerekeket, ennek fenntartása egyben a legnagyobb gondjuk is, mert a szülők ugyanis nem tudják finanszírozni a gyerekek ingáztatását. Az iskola megtartásához egy kollégiumot szeretnének létrehozni, mert egyre nehezebben tudják pályázati pénzekből előteremteni azt a havi 5-6 ezer lejt, amibe a kisbuszok üzemeltetése kerül. „Minden gyerek számít: 105 gyerek jár az iskolába, mindenikük egy százalékot jelent” – fogalmazott Orosz Csaba. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor a pozitívumok közt említette, hogy nőtt az utóbbi időben a fiatalok gyerekvállalási kedve, a vegyes házasságokból származó gyerekeket pedig a magyar óvodákba íratják be.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat - beszámoló
Október. 23-án, vasárnap zárult a XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat. Színes és gazdag programok, illetve események között választhatott a Szeben megyei magyar közönség október 14 és 23 között a megye 10 településén.
Az események már az első naptól sikert arattak a nézőközönség soraiban, a megnyitó ünnepségen a Csernakeresztúri Hagyományőrző Nétpáncegyüttes előadását tekinthettük meg.
Szombaton minden korosztály elégedett lehetett, hisz a nap elején a gyermekek megtekinthették a „Cimbora” bábszínház előadását Medgyesen és Erzsébetvároson, este pedig a megye magyarsága táncba pördűlt a szüreti bálon Medgyesen és Nagyszebenben egyaránt. Medgyesen hajnalig tartott a mulatság, amelyen a kézdivásárhelyi Toto Band biztosította a „talpalávalót”. A vasárnapot a színház színesítette, azaz a magyarországi „Trambulin” színház előadását tekinthette meg Szentágotán és Medgyesen a tisztelt közönség, ugyanakkor a somogyomi és a küküllőalmási gyermekek sem maradtak ki, hiszen Somogyomon is fellépett a „Cimbora” bábszínház. A hét első napja a „Trambulin” színház gyermekelőadásával indult a „Báthory István” Általános Iskola diákjai, a „Bucuria Copiilor” valamint az 1-es számú óvoda magyar tagozatának számára; délután pedig a Vízaknai magyar közösség előtt léphettek fel a társulat tagjai.
 Kedden délután a nemrég alapított Medgyesi Magyar Nyugdíjas Egyesület által szervezett Klub-est keretében Horváth Arany „Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz” című könyvének bemutatására és Rus Magdolna szalmafonat kiállítására került sor.
 Meglepően egyforma arányban voltak jelen fiatalok és idősek a szerdán este vetített „Üvegtigris 3” című magyarországi filmen a medgyesi Mediensis Moziban.
 Csütörtökön az `56-os magyar forradalomról emlékeztünk Seicean Ildikó történelem szakos tanár és a Földgázipari Szakközépiskola IX. osztályos diákjai előadásában, Medgyesen a Millennium Házban.
 A második hétvégén csúcsosodott az eseménysorozatok halmaza; néptánc, diákelőadás, sport és különféle szabadidős tevékenységek, koncert, humorelőadás, kézműves tevékenységek, könyvbemutató és sok érdekes esemény csalogatta a rendezvényekre az érdeklődőket a megye hét településein.
 Pénteken a Magyar Ifjúsági Értekezlet tagszervezetei érkeztek Medgyesre a Medgyesi MADISZ meghívására; többek között Arad, Beszterce, Brassó, Hunyad, Fehér illetve Szilágy megyéből érkeztek fiatalok. Szombaton délben megbeszélésre került sor a medgyesi Millennium Házban ahol bemutatták a helyi ifjúsági szervezet történelmét, tevékenységét illetve sor került egymás megismerésére, kapcsolatok teremtésére, ápolására.
 Szombat este telt ház várta - a Magyar Ifjúsági Értekezlet és az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság által szervezett - Szórványkaravánt Medgyesen, a karaván utolsó állomásán. A népszámlálás és a magyarság vállalás fontosságáról beszélt Széll Lőrincz államtitkár úr az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság alelnöke, ezt követően a közönség Dancs Annamari énekesnő és Holovacskó Zsolt humorista előadásait tekinthették meg.
 Vasárnap a Háromszék Táncegyüttes a "Száz évig - Fodor Sándor 'Netti' emlékére" című előadásával lépett fel, mely a multikultúralitás jellegét, illetve Fodor Sándor muzsikus és neje életének pillanatait elevenítette meg.
 Sikernek könyvelhető el az a tény, hogy a XIII. alkalommal megszervezett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szeben megyei és medgyesi szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben megyei szervezete és a Medgyesi Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség által Szeben Megyei Magyar Napokon közel 3500 személy vett részt.
 Ez úton is köszönjük a társszervezőknek, partnereknek és a közreműködőknek a segítséget és a támogatást: a Szeben Megyei Ifjúsági és Sport Igazgatóságnak, a Romgaz és a Transgaz Rt.-nek, a BMT Trans Constructnak, a medgyesi Polgármesteri Hivatalnak, az Országos Ifjúsági és Sport Hatóságnak, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának, Kovászna Megye Tanácsának, a Communitas Alapítványnak, a Magyar Ifjúsági Értekezletnek, A Háromszéki Ifjúsági Tanácsnak valamint a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesületnek.
medgyes.ro

Háromszéki vendégek a Szeben Megyei Magyar Napokon
Háromszékiek is részt vettek hétvégén a Szeben Megyei Magyar Napokon. Az eseményekről Kiss Csilla, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa számolt be.
Az október 14–23. között megrendezett Szeben Megyei Magyar Napok során Medgyesen, Nagyszebenben, Erzsébetvároson, Somogyomban, Vízaknán és még sok kis magyarlakta településen zajlottak különböző kulturális rendezvények a Szeben Megyei Magyar Napok égisze alatt. A rendezvények színesebbé tételéhez Kovászna Megye Tanácsának Szórványprogramja is hozzájárult, így színház, bábszínház, néptánc, kézműves foglalkozások és könyvvásár jutott el Háromszékről Szeben megyébe. A Cimbora bábszínház több településen bemutatta Szegény ember királysága című előadását, de ugyanígy végigjárta a magyarlakta településeket a Nagybaconi Néptánccsoport is, erdővidéki és háromszéki táncokkal szórakoztatva közönségét.
Demeter László megyei tanácsos és a Szórványprogram felelősei a hétvégén Szeben megye különböző településein tárgyaltak a helyi szervezőkkel az idei és jövő évi feladatokról, tervekről, ezek kivitelezésének lehetőségeiről. E látogatás során a Fehér megyei Abrudbányára is eljutottak, ahol a megmaradt maroknyi magyarság mindennapjaiba nyertek belátást, illetve a helyi kulturális szervezőkkel tárgyaltak arról, hogyan tudnának segíteni magyarságmentő szolgálatuk támogatásában.
A tizenharmadik alkalommal megrendezett Szeben Megyei Magyar Napok alatt az Összetartozunk program keretében kisebb településekre is eljutottak a magyar kultúra olyan előadásai, amelyek magyar értékkel gazdagítják a helyi kisközösségeket. A szórványprogram célja, hogy a székely megyék kulturálisan támogassák a kisebb számban magyarok által lakott megyéket, településeket. A háromszékiek révén a gyermekek a Csiporkázó Egyesület kézműves foglalkozásaival tehették próbára kézügyességüket, a rendezvény záróakkordjaként pedig a Háromszék Táncegyüttes lépett fel Nagyszebenben és Medgyesen.
Bús Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dicsőszentmárton – egy évszázada város
1912. április 23-án, pontosan száz évvel ezelőtt várossá nyilvánították Dicsőszentmártont, azt a Kis-Küküllő menti települést, amelynek nevét egy oklevél 1278-ban említette először Tysheu Sent Martun néven, s amelyet 1386-ban már Dychewzenrmartonnak írtak. A kerek évforduló tiszteletére a Kis-Küküllő Alapítvány tudományos értekezletet szervezett a Magyar Művelődési Központban, a volt zsinagóga épületében.
Dr. Kakassy Sándor, az alapítvány elnöke elmondta, sokkal többet kellene tudjunk múltunkról, hiszen ahhoz, hogy jövőt építsünk, a múltat kell felépítenünk. E céllal szervezték a tudományos értekezletet.
Vármegyeszékhely Medgyes fojtogatásában
Pál Antal Sándor akadémikus, történész, a település múltjára visszatekintve elmondta, hogy az már a XV. századtól 400 éven át jogilag mezőváros volt, ahol országos vásárokat, sokadalmakat tartottak. Fejlett volt a kézműipara, létrejöttek a céhek, 1573-ban például bejegyezték a csizmadiacéhet. A település Medgyesnek a konkurense, hiszen a szász város sokkal fejlettebb volt, s ennek fojtogatásban Dicsőnek ki kellett harcolnia a pozícióját. A mezővárosi státus 1876-ig maradt fenn, az akkori városvezetés nem tudta vállalni a városi státust, nem volt meg a gazdasági ereje hozzá. A történelem során a sors mégis úgy hozta, hogy megyeközpont lett. 1870-ben kezdődött a valódi gazdasági fellendülés. Kiépítették az úthálózatot, s beindult az építkezés: akkor épült a posta, a távirda, a vármegyeháza, a vármegyei kórház, az elmegyógyintézet, a városháza, kibővítették az egyházi épületeket, főként az iskolákat, 1902-ben megépült a zsinagóga, 1916-ban felépült az állami elemi iskola Kós Károly tervei alapján. Érdekességképpen: 1869-ben az EMGE itt tartotta az első mezőgazdasági termékkiállítását. 1916-tól itt működnek a nitrogénművek és 1917-től itt volt az ország legnagyobb villanyerőműve.
Elveszett a kiváltságlevél
A várossá válásban nagy szerepük volt az akkori főispánoknak: a bonyhai báró Bethlen Gábornak, Sándor Jánosnak és Kemény Ákosnak, továbbá az alispánoknak, Gál Domokosnak, Csathó Gábornak, az olyan befolyásos földbirtokosoknak, mint gróf Pekri Sándor és Pekri Géza, akik nemcsak a hatalmi befolyás révén, hanem anyagilag is támogatták a települést s az itt folyó építkezéseket.
A századfordulón a település takaros kisvárossá nőtte ki magát, s 1912-re megérett arra, hogy várossá kiáltsák ki. A kiváltságlevelet Csathó Gábor alispán április 23-án a piactéren olvasta fel. Sajnos, ez a levél nem került elő. Pál Antal Sándor hosszú levéltári kutakodás után sem bukkant rá. Vagy elveszett, vagy valahol, valakinél ott lapul, vagy megsemmisült. Pál Antal Sándor szerint nemcsak ez a levél hiányzik a dicsői "múltból", sok más levéltári iratnak is nyoma veszett.
A magyarok kisebbségbe kerültek
Az erdélyi településekéhez hasonlóan alakult Dicsőszentmárton demográfiai összetétele is. 1850-ben még nem jegyeztek ortodox vallásút a tiszta magyar helységben, de 1900 körül már kezdtek megjelenni, akkor 30-an voltak, ahhoz, hogy 1930-ban már 1957 lelket számláljanak. 1992-re számuk 20.000 fölé duzzadt. Ezzel szemben 3415 református, 1118 római katolikus és 1167 unitárius lelket tartottak nyilván. 1910-ben 410 izraelita élt a városban, ma egyről tudnak.
Képeslapok és emlékek
Csepreghy András, aki egykori dicsőszentmártoniként képeslap- kiállítással jelentkezett, a város személyiségeit emelte ki. Többek között a Gyárfás Károlyét, aki közbenjárt azért, hogy a főispánságot visszatelepítsék Erzsébetvárosról. Pekri Sándor volt a város főszponzora. – Akinek volt pénze, volt befolyása is – mondta. Említette Sipos Domokos író nevét, a várost ért csapásokat, az árvizeket, majd a háborús időket, Marcel Calutiu nevét, aki fegyveres erővel vette át a város vezetését, ő lett az első román nemzetiségű prefektus.
Adorján Károly Rudolf unitárius lelkész a település néprajzáról beszélt, felelevenítette a hely-, a dűlő- és utcaneveket.
Az értekezletre viszonylag kevés fiatal ment el, a kívülállónak úgy tűnt, mintha csupán az idősebb generációnak szólt volna a rendezvény.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Marossárpataki huszárbál – nyolcadszorra
I. Apafi Mihály mellszobrával bővült a marossárpataki szoborpark
Tizennyolc fejedelem mellszobra fogadja immár a marossárpataki szoborparkba látogatókat. Miholcsa József legújabb alkotását, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem mellszobrát szombaton avatták fel, az eseményt huszárbál követte.
A szemerkélő esőben gyülekeztek szombat délután Marossárpatakon, az erdélyi fejedelmeket ábrázoló szoborpark előtt a huszárok. Az idei bál szervezői, a Göndör Rezső kapitány vezette 15. Mátyás-huszárok mellett Csontos János hadnagy vezetésével képviseltette magát a debreceni 2-es huszárezred, a Szász Dénes hadnagy vezette székelyudvarhelyi huszárezred, András Zoltán kapitány Gyergyóból, de ott voltak a havadi és szovátai huszárok, a sáromberki lovasok, a Turulmadár Hagyományőrző Csoport. A lovasfelonulást követően avatták fel Miholcsa József szobrászművész legújabb alkotását: I. Apafi Mihály, Erdély fejedelmének mellszobrát. Az erdélyi fejedelmeket ábrázoló emlékparkban ez a tizennyolcadik mellszobor, a művész pedig érdeklődésünkre elárulta, jövőre elkészül II. Apafi Mihály és Székely Mózes, "az egyedüli székely fejedelem" szobraival is. "Igyekeztem a kerek évfordulókra elkészíteni a szobrokat, ezért választottam idén az 1632-ben született I. Apafi Mihályt. Mintegy tíz évvel ezelőtt képzeltem el, hogy 20 választott erdélyi fejedelem szobrát elkészítem, ebből immár 18 megvan, jövőre be is fejezem a parkot. A tervezettől kissé eltértek, hiányosságnak tartom, hogy a hét kiemelt, fontosabb fejelem félkörében üres maradt a tér, úgyhogy amint belépünk a park kapuján, a fejedelmek háttal állnak, ezért oda még kíván valamit a szemem... Először egy nagy, nyers sziklára gondoltam, hogy jelképezné a sziklaként porló maroknyi székelyt, utána egy haranglábat. Ha már idén nyáron elkészítettem Szent László szobrát, aki Erdély védőszentje, akkor meg kellene a Boldogasszonyt is mintáznom, aki a Kárpát-medence és a magyarság védőszentje. A parkra tekintve megnyugtató érzésem támad: nem éltem hiába" – mondta a művész.
Az ünnepségen Kovachich Horváth Ignác huszárezredesre és a 164 éve lezajlott marossárpataki csatára emlékeztek, I. Apafi Mihály fejedelemről Farkas Ernő történelemtanár beszélt. "Huszonkilenc évig volt a török és a Habsburg-ház között manőverező kis állam fejedelme. Erdélyi sors: sem itt, sem ott... 1661-ben Ali pasa ültette fejedelmi székbe, ami sokáig és sokak számára negatív képet festett a fejedelemről. A valóság összetettebb, bonyolultabb. Apafi okosan, diplomatikusan kezdett politizálni, építkezni. A magyar főurakat egyesítette, és nem vált a törökök bábjává. 1661-ben hozzákezdett a felégetett Gyulafehérvár újjáépítéséhez, és ha már építkezésről van szó, akkor érdemes megnézni a romosan is szép erzsébetvárosi palotát, a felújított fogarasi illetve balázsfalvi palotát, vagy akár a radnótit. Sokat köszönhetnek Apafinak az erdélyi örmények, mert 1685-ben Erzsébetvárosban letepedhettek, és ők is gyönyörű épületeket hagytak az utókorra. A sóbányászat fellendítése, a görgényszemtimrei papírmalom újraindítása, a posztógyártás fellendítése fűződik a nevéhez, iskolapolitikája is jelentős: a karteziánus szellemben nevelt fejedelem a gyulafehérvári iskolát Enyedre telepítette 1662-ben, nyomdáról, anyagi háttérről gondoskodott, támogatta a fogarasi román iskolát – toleranciának nevezik ezt a magatartást. Misztótfalusi Kis Miklóst is támogatta a kolozsvári nyomda felállításában. A XVII. századi európai politikai események behatárolták a fejedelem mozgásterét, a törökök térvesztése az osztrák hatalom felerősödését hozta, Erdély államisága veszélybe került, Buda visszavétele és a pozsonyi Országgyűlés a császári erőknek kedvezett. 1688-ben elhunyt felesége, a fejedelem fizikailag, lelkileg nehezen viselte a többoldalú megpróbáltatásokat. 1690-ben halt meg, Erdély elvesztésének tudatában. Tragikus személyiség volt, nem élt hiába" – mondotta róla Farkas Ernő. A szobrot Stupár Károly lelkipásztor és Pál atya áldották meg, koszorút helyezett el az önkormányzat és a Marossárpatakért Egyesület nevében Berekméri Edmond valamint Módi Attila.
A szoboravatást huszárbál követte, a megfelelő hangulatot a vajdaszentiványi zenészek biztosították. Az ünnepség keretében vetített könyvbemutatóra, a marokkói nemzetközi lovasnapokról való beszámolóra is sor került, a program szerint éjfélkor bálkirálynő- választást tartottak, majd tánc, zene és nótázás volt – hajnalig.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Kapitány Balázs: MILYEN NYELVEN TANULNAK? Erdélyi körkép az iskolai beiratkozásról

Szórványkörúton
Egész Erdély példát vehetne arról, ahogyan Abrudbánya népe ünnepelt nemrég – mondotta lapunknak Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács szórványprogram-felelőse, aki június végén negyedmagával szórványkörúton vett részt. Csütörtöktől vasárnapig meglátogatták Erzsébetváros, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Őraljaboldogfalva, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Csombord, Tür, Kőhalom magyar közösségeit.
Az Összetartozunk Székelyföld–szórvány partnerségi program részeként zajlott látogatásokon elbeszélgettek a helybeliekkel mindennapjaikról, a szórványsors nehézségeiről, a gondok megoldási lehetőségéről, a magyarságtudat erősítésének módozatairól – számolt be Kiss Csilla, a megyeháza programfelelőse. Gudor Kund Botond lelkésszel, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével az őszi Bethlen Gábor-programról, háromszéki előadók fellépéséről tárgyaltak. Szombaton az abrudbányai magyar közösség napján vett részt a küldöttség. A rendezvényen népdalokkal, néptáncokkal felléptek a kovásznai kisiskolások is. Az ünnepi istentiszteleten Demeter László üdvözlő szavaiban kiemelte, hogy a helyiek egymás iránti kölcsönös tisztelete, történelmi fájdalmakat felülmúló toleranciája a székelyföldiek számára is példaértékű. Tolmácsolta Tamás Sándor megyeitanács-elnök üdvözletét, kiemelve, míg Abrudbányán gond nélkül befogadják Kovászna megye zászlaját, addig Háromszéken küzdenünk kell értékeinkért, jelképeinkért, hagyományainkért.
A csombordi Rózsafesztivál után a Fehér megyei Tür településre látogattak, számba vették a Magyar Ház új tetőszerkezetét, Kémenes Lóránt plébános a további munkálatokról, tervekről számolt be. A település első írásos említésének 700. évfordulóját októberben ünneplik, a programban több háromszéki előadó is szerepel. Demeter László lapunk érdeklődésére elmondta: a legmeghatóbb az volt, ahogyan Abrudbányán ünnepeltek. Ott, ahol valamivel több mint félszáz magyar él hatezer román között, a központ tele volt a magyar napokon, a románok is ott voltak. Az, ahogyan elfogadták, tiszteletben tartják a másságot, egész Erdélyre példa lehet – tette hozzá.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro