Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Érselénd (ROU)
7 tétel
2004. április 23.
Az érsemlyéni Kazinczy Ferenc Általános Iskolába 70 kisdiák ingázik rendszeresen a környező falvakból, az elemi osztályok elvégzése után. Legtöbbjük hét, tíz kilométernyire fekvő településeikről érkezik. A bihari sajtó legalább már egy évtizede cikkezett a nehéz körülmények között ingázó kisdiákokról. Most a Bihar Megyei Tanács rendkívüli segélyként 300 millió lejt utalt ki autóbuszvásárlásra. A 33 férőhelyes iskolajáratot az önkormányzat saját büdzséjéből tartja fenn, gépkocsivezetőt alkalmazott, így márciustól elejétől 50 gyermek már autóbusszal közlekedhet Érkenézből és Érseléndről, a tanyasiakat pedig egy korábban hasonló céllal vásárolt Aro gépkocsi szállítja iskolába. – Érsemlyéni Hírmondó néven jelent meg folyóirat az érmelléki községben. Az újság szerkesztői helybeli pedagógusok, Taar Erzsébet és Varga József. /Balla Tünde: Megoldódott a messziről gyalogló iskolások gondja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./
2010. április 22.
Református Érmellék – egyházmegyei lap
Bihar megye – Református Érmellék címmel gyülekezeti lapot jelentetett meg az Érmelléki Református Egyházmegye. Az első számot a napokban, az egyházmegyei közgyűlésen vehették kézbe elsőként a lelkészek.
Az Érmelléki Református Egyházmegyének 37 gyülekezete van, közülük többnek van saját lapja, illetve az egyházkerületnek is van saját újságja, a Harangszó. Ezek mellett egyáltalán nem felesleges, hogy az egyházmegyének is legyen saját kiadványa, melyet elsősorban belmissziós lapnak tekintenek, mondta el kérdésünkre Kulcsár Árpád értarcsai lelkész, főszerkesztő, aki mellett a szerkesztőség tagjai még Illyés Tamás (Érszőlős), Jakó Sándor Zsigmond (Jankafalva), Mike Pál (Magyarkéc), Oroszi Kálmán (Érselénd), és Rákosi Jenő (Szentjobb) lelkészek.
Belmissziós lap
A 16 oldalas első szám április közepén került ki a nyomdából, és az egyházmegye 20. közgyűlésén „mutatkozott be”. A lapindítást, akár csak a falinaptár készítését, már előző szolgálati helyén, Kisnyégerfalván is fontolgatta, de az ötleteket már értarcsai lelkészként váltja valóra, és segítő csapat is állt mellé, mondta Kulcsár Árpád (mint arról beszámoltunk, az éremlléki református falinaptár már 5. éve hozzáférhető). Az érmelléki olyan tevékeny egyházmegye, hogy bőven van miről írni, tette hozzá. A lapot egyelőre kéthavi rendszerességgel szeretnék megjelentetni, beszámolva gyülekezeti eseményekről, ugyanakkor úgynevezett esemény–előrejelzést is közreadnak, amiben számítanak a beérkező információkra.
Folytatásos közlések
Lapszámonként lesz aktuális igemagyarázat, bővebben bemutatkozik két–két gyülekezet, az első számban a székelyhídi és az érseléndi. Folytatásokban közlik a II. Helvét Hitvallást, illetve dr. Gyökössy Endrének az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet magyarázó Amikor erősen fújt a Lélek című munkáját. A lap szólni kíván a gyülekezeteken belül a nőszövetségekhez, a presbitériumokhoz, az ifjúsági közösségekhez, de az arra indíttatást érzőktől írásokat is várnak. A Gavrucza Tibor (Székelyhíd) korábbi, és Gellért Gyula (Bihardiószeg) jelenlegi esperes beköszönőjével útjára indított kiadványt a lelkészi hivatalokban kell keresni.
erdon.ro
Bihar megye – Református Érmellék címmel gyülekezeti lapot jelentetett meg az Érmelléki Református Egyházmegye. Az első számot a napokban, az egyházmegyei közgyűlésen vehették kézbe elsőként a lelkészek.
Az Érmelléki Református Egyházmegyének 37 gyülekezete van, közülük többnek van saját lapja, illetve az egyházkerületnek is van saját újságja, a Harangszó. Ezek mellett egyáltalán nem felesleges, hogy az egyházmegyének is legyen saját kiadványa, melyet elsősorban belmissziós lapnak tekintenek, mondta el kérdésünkre Kulcsár Árpád értarcsai lelkész, főszerkesztő, aki mellett a szerkesztőség tagjai még Illyés Tamás (Érszőlős), Jakó Sándor Zsigmond (Jankafalva), Mike Pál (Magyarkéc), Oroszi Kálmán (Érselénd), és Rákosi Jenő (Szentjobb) lelkészek.
Belmissziós lap
A 16 oldalas első szám április közepén került ki a nyomdából, és az egyházmegye 20. közgyűlésén „mutatkozott be”. A lapindítást, akár csak a falinaptár készítését, már előző szolgálati helyén, Kisnyégerfalván is fontolgatta, de az ötleteket már értarcsai lelkészként váltja valóra, és segítő csapat is állt mellé, mondta Kulcsár Árpád (mint arról beszámoltunk, az éremlléki református falinaptár már 5. éve hozzáférhető). Az érmelléki olyan tevékeny egyházmegye, hogy bőven van miről írni, tette hozzá. A lapot egyelőre kéthavi rendszerességgel szeretnék megjelentetni, beszámolva gyülekezeti eseményekről, ugyanakkor úgynevezett esemény–előrejelzést is közreadnak, amiben számítanak a beérkező információkra.
Folytatásos közlések
Lapszámonként lesz aktuális igemagyarázat, bővebben bemutatkozik két–két gyülekezet, az első számban a székelyhídi és az érseléndi. Folytatásokban közlik a II. Helvét Hitvallást, illetve dr. Gyökössy Endrének az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvet magyarázó Amikor erősen fújt a Lélek című munkáját. A lap szólni kíván a gyülekezeteken belül a nőszövetségekhez, a presbitériumokhoz, az ifjúsági közösségekhez, de az arra indíttatást érzőktől írásokat is várnak. A Gavrucza Tibor (Székelyhíd) korábbi, és Gellért Gyula (Bihardiószeg) jelenlegi esperes beköszönőjével útjára indított kiadványt a lelkészi hivatalokban kell keresni.
erdon.ro
2010. június 28.
Újraszentelték Érselénd görög katolikus templomát
Bihar megye – Vasárnap délben dr.Virgil Bercea püspök újraszentelte az Érsemjén községhez tartozó Érselénd felújított görög katolikus templomát. A többségében magyarajkú gyülekezetben tizenkét fiatal elsőáldozott.
Vasárnap délben újfent megtapasztalhattuk, milyen igaza volt/van Balazsi Józsefnek, Érsemjén község polgármesterének, amikor nemrégiben együtt járva Érselénden megjegyezte: igen nagy szükség lenne a községközpont, és a hozzá tartozó két falu, Érkenézés Érselénd közötti, illetve a falvakon belüli – egyébként nem túl hosszú – utak javítására. A gépkocsi sebességmérője néhol meg sem billent, olyan lassan kellett araszolni a kottyanók között. A jövőben már több remény lehet a szükséges pénz megérkeztére, hiszen vasárnapdr.Virgil Bercea görög katolikus püspök is látogatást tett Érselénden, és remélhetőleg ő is imádkozik már a közös ügy érdekében. Az egyházi vezető a görög katolikus templomújraszentelésén vett részt.
Szentelési szertartás
Kellemes – eső és hőségmentes – időben készülhettek az érseléndiek a kivételes ünnepségre. Dr.Virgil Bercea püspök féltizenegy órakor érkezett meg a templom mellett lévő parókia elé, ahol környékbeli tisztelendők mellett Duma Sándor helyi görög katolikus lelkész, illetve a gyülekezet néhány fiatalja köszöntötte. Az ünneplők aztán a parókiáról vonultak a Szt. Miklós védelmébe ajánlott templom elé, a menet élén az a 12 fiatal vonult, akik ezen a napon voltak elsőáldozók. Az ünnepség a templom külső és belső renoválás utáni újraszentelésével kezdődött. A bejárat előtt a püspök mondott imát, majd végezte el a szertartást: körmenet keretében a külső falakat szentelte meg (keresztet rajzolt rájuk, és szentelt vízzel meghintette), majd megnyitotta az ajtót, hogy a hívek és lelkészek is elfoglalhassák helyeiket. A szertartást ezután bent megismételte.
Lelkek temploma
A szentmise elején Duma Sándor ismertette a templom történetét, és megköszönte a renováláshoz nyújtott segítséget az egyházi és világi elöljáróknak, a gyülekezet vezetőinek és tagjainak. A misén – a románul zajlott ceremónia mellett – románul és magyarul is hangzottak fel énekek, az evangéliumi részletet is mindét nyelven felolvasták. „Dícsértessék a Jézus Krisztus” – köszöntötte prédikációja elején a püspök magyarul a híveket, rögtön hozzátéve, hogy nem tud elégségesen magyarul, ezért románul fog prédikálni. Ebben egyebek mellett arról beszélt, hogy manapság azokat a világi értékeket becsülik sokan sokra, melyek ma vannak, holnap nincsenek, holott az igazi kincs a testi és lelki egészség. Utóbbihoz tartozik a templom, mely megújúlt, és akkor lesz igazán értékes, ha a gyülekezet lelki megújúlását is magával hozza. A valódi templom a lelkekben van, ti is a lelketek építésére vigyázzatok – fordult a püspök az első sorokban ülő 12 (6 lány és 6 fiú) elsőáldozóhoz, akik elsőként járultak az áldozáshoz. A templomozás végén a templomból kijövőket üdítővel és kaláccsal várták a gyülekezet tagjai.
erdon.ro
Bihar megye – Vasárnap délben dr.Virgil Bercea püspök újraszentelte az Érsemjén községhez tartozó Érselénd felújított görög katolikus templomát. A többségében magyarajkú gyülekezetben tizenkét fiatal elsőáldozott.
Vasárnap délben újfent megtapasztalhattuk, milyen igaza volt/van Balazsi Józsefnek, Érsemjén község polgármesterének, amikor nemrégiben együtt járva Érselénden megjegyezte: igen nagy szükség lenne a községközpont, és a hozzá tartozó két falu, Érkenézés Érselénd közötti, illetve a falvakon belüli – egyébként nem túl hosszú – utak javítására. A gépkocsi sebességmérője néhol meg sem billent, olyan lassan kellett araszolni a kottyanók között. A jövőben már több remény lehet a szükséges pénz megérkeztére, hiszen vasárnapdr.Virgil Bercea görög katolikus püspök is látogatást tett Érselénden, és remélhetőleg ő is imádkozik már a közös ügy érdekében. Az egyházi vezető a görög katolikus templomújraszentelésén vett részt.
Szentelési szertartás
Kellemes – eső és hőségmentes – időben készülhettek az érseléndiek a kivételes ünnepségre. Dr.Virgil Bercea püspök féltizenegy órakor érkezett meg a templom mellett lévő parókia elé, ahol környékbeli tisztelendők mellett Duma Sándor helyi görög katolikus lelkész, illetve a gyülekezet néhány fiatalja köszöntötte. Az ünneplők aztán a parókiáról vonultak a Szt. Miklós védelmébe ajánlott templom elé, a menet élén az a 12 fiatal vonult, akik ezen a napon voltak elsőáldozók. Az ünnepség a templom külső és belső renoválás utáni újraszentelésével kezdődött. A bejárat előtt a püspök mondott imát, majd végezte el a szertartást: körmenet keretében a külső falakat szentelte meg (keresztet rajzolt rájuk, és szentelt vízzel meghintette), majd megnyitotta az ajtót, hogy a hívek és lelkészek is elfoglalhassák helyeiket. A szertartást ezután bent megismételte.
Lelkek temploma
A szentmise elején Duma Sándor ismertette a templom történetét, és megköszönte a renováláshoz nyújtott segítséget az egyházi és világi elöljáróknak, a gyülekezet vezetőinek és tagjainak. A misén – a románul zajlott ceremónia mellett – románul és magyarul is hangzottak fel énekek, az evangéliumi részletet is mindét nyelven felolvasták. „Dícsértessék a Jézus Krisztus” – köszöntötte prédikációja elején a püspök magyarul a híveket, rögtön hozzátéve, hogy nem tud elégségesen magyarul, ezért románul fog prédikálni. Ebben egyebek mellett arról beszélt, hogy manapság azokat a világi értékeket becsülik sokan sokra, melyek ma vannak, holnap nincsenek, holott az igazi kincs a testi és lelki egészség. Utóbbihoz tartozik a templom, mely megújúlt, és akkor lesz igazán értékes, ha a gyülekezet lelki megújúlását is magával hozza. A valódi templom a lelkekben van, ti is a lelketek építésére vigyázzatok – fordult a püspök az első sorokban ülő 12 (6 lány és 6 fiú) elsőáldozóhoz, akik elsőként járultak az áldozáshoz. A templomozás végén a templomból kijövőket üdítővel és kaláccsal várták a gyülekezet tagjai.
erdon.ro
2014. január 17.
Schengeni remények a zöldhatáron
A határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező és azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap programján keresztül. Eddig egyetlen, az Érsemjént Bagamérral összekötő műút készült el teljes hoszszában, de a schengeni csatlakozás hiányában ez sem járható.
Riportunkban schengeni csatlakozásra váró határ menti partiumi településeket látogattunk meg, amelyek a rendszerváltás előtti hátrányt igyekeznek előnyükre változtatni. A kiváló minőségű termőfölddel rendelkező Érsemjén község falvainak útkeresése egyebek mellett a tágabb régió útkeresését is jelzi.
A partiumi Érsemjént Bagamérral összekötő új műúton keresztbe rakott betontorlaszok előtt kényszerülök fékezésre: eddig lehet kocsival eljönni, az úttorlaszon túl már Magyarország. Ha a schengeni övezetben lennénk, most nyugodtan bekocsikázhatnék az ugrásnyira fekvő Bagamérra. Határőrnek nyoma sincs, a törvény viszont megakadályoz abban, hogy csak úgy, a senki földjén átsétáljak Magyarországra. A magas őrtornyokat lebontották, miért is szökne valaki, ha személyazonossági igazolvánnyal gond nélkül átjut a határátkelőkön. A senki földjének magyar oldalán, a lekaszált határsávban az egymástól mintegy száz méterre fekvő hófehér határkövek mellett mezei út vezet végig az országhatáron. Időnként felbukkan egy-egy határőr-terepjáró, de a két ország határőrizete formális, hiszen a rég beígért schengeni csatlakozás szellemében már sehol nem kéne határátkelőnek állnia Magyarország és Románia között.
Az elmúlt években a határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező, azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott HURO-program keretében. Eddig négy-öt út készült el – közöttük bicikliutak is –, de csak az Érsemjént Bagamérral összekötő, mintegy másfél millió euróból megépült és végig megfestett útszakaszt adták át teljes egészében. A földeken dolgozó traktorokon kívül azonban senki sem jár erre, legfentebb a kíváncsi újságíró, aki megpróbál belelátni az uniós bürokrácia útvesztőibe.
Az egyelőre céltalanul álló vadonatúj műút látványa azért is feltűnő, mert a községközpontot, Érsemjént eddig sáros szekérút kötötte össze a határmentén fekvő másik két településsel, a többségében románok lakta Érkenézzel és a magyarok és cigányok lakta Érseléndddel. A községi, illetve megyei utak rendbetételére az önkormányzat nem kapott sem román állami, sem uniós támogatást: a mintegy öt éve húzódó kormánypályázat a Boc-kormány bukásával került le napirendről. A községi utak járhatatlansága miatti közfelháborodást csak fokozta a határon átnyúló, kihasználhatatlan luxusút elkészítése, ez pedig arra késztette a helyi magyar önkormányzatot, hogy az eredeti tervekhez képest egy jóval keskenyebb útszakaszt aszfaltozzon le Kenézen át Selindig. A befejezéshez nem volt elegendő pénz, a határtól ugrásnyira fekvő magyar faluba továbbra is a hatvanas évek elején „korszerűsített” köves úton lehet eljutni. Ha valaki mégis a rövidebb utat választaná Nagyvárad fele – azaz nem kerül vissza Érsemjénen át Érmihályfalvára –, és Székelyhíd fele autózna, sofőrnek és kocsinak egyaránt megrázkódtató kaland lenne. A romániai viszonylatban is járhatatlan szekérútról elrettentő kisfilmek keringnek a YouTube-on.
A fűszerpaprika paradicsoma
A magyar határhoz legközelebb fekvő partiumi magyar településre, Érseléndre érsemjéni önkormányzati képviselő társaságában érkezem. A kilencvenes évekre emlékeztető sáros faluképpel ma már alig találkozik az ember. A községközpont, Érsemjén szépen gondozott utcái, közterei és egy kisvárost megszégyenítő, gyönyörű parkja ellenére pár kilométerrel odébb, a szintén magyar falu, Selénd, a középkorban rekedt. Pedig a kommunista rendszer évtizedei alatt a piacokon őrölt pirospaprikát kereső háziasszonyok számára a falu neve Bukaresttől Kolozsvárig mindenhol ismerősen csengett: a selindi „piros arany” olyan híres volt, mint a tágabb Kárpát-medencében a szegedi fűszerpaprika. A régi paprikamalmok elve alapján a falu egyetlen újrabarkácsolt kis kőőrlésű háztáji malmában az 1994-ben hazatelepedett vasúti nyugdíjas, Koba János mesél a messze földön híres foglalatosságról. A két világháború között országos hírnévre szert tett fűszerpaprika-őrlés sikertörténete az 1962-es kollektivizálással torpant meg. Ekkor a zömében paprikatermesztésből élő 1600 lakosú Érselénd magyarságát a kommunista hatóságok mindenükből kiforgatták. Elkeseredésükben a módos gazdaemberek aprópénzért prédálták el gyönyörű portáikat a faluba nagy számban betelepedő cigányságnak, és a kényszerszövetkezetesítés elől elmenekülve Nagyváradra költöztek ipari munkásnak. Az érvágást máig megérzi a mintegy ezer lélekszámúra zsugorodott falu, ahonnan az itthon maradók is beingáztak vonattal az 54 kilométerre fekvő Nagyváradra. A pusztulásnak indult faluban alig maradtak, akik kitartottak a paprikatermesztés mellett, és a hatósági megszorítások ellenére is rendületlenül járták az ország piacait.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
A határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező és azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap programján keresztül. Eddig egyetlen, az Érsemjént Bagamérral összekötő műút készült el teljes hoszszában, de a schengeni csatlakozás hiányában ez sem járható.
Riportunkban schengeni csatlakozásra váró határ menti partiumi településeket látogattunk meg, amelyek a rendszerváltás előtti hátrányt igyekeznek előnyükre változtatni. A kiváló minőségű termőfölddel rendelkező Érsemjén község falvainak útkeresése egyebek mellett a tágabb régió útkeresését is jelzi.
A partiumi Érsemjént Bagamérral összekötő új műúton keresztbe rakott betontorlaszok előtt kényszerülök fékezésre: eddig lehet kocsival eljönni, az úttorlaszon túl már Magyarország. Ha a schengeni övezetben lennénk, most nyugodtan bekocsikázhatnék az ugrásnyira fekvő Bagamérra. Határőrnek nyoma sincs, a törvény viszont megakadályoz abban, hogy csak úgy, a senki földjén átsétáljak Magyarországra. A magas őrtornyokat lebontották, miért is szökne valaki, ha személyazonossági igazolvánnyal gond nélkül átjut a határátkelőkön. A senki földjének magyar oldalán, a lekaszált határsávban az egymástól mintegy száz méterre fekvő hófehér határkövek mellett mezei út vezet végig az országhatáron. Időnként felbukkan egy-egy határőr-terepjáró, de a két ország határőrizete formális, hiszen a rég beígért schengeni csatlakozás szellemében már sehol nem kéne határátkelőnek állnia Magyarország és Románia között.
Az elmúlt években a határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező, azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott HURO-program keretében. Eddig négy-öt út készült el – közöttük bicikliutak is –, de csak az Érsemjént Bagamérral összekötő, mintegy másfél millió euróból megépült és végig megfestett útszakaszt adták át teljes egészében. A földeken dolgozó traktorokon kívül azonban senki sem jár erre, legfentebb a kíváncsi újságíró, aki megpróbál belelátni az uniós bürokrácia útvesztőibe.
Az egyelőre céltalanul álló vadonatúj műút látványa azért is feltűnő, mert a községközpontot, Érsemjént eddig sáros szekérút kötötte össze a határmentén fekvő másik két településsel, a többségében románok lakta Érkenézzel és a magyarok és cigányok lakta Érseléndddel. A községi, illetve megyei utak rendbetételére az önkormányzat nem kapott sem román állami, sem uniós támogatást: a mintegy öt éve húzódó kormánypályázat a Boc-kormány bukásával került le napirendről. A községi utak járhatatlansága miatti közfelháborodást csak fokozta a határon átnyúló, kihasználhatatlan luxusút elkészítése, ez pedig arra késztette a helyi magyar önkormányzatot, hogy az eredeti tervekhez képest egy jóval keskenyebb útszakaszt aszfaltozzon le Kenézen át Selindig. A befejezéshez nem volt elegendő pénz, a határtól ugrásnyira fekvő magyar faluba továbbra is a hatvanas évek elején „korszerűsített” köves úton lehet eljutni. Ha valaki mégis a rövidebb utat választaná Nagyvárad fele – azaz nem kerül vissza Érsemjénen át Érmihályfalvára –, és Székelyhíd fele autózna, sofőrnek és kocsinak egyaránt megrázkódtató kaland lenne. A romániai viszonylatban is járhatatlan szekérútról elrettentő kisfilmek keringnek a YouTube-on.
A fűszerpaprika paradicsoma
A magyar határhoz legközelebb fekvő partiumi magyar településre, Érseléndre érsemjéni önkormányzati képviselő társaságában érkezem. A kilencvenes évekre emlékeztető sáros faluképpel ma már alig találkozik az ember. A községközpont, Érsemjén szépen gondozott utcái, közterei és egy kisvárost megszégyenítő, gyönyörű parkja ellenére pár kilométerrel odébb, a szintén magyar falu, Selénd, a középkorban rekedt. Pedig a kommunista rendszer évtizedei alatt a piacokon őrölt pirospaprikát kereső háziasszonyok számára a falu neve Bukaresttől Kolozsvárig mindenhol ismerősen csengett: a selindi „piros arany” olyan híres volt, mint a tágabb Kárpát-medencében a szegedi fűszerpaprika. A régi paprikamalmok elve alapján a falu egyetlen újrabarkácsolt kis kőőrlésű háztáji malmában az 1994-ben hazatelepedett vasúti nyugdíjas, Koba János mesél a messze földön híres foglalatosságról. A két világháború között országos hírnévre szert tett fűszerpaprika-őrlés sikertörténete az 1962-es kollektivizálással torpant meg. Ekkor a zömében paprikatermesztésből élő 1600 lakosú Érselénd magyarságát a kommunista hatóságok mindenükből kiforgatták. Elkeseredésükben a módos gazdaemberek aprópénzért prédálták el gyönyörű portáikat a faluba nagy számban betelepedő cigányságnak, és a kényszerszövetkezetesítés elől elmenekülve Nagyváradra költöztek ipari munkásnak. Az érvágást máig megérzi a mintegy ezer lélekszámúra zsugorodott falu, ahonnan az itthon maradók is beingáztak vonattal az 54 kilométerre fekvő Nagyváradra. A pusztulásnak indult faluban alig maradtak, akik kitartottak a paprikatermesztés mellett, és a hatósági megszorítások ellenére is rendületlenül járták az ország piacait.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2015. november 21.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. március 14.
Ijesztő kilátások az érmelléki oktatásban
PÁSZTOR RITA, a Partiumi Keresztény Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének adjunktusa rendkívül érdekes témát választott még publikálás előtt álló doktori disszertációjához: kisebbségben és kettős kisebbségben élő magyar fiatalok pályaválasztása az Érmelléken. A „kisebbségben”-t elsőre is meg tudjuk fejteni, a „kettős kisebbségben-t” viszont talán már kevésbé: a magyar cigányokról van szó. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Magyar cigányság alatt, olyan – leginkább Székelyföldre, illetve Érmellékre jellemző – cigány közösségeket értünk, akiknek az anyanyelve magyar, nem beszélnek sem románul, és néhány kivételtől eltekintve, egyik cigány dialektusban sem, ezért, ahogy Pásztor Rita fogalmaz hosszú beszélgetésünk elején, mind a romániai magyar, mind a romániai cigány közösség kisebbségként tekint rájuk. Pongyola újságíróból szólva: magyarok közt cigányok, a cigányok közt magyarok, a többségi társadalom számára pedig jobbára nem is léteznek. Az Érmelléken viszont megkerülhetetlenül számolni kell velük.
Meghökkentő statisztikák
Ezt már akkor is beláthatjuk, ha csak a 2011-es, Pásztor Rita által rendszerezett, vonatkozó népszámlálási adatokra vetünk egy pillantást: cigánynak 9,86 százalék, romani anyanyelvűnek az érmellékiek 3,2 százalék vallotta magát, miközben a magyar anyanyelvűek 68,17 százalékos arányához képest a magyar nemzetiségűek aránya csak 61,95 százalék.
A különbségek alapján könnyen kimutatható, hogy az Érmellék településein legalább 6,22-6,66 százaléknyi magyar ajkú cigány lakosság él. Mármint az önbesoroláson alapuló statisztika szerint, az élet egészen mást mutat, elég csak az Erdélyi Riport által is többször felkeresett Érselindet említeni, ahol 1-4. osztályban a magyar tagozaton két tanuló kivételével minden gyerek a magyar cigány közösséghez tartozik, nagyobbik részük az Érselind 360. alatti egyetlen házszámra bejegyzett cigánysoron lakik. Ennél is komolyabb a helyzet, ha a származás mellett a gyermekek társadalmi helyzetét legjobban jellemző adatra, a szülők iskolázottságára vetünk egy pillantást, amely, Pásztor Rita 2011-es népszámlálási adatok között folytatott vizsgálódásai alapján jócskán az önmagában is kétségbeejtő romániai adatok alatt marad.
Míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya országosan 14,38 százalék, addig Érmelléken kevesebb, mint fele, 6,38 százalék, és hozzávetőleg ugyanekkora a lemaradás a posztliceális képzések terén is. És egy még durvább adat: 2011-ben, az Érmelléken a 10 év feletti összlakosság 61,92 százaléka befejezett iskolai végzettségként nyolc, vagy annál kevesebb osztállyal rendelkezett.
Gondolom, már ennyiből is sejtjük, Pásztor Rita kutatásának eredményei nem fognak mosolyt csalni az arcunkra.
Bajok rendszeren kívül és belül
Ezen a ponton át is adom neki a szót, hogy elmondja, pontosan mit és milyen módszerekkel kutatott: „A kutatás célja tágabban az volt, hogy átfogó képet kapjak az oktatás állapotáról, kilátásairól az Érmellék Bihar megyéhez tartozó településein. Konkrétan 19 települést jártam be Biharfélegyházától a megyehatárig, nem jutottam el Margittára, valamint Hegyközszentmiklósra, ennek ellenére azt mondhatom, szinte teljes körű volt a bejárás, mindenképpen reprezentatívnak tekinthető a minta. A kutatás részeként többek között az általános iskolában végzős diákok jövőképét igyekeztünk felmérni egy 64 kérdésből álló, feleletválasztós kérdőív segítségével. Ez az a korosztály, ahonnan már jól feltérképezhető az oktatási rendszerben bejárt, illetve onnan kivezető további út. A módszernek az az egyik komoly hibaforrása, hogy csak azokat a gyerekeket értük el, akik rendszeresen járnak iskolába, azokat nem, akik ekkorra már szép számmal kimaradtak. Tehát az eredményeink sugallta kép mindenképpen pozitívabb a realitásoknál, illetve emiatt az eredetileg választott témán változtatnom kellett, hiszen a kettős kisebbségre (azaz a magyar cigányokra – a szerk.) szerettem volna koncentrálni, de ehhez nem sikerült elég adatot gyűjteni, hiszen a lemorzsolódás kimutathatóan leginkább őket érinti.
A kérdéseink elsősorban arra vonatkoztak, hogy a diákok szeretnének-e, illetve hol szeretnének továbbtanulni. Emellett rákérdeztünk a családi háttérre, arra, hogy a diák milyen tanulónak tartja magát. A kutatás másik része arra irányult, hogy teljes osztálytörténetet vizsgáljunk, azaz végigkövessük az iskolacsoporton belül az osztályok történetét elsőtől nyolcadikig, megvizsgáljuk az elmaradók arányát, ki az, aki elkezdte az iskolát elsőben, és nyolcadikban is benne van a rendszerben.”
Az eredmények, mint azt már előrevetítettem, elszomorítóak. Hogy a legegyszerűbben értelmezhető adattal kezdjem, Pásztor Rita, az osztálytörténeteket vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy
az első osztályba beiratkozó érmelléki gyerekek hozzávetőleg 15 százaléka a nyolcadik osztályig kimarad az iskolából. A vizsgált osztályokban a kimaradók egytől-egyig a magyar cigány közösséghez tartoztak.
A sok kimaradó ellenére az osztályok létszáma nagyjából állandó. Az alacsony gyerekszám miatt a rendszer igyekszik mindenkit magában tartani, sorozatos bukások árán is. Ez aztán csak ideig-óráig működik, felső tagozatra többen csak-csak bejutnak, de az 5-6. osztály vízválasztónak számít, nagyon kevesen jutnak el az általános iskola végéig. Tehát sokan az 1-4. osztályban ugyan fizikailag jelen vannak, de a szükséges tudást nem sajátítják el, a felgyűlt lemaradás, felső tagozatban már behozhatatlan. A térség demográfiai összetételét nézve a lemorzsolódás már csak azért is kihívást jelent, mert a roma népesség az, amelyik növekszik, míg a magyar nem. Tehát a magyar oktatás a térségben akkor tud megmaradni, ha a magyar anyanyelvű cigánygyerekeket benn tudja tartani a rendszerben.
Ez önmagában is komoly probléma, de a 465 diák által megválaszolt kérdőívek a rendszerben bent maradottakról (tehát javarészt érmelléki magyar gyerekekről) sem festenek bíztató képet, a kutatók már az adatfelvételnél komoly szövegértési nehézségeket tapasztaltak. Mint Pásztor Rita elmondja: „A tapasztalatok tükrében nem tűnik irreálisnak a funkcionális analfabetizmus OECD felmérés által 37% százalékosra becsült romániai aránya a 15 évesek körében.”
A kérdőívek elemzése után elmondható, a nyolcadik osztály végéig eljutott érmelléki diákok 8,5 százaléka biztosan iskolaelhagyó lesz, tehát nem tervez továbbtanulni, számos lány készül hamarosan férjhez menni, 42,3 százalék pedig tervez még tanulni, de nincs konkrét jövőképe.
A diákoknak csak 22,4 százaléka szándékozik a felsőoktatás előszobájának tekinthető gimnáziumba, líceumba menni, de a társadalmi mobilitás hiányában (a gyerekek jellemzően megöröklik a szülő társadalmi státuszát), sokak álma nem fog előreláthatóan teljesülni. Pásztor Ritát idézve úgy is fogalmazhatok, hogy nyílik az olló: a saját alacsony társadalmi-gazdasági státuszú közegében a diák még jól teljesít, de abból kikerülve szembesül a hiányaival, kudarcélmények érik, és fokozatosan eláll a terveitől.
Nem a pedagógus hibája
A kutatás eredményeit megismerve megkérdezem, hogy az adjunktus asszony szerint mennyire ismertek, felismertek az általa tudományosan is alátámasztott problémák akár a helyi közösségekben, akár a döntéshozók szintjén:
„Nincs olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó ember, akiben a jövő nem vet fel komoly kérdéseket, azt viszont nem tudom, hogy mennyien néznek az önmagukban is súlyos képet festő, de a valóságnál még mindig kedvezőbb statisztikák mögé. Emberi tulajdonság, hogy nem szeretünk felvetni csak úgy kérdéseket, konkrét megoldások nélkül. Az én kutatásom annyira elég lesz, hogy 2015-re vetítve elég jól meghatározható, adatokkal alátámasztott, ennek a térségnek az oktatási perspektívája.”
Bár a kutatás helyzetfelmérésre vonatkozik, és nem tartalmaz megoldási javaslatokat, de a szakember szerint átfogó intézkedésekre van szükség, mert főleg a 21. század tudásalapú társadalom-ideáljához mérve súlyos a helyzet.
Pásztor Rita azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a tanítókat, tanárokat nem lehet felelőssé tenni a kialakult helyzetért, a vizsgált településeken szakképesített, képzett pedagógusok vannak. A probléma sokkal inkább ott kezdődik, hogy az általuk elérhetővé tett tudás befogadására a közösség nem alkalmas, hiszen már az oktatási rendszerbe olyan hátránnyal érkezik a gyerekek egy része, amit az iskola nem hogy csökkenteni nem tud, hanem felnagyítja. „Én voltam elsős osztály tanító nénije pályám elején, és találkoztam olyan gyerekkel, aki nem ismerte a színeket hétévesen. Nem arról van szó, hogy nem ismerte fel őket, hanem a vonatkozó szavakat sem tudta, mert olyan ingerszegény környezetből jött” – hozakodik elő egy személyes élménnyel a kutató, majd hozzáteszi,
a jelenlegi pedagógusképzés a különleges helyzetek kezelésére nem készít fel, kizárólag az átlagos, általános képességekkel rendelkező gyerekek oktatásához ad muníciót, nem számol sem a leszakadó, sem a tehetséges gyerekkel.
Ez az általános helyzet Romániában: nem a rendszeren, hanem kizárólag a tanár tenniakarásán múlik, hogy felismeri-e bármelyik végletet, és fektet-e bele külön energiát.
Pásztor Rita beszélgetésünk végén így összegez: „Az ilyen, társadalmilag-gazdaságilag kifejezetten hátrányos helyzetű térségekben a gyerekek sorsát nem lehet kizárólag oktatási kérdésként kezelni, csak a szociális tényezőkkel kiegészítve, de erre jelenleg nincs infrastruktúra. A pedagógustól nem várható el, hogy legyen szociális munkás, lelki gondozó és pszichológus egy személyben. Egyelőre nem megoldott, hogy a cigánysorról iskolába érkező gyerek miként lesz motivált, miként érezheti hasznosnak az iskolában megszerzett tudást, illetve a kezdeti hátrányból származó és a rendszer által csak felnagyított kudarcélményeket miként dolgozza fel. A többségtől eltérő szocializációval érkezik az osztályba, és az iskolának nincsenek eszközei arra, hogy ezt a különbséget feloldja. Rendkívül fontos, hogy a kistelepülések iskolái megmaradjanak, mert elérhetőek, sőt, sokak számára egyedül elérhetőek, az iskola megtartásának kényszere viszont kényszerpályákat szül, elzárja a megoldáshoz vezető utakat." http://erdelyiriport.ro
PÁSZTOR RITA, a Partiumi Keresztény Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének adjunktusa rendkívül érdekes témát választott még publikálás előtt álló doktori disszertációjához: kisebbségben és kettős kisebbségben élő magyar fiatalok pályaválasztása az Érmelléken. A „kisebbségben”-t elsőre is meg tudjuk fejteni, a „kettős kisebbségben-t” viszont talán már kevésbé: a magyar cigányokról van szó. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Magyar cigányság alatt, olyan – leginkább Székelyföldre, illetve Érmellékre jellemző – cigány közösségeket értünk, akiknek az anyanyelve magyar, nem beszélnek sem románul, és néhány kivételtől eltekintve, egyik cigány dialektusban sem, ezért, ahogy Pásztor Rita fogalmaz hosszú beszélgetésünk elején, mind a romániai magyar, mind a romániai cigány közösség kisebbségként tekint rájuk. Pongyola újságíróból szólva: magyarok közt cigányok, a cigányok közt magyarok, a többségi társadalom számára pedig jobbára nem is léteznek. Az Érmelléken viszont megkerülhetetlenül számolni kell velük.
Meghökkentő statisztikák
Ezt már akkor is beláthatjuk, ha csak a 2011-es, Pásztor Rita által rendszerezett, vonatkozó népszámlálási adatokra vetünk egy pillantást: cigánynak 9,86 százalék, romani anyanyelvűnek az érmellékiek 3,2 százalék vallotta magát, miközben a magyar anyanyelvűek 68,17 százalékos arányához képest a magyar nemzetiségűek aránya csak 61,95 százalék.
A különbségek alapján könnyen kimutatható, hogy az Érmellék településein legalább 6,22-6,66 százaléknyi magyar ajkú cigány lakosság él. Mármint az önbesoroláson alapuló statisztika szerint, az élet egészen mást mutat, elég csak az Erdélyi Riport által is többször felkeresett Érselindet említeni, ahol 1-4. osztályban a magyar tagozaton két tanuló kivételével minden gyerek a magyar cigány közösséghez tartozik, nagyobbik részük az Érselind 360. alatti egyetlen házszámra bejegyzett cigánysoron lakik. Ennél is komolyabb a helyzet, ha a származás mellett a gyermekek társadalmi helyzetét legjobban jellemző adatra, a szülők iskolázottságára vetünk egy pillantást, amely, Pásztor Rita 2011-es népszámlálási adatok között folytatott vizsgálódásai alapján jócskán az önmagában is kétségbeejtő romániai adatok alatt marad.
Míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya országosan 14,38 százalék, addig Érmelléken kevesebb, mint fele, 6,38 százalék, és hozzávetőleg ugyanekkora a lemaradás a posztliceális képzések terén is. És egy még durvább adat: 2011-ben, az Érmelléken a 10 év feletti összlakosság 61,92 százaléka befejezett iskolai végzettségként nyolc, vagy annál kevesebb osztállyal rendelkezett.
Gondolom, már ennyiből is sejtjük, Pásztor Rita kutatásának eredményei nem fognak mosolyt csalni az arcunkra.
Bajok rendszeren kívül és belül
Ezen a ponton át is adom neki a szót, hogy elmondja, pontosan mit és milyen módszerekkel kutatott: „A kutatás célja tágabban az volt, hogy átfogó képet kapjak az oktatás állapotáról, kilátásairól az Érmellék Bihar megyéhez tartozó településein. Konkrétan 19 települést jártam be Biharfélegyházától a megyehatárig, nem jutottam el Margittára, valamint Hegyközszentmiklósra, ennek ellenére azt mondhatom, szinte teljes körű volt a bejárás, mindenképpen reprezentatívnak tekinthető a minta. A kutatás részeként többek között az általános iskolában végzős diákok jövőképét igyekeztünk felmérni egy 64 kérdésből álló, feleletválasztós kérdőív segítségével. Ez az a korosztály, ahonnan már jól feltérképezhető az oktatási rendszerben bejárt, illetve onnan kivezető további út. A módszernek az az egyik komoly hibaforrása, hogy csak azokat a gyerekeket értük el, akik rendszeresen járnak iskolába, azokat nem, akik ekkorra már szép számmal kimaradtak. Tehát az eredményeink sugallta kép mindenképpen pozitívabb a realitásoknál, illetve emiatt az eredetileg választott témán változtatnom kellett, hiszen a kettős kisebbségre (azaz a magyar cigányokra – a szerk.) szerettem volna koncentrálni, de ehhez nem sikerült elég adatot gyűjteni, hiszen a lemorzsolódás kimutathatóan leginkább őket érinti.
A kérdéseink elsősorban arra vonatkoztak, hogy a diákok szeretnének-e, illetve hol szeretnének továbbtanulni. Emellett rákérdeztünk a családi háttérre, arra, hogy a diák milyen tanulónak tartja magát. A kutatás másik része arra irányult, hogy teljes osztálytörténetet vizsgáljunk, azaz végigkövessük az iskolacsoporton belül az osztályok történetét elsőtől nyolcadikig, megvizsgáljuk az elmaradók arányát, ki az, aki elkezdte az iskolát elsőben, és nyolcadikban is benne van a rendszerben.”
Az eredmények, mint azt már előrevetítettem, elszomorítóak. Hogy a legegyszerűbben értelmezhető adattal kezdjem, Pásztor Rita, az osztálytörténeteket vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy
az első osztályba beiratkozó érmelléki gyerekek hozzávetőleg 15 százaléka a nyolcadik osztályig kimarad az iskolából. A vizsgált osztályokban a kimaradók egytől-egyig a magyar cigány közösséghez tartoztak.
A sok kimaradó ellenére az osztályok létszáma nagyjából állandó. Az alacsony gyerekszám miatt a rendszer igyekszik mindenkit magában tartani, sorozatos bukások árán is. Ez aztán csak ideig-óráig működik, felső tagozatra többen csak-csak bejutnak, de az 5-6. osztály vízválasztónak számít, nagyon kevesen jutnak el az általános iskola végéig. Tehát sokan az 1-4. osztályban ugyan fizikailag jelen vannak, de a szükséges tudást nem sajátítják el, a felgyűlt lemaradás, felső tagozatban már behozhatatlan. A térség demográfiai összetételét nézve a lemorzsolódás már csak azért is kihívást jelent, mert a roma népesség az, amelyik növekszik, míg a magyar nem. Tehát a magyar oktatás a térségben akkor tud megmaradni, ha a magyar anyanyelvű cigánygyerekeket benn tudja tartani a rendszerben.
Ez önmagában is komoly probléma, de a 465 diák által megválaszolt kérdőívek a rendszerben bent maradottakról (tehát javarészt érmelléki magyar gyerekekről) sem festenek bíztató képet, a kutatók már az adatfelvételnél komoly szövegértési nehézségeket tapasztaltak. Mint Pásztor Rita elmondja: „A tapasztalatok tükrében nem tűnik irreálisnak a funkcionális analfabetizmus OECD felmérés által 37% százalékosra becsült romániai aránya a 15 évesek körében.”
A kérdőívek elemzése után elmondható, a nyolcadik osztály végéig eljutott érmelléki diákok 8,5 százaléka biztosan iskolaelhagyó lesz, tehát nem tervez továbbtanulni, számos lány készül hamarosan férjhez menni, 42,3 százalék pedig tervez még tanulni, de nincs konkrét jövőképe.
A diákoknak csak 22,4 százaléka szándékozik a felsőoktatás előszobájának tekinthető gimnáziumba, líceumba menni, de a társadalmi mobilitás hiányában (a gyerekek jellemzően megöröklik a szülő társadalmi státuszát), sokak álma nem fog előreláthatóan teljesülni. Pásztor Ritát idézve úgy is fogalmazhatok, hogy nyílik az olló: a saját alacsony társadalmi-gazdasági státuszú közegében a diák még jól teljesít, de abból kikerülve szembesül a hiányaival, kudarcélmények érik, és fokozatosan eláll a terveitől.
Nem a pedagógus hibája
A kutatás eredményeit megismerve megkérdezem, hogy az adjunktus asszony szerint mennyire ismertek, felismertek az általa tudományosan is alátámasztott problémák akár a helyi közösségekben, akár a döntéshozók szintjén:
„Nincs olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozó ember, akiben a jövő nem vet fel komoly kérdéseket, azt viszont nem tudom, hogy mennyien néznek az önmagukban is súlyos képet festő, de a valóságnál még mindig kedvezőbb statisztikák mögé. Emberi tulajdonság, hogy nem szeretünk felvetni csak úgy kérdéseket, konkrét megoldások nélkül. Az én kutatásom annyira elég lesz, hogy 2015-re vetítve elég jól meghatározható, adatokkal alátámasztott, ennek a térségnek az oktatási perspektívája.”
Bár a kutatás helyzetfelmérésre vonatkozik, és nem tartalmaz megoldási javaslatokat, de a szakember szerint átfogó intézkedésekre van szükség, mert főleg a 21. század tudásalapú társadalom-ideáljához mérve súlyos a helyzet.
Pásztor Rita azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy a tanítókat, tanárokat nem lehet felelőssé tenni a kialakult helyzetért, a vizsgált településeken szakképesített, képzett pedagógusok vannak. A probléma sokkal inkább ott kezdődik, hogy az általuk elérhetővé tett tudás befogadására a közösség nem alkalmas, hiszen már az oktatási rendszerbe olyan hátránnyal érkezik a gyerekek egy része, amit az iskola nem hogy csökkenteni nem tud, hanem felnagyítja. „Én voltam elsős osztály tanító nénije pályám elején, és találkoztam olyan gyerekkel, aki nem ismerte a színeket hétévesen. Nem arról van szó, hogy nem ismerte fel őket, hanem a vonatkozó szavakat sem tudta, mert olyan ingerszegény környezetből jött” – hozakodik elő egy személyes élménnyel a kutató, majd hozzáteszi,
a jelenlegi pedagógusképzés a különleges helyzetek kezelésére nem készít fel, kizárólag az átlagos, általános képességekkel rendelkező gyerekek oktatásához ad muníciót, nem számol sem a leszakadó, sem a tehetséges gyerekkel.
Ez az általános helyzet Romániában: nem a rendszeren, hanem kizárólag a tanár tenniakarásán múlik, hogy felismeri-e bármelyik végletet, és fektet-e bele külön energiát.
Pásztor Rita beszélgetésünk végén így összegez: „Az ilyen, társadalmilag-gazdaságilag kifejezetten hátrányos helyzetű térségekben a gyerekek sorsát nem lehet kizárólag oktatási kérdésként kezelni, csak a szociális tényezőkkel kiegészítve, de erre jelenleg nincs infrastruktúra. A pedagógustól nem várható el, hogy legyen szociális munkás, lelki gondozó és pszichológus egy személyben. Egyelőre nem megoldott, hogy a cigánysorról iskolába érkező gyerek miként lesz motivált, miként érezheti hasznosnak az iskolában megszerzett tudást, illetve a kezdeti hátrányból származó és a rendszer által csak felnagyított kudarcélményeket miként dolgozza fel. A többségtől eltérő szocializációval érkezik az osztályba, és az iskolának nincsenek eszközei arra, hogy ezt a különbséget feloldja. Rendkívül fontos, hogy a kistelepülések iskolái megmaradjanak, mert elérhetőek, sőt, sokak számára egyedül elérhetőek, az iskola megtartásának kényszere viszont kényszerpályákat szül, elzárja a megoldáshoz vezető utakat." http://erdelyiriport.ro
2016. április 20.
A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro