A tízéves Napsugár néptáncosait ünnepelték április 15-én Marosvásárhelyen. Felléptek az ünnepeltek a vendég törökszentmiklósiakkal, marcaliakkal, soproniakkal, ürömiekkel. Füzesi Albert, Fazakas János munkatársi csoportja, egykori vagy mai táncosok irányították a picinyeket. Jelenleg 110 gyermek tanul a napsugaras oktatóktól anyanyelvi kultúrát, dalt, táncot, viseletet. Lukácsy Szilamér erdőcsanádi református lelkész kezdeményezte a kapcsolatot a „csanádosok” között, akik most eljöttek, hogy együtt hozzák tető alá szövetségüket: (egyelőre) Csanádalberti, Csanádapáca, Csanádpalota, Érsekcsanád, Magyarcsanád testvériesülését Erdőcsanáddal. A moldvai csángómagyarok oktatását segítő gyűjtés erdőcsinádi akciójának eredménye: 2,8 millió lej értékű téglajegy. Az ünnepségen mezőcsávási fúvósok és a marossárpataki huszárok mellett népviseleti felvonulás is volt. A kultúrházban 34 néptánc-csoport és együttes lépett fel, összesen 738 személy táncolt Erdőcsinádon. A megjelentek láthatták Puskás György népi ihletésű fotótárlatát is. Erdőcsinád 1989 előtt világvégi helynek számított, azóta egy lelkésznek és a terveit felkaroló közösségnek köszönhetően ifjúsági ház működik, csángómagyar gyermekek tanulják anyanyelvüket, régiós találkozók zajlanak, továbbá az eredeti néptánc olyan fórumává nőtte ki magát, amelyet a nemzetközi „folklórbörzén” is jegyeznek. Mindez néhai Szabó György Pál EMKE-elnök és özvegye, Szabó Éva konok, kitartó munkálkodásának a beérő gyümölcse is. /Bölöni Domokos: Táncos hétvége. Erdőcsinád – Erdőcsanád. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 18./

Rokoni kapcsolatok a Sárköz és a temesközi Végvár között
„Olyan helyre vigyen kend engemet, ahol megterem a káposzta”
A végvári könyvtárban december 5-én a szerzők jelenlétében  mutatták be dr. Balázs Kovács Sándor és Gutai István Bánátból bánatba című könyvét, amelynek fő célja a Sárközben és a temesközi Végváron élő családok közötti rokoni kapcsolatok feltérképezése. A Végvár és lakosai múltjáról sok izgalmas adatot tartalmazó kötet bemutatóján részt vett Figler János sárpilisi és Csáki Gál Károly végvári polgármester, valamint Korsós Zoltán, a budapesti Természettudományi Múzeum igazgatója, akinek végvári kötődéseire a könyv anyagának összegyűjtése során derült fény.
A Bánátból bánatba című kötetről az egyik szerző, Gutai István, ny. paksi könyvtárigazgató elmondta: ő maga közvetlenül érintett a Sárpilis és Végvár közötti rokoni kapcsolatok ügyében, hiszen dédszülei Fülöp András és Vas Lídia Végvárról költöztek Sárpilisre. Amikor megtudta, hogy régi barátja, dr. Balázs Kovács Sándor néprajzkutató, történész is érdeklődik a „végvári nyom” iránt, 2001-ben felkerekedtek és Végvárra utaztak, ahol Valkai György akkori alpolgármester fogadta őket. Tizenhárom év kutatásainak eredménye ez a könyv, amely azt is bemutatja, a szétszakított családok hogyan tartották egymással a kapcsolatot az utóbbi száz évben. „A könyv címlapján levő képen főleg végváriak vannak, de a felvétel Sárpilisen készült” – mondta Gutai István, aki megdöbbentő, sokszor tragikus részleteket olvasott föl a kötetbe foglalt interjúkból.
Dr. Balázs Kovács Sándor néprajzkutató, a könyv történeti részének a szerzője, a Sárköz történetének és néprajzának szakértője elmondta, hogy az 1798–1800-as években 67 család települt a Sárközből és a környékéről (Sárpilis, Decs, Őcsény, Alsónyék, Érsekcsanád, Szeremle, Dunaszentgyögy településekről) Végvárra, több mint 200 fő, „a vízi életre unt” sárközi kereste a boldogulását a távoli Temesközben. „A Sárköz a Duna és Sárvíz folyó közötti mocsaras terület volt – mondta Balázs Kovács Sándor –, ahol a halászatból és a szőlőből éltek meg az emberek. A Temesközbe a föld, a területszerzés lehetősége vonzotta a sárközieket.” Az első telepesek között volt a Korsós testvérpár, Ádám és Péter. Az egyik Korsós ősnek így könyörgött a felesége a Sárközben: „Olyan helyre vigyen kend engemet, ahol megterem a káposzta”. Rittbergben (a későbbi Végváron) megtermett a káposzta, de ott is keményen meg kellett dolgozni mindenért, a földet pedig csak négy lóval lehetett megszántani, olyan kemény volt. A Sárközből Végvárra költözött telepesek közel fele haza is költözött néhány év múlva, de a családok egy része megvetette itt a lábát.
A könyvhöz ajánlást írt dr. Korsós Zoltán, a budapesti Természettudományi Múzeum igazgatója, akinek dédapja, Korsós György szintén Végvárról költözött haza 1892-ben Sárpilisre. Az ő nagyapja volt Korsós Ádám, aki annak idején Sárközből Végvárra az első telepesek között érkezett. „Édesapám halála után a családom története után kutattam, így bukkantam rá a Balázs Kovács Sándor nevével fémjelzett adatokra, publikációkra. Szinte hihetetlen volt számomra, hogy a családom, a Korsós család története egy néprajzos-muzeológus érdeklődésének a középpontjában legyen” – írja az Ajánlásban dr. Korsós Zoltán, aki személyesen is részt vett a könyv végvári bemutatóján.
A könyvbemutatóra eljött Figler János, Sárpilis polgármestere is, aki elhozta a „sárpilisi rokonok” üdvözletét, és azt javasolta Csáki Gál Károly végvári polgármesternek, hogy legközelebbi decsi látogatásuk alkalmával álljanak meg Sárpilisen az ismerkedés céljából. „Ha őseink ennyire összetartoztak, akkor a két település vezetőinek közös felelőssége, hogy ezt a kis parazsat melegen tartsuk, ne hagyjuk kialudni” – mondta Figler János.
A Sárpilis és Végvár közötti kapcsolatfelvétel szükségességével Csáki Gál Károly végvári polgármester teljes mértében egyetértett, mert szerinte a települések közötti igazán tartós kapcsolatok a családok közötti baráti kapcsolatokon alapszanak. „A hivatalokban változnak az emberek, a vezetők, a tartós kapcsolatok a családok között vannak” – mondta Csáki Gál Károly, aki megígérte, hogy amikor legközelebb Decs testvértelepülésre látogat, feltétlenül felkeresi a sárpilisieket.
A bensőséges hangulatú könyvbemutató végén a szerzők, dr. Balázs Kovács Sándor és Gutai István dedikálták a végváriak számára rendkívül érdekes és hasznos információkat tartalmazó kötetüket.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)