Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. november 18.
Helyi értékekből építkezni
Nagyvárad – A Hungaricum törvényről, Bihar megye és Nagyvárad értékeiről esett szó a Lorántffy-központban szervezett műhelynapon, melyen egy projekt lehetséges folytatását vázolták fel.
A Mérföldkövek 3 elnevezésű hétfői rendezvényt, melynek házigazdája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt, a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet Hajdú-Bihar megyei Irodája és a Nemzeti Művelődési Intézet Közösségi Kezdeményezések Országos Szakmai Központja szervezte. Jantyik Zsolt, a szakmai központ vezetője lapunk kérdésére elmondta: a Hungaricum-piramisban alapvető fontosságúak a helyi értékek, az ágazati értékek, a határon túli magyar értékek, ugyanis nemzeti értékeink ezekre a helyi értékekre épülnek, melyeket a Hungaricum-bizottság minősíthet Hungaricummá.
Útvonal
2008-ban indult el a Királyok, fejedelmek útja elnevezésű projekt, mely arra irányul, hogy ezeknek az értékeknek a mentén egy olyan útvonal jöjjön létre, mellyel kapcsolatban később pályázni is lehet. Fontos lenne kiépíteni azt az útvonalat, melybe ezeket az értékeket be lehetne kapcsolni, mondta a központ vezetője. Kulturális, épített, gasztronómiai értékeinket lehetne íly módon hasznosítani, egyúttal ezek össznemzeti értékeinket gazdagítanák. Az útvonal egy márkanévvé válna, melynek támogatásáért önkormányzati és civil partnerek foghatnának össze. Többéves munka áll mindennek a hátterében, ennek gyümölcse most érik meg, megnyíltak a lehetőségek egy Európai Kulturális Útvonal kiépítésére, mely a térség kulturális, gazdasági fejlődését szolgálná.
A virágzásért
Jantyik Zsolt előadása során kihangsúlyozta: a helyi közösségi értékeket össze lehet kapcsolni, ezeket maguk a helyi közösségek választanák ki, ezt szolgálja a Hungaricum törvény, „mely a pálinka-törvényt követően az egyik legfontosabb törvénye ennek a kormánynak”. A magyar nemzet értékei sok helyi értékből állnak össze, a magyar nemzet képes arra, hogy saját értékeit kiválassza – ezek kiépítésével, fejlesztésével elérhető, hogy a fiatalok ne érezzék úgy, hogy „itt nincs semmi”. Egyútal, a helyi értékek átadásának mechanizmusait is ki kell dolgozni. Fontos, hogy a fiatalok ne hagyják el szülőföldjüket, hiszen „ha a környék összes pollenje elszáll, tavasszal nem lesz virágzás”. Dr. Fleisz János Nagyvárad múltjáról szólt, jeles történelmi személyiségeiről. Szent István és Szent László mellett többek között említésre került Fráter György, Pázmány Péter, Patachich Ádám, Schlauch Lőrinc – hogy csak néhány jels személyiséget említsünk. Forró László egyházkerületi előadó-tanácsos Csűry István püspök nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd számvetést készített Bihar megye értékeiről. Szó esett arról, hogy az Érmellék egyelőre nem alkalmas arra, hogy a turizmus fejlődésnek induljon ott. Két igazi értéke a bor és a láp, de utóbbi le van csapolva, s most zajlik az újraláposítás. Számvetést készített a Hegyköz, a Sebes-Körös menti, valamint a Fekete-Körös menti települések sajátosságairól, értékeiről is. A rendezvény további előadásokkal folytatódott.
Neumann Andrea
erdon.ro
Nagyvárad – A Hungaricum törvényről, Bihar megye és Nagyvárad értékeiről esett szó a Lorántffy-központban szervezett műhelynapon, melyen egy projekt lehetséges folytatását vázolták fel.
A Mérföldkövek 3 elnevezésű hétfői rendezvényt, melynek házigazdája a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt, a magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet Hajdú-Bihar megyei Irodája és a Nemzeti Művelődési Intézet Közösségi Kezdeményezések Országos Szakmai Központja szervezte. Jantyik Zsolt, a szakmai központ vezetője lapunk kérdésére elmondta: a Hungaricum-piramisban alapvető fontosságúak a helyi értékek, az ágazati értékek, a határon túli magyar értékek, ugyanis nemzeti értékeink ezekre a helyi értékekre épülnek, melyeket a Hungaricum-bizottság minősíthet Hungaricummá.
Útvonal
2008-ban indult el a Királyok, fejedelmek útja elnevezésű projekt, mely arra irányul, hogy ezeknek az értékeknek a mentén egy olyan útvonal jöjjön létre, mellyel kapcsolatban később pályázni is lehet. Fontos lenne kiépíteni azt az útvonalat, melybe ezeket az értékeket be lehetne kapcsolni, mondta a központ vezetője. Kulturális, épített, gasztronómiai értékeinket lehetne íly módon hasznosítani, egyúttal ezek össznemzeti értékeinket gazdagítanák. Az útvonal egy márkanévvé válna, melynek támogatásáért önkormányzati és civil partnerek foghatnának össze. Többéves munka áll mindennek a hátterében, ennek gyümölcse most érik meg, megnyíltak a lehetőségek egy Európai Kulturális Útvonal kiépítésére, mely a térség kulturális, gazdasági fejlődését szolgálná.
A virágzásért
Jantyik Zsolt előadása során kihangsúlyozta: a helyi közösségi értékeket össze lehet kapcsolni, ezeket maguk a helyi közösségek választanák ki, ezt szolgálja a Hungaricum törvény, „mely a pálinka-törvényt követően az egyik legfontosabb törvénye ennek a kormánynak”. A magyar nemzet értékei sok helyi értékből állnak össze, a magyar nemzet képes arra, hogy saját értékeit kiválassza – ezek kiépítésével, fejlesztésével elérhető, hogy a fiatalok ne érezzék úgy, hogy „itt nincs semmi”. Egyútal, a helyi értékek átadásának mechanizmusait is ki kell dolgozni. Fontos, hogy a fiatalok ne hagyják el szülőföldjüket, hiszen „ha a környék összes pollenje elszáll, tavasszal nem lesz virágzás”. Dr. Fleisz János Nagyvárad múltjáról szólt, jeles történelmi személyiségeiről. Szent István és Szent László mellett többek között említésre került Fráter György, Pázmány Péter, Patachich Ádám, Schlauch Lőrinc – hogy csak néhány jels személyiséget említsünk. Forró László egyházkerületi előadó-tanácsos Csűry István püspök nevében is köszöntötte az egybegyűlteket, majd számvetést készített Bihar megye értékeiről. Szó esett arról, hogy az Érmellék egyelőre nem alkalmas arra, hogy a turizmus fejlődésnek induljon ott. Két igazi értéke a bor és a láp, de utóbbi le van csapolva, s most zajlik az újraláposítás. Számvetést készített a Hegyköz, a Sebes-Körös menti, valamint a Fekete-Körös menti települések sajátosságairól, értékeiről is. A rendezvény további előadásokkal folytatódott.
Neumann Andrea
erdon.ro
2014. december 4.
Eleve elrendelt etnomuzikológus
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Almási István népzenekutató nyolcvan életévéből közel ötvenet egyetlen munkahelyen, a Kolozsvári Folklórintézetben töltött. Az intézmény neve többször változott, az etnomuzikológus viszont mindvégig a magyar népzenét kutatta.
– Gyerekként mi szeretett volna lenni? Irányították a szülei a választását, vagy a népzene mindig fontos volt?
– Nyolcéves koromban kezdtem tanulni hegedülni – édesapám döntése alapján. Nem az volt a szándéka, hogy muzsikus legyek, azért tartotta fontosnak a zenét, mert szerette volna, ha a fiából – ahogy a család számos tagjából – református lelkész lesz. Úgy tartotta, Erdélyben sokoldalúan képzett lelkészekre van szükség, akik a gyülekezetüket minden téren nevelni tudják. A zeneértő pap gondolata Almási Sámuel nevű dédapámhoz fűződik, aki népdalgyűjtő lelkész volt, hatalmas, ötkötetes gyűjteményéből sajnos csak három maradt meg. Dédapám a 19. században tevékenykedett, de a 18. század közepéig visszakövethető, hogy apai ágon a családban valamennyi elsőszülöttet Almási Sámuelnek kereszteltek, és kötelező módon papnak adták. Édesapám is Sámuel volt, de ő eltért a hagyománytól, jogot végzett, minden lépcsőfokot megjárt, és életének utolsó harminc évében az Erdélyi Református Egyházkerület jogtanácsosa volt, tehát az egyházi kapcsolódás megmaradt. Az éneklés különösebb zenei képzettség nélkül is állandó gyakorlat volt nálunk, úgyhogy az otthoni nagy éneklések során én lettem a prímás, apámat, anyámat hegedűn kísértem.
– A zeneakadémia már logikus folytatás volt?
– Még csak 16 éves voltam, amikor édesapám 1951 tavaszán meghalt. A középiskola utolsó két osztályát egy év alatt elvégeztem, de nem volt határozott tervem, titokban geológus szerettem volna lenni. Nekem nem sikerült, a Kanadában élő fiam viszont hidrogeológus. Abban az évben augusztus végén érettségiztem, szeptember elején voltak a felvételik, és hirtelenjében időm sem volt készülni semmire. Az egyik osztálytársam nővére mondta, hogy „te, Pista, gyerekkorod óta hegedülsz, ahhoz értesz, próbálj felvételizni a zeneakadémiára”. Megvallom, azt sem tudtam, hogy Kolozsváron hol a zeneakadémia. Akkor a Bocskai-házban volt, ahol most a Sapientia rektorátusa. Nem volt nagyon sikeres a felvételi vizsgám, de felvettek.
– És hogy lett zeneakadémiai hallgatóból etnomuzikológus?
– A zeneakadémia ötéves volt, népzenét másodévtől tanultunk. Ekkorra már tudtunk kottát írni hallás szerint. Jagamas János, a folklórintézet vezetője volt a népzenetanárom, folklórkört szervezett a diákok számára. Egy jókora csoportot 1953 tavaszán ki is vitt a nádasmenti Türébe gyűjtési gyakorlatra, majd a mezőségi Ördöngösfüzesre. Később Magyarlapádon jó zenészekkel és kitűnő énekesekkel találkoztunk, meghatározó élményekben volt részem. A lejegyzett adalékokból Szenik Ilona tanárnővel és Zsizsmann Ilona kolléganővel összeállítottunk egy kis népdalfüzetet. Ez volt az első népdalgyűjteményem, amely 1957-ben meg is jelent: A lapádi erdő alatt. A lapádi gyűjtéskor kezdett egyértelművé válni, hogy ez lesz az én utam. Ezek után Jagamas János azt mondta – nem is kérdezte, hanem mondta –, hogy „remélem, a szakdolgozatát folklórtémából fogja megírni.”. Kicsit váratlanul ért a szigorú felszólítás, de végül a refrén a moldvai csángók népdalaiban lett a témám, s az addigi gyűjtéseket néztem át a folklórintézet archívumában. Mikor átadtam a dolgozatot – noha még nem államvizsgáztam – azt kérdezte, el tudnám-e képzelni a jövőben a munkakörömet a folklórintézetben.
– Az életrajzát böngészve nyilvánvaló, hogy Jagamas János és a folklórintézet meghatározó volt az ön számára.
– Természetesen. Jagamas egyébként még egyetemista koromban kérdezte, hogy rokona vagyok-e a dalgyűjtő Almásinak. Mondtam, hogy dédapám volt. Erre Jagamas felemelte az ujját és azt mondta: „na, ez akkor kötelezettségekkel jár”. A folklórintézeti lehetőséget kizárólag Jagamas Jánosnak köszönhettem. Reformátusként gyerekkorom óta hittem az eleve elrendelés tanában, amely szerint az isteni gondviselés irányítja életünk minden mozzanatát. Esetemben Jagamas volt a sors keze, 1957. január 15-től kineveztek, attól kezdve közel ötven éven át voltam az intézet munkatársa. A mai fiatalok kacagnak az ilyesmin, hisz ők elég sűrűn váltogatják a munkahelyüket, ha nem is a szakmájukat. Én azonban akkoriban erősen konzervatív hajlamú, ragaszkodó természetű voltam, és maradtam. Nem akartam hátat fordítani egy olyan közösségnek, amelynek körében azt végeztem, amit a hivatásomnak tekintettem.
– Soha nem merült fel, hogy máshol dolgozzon?
– Egyetlen alkalommal alakult úgy, hogy szerettem volna elmenni. Akkor Jagamas már nem volt az intézetben, mert egy 1960-ban megjelent törvény tiltotta az álláshalmozást, Jagamas pedig tanított a zeneakadémián is, és végül azt választotta. Így én kezdőként irányítás nélkül maradtam. Aztán olyan főnököt neveztek ki, aki tapasztalatlan volt, soha egy cikket nem írt, máris egy tudományos kutatócsoport vezetője lett. Lehettem volna a Kolozsvári Rádió zenei osztályán szerkesztő, de volt valaki, aki az önéletrajzomat csak odáig olvasta el, ahol azt írtam, hogy édesapám a református egyházkerület jogtanácsosa volt. Marosvásárhelyen lehettem volna középiskolai szolfézstanár vagy zenei irányító a Népi Alkotások Házánál, de végül addig késlekedett az ügyintézés, hogy 1964-ben óriási változáshoz érkeztünk. Önálló akadémiai intézetté vált a kolozsvári kutatócsoport, és Ion Musleát nevezték ki vezetőnek, aki Erdély legkiválóbb román néprajzkutatója volt, nagy tudású, kiváló tudományszervező, igazi európai jelenség. Nyilvánvalóvá vált, hogy maradnom kell.
– Hol gyűjtött a legszívesebben?
– Évtizedeken keresztül semmilyen kapcsolatunk nem volt a budapesti népzenekutatókkal, teljesen el voltunk zárva tőlük, de tudtuk, hogyan alakult a magyar folklórkutatás története. Az első világháború előtti jó évtizednyi időszakban a legnagyobbak jöttek ide gyűjteni, Bartók és Kodály, de nagy hézagok voltak az erdélyi népzene kutatástörténetében, és lehetett tudni, hogy melyek azok a tájegységek, ahol nem járt senki. Jagamas János ’49-ben ebből indult ki, amikor megkezdte a gyűjtéseit, és én is az ő nyomán kezdtem a munkám, ennek a figyelembevételével kellett dolgozni: ahol nem volt egyáltalán gyűjtés vagy csak kevés. Tudtam róla, hogy az akkor még fiatalember Kallós Zoltán Moldvában, Gyimesben, a Mezőségen, Kalotaszeg Nádas-menti részén sokat gyűjtött sikeresen. De ezeken a tájakon is voltak még hézagok, így a sokat kutatott Kalotaszeg szélén is, Magyargyerőmonostoron. Intézeti munkám második évében mentem ki oda először, kerékpárral. Később is visszatértem és közben találtam ott két érdekességet: a Kádár Kata ballada egy változatát, ami addig ismeretlen volt a Székelyföldön és Moldván kívül, pár évvel később pedig a Töröknek eladott leány balladájának kalotaszegi változatait. Ezekre figyelt fel Olosz Katalin, aki aztán szövegeket gyűjtött ugyanott. Ebből a kétféle gyűjtésből született az 1969-ben napvilágot látott közös kötetünk, a Magyargyerőmonostori népköltészet. Az 1957-es lapádi gyűjtések és e között azért telt el oly sok idő, mert ’59 és ’68 között még román népköltészeti vagy népzenei kiadvány sem jelenhetett meg. Jelentős népzenei anyagot gyűjtöttem az Érmelléken, a Lápos vidékén, a Szilágyságban, Aranyosszéken, a Nyárádmentén, a Maros–Kis-Küküllő közén, a Homoród mentén, Háromszéken, de gyűjtöttem még a Vajdahunyad melletti Lozsádon is.
Almási István
Kolozsváron született 1934. december 8-án. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola zenetanári és karvezetői szakán tanult 1951–56 között. 1989-ben megszerezte a zenetudományok doktora címet. Nős, két gyermek édesapja. 1957. január 15-től 2004. december elsejei nyugdíjazásáig a Kolozsvári Folklórintézet különböző rangú munkatársaként, legutóbb első fokozatú tudományos főmunkatársaként dolgozott. 130 erdélyi és partiumi helységben mintegy ötezer vokális és hangszeres dallamot gyűjtött. Tizenegy kötet és számos tanulmány szerzője. Legismertebb munkája a két kiadást megért (1972, 1982) Tavaszi szél vizet áraszt című antológia. 2009-ben jelent meg a válogatott írásait magában foglaló A népzene jegyében című tanulmánykötete. Népzenekutatói munkásságát több kitüntetéssel is elismerték, a Szabolcsi Bence-díj, a Kodály Zoltán-emlékdíj és az Arany János-érem birtokosa. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tiszteletbeli doktora, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. 1990–1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
– Csak közölni nem lehetett, a gyűjtőmunkát nem zavarták?
– Voltak időszakok, amikor szívesen látták a népművészettel és a népköltészettel való foglalkozást, és olyanok is, amikor a parasztságot egyenesen ellenségnek tekintették. Nekünk is volt egy-két olyan évünk, amikor megmondták: inkább munkásfolklórt gyűjtsünk. A Kolozs megyei illegalista-kommunisták névjegyzéke alapján kerestük meg az „adatközlőket”, hogy mondják el: mit énekeltek az illegalitás éveiben? Olyan feladat volt ez, amit nem volt tanácsos kikerülni. És voltak az intézetnek is különböző szakaszai: más-más nevei voltak és más szervezeti háttere volt, de ez engem nem zavart, mert kiépítettem magamnak egy – mondjuk úgy – kis önálló műhelyt. Akármi történt, én az erdélyi magyar népzene kutatásával foglalkoztam. Hogy annak mi volt a legfelsőbb címe, nem számított, én ezt végeztem.
– A Szilágysági magyar népzene című kötetnek mi a története?
– A Szilágyságban a hatvanas évekig összesen 34 dallamot gyűjtöttek, ezért szükség volt a részletesebb kutatásra. A Szilágyságot úgy egészében szerettem, a szilágyságiak békés, szelíd, barátságos emberek, könnyen lehetett velük boldogulni, szívesen álltak szóba a néprajzkutatókkal. 1963 és 1976 között huszonhárom szilágysági helységben mintegy ezer dallamot vettem föl magnetofonszalagra. Ezek lejegyzése és rendszerezése alapján készítettem el az 1979-ben megjelent Szilágysági magyar népzene című monográfiát.
– Amikor én kezdtem a gyűjtést, nem az volt a cél, hogy okvetlenül új dallamokat találjunk, hanem hogy a meglévőket még alaposabban megismerjük. A népdal ugyanis változatokban él, az emberek nem típusokat énekelnek. Ezért a népdal életének a változása érdekli a mai folkloristát, hogy a variánsok miként alakulnak, milyen irányba fejlődnek. Az új dallamok keresése akkor volt fontos és divat, amikor zeneszerzők gyűjtöttek azzal a céllal, hogy azokból zeneműveket alkossanak. Gyűjteni most is lehet, sőt kell is. Jóval később indult meg például a hangszeres zene kutatása, mint az énekesé. Ezen a téren a mai napig új feladatok adódnak, de tényleg apad a népzene eredeti forrása.– Van még ma kitől népzenét, népdalt gyűjteni? Mit csinál ma egy etnomuzikológus: beveszi magát az archívumba?
– Megvalósításai közül mire a legbüszkébb?
– Azokra az almafákra Felsőtőkön, amelyeket több mint tíz éve magam ültettem. Máig nagyon szépek és jól teremnek.
Dénes Ida |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. január 21.
Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. január 31.
Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)
2015. február 26.
A kommunizmus borzalmai – A „Padlásseprés”
Kelemen Béla 85 éves, Biharfélegyházán lakik, emlékeimben pedig még most is elevenen élnek a kommunista hatalom és a rettegett Securitate miatt elszenvedett testi és lelki sérelmek.
Kelemen Béla a Kossuth Rádió munkatárásának, Ionescu Nikolettnek idézte fel emlékeit, mesélt az elszenvedett kínzásokról és az embertelen körülmények között letöltött hosszú börtönéveiről.
1949-ben az elégedetlen munkások és a gazdák tüntetettek az egész Érmelléken, a kommunista hatalom pedig ezt keményen megtorolta az úgynevezett Padlásseprés akciója során: embereket tartóztattak le, börtönöztek be és lőttek agyon – magyarázta Kelemen.
Az idős bácsi elmondása szerint ő nyolcadmagával fegyverrel a letartóztatott bajtársaikat próbálta kiszabadítani, az akció viszont nem sikerült és másnap már mindannyijukat le is tartóztatták. Nyomban ítélőbíróság elé kerültek. Mindannyijukat halálra ítélték, de a fellebbezés után csak három társát végezték ki, rá 20 év kényszermunkát róttak ki.
Kelemen Béla Felsőbányába került ólombányába dolgozni. Itt 1954 novemberében tiltakozásképpen a meleg ruhák hiánya miatta és azért, mert a hozzátartozóik semmit nem tudhattak róluk, 400 társával együtt éhségsztrájkba lépett. Ezért társaival együtt büntetésként még 5 év nehéz-börtönre ítélték. Azt nehéz elmondani, hogyan élte túl azokat az éveket a fűtetlen cellában, a silány koszton betegen minden orvosi ellátás nélkül – nyilatkozta Kelemen Béla, akit a 14 letöltött börtönévek után is mindig figyelt és zaklatott a Securitate.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
Kelemen Béla 85 éves, Biharfélegyházán lakik, emlékeimben pedig még most is elevenen élnek a kommunista hatalom és a rettegett Securitate miatt elszenvedett testi és lelki sérelmek.
Kelemen Béla a Kossuth Rádió munkatárásának, Ionescu Nikolettnek idézte fel emlékeit, mesélt az elszenvedett kínzásokról és az embertelen körülmények között letöltött hosszú börtönéveiről.
1949-ben az elégedetlen munkások és a gazdák tüntetettek az egész Érmelléken, a kommunista hatalom pedig ezt keményen megtorolta az úgynevezett Padlásseprés akciója során: embereket tartóztattak le, börtönöztek be és lőttek agyon – magyarázta Kelemen.
Az idős bácsi elmondása szerint ő nyolcadmagával fegyverrel a letartóztatott bajtársaikat próbálta kiszabadítani, az akció viszont nem sikerült és másnap már mindannyijukat le is tartóztatták. Nyomban ítélőbíróság elé kerültek. Mindannyijukat halálra ítélték, de a fellebbezés után csak három társát végezték ki, rá 20 év kényszermunkát róttak ki.
Kelemen Béla Felsőbányába került ólombányába dolgozni. Itt 1954 novemberében tiltakozásképpen a meleg ruhák hiánya miatta és azért, mert a hozzátartozóik semmit nem tudhattak róluk, 400 társával együtt éhségsztrájkba lépett. Ezért társaival együtt büntetésként még 5 év nehéz-börtönre ítélték. Azt nehéz elmondani, hogyan élte túl azokat az éveket a fűtetlen cellában, a silány koszton betegen minden orvosi ellátás nélkül – nyilatkozta Kelemen Béla, akit a 14 letöltött börtönévek után is mindig figyelt és zaklatott a Securitate.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2015. március 2.
"Egy fáradságos út látványos eredménye"
A bihardiószegi Zichy kastély részleges renoválását, és az abban kialakított információs és interaktív kiállítóközpont létrehozását is magába foglaló projekt zárókonferenciáját tartották pénteken délben.
A bihardiószegi Zichy kastély renoválásának megkezdéséről annak idején beszámoltunk. Akkor Mados Attila polgármester jórészt még tervek szintjén beszélt arról, amit pénteken délben már az érdeklődők és a meghívottak elé tárhatott: elkészült az épület részleges felújítása, miközben a teljes tetőzetet rendbe tették, megóvva a többi épületrészt is a további romlástól. Mintegy 400 éves a kastély és az eredetileg kisebbnek épült ingatlan első 300 évében folyamatosan fejlődött, hogy aztán az utóbbi közel 100-ban olyan szinten lett "gazdátlan", hogy az összedőlés fenyegette.
Ötletes megoldással
Az elöljáró reményét fejelte ki, hogy az épület "megtelik élettel", és köszönetet mondott a határok feletti projektben közreműködőknek. Utóbbiak sorába tartozik Szabó Ödön képviselő, aki "adminisztrációs fronton" segédkezett. A politikus megfogalmazásában "ötletes módon" kellett megtalálni a megoldást, a további rendbetételhez pedig figyelmeztetett: indul az újabb pályázati időszak. A most lezárt pályázatban a Hortobágyi Nemzeti Park, a Milvus Transilvania Vest Egyesület és Kokad község voltak a partnerek. Utóbbi polgármestere, Ozsváth István köszönte meg az együttműködést, elmondva, hogy oldalukon az úgynevezett Daru-láphoz készült út, turistalátványosságot téve elérhetővé.
Festmények, tárgyak
Szabó József helytörténész mutatta be "egy fáradságos út látványos eredményét", vagyis magát az Érmellék-múzeumot, amiben 72 "leltári tárgy" van. Hosszan sorolhatta azok neveit, akik a geológiai és térképészeti részt létrehozták, fényképekkel továbbá eredeti halászati és borászati tárgyakkal vagy azok reprodukcióival, a magyarázó szövegek lefordításával járultak hozzá a kiállításhoz, melynek két termében tárlókat is látni, illetve egyikben körkép-szerű festmény idézi az érintetlen tájat, hozzá békabrekegés, madárdal társul. Az esemény zárásaként egy 45 perces, az Érmellékről készült filmet lehetett megtekinteni.
A könyvtár is költözik
Kérdésünkre Mados Attila elmondta: a rendbe tett épületrészben saját pénzből alakítottak még ki helyet az iskolai és a községi könyvtárnak. Ezek költöztetése folyamatban van, amint befejezték és kinyitott, a tékáéval azonos órarend szerint lesz látogatható a múzeum. Az épület további javítására újabb pályázatokból remélnek pénzt, abban egyrészt újabb, a régió nemzetiségeit, kisebbségeit bemutató múzeum, illetve egy helyi termelőket, termékeket bemutató kiállítás kapna helyet.
Rencz Csaba
erdon.ro
A bihardiószegi Zichy kastély részleges renoválását, és az abban kialakított információs és interaktív kiállítóközpont létrehozását is magába foglaló projekt zárókonferenciáját tartották pénteken délben.
A bihardiószegi Zichy kastély renoválásának megkezdéséről annak idején beszámoltunk. Akkor Mados Attila polgármester jórészt még tervek szintjén beszélt arról, amit pénteken délben már az érdeklődők és a meghívottak elé tárhatott: elkészült az épület részleges felújítása, miközben a teljes tetőzetet rendbe tették, megóvva a többi épületrészt is a további romlástól. Mintegy 400 éves a kastély és az eredetileg kisebbnek épült ingatlan első 300 évében folyamatosan fejlődött, hogy aztán az utóbbi közel 100-ban olyan szinten lett "gazdátlan", hogy az összedőlés fenyegette.
Ötletes megoldással
Az elöljáró reményét fejelte ki, hogy az épület "megtelik élettel", és köszönetet mondott a határok feletti projektben közreműködőknek. Utóbbiak sorába tartozik Szabó Ödön képviselő, aki "adminisztrációs fronton" segédkezett. A politikus megfogalmazásában "ötletes módon" kellett megtalálni a megoldást, a további rendbetételhez pedig figyelmeztetett: indul az újabb pályázati időszak. A most lezárt pályázatban a Hortobágyi Nemzeti Park, a Milvus Transilvania Vest Egyesület és Kokad község voltak a partnerek. Utóbbi polgármestere, Ozsváth István köszönte meg az együttműködést, elmondva, hogy oldalukon az úgynevezett Daru-láphoz készült út, turistalátványosságot téve elérhetővé.
Festmények, tárgyak
Szabó József helytörténész mutatta be "egy fáradságos út látványos eredményét", vagyis magát az Érmellék-múzeumot, amiben 72 "leltári tárgy" van. Hosszan sorolhatta azok neveit, akik a geológiai és térképészeti részt létrehozták, fényképekkel továbbá eredeti halászati és borászati tárgyakkal vagy azok reprodukcióival, a magyarázó szövegek lefordításával járultak hozzá a kiállításhoz, melynek két termében tárlókat is látni, illetve egyikben körkép-szerű festmény idézi az érintetlen tájat, hozzá békabrekegés, madárdal társul. Az esemény zárásaként egy 45 perces, az Érmellékről készült filmet lehetett megtekinteni.
A könyvtár is költözik
Kérdésünkre Mados Attila elmondta: a rendbe tett épületrészben saját pénzből alakítottak még ki helyet az iskolai és a községi könyvtárnak. Ezek költöztetése folyamatban van, amint befejezték és kinyitott, a tékáéval azonos órarend szerint lesz látogatható a múzeum. Az épület további javítására újabb pályázatokból remélnek pénzt, abban egyrészt újabb, a régió nemzetiségeit, kisebbségeit bemutató múzeum, illetve egy helyi termelőket, termékeket bemutató kiállítás kapna helyet.
Rencz Csaba
erdon.ro
2015. március 25.
Turisztikai kiadvány Észak-Erdélyről
Negyedik turisztikai könyvét mutatta be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban a sepsiszentgyörgyi földrajztanár és turistavezető, Török Árpád.
A Sepsiszentgyörgyöt, az Olt mentét és a Maros völgyét bemutató kiadvány után most egy háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el a szerző, akinek célja megszerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet – olvasható a Profi Rádió honlapján.
„A kiadvány szokványos turisztikai kalauz, amelynek megvannak az úgynevezett szellemi részei, irodalmi és néprajzi vonatkozásai, a tájleírás és amellett pedig gyakorlati részek, a különlegességek, természeti kincsek leírása” – mondta Török Árpád.
A könyv kétségkívül hasznos útitárs lehet azok számára, akik a bemutatott vidéken járnak, ugyanis szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmet a számos látnivalóra. A Kőköze, Érmellék, Avas, Tövishát, Doboka, Belényes elnevezések már csak azoknak hangzanak ismerősen, akik tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket, amelyek a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen eltűntek. A sorozat ötödik kötetében a szerző egész Erdély bemutatását tervezi.
Krónika (Kolozsvár)
Negyedik turisztikai könyvét mutatta be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban a sepsiszentgyörgyi földrajztanár és turistavezető, Török Árpád.
A Sepsiszentgyörgyöt, az Olt mentét és a Maros völgyét bemutató kiadvány után most egy háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el a szerző, akinek célja megszerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet – olvasható a Profi Rádió honlapján.
„A kiadvány szokványos turisztikai kalauz, amelynek megvannak az úgynevezett szellemi részei, irodalmi és néprajzi vonatkozásai, a tájleírás és amellett pedig gyakorlati részek, a különlegességek, természeti kincsek leírása” – mondta Török Árpád.
A könyv kétségkívül hasznos útitárs lehet azok számára, akik a bemutatott vidéken járnak, ugyanis szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmet a számos látnivalóra. A Kőköze, Érmellék, Avas, Tövishát, Doboka, Belényes elnevezések már csak azoknak hangzanak ismerősen, akik tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket, amelyek a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen eltűntek. A sorozat ötödik kötetében a szerző egész Erdély bemutatását tervezi.
Krónika (Kolozsvár)
2015. április 13.
Kis akadémiatörténeti szemle
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében. Szilágyi Aladár írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében. Szilágyi Aladár írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. május 20.
Tanulmánykötetek a Partiumról
A mihályfalvi Nyíló Akác Napok keretében a városi könyvtárban szombat délután könyvbemutatóra is sor került. A Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés című kötet bemutatóján házigazdaként és egyik szerzőként dr. Szilágyi Ferenc köszöntötte a mintegy negyven érdeklődőt, majd az elmúlt évek kutatásait és az azokból megszületett köteteket ismertette. Elhangzott, hogy mindenkire szükség van a partiumi identitás erősítésének folyamatában, ezen belül a tudományos élet szereplőinek is ki kell venniük a részüket a munkából. Bemutatásra kerültek azok a kiadványok, amelyek a régió egészének meghatározását hivatottak szolgálni, valamint azok is, melyek egy-egy kistérséget (Érmellék, Hegyköz) ismertetnek, írnak le. A Partiummal foglalkozó tematikus kötetek dr. Szilágyi Ferenc és Zakota Zoltán közös munkájának eredményei. Ennek a tematikus sorozatnak a második kiadványa a Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés címet viseli. (Az első Partium – társadalom és térszerkezet 2013).
A most bemutatásra került kötet egy interdiszciplináris jellegű kiadvány, amely földrajzi, területfejlesztési, közlekedésszervezési, történelmi, vallásföldrajzi, demográfiai, önrendelkezési tanulmányokat foglal magába. A szerzők sorában a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) kutatói mellett, képviselve van az ELTE, a Debreceni Egyetem is. Elhangzott az is, hogy a Partium-kutatás irányában egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a közeli magyarországi kutatóhelyek részéről, illetve több megkeresés is érkezett a PKE felé közös kutatások beindítása céljából. Zakota Zoltán informatikus-közgazdász (PKE), a kötet társszerkesztője az információs társadalom határ menti helyzetképéről, illetve a jövőbeli tervekről beszélt.
A bemutatásra került kötetek fő célja, hogy tudományos keretet adjon a regionalizálási folyamatnak, mely jelenleg az országban zajlik.
A könyvbemutató végén a megjelentek tehették fel a kérdéseiket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A mihályfalvi Nyíló Akác Napok keretében a városi könyvtárban szombat délután könyvbemutatóra is sor került. A Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés című kötet bemutatóján házigazdaként és egyik szerzőként dr. Szilágyi Ferenc köszöntötte a mintegy negyven érdeklődőt, majd az elmúlt évek kutatásait és az azokból megszületett köteteket ismertette. Elhangzott, hogy mindenkire szükség van a partiumi identitás erősítésének folyamatában, ezen belül a tudományos élet szereplőinek is ki kell venniük a részüket a munkából. Bemutatásra kerültek azok a kiadványok, amelyek a régió egészének meghatározását hivatottak szolgálni, valamint azok is, melyek egy-egy kistérséget (Érmellék, Hegyköz) ismertetnek, írnak le. A Partiummal foglalkozó tematikus kötetek dr. Szilágyi Ferenc és Zakota Zoltán közös munkájának eredményei. Ennek a tematikus sorozatnak a második kiadványa a Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés címet viseli. (Az első Partium – társadalom és térszerkezet 2013).
A most bemutatásra került kötet egy interdiszciplináris jellegű kiadvány, amely földrajzi, területfejlesztési, közlekedésszervezési, történelmi, vallásföldrajzi, demográfiai, önrendelkezési tanulmányokat foglal magába. A szerzők sorában a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) kutatói mellett, képviselve van az ELTE, a Debreceni Egyetem is. Elhangzott az is, hogy a Partium-kutatás irányában egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a közeli magyarországi kutatóhelyek részéről, illetve több megkeresés is érkezett a PKE felé közös kutatások beindítása céljából. Zakota Zoltán informatikus-közgazdász (PKE), a kötet társszerkesztője az információs társadalom határ menti helyzetképéről, illetve a jövőbeli tervekről beszélt.
A bemutatásra került kötetek fő célja, hogy tudományos keretet adjon a regionalizálási folyamatnak, mely jelenleg az országban zajlik.
A könyvbemutató végén a megjelentek tehették fel a kérdéseiket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. június 18.
Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)
2015. június 29.
13. Csűrszínházi Napok
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
Fiatal tehetségeket támogattak
Az előző évekhez viszonyítva sokkal kevesebb érdeklődő látogatott ki Mikházára a 13. Csűrszínházi Napokra. Ennek ellenére a szervezők az idén is gazdag programot állítottak össze.
A rendezvény június 26-án délután színvonalas képzőművészeti kiállítással nyílt meg. Marosvásárhelyi képzőművészek alkotásaiból rendeztek tárlatot, olyan művekből, amelyek dr. Salat Csaba és néhai apósa, dr. Kisgyörgy Árpád családja birtokában vannak. Dr. Salat Csaba elmondta, gyökerei a Nyárádmentéhez, Mikházához kötik, ezért erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy a családi gyűjteményt megossza a Csűrszínházba látogatókkal. A tárlaton négy marosvásárhelyi képzőművész- nemzedék, 21 alkotó 30 munkája látható. A munkák mellé az alkotók életrajzát is mellékelték, így a látogatók igazi marosvásárhelyi kultúrtörténeti időutazást tehettek. A következő rendezvényen …Függök ezen a zord élet-párkányon… címmel Ady Endre verseiből összeállított műsorát mutatta be Bogdán Zsolt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színművésze. A versek révén a nézők végigkövethették a nagy költő életútját az Érmelléktől Párizsig. Tamási Áron világát a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház művészei varázsolták Mikházára a Rendes feltámadás című előadással, amelynek igen érdekes adaptációját láthattuk, mivel a Csűrszínház mögötti területet is belefoglalták az előadásba.
Szombaton különleges környezetbe és "tálalással" mutatta be köteteit az Új Mentor Könyvek kiadó. Igazgatója, Király Káli István nemcsak könyvekkel, hanem gulyással is várta az olvasókat. Székely Szabó Zoltán Színházasság című könyvét mutatta be, amelyben a bécsi színházi életéről ír, de a kötetbe kerültek színházi viccek, színházi "hanták, aranypökések" is. A kötetet a Juventus kiadó adta ki. Sebestyén Mihály korábban megjelent – Marosvásárhely történelmét bemutató – köteteiről beszélt. Délután két jó előadást tűztek műsorra. László Zsuzsa Cigányhold egyéni műsorában a romák jelenlegi helyzetét vázolta fel művészi érzékenységgel. A Csűrszínház hazajáró vendégeiként a Maros Művészegyüttes Szívem virág, míg a világ című, mezőségi táncokból, dalokból összeállított előadását mutatta be, majd nem más, mint a híres szászcsávási cigányzenekar húzta kivilágos kivirradtig a talpalávalót.
Vasárnap a gyerekeké volt a színpad. A marosvásárhelyi Artecotur Egyesület Artsy M diákszínjátszó csoportja a Mátyás király történetei című előadással lépett fel. A diákok hangulatot teremtettek a Széllyes Sándor népi előadó- művészeti vetélkedőre, amelyet az idén is a Maros Művészegyüttes, a Csűrszínházi Egyesület és az Artecotur Egyesület szervezett. A megnyitón Barabási Attila, a Maros Művészegyüttes igazgatója kifejtette, hogy fontos ez a rendezvény mind az intézménynek, mind a Maros együttes táncosainak. A népi humor is része kulturális örökségünknek, ezért kell ápolnunk. Szélyes Ferenc színművész, a Csűrszínház Egyesület elnöke elsősorban Széllyes Sándorról beszélt. Örömét fejezte ki amiatt, hogy a népi előadó-művészeti vetélkedőt nagybátyja emlékének szentelték.
Az idén 11 versenyző nevezett be Nyárádszeredából, Maros-ludasról, Szovátáról, Nyárád-remetéről, Marosvásárhelyről és Erdőszentgyörgyről. A szervezők feltételei szerint a benevezőknek ötperces humoros történetet kellett előadniuk, amelyet Török Viola, Szélyes Ferenc, Barabási Attila, Csíki Szabolcs és Fodor Flóra bírált el. A zsűri a versenyzőket jó tanáccsal, útravalóval is ellátta. A kétórás verseny után a következő végeredmény alakult ki: 7–15 éves korcsoportúak: 1. Nagy Emil, Szováta, 2. Ács Szilárd, Nyárádremete, 3. Gábor Klára és Isa Kinga Szidónia, Erdő-szentgyörgy. A felnőttek közül az első Gyepessy László Makfalváról és Tófalvi József Szovátáról. A nyertesek a Danubius Health and Spa Resortnak köszönhetően egy hétvégét tölthetnek a Danubius Szállodában, a Népújság félévi előfizetést ajánlott fel, a Maros Művészegyüttes az előadásokon való szereplést, illetve ingyenes belépést ajánlott fel, a kibédi Siltexim posztóval ajándékozta meg a versenyzőket.
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 2.
Nyomul az RMDSZ a médiában
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag
2015. október 13.
Község- és közösségépítés három pontban
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„A rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település szépen újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig segít átvészelni a bajt, mintha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel” – beszélgetés Fábián Tibor szentjobbi lelkésszel, újságíróval.
– Akárcsak az újságírásnak, különösképpen a felekezeti újságírásnak, a lelkészi szolgálatnak is egyik alapvető célpontja a tágabb vagy szűkebb közösség alakítása és megtartása. Ha egy községben történik mindez, akkor hatványozottan igaz – már csak a község-közösség azonos szótöve által felkínált lehetőség révén is. Mennyire tudatosan élte ezt meg Fábián Tibor a Szentjobbal való találkozásakor?
– A vidéki életet nagyon jól ismertem, hiszen Nagyvárad közelében, Fugyivásárhelyen nőttem fel egy hatgyermekes család második gyermekeként, a kissé távolabbi, már Érmelléknek számító Szentjobbal viszont a meghívásom után találkoztam először, s így azt sem mondhatom, hogy ilyen vagy olyan elvárásaim lettek volna. Az érmelléki települések zöme református, itt viszont épp fordítva van: az 1100 léleknek csak egyharmada református, 70–80 százaléka katolikus.
Egyébként zárt település, engem óvatos derűlátással hívtak és fogadtak, remélve, hogy hosszabb ideig leszek a lelkipásztoruk. Érdekes, én is nagyjából hasonló érzésekkel mentem Szentjobbra. Mivel feleségem is falusi származású, a környezet, az életmód nem okozott semmiféle gondot. Röviden úgy mondanám, hogy nem léptünk bele a gereblyébe, mint az a viccbeli leányzó, aki igyekezett gyorsan elfelejteni a gyökereit, és mivel állítólag nem ismerte fel a gereblyét, az jól arcul csapta, amikor rálépett.
– Más szóval azonnal otthon érezték magukat?
– Szerintem egy jó fél évnek kell eltelnie, hogy az ember érezni kezdje az otthon melegét, különösen, mert a parókia szolgálati lakás. Mi természetesen megtartottuk a nagyváradi tömbházlakásunkat, de ma már úgy mondjuk, hogy megyünk a blokkba. A telefonunkban is otthon címszó alatt három szám szerepel: Fugyivásárhely, Szentjobb és Nagyvárad.
– Zárt településnek mondta Szentjobbot, ugyanakkor kiderült, hogy kölcsönösen nagyon hamar elfogadták egymást. Nincs ebben egy kis ellentmondás?
– Nincs, mert a zártságot nem arra értettem, hogy elutasítana minden máshonnan jövőt, hanem a belső kohézióra.
A feleségemmel meg is lepődtünk a községnek ezen a rendkívül erős, összetartó, önszerveződő létformáján. Érződik a múlt öröksége, ragaszkodnak a hagyományokhoz, ugyanakkor jellemző a nyitás a világ felé. Jó látni ezt a pezsgő életet, habár természetesen Szentjobbon is megvannak az úgynevezett generációs hajszálrepedések: a fiatalok nagy része Váradon tanul tovább, inkább átveszik a városi szokásokat, sőt, nyugodtan végigmehetnek a városközponton, senki nem fogja azt mondani, hogy vidékiek.
A középkorúaknak többet jelentenek a hagyományok, de munkájuk révén nekik is nyitniuk kell. Az idősebbek azok, akiknek a szokások, a tradíciók leginkább számítanak. Számomra az volt a legkellemesebb csalódás, amikor megtudtam, hogy a rendszerváltás körül kiöregedett és kiüresedőben lévő település időközben szépen, újra feltöltődik: máris sokan visszajöttek és jönnek is vissza folyamatosan, mert látják, hogy meg tudnak élni, s a családi, rokoni közelség, a régi ismerősök jelenléte mindig jobban segít átvészelni a bajt, mint ha ismeretlenek közt kellene megküzdeni a nehézségekkel.
– Nagyváradon Szentjobbról legtöbbször az árvaházzal kapcsolatban lehet hallani. Van-e valamilyen kapcsolatuk az intézménnyel?
– A katolikus egyház működteti, teljes nevén Szentjobbi Szociális Központ, de mindenki inkább Caritasként emlegeti, a nagyváradi Caritasra utalva. Legnagyobb egysége az árvaház, de van idősgondozás is. Alapítása sokat lendített a községen, mindenekelőtt azzal, hogy helyben létesültek munkahelyek. A szakszemélyzet – pszichológusok, gyógypedagógusok – nem helybeliek, de különösen az asszonyok számára nagyon sokat jelent, hogy nem kell ingázniuk.
Elmondták, hogy eleinte voltak fenntartásaik, nem tudták, kik fognak a községbe kerülni, milyen hatással lesznek az itteni gyerekekre, de a jó szervezésnek és a megfelelő fegyelmezésnek köszönhetően az intézmény nagyon hamar el tudta magát fogadtatni a szentjobbiakkal és beilleszkedett a helyi közösségbe. Egyébként ökumenikus jellegű a Caritas, és nagyon örülök, hogy az egész településen az ökumenikus gondolkodás uralkodik.
– Magyarán: nincsenek felekezetközi súrlódások, melyekről sajnos időnként még manapság is lehet itt-ott hallani?
– Ha a múltban talán voltak is, most már nincsenek. Én magam is az ökumenikus gondolkodás híve vagyok, nagyon fontos a folyamatos és tudatos felekezetközi kapcsolattartás. A lakosságnak is ilyen a szellemisége, templomos emberek a szentjobbiak, akik ragaszkodnak a saját hitükhöz, de tisztelik mások hitét, és nincs igényük újító hittérítésre.
– A középkorú és idősebb emberek ragaszkodása a vallásukhoz mindig, mindenhol erősebb, mint a fiatalságé. Ma, amikor már a gyerekek is netfüggők, hogy lehet megközelíteni, illetve a hitben megtartani a fiatalságot?
– Minden lelkésznek nagy kihívás a fiatalsággal való szolgálat. A szokásos egyházi tevékenység, a hittanóra, az ifjúsági bibliaóra, a konfirmációra való előkészítés bejáratottan működik, vagyis ha a lelkésznek sikerül megragadnia a képzeletüket, szót ért a fiatalokkal, ők hozzák magukkal a barátokat, cimborákat. Vannak önkéntes segítőink, de fő szövetségeseink a szülők. Heti egy-két órában sok mindenre meg lehet tanítani a gyerekeket, sok mindent át lehet nekik adni, de ami igazán befolyásolja őket, az az otthoni légkör: ha a családban hit felé hajlást, illetve a hit hiányát látja-érzi, akkor ő is azt fogja követni. Különösen a legfiatalabb lelkésznemzedék tagjai közt vannak olyanok, akik például keresztyén könnyűzenével próbálják bevonzani a templomba a fiatalságot.
Én nem nagyon vagyok ennek a híve. Igaz, engem már nem tartanak túlságosan fiatal lelkipásztornak, de nem csupán ezért. Van egy hárompontos ifjúsági közösségépítő programom, eddig bevált, jól működik. Az első pont, hogy minden hétfőn ifjúsági szeretetszolgálatot tartunk, mondjam úgy, hogy ez diakóniai munka. Fűnyíró csoportunk van, a kertekben elvégezzük, ami szükséges, nagyon szeretik, délutáni, iskola utáni foglalkozás, remek csapatépítés. A második a Hittan F. C., ami tulajdonképpen egy focicsapat. Közel harminc tagja van, csütörtök délutánonként jövünk össze, a szabadban vannak, mozognak, együtt játszanak – valódi kilépésnek tartom ezt a szűken vett egyházi tevékenységből.
Fontos, hogy ne széledjenek szét, ne csámborogjanak el, az elveszett bárányok pedig találjanak vissza a nagy, közös akolba. A harmadik pont a honismereti foglalkozás: várad-olaszi segédlelkész koromban kerültem kapcsolatba a hajdúnánási gyülekezettel, és meghívtam őket Szentjobbra is. Szívesen jönnek, a hajdúnánási tanerők magyar történelmi előadásokat tartanak, néphagyományokról beszélnek, csapatjátékokat szervezünk – megszerették ők is, mi is ezt a folyamatos kapcsolattartást.
– Érzékeltem a mi személyes névmást, most már biztos, hogy Fábián Tibor lelkipásztor lélekben szentjobbinak tartja magát. Újabb váltás lehetősége fel sem merült?
– Inkább úgy mondanám, hogy jelenleg a helyemen vagyok, jól érzem magam Szentjobbon, de ha felbukkanna egyszer egy újabb kihívás, nem merem azt mondani, hogy gondolkodás nélkül elutasítanám. Minden bizonnyal alaposan végiggondolnám a hogyan tovább kérdését, és igyekeznék úgy dönteni, hogy azt majd később ne bánjam meg.
Fábián Tibor 1974. április 28-án született Nagyváradon. Fugyivásárhelyen nőtt fel, a nagyváradi Eminescu Főgimnáziumban érettségizett 1992-ben, Miskolcon vallástanári főiskolát végzett, majd az Ady Endre Sajtókollégiumot Nagyváradon, 2008-ban pedig a komáromi teológiát. 1999 óta dolgozott a Királyhágómelléki Egyházkerület sajtóosztályán, közel hét éven át a Harangszó, majd a kolozsvári Agnus Rádió főszerkesztője, különböző sajtóorgánumok külső munkatársa, közben párhuzamosan több helyen volt segédlelkész, 2014 őszén meghívták a Bihar megyei Szentjobb község lelkészének, azóta ott szolgál. Felesége a Debreceni Egyetemen oktatáspolitikai kutató.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 22.
Eljutottunk a századik, jubileumi kötetünkhöz
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságunk immár eljutott könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, aki 17 év alatt száz kötetet adott ki. És ez egyben nagy felelősséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek, amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot és több tudományág segítségére lehet a további kutatásban.
Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti lapot indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertető füzetet műemlékekről és emlékhelyekről, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi műemlékeink című kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség égisze alatt. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven.
Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk, megbeszéltem Tőkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így jelent meg könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007 áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk.
A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerői állítsák össze az anyagot, azok, akik belülről ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyűjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illető településen is meg lehessen vásárolni. Ezért Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különböző településeken. A sorozat szerkesztője Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-től napjainkig 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 19 kötet a sorozaton kívül. Könyveink egy része a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata.
Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről könyvsorozatunkat. Év szerinti megoszlása a következő volt:
1997 őszén jelent meg az első, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetről, 12 oldalban. A fedőlapja sem volt színes. Ez volt az első kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, magáról Bihar községről.
1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedőlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitűnő korrektort Mihálka Magdolna személyében.
1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettő, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hőskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket.
2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettől kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik.
Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011-ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig, három kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenkilenc kötet. Jelenleg előkészületben van számos más kötet.
És most nézzük meg a kötetek szerkezetét, vagy mondhatjuk típusait:
18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdő, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdő, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter;
21 műemlékekkel és emlékművekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság műemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhőbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékműveink (egész Erdélyből); A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról, (a 10 éves évfordulóra készült, első évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertető; Nagyvárad műemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Műemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – A műemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete;
22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegű kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélő aradi házak; Szőlő és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékről;
12 kötet nagy személyiségeinkről: Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkássága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó időben; A bölcsőtől a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között; Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv;
Öt iskolatörténet: Mezőtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteiről; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon;
Öt kötet temetőinkről: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetők (25 temető); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetők; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékműveinkről szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek.
Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia előadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére; Honismeret – a megtartó erő; Fazekas Lóránd: Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.
Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkről, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzői gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában, teltház mellett. Századik kötetünket először Borson, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián mutattuk be: Honismeret – a megtartó erő. Utána még megjelent két kötet, és most újra bemutatjuk, egy kiállítás kíséretében.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságunk immár eljutott könyvkiadásunk századik, jubileumi kötetéhez. Büszkén állíthatjuk, hogy nincs még egy civil szervezet, aki 17 év alatt száz kötetet adott ki. És ez egyben nagy felelősséget is vont maga után. Helytörténeti kiadványaink hitelesek kell legyenek, amelyek kiegészítik a történelem- és néprajztudományt. Olyan kiadványaink lehetnek csak, amelyek csak itt látnak napvilágot és több tudományág segítségére lehet a további kutatásban.
Már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége. Még abban az évben egy tervet állítottam össze, helytörténeti és néprajzi kutatómunka megszervezésére, valamint emlékhelyek létesítése és ápolása érdekében. E tervezetbe került az is, hogy az emlékhely bizottság egy honismereti lapot indít Partiumi lapok címmel, valamint egy ismertető füzetet műemlékekről és emlékhelyekről, Emlékhely Kiskönyvtár címen. Akkor még úgy képzeltem el, mint az Erdélyi műemlékeink című kis füzet-sorozatot. A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság 1993-ban alakult meg, az Erdélyi Kárpát Egyesület Bihar Megyei Osztálya mellett, a két püspökség égisze alatt. Honismereti lapunk 1994. április 14-én indult el, Partium néven.
Könyvkiadásunk még váratott magára. Végül 1997-ben kristályosodott ki, hogy kiskönyv-sorozatot indítunk el, Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. Hogy a kiadással, engedélyekkel és adózással ne legyen gondunk, megbeszéltem Tőkés László és Tempfli József püspökökkel, hogy könyveink a két püspökség égisze alatt jelenjenek meg. Így jelent meg könyveinkben, mint kiadó a PBMEB, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség. Így, mint egyházi kiadvány, senki sem tudott belénk kötni. Hisz az egyháznak joga van könyvet kiadni és saját berkeiben árusítani. 2007 áprilisától egyesületünk felvette a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevet, mint önálló jogi személyiség, és mint önálló kiadó. És már nem kiskönyv-sorozatról beszélünk.
A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Célja, hogy a kistelepülések jó ismerői állítsák össze az anyagot, azok, akik belülről ismerik a vidéket, ott élnek, szívügyük megismerni saját történelmüket, szokásaikat, s össze is gyűjtötték ezeket az adatokat. Ugyanakkor kritériummá vált a levéltári anyagok felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. A másik fontos cél, hogy e kiadványokat az illető településen is meg lehessen vásárolni. Ezért Nagyváradon kívül is szerveztünk könyvbemutatót a különböző településeken. A sorozat szerkesztője Dukrét Géza, korrektor Mihálka Magdolna. 1997-től napjainkig 83 kötet jelent meg a Partiumi füzetek könyvsorozatában, mellette még 19 kötet a sorozaton kívül. Könyveink egy része a református egyház Szenczi Kertész Ábrahám nyomdájában készült, majd az Europrint nyomdában. Az utóbbi években a Litera Print nyomdában, amely egyesületünk tagjainak, a Voiticsek házaspárnak a vállalata.
Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt. Ugyanakkor eljuttattuk minden jelentős könyvtárba. Az utóbbi években e kötetek felhasználása alapján szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit.
Most vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről könyvsorozatunkat. Év szerinti megoszlása a következő volt:
1997 őszén jelent meg az első, nem is beszélhetünk másról, mint egy füzetről, 12 oldalban. A fedőlapja sem volt színes. Ez volt az első kísérlet, nem volt semmilyen gyakorlatunk a könyvkiadásban. A Biharban tartott III. Partiumi Honismereti Konferenciára készült el, magáról Bihar községről.
1998-ban öt kötet jelent meg, immár színes fedőlappal. Kezdtem megtanulni a szerkesztést, s találtam egy kitűnő korrektort Mihálka Magdolna személyében.
1999-ben hat, 2000-ben három, 2001-ben kettő, 2002-ben három kötet jelent meg. Ez volt a hőskor. Nem szponzorizálta senki, az eladásból bejövő pénzből nyomtattuk ki a következő köteteket.
2003-ban nyolc kötet jelent meg. Ettől kezdve támogatja könyvkiadásunkat a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ Bihar Megyei Szervezete javaslatára. A támogatás pályázat útján történik.
Így 2004-ben hat, 2005-ben öt, 2006-ban hat, 2007-ben három, 2008-ban nyolc, 2009-ben öt, 2010-ben négy, 2011-ben három, 2012-ben három, 2013-ban öt, 2014-ben öt, 2015-ben, eddig, három kötet jelent meg, valamint ezek mellett, sorozaton kívül, tizenkilenc kötet. Jelenleg előkészületben van számos más kötet.
És most nézzük meg a kötetek szerkezetét, vagy mondhatjuk típusait:
18 falumonográfia: Bihar, Félixfürdő, Nagyszalonta, Sarmaság, Püspökfürdő, Szentjobb, Ottomány, Érsemjén, Rév, Szalacs, Biharpüspöki, Albis, Egri, Sárközújlak, Tóti, Margitta, Szalárd, Siter;
21 műemlékekkel és emlékművekkel foglalkozó kötet: Nagykároly ref. temploma; Szilágyság műemlékei; Csonkatorony nyúlik a felhőbe…; Székesegyházi bazilika; Varadinum a vizek határolta város és vár; Rajtuk taposunk; Turulmadaras emlékműveink (egész Erdélyből); A műemlékvédelem fölöttébb szükséges voltáról, (a 10 éves évfordulóra készült, első évkönyvünk); Nagyvárad római katolikus székesegyházai; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; Nagyvárad, városismertető; Nagyvárad műemlék épületei; Arad építészeti emlékei; Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében II.; Épített örökségünk a helytörténeti kutatás tükrében (második évkönyvünk, a 15. évfordulóra); Műemlékorgonák az Érmelléki Református Egyházmegyében; Vigyázó kövek – A műemlékvédelem kezdetei Nagyváradon; Szecessziós építészet Nagyváradon; Nagyvárad városháza; Megmaradásunkért (harmadik évkönyvünk, a 20. évfordulóra); A nagyváradi vár építészettörténete;
22 történelmi, helytörténeti és néprajzi jellegű kötet: A szabadságharc zászlaja alatt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a Partiumban és a Bánságban; A Bánság útjai a 19. században; Erdélyi barlangfeliratok a 16–20. századból; A révi népi fazekasság monográfiája; Ezüstös gépmadarak szárnyán érkezett a halál. Nagyvárad bombázása 1944-ben; Hegyköz, történeti monográfia; Városfejlesztés Nagyváradon a 20. század elején; A bihari turizmus története; 1956 emlékezete Biharban; A mozi évszázada Nagyváradon; Micske a helynevek tükrében; Nagyvárad ipartörténete; Mesélő aradi házak; Szőlő és bor az Érmelléken; Csillagváros visszavárta katona fiát; A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházperének kilencéves története; Szemelvények Bihar megye és térsége ipartörténetéből; Érmellék szerelmem – honismereti riportsorozat; Utak a múltba; Margittai fazekasság; Túrterebes földrajzi neveinek története; Tanulmányok az Érmellékről;
12 kötet nagy személyiségeinkről: Dr. Andrássy Ernő, az Érmellék utolsó polihisztora; Nagyvárad tudós püspökei; Aki fényt hagyott maga után. Dr. Károly Irén József élete és munkássága; Bartók Béla és Nagyszentmiklós; Bartók Nagyváradon a helyi sajtó tükrében; Bihari sorsok a változó időben; A bölcsőtől a sírig – 250 éve született Kazinczy Ferenc; Ottomány szülöttje, Kufstein halottja – Szentjóbi Szabó László; Párhuzamos életrajzok (Nagyvárad személyiségei); Hidak a viharlámpa fényében (Ványai Károly polgármester élete és munkássága); Nagyvárad nagy változásainak vezéregyéniségei (Rimler Károly, Soós István); Nagyvárad jelentősebb utcanevei 1940–1944 között; Kiss Kálmán: Csűry Bálint és a szamosháti tájnyelv;
Öt iskolatörténet: Mezőtelegd iskolatörténete; A nagyváradi egészségügyi oktatás története; A temesvári ipari oktatás kezdeteiről; Túrterebes egyház- és iskolatörténete; Római katolikus intézetek Nagyváradon;
Öt kötet temetőinkről: Sírok, sírjelek a Várad-Olaszi temetőben; Hol sírjaink domborulnak – Partiumi temetők (25 temető); Telegdi sírkövek, emléktáblák; Érmihályfalvi temetők; Ódon sírkertek ösvényein. De akár ide is sorolhatjuk a turulmadaras emlékműveinkről szóló kötetet is, mert azok zömében síremlékek.
Még kiadtunk sorozaton kívül tizenhét kötetet: öt kötet a Jubileumi Rákóczi Évek keretében; díszkiadásban a Száz éves a nagyváradi villamos; Dukrét Géza: Épített örökségünk Bihar megyében; négy hasonmás kiadásunk volt: Biró József: Nagyvárad barokk és neoklasszikus művészeti emlékei; Jakó Zsigmond: Bihar megye a török pusztítás előtt; K. Nagy Sándor: Bihar-ország; Györffy István: A Fekete-Körös völgyi magyarság; Továbbá: Dukrét Géza: Emlékművek, emléktáblák Bihar megyében; A XVIII. Partiumi Honismereti Konferencia előadásai; A honismeret szolgálatában. Dukrét Géza 70. születésnapjára; Mátyás Attila: A Nagyváradi Evangélikus Egyházközség története; Fodor József, Dukrét Géza: Keresztutak; A nagyváradi zenei élet apostola. Thurzó Sándor emlékére; Honismeret – a megtartó erő; Fazekas Lóránd: Püspökök és címereik a Szatmári Római Katolikus Egyházmegyében.
Érdemes megemlékezni az ötvenedik, szintén jubileumi kötetünkről, amelynek címe: Nagyvárad ipartörténete. Egy 12 tagú szerzői gárda írta. E jubileumi kötetet Budapesten mutattuk be a Magyarok Házában, teltház mellett. Századik kötetünket először Borson, a XXI. Partiumi Honismereti Konferencián mutattuk be: Honismeret – a megtartó erő. Utána még megjelent két kötet, és most újra bemutatjuk, egy kiállítás kíséretében.
Dukrét Géza
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. október 26.
A Hazaváró Édesanya szobrát avatták fel Érmihályfalván
Október 24-én, szombat délután avatták fel Érmihályfalva központjában a közadakozásból emelt Hazaváró Édesanya szobrát. A lakosok az ünnepség után már birtokba is vették a közös fotózkodásra csábító alkotást, melynek lábához hamarosan egy virágcsokor is került.
Még év elején jelentette be Nyakó József, Érmihályfalva polgármestere, hogy helyi szinten 2015-öt “A kő marad”-évnek nyilvánítják, melynek keretében a szülőföld szeretetéről, az otthonmaradásról szóló eseményekre kerül sor. Már akkor elhangzott, hogy az eseménysorozat zárásaként október 24-én szoboravatóra kerül sor, de nem bármilyen megfontolásból kifogásolható személyére, hanem a szülőföld szeretetét szimbolizáló, a gyerekeiért minden áldozatra képes, azokat mindig hazaváró édesanyáéra. A kivitelezés nem terhelte a város költségvetését, arra közadakozást hirdettek (az 500 lejt, avagy annál többet adományozók nevét a szobor mögötti falon, táblákon örökítik meg). Az avató körüli események természetesen az utóbbi hetekben, hónapokban gyorsultak fel, miközben a bankszámlára érkeztek az adományok, a kiszemelt helyszínt (a régi Polgármesteri Hivatal melletti parkot) rendbe tették, nyilvánosságra került a szobor makettje is, melyet helyi képzőművészek elképzelése alapján Deák Árpád nagyváradi szobrászművész öntött formába: egy rengőn (jellegzetes lócán) ülő női alak, aki ölelésre és simogatásra emeli karjait, de a kompozícióhoz tartozik egy, a lóca előtt ülő macska is, mint az otthon meghittségének szimbóluma.
Üdvözlet az Országgyűlésből
Az alkotás pénteken délelőtt került a helyére, és letakarva várta az avatás napját, melynek programja szombat délelőtt a Gödör rendezvényházban kezdődött az elvándorlás visszaszorításának lehetőségeit kereső konferenciával. Délután 3 órakor kezdődött az avató. A várostörténeti ünnepségre egybegyűlteknek Nyakó József polgármester elmondta: több ötlet volt a szoborra, aztán az édesanya alakjának megjelenítésére is, de az ölelésre, simogatásra hívogatóra esett a választás, abban a “divatos” aktív-szobor formában, mely melléülésre, fotózkodásra csábítja az elé állót, ezáltal, a fotó internetes megosztásával mintegy a város reklámozására is. Aki akarja, megláthatja édesanyját a szoborban, fogalmazott a polgármester, hozzátéve: az avató egy új korszak nyitánya is, mert az elmúlt 3 évben a város jórészt adósságait törlesztette, ezentúl következhet az építkezés. A budapesti Országgyűlést a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja, Petneházy Attila, a Fidesz politikusa képviselte, aki amellett, hogy a bizottság tagjainak üdvözletét tolmácsolta – civilben színművészi mivoltát (a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja) igazolandó – Rónay György: Betlehem című versét szavalta el. Ezt követően leplezte le a szobrot annak alkotója, Deák Árpád, a szoborállítást adminisztráló Érmihályfalváért Egyesület nevében ifj.Nagy László, illetve a város nevében Todor Maria jegyzőnő és Nyakó József polgármester.
Átvette a város
Ritkán esik meg, hogy Szabó Ödön képviselő beszédét a hallgatóság jelentős része könnyes szemmel kövesse, ez most megtörtént: a népes családból származó és népes család fejeként a politikus édesanyjához, nagymamájához fűződő emlékeiből idézett, azok életbölcsességét, áldozatvállalását emelve ki. Ha fontos valakinek szobrot állítani, az a mindenkori édesanya, ennél szebbet nem lehetett volna kitalálni, gratulált a helyieknek a politikus. Ezek után ifj. Nagy László az általa képviselt egyesület nevében jelképesen – a szobrot ábrázoló bekeretezett fotó által – “átadta” az alkotást a várost képviselő jegyzőnőnek és a polgármesternek. A szoborra előbb Bogdán István helyi plébános mondott áldást, imádkozva azért, hogy mindig tudjuk tisztelni szüleinket, emléküket odaadással ápoljuk. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese a hit, a remény és a szeretet nevében adta áldását, a következőként fogalmazva: el kell jönnie az időnek, amikor Érmihályfalva, az Érmellék és az egész Kárpát-medence igazi otthonunk lesz békében, szeretetben és egyetértésben. Végezetül a már említett konferencia résztvevői és az avatóünnepség aktív résztvevői álltak a szobor köré egy csoportképre, a Hazaváró Édesanya mellé pedig – a polgármester invitálására – leült Szuhányi Katalin ny. tanárnő, négy gyerekes édesanya,és hat unokás nagymama, mint a helyi édesanyák/nagymamák képviselője.
Ünnepi műsor
Az ünnepség fesztív része után a jelenlévő lakosok is “birtokba vették” a szobrot, készültek a közös fotók, melyek már aznap este ellepték az internetes közösségi oldalt, ezzel mintegy igazolva a kezdeményezők szándékát. A nap zárásaként a Gödör rendezvényházba várták állófogadásra a szoborállítás támogatóit, az abban résztvevőket. A polgármester köszöntője után a Nyíló Akác néptánc- és a Móka színjátszó csoport tagjai (Boros Emőke, Felvinczi Erzsébet, Szabó János) az alkalomhoz illő műsort mutattak be. Mint megtudtuk, a szoborra összesen 150 személy vagy intézmény adakozott több-kevesebb téglajegy vásárlásával. Közülük sorsolta ki a 91 éves Majer Piroska, a város legidősebb lakosa, akinek egészségi állapota megengedte, hogy jelen legyen, azt, aki támogatása viszonzásául megkapja a szobor kicsinyített mását. Ő Crisan Sándor, az 590. számú téglajegy tulajdonosa, aki egyelőre a szobor fotóját kapja meg, a miniatűrt majd a jövő évi Anyák Napján.
Rencz Csaba
erdon.ro
Október 24-én, szombat délután avatták fel Érmihályfalva központjában a közadakozásból emelt Hazaváró Édesanya szobrát. A lakosok az ünnepség után már birtokba is vették a közös fotózkodásra csábító alkotást, melynek lábához hamarosan egy virágcsokor is került.
Még év elején jelentette be Nyakó József, Érmihályfalva polgármestere, hogy helyi szinten 2015-öt “A kő marad”-évnek nyilvánítják, melynek keretében a szülőföld szeretetéről, az otthonmaradásról szóló eseményekre kerül sor. Már akkor elhangzott, hogy az eseménysorozat zárásaként október 24-én szoboravatóra kerül sor, de nem bármilyen megfontolásból kifogásolható személyére, hanem a szülőföld szeretetét szimbolizáló, a gyerekeiért minden áldozatra képes, azokat mindig hazaváró édesanyáéra. A kivitelezés nem terhelte a város költségvetését, arra közadakozást hirdettek (az 500 lejt, avagy annál többet adományozók nevét a szobor mögötti falon, táblákon örökítik meg). Az avató körüli események természetesen az utóbbi hetekben, hónapokban gyorsultak fel, miközben a bankszámlára érkeztek az adományok, a kiszemelt helyszínt (a régi Polgármesteri Hivatal melletti parkot) rendbe tették, nyilvánosságra került a szobor makettje is, melyet helyi képzőművészek elképzelése alapján Deák Árpád nagyváradi szobrászművész öntött formába: egy rengőn (jellegzetes lócán) ülő női alak, aki ölelésre és simogatásra emeli karjait, de a kompozícióhoz tartozik egy, a lóca előtt ülő macska is, mint az otthon meghittségének szimbóluma.
Üdvözlet az Országgyűlésből
Az alkotás pénteken délelőtt került a helyére, és letakarva várta az avatás napját, melynek programja szombat délelőtt a Gödör rendezvényházban kezdődött az elvándorlás visszaszorításának lehetőségeit kereső konferenciával. Délután 3 órakor kezdődött az avató. A várostörténeti ünnepségre egybegyűlteknek Nyakó József polgármester elmondta: több ötlet volt a szoborra, aztán az édesanya alakjának megjelenítésére is, de az ölelésre, simogatásra hívogatóra esett a választás, abban a “divatos” aktív-szobor formában, mely melléülésre, fotózkodásra csábítja az elé állót, ezáltal, a fotó internetes megosztásával mintegy a város reklámozására is. Aki akarja, megláthatja édesanyját a szoborban, fogalmazott a polgármester, hozzátéve: az avató egy új korszak nyitánya is, mert az elmúlt 3 évben a város jórészt adósságait törlesztette, ezentúl következhet az építkezés. A budapesti Országgyűlést a Nemzeti Összetartozás Bizottságának tagja, Petneházy Attila, a Fidesz politikusa képviselte, aki amellett, hogy a bizottság tagjainak üdvözletét tolmácsolta – civilben színművészi mivoltát (a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja) igazolandó – Rónay György: Betlehem című versét szavalta el. Ezt követően leplezte le a szobrot annak alkotója, Deák Árpád, a szoborállítást adminisztráló Érmihályfalváért Egyesület nevében ifj.Nagy László, illetve a város nevében Todor Maria jegyzőnő és Nyakó József polgármester.
Átvette a város
Ritkán esik meg, hogy Szabó Ödön képviselő beszédét a hallgatóság jelentős része könnyes szemmel kövesse, ez most megtörtént: a népes családból származó és népes család fejeként a politikus édesanyjához, nagymamájához fűződő emlékeiből idézett, azok életbölcsességét, áldozatvállalását emelve ki. Ha fontos valakinek szobrot állítani, az a mindenkori édesanya, ennél szebbet nem lehetett volna kitalálni, gratulált a helyieknek a politikus. Ezek után ifj. Nagy László az általa képviselt egyesület nevében jelképesen – a szobrot ábrázoló bekeretezett fotó által – “átadta” az alkotást a várost képviselő jegyzőnőnek és a polgármesternek. A szoborra előbb Bogdán István helyi plébános mondott áldást, imádkozva azért, hogy mindig tudjuk tisztelni szüleinket, emléküket odaadással ápoljuk. Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese a hit, a remény és a szeretet nevében adta áldását, a következőként fogalmazva: el kell jönnie az időnek, amikor Érmihályfalva, az Érmellék és az egész Kárpát-medence igazi otthonunk lesz békében, szeretetben és egyetértésben. Végezetül a már említett konferencia résztvevői és az avatóünnepség aktív résztvevői álltak a szobor köré egy csoportképre, a Hazaváró Édesanya mellé pedig – a polgármester invitálására – leült Szuhányi Katalin ny. tanárnő, négy gyerekes édesanya,és hat unokás nagymama, mint a helyi édesanyák/nagymamák képviselője.
Ünnepi műsor
Az ünnepség fesztív része után a jelenlévő lakosok is “birtokba vették” a szobrot, készültek a közös fotók, melyek már aznap este ellepték az internetes közösségi oldalt, ezzel mintegy igazolva a kezdeményezők szándékát. A nap zárásaként a Gödör rendezvényházba várták állófogadásra a szoborállítás támogatóit, az abban résztvevőket. A polgármester köszöntője után a Nyíló Akác néptánc- és a Móka színjátszó csoport tagjai (Boros Emőke, Felvinczi Erzsébet, Szabó János) az alkalomhoz illő műsort mutattak be. Mint megtudtuk, a szoborra összesen 150 személy vagy intézmény adakozott több-kevesebb téglajegy vásárlásával. Közülük sorsolta ki a 91 éves Majer Piroska, a város legidősebb lakosa, akinek egészségi állapota megengedte, hogy jelen legyen, azt, aki támogatása viszonzásául megkapja a szobor kicsinyített mását. Ő Crisan Sándor, az 590. számú téglajegy tulajdonosa, aki egyelőre a szobor fotóját kapja meg, a miniatűrt majd a jövő évi Anyák Napján.
Rencz Csaba
erdon.ro
2015. november 23.
Élő hagyományai vannak az újságírásnak Nagyváradon
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
Irodalmi beszélgetéssel egybekötött, retrospektív Ady-kiállítás nyílt a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban vasárnap délután. Ezt megelőzően átadták a Bihar megyei Sajtódíjakat: a Bokor András Szakmai Díjat lapunk munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius kapta.
A 2012-ben alapított Bihar megyei sajtódíjak 2015. évi átadására került sor vasárnap délután a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumban. Házigazdai minőségében Imre Zoltán múzeumigazgató köszöntötte az egybegyűlteket, majd adta át a szót Rácz Évának, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) elnökének, aki köszöntőjében azt emelte ki: Nagyváradon – Ady-kötődése révén – valóban élő hagyományai vannak az újságírásnak. Méltatta az idei díjazottakat, majd megfogalmazta: a MÚRE-nek ünnep minden olyan pillanat, amikor az újságírók kerülnek a középpontba, és reményét fejezte ki, hogy a díjazottak arra fogják buzdítani a jövendő újságírókat, hogy érdemes dolgozni, ezt a munkát végezni.
A köszöntők után következett az ünnepi díjátadás. Az Iványi Ödön Pályakezdő Díjban idén egy fiatal, és fiatalokból álló csapat, az Ér hangja részesült. Munkájukat Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke méltatta, kiemelve annak újszerűséget: az Ér TV révén a digitális médiában is helyt állnak, ugyanakkor havilapot is megjelentetnek, így több formában is értesülhetnek a közelben és távolban élők arról, hogy mi történik az Érmelléken. Ez pedig fontos azért, hogy az elszármazottak se szakadjanak el teljesen a szülőhelyüktől, fogalmazott az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke.
Szakmai alázat
A Bokor András Szakmai Díjban idén a Bihari Napló munkatársa, Ciucur Losonczi Antonius részesült. Laudációt Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője mondott, kiemelve: olyan munkatársunk kapta idén az elismerést, „aki az elmúlt évek alatt számtalanszor bizonyította megbízhatóságát, munkabírását, rátermettségét. Legyen szó híranyagokról, tudósításokról vagy interjúkról, közös ismérvük mindenkor a precizitás, a tájékozottság. Lelkiismeretességét talán csak egy dolog múlja fölül: szakmája iránti szeretete és alázata. Igen, alázata, mert manapság is nagy szükség van a szakmai alázatra, ezt azonban sajnos egyre kevesebben gyakorolják. Egyre több a felkészületlen, olvasatlan, önimádó «sztárújságíró, sztárriporter», akik nem öregbítik e sokat megélt szakma presztízsét… Ezért is emelem ki Tóni mindenkori hozzáállását, lelkiismeretességét, aki sztárallűröktől mentesen végzi a munkáját nap mint nap. Olyan zsurnaliszta ő, aki az adatújságírást veszi alapul, a tényekre, adatokra fókuszál. A magam részéről nagyon lényegesnek tartom ezt a törekvést, egy olyan környezetben, amikor sok sajtóterméknél a vélemények fontosabbak a tényeknél” – hangzott el a méltatásban.
Életműdíj
A harmadik elismerést, a Fehér Dezső Életműdíjat Simon Judit vehette át. Laudációt Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mondott, melyből kiderült: egy igen tevékeny életpályát méltathatunk. Simon Judit alapítója és munkatársa volt a Bihari Naplónak, a Krónikának, az Erdélyi Riportnak, a Brassói Lapoknak, bizonyított politikai újságíróként, és „akit nem interjúvolt meg, az nem is számít”. Emlékezetesek ugyanakkor portréanyagai, színházi kritikái is, és bár nem kötődik szorosan az újságíráshoz, de mindenképp említésre méltó, hogy társfőszervezője a Nagyváradi Könyvmaratonnak, illetve alapítója A Holnap Kulturális Egyesületnek.
A díjazottak az oklevelek mellett egy Deák Árpád munkáját dicsérő szobrocskát vehettek át, illetve a MÚRE által kiadott Nem magyarul magyarok című riportkötetet kapták ajándékba
Ady-kiállítás
Az est második felében Ady Endre alakját idézte meg – természetesen Nagyvárad vonatkozásában – kötetlen beszélgetés formájában Péter I. Zoltán helytörténész és Imre Zoltán múzeumigazgató. Egyben ez volt a nyitó alkalma a retrospektív Ady-kiállításnak is, amely, mint megtudtuk, sok olyan kincset tartalmaz, amelyek eddig úgymond „a padláson porosodtak”, és amelyeket a budapesti Petőfi Sándor Irodalmi Múzeum munkatársainak segítségével sikerült „feltérképezni”. Ilyen például Tabéry Géza egyik rajza, amelyet Emőd Tamásnak ajánlott, és amely azt az utcafrontot örökíti meg, ahol az Európa szálló is volt (amelyben Ady Endre köztudottan rendszeresen megszállt), illetve Léda egyik gyermekkori fényképe. Péter I. Zoltán kiemelte: a kiállítás anyagát újabban havonta cserélik, így érdemes rendszeresen eljönni, és megnézni az újdonságokat.
„Héjanász-viszony”
A kötetlen beszélgetés során főleg Adynak a nőkhöz, illetve Lédához fűződő kapcsolatáról esett szó, arról a „héjanász-viszonyról”, amelyet így jellemezhetnénk: amikor együtt voltak, nem bírták egymást, amikor pedig külön, nem bírták egymás nélkül. Mint megtudtuk, megismerkedésükben nemcsak a sors, hanem egy asszony, Fehér Dezsőné is szerepet játszott, Léda pedig nem csupán a szerelme és a múzsája volt Adynak, hanem a jobbkeze is a mindennapokban. A fiatal újságíró, aki kezdetben igen komplexusos volt az úrinőkkel szemben, és többnyire „nőcskéi” voltak, általa ismerte meg a „nőt”, hangzott el a beszélgetés során. Szó esett a párizsi évekről is, amikor Adyt főleg „az élet, az emberek, a pezsgés érdekelte”, illetve arról: a nagy költő tulajdonképpen szállodákban, szanatóriumokban élte le az életét, szülőházán kívül nem volt otthona addig, míg Boncza Bertával össze nem házasodtak. Egy, a költőnek a szabadkőművesekhez kapcsolódó viszonyát firtató kérdésre válaszolva Péter I. Zoltán megfogalmazta: Ady Endrét nem lehet „bekategorizálni”, kisajátítani. Egy zseni volt, tulajdonképpen maga a mindenség.
A beszélgetést követően koszorúzással zárult az est a Széchenyi téri (Traian park) Ady-szobor előtt.
Tököli Magdolna
erdon.ro
2016. január 20.
Erdélyi magyar gazdaszövetség alakult
Idén január 8-án hozott bírósági döntéssel bejegyezték az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét. Elnöke Jakab Ernő, alelnökei pedig Csomortán István (Érmellék és Partium), Hubka Félix (Közép-Erdély), Csomós Attila (Maros megye) és Tiboldi László (Székelyföld). A vezetőség tegnap Kolozsváron ismertette terveit.
Jakab Ernő szerint a közös cél a szülőföldön való boldogulás a mezőgazdaság minden ágazatának művelésével, fejlesztésével. Prioritásaik között olyan tervek szerepelnek, mint: szakmai kapcsolattartás más egyesületekkel határon innen és túl, pályázatíró iroda beindítása, szakágazatok magas fokú fejlesztése stb. Jelenleg 21 kistérségű tagegyesületük van, ezek számát is szeretnék növelni. Mint elhangzott, nem a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének vetélytársai, aminek bizonyítéka az is, hogy egyik alapító tagjuk éppen a Maros megyei RMGE.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
Idén január 8-án hozott bírósági döntéssel bejegyezték az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetségét. Elnöke Jakab Ernő, alelnökei pedig Csomortán István (Érmellék és Partium), Hubka Félix (Közép-Erdély), Csomós Attila (Maros megye) és Tiboldi László (Székelyföld). A vezetőség tegnap Kolozsváron ismertette terveit.
Jakab Ernő szerint a közös cél a szülőföldön való boldogulás a mezőgazdaság minden ágazatának művelésével, fejlesztésével. Prioritásaik között olyan tervek szerepelnek, mint: szakmai kapcsolattartás más egyesületekkel határon innen és túl, pályázatíró iroda beindítása, szakágazatok magas fokú fejlesztése stb. Jelenleg 21 kistérségű tagegyesületük van, ezek számát is szeretnék növelni. Mint elhangzott, nem a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének vetélytársai, aminek bizonyítéka az is, hogy egyik alapító tagjuk éppen a Maros megyei RMGE.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)
2016. január 28.
Magyar görögkatolikusok Erdélyben
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius
Nagyvárad - Az erdélyi magyar görögkatolikus közösségről szervezett konferenciát csütörtökön a váradi magyar görögkatolikus egyházközség és a Szent Teodóra Közösségi Központ a Szent László Líceumban.
Köszöntőjében Vadas Krisztián főszervező, a Nagyváradi Magyar Görögkatolikus Egyházközség szervező lelkésze arra hívta fel a figyelmet, hogy több okból kifolyólag is Árpád-házi Szent Piroskát választották védőszentjükül: kötődik Váradhoz, hiszen Szent László lánya volt, keleti vonatkozása is van életének, ugyanis bizánci császárné volt, és magyar is volt. Az életéről Nagymihályi Géza művészettörténész tanulmánya alapján többek közt elmondta: mivel fiatalon elhagyta Magyarországot, kevés emléket hagyott maga után, és se kortársai, sem pedig az utókor különösképpen nem foglalkoztak vele. Moravcsik Gyula bizantinológus szerint 1088-ban született, és hét évesen árvaságra jutott. 15-16 éves korában ment Bizáncba, ahol felvette az Eiréné (Béke) nevet. 1105-ban házasságot kötött Joannész Komnénosz bizánci trónörökössel, 4 fiú- és 4 leánygyermekük született. A császári udvarban a keleti spiritualitás és a szakrális művészet meghatározónak bizonyult, a filozófiai alapok, a szakrális építészet, a liturgia és a teológiai módszertan együttesen érvényesült. Piroska nem volt rabja császárnéi hivatásának, lelkében szabadon követhette Krisztust. Életének utolsó évében letette a bíborpalástot, illetve a császári koronát, és szerzetessé lett Xené néven. Ennek jelentése az, hogy Idegen, vagyis valószínűsíthető, hogy élete alkonyán nyomatékosítani akarta azt, hogy ő valójában idegen földön, idegenként cselekedett élete során. A legmegbízhatóbb források szerint 1134-ben hunyt el, és először a Pankrátor templomegyüttes Szent Mihály templomába temették. Néhány évszázaddal később a török hadak a sírját feltúrták és megszentségtelenítették.
Romániai jelenlét
Ifj. Pallai Béla Szatmár megyei parókus lelkész a magyar görögkatolikusoknak a mostani értelemben vett romániai jelenlétéről értekezett. Hangsúlyozta: bár már a 17. században is épületek fatemplomaik, tehát léteztek, az igazi áttörést a 20. század hozta a számukra, amikor 1912 tavaszán az akkori pápa bullájában püspökséggé kanonizálta az egy hónappal korábban alapított magyar görögkatolikus egyházmegyét. Összesen 162 parókia tartozott hozzá, nem csak Szatmár, Bihar, Arad és Kolozs megyékben, hanem például 35 egyházközség a Székelyföldön működött. A románság természetesen ezt nem nézte jó szemmel, például 20 ezres tüntetést zajlott Gyulafehérváron Róma döntése ellen, a váradi püspököt pedig azzal vádolták, hogy a kormánynak pénzért adja el a plébániáit. Trianon után sem csitultak a kedélyek: problémát okozott például, hogy a püspök székhelye Debrecenben volt, ezért 1922-ben külhelynökség alakult Romániában, melyhez 75 parókia tartozott. Nicolea Bălan már ortodox érsekké avatásakor felvetette a két erdélyi román egyház egyesítésének gondolatát, és ezen szándékukról az ortodoxok azt ezt követő években se tettek le. Mint ismert, az 1948 és 1990 közötti évtizedek az illegalitás jegyében teltek, s csak a rendszerváltás után történt változás. A 2011-es népszámlálás fenntartással kezelendő adatai szerint a romániai népesség körülbelül 1 százalékát teszik ki napjainkban a görögkatolikusok több mint 160 ezres lélekszámukkal. Magyar egyházközségek működnek Szatmárnémetiben, Kökényesden, Nagypeleskén, Sárközújlakon, Adorjánban, Szárazbereken, Sándorhomokon, Sáron, Mikolán, Egriben, Lázáriban, Csedregen, Túrterebesen, Túrterebeshegyen, Nagykárolyban, Nagyváradon és az Érmelléken.
A rendezvény utolsó harmadában Kapin István kegyhelyigazgató mutatta be Máriapócsot úgy, mint Magyarország nemzeti kegyhelyét. Támogató a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. volt.
Ciucur Losonczi Antonius
2016. február 1.
Ahol szeretet van, erő is van
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)
A tél kétségkívül az az évszak, mikor a legtöbb „látható” segélyakció zajlik, hiszen sok a rászoruló, a hajléktalanoknak szállásra, ételre van szükségük a túléléshez. Rászorulók, hátrányos helyzetűek azonban az év minden napján vannak, nemcsak a téli ünnepek idején. Arról, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) hogyan segít a szükségben szenvedőknek, Vinczéné Pálfi Judit missziói előadótanácsos beszélt a Reggeli Újságnak.
„A Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek (KREK) szociális hálója van, ami egyházi nyelvezetben természetesen azt jelenti, hogy szeretetszolgálat, azaz diakónia. Ha Nagyváradon maradunk, ahol egyházkerületünk székhelye is található, akkor elmondhatom, hogy itt 2013-ban indítottuk be a Diakónia Keresztyén Alapítványt nagyváradi fiókját” – vezetett be minket munkájukba Vinczéné Pálfi Judit. A 2013-ban létrehozott váradi alapítvány fiókszervezete a kolozsvári Diakónia Keresztyén Alapítványnak. A váradi fiók létrehozatalával a két református egyházkerület szeretetszolgálata egységesen jelent meg a világban. „Ez az alapítványunk elsősorban házi idősgondozással foglalkozik Nagyvárad területén, 2015-ben beindítottunk egy munkapontot a Szilágyságban, Perecsenyben, és idén is igyekszünk új munkapontot beindítani, de ez a közeljövő zenéje.” A Diakónia Keresztyén Alapítvány kolozsvári fiókja a KREK-kel közösen újragondolta, -szervezte és -indította az úgynevezett roma gyermek-projektet, a Kolozsvári út 63. szám alatti székelyen, és 20–24 gyermek helyett jelenleg már 81 gyermekkel folyik a munka délelőtt, délután. A program nemcsak szigorúan arról szól, hogy várják, hozzák a gyermekeket, és ott vannak velük négy órán át, hanem a szülőket is látogatják, folyamatos a kapcsolattartás a családokkal.
Romamisszió és idősgondozás Váradon
A roma családok között végzett munka nagyon kiterjedt Bihar megyében, ez egyházi viszonylatban a Bihari Református Egyházmegyét, illetve az Érmelléki Református egyházmegyét jelenti. Bihar megyében Nagyvárad mellett Biharfélegyházán, Bihardiószegen, Csokalyon, Kágyán, Székelyhídon, Köbölkúton, Kiskerekiben, Monospetriben, Hegyközszentmiklóson és Szentjobbon folyik ugyanez a munka. „Összesen közel 400 gyermekkel foglalkoznak a munkatársaink, körülbelül 30 munkatársunk van, közülük kilenc roma származású. Vannak közöttük vallástanár-szociális munkás végzettségűek, vannak tanítónők, akik bedolgoznak, és vannak szakképzettség nélküli roma munkatársak, akik megbízhatók, lelkiismeretesek, s örömmel beálltak a Diakónia Keresztyén Alapítvány munkatársainak a sorába” – magyarázta az előadótanácsos. Ő legalább évente kétszer találkozik ezzel a munkatársi közösséggel, ugyanis tudatosítani szeretné bennük, hogy a református egyházkerülethez tartoznak. „Valamilyen formában összetartozunk, és a találkozásokkor egy áhítattal, munkamegbeszéléssel, beszélgetéssel vagyunk együtt, egyrészt azért, hogy én is első kézből tájékozódjam arról, hogy a roma misszió területén mi zajlik gyülekezeteinkben, másrészt azért hogy én is tudjam őket lelkesíteni illetve biztatni.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit.
A Kolozsvári úton tehát a földszinten a roma misszió zajlik, a Diakónia Keresztyén Alapítvány idősgondozással foglalkozó részlege ugyanott, az emeleten működik. Négy idősgondozó munkatársuk van, ők körülbelül 25–30 személlyel foglalkoznak. „Van, akit nem napi szinten, van, akit kétnaponta, van, akit háromnaponta kell meglátogatni, attól függően, hogy az illetőnek mire, milyen jellegű segítségre van szüksége. Elsősorban olyan idős emberekről van szó, akiknek vagy van családjuk, de külföldön, és egyszer ugyan ki tudnak mozdulni a lakásból, vagy nem tudnak kimozdulni, ez adja meg annak a mértékét, hogy hogyan, milyen időközönként kell őket látogatni és milyen gondozásban kell őket részesíteni” – fogalmazott Vinczéné Pálfi Judit.
A Lámpás Alapítvány
A felsoroltak mellett működik a nagyváradi székhelyű Lámpás Alapítvány, amely tulajdonképpen egy ernyőszervezet. „Ez az az ernyőszervezet, amely alatt összegyűjtöttük a diakóniai tevékenységeket folytató gyülekezeteinket kerületszerte, Temesvártól Nagybányáig, azokat, amelyekben bármilyen szeretetszolgálati munka zajlik. Ne feledjük, hogy mindaz, ami a gyülekezetben zajlik, a társadalomban is történik, mert gyülekezeteink tagjai a társadalomban élnek, legyenek városnak vagy falunak a lakói. Ugyanakkor a Vura Otília vezette Lámpás Alapítványnak különböző, más tevékenységei is vannak, elsődleges céljuk a hátrányosan megkülönböztetett egyének, közösségek életminőségének javítása. Közösségi, információs és tanácsadóközpontot működtetnek. Amivel nap mint nap foglalkoznak: tanácsadás, közvetítés, oktatási foglalkozások, műhelymunkák szervezése. Családvédelem, információ külföldi munkakeresők számára, nők, lányok védelme, olyan projektek, amelynek keretében információs alkalmakat tartanak az iskolákban, gyülekezetekben, egyházmegyéinkben” – magyarázta az előadó-tanácsos. Például tájékoztatják a fiatal lányokat a külföldön rájuk váró veszélyekről. Sokan dönthetnek váratlanul, azt mondhatják, hogy „én megyek külföldre, mert ott milyen jó és milyen könnyű” és ott szembesülnek azzal, hogy kényszerprostitúció vagy ezer veszély vár rájuk. A Lámpás Alapítványnak épp emiatt a munka miatt nagyon sok hasonló működésű külföldi alapítvánnyal is van kapcsolata.
Nagyváradon gyülekezeti alapítványként működik a Csillagváros Alapítvány, ennek célja szintén az idősek látogatása, gondozása. És a megyeszékhelyen van a Nagyvárad-Őssi Mentálhigiénés Központ is. Nyilvántartják a Csillagocska Alapítványt, amely elsősorban a népi kultúrával és hagyományőrzéssel foglalkozik. Szintén váradi székhelyű az Agnulli Dei, a velencei idősek otthona, amely nagyon sokrétű, nagyon sokféle szociális diakóniai tevékenységet folytatott az elmúlt 15 évben, majd idősek otthonává vált, amire ugyancsak nagyon nagy szükség van a városban. A királyhágómelléki egyházkerület szociális napközit is működtet, amivel ugyancsak a nagyon hátrányos helyzetben lévő szülőket, családokat támogatják, a gyermekekkel négy órát foglalkoznak ott, „Dombi Enikő szociális munkás végzi ezt a nagyon szép és nagyon gazdag szolgálatot, oda is el szoktam menni évente legalább kétszer, hogy találkozzam velük. Áhítatot tartok, beszélgetek a gyerekekkel és részt veszek abban a műsorban, amit a gyerekek előkészítenek” – mondta Vinczéné Pálfi Judit. A szociális napköziben általában 15–18 gyermek van, előkészítő osztályostól a negyedik osztályosig, de kivételes esetben a testvér is még csatlakozhat. Itt ebédet is kapnak a gyermekek és foglalkoznak velük.
Romamisszió, idősgondozás szociális bentlakás
Nemcsak Nagyváradon, más Bihar megyei teleüléseken is folyik a munka, tudtuk meg. „Ha ki akarunk menni Nagyváradról, akkor indulhatunk Tenke irányába, ahol több mint húsz éve működik a Tenkei Református Szeretetotthon, az idősek otthona, ami ugyancsak hiánypótló volt annak idején, mikor beindult, és mind a mai napig nagyon jó, hogy van. Tenkéről visszajövet Nagyszalontára érünk, ott is tudjuk, hogy létrejött néhány évvel ezelőtt a nagyszalontai református gyülekezet és a Bocskai István Alapítvány által a József Ház, Református Idősek Otthona, amire ugyancsak szükség van. Az Érmelléken a református egyházmegyében Székelyhíd központtal működik az ÉRDA, azaz Érmelléki Református Diakónia Alapítvány, amit még Gergely Annamária szociális munkásunk alapított. Úttörő munka volt ez az egész egyházkerületben, de az egyházmegyében is annakidején, valamennyi lelkipásztor összefogott, ez 37 gyülekezetet jelentett akkor, az ő összefogásukkal jött létre az alapítvány azért, hogy az érmelléki nagyon szegény falvak nagyon szegény családjait tudják feltérképezni, illetve támogatni. Mind a mai napig működik az ÉRDA, amely a rokkant fiatalokat és családjaikat, illetve a nagyon szegény családokat felkarolja. Most volt egy németországi négytagú diakóniai csoport Székelyhídon, a gyülekezetben tettek látogatást, meglátogatták a cigánysort, azt a közeget, ahol gyülekezet és az ÉRDA is működik. Két nappal azután találkoztam én a küldöttséggel, mélyen meg voltak döbbenve, könnybe lábadt szemmel kérdezték, hogy létezik, hogy az Európai Unióban még létezik ilyen lakhatási körülmény? Mondtam, nekik, hogy ez nekünk természetes… Körülbelül tíz évig jártam kisebb-nagyobb rendszerességgel Németországba, Svájcba, Spanyolországba, stb. az Európai Keresztyén Nők Ökumenikus Fórumának a konferenciáira, ahol többek között találkoztam egy brüsszeli képviselővel, aki a kelet-európai roma kérdésért volt felelős. Beszélgettünk, és kérdeztem, hogy járt-e már terepen. Az illető hölgy azt mondta, hogy nem járt még soha, ekkor megkérdeztem, ne haragudjon, de hogyan tudja koordinálni vagy elképzelni a kelet-európai roma integrációs kérdést így. Mondta, hogy leveleket, feljegyzéseket szokott kapni és azokra reagál. Meghívtam nagy szeretettel a svájci illetőségű hölgyet, hogy jöjjön, szívesen elkalauzoljuk a mi romatelepeinkre, hogy legyen képe, legyen fogalma arról, amivel foglalkozik Nem jött el. Ezért tart ott az unió, ahol tart.” – summázta a lelkipásztor.
Ugyancsak az ÉRDA-nak egy kiágazása a micskei székhelyű Sámuel szociális bentlakás. Ez mind kisebbségi létünk, mind az ott folyó szociális, diakóniai, szeretetszolgálati tevékenység miatt fontos. Bertalan Csilla szociális munkás az igazgatója a micskei szociális bentlakásnak. „Micske részben már kicsit szórvány, Micskén van nekünk egy előkészítő osztálytól nyolc osztályig terjedő iskolánk, viszont a szociális bentlakás hozzájárul ahhoz, hogy különböző, nagyon elszórványosodott falvakból odahozzák a gyermekeket. Roma és nem roma gyermekek laknak ott egyaránt, és nagyon értelmes és nagyon aranyos roma gyerekekkel találkozom, oda is szoktam menni, velük is tartom a kapcsolatot. Olyan 15–18 gyerek lakik a bentlakásban, akiket hétvégente a bentlakás fuvaroz, hoz-visz a családjaikhoz. Vannak olyan családok, amelyek olyan körülmények között laknak, hogy nem tudnak a gyermekek hétvégenként, csak vakációban hazamenni. Nagyon nehéz körülmények között, de él és van a Sámuel szociális bentlakásunk is.” – mondta Vinczéné Pálfi Judit
Az érmelléki egyházmegyében Magyarkécen működik a Kécenlét Alapítvány. Mike Pál lelkipásztor a vezetője az alapítványnak, roma gyermekekkel és fiatalokkal foglalkoznak, több mint százzal, tíz évnél régebben. Érszöllősön működik egy nagyon jó szociális konyha, Mezőtelegden is van idősgondozás, és Árpádon is ezzel szeretne foglalkozni a gyülekezet, terveznek napközis foglalkozást és idősgondozást, Biharfélegyházán működik a Gálya Egyesület, amelyet Szabó Zsolt lelkipásztor hozott létre, házi idősgondozással foglalkoznak, és ugyancsak roma missziót végeznek. „Ez egy kis egyházközség, és itt Szabó Zsolték létrehozták ezt a több mint tíz éve működő roma missziót, feleségével együtt, aki tanítónőként vállalt ebben részt. Gyönyörű maga a templom, a gyülekezet és Biharfélegyházáról már kinőtt roma munkatárs, aki dolgozik ebben a közösségben, és ez fantasztikus. Nagyon boldog voltam, amikor megláttam azt a fiatalembert, s mondta a lelkész felesége, hogy ő a tanítványunk volt” – idézte fel Vincze Judit.
Élesden, a Királyhágómellék földrajzilag utolsó előtti gyülekezetében (az utolsó Rév) működik a Kajántó Mária Gyermek- és Ifjúsági Otthon, ami 25–30 gyermeknek ad otthont, Dénes Éva szociális munkás az igazgatója, és szükség is van rá, nagyon nagy lelkesedéssel vezetik Dénes Istvánnal együtt az árvaházat.
Kitekintő
A királyhágómelléki egyházkerült azonban nemcsak Bihar megyéből áll, így Vinczéné Pálfi Judit arról is beszámolt lapunknak, hogy a többi megyében milyen szociális tevékenységeket folytatnak.
A nagykárolyi egyházmegyében van a Dégenfeld Alapítvány, a Dégenfeld-család a hadadi kastélyát adta használatba a református egyháznak, ott elsősorban ifjúsági rendezvényeket, ifjúsági konferenciákat, táborokat szoktak szervezni. Ugyancsak az egyházkerület területén, a károlyi egyházmegyében, Lelében található a jól működő Oikodomos Keresztyén Alapítvány, amely holland támogatással, a református egyház és a helyi közigazgatás támogatásával működik, ott időseket gondoznak, recepteket írnak, elviszik a gyógyszert, beadják az injekciót. A szatmári egyházmegyében, Szatmárnémetiben, a Szamos negyedben a semmiből épített templomot a kilencvenes években a Bogya-Kis házaspár, ők évekig a szabad ég alatt prédikáltak, építettek templomot és óriási gyülekezetük lett a Szamos negyedben. Ők óvodát alapítottak a gyülekezetüknek, egy újabb ingatlant sikerült megvenniük, felújítaniuk, ahol időseknek tartanak napközis foglalkozást, áhítattal, beszélgetéssel, énekléssel, gyülekezetépítési misszióról is szó van, ebédet visznek azoknak, akik nem tudnak már odajönni, tehát diakóniai munka folyik.
A nagybányai egyházmegyében a Bethesda Házról tudunk Szamosardón, ahol szociális központ működik. Mivel nincs orvos a községben, orvosi felügyeletet biztosítanak heti két alkalommal, ami vizsgálatot, receptkiírást, gyógyszerbeszerzést is jelent.
A Szilágyságban házi idősgondozás folyik Mocsolyán, Szilágyerkeden, Szilágyballán, Perecsenyben és Szilágynagyfaluban.
Kettős kisebbségben
Arról, hogy mi segítheti munkájuk, a missziós előadó így válaszolt. „Nagyon örülök annak, hogy a sajtó megkeres és megkérdez. Épp ahéten beszélgettem főtiszteletű Csűry István püspök úrral egy egészen más témában, de egyházi kérdésről, természetesen, s ő a következőképpen fogalmazott »közösségi illetve anyagi korlátok között élünk. « Ez így igaz, kétszeres kisebbségben vagyunk. Egyrészt magyar nemzeti kisebbségként, illetve protestáns egyházként is. Életfelfogásom, hitbeli meggyőződésem szerint épp ez a két tényező az, ami aktivál, ami valóságos tettekre késztet, ez a motivációs erőforrás. A rendelkezésre álló erőforrásokat nem szabad stagnálni engedni, hanem a meglévőkkel ott, úgy hatni, amint csak képesek vagyunk. Mert, aki ad, annak adatik, aki szeret, azt szeretik, aki él annak élete lesz, aki épít, annak jövője lesz. Hajt bennünket az ige, hajt bennünket a missziói parancs: Tegyetek tanítványokká minden népeket, (Máté 28.18), és ott van a Galata 6.2: Egymás terhét hordozzátok és így töltsétek be a Krisztus törvényét. És hogy ha mi ezt komolyan vesszük, akkor nemcsak prédikáljuk az Isten igéjét a szószéken, hanem elindulunk. Csillagvárosra 1999 novemberében kerültünk Szentjobbról, ahol 180 gyülekezeti tagunk volt, óvodástól aggastyánig. Megvolt minden korosztály, kis falusi gyülekezet, nagyon jó közösség. Váradon elsősorban azt láttunk, hogy aki szembenéz velünk, az egy elöregedett gyülekezet. Már kezdődtek a konferenciák, sőt megerősödöt a diakónia, jöttek a hollandok, mi nagyon sok ilyen konferencián, képzésen részt vettünk a férjemmel együtt, és azt a döntést hoztuk már 2000-ben, hogy nem elég hirdetni, az igét, ahogy Krisztus mondja cselekedjétek meg. Így indultunk el, így lett megalapítva a Csillagváros Alapítvány, és a gyülekezet házi idősgondozói szolgálata, önkéntes alapon elsősorban. S ahogy ide kerültem a püspökségre azóta is, s amíg élek és amíg tevékeny leszek én ezt fogom vallani, hogy Isten az embert nem azért hívta el, vagy hívta életre, hogy csak beszéljen, hanem azért is, hogy cselekedjen. Ha ebben van egy isteni töltet, egy isteni elhívás, akkor az Isten dicsőségére, a másik ember javára cselekedhetünk. Örülök, hogy ablak nyílik a külvilágra, innen, ilyen formában is, és nagyon örülök annak, hogy a Lámpás ernyőjét most egy kicsit kinyitjuk, és alánézhetnek ez alá az ernyő alá, mindazok akik akár Bihar megyében vagy akár a megye határán is túl laknak, keressenek meg minket, hívjanak bennünket. Hiszem hogy ahol van szeretet, ott van erő is. És ha valaki elindul, és jó ügyért indul el, annak lesznek követői.”
Fried Noémi Lujza. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. április 20.
A bihari magyar iskolások harmada nem jut el kilencedikbe
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro
Törzsolvasóink tudják, az utóbbi időben kiemelten foglalkozunk az érmelléki oktatás helyzetével, rendszeresen jelentkezünk Érseléndről, ahol az 1-4. osztályos magyar tagozat diákjai szinte valamennyien a helyi magyar cigány közösségből kerülnek ki, illetve legutóbb hosszan beszélgettünk Pásztor Ritával, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusával, most készülő, témába vágó doktori disszertációjáról. Eddigi ismereteinket KÉRY HAJNAL Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettessel bővítettük. Tasnádi-Sáhy Péter interjúja.
Nemrégiben Pásztor Rita adjunktussal beszélgettem, aki a kisebbségben illetve kettős kisebbségben élő érmelléki diákok pályaválasztását vizsgálja doktori disszertációjában. Ön miként látja ennek a magyar szempontból kiemelt fontosságú térségnek az állapotát oktatási szempontból?
Bizonyos jelenségeket külön kell tudjunk kezelni. Számunkra az elsődleges szempont az, hogy minél több gyereket és lehetőleg minél korábban emeljünk be az oktatási rendszerbe, lehetőleg már az óvodába, illetve az előkészítő osztályokba, az első osztályba pedig mindenképpen. A következő lépcső az alsó és a felső tagozat között mutatkozik, érzékeny pont, hogy az iskolát megkezdő gyerekek felső tagozatra kerülve ténylegesen elvégezzék a nyolc osztályt. A harmadik lépcső pedig nyolcadik után jön, ahol arra kell ösztönözni a diákokat, hogy megkezdjék a kilencedik osztályt, fontos lépést téve a felsőoktatás vagy minimum egy szakmai képzés irányába. Az első említett ponton sikerült hatékony lépéseket tenni, az utóbbi időben sok olyan projektünk volt, ami azt célozta, hogy minél több gyerek óvodába, iskolába kerüljön, bár nem állítom, hogy száz százaléknál tartunk, de érezhető a javulás. A délutáni oktatással, „after school”-lal, a meleg étkeztetés biztosításával bizonyos településeken a gyerekek felzárkóztatása, rendszerben tartása érdekében is tettünk jó irányba mutató lépéseket, de ez nem általánosan elterjedt, nem rendszerszintű gyakorlat még.
Kezdjük az elején! Tudomásom szerint sok gyereknek nincsenek rendben a papírjai, nincsenek rendesen anyakönyvezve. Ez akadályt jelent a beiskolázásnál?
Ilyen okból egy gyermek sem maradhat ki a rendszerből, nekünk kötelességünk minden gyermeket beiskolázni, ha a papírok nincsenek rendben, azt utólag rendbe tesszük, ez nem lehet akadály.
Pedagógusokkal beszélgetve sokszor hallom, hogy a gyerekek egy része egész egyszerűen nincs azon a fejlettségi szinten, hogy a rendszer kínálta információkat felszívja, magyarán tanuljon, fejlődjön, befogadja a tananyagot. A beiskolázáskor van valamiféle szintfelmérő?
Csak azoknál a gyerekeknél van szintfelmérés, akik az iskolakezdésig nem töltötték be a hatodik életévüket. Egyébként mindenki, aki adott év szeptember 1-ig betölti a hatodik életévét, iskolakötelessé válik, fejlettségtől függetlenül.
A rendszer nem ismer speciális helyzeteket olyan térségekkel kapcsolatban, amilyen az Érmellék is, ahol a lakosság iskolázottsága alacsony, a gazdasági mutatók rosszak, így feltételezhető, hogy az iskolarendszer különleges kihívásokkal néz szembe?
Nem, a rendszer ilyen speciális helyzeteket nem ismer, ezt külön, a már említett projektekkel lehet valamilyen szinten orvosolni, ez eddig csak pontszerűen történt meg, bizonyos településeken. Folyamatosan próbáljuk megszüntetni ezeket az egyenlőtlenségeket.
Megint pedagógust idéznék, aki azt mondja, a tanterv már önmagában sem alkalmas a hátránnyal a rendszerbe kerülő gyerekek fejlesztésére, illetve úgy tudom, a pedagógusokat nem is képezik ilyen irányba, sem a negatív, sem a pozitív szélsőségekre nincsenek felkészítve.
Mi is tapasztaljuk, hogy a pedagógusképzés valóban nem számol sem a gyengébb, sem a kiemelkedő képességű diákokkal, ez valóban hiányosság. A tantervvel kapcsolatban is igaz, hogy egy átlagos szintet figyelembe véve alakították ki, viszont bizonyos mértékben alakítható felfele is, lefele is az adott osztály színvonalához, a pedagógus megítélésétől függően. A délutáni tevékenységek abban hasznosak tudnak lenni, hogy a lemaradók hiányosságait pótolva segítenek emelni egy osztály átlagos színvonalát. Ennél is nagyobb segítség lehet, ha minél több gyereket már óvodás korban be tudunk hozni a rendszerbe, mert akkor korábban megkezdődhet a felzárkóztatás, szerencsés esetben az iskolakezdés előtt. Az óvoda viszont jelenleg nem kötelező oktatási forma, nincs napló, nem írják a hiányzást. Ezért került át az előkészítő az iskolarendszerbe, hogy kötelező oktatási formává váljon, és ez a szintkiegyenlítés legalább ott megkezdődhessen.
A fenti problémák hangsúlyosan érintik az Érmelléken – népszámlálási adatok alapján hozzávetőleg 6,5 százaléknyi, a valóságban ennél jelentősen magasabb arányú – a magyar cigányságot. Az ő szociológiai-oktatási szempontból rendkívül összetett helyzetükkel számol az oktatási rendszer? Már csak azért is kérdem, mert kimondva, kimondatlanul több településen magyar szempontból iskolafenntartókká váltak ezek a közösségek, vagy ez tabu téma?
Ezzel ebben a formában nem számol a rendszer, de tabunak sem mondanám. Bizonyos kérdőíveken megjelenik kérdésként a nemzetiség, viszont ezeket az adatokat csak bizonyos szintig szabad feldolgozni. Egyébként pedig települése válogatja, hogy a roma közösség mennyire jelent különleges helyzetet az iskola számára, hiszen sok helyen remek az együttműködés, a közösség számára teljesen egyértelmű, hogy óvodába, iskolába kell vinni a gyereket, legalább a negyedik osztályig. Vannak persze olyan települések, ahol már a beiskolázás is probléma.
Pásztor Rita kutatásából ismerek egy olyan számot, miszerint elsőtől nyolcadikig nagyjából a diákok 15 százaléka kikopik a rendszerből, iskolaelhagyóvá válik, jellemzően pont az ötödik, hatodik osztály környékén. Helyesnek ítéli ezt az adatot?
Igen, sajnos valahol ekkora lehet azok aránya, akik elvesznek a rendszerből az általános iskola ideje alatt.
Egy hatodikos, háromszorosan bukott gyerek 15 éves, amikor kikerül az oktatási rendszerből. Mik a lehetőségei?
Létezik az úgynevezett második esély program, ahol délutáni oktatás keretében lehetőségük van elvégezni a nyolc osztályt, ez is működik bizonyos településeken, viszont ebben az életkorban nehéz meggyőzni egy fiatalt, hogy ebbe bekapcsolódjon, jó esetben néhány év elteltével többen rászánják magukat.
Selénden megismerkedtem egy Alvaro nevű huszonéves fiatal apukával, aki negyedik után kopott ki a rendszerből, pedig jó tanuló volt, de nem tudott naponta eljutni a községközpontba a felső tagozatra.
Jelenleg majdnem minden településen iskolabusz üzemel, tehát ez szerencsére ma már nehezen történhet meg, a második esély program viszont kevesebb helyen működik, így az ebben részt venni szándékozóknak az utazás problémát jelenthet, és ennek megoldására jelenleg nincs is lehetőség.
Egyébként mi kell ahhoz, hogy egy iskola bekapcsolódjon a második esély programba?
Bihar megyében a program tanfelügyelőségi pályázatokkal indult, azok a települések, amelyek bekapcsolódtak az induláskor, azóta is folytatják a munkát. Ma is indíthat ilyet egy iskola, ha megszerzi az akkreditációt, de nem feltétlenül egyszerű, sok a papírmunka és anyagi vonzatai is vannak.
Milyen a nyolcadik végéig eljutó diákok felkészültsége. Vannak erről adataik? Egy OECD felmérés szerint a romániai 15 évesek körében a funkcionális analfabéták aránya 37 százalék. Ezt mennyire tartja reálisnak?
A nyolcadik végi felmérők erről hivatottak adatot gyűjteni, ezeken 40 és 50 százalék között van a bukási arány a megyében, ezzel országos szinten valahol a lista közepén vagyunk, tehát a méréseink nem mondanak ellent az ön által említett adatnak.
Én tudom, hogy a tanfelügyelőségnek korlátozottak a lehetőségei, de mégis, mi történik annak érdekében, hogy ez az ijesztő helyzet javuljon?
Folyamatosan napirenden vannak ezek az adatok, de messze vagyunk egy olyan átfogó rendszertől, ami minden diákot számon tart, mindenkinek fejlődési lehetőséget biztosít. A diákok egy szűk szegmense az, amire a rendszer hatékonyan tud reagálni. Statisztikailag ki tudjuk mutatni, hogy hol van probléma, és ahol a legnagyobb, ott igyekszünk beavatkozni, de sajnos ez még mindig nem elég.
Nézzük meg az eddig említett helyzetek fordítottját: egy hátrányos helyzetű településen felbukkan egy kiváló képességű diák, neki milyen lehetőségei vannak?
Megint a pedagóguson múlik, hogy mi lesz vele. A rendszer csak akkor érzékeli, ha látjuk az eredményeit, tehát képességeinek megfelelően teljesít. A környezetéből kiemelni természetesen akkor sem lehet, csak ha ezt a szülő is kifejezetten kéri.
Ezeknek a helyzeteknek a kezelése nem pedagógusi feladatkör. Mennyire működnek együtt a tanfelügyelőség, illetve az iskolák, szociológusokkal, pszichológusokkal, rokon területek szakembereivel, van egyáltalán lehetőségük erre?
Vannak olyan iskolák, ahol már most is dolgoznak mediátorok, akik az iskola és a családok között közvetítenek, a gond az, hogy nagyon kevesen vannak, és nincs is lehetőségünk pillanatnyilag többet alkalmazni.
Amióta bevezették a fejkvótát, mindent az határoz meg.
A megyének van egy keretszáma a betölthető állásokra a takarítótól az iskolaigazgatóig ömlesztve, és ezzel kell gazdálkodni. A jelenlegi keret arra is alig elég, hogy mindenhol pedagógus legyen az osztályban, nemhogy ezekre a feladatkörökre jutna elég betölthető állás.
Ez viszont ördögi kör: van elég pedagógus, viszont a gyerekek egy része „nincs abban az állapotban”, hogy profitáljon a vele való együttműködésből…
Hát igen, de fordítva is igaz, hiába van jobb minőségű osztályom, ha nincs, aki tanítson. Ez valós probléma, évek óta küzdünk vele. Az viszont látszik, hogy ahol dolgozik ilyen mediátor, például Székelyhídon, jól végzi a munkáját, utánajár, hogy a gyerek miért nem jön iskolába, vagy miért éhesen jön, vagy milyenek a higiénés körülményei.
Ezen kívül van iskolapszichológus hálózatunk is, amit szintén gúzsba köt a fejkvóta: jelenleg egy szakemberre 800-1000 diák jut, ami kezelhetetlen, ők is folyamatosan jelzik, hogy nincs kapacitásuk az összes problémás esettel foglalkozni.
És eddig még csak a problémás helyzetekre fókuszáltunk, a kiemelkedő tehetségek felismerése, gondozására egyáltalán nincs sem ember, sem keret. A tanügyben működő tantárgyversenyek nagy része sajnos csak a tehetség felismertetéséig jut el, de nem fordít kellő figyelmet és pénzt ezen gyerekek kiteljesítésére.
Idáig jobbára az általános iskolával foglalkoztunk, beszéljünk kicsit a továbbiakról, mi a helyzet nyolcadik után?
Ezen a ponton nagyon sok a gondunk, hiszen a kilencedik és tizedik osztály elvileg kötelező, minden egyes diák, aki elvégezte a nyolcadikat, tovább kellene tanuljon, szintfelmérőtől függetlenül. Ennek ellenére tavaly 1200 diák fejezte be a nyolcadikat Bihar megyében magyar tagozaton, ebből 200 nem jelent meg kilencedik osztályban a következő tanév szeptemberében, ők nagy valószínűséggel nem tanultak tovább.
Ez majd 17 százalék, tehát ha hozzáadom az általános iskola közbeni 15 százalékos lemorzsolódáshoz, akkor arra jutok, hogy az elsőt magyar tagozaton megkezdő diákok 32 százaléka, azaz egyharmada nem jut el a középiskolába. Az első 15 százalékról már beszéltünk, a nyolcadik és a kilencedik között mi képez szakadékot?
Sokszor a szülők, tudok olyan esetről, amikor még ösztöndíjas helyekre sem engedik el a gyereket. Az iskolai mediátorok az ilyen helyzetekben sokat tudnának segíteni, ha mindenhol lennének, és évek alatt szoros kapcsolatot építenének a családdal. Emellett sokszor a költség jelent problémát, hiszen az ösztöndíj, ha mindenki élne vele, akkor is kevés lenne, egyházak, magánszemélyek itt-ott segítenek, de ez messze nem elegendő, főleg ahhoz mérten, hány diáknak lenne szüksége arra, hogy az utazási, bentlakási, étkezési költségeit valaki fedezze, mert a család nem képes rá. A szakoktatás beindítása pozitívumot jelent, az ebben résztvevő fiatalok, ha nem hiányoznak, havi 200 lejt kapnak, ami komoly motiváció, de még mindig nem elegendő, hiszen sokszor az utazást sem fedezi. Sajnos a megyében még vannak régiók ahol nem sikerült a magyar szakmai oktatást beindítani.
A szakoktatásnál fontos kérdés, hogy mennyire piacképes a tudás, amit kínál. Hogy állnak ezek az iskolák?
Van ahol magasabb, van ahol alacsonyabb a színvonal. A képzést komolyabb előkészítés nélkül, egyik évről a másikra kellett beindítani, volt olyan iskola, amely természetesen nem volt felkészülve, de mindenki alkalmazkodik a helyzethez, és szép lassan megoldja a gondokat.
erdelyiriport.ro
2016. április 25.
Moldvai Csángó-Magyar Nap Beregszászban
A minap nem mindennapi eseményre került sor városunkban: Moldvai Csángó-Magyar Napot tartottak. Az esemény megálmodója dr. Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató, több könyv szerzője, aki arra gondolt, Erdély után Kárpátalját is felkeresik. Bereczki Istvánnal, a Beregvidéki Falusi Turizmus Szövetség képviselőjével vette fel a kapcsolatot, helyszínt kerestek az eseménydús nap megszervezésére.
Végül a római katolikus plébániára esett a választás (az egyház ezzel társszervezővé vált), ott került sor a könyvbemutatóra, az előadásokra, moldvai étel-, és italkóstolásra stb. Mivel Molnár János atya is fontosnak tartja a Kárpát-medencei magyarságot összetartó programokat, örömmel adott helyet a kulturális programoknak. S miután tudomást szerzett arról, hogy náluk nincs magyar mise, a szombati nap nem is kezdődhetett volna mással, mint nyitó liturgiával, közös imával a magyar miséért Moldvában.
Számos program következett ezután. Elsőként a Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész képeiből készült kiállítás a megnyitójára került sor, majd dr. Nyisztor Tinka könyveit mutatták be. A néprajzkutató előadást tartott a csángók életéről és hagyományairól.
A kezdeményezésnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézet lett a támogatója. Részükről dr. Bali János, az Intézet igazgatója volt jelen az eseményen. Beszédében elmondta, azt látja, eddig főként Magyarország gondoskodott a külhoni régiókról, ám azok egymással kevésbé tartották a kapcsolatot. Ezért példaszerű, és unikális, hogy a kárpátaljai magyarság arra gondolt, hogy nem az anyaországiakat, hanem egy másik külhoni, méghozzá a leginkább elszakadt régió képviselőit, a moldvai magyarokat hívja meg magához.
A résztvevők az ebéd során megízlelhették a csángó ételkülönlegességeket, amit a Heit Lóránd érmelléki borász által kínált nedűkkel öblíthettek le.
– A moldvai magyarok egy olyan közösség, akikről a legkevesebbet tudunk. Sok téves információ kering arról, hogy kik is ők valójában, hogy élnek stb. Ma ide tizenketten érkeztek Pusztinából, és nagy örömünkre szolgált, hogy általuk egy kis betekintést nyerhettünk a mindennapjaikba, kultúrájukba. S az sem mellékes, hogy az itteni egyszerű embereknek is volt alkalmuk megismerkedni velük, beszélgetni, hiszen sok problémánk közös. Ide sorolhatók a gazdasági, a megélhetési nehézségek, nekik is úgy, mint nekünk, kisebbségben kell élniük – mondta Jakab Annamária, a beregszászi római katolikus egyházközség programszervezője, majd hozzátette, augusztusban egy kárpátaljai csoport látogatná meg a moldvaiakat.
Az eseménydús nap népzenei és néptáncbemutatóval, moldvai hagyományőrzők által vezetett táncházzal ért véget.
tiszanews.org.ua
A minap nem mindennapi eseményre került sor városunkban: Moldvai Csángó-Magyar Napot tartottak. Az esemény megálmodója dr. Nyisztor Tinka pusztinai néprajzkutató, több könyv szerzője, aki arra gondolt, Erdély után Kárpátalját is felkeresik. Bereczki Istvánnal, a Beregvidéki Falusi Turizmus Szövetség képviselőjével vette fel a kapcsolatot, helyszínt kerestek az eseménydús nap megszervezésére.
Végül a római katolikus plébániára esett a választás (az egyház ezzel társszervezővé vált), ott került sor a könyvbemutatóra, az előadásokra, moldvai étel-, és italkóstolásra stb. Mivel Molnár János atya is fontosnak tartja a Kárpát-medencei magyarságot összetartó programokat, örömmel adott helyet a kulturális programoknak. S miután tudomást szerzett arról, hogy náluk nincs magyar mise, a szombati nap nem is kezdődhetett volna mással, mint nyitó liturgiával, közös imával a magyar miséért Moldvában.
Számos program következett ezután. Elsőként a Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész képeiből készült kiállítás a megnyitójára került sor, majd dr. Nyisztor Tinka könyveit mutatták be. A néprajzkutató előadást tartott a csángók életéről és hagyományairól.
A kezdeményezésnek a Nemzetstratégiai Kutatóintézet lett a támogatója. Részükről dr. Bali János, az Intézet igazgatója volt jelen az eseményen. Beszédében elmondta, azt látja, eddig főként Magyarország gondoskodott a külhoni régiókról, ám azok egymással kevésbé tartották a kapcsolatot. Ezért példaszerű, és unikális, hogy a kárpátaljai magyarság arra gondolt, hogy nem az anyaországiakat, hanem egy másik külhoni, méghozzá a leginkább elszakadt régió képviselőit, a moldvai magyarokat hívja meg magához.
A résztvevők az ebéd során megízlelhették a csángó ételkülönlegességeket, amit a Heit Lóránd érmelléki borász által kínált nedűkkel öblíthettek le.
– A moldvai magyarok egy olyan közösség, akikről a legkevesebbet tudunk. Sok téves információ kering arról, hogy kik is ők valójában, hogy élnek stb. Ma ide tizenketten érkeztek Pusztinából, és nagy örömünkre szolgált, hogy általuk egy kis betekintést nyerhettünk a mindennapjaikba, kultúrájukba. S az sem mellékes, hogy az itteni egyszerű embereknek is volt alkalmuk megismerkedni velük, beszélgetni, hiszen sok problémánk közös. Ide sorolhatók a gazdasági, a megélhetési nehézségek, nekik is úgy, mint nekünk, kisebbségben kell élniük – mondta Jakab Annamária, a beregszászi római katolikus egyházközség programszervezője, majd hozzátette, augusztusban egy kárpátaljai csoport látogatná meg a moldvaiakat.
Az eseménydús nap népzenei és néptáncbemutatóval, moldvai hagyományőrzők által vezetett táncházzal ért véget.
tiszanews.org.ua
2016. május 3.
Kopácsi-vetélkedő a magyar reformáció bölcsőjében
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro
2016. május 6.
Az EMNP jelöltjei: más vonalvezetést ígérnek a megyének
Bemutatta vezető jelöltjeit a Bihar Megyei Tanácsba az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A június 5-i választáson megyei tanácsosjelöltként indulók maguk mondták el, mit tartanak fontosnak a megyében. A listán eséllyel szereplők átlagéletkora valamivel 30 év fölött van, különféle témakörökben képzett jelöltekről van szó.
Külön sajtótájékoztatón mutatta be Nagyváradon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), hogy kiket indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyei tanácsosjelöltekként. Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, nagyváradi polgármesterjelölt köszöntötte az egybegyűlteket az EMNP székházában, azt hangsúlyozva, hogy „hiteles alternatívát kínálunk azokra, akik eddig irányítottak”.
Mint azt már ahogy megírtuk, az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első hat helyén a következők állnak, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente.
Gondok és tervek
Csomortányi István 34 éves, építőmérnök végzettségű. Mint mondta, fő célja a közpénzek tiszta és átlátható kezelésének bevezetése, „a korrupt, mutyizós rendszer lecserélése, amely rendszer most még a magyar többségű településeket is súlyosan érinti a megyében”. Emellett az itthon maradás érdekében munkahelyek teremtése a célja, például az Érmelléken is létesítendő ipari parkokkal, továbbá az érmelléki gazdák támogatása, és az, hogy „a magyar többségű településeken a magyar nyelv becsületét helyreállítsuk a közigazgatásban, ahol most a magyar vezetők sem használják a hivatalos kommunikációban az anyanyelvüket”.
Nagy József Barna 42 éves, szociális munkás végzettségű. Ő a szociális munka terén szerzett tapasztalatait kamatoztatja majd a tanácsban. Szintén hangsúlyozta a „mutyizós rendszer lecserélése”-tervet, és szerinte a mostani megyei tanács tele van megalkuvókkal. Mint mondta, nevesítheti is őket – de kérdésünkre végül nem tette meg.
A jelöltlistán a következő dr. Szilágyi Ferenc, aki nem tudott jelen lenni a tájékoztatón, de akiről Csomortányi István elmondta: 38 éves, és a PKE oktatója. Szilágyi Ferencegyben a Partiumi Autonómiatanács elnöke is. Gazdaságföldrajzi szakember, fő célja az utak és vasutak helyreállítása lenne, amelyen összekötötték régebben a mai Bihar és hajdú-Bihar megye településeit. Kiemelt célja például a Nagyvárad- Debrecen vasút helyreállítása. Kérdésünkre, hogy mi van ezzel, a nevében szóló Csomortányi István így fogalmazott: „Mások mindenféle ígéretei ellenére most semmi, csak hanta, nem adtak be eddig semmi kezdeményezést sehova, pedig ez a vasút 40 percre rövidítené a két város közötti utat, ami nagy fejlődési potenciállal bír”. Szilágyi Ferenc terve még tanácsosként az Érmellék felzárkóztatása, Debrecen- Margitta gyorsforgalmi út szorgalmazása.
Kálmán Balázs 31 éves, informatikus végzettségű. A régiók közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazza, a közlekedésben is, gyorsforgalmi utak és a repterek közös kihasználása révén. Továbbá a megyében felülvizsgáltatná „a tömegközlekedési cégeknek sokszor esztelenül, máskor korrupt módon kiadott szállítási engedélyeket”, és szakemberekre bízná a vidék fejlesztését. Ő is kiemelte a kenőpénzek elleni harc fontosságát.
Varga Csaba 34 éves építészmérnök, ugyanakkor hegymászó is. E kettőből kiindulva ő az építészetre és a környezetvédelemre helyezné a hangsúlyt tanácsosként. Mint mondta, Pádison, Glavoion, Vértopon és még sokfelé illegálisan építkeznek sokan, ezt le kell állítani, ugyanakkor átfogó fejlesztési terv szükséges. Emellett szorgalmazza majd a turistainformációk magyar nyelven való feltüntetését a román mellett, az erdőkitermelések visszaszorítását és az építkezési engedélyek körüli bürokrácia csökkentését. Minden korszerűsítésre, ami nagyobb és ami közpénzből megy, ötletversenyt vezettetne be, a mostani gyakorlattal szemben – erre rossz példaként hozta fel a nemrég elkészült, csúnya és már szétesőben lévő nagyváradi főteret, „ahova kitaláltak egy váradi neoszecessziót, ami mesterséges, és ami csak a polgármester ízlésének leképeződése”.
Pólik János Levente 31 éves közgazdász. Ő azt emelte ki, hogy a fiatalok elvándorlása ellen, a vidékfejlesztésért és az EU-források jobb felhasználásáért kardoskodna.
Zárásképpen a jelöltek úgy összegeztek, hogy „aki változást akar a magyarság ügyeinek kezelésében, aki erősebb és tisztább kiállást akar ezekben és a többi közügyben is, az az önkormányzati választáson válassza az EMNP jelöltjeit”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Bemutatta vezető jelöltjeit a Bihar Megyei Tanácsba az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). A június 5-i választáson megyei tanácsosjelöltként indulók maguk mondták el, mit tartanak fontosnak a megyében. A listán eséllyel szereplők átlagéletkora valamivel 30 év fölött van, különféle témakörökben képzett jelöltekről van szó.
Külön sajtótájékoztatón mutatta be Nagyváradon az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), hogy kiket indítanak a június 5-i önkormányzati választáson Bihar megyei tanácsosjelöltekként. Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke, nagyváradi polgármesterjelölt köszöntötte az egybegyűlteket az EMNP székházában, azt hangsúlyozva, hogy „hiteles alternatívát kínálunk azokra, akik eddig irányítottak”.
Mint azt már ahogy megírtuk, az EMNP megyei tanácsi jelöltlistájának első hat helyén a következők állnak, sorrendben: Csomortányi István Csaba, Nagy József Barna, dr. Szilágyi Ferenc, Kálmán Balázs, Varga Csaba, Pólik János Levente.
Gondok és tervek
Csomortányi István 34 éves, építőmérnök végzettségű. Mint mondta, fő célja a közpénzek tiszta és átlátható kezelésének bevezetése, „a korrupt, mutyizós rendszer lecserélése, amely rendszer most még a magyar többségű településeket is súlyosan érinti a megyében”. Emellett az itthon maradás érdekében munkahelyek teremtése a célja, például az Érmelléken is létesítendő ipari parkokkal, továbbá az érmelléki gazdák támogatása, és az, hogy „a magyar többségű településeken a magyar nyelv becsületét helyreállítsuk a közigazgatásban, ahol most a magyar vezetők sem használják a hivatalos kommunikációban az anyanyelvüket”.
Nagy József Barna 42 éves, szociális munkás végzettségű. Ő a szociális munka terén szerzett tapasztalatait kamatoztatja majd a tanácsban. Szintén hangsúlyozta a „mutyizós rendszer lecserélése”-tervet, és szerinte a mostani megyei tanács tele van megalkuvókkal. Mint mondta, nevesítheti is őket – de kérdésünkre végül nem tette meg.
A jelöltlistán a következő dr. Szilágyi Ferenc, aki nem tudott jelen lenni a tájékoztatón, de akiről Csomortányi István elmondta: 38 éves, és a PKE oktatója. Szilágyi Ferencegyben a Partiumi Autonómiatanács elnöke is. Gazdaságföldrajzi szakember, fő célja az utak és vasutak helyreállítása lenne, amelyen összekötötték régebben a mai Bihar és hajdú-Bihar megye településeit. Kiemelt célja például a Nagyvárad- Debrecen vasút helyreállítása. Kérdésünkre, hogy mi van ezzel, a nevében szóló Csomortányi István így fogalmazott: „Mások mindenféle ígéretei ellenére most semmi, csak hanta, nem adtak be eddig semmi kezdeményezést sehova, pedig ez a vasút 40 percre rövidítené a két város közötti utat, ami nagy fejlődési potenciállal bír”. Szilágyi Ferenc terve még tanácsosként az Érmellék felzárkóztatása, Debrecen- Margitta gyorsforgalmi út szorgalmazása.
Kálmán Balázs 31 éves, informatikus végzettségű. A régiók közötti kapcsolatok szorosabbra fűzését szorgalmazza, a közlekedésben is, gyorsforgalmi utak és a repterek közös kihasználása révén. Továbbá a megyében felülvizsgáltatná „a tömegközlekedési cégeknek sokszor esztelenül, máskor korrupt módon kiadott szállítási engedélyeket”, és szakemberekre bízná a vidék fejlesztését. Ő is kiemelte a kenőpénzek elleni harc fontosságát.
Varga Csaba 34 éves építészmérnök, ugyanakkor hegymászó is. E kettőből kiindulva ő az építészetre és a környezetvédelemre helyezné a hangsúlyt tanácsosként. Mint mondta, Pádison, Glavoion, Vértopon és még sokfelé illegálisan építkeznek sokan, ezt le kell állítani, ugyanakkor átfogó fejlesztési terv szükséges. Emellett szorgalmazza majd a turistainformációk magyar nyelven való feltüntetését a román mellett, az erdőkitermelések visszaszorítását és az építkezési engedélyek körüli bürokrácia csökkentését. Minden korszerűsítésre, ami nagyobb és ami közpénzből megy, ötletversenyt vezettetne be, a mostani gyakorlattal szemben – erre rossz példaként hozta fel a nemrég elkészült, csúnya és már szétesőben lévő nagyváradi főteret, „ahova kitaláltak egy váradi neoszecessziót, ami mesterséges, és ami csak a polgármester ízlésének leképeződése”.
Pólik János Levente 31 éves közgazdász. Ő azt emelte ki, hogy a fiatalok elvándorlása ellen, a vidékfejlesztésért és az EU-források jobb felhasználásáért kardoskodna.
Zárásképpen a jelöltek úgy összegeztek, hogy „aki változást akar a magyarság ügyeinek kezelésében, aki erősebb és tisztább kiállást akar ezekben és a többi közügyben is, az az önkormányzati választáson válassza az EMNP jelöltjeit”.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2016. június 1.
Bihari magyar harc a voksokért
VÁLASZTÁS – A vasárnapi helyhatósági választások legnagyobb tétje Nagyváradon, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) többséget tud-e szerezni a helyi önkormányzatban, ahol a helyi magyarságot jelenleg hat RMDSZ-es tanácsos képviseli.
Az már korábbról is látszott, és a felmérések is azt mutatják, hogy a polgármesteri tisztségért zajló versengés – melyre két magyar jelölt is bejelentkezett – nem lesz szoros, az immár a harmadik mandátumára pályázó Ilie Bolojan népszerűsége ugyanis töretlennek tűnik a bihari megyeszékhelyen. Bár a 47 éves liberális matematikatanár többször hozott hevesen vitatott döntéseket, a városvezetési stratégiája is megosztja az embereket, az IRES közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése azt mutatja, a helybeliek 59 százaléka Bolojan-párti, a polgármester vetélytársai pedig az öt százalékot sem érték el.
Az RMDSZ jelöltje, Huszár István jelenlegi alpolgármester a második helyen áll 3 százalékkal, míg Zatykó Gyula a hatos listát 0,4 százalékkal zárja. A megkérdezettek 16 százaléka egyelőre nem hozott döntést. „A legjobb felmérés június 5-én lesz. Láttam már többfélét, de én úgy gondolom, hogy ezek a felmérések mindig azoknak kedveznek, akik megrendelik” – jegyezte meg Huszár, aki családorientált Nagyváradot ígér, mert meggyőződése, hogy egy stabil társadalmat csak magukat biztonságban érző családokra lehet építeni.
Az RMDSZ egyébként jelentősen felfrissítette tanácsosjelölt-listáját a megyeszékhelyen, és nem titkolt célja, hogy növelje a súlyát az önkormányzatban. Amikor a meglehetősen magabiztos Ilie Bolojant terveiről kérdeztük, az elöljáró csupán annyit válaszolt, a honlapján elérhető a választási programja, ennél többet egyetlen újságírónak sem hajlandó nyilatkozni a témában a sajtótájékoztatókon kívül.
Tanácsosi mandátumokra pályázik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Zatykó Gyula listavezető-polgármesterjelölt azt mondta, jól képzett, minden területre kiterjedő szakembereket tartalmazó csapattal próbálják átlépni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Zatykó kampányában többször felhívta a figyelmet a magyar identitást veszélyeztető problémákra, amelyekkel szemben a jelenlegi városvezetés érdektelen, s amelyek szerinte szerepet játszanak a fiatalok elvándorlásában.
„Egy olyan városban szeretnénk élni, ahol tudjuk: adóink jó kezekbe kerülnek, nem herdálják el fölösleges beruházásokra, hanem tisztességesen használják fel a lakosság érdekében. Nem háttérmegegyezéseket kell kötni a közösség tudta nélkül, hanem tisztességes, a választópolgárokkal nyílt viszonyban lévő képviseletet kell kialakítani” – mondta a néppárt nagyváradi polgármesterjelöltje.
Komolyabb mozgósításra lesz szükség
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szövetség Bihar megyei szervezetének nagyváradi kampányindítóján foglalta össze az alakulat célkitűzéseit az idei helyhatósági választáson. „Meg fogjuk szerezni a célul kitűzött 50 ezer szavazatot, lesz alpolgármesterünk Nagyváradon, és alelnökünk a megyei tanácsban, megerősítjük a városi és megyei frakciónkat, lesz 25 magyar polgármester Bihar megyében” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
A szövetség a legutóbbi helyhatósági választáson hét tanácsosi mandátumot szerzett a Bihar megyei önkormányzatban, ezúttal pedig úgy próbáltak erősíteni, hogy jelöltlistájukon egy polgári párti (MPP-s) képviselőnek is helyet biztosítottak, bár a 8. pozíciót elfoglaló Helmeczi József bejuttatásához komolyabb mozgósításra van szükség, mint négy évvel ezelőtt. A szövetség megyei tanácselnökjelöltje Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának műszaki igazgatója.
A megyei szintű megmérettetésre az EMNP is jelentkezett, melynek listavezetője, Csomortányi István szerint az ötszázalékos küszöb átlépésével járó két tanácsosi mandátum reális célkitűzés számukra, de a hármat sem tartják lehetetlennek. Csomortányiék egyébként a korrupció elleni harcról beszéltek a legtöbbet a kampányban, és a munkahelyteremtést sürgették. „ Érmelléken, illetve a magyarlakta térségekben munkahelyekre van szükség, jelen pillanatban ugyanis az Érmellék jelentős része Nagyváradra ingázik dolgozni, minimálbérért. Ez tarthatatlan” – magyarázta Csomortányi, aki egy ipari park létrehozását javasolja. Az EMNP szerint az RMDSZ megyei vezetését érintő korrupciós botrányok hatással lehetnek a „tulipánosok” megítélésére, ezzel szemben a néppártosok hangsúlyozták, hogy szervezetükben nincsenek ilyen jellegű problémák.
Kisvárosi versengések
Nagyszalontán az RMDSZ megőrizné elsöprő többségét a helyi önkormányzatban – tizenhárom tanácsosa van a tizenhét tagú testületben –, Török László pedig negyedik polgármesteri mandátumáért korteskedik. Török szociális lakások létesítését ígéri, felkarolná a kis- és középvállalkozásokat, és munkahelyteremtéssel akarják elejét venni annak, hogy a fiatalok kivándoroljanak. A szövetség terveibe beleszólhat az EMNP is: az alakulat tanácsosjelölt-listát és Balogh János személyében polgármesterjelöltet is állított Arany János szülővárosában.
Magyar–magyar verseny lesz Érmihályfalván is, ahol az RMDSZ-es Nyakó József polgármester újabb mandátumért indul, de bejelentkezett a megmérettetésre az Erdélyi Magyar Néppárt is, aki Baricz-Nánási Ferencet jelöli a városvezetői tisztségre, sikerében egyébként a pártvezetés is nagyon bízik. Béres Csaba is újrázna Székelyhídon, az RMDSZ-es elöljáró irodáját azonban az EMNP színeiben induló Rhédey Emília is elfoglalná. Margittán a szövetséget képviselő jelenlegi polgármester, Pocsaly Zoltán a papírforma szerint a legesélyesebb, de szavazatokért küzd a néppárt által támogatott független polgármesterjelölt, Zsembinszky István is.
Gyergyai Csaba, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
VÁLASZTÁS – A vasárnapi helyhatósági választások legnagyobb tétje Nagyváradon, hogy a Nemzeti Liberális Párt (PNL) többséget tud-e szerezni a helyi önkormányzatban, ahol a helyi magyarságot jelenleg hat RMDSZ-es tanácsos képviseli.
Az már korábbról is látszott, és a felmérések is azt mutatják, hogy a polgármesteri tisztségért zajló versengés – melyre két magyar jelölt is bejelentkezett – nem lesz szoros, az immár a harmadik mandátumára pályázó Ilie Bolojan népszerűsége ugyanis töretlennek tűnik a bihari megyeszékhelyen. Bár a 47 éves liberális matematikatanár többször hozott hevesen vitatott döntéseket, a városvezetési stratégiája is megosztja az embereket, az IRES közvélemény-kutató intézet legfrissebb felmérése azt mutatja, a helybeliek 59 százaléka Bolojan-párti, a polgármester vetélytársai pedig az öt százalékot sem érték el.
Az RMDSZ jelöltje, Huszár István jelenlegi alpolgármester a második helyen áll 3 százalékkal, míg Zatykó Gyula a hatos listát 0,4 százalékkal zárja. A megkérdezettek 16 százaléka egyelőre nem hozott döntést. „A legjobb felmérés június 5-én lesz. Láttam már többfélét, de én úgy gondolom, hogy ezek a felmérések mindig azoknak kedveznek, akik megrendelik” – jegyezte meg Huszár, aki családorientált Nagyváradot ígér, mert meggyőződése, hogy egy stabil társadalmat csak magukat biztonságban érző családokra lehet építeni.
Az RMDSZ egyébként jelentősen felfrissítette tanácsosjelölt-listáját a megyeszékhelyen, és nem titkolt célja, hogy növelje a súlyát az önkormányzatban. Amikor a meglehetősen magabiztos Ilie Bolojant terveiről kérdeztük, az elöljáró csupán annyit válaszolt, a honlapján elérhető a választási programja, ennél többet egyetlen újságírónak sem hajlandó nyilatkozni a témában a sajtótájékoztatókon kívül.
Tanácsosi mandátumokra pályázik az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) is. Zatykó Gyula listavezető-polgármesterjelölt azt mondta, jól képzett, minden területre kiterjedő szakembereket tartalmazó csapattal próbálják átlépni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Zatykó kampányában többször felhívta a figyelmet a magyar identitást veszélyeztető problémákra, amelyekkel szemben a jelenlegi városvezetés érdektelen, s amelyek szerinte szerepet játszanak a fiatalok elvándorlásában.
„Egy olyan városban szeretnénk élni, ahol tudjuk: adóink jó kezekbe kerülnek, nem herdálják el fölösleges beruházásokra, hanem tisztességesen használják fel a lakosság érdekében. Nem háttérmegegyezéseket kell kötni a közösség tudta nélkül, hanem tisztességes, a választópolgárokkal nyílt viszonyban lévő képviseletet kell kialakítani” – mondta a néppárt nagyváradi polgármesterjelöltje.
Komolyabb mozgósításra lesz szükség
Kovács Péter, az RMDSZ ügyvezető elnöke a szövetség Bihar megyei szervezetének nagyváradi kampányindítóján foglalta össze az alakulat célkitűzéseit az idei helyhatósági választáson. „Meg fogjuk szerezni a célul kitűzött 50 ezer szavazatot, lesz alpolgármesterünk Nagyváradon, és alelnökünk a megyei tanácsban, megerősítjük a városi és megyei frakciónkat, lesz 25 magyar polgármester Bihar megyében” – fogalmazott az ügyvezető elnök.
A szövetség a legutóbbi helyhatósági választáson hét tanácsosi mandátumot szerzett a Bihar megyei önkormányzatban, ezúttal pedig úgy próbáltak erősíteni, hogy jelöltlistájukon egy polgári párti (MPP-s) képviselőnek is helyet biztosítottak, bár a 8. pozíciót elfoglaló Helmeczi József bejuttatásához komolyabb mozgósításra van szükség, mint négy évvel ezelőtt. A szövetség megyei tanácselnökjelöltje Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának műszaki igazgatója.
A megyei szintű megmérettetésre az EMNP is jelentkezett, melynek listavezetője, Csomortányi István szerint az ötszázalékos küszöb átlépésével járó két tanácsosi mandátum reális célkitűzés számukra, de a hármat sem tartják lehetetlennek. Csomortányiék egyébként a korrupció elleni harcról beszéltek a legtöbbet a kampányban, és a munkahelyteremtést sürgették. „ Érmelléken, illetve a magyarlakta térségekben munkahelyekre van szükség, jelen pillanatban ugyanis az Érmellék jelentős része Nagyváradra ingázik dolgozni, minimálbérért. Ez tarthatatlan” – magyarázta Csomortányi, aki egy ipari park létrehozását javasolja. Az EMNP szerint az RMDSZ megyei vezetését érintő korrupciós botrányok hatással lehetnek a „tulipánosok” megítélésére, ezzel szemben a néppártosok hangsúlyozták, hogy szervezetükben nincsenek ilyen jellegű problémák.
Kisvárosi versengések
Nagyszalontán az RMDSZ megőrizné elsöprő többségét a helyi önkormányzatban – tizenhárom tanácsosa van a tizenhét tagú testületben –, Török László pedig negyedik polgármesteri mandátumáért korteskedik. Török szociális lakások létesítését ígéri, felkarolná a kis- és középvállalkozásokat, és munkahelyteremtéssel akarják elejét venni annak, hogy a fiatalok kivándoroljanak. A szövetség terveibe beleszólhat az EMNP is: az alakulat tanácsosjelölt-listát és Balogh János személyében polgármesterjelöltet is állított Arany János szülővárosában.
Magyar–magyar verseny lesz Érmihályfalván is, ahol az RMDSZ-es Nyakó József polgármester újabb mandátumért indul, de bejelentkezett a megmérettetésre az Erdélyi Magyar Néppárt is, aki Baricz-Nánási Ferencet jelöli a városvezetői tisztségre, sikerében egyébként a pártvezetés is nagyon bízik. Béres Csaba is újrázna Székelyhídon, az RMDSZ-es elöljáró irodáját azonban az EMNP színeiben induló Rhédey Emília is elfoglalná. Margittán a szövetséget képviselő jelenlegi polgármester, Pocsaly Zoltán a papírforma szerint a legesélyesebb, de szavazatokért küzd a néppárt által támogatott független polgármesterjelölt, Zsembinszky István is.
Gyergyai Csaba, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2016. június 13.
Érmelléki zászló- és emlékműavatás a nemzeti összetartozás napján
Érmihályfalván ( Bihar m.) a június 12-i, vasárnap délelőtti istentiszteleten felavatták a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek közös zászlaját, valamint az Összetartozunk nevet viselő emlékművet. Igét hirdetett Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök.
Az eseményen mintegy háromszáz hívő mellett jelen volt Laky-Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese, Érmihályfalva magyarországi testvértelepüléseiről pedig Kovács Péter, Budapest XVI. kerületének polgármestere, Püspökladány, Balmazújváros, Hajdúnánás lelkészei, valamint Kovács Béla professzor, a temesvári gyülekezet főgondnoka. A fővárosi polgármester egy gazdagon hímzett országzászlót is hozott ajándékba, amelyet Kovács Zoltán mihályfalvi főgondnok vehetett át.
Az esemény jellegét (2010-ig trianoni vasárnapként emlékeztek meg róla) minden esztendőben az első világháborút lezáró június 4-i trianoni békeszerződés adta (idén a megemlékezés a június 5-i romániai helyhatósági választások miatt tolódott el), mely paktum mind gazdasági-társadalmi, mind vallási hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, „mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyart országhatároktól függetlenül, vallási és politikai hovatartozás nélkül” – fogalmazott a kárpátaljai református püspök.
Az 1881-es Debreceni Alkotmányozó Zsinat 2009. május 22-i érvényesítése (128 év után) kimondta a Magyar Református Egyház részegyházainak újraegyesítését. Ennek kapcsán avatták fel az Érmellék „fővárosában” a Kárpát-medence kilenc egyházkerületét egyesítő zászlaját, amelyre rá van hímezve valamennyi kerület címere. A zászló díszvarrata mintegy 600 ezer öltéssel készült el Debrecenben – mondta Balázsné Kiss Csilla házigazda lelkipásztor. A egyházi összetartozásnak a szószék melletti falon függő jelképét a település ’56-os mártír lelkészének emlékére alapított Sass Kálmán-díj két fiatal tulajdonosa – Papp István és Hengye Kincső – leplezte le és Rákosi Jenő érmelléki esperes áldotta meg. Ezt megelőzően Kele Erzsébet, a helybéli Pálfy Gizella Nőszövetség elnöke mondott verset.
A templomdomb kertjében, mely alatt bernáthfalvi Bernáth József, a helyi református egyház mentora és 1848-as hadfi nyugszik családjával együtt, Kovács Zoltán főgondnok és Karászi Lóránt gondnok vonta fel az ajándékba kapott országzászlót, majd ugyancsak ők leplezték le a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékművet, illetve a Bernáth család nyughelyét jelképező gránitkövet is, amelynek alakzatát a régi templomtorony mintájára formázták. Az emlékmű fő motívuma a Szentkorona és a „…mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg…” (1Kor 12,13) igerészlet. A templomkerti ceremónián Vagyon Ilona, Balázs Kiss Borbála és Csűri Enikő mondott verset, Balázs Kiss Máté pedig a heidelbergi kátéból idézett. Díszőrséget állt a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület néhány tagja, valamint a Vitézi Rend képviseletében Hegedűs Attila.
A templomi perselyek tartalmát, a mintegy 200 ezer forintnak megfelelő összeget, ami az előre meghirdetett adakozás nyomán gyűlt össze, a kárpátaljai rászorultaknak ajánlották fel.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
Érmihályfalván ( Bihar m.) a június 12-i, vasárnap délelőtti istentiszteleten felavatták a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek közös zászlaját, valamint az Összetartozunk nevet viselő emlékművet. Igét hirdetett Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspök.
Az eseményen mintegy háromszáz hívő mellett jelen volt Laky-Takács Péter kolozsvári magyar konzul, Rákosi Jenő, az Érmelléki Református Egyházmegye esperese, Érmihályfalva magyarországi testvértelepüléseiről pedig Kovács Péter, Budapest XVI. kerületének polgármestere, Püspökladány, Balmazújváros, Hajdúnánás lelkészei, valamint Kovács Béla professzor, a temesvári gyülekezet főgondnoka. A fővárosi polgármester egy gazdagon hímzett országzászlót is hozott ajándékba, amelyet Kovács Zoltán mihályfalvi főgondnok vehetett át.
Az esemény jellegét (2010-ig trianoni vasárnapként emlékeztek meg róla) minden esztendőben az első világháborút lezáró június 4-i trianoni békeszerződés adta (idén a megemlékezés a június 5-i romániai helyhatósági választások miatt tolódott el), mely paktum mind gazdasági-társadalmi, mind vallási hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, „mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyart országhatároktól függetlenül, vallási és politikai hovatartozás nélkül” – fogalmazott a kárpátaljai református püspök.
Az 1881-es Debreceni Alkotmányozó Zsinat 2009. május 22-i érvényesítése (128 év után) kimondta a Magyar Református Egyház részegyházainak újraegyesítését. Ennek kapcsán avatták fel az Érmellék „fővárosában” a Kárpát-medence kilenc egyházkerületét egyesítő zászlaját, amelyre rá van hímezve valamennyi kerület címere. A zászló díszvarrata mintegy 600 ezer öltéssel készült el Debrecenben – mondta Balázsné Kiss Csilla házigazda lelkipásztor. A egyházi összetartozásnak a szószék melletti falon függő jelképét a település ’56-os mártír lelkészének emlékére alapított Sass Kálmán-díj két fiatal tulajdonosa – Papp István és Hengye Kincső – leplezte le és Rákosi Jenő érmelléki esperes áldotta meg. Ezt megelőzően Kele Erzsébet, a helybéli Pálfy Gizella Nőszövetség elnöke mondott verset.
A templomdomb kertjében, mely alatt bernáthfalvi Bernáth József, a helyi református egyház mentora és 1848-as hadfi nyugszik családjával együtt, Kovács Zoltán főgondnok és Karászi Lóránt gondnok vonta fel az ajándékba kapott országzászlót, majd ugyancsak ők leplezték le a nemzeti összetartozást szimbolizáló emlékművet, illetve a Bernáth család nyughelyét jelképező gránitkövet is, amelynek alakzatát a régi templomtorony mintájára formázták. Az emlékmű fő motívuma a Szentkorona és a „…mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg…” (1Kor 12,13) igerészlet. A templomkerti ceremónián Vagyon Ilona, Balázs Kiss Borbála és Csűri Enikő mondott verset, Balázs Kiss Máté pedig a heidelbergi kátéból idézett. Díszőrséget állt a Pusztai Farkasok Hagyományőrző Íjászegyesület néhány tagja, valamint a Vitézi Rend képviseletében Hegedűs Attila.
A templomi perselyek tartalmát, a mintegy 200 ezer forintnak megfelelő összeget, ami az előre meghirdetett adakozás nyomán gyűlt össze, a kárpátaljai rászorultaknak ajánlották fel.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
2016. július 14.
Kassai cserkészek Biharban
A kassai II. Rákóczi György cserkészcsapatot pár napos Bihar megyei látogatása során a szalacsi 3. sz. Dr. Andrássy Ernő cserkészcsapat látta vendégül a helyi „Zöld házban”.
A Szlovákiából érkezett magyar cserkészeket Szegedi Dávid szalacsi parancsnok kalauzolta ittlétük idején. Ellátogattak Nagyváradra is, ahol megtekintették a megyeközpont több nevezetességét, mint például a bazilikát, a belvárost és a várat.
Természetesen az Érmellék jellegzetességeit is megismerhették a vendégek, az ottományi kúriában egy külön előadást is hallhattak a táj sajátosságairól és értékeiről. Ezen a rendezvényen részt vett Borsi Lóránt, a Bihar Megyei Cserkész Ifjúsági Szövetség elnöke is, ahol Horváth Béla polgármesterrel, a szervezet alelnökével közösen köszöntötték a vendégeket, külön kiemelve Horváth Dánielt a kassai cserkészcsapat parancsnokát. Borsi Lóránt elmondta, hogy külön örül a látogatásnak, hiszen az ilyen jellegű találkozások alkalmat adnak a tapasztalatcserére, valamint a cserkésztestvériség gyakorlatban való megélésére. A megbeszélés végül közös fotózással zárult és ígérettel, hogy a jövőben is ápolják a jó kapcsolatot.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
A kassai II. Rákóczi György cserkészcsapatot pár napos Bihar megyei látogatása során a szalacsi 3. sz. Dr. Andrássy Ernő cserkészcsapat látta vendégül a helyi „Zöld házban”.
A Szlovákiából érkezett magyar cserkészeket Szegedi Dávid szalacsi parancsnok kalauzolta ittlétük idején. Ellátogattak Nagyváradra is, ahol megtekintették a megyeközpont több nevezetességét, mint például a bazilikát, a belvárost és a várat.
Természetesen az Érmellék jellegzetességeit is megismerhették a vendégek, az ottományi kúriában egy külön előadást is hallhattak a táj sajátosságairól és értékeiről. Ezen a rendezvényen részt vett Borsi Lóránt, a Bihar Megyei Cserkész Ifjúsági Szövetség elnöke is, ahol Horváth Béla polgármesterrel, a szervezet alelnökével közösen köszöntötték a vendégeket, külön kiemelve Horváth Dánielt a kassai cserkészcsapat parancsnokát. Borsi Lóránt elmondta, hogy külön örül a látogatásnak, hiszen az ilyen jellegű találkozások alkalmat adnak a tapasztalatcserére, valamint a cserkésztestvériség gyakorlatban való megélésére. A megbeszélés végül közös fotózással zárult és ígérettel, hogy a jövőben is ápolják a jó kapcsolatot.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2016. augusztus 23.
„Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
2016. augusztus 25.
Ellenzi az RDMSZ az új közigazgatási besorolásról szóló törvénytervezetet
Jelen formájában nem támogatja az RMDSZ a települések új közigazgatási besorolásáról szóló, nemrég közvitára bocsátott törvénytervezetet – közölte Cseke Attila csütörtökön Nagyváradon.
Az RMDSZ Bihar megyei képviselője kifejtette: a törvénytervezet egyetlen jó pontja, hogy lehetővé teszi a városokhoz csatolt falvaknak a különféle fejlesztési programokban való részvétélet.
Cseke Bihar megyei példákkal illusztrálta a tervezet negatívumait. Nagyvárad közel 200 ezer lakosával mindössze másodrendű regionális pólus lenne, hasonlóan például a százezres lakosú Drobeta Turnu Severinhez.
Az elsődleges regionális pólusoknak legalább 250 ezer, vonzáskörzetükkel együtt legalább 400 ezer lakosa van, és országos jelentőségű intézményekkel, legalább tízezer diákot oktató egyetemmel, első és második kategóriájú kórházakkal, illetve kutatási-fejlesztési intézettel rendelkeznek. Ezeknek a kritériumoknak jelenleg öt város felel meg: Kolozsvár, Konstanca, Craiova, Iași és Temesvár. A másodlagos regionális pólusoknak legalább 100 ezer, vonzáskörzetükkel együtt legalább 300 ezer lakosa van, és többek között megyei jelentőségű intézményekkel, legalább egy egyetemmel, harmadik, negyedik és ötödik kategóriájú kórházakkal rendelkeznek.
Bihar megyében ugyanakkor egyetlen város sem lenne másodlagos megyei pólus, mivel a lakosság lélekszáma nem felel meg a kívánalmaknak. Ezeknek a településeknek ugyanis legalább 20 ezer, vonzáskörzetükkel együtt pedig legalább 50 ezer lakosa kell hogy legyen, ugyanakkor többek között egy kihelyezett egyetemi karral vagy posztliceális képzést nyújtó tanintézménnyel kell hogy rendelkezzen.
Még nagyobb a baj Biharban az úgynevezett rurális pólusok kapcsán, ilyen ugyanis nem lesz sem Érmelléken, sem a Hegyközben, sem Belényes környékén. A hat rurális pólus Bihar megyében Mezőtelegd, Rév, Tenke, Berettyószéplak, Barátka és Bihardobrosd lenne. A felsoroltak közül azonban Tenkének és Mezőtelegdnek is több lakosa van, mint a 6800-nál valamivel nagyobb lélekszámú Bihardiószegnek, utóbbinak mégis össze kellene olvadnia más településsel.
Cseke Attila szerint nem a szakértői kormánynak, és nem három hónappal mandátuma vége előtt kellett volna előállnia a tervezettel, melyet ráadásul, ha mégis elfogadják, nagyon nehéz lenne módosítani. A képviselő szerint emellett alkotmányellenes a törvénytervezet ama kitétele, mely szerint, ha 2025. december 31-ig népszavazással nem olvadnak össze az arra kijelölt települések, akkor azokat 2026. január elsejétől kormányhatározattal össze lehet olvasztani.
Fried Noémi Lujza
maszol.hu
Jelen formájában nem támogatja az RMDSZ a települések új közigazgatási besorolásáról szóló, nemrég közvitára bocsátott törvénytervezetet – közölte Cseke Attila csütörtökön Nagyváradon.
Az RMDSZ Bihar megyei képviselője kifejtette: a törvénytervezet egyetlen jó pontja, hogy lehetővé teszi a városokhoz csatolt falvaknak a különféle fejlesztési programokban való részvétélet.
Cseke Bihar megyei példákkal illusztrálta a tervezet negatívumait. Nagyvárad közel 200 ezer lakosával mindössze másodrendű regionális pólus lenne, hasonlóan például a százezres lakosú Drobeta Turnu Severinhez.
Az elsődleges regionális pólusoknak legalább 250 ezer, vonzáskörzetükkel együtt legalább 400 ezer lakosa van, és országos jelentőségű intézményekkel, legalább tízezer diákot oktató egyetemmel, első és második kategóriájú kórházakkal, illetve kutatási-fejlesztési intézettel rendelkeznek. Ezeknek a kritériumoknak jelenleg öt város felel meg: Kolozsvár, Konstanca, Craiova, Iași és Temesvár. A másodlagos regionális pólusoknak legalább 100 ezer, vonzáskörzetükkel együtt legalább 300 ezer lakosa van, és többek között megyei jelentőségű intézményekkel, legalább egy egyetemmel, harmadik, negyedik és ötödik kategóriájú kórházakkal rendelkeznek.
Bihar megyében ugyanakkor egyetlen város sem lenne másodlagos megyei pólus, mivel a lakosság lélekszáma nem felel meg a kívánalmaknak. Ezeknek a településeknek ugyanis legalább 20 ezer, vonzáskörzetükkel együtt pedig legalább 50 ezer lakosa kell hogy legyen, ugyanakkor többek között egy kihelyezett egyetemi karral vagy posztliceális képzést nyújtó tanintézménnyel kell hogy rendelkezzen.
Még nagyobb a baj Biharban az úgynevezett rurális pólusok kapcsán, ilyen ugyanis nem lesz sem Érmelléken, sem a Hegyközben, sem Belényes környékén. A hat rurális pólus Bihar megyében Mezőtelegd, Rév, Tenke, Berettyószéplak, Barátka és Bihardobrosd lenne. A felsoroltak közül azonban Tenkének és Mezőtelegdnek is több lakosa van, mint a 6800-nál valamivel nagyobb lélekszámú Bihardiószegnek, utóbbinak mégis össze kellene olvadnia más településsel.
Cseke Attila szerint nem a szakértői kormánynak, és nem három hónappal mandátuma vége előtt kellett volna előállnia a tervezettel, melyet ráadásul, ha mégis elfogadják, nagyon nehéz lenne módosítani. A képviselő szerint emellett alkotmányellenes a törvénytervezet ama kitétele, mely szerint, ha 2025. december 31-ig népszavazással nem olvadnak össze az arra kijelölt települések, akkor azokat 2026. január elsejétől kormányhatározattal össze lehet olvasztani.
Fried Noémi Lujza
maszol.hu
2016. augusztus 31.
A diáknak legyen jó az oktatási hálózat
Néhány héttel ezelőtt, a menetrendszerűen sok bukást eredményező érettségi után adott kritikus hangvételű interjút lapunknak (itt és itt) a Csíkszeredai Balázs Lajos egyetemi docens, a román nyelv oktatásának egyik szakértője. Az elhangzottakra reagálni kívánt az oktatásügyi tárca államtitkára, Király András, akit a téma egyéb vonzatairól is kérdezett Szilágyi Aladár és Szűcs László.
- Államtitkár úr, mielőtt bármibe is belekezdenénk, azt kérdezném: a jelenleg érvényes tanügyi törvény mennyire biztosít jogi keretet ahhoz, hogy a magyar diákoknak, illetve más kisebbségekhez tartozóknak garantálja a román nyelvnek nem anyanyelvként való oktatását?
- A 2011-es törvény tételesen tartalmazza ezt. Előírja, hogy minden tantárgyat anyanyelven kell tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével, amelyet – és ezt hangsúlyozni szeretném – minden kisebbség számára írt tankönyvek, illetve specifikus tanterv alapján kell tanítani. És ugyanennek az irányelvnek az alapján történik a vizsgáztatás is.
- Ugyanez a törvény tartalmaz egy olyan kitételt is, mely szerint a román nyelvet kisebbségi iskolákban oktató tanárok számára nem kötelező az illető nyelvnek az ismerete. Ez így mArad, mai napig érvényes?
- A hatályban lévő törvény kimondja, hogy azok a pedagógusok, akik kisebbségi nyelvű iskolákban szaktárgyakat tanítanak, azoknak kötelességük a kisebbségi szaknyelv ismerete, kivételt képez ez alól a román nyelv és irodalom.
- Tehát ez azt jelenti, hogy a romántanár nem köteles például magyarul tudni, ha magyar iskolában tanít?
- Igen, ez így van.
- És ezen nem lehetett változtatni? Hiszen, szórványvidékeken nem, de mondjuk olyan régiókban, mint amilyen teszem azt, a Székelyföld vagy az Érmellék tisztán magyarlakta helyei, a gyermekeknek nincs meg a - lehetőségük abban a nyelvi közegben élni, mint a például a bánságiaknak, avagy a dél-erdélyieknek.
- Jómagam is részt vettem annak a csoportnak a munkájában, amelyik a törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részét dolgozta ki. Viszont a parlamenti vita során nem tudtuk másképp megvédeni azt, hogy a román specifikus tantárgyként kerüljön a jogszabályba. A román kollegák elmondták, hogy ez egy nyelv- vagy irodalomóra, ahol a román nyelvet kell megtanulni, és nem magyarul kell beszélni a gyerekkel. A törvény tehát így lett szentesítve.
- Mi a jelenlegi helyzet? Az új szemléletű tantervet minden szinten, minden osztály számára kidolgozták és elfogadták már?
- Nem, még nem. A tanügyi törvényt úgy dolgoztuk ki, hogy az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig érvényes az oktatási törvénynek ez a kitétele, az elemi, a gimnáziumi és a líceumi oktatásra egyaránt. A törvény szellemisége alapján ezt a reformot rövid időn belül kellett volna életbe ültetni, ám a jelenlegi helyzet alapján ez a struktúra csak 2025-re lesz kiterjesztve az oktatás minden szintjére. Tehát akkorára az előkészítőtől az érettségiig mindenki specifikus tanterv alapján fog tanulni. Jelenleg az előkészítősök, az első osztályosok, a másodikosok illetve a harmadikosok tanulhatták új tanterv szerint a román nyelvet, de a hamarosan elkezdődő új tanévtől – 2016/2017 – a negyedik osztály számára is változik a tanterv és a tankönyv. Én nem akarok Balázs Lajosnak sem válaszolni, sem vitatkozni vele. Az ember, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy mi történt az elmúlt tíz évben, azzal én nem vitatkozom és nem is akarok. Egy ember, aki a kérdés egyik szakemberének tartja magát, attól furcsa azt a megállapítást hallani, hogy nem tudja mi történt ez elmúlt tíz évben. Mégis határozott véleményt alkot a témáról.
- Ön szerint mi az, amit „nem tud” a Balázs tanár úr?
- Egyszerűen kiderült, hogy Balázs Lajos nem tudja vagy nem akarja tudni mi történt 2006-tól errefele.
- Akkor beszéljünk konkrétan arról, hogy mi is történt az utóbbi tíz esztendőben?
- Szívesen beszélek arról, hogy mi minden történt. 2006-ról és 2007-ről tudni kell egy nagyon fontos dolgot: én akkor képviselő voltam, és a parlament elfogadta az úgynevezett ARACIP és ARACIS törvényt, a tanügyi intézmények értékeléséről szóló jogszabályt. Ennek az egyik következménye az volt, hogy az oktatásba be kellett vezetni a kompetencia alapú oktatási rendszert. Én akkor még nem dolgoztam a minisztériumban, a minisztériumot valószínűleg váratlanul érte ez az elég gyors döntés, és ennek következtében beindítottak egy olyan folyamatot, amelynek során a tanterveket kompetencia alapúvá igyekeztek tenni. Elmondták a tárca akkori munkatársai, hogy ez csupán kozmetikázása volt a tantervnek, semmilyen lényegi változás nem történt. Nos, ebbe a folyamatba csöppent bele Balázs Lajos, aki úgy értelmezte a helyzetet – megértem őt –, hogy új tantervet kellene írni, amit egy új tankönyv követ. Ez nem történt meg, mert a tanterveket gyorsan kozmetikázták. Ugye, a klasszikus vicc szerint a bútorokat kell kidobni, hogy jobban menjen egy intézmény, de itt megállt az egész történet. A magyar közösségre jellemzően, ekkor mindenki azt hitte, hogy minden pozitív irányba fog változni. Sokan azt remélték, hogy ennek hatására egy egész oktatást átfogó tantervíró gépezet fog beindulni, ám sajnos ez akkor nem történt meg, mert maga a tanügyi törvény sem tette ezt lehetővé. Az 1995-ben elfogadott 84-es számú törvény 2011-ig volt érvényben és ez egy bizonyos irányt adott az egész oktatásnak. Viszont ez a törvény nem tartalmazott olyan előírásokat, amelyek a román nyelv specifikus oktatását irányozták volna elő. Hogy mi változott? 2010-ben, amikor az RMDSZ ismét kormányra került, teljesen új kormányzati csapat alakult ki, egy demokrata párti – RMDSZ-es koalíció, a kisebbségek által támogatva. Elfogadták, hogy szükség van egy új tanügyi törvényre, s ez a 2011-es törvény, amely úgyszintén sok vitát váltott ki, de meggyőződésem az, hogy a kisebbségi fejezeteit és magát, a törvény szellemét tekintve, egy haladó törvény született. Hogy ma hova jutott, az más kérdés. Hogy mit sikerült megvalósítani, mit nem, az annak a következménye, hogy négyszer volt kormányváltás, én magam a kilencedik minisztert élem meg. Visszatérve a kérdésre, a kisebbségi fejezetekbe be tudtuk vinni azt, hogy mindent anyanyelven lehessen tanítani, elfogadtattuk a Románia történelme és földrajza anyanyelven való oktatását, lefordított tankönyvekből, és a specifikus román nyelv és irodalom tanterv, illetve tankönyv lehetőségét. Mi 2011-ben nagyon gyorsan hozzáfogtunk ehhez. Bevezettünk egy új „specifikus tantárgyak” fogalmat, amelyet a következő tantárgyakra vonatkozóan használunk: román nyelv, a zene és a kisebbség és hagyománytörténet. Visszahívtam Bukarestbe Murvai Lászlót, aki ismert mindenkit, és tudta, hogyha gyorsan akarunk dolgozni, mihez, hogyan kell hozzányúlni. Kialakítottuk a munkacsoportokat, és nem is egy év alatt, több konzultációt követően, az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig megvalósítottuk az új tanterveket. Akkor, a Daniel Funeriu minisztersége idején, úgy gondoltuk – adott is volt a lehetőség, hiszen Markó Béla teljes mértékben támogatta ezt az ügyet –, hogy gyors reformot tudunk végrehajtani, úgy, hogy néhány éven belül, előbb az elemi, majd a gimnáziumi, végül a líceumi oktatásban sor kerül a specifikus román tanterv bevezetésére. Sajnos, 2012-ben megbukott a kormány, új kormány került hatalomra, új nézetekkel. A kisebbségi fejezet viszont nem változott, tovább dolgoztunk a megadott lehetőségek mentén. 2013-ban hirdette meg a Minisztérium az első tankönyvpályázatokat, a kompetencia alapú oktatás bevezetésére. Számunkra nem volt előnyös a minisztériumnak az az elképzelése, hogy a klasszikus tankönyv mellett legyen egy digitális változata is a tankönyveknek. Én értem a modernizálásra való törekvést, de az egyszerűen érthetetlen, hogy eltérő helyzetben és környezetben, hogyan lehet egy digitális tankönyvet megfelelően használni. Ennek az lett a következménye, hogy digitális változat híján számos nagyon jó tankönyv nem ment át a rostán. De ezzel együtt, ma úgy állunk, hogy az elemi tagozaton minden osztálynak megvan az a tankönyve, amelyet specifikus tantervek alapján készítettek. A harmadikos tankönyvek egyike a hatalmas anyagi és technikai követelmények miatt nem ment át a liciten, egy másik pedig lekéste azt. Ezek azok a tankönyvek, amelyek az új tanterv szerinti kompetencia személet alapján, a román nyelv tanításának újszerű megközelítését viszik be a magyar nyelvű oktatásba.
A hatályban lévő tantervek bemutató jegyzéke is hangsúlyozza: „a tanterv, a román nyelv tanulásának újszerű megközelítését javasolja a magyar anyanyelvű oktatásban: a kommunikatív-funkcionális modell alkalmazását.” A sok nyelvtani ismeret helyett a kommunikációra fekteti a hangsúlyt, amit nagyon szépen jelez már magának a tantárgynak a megnevezése is: Kommunikáció román nyelven a magyar kisebbség számára (Comunicare în limba română pentru școlile și secțiile cu predare în limba maghiară).
- Ezeknek netán több változatuk van, vagy miden osztályra csupán egy-egy tankönyv született?
- Jelenleg két tankönyvíró csapat tevékenykedik, az egyik, az a Kreatív Kiadóval dolgozik együtt, a másik pedig a Corvin Kiadóval. A pályázatokra maguk a kiadók jelentkeznek. Éppen ezért a tankönyvek megjelenésének elengedhetetlen feltétele az, hogy a tankönyvíró csapat munkájának megjelenését a kiadók felvállalják. Vannak osztályok, ahol mind a két kiadó nyert, de olyanok is, ahol csak az egyiknek a tankönyvét fogadták el. Viszont én remélem, hogy most változás áll be a tankönyvkiadással megbízott intézmény, az Országos Tanterv és Vizsgaközpont (Centru Naţional de Evaluare şi Examinare) berkein belül is. Ebben a kérdésben már egyeztettünk a miniszterrel is, és többen is támogattuk azt az elképzelést, miszerint a digitális tankönyveket ki kell venni, esetleg segédanyagként, de nem kötelező módon használni. Így lehetőség nyílhat az úgynevezett alternatív tankönyveknek a bevezetésére is.
- Mi a helyzet a felső ciklussal?
- Májusban alakultak meg az 5-8. osztályos tantervíró munkacsoportok. Ezek megalakulása előtt nyílt kiírás jelent meg a Minisztérium honlapján a tantervíró munkacsoportokba való jelentkezés lehetőségéről. Ha valaki konstruktívan szeretett volna bekapcsolódni a román nyelv specifikus oktatásának folyamatába, meg volt rá a lehetősége: hivatalosan be kellett jelentkeznie. A tanterv jóvá lett hagyva a 2016-17-es tanévre, amikor a mostani negyedikesek ötödikesek lesznek, ők tovább kell vigyék azt, amit a specifikus tantervvel elkezdtek. Tehát nem lesz törés.
- Ezek után fölösleges aziránt érdeklődnünk, hogy a középiskolai szinten hogyan állnak?
- Mi jól állunk, tantervünk van, hiszen egyszerre dolgoztuk ki minden szintnek a tanterveit. Csak sajnos, így halad a román tanügyi reform, most következik az ötödik, aztán a hatodik osztály és így tovább. Amikor a mostani ötödikes diák kilencedikes lesz, már tovább folytatja a specifikus román tanterv alapján a román nyelv tanulását.
- Államtitkár úr, én nem csupán azért kérdeztem rá a tankkönyv-változatok ügyére, hogy „meglegyen ez a játék”, hogy több eszköz közül választhat a tanár, bár több tantárgy esetében már ez a helyzet. Elsőrendűnek tartom azt a szempontot – ebben oszthatjuk Balázs tanár úr véleményét –, hogy a román nyelv oktatását annak a figyelembe vételével kellene differenciálni, hogy más nyelvi helyzetben vannak a szórványvidékeken és kisebbségben élő magyar tanulók, mint a tömbmagyarságban, Székelyföldön, avagy az Érmellék bizonyos részein, ahol a hétköznapi érintkezésben alig vagy egyáltalán nem hallhatnak román szót.
Akkor ennek az eszmefuttatásnak az alapján kellene egy külön tankönyv a Székelyföldnek, egy a Kalotaszegnek, kellene egy tankönyv az Érmelléknek is? Igazából ennek egy akadálya van: az, hogy nem áll össze egy olyan tankönyvíró csapat, amely ezt megvalósítsa, és nincsen olyan kiadó, amely ennek a megjelentetését felvállalná. Egy könyv akkor tankönyv, ha bizonyos kritériumoknak megfelel, és ha elfogadják. Az úgynevezett Székelyföld történelme című kézikönyv tankönyvként történt bemutatása nagyfokú bizalmatlanságot szült a magyar közösség irányába. Ez visszavetett minket legalább tíz évvel, mindahhoz képest, amit addig elértünk. Azt, hogy egy kézikönyvet próbáltak bevinni az oktatásba tankönyvként, minisztériumi jóváhagyás nélkül, az illetékesek mélyen nem tudták elfogadni. Hiába magyaráztuk azt, hogy ez egy kézikönyv és hivatalosan nem is használjál tankönyvként – amint ez ki is derült a minisztériumi ellenőrzések kapcsán – , ettől arrafelé került be az a teljesen diszkriminatív előírás a tankönyvírás módszertanába, hogy minden anyanyelven írt tankönyvet le kell fordítani román nyelvre.
- Elnézést, államtitkár úr, én nem arra gondoltam, hogy „tájspecifikus” tankönyvekre volna szükség. Egyszerűen arról van szó, hogy ahol a tömbmagyarság él együtt nagyon kevés románsággal, ott teljesen más a nyelvi helyzet, mint a szórványokban. Az a gyermek, aki az iskolában hall először román szót, az gyakorlatban hátrányban van a szórványvidéken élőhöz képest.
- Tökéletesen igaza van, de én ebben a pillanatban annyit tudok mondani, hogy álljon össze egy olyan csapat, amelyik megírja azt a bizonyos tankönyvet, az érvényben lévő módszertan alapján. Ahogy nézem, a tankönyvírók közül többen a Székelyföldről jöttek, ezek a pedagógusok pontosan ismerik az ottani helyzetet. A román nyelv alaposabb elsajátításának érdekében azonban lehet írni segédanyagokat meg lehet jelentetni kézikönyvet. Az új fölmérések szerint nem kimondottan az anyag ismerete, hanem a tananyag alkalmazásának a kérdésében vannak gondok. Másodikos-negyedikes gyerekek kapnak egy egyszerű szövegrészletet, amelyet saját szavaikkal kell megmagyarázzanak. Tehát megvolnának azok a lehetőségek, hogy segédanyagokkal a kérdést hatékonyabban lehessen kezelni. De úgy érzem, ez első sorban azoknak a kollegáknak lenne a feladata, akik gyakorolják ezt a tevékenységet.
- Mit tud mondani az érettségivel kapcsolatban – ami a legtöbb vita, a legtöbb indulat kiváltója? Miben reménykedhetnek azok, akik a következő három-négy évben érettségiznek?
- Egyrészt úgy érzem, 2011-től megváltozott a minisztérium hozzáállása az érettségihez. Régebben az érettségi egy komoly vizsga volt, de ezt a komolyságát elvesztette 90-től errefelé. Nem tartom jó ötletnek, de valamit kellett tenni: a vizsgatermek kamerákkal való felszerelése, a hangfelvételt és egyéb, eddig a tanügyben ismeretlen módszert bevezetni. Ennek következményeként az iskolák, maguk a diákok is kezdik az érettségit komolyan venni. Ami a bukások arányát illeti, nem veszünk figyelembe egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy 2009-ben miniszteri rendelettel megszűntek az úgynevezett szakiskolák. Ennek az lett a következménye, hogy minden líceumi kapu kinyílt, és mindenki a líceumban tanult tovább, mert nem volt más lehetősége. Másrészt a tízosztályos oktatás a kötelező. Az iskolák teljesítették a beiskolázási számot, aki bekerült a kilencedikbe, az ki is került a tizenkettedikben. Nem biztos, hogy a felkészültsége olyan volt, hogy az érettségi vizsgának megfeleljen. Úgy vélem, a bukási arányokat összhangba kell hozni azzal, hogy még mindig túl sok a líceumunk. Ez az én véleményem, rendet kell teremteni, egyszer s mindenkorra. Megfelelő szakiskolai oktatással, illetve azzal az új lehetőséggel, hogy a líceumok versenyvizsgázhassanak, nagyobb rendet tudunk teremteni. Vannak olyan középiskolák, amelyek hosszú évek alatt 10-15 százalékos átmenetelt produkálnak, ezeknek nem tudom, mennyire van helyük a líceumi oktatási rendszerben. Ha tantárgyanként nézzük meg, nem csak románból buknak nagyon sokan, hanem matekból is, a választható tantárgyakból is. Ha a 65 százalékot elérjük országosan, akkor azt mondjuk, hogy ez „nem rossz” eredmény…
- Van-e még valamilyen fontos kérdés, ami kimAradt a beszélhetésünkből? Van-e önnek még valami hozzátoldani valója?
- Azt szeretném, ha egy olyan oktatási hálózatot tudnánk működtetni, ahol jó diáknak lenni. Ha megtalálnák azt a megfelelő arányt a középiskolák, a technológiai líceumok, illetve a szakiskolák között, amelybe a diákok tényleg szívesen iratkoznak be. Az elkövetkező időszaknak az egyik fontos feladata lenne az, hogy nézzük át a kerettanterveket, mert nem korrekt dolog az, hogy egy hetedikes-nyolcadikos diáknak 32-33 órát kell eltöltenie az iskolában. Ezen változtatni kell, hogy az iskola utáni, tehát az „iskola utáni iskola” (after school) keretében a diák értelmesen töltse el az idejét. Adjuk meg az intézményeknek azt a lehetőséget, hogy maguk dönthessenek arról, hogy a felzárkóztató oktatásra mennyi időt szánnak, tehetséggondozásra mennyit, illetve a szabadidő okos felhasználására, a sport, kézimunka és egyéb tevékenységekre. És változatni kellene az oktatás anyagi helyzetén. Nem a fizetésekre gondolok elsősorban. Minden gondunk onnan ered, hogy bár a 2011-es oktatási törvényt egy 6 százalékos nemzeti jövedelmi finanszírozásra szabták, jelenleg azonban még 4 százalékot sem éri el.
erdelyiriport.ro
Néhány héttel ezelőtt, a menetrendszerűen sok bukást eredményező érettségi után adott kritikus hangvételű interjút lapunknak (itt és itt) a Csíkszeredai Balázs Lajos egyetemi docens, a román nyelv oktatásának egyik szakértője. Az elhangzottakra reagálni kívánt az oktatásügyi tárca államtitkára, Király András, akit a téma egyéb vonzatairól is kérdezett Szilágyi Aladár és Szűcs László.
- Államtitkár úr, mielőtt bármibe is belekezdenénk, azt kérdezném: a jelenleg érvényes tanügyi törvény mennyire biztosít jogi keretet ahhoz, hogy a magyar diákoknak, illetve más kisebbségekhez tartozóknak garantálja a román nyelvnek nem anyanyelvként való oktatását?
- A 2011-es törvény tételesen tartalmazza ezt. Előírja, hogy minden tantárgyat anyanyelven kell tanulni, a román nyelv és irodalom kivételével, amelyet – és ezt hangsúlyozni szeretném – minden kisebbség számára írt tankönyvek, illetve specifikus tanterv alapján kell tanítani. És ugyanennek az irányelvnek az alapján történik a vizsgáztatás is.
- Ugyanez a törvény tartalmaz egy olyan kitételt is, mely szerint a román nyelvet kisebbségi iskolákban oktató tanárok számára nem kötelező az illető nyelvnek az ismerete. Ez így mArad, mai napig érvényes?
- A hatályban lévő törvény kimondja, hogy azok a pedagógusok, akik kisebbségi nyelvű iskolákban szaktárgyakat tanítanak, azoknak kötelességük a kisebbségi szaknyelv ismerete, kivételt képez ez alól a román nyelv és irodalom.
- Tehát ez azt jelenti, hogy a romántanár nem köteles például magyarul tudni, ha magyar iskolában tanít?
- Igen, ez így van.
- És ezen nem lehetett változtatni? Hiszen, szórványvidékeken nem, de mondjuk olyan régiókban, mint amilyen teszem azt, a Székelyföld vagy az Érmellék tisztán magyarlakta helyei, a gyermekeknek nincs meg a - lehetőségük abban a nyelvi közegben élni, mint a például a bánságiaknak, avagy a dél-erdélyieknek.
- Jómagam is részt vettem annak a csoportnak a munkájában, amelyik a törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részét dolgozta ki. Viszont a parlamenti vita során nem tudtuk másképp megvédeni azt, hogy a román specifikus tantárgyként kerüljön a jogszabályba. A román kollegák elmondták, hogy ez egy nyelv- vagy irodalomóra, ahol a román nyelvet kell megtanulni, és nem magyarul kell beszélni a gyerekkel. A törvény tehát így lett szentesítve.
- Mi a jelenlegi helyzet? Az új szemléletű tantervet minden szinten, minden osztály számára kidolgozták és elfogadták már?
- Nem, még nem. A tanügyi törvényt úgy dolgoztuk ki, hogy az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig érvényes az oktatási törvénynek ez a kitétele, az elemi, a gimnáziumi és a líceumi oktatásra egyaránt. A törvény szellemisége alapján ezt a reformot rövid időn belül kellett volna életbe ültetni, ám a jelenlegi helyzet alapján ez a struktúra csak 2025-re lesz kiterjesztve az oktatás minden szintjére. Tehát akkorára az előkészítőtől az érettségiig mindenki specifikus tanterv alapján fog tanulni. Jelenleg az előkészítősök, az első osztályosok, a másodikosok illetve a harmadikosok tanulhatták új tanterv szerint a román nyelvet, de a hamarosan elkezdődő új tanévtől – 2016/2017 – a negyedik osztály számára is változik a tanterv és a tankönyv. Én nem akarok Balázs Lajosnak sem válaszolni, sem vitatkozni vele. Az ember, aki nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy mi történt az elmúlt tíz évben, azzal én nem vitatkozom és nem is akarok. Egy ember, aki a kérdés egyik szakemberének tartja magát, attól furcsa azt a megállapítást hallani, hogy nem tudja mi történt ez elmúlt tíz évben. Mégis határozott véleményt alkot a témáról.
- Ön szerint mi az, amit „nem tud” a Balázs tanár úr?
- Egyszerűen kiderült, hogy Balázs Lajos nem tudja vagy nem akarja tudni mi történt 2006-tól errefele.
- Akkor beszéljünk konkrétan arról, hogy mi is történt az utóbbi tíz esztendőben?
- Szívesen beszélek arról, hogy mi minden történt. 2006-ról és 2007-ről tudni kell egy nagyon fontos dolgot: én akkor képviselő voltam, és a parlament elfogadta az úgynevezett ARACIP és ARACIS törvényt, a tanügyi intézmények értékeléséről szóló jogszabályt. Ennek az egyik következménye az volt, hogy az oktatásba be kellett vezetni a kompetencia alapú oktatási rendszert. Én akkor még nem dolgoztam a minisztériumban, a minisztériumot valószínűleg váratlanul érte ez az elég gyors döntés, és ennek következtében beindítottak egy olyan folyamatot, amelynek során a tanterveket kompetencia alapúvá igyekeztek tenni. Elmondták a tárca akkori munkatársai, hogy ez csupán kozmetikázása volt a tantervnek, semmilyen lényegi változás nem történt. Nos, ebbe a folyamatba csöppent bele Balázs Lajos, aki úgy értelmezte a helyzetet – megértem őt –, hogy új tantervet kellene írni, amit egy új tankönyv követ. Ez nem történt meg, mert a tanterveket gyorsan kozmetikázták. Ugye, a klasszikus vicc szerint a bútorokat kell kidobni, hogy jobban menjen egy intézmény, de itt megállt az egész történet. A magyar közösségre jellemzően, ekkor mindenki azt hitte, hogy minden pozitív irányba fog változni. Sokan azt remélték, hogy ennek hatására egy egész oktatást átfogó tantervíró gépezet fog beindulni, ám sajnos ez akkor nem történt meg, mert maga a tanügyi törvény sem tette ezt lehetővé. Az 1995-ben elfogadott 84-es számú törvény 2011-ig volt érvényben és ez egy bizonyos irányt adott az egész oktatásnak. Viszont ez a törvény nem tartalmazott olyan előírásokat, amelyek a román nyelv specifikus oktatását irányozták volna elő. Hogy mi változott? 2010-ben, amikor az RMDSZ ismét kormányra került, teljesen új kormányzati csapat alakult ki, egy demokrata párti – RMDSZ-es koalíció, a kisebbségek által támogatva. Elfogadták, hogy szükség van egy új tanügyi törvényre, s ez a 2011-es törvény, amely úgyszintén sok vitát váltott ki, de meggyőződésem az, hogy a kisebbségi fejezeteit és magát, a törvény szellemét tekintve, egy haladó törvény született. Hogy ma hova jutott, az más kérdés. Hogy mit sikerült megvalósítani, mit nem, az annak a következménye, hogy négyszer volt kormányváltás, én magam a kilencedik minisztert élem meg. Visszatérve a kérdésre, a kisebbségi fejezetekbe be tudtuk vinni azt, hogy mindent anyanyelven lehessen tanítani, elfogadtattuk a Románia történelme és földrajza anyanyelven való oktatását, lefordított tankönyvekből, és a specifikus román nyelv és irodalom tanterv, illetve tankönyv lehetőségét. Mi 2011-ben nagyon gyorsan hozzáfogtunk ehhez. Bevezettünk egy új „specifikus tantárgyak” fogalmat, amelyet a következő tantárgyakra vonatkozóan használunk: román nyelv, a zene és a kisebbség és hagyománytörténet. Visszahívtam Bukarestbe Murvai Lászlót, aki ismert mindenkit, és tudta, hogyha gyorsan akarunk dolgozni, mihez, hogyan kell hozzányúlni. Kialakítottuk a munkacsoportokat, és nem is egy év alatt, több konzultációt követően, az előkészítő osztálytól a tizenkettedikig megvalósítottuk az új tanterveket. Akkor, a Daniel Funeriu minisztersége idején, úgy gondoltuk – adott is volt a lehetőség, hiszen Markó Béla teljes mértékben támogatta ezt az ügyet –, hogy gyors reformot tudunk végrehajtani, úgy, hogy néhány éven belül, előbb az elemi, majd a gimnáziumi, végül a líceumi oktatásban sor kerül a specifikus román tanterv bevezetésére. Sajnos, 2012-ben megbukott a kormány, új kormány került hatalomra, új nézetekkel. A kisebbségi fejezet viszont nem változott, tovább dolgoztunk a megadott lehetőségek mentén. 2013-ban hirdette meg a Minisztérium az első tankönyvpályázatokat, a kompetencia alapú oktatás bevezetésére. Számunkra nem volt előnyös a minisztériumnak az az elképzelése, hogy a klasszikus tankönyv mellett legyen egy digitális változata is a tankönyveknek. Én értem a modernizálásra való törekvést, de az egyszerűen érthetetlen, hogy eltérő helyzetben és környezetben, hogyan lehet egy digitális tankönyvet megfelelően használni. Ennek az lett a következménye, hogy digitális változat híján számos nagyon jó tankönyv nem ment át a rostán. De ezzel együtt, ma úgy állunk, hogy az elemi tagozaton minden osztálynak megvan az a tankönyve, amelyet specifikus tantervek alapján készítettek. A harmadikos tankönyvek egyike a hatalmas anyagi és technikai követelmények miatt nem ment át a liciten, egy másik pedig lekéste azt. Ezek azok a tankönyvek, amelyek az új tanterv szerinti kompetencia személet alapján, a román nyelv tanításának újszerű megközelítését viszik be a magyar nyelvű oktatásba.
A hatályban lévő tantervek bemutató jegyzéke is hangsúlyozza: „a tanterv, a román nyelv tanulásának újszerű megközelítését javasolja a magyar anyanyelvű oktatásban: a kommunikatív-funkcionális modell alkalmazását.” A sok nyelvtani ismeret helyett a kommunikációra fekteti a hangsúlyt, amit nagyon szépen jelez már magának a tantárgynak a megnevezése is: Kommunikáció román nyelven a magyar kisebbség számára (Comunicare în limba română pentru școlile și secțiile cu predare în limba maghiară).
- Ezeknek netán több változatuk van, vagy miden osztályra csupán egy-egy tankönyv született?
- Jelenleg két tankönyvíró csapat tevékenykedik, az egyik, az a Kreatív Kiadóval dolgozik együtt, a másik pedig a Corvin Kiadóval. A pályázatokra maguk a kiadók jelentkeznek. Éppen ezért a tankönyvek megjelenésének elengedhetetlen feltétele az, hogy a tankönyvíró csapat munkájának megjelenését a kiadók felvállalják. Vannak osztályok, ahol mind a két kiadó nyert, de olyanok is, ahol csak az egyiknek a tankönyvét fogadták el. Viszont én remélem, hogy most változás áll be a tankönyvkiadással megbízott intézmény, az Országos Tanterv és Vizsgaközpont (Centru Naţional de Evaluare şi Examinare) berkein belül is. Ebben a kérdésben már egyeztettünk a miniszterrel is, és többen is támogattuk azt az elképzelést, miszerint a digitális tankönyveket ki kell venni, esetleg segédanyagként, de nem kötelező módon használni. Így lehetőség nyílhat az úgynevezett alternatív tankönyveknek a bevezetésére is.
- Mi a helyzet a felső ciklussal?
- Májusban alakultak meg az 5-8. osztályos tantervíró munkacsoportok. Ezek megalakulása előtt nyílt kiírás jelent meg a Minisztérium honlapján a tantervíró munkacsoportokba való jelentkezés lehetőségéről. Ha valaki konstruktívan szeretett volna bekapcsolódni a román nyelv specifikus oktatásának folyamatába, meg volt rá a lehetősége: hivatalosan be kellett jelentkeznie. A tanterv jóvá lett hagyva a 2016-17-es tanévre, amikor a mostani negyedikesek ötödikesek lesznek, ők tovább kell vigyék azt, amit a specifikus tantervvel elkezdtek. Tehát nem lesz törés.
- Ezek után fölösleges aziránt érdeklődnünk, hogy a középiskolai szinten hogyan állnak?
- Mi jól állunk, tantervünk van, hiszen egyszerre dolgoztuk ki minden szintnek a tanterveit. Csak sajnos, így halad a román tanügyi reform, most következik az ötödik, aztán a hatodik osztály és így tovább. Amikor a mostani ötödikes diák kilencedikes lesz, már tovább folytatja a specifikus román tanterv alapján a román nyelv tanulását.
- Államtitkár úr, én nem csupán azért kérdeztem rá a tankkönyv-változatok ügyére, hogy „meglegyen ez a játék”, hogy több eszköz közül választhat a tanár, bár több tantárgy esetében már ez a helyzet. Elsőrendűnek tartom azt a szempontot – ebben oszthatjuk Balázs tanár úr véleményét –, hogy a román nyelv oktatását annak a figyelembe vételével kellene differenciálni, hogy más nyelvi helyzetben vannak a szórványvidékeken és kisebbségben élő magyar tanulók, mint a tömbmagyarságban, Székelyföldön, avagy az Érmellék bizonyos részein, ahol a hétköznapi érintkezésben alig vagy egyáltalán nem hallhatnak román szót.
Akkor ennek az eszmefuttatásnak az alapján kellene egy külön tankönyv a Székelyföldnek, egy a Kalotaszegnek, kellene egy tankönyv az Érmelléknek is? Igazából ennek egy akadálya van: az, hogy nem áll össze egy olyan tankönyvíró csapat, amely ezt megvalósítsa, és nincsen olyan kiadó, amely ennek a megjelentetését felvállalná. Egy könyv akkor tankönyv, ha bizonyos kritériumoknak megfelel, és ha elfogadják. Az úgynevezett Székelyföld történelme című kézikönyv tankönyvként történt bemutatása nagyfokú bizalmatlanságot szült a magyar közösség irányába. Ez visszavetett minket legalább tíz évvel, mindahhoz képest, amit addig elértünk. Azt, hogy egy kézikönyvet próbáltak bevinni az oktatásba tankönyvként, minisztériumi jóváhagyás nélkül, az illetékesek mélyen nem tudták elfogadni. Hiába magyaráztuk azt, hogy ez egy kézikönyv és hivatalosan nem is használjál tankönyvként – amint ez ki is derült a minisztériumi ellenőrzések kapcsán – , ettől arrafelé került be az a teljesen diszkriminatív előírás a tankönyvírás módszertanába, hogy minden anyanyelven írt tankönyvet le kell fordítani román nyelvre.
- Elnézést, államtitkár úr, én nem arra gondoltam, hogy „tájspecifikus” tankönyvekre volna szükség. Egyszerűen arról van szó, hogy ahol a tömbmagyarság él együtt nagyon kevés románsággal, ott teljesen más a nyelvi helyzet, mint a szórványokban. Az a gyermek, aki az iskolában hall először román szót, az gyakorlatban hátrányban van a szórványvidéken élőhöz képest.
- Tökéletesen igaza van, de én ebben a pillanatban annyit tudok mondani, hogy álljon össze egy olyan csapat, amelyik megírja azt a bizonyos tankönyvet, az érvényben lévő módszertan alapján. Ahogy nézem, a tankönyvírók közül többen a Székelyföldről jöttek, ezek a pedagógusok pontosan ismerik az ottani helyzetet. A román nyelv alaposabb elsajátításának érdekében azonban lehet írni segédanyagokat meg lehet jelentetni kézikönyvet. Az új fölmérések szerint nem kimondottan az anyag ismerete, hanem a tananyag alkalmazásának a kérdésében vannak gondok. Másodikos-negyedikes gyerekek kapnak egy egyszerű szövegrészletet, amelyet saját szavaikkal kell megmagyarázzanak. Tehát megvolnának azok a lehetőségek, hogy segédanyagokkal a kérdést hatékonyabban lehessen kezelni. De úgy érzem, ez első sorban azoknak a kollegáknak lenne a feladata, akik gyakorolják ezt a tevékenységet.
- Mit tud mondani az érettségivel kapcsolatban – ami a legtöbb vita, a legtöbb indulat kiváltója? Miben reménykedhetnek azok, akik a következő három-négy évben érettségiznek?
- Egyrészt úgy érzem, 2011-től megváltozott a minisztérium hozzáállása az érettségihez. Régebben az érettségi egy komoly vizsga volt, de ezt a komolyságát elvesztette 90-től errefelé. Nem tartom jó ötletnek, de valamit kellett tenni: a vizsgatermek kamerákkal való felszerelése, a hangfelvételt és egyéb, eddig a tanügyben ismeretlen módszert bevezetni. Ennek következményeként az iskolák, maguk a diákok is kezdik az érettségit komolyan venni. Ami a bukások arányát illeti, nem veszünk figyelembe egy nagyon fontos dolgot. Azt, hogy 2009-ben miniszteri rendelettel megszűntek az úgynevezett szakiskolák. Ennek az lett a következménye, hogy minden líceumi kapu kinyílt, és mindenki a líceumban tanult tovább, mert nem volt más lehetősége. Másrészt a tízosztályos oktatás a kötelező. Az iskolák teljesítették a beiskolázási számot, aki bekerült a kilencedikbe, az ki is került a tizenkettedikben. Nem biztos, hogy a felkészültsége olyan volt, hogy az érettségi vizsgának megfeleljen. Úgy vélem, a bukási arányokat összhangba kell hozni azzal, hogy még mindig túl sok a líceumunk. Ez az én véleményem, rendet kell teremteni, egyszer s mindenkorra. Megfelelő szakiskolai oktatással, illetve azzal az új lehetőséggel, hogy a líceumok versenyvizsgázhassanak, nagyobb rendet tudunk teremteni. Vannak olyan középiskolák, amelyek hosszú évek alatt 10-15 százalékos átmenetelt produkálnak, ezeknek nem tudom, mennyire van helyük a líceumi oktatási rendszerben. Ha tantárgyanként nézzük meg, nem csak románból buknak nagyon sokan, hanem matekból is, a választható tantárgyakból is. Ha a 65 százalékot elérjük országosan, akkor azt mondjuk, hogy ez „nem rossz” eredmény…
- Van-e még valamilyen fontos kérdés, ami kimAradt a beszélhetésünkből? Van-e önnek még valami hozzátoldani valója?
- Azt szeretném, ha egy olyan oktatási hálózatot tudnánk működtetni, ahol jó diáknak lenni. Ha megtalálnák azt a megfelelő arányt a középiskolák, a technológiai líceumok, illetve a szakiskolák között, amelybe a diákok tényleg szívesen iratkoznak be. Az elkövetkező időszaknak az egyik fontos feladata lenne az, hogy nézzük át a kerettanterveket, mert nem korrekt dolog az, hogy egy hetedikes-nyolcadikos diáknak 32-33 órát kell eltöltenie az iskolában. Ezen változtatni kell, hogy az iskola utáni, tehát az „iskola utáni iskola” (after school) keretében a diák értelmesen töltse el az idejét. Adjuk meg az intézményeknek azt a lehetőséget, hogy maguk dönthessenek arról, hogy a felzárkóztató oktatásra mennyi időt szánnak, tehetséggondozásra mennyit, illetve a szabadidő okos felhasználására, a sport, kézimunka és egyéb tevékenységekre. És változatni kellene az oktatás anyagi helyzetén. Nem a fizetésekre gondolok elsősorban. Minden gondunk onnan ered, hogy bár a 2011-es oktatási törvényt egy 6 százalékos nemzeti jövedelmi finanszírozásra szabták, jelenleg azonban még 4 százalékot sem éri el.
erdelyiriport.ro
2016. szeptember 6.
Vállalni kell a nemzet szolgálatát!
Megütközve olvastam a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség vezetőinek a helyi Székely Nemzeti Tanácshoz írt levelét, melyben közlik, hogy nem óhajtanak hozzájárulni székely zászlónknak a templom területén történő felvonásához.
Megdöbbentem, és elszomorodtam, mert a szóban forgó egyházközség lelki és világi vezetőjének azon indoklása, hogy így akarják elkerülni a majd bekövetkező támadásokat és pereket, valamint az ezzel járó megaláztatásokat, nem fogadható el. Romániában ugyanis jelenleg nem létezik olyan jogszabály, illetve más olyan kötelező érvényű előírás, mely megtiltaná bármilyen zászló vagy lobogó egyházi vagy magánterületen történő használatát. Zászlóállítás miatt tehát nem kell pertől tartani. De, ha ezért történetesen zaklatásra és a felelősségre vonásra kéne számítani, a nemzeti ügyet egy székely közösség elöljáróinak akkor is vállalni kell. Márpedig jelképeink használata, befogadása és védelme nemzeti ügy. A nemzet szolgálata pedig nem politikai, hanem lelkiismereti kérdés és szent kötelesség!
Éppen ezért el kell utasítani azt a beteges nézetet is, mely szerint egyházi ember ne ártsa magát a politikába. Ezt ugyanis a nemzeti öntudat meggyengítésére találták ki, és indítottak világfertőző útjára a szabadságszerető népeket rabigába hajtani és tartani akaró hatalmi körök. Isten ugyanis mindenkit szabadnak és egyenlőnek teremtett, így neki sem tetszik, ha egyik a másikon uralkodni akar, netán a megsemmisítésére törekszik. Szellemi és lelki vezetőket viszont azért adott nekünk, hogy azok a rájuk bízott nyájat ne csak irányítsák, hanem óvják és védjék, még személyes áldozatok árán is. És ezt papok, prédikátorok és igehirdetők végtelen sora bizonyítja. Azoké, akik a történelem folyamán oroszlánrészt vállaltak a méltó és méltányos emberi létért folytatott küzdelemben. Akik életüket adták, ha kellett, Istenért, az igazságért és a szabadságért, mert tudták és vallották, hogy ahol ezt a két alapvető emberi jogot sárba tiporják, ott Isten nincs, mert nem lehet jelen.
A negyedik alkalommal megszervezett dél-bihari magyar napok idei rendezvénysorozatában különleges programot időzítettek szombatra: evangelizációs napot és egyházkórus-találkozót szerveztek Belényesújlakon, a futballpályánál felállított színpad környékén.
Egység kell a fennmAradáshoz
A megjelenteket Sabău Mihaela Angela, Belényesújlak község polgármestere köszöntötte román nyelven, sikeres együttlétet kívánt mindenkinek, és örömét fejezte ki, hogy a település egy ilyen rendezvény otthonául szolgálhat. Borsi Imre Lóránt, a rendezvény egyik főszervezője az ima szükségességéről, annak összetartó erejéről beszélt röviden, majd Berke Sándor tenkei református lelkipásztor az örömhír üzenetét taglalta. Hangsúlyozta: nem szomorkodnunk kell, mert mindenkor van okunk az örömre. Ha megtaláljuk „a Jézusban rejlő örömhírt”, akkor a magyar népnek lesz jövője. Jézus lábnyomába lépve, azon járva megvalósíthatjuk életünk legfontosabb feladatát: másokat is az örömforráshoz vezetni. Kovács Gyula nagyszalontai nyugalmazott baptista lelkipásztor arról az útról beszélt, amelyik az Atyához vezet. Ez nem más, mint maga Jézus – mondta. Keskeny út, amely kitartást igényel, de üdvösségre vezet. Bár minden út a hegyre vezet – szokás mondani –, de Istenhez csak a Messiáson át lehet megérkezni. Benedek János, a Köröstárkányi Evangéliumi Testvérgyülekezet részéről az egységet szorgalmazta. Emlékeztetett a ’89-es fordulatot követő időszakra, amikor olyan egységben volt az erdélyi magyarság, hogy még a románok is irigykedve tekintettek rá. De a megosztó, a sátán teszi a dolgát, az a célja, hogy szétzilálja sorainkat. Nekünk Istenben kell rálelnünk az egységre, hogy fennmAradjunk – hangsúlyozta Benedek.
A délutáni program folytatásában az egyházi kórusok kapták a főszerepet. Szolgálatával hozzájárult a szombat délutáni együttlét sikeréhez a koltó-katalini refomátus vegyeskórus, a köröstárkányi és a kisnyégerfalvai református kórus, Belényessonkolyos és Körösjánosfalva összevont református asszonykórusa és a Bihardiószegi Református Egyházközség furulyás kórusa.
A szórványban mást jelent magyarnak lenni
A szombati programok csúcspontja volt a Zsiskú János-díj átadása. A díjat az RMDSZ Bihar megyei szervezete hozta létre, és minden évben, immár negyedik alkalommal a Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok keretében adják át és olyan személyiségnek ítélik oda, aki munkásságával hozzájárul a szórványmagyarság identitásának és ezáltal a közösség megtartásához. A kitüntetést arról a 2010-ben elhunyt református lelkészről nevezték el, aki 38 esztendőn át (1965 és 2003 között) szolgált a belényesi református gyülekezetben, szószólója volt a polgárok közötti megértésnek, a közösségi szellemnek, együttműködött és barátságokat tartott fenn Belényes kulturális és művészeti személyiségeivel, munkája révén kivívta a város lakosainak és vezetőinek tiszteletét, megbecsülését.
A díjat az idén nyugdíjba vonult belényesújlaki református lelkipásztor, Boros István kapta meg. A díjazott laudációját Grim András megyei önkormányzati képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványügyekkel megbízott ügyvezető alelnöke olvasta fel, a kitüntetést pedig Cseke Attila parlamenti képviselő, a bihari RMDSZ frissen megválasztott elnöke adta át. Cseke hangsúlyozta, Dél-Biharban, a szórványban teljesen másképp lehet megélni a magyarságot, mint például az Érmelléken, tömbmagyar vidéken. Ott, ahol a magyarság jelentős kisebbségben él, mindennapos helytállásra van szükség, akár egy óvodai csoport, egy iskolai osztály beindítása is nehézségekbe ütközik. Éppen ezért a díjazott, aki 41 évet szolgált lelkipásztorként a faluban, de közösségi emberként is hasznos munkát végzett, méltán kapja meg az elismerést.
A díj átvétele után Boros István szólt a jelenlévőkhöz, megköszönte a kitüntetést, majd magához, és várasfenesi származású lévén a térséghez való kötősédéről beszélt.
Vasárnap a felüdülés volt a lényeg
Vasárnap Köröstárkányban folytatódott a dél-bihari szórványmagyarság ünnepe. Délelőtt a református templomban istentisztelettel kezdődött a program, majd a templomozás után a Fekete-Körös partján, a település szélén, a futballpályán szórakoztató és közösségi rendezvényekre várták a kikapcsolódni vágyókat.
Az, hogy megkezdődött a gulyásfőzőverseny, már messziről érezni lehetett, hiszen a lágy nyári szellő messzire elvitte a készülő étkek ínycsiklandó illatát. Hat csapat nevezett be a megmérettetésre, melynek zsűrijében alulírott is helyet kapott. Az összesen héttagú ítészcsapat pontszámainak összesítése után egyértelművé vált a sorrend. A legcsípősebb gulyásért járó különdíjat Köröstárkány csapata kapta, a „leghagyományosabb” étekért pedig Belényesújlak csapatát illette dicséret, míg a „legmagyarosabb” gulyásért szintén a tárkányiak, a református presbitérium csapata kapott elismerést. A főzőverseny harmadik helyezettje Kisnyégerfalva, a második Magyarremete, az első pedig Várasfenes csapata lett.
A szomszédos Kisnyégerfalván Tulipán Kupa elnevezéssel kispályás focibajnokságot szerveztek, de a díjátadót már a tárkányi színpadon ejtették meg. Előbb a különdíjakat adták át („Fair-play” díj: Kisnyégerfalva csapata, gólkirályok: Micle Márk, Mikló Roland, legjobb kapus: Móric Zsolt), majd az első három csapatot jutalmazták. Harmadik helyen megosztva végzett Magyarremete és Belényesújlak csapta, második lett Várasfenes, a kupagyőztes pedig Köröstárkány csapata.
Az eredményhirdetést követően a legendás Neoton Família együttes énekesnője, Csepregi Éva koncertezett. A délutáni időpont ellenére közel ezren összegyűltek és énekeltek együtt az előadóval, akinek remek hangja kellemes nosztalgiát ébresztett az idősebbekben, de a fiatalok is ismerték a dalok egy részét, hiszen megannyi feldolgozás született az utóbbi években a Neoton-slágerekből. A közismert énekesnő után egy kevésbé ismert együttes, a diószegi retro Band lépett fel.
A névazonosság ellenére nem a jákóhodosi együttesről, hanem egy diószegi csapatról van szó, melynek tagjai basszus- és szólógitáron, egy billentyűn, dobossal és két énekessel adtak elő ismert magyar slágereket, majd Sara Oaie (aki „becsapós neve” ellenére egy magyar ifjú hölgy, tudtuk meg a felkonferáláskor) könnyűzenei előadása következett, amit a Sláger tévéből ismert Magyar Rózsa fellépése követett.
A köröstárkányi Royal zenekar produkciója után következtek a záróbeszédek, majd ugyancsak a mulatós műfaj kedvelőinek kedveztek a szervezők Kaczor Feri koncertjével.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Megütközve olvastam a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség vezetőinek a helyi Székely Nemzeti Tanácshoz írt levelét, melyben közlik, hogy nem óhajtanak hozzájárulni székely zászlónknak a templom területén történő felvonásához.
Megdöbbentem, és elszomorodtam, mert a szóban forgó egyházközség lelki és világi vezetőjének azon indoklása, hogy így akarják elkerülni a majd bekövetkező támadásokat és pereket, valamint az ezzel járó megaláztatásokat, nem fogadható el. Romániában ugyanis jelenleg nem létezik olyan jogszabály, illetve más olyan kötelező érvényű előírás, mely megtiltaná bármilyen zászló vagy lobogó egyházi vagy magánterületen történő használatát. Zászlóállítás miatt tehát nem kell pertől tartani. De, ha ezért történetesen zaklatásra és a felelősségre vonásra kéne számítani, a nemzeti ügyet egy székely közösség elöljáróinak akkor is vállalni kell. Márpedig jelképeink használata, befogadása és védelme nemzeti ügy. A nemzet szolgálata pedig nem politikai, hanem lelkiismereti kérdés és szent kötelesség!
Éppen ezért el kell utasítani azt a beteges nézetet is, mely szerint egyházi ember ne ártsa magát a politikába. Ezt ugyanis a nemzeti öntudat meggyengítésére találták ki, és indítottak világfertőző útjára a szabadságszerető népeket rabigába hajtani és tartani akaró hatalmi körök. Isten ugyanis mindenkit szabadnak és egyenlőnek teremtett, így neki sem tetszik, ha egyik a másikon uralkodni akar, netán a megsemmisítésére törekszik. Szellemi és lelki vezetőket viszont azért adott nekünk, hogy azok a rájuk bízott nyájat ne csak irányítsák, hanem óvják és védjék, még személyes áldozatok árán is. És ezt papok, prédikátorok és igehirdetők végtelen sora bizonyítja. Azoké, akik a történelem folyamán oroszlánrészt vállaltak a méltó és méltányos emberi létért folytatott küzdelemben. Akik életüket adták, ha kellett, Istenért, az igazságért és a szabadságért, mert tudták és vallották, hogy ahol ezt a két alapvető emberi jogot sárba tiporják, ott Isten nincs, mert nem lehet jelen.
A negyedik alkalommal megszervezett dél-bihari magyar napok idei rendezvénysorozatában különleges programot időzítettek szombatra: evangelizációs napot és egyházkórus-találkozót szerveztek Belényesújlakon, a futballpályánál felállított színpad környékén.
Egység kell a fennmAradáshoz
A megjelenteket Sabău Mihaela Angela, Belényesújlak község polgármestere köszöntötte román nyelven, sikeres együttlétet kívánt mindenkinek, és örömét fejezte ki, hogy a település egy ilyen rendezvény otthonául szolgálhat. Borsi Imre Lóránt, a rendezvény egyik főszervezője az ima szükségességéről, annak összetartó erejéről beszélt röviden, majd Berke Sándor tenkei református lelkipásztor az örömhír üzenetét taglalta. Hangsúlyozta: nem szomorkodnunk kell, mert mindenkor van okunk az örömre. Ha megtaláljuk „a Jézusban rejlő örömhírt”, akkor a magyar népnek lesz jövője. Jézus lábnyomába lépve, azon járva megvalósíthatjuk életünk legfontosabb feladatát: másokat is az örömforráshoz vezetni. Kovács Gyula nagyszalontai nyugalmazott baptista lelkipásztor arról az útról beszélt, amelyik az Atyához vezet. Ez nem más, mint maga Jézus – mondta. Keskeny út, amely kitartást igényel, de üdvösségre vezet. Bár minden út a hegyre vezet – szokás mondani –, de Istenhez csak a Messiáson át lehet megérkezni. Benedek János, a Köröstárkányi Evangéliumi Testvérgyülekezet részéről az egységet szorgalmazta. Emlékeztetett a ’89-es fordulatot követő időszakra, amikor olyan egységben volt az erdélyi magyarság, hogy még a románok is irigykedve tekintettek rá. De a megosztó, a sátán teszi a dolgát, az a célja, hogy szétzilálja sorainkat. Nekünk Istenben kell rálelnünk az egységre, hogy fennmAradjunk – hangsúlyozta Benedek.
A délutáni program folytatásában az egyházi kórusok kapták a főszerepet. Szolgálatával hozzájárult a szombat délutáni együttlét sikeréhez a koltó-katalini refomátus vegyeskórus, a köröstárkányi és a kisnyégerfalvai református kórus, Belényessonkolyos és Körösjánosfalva összevont református asszonykórusa és a Bihardiószegi Református Egyházközség furulyás kórusa.
A szórványban mást jelent magyarnak lenni
A szombati programok csúcspontja volt a Zsiskú János-díj átadása. A díjat az RMDSZ Bihar megyei szervezete hozta létre, és minden évben, immár negyedik alkalommal a Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok keretében adják át és olyan személyiségnek ítélik oda, aki munkásságával hozzájárul a szórványmagyarság identitásának és ezáltal a közösség megtartásához. A kitüntetést arról a 2010-ben elhunyt református lelkészről nevezték el, aki 38 esztendőn át (1965 és 2003 között) szolgált a belényesi református gyülekezetben, szószólója volt a polgárok közötti megértésnek, a közösségi szellemnek, együttműködött és barátságokat tartott fenn Belényes kulturális és művészeti személyiségeivel, munkája révén kivívta a város lakosainak és vezetőinek tiszteletét, megbecsülését.
A díjat az idén nyugdíjba vonult belényesújlaki református lelkipásztor, Boros István kapta meg. A díjazott laudációját Grim András megyei önkormányzati képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének szórványügyekkel megbízott ügyvezető alelnöke olvasta fel, a kitüntetést pedig Cseke Attila parlamenti képviselő, a bihari RMDSZ frissen megválasztott elnöke adta át. Cseke hangsúlyozta, Dél-Biharban, a szórványban teljesen másképp lehet megélni a magyarságot, mint például az Érmelléken, tömbmagyar vidéken. Ott, ahol a magyarság jelentős kisebbségben él, mindennapos helytállásra van szükség, akár egy óvodai csoport, egy iskolai osztály beindítása is nehézségekbe ütközik. Éppen ezért a díjazott, aki 41 évet szolgált lelkipásztorként a faluban, de közösségi emberként is hasznos munkát végzett, méltán kapja meg az elismerést.
A díj átvétele után Boros István szólt a jelenlévőkhöz, megköszönte a kitüntetést, majd magához, és várasfenesi származású lévén a térséghez való kötősédéről beszélt.
Vasárnap a felüdülés volt a lényeg
Vasárnap Köröstárkányban folytatódott a dél-bihari szórványmagyarság ünnepe. Délelőtt a református templomban istentisztelettel kezdődött a program, majd a templomozás után a Fekete-Körös partján, a település szélén, a futballpályán szórakoztató és közösségi rendezvényekre várták a kikapcsolódni vágyókat.
Az, hogy megkezdődött a gulyásfőzőverseny, már messziről érezni lehetett, hiszen a lágy nyári szellő messzire elvitte a készülő étkek ínycsiklandó illatát. Hat csapat nevezett be a megmérettetésre, melynek zsűrijében alulírott is helyet kapott. Az összesen héttagú ítészcsapat pontszámainak összesítése után egyértelművé vált a sorrend. A legcsípősebb gulyásért járó különdíjat Köröstárkány csapata kapta, a „leghagyományosabb” étekért pedig Belényesújlak csapatát illette dicséret, míg a „legmagyarosabb” gulyásért szintén a tárkányiak, a református presbitérium csapata kapott elismerést. A főzőverseny harmadik helyezettje Kisnyégerfalva, a második Magyarremete, az első pedig Várasfenes csapata lett.
A szomszédos Kisnyégerfalván Tulipán Kupa elnevezéssel kispályás focibajnokságot szerveztek, de a díjátadót már a tárkányi színpadon ejtették meg. Előbb a különdíjakat adták át („Fair-play” díj: Kisnyégerfalva csapata, gólkirályok: Micle Márk, Mikló Roland, legjobb kapus: Móric Zsolt), majd az első három csapatot jutalmazták. Harmadik helyen megosztva végzett Magyarremete és Belényesújlak csapta, második lett Várasfenes, a kupagyőztes pedig Köröstárkány csapata.
Az eredményhirdetést követően a legendás Neoton Família együttes énekesnője, Csepregi Éva koncertezett. A délutáni időpont ellenére közel ezren összegyűltek és énekeltek együtt az előadóval, akinek remek hangja kellemes nosztalgiát ébresztett az idősebbekben, de a fiatalok is ismerték a dalok egy részét, hiszen megannyi feldolgozás született az utóbbi években a Neoton-slágerekből. A közismert énekesnő után egy kevésbé ismert együttes, a diószegi retro Band lépett fel.
A névazonosság ellenére nem a jákóhodosi együttesről, hanem egy diószegi csapatról van szó, melynek tagjai basszus- és szólógitáron, egy billentyűn, dobossal és két énekessel adtak elő ismert magyar slágereket, majd Sara Oaie (aki „becsapós neve” ellenére egy magyar ifjú hölgy, tudtuk meg a felkonferáláskor) könnyűzenei előadása következett, amit a Sláger tévéből ismert Magyar Rózsa fellépése követett.
A köröstárkányi Royal zenekar produkciója után következtek a záróbeszédek, majd ugyancsak a mulatós műfaj kedvelőinek kedveztek a szervezők Kaczor Feri koncertjével.
Reggeli Újság (Nagyvárad)