Fogynak az erdővidéki reformátusok
Folyamatosan csökken az erdővidéki reformátusok száma: az elmúlt esztendőben 171-gyel lettek kevesebben. Az egyházmegye 1990-es újraalakításakor még tizenötezernél többen voltak, 2014 végén viszont már csak 10 962-en.
Berszán István középajtai lelkész, az erdővidéki egyházmegye esperesének adatai szerint évről évre kevesebb az esküvő és a keresztelő, viszont növekvőben a temetések száma. A tavalyi középajtai adatok is beszédesek: mindössze egy esküvőt tartottak, ötször kereszteltek, de tizenötször kellett egy-egy hívet utolsó útjára kísérni. Gyengítő hatású az elvándorlás is. Pár évvel ezelőtt meglehetősen pontos felmérések után arra a következtetésre jutottak, a falu szülöttei közül legalább 280-an keresik szülőföldjüktől távol boldogulásukat. „Huszonhárom esztendővel ezelőtt, 1992-ben még 1001 református alkotta közösségünket, manapság viszont már csak 592-en vagyunk. Nemcsak az itt születettek, de 327 leszármazottjuk is hiányzik. Ha ők mind itthon maradtak volna, számunk nem csökkenne, és Középajta nem számítana öregedő falunak. Bár gyermek így is akad – sajnos, akik anyagilag megengedhetnék, hogy több gyermeket neveljenek, egykéznek –, de nem szabad elmennünk azon tény mellett, hogy a falut többségében az ötven, de akár a hatvanan túliak lakják” – nyilatkozta az esperes.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv Dobón át egész Erdővidékről
Nem fukarkodott a dicséretben a Csíki Székely Múzeum munkatársa, Botár István vargyasi művészettörténész Fehér János legújabb, Dobó – Egykori település a Kormos mentén című könyvének szombati bemutatóján. A fiatal régész ajánlásában úgy fogalmazott, a kilencszáz oldalas, több jelentős levéltár adatait felhasználó kötet nemcsak Erdővidék és Háromszék, de Erdély történelmének jobb megismeréséhez is hozzájárul.
A könyvbemutatóra a Rózsa vendéglőben elkerített rész szinte kicsinek bizonyult a mintegy százhúsz vendég befogadására, és jól fogytak az olcsónak nem mondható – száz lejt kóstálva is csak a nyomdai költséget fedező – könyvek is.
Elsőként Derzsi Sámuel vállalkozó, a Dobó-Valál Egyesület elnöke röviden szólt az általuk támogatott, több éven keresztül zajló dobói régészeti feltárásokról, majd a most megjelent kötet anyagi támogatóinak mondott köszönetet. Hangsúlyozta, ha továbbra is élvezik ezt a fajta önzetlen segítséget, jó bő lesz a tervezett, Erdővidéki történelmi adatok címet viselő sorozatuk. Botár István is az erdővidékiek összefogását dicsérte, mondván: itt, a Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda által lesajnált szegény vidéken nem falunapokat támogatnak vagy éppen vágtáznak, hanem az értéket pártolják. Fehér János tervezett sorozatáról szólván kijelentette, megvalósulása esetén akár Orbán Balázs életművével is egyenrangúvá válhat. A most napvilágot látó kötetet nehéz, de érdekes olvasnivalóként jellemezte: izgalmas a vidék múltja iránt érdeklődő szakemberek számára, de több fejezet megragadhatja a civileket is, hiszen az évszázadokkal ezelőtti peres anyagok által emberi sorsok bontakoznak ki, megadatik a betekintés a régmúlt világ mindennapjaiba. „A kötet címe hazudik egy kicsit: csak Dobót említi, de sokkal többet ad, hiszen általa megismerhető Erdővidék és Háromszék középkori berendezkedése” – mondotta. Fehér János a kötet születéséről beszélt. Az alapját adó, rossz állapotban, szakadtan és vízfoltosan fennmaradt peres iratokat Székelyudvarhelyen találta meg, előbb csak átírását és rövid előszóval ellátva történelmi forrásként való közlését vette tervbe. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni, s a gyulafehérvári püspöki levéltárban kutakodott tovább. Ott olyan adatokat talált, melyek magyarázatot adnak a falu elhagyására, fény derült önvédelmi stratégiájukra, megismerhetővé vált a Danielek birtokszerző szándéka, de a bárói család befolyásának csökkenése is, melyek miatt tovább kellett gondolnia szándékait. A tervezett sorozatról szólva kijelentette, az elmúlt tizenkét év kutatásaival felvértezve elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy akár településenként, akár témánként Erdővidék teljes középkori keresztmetszetét elkészítse.
Az Erdővidéki történelmi adatok második kötete, a Bölöni unitárius templomvár augusztus végén kerül ki a nyomdából.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borboly-ügy: súlyos vádak a DNA vádiratában
Az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) szerint szabálytalan pályáztatás, a tervezettnél sokkal vékonyabb aszfaltréteg lefektetése és törvénytelen kifizetés írható egyebek mellett Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök számlájára a 131-es megyei út felújítása kapcsán – derül ki az Átlátszó Erdély által közzétett vádiratból.
A DNA a Felsőboldogfalvától Erdővidékre vezető útszakaszon végzett munkálatok kapcsán vizsgálódott, és azzal vádolja Borbolyt és további 12 személyt, hogy több millió lejjel károsították meg az államot.
Távirányított munkálatok?
A nemrég beindított oknyomozó blog birtokába került dokumentum szerint a Hargita megyei önkormányzat elnöke személyesen adott utasítást arra, hogy a Felsőboldogfalvát és Erdővidéket összekötő megyei út felújításakor 16 helyett 5 centiméter vastagságban aszfaltozzanak.
„Az utat a tervekben előírt vastagságnál jóval vékonyabb aszfaltréteggel borították, majd utólag, iratokat hamisítva igyekeztek »dokumentálni« a munkálatokat. A trükközés azt követően is folytatódott, hogy a megyei tanácsnál tudták: folyik a nyomozás" – írja a vádirat alapján az oknyomozó blog.
A vádirat több, Borboly Csaba és beosztottai között zajlott telefonbeszélgetést is idéz. Az egyik szövege alapján a megyei tanácselnök beosztottján keresztül azt az ukázt adja a Stravia Group ügyvezetőjének, Sajó Tibornak, hogy a terv szerint előírt vastagság helyett csak 4 centiméter koptató-, illetve 1 centiméter kiegyenlítőréteget fektessenek le, „hogy minél hosszabb távon lehessen aszfaltozni".
Egy, Borboly Csaba és Sófalvi László, a megyei tanács volt alelnöke közti telenfonbeszélgetés keretében a tanácselnök világosan kimondja: hamis papírok alapján fizették ki a szóban forgó útfelújítási munkálatokat.
Szabálytalan közbeszerzésekről beszél a vádhatóság
A dokumentumból kiderül: noha az RMDSZ-es tanácselnök mozgatta a szálakat, az önkormányzat több hivatalnoka és a kivitelezőcég több képviselője is érintett az ügyben. Az Átlátszó Erdély által közölt írás kitér Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő szerepére is az ügyben, akit az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség is vizsgált az útfelújítást végző Stravia Group Kft.-ben birtokolt érdekeltsége miatt.
„2008–2012 között a Stravia összesen 40 szerződést kötött az önkormányzattal, 25 millió lej összértékben. Ráadásul Pálffy megyei tanácsosként rendszeresen jelen volt a Stravia Group által végzett munkálatok átvételekor, az ő aláírása gyakran szerepel az átvételi jegyzőkönyveken" – olvasható a vádirat alapján készült írásban.
A tényfeltáró anyag kapcsán egyébként munkatársunk Borboly Csaba álláspontjára is kíváncsi volt, aki telefonos üzenetben azt válaszolta, a büntetőeljárással kapcsolatos kérdésekkel forduljunk az ügyvédjéhez.
„Akit érdekel, és tájékozódni kíván az eljárás eddigi fejleményeiről, az elolvashatja a bírósági tárgyalásokról készített beszámolókat az interneten. A két nagy román hírügynökség, az Agerpres, illetve a Mediafax is rendszeresen beszámol a bírósági tárgyalásokról, tehát interneten is elérhető tudósításaikat minden érdeklődőnek figyelmébe ajánlom, mert alaposak, részletesek és tényszerűek" – írta üzenetében a politikus.
Borbolyt folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással vádolja a korrupcióellenes ügyosztály. Az ügyben 12 további személy ellen is vádat emeltek. A DNA szerint a tanácselnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket, és ezzel közel 1,8 millió lejes kárt okozott az államnak. A legközelebbi tárgyalás március 3-án lesz.
Tamás Attila
Krónika (Kolozsvár)

Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A fiatalok elvándorlása a legnagyobb gond Bölönben
A bölöni önkormányzat számára az új forrásleosztási mód különösképpen nem oszt és nem szoroz, hiszen megközelítőleg ugyanannyi pénzből gazdálkodhatnak, mint tavaly. Beruházásra sajátjukból nem futja – de pályázatokkal kiegészítve jelentős fejlesztéseket terveznek. Elsősorban közintézményeik működtetése érdekében építkeznének, de a faluközpont szépítésére is odafigyelnének. Az unitárius egyház munkahelyek létrehozásához és a hagyományos mesterségek továbbéltetéséhez járulna hozzá. Utánanéztünk annak is, miért maradt el idén a messze földön híres farsangi felvonulás.
Elmaradt a farsang
Falujárásról szóló írásaink elején általában az önkormányzati hírek állnak – legtöbbeket ez érdekel –, ezúttal viszont kivételt kell tennünk, mivel az elmaradt farsangi felvonulás nagyobb figyelmet érdemel.
Három esztendővel ezelőtt a falu talán legjelentősebb ünnepének szervezőjével, Akácsos Zsolttal körbejártuk a témát, s figyelmeztettünk: a rosszul értelmezett korszerűség és az önzég bizony veszélyezteti a hagyományt: „A bölöniek régi hagyománya tehát él. Él, de egyre inkább már csak formaiságában. Inkább csak üzlet, egy valamivel másabb buli, de már nem a szó szoros értelmében vett néphagyomány. Érzik ezt a helyiek és a vendégek is, s egyre szűkül a valaha oly híres mulatság” – szóltunk a megszűnés veszélyéről Elveszőfélben értékünk: a bölöni farsang című írásunkban 2012 februárjában.
Most Szabó Lórántot kérdeztük, mi az oka, hogy nem sikerült idén megszervezni a felvonulást. Jó lesz tisztázni: kérdeztük és nem kérdőre vontuk. Ezt a pontosítást igencsak megérdemli a fiatalember, mert eddig is az ifjúsági programok szervezői közé tartozott, sőt, a néptánccsoport működtetésében és a táncoktatásban is részt vesz, szemrehányást tehát semmiképp nem érdemel.
Az elmaradás legfőbb oka a fiatalok hiánya. Néhány éve még sokkal többen éltek itthon, ám azóta a jobb jövő reményében csoportosan hagyták el a vidéket a legerősebbek, legéletrevalóbbak. Külföld pénze nagy csábítást jelent ott, ahol még gyengén fizetett munkát is nehéz találni... Nem kedvezett a szervezésnek, hogy folyamatos nézeteltérést szült a feladatmegosztás. A látványosságot adó, beöltözött „lányokra” hárul a lóbérlés költsége, a gazdák pedig követelőzőbbek, régebb a patkolás árát is csak akkor kérték, ha felvonuláskor elhagyták valamelyiket, de a „cigányok” kérincsélésből származó jövedelemből már nem részesednek. Többeket zavar az is, hogy nem egy adott jó célt szolgál a befolyt jövedelem. Persze, az előre meghatározott összeget leadják a „cigányok”, s lesz, miből a felvonulást követő bált megszervezni, de van még közösségi ügy, mire költeni lehetne. Idén elmaradt a felvonulás, de jövőben megszervezik – ígéri Szabó Lóránt. Mint mondja, az is elég baj, hogy most nem sikerült minden akadályt elhárítani, de a kétszeri felsülés már nemcsak szégyen lenne, hanem a hagyományt is veszélybe sodorná. „Jövőben nagyon odafigyelünk, mert két kihagyott év után már kétséges, hogy sikerülne-e újra élővé tennünk a hagyományt. Úgy vélem, az új nemzedék, a mai tizenöt-tizenhat évesek közt találunk olyanokat, akik vállalják a feladatot” – mondotta bizakodóan Szabó Lóránt.
Régi tervek, új remények
Régi elképzelések megvalósításának lát neki az önkormányzat. Várhatóan nem mindegyiket fejezik be idén, de már az is előrelépés, ha a legszükségesebb épületek pirosban állnak év végére. Esetenként az önkormányzat számára ez a félkész állapot a kedvezőbb, hiszen így a tetemes kiadások több esztendő költségvetése közt oszlanak meg.
A tanfelügyelőséggel karöltve négy esztendeje nyertek pályázatot óvoda építésére, ám a pénz eddig nem érkezett meg. Nemrég Bukarestből egy vállalkozó érdeklődött a kivitelezésről, ez Rudolf Béla alpolgármester szerint biztos előjele annak, hogy idén nekifoghatnak a régi hivatal telkére tervezett ingatlan építésének. Az új óvoda hatalmas űrt pótolna, mivel a legkisebbek az árvíz óta kényszermegoldásként az iskola tornatermében húzzák meg magukat. Az alpolgármester abban bízik, a nem is olyan távoli jövőben megtalálják a megoldást arra is, hogy az óvoda mellett megépüljön a művelődési ház és könyvtár, s megújulhasson a régi községháza, ahol helyet kapna a helyi néprajzi és történelmi gyűjtemény, s otthonra lelhetnének a községért tenni akaró fiatalok is.
Ingatlanjaik tetőterének beépítése is napirenden. A központi iskola padlásának átalakításával elérhető lenne, hogy minden gyermek egy épületben tanulhasson, az új tanácsépületben pedig házasságkötő termet lehetne kialakítani, és helye lenne az irattárnak is. „Azt szeretnénk, hogy minden lényeges intézményünk saját székhellyel rendelkezzen, azaz ne kelljen bért fizetnünk, s többet költhessünk az elmaradt fejlesztésekre. Bővítenünk kellene a vízhálózatot is, ugyanis a megyei útnak csak egyik oldalán futnak a csövek, azt pedig nem várhatjuk el, hogy a szemben lakók saját költségükön fejlesszenek. Persze jó lenne, ha erre is lehetne pályázni, de bizonytalan, hogy hamarosan megtaláljuk ennek módját, szóval nem kizárt, sajátunkból kell többet áldoznunk erre” – mondotta Rudolf Béla. Idén a községközpont szépítésére is esély mutatkozik: a híd melletti kis terecskét bekerítik, virágágyást alakítanak ki, padokat helyeznek el, s éke lesz a fafaragó tanár, Akácsos Pál által készített székely kapu.
Nagyobb átláthatóságot
Nem osztja Rudolf Béla derűlátását az Erdély Magyar Néppárt községi képviselője, Bíró Lajos. Kifogásolja, hogy a beruházási listára mind régi, évek óta megvalósulatlan tervek kerültek, s nem hiszi, hogy azokból ez alkalommal több is elkészülne. Úgy véli, pénz akkor lenne, ha az önkormányzat fellépne adósaival szemben, s megpróbálná behajtani jelentős kinnlevőségeit. Ott van például az összedőlt disznófarm, amelynek tulajdonosait meg kellene próbálni végrehajtani, vagy újra kellene tárgyalni a halastó működtetőivel a régi szerződést. Úgy tudja, a tó jól működik, sok vendéget vonz – értesülései szerint olyan hétvége is van, mikor több tízezer lej a jövedelem –, lenne miből a nagyon rég megegyezett havi száz német márkának megfelelő összegnél többet fizetniük. „Nem átlátható a polgármesteri hivatal működése, sőt, a közérdekű adatok megszerzéséért is – szinte szó szerint – közelharcot kell vívnunk: csak nehezen kaptuk meg a számvevőszék tavalyi ellenőrzésének jelentését, a nagy adóssággal rendelkezők névsorát sem akarták első szóra ideadni, mert állítólag az nem közinformáció” – fakadt ki az ellenzéket erősítő tanácstag.
Bíró Lajos szerint azonban a pénz nem minden. Nemrég tanácsülésen javasolta, hogy a társadalmi segélyre jogosultak foglalkoztatásába vonják be a képviselő testületi tagokat is, egyes falurészek gondozását bízzák rájuk. „Otthona közvetlen közelében mindenki jobban látja, mire lenne szükség, hogyan lehetne szebbé, élhetőbbé tenni a falut. Szabadidőmből szívesen áldoznék arra, hogy munkát adjak – takaríthatnánk medret, rendezhetnénk a sáncok és közterek környékét, javíthatnánk épületeinket – s felügyeljem tevékenységüket. Meggyőződésem, hasznára válna ez a falunak.”
Megújult egyházi vezetőség
Az unitárius egyházközség közgyűlése újabb három esztendőre megválasztotta vezetőségi tagjait. Ifjabb Kozma Albert tiszteletes örvendetesnek tartja, hogy a fiatalokat is sikerült megszólítaniuk, s a hat bizottság valamelyikének munkájába bevonni. A nyíltság és tisztaság nevében cselekedtek, amikor megerősítették és kiterjesztették a leltározó és pénztárvizsgáló bizottság hatáskörét: már nemcsak évente kétszer kell jelentést tenniük, hanem ahányszor kérik. A gondnoki teendőket továbbra is Uzoni István látja el, Bálint Levente pénztáros is maradt tisztségében, a jegyzőt a keblitanács tagjai választják meg hamarosan. Az egyházköri fórumokon Bálint Levente és Sikó Enikő lesznek a bölöniek „követei”, zsinati képviselő pedig Uzoni István.
„Az új keblitanácsi tagokra felelősségteljes feladat hárul a következő esztendőben, hiszen akkor teljesedhetnek ki elkezdett terveink. Be kell fejeznünk az új konferencia-központot és vendégházat, rendeznünk kell az új papi lak környékét, a várat teljesen fel kell újítani, ki kell adnunk a műemlék-templom és a vár építéstörténetét, folytatni akarjuk a középkori napok szervezését, át kell szerveznünk a vallásórákat, és eredményessé tennünk a Szorgos Hangya Munkahelyteremtő Egyesületet is” – sorolta főbb tennivalóikat Kozma Albert.
A hangya szorgalmával
A sokatmondó nevű egyesület ötlete 2013-ban merült fel, céljaként az itthon maradás feltételeinek, a bölöniek életkörülményeinek javítását tűzte ki. Egyrészt nevelő- és képzőmunkát folytatnának. Egyik legnagyobb horderejű megvalósításuk lehetne, ha sikerülne a pékséget újraindítani, s újból hagyományos krumplis kenyeret süthetnének. A régi épületet nemrég megvette az egyház, most pályázati lehetőséget keresnek, hogy felszereljék. Néhány ember munkához jutna, hozzájárulhatnának az egyre csökkenő forgalmú malom megmaradásához, a faluban megtermelt pénz pedig helyben maradna, s újabb munkahelyek létrehozását segítené. Mestereket hívnának, akik az érdeklődőket a hagyományos szakmákra tanítanák – az asztalosként már némi tapasztalatra szert tevőket például a kádárság rejtelmeibe vezetnék be –, de segíteni kívánnak az állattartó gazdáknak is, hogy termékeiket ne kelljen elkótyavetyélniük. A legjobb az lenne, ha sikerülne őket szövetkezetbe terelni, hiszen összefogásuk eredményeképp lenne elég erejük, hogy tejfeldolgozót hozzanak létre. Jelenleg egy lejnél kevesebbet kapnak a tej literéért, ám sajtként már annak többszörösével számolhatnának. Ha az önkormányzat úgy dönt, kedvezőbb számára, ha beépíti az iskola tetőterét, s az elemistákat is a központi épületbe viszi, a szerep nélkül maradt iskolát öregotthonná alakítanák át. Jelenleg is elég nagy, de falai erősek, emelet is húzható rá, s tíz-tizenkét idős számára összkomfortos szobákat alakíthatnának ki. Kozma tiszteletes azt mondja, tervből nincs hiány, de csak szerre tudják megvalósítani, hiszen egyik a másiknak teremti meg a feltételeit.
A köz szolgálatában
Látogatásuk végén Kozma Albert arra kért, hadd reagálhasson a február közepén megjelent Erdővidéken se legyen csendes az esztendő (Van-e élet kultúrházainkban?) című cikkünkre. Mint mondja, soha nem merült fel, hogy a visszaigényelt művelődési házat az önkormányzat, az iskola, az ifjúság vagy akár magánemberek kérésére ne adták volna oda első szóra: úgy vélik, a bölöniek hozzájárulásával épült, az ő tulajdonuk, az egyház csak felvigyázza és karbantartja. Az elmúlt esztendőkben saját pénzükből elvégezték belső felújítását, a konyhába új kályhákat, mosogatókat szereltek fel, szekrényekkel látták el, kitakarították és használhatóvá tették a pincét, így a fiatalságnak van hol kisebb összejöveteleit és mulatságait megtartania. „A polgármesteri hivatal tulajdonában nincs művelődési házként szolgáló ingatlan, de ha valamit szervezni szeretne, nem kell sem a falutól több kilométernyire levő, A borvíz útja program részeként épült házhoz kivinnie programját, sem a vendéglőbe szorulnia, mert mi ingyen és bérmentve rendelkezésére bocsájtjuk a meglévőt. Így teszünk akkor is, amikor az iskola kéri tanévnyitáskor, illetve -záráskor vagy a közbirtokosság közgyűlésének megszervezésére. Csak esküvők alkalmával kérünk bért, de nem abból fog az egyház meggazdagodni: tavaly ezer lejnél kevesebb jövedelmünk lett ily módon. Bárki is jöjjön, mi szívesen segítjük” – mondta a tiszteletes.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély újranemesítői: itthon, végre itthon
A visszaszolgáltatások nyomán egyre többen jelennek meg, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot. Róluk, az erdélyi arisztokrácia hat családjáról szól Csinta Samu Erdély újranemesítői című könyve, ebből következik egy részlet.
Nagy napra, grófi esküvőre ébredt 1995. június 24-én Miklósvár. A kis erdővidéki falu hajdani urának leszármazottja, gróf Kálnoky Tibor a marosvásárhelyi Boga Annát vezette az oltárhoz. A grófot már ismerték a faluban, hiszen 1988-tól kezdve egyre sűrűbben látogatott vissza a hajdani fészekbe, járta a vidéket, ismerkedett heggyel-völggyel-madarakkal.
A Baróti-hegység nyugati lábainál meghúzódó falucska – névadója az egyik történelmi háromszéki széknek – hajdan látott szebb napokat is. Trianon előtt még hétszáz körül volt lakosainak száma, ma annak a felét is alig haladja meg. Magyarságát viszont tisztességgel megőrizte, bár hagyományos rendjét előbb az aktív férfilakosságot felszippantó szénbányászat, majd annak megszűnése állította fejtetőre. Legfőbb ékessége a 17. században épült, 1780-ban és 1830-ban klasszicista stílusban átalakított Kálnoky-vadászkastély, ahol a Kálnoky-család több neves tagja is született. Ide járt vissza Kálnoky Tibor, ide hívta rokonait és barátait is az Annával kötendő esküvőre.
„A mi szokásrendünk szerint az esküvőt a menyasszony otthonában rendezik, Erdélyben viszont más a szokás, ezért aztán Miklósvár mellett döntöttünk. 1994-ben azonban még igen kezdetleges körülmények uralkodtak errefelé, a kastély és a falu is olyan volt, amilyen. A szüleim teljes őrültségnek tartották az egészet, senki sem jön el, vizionálták, legfeljebb az Anna szülei, mert Marosvásárhely azért mégsincs annyira messze.”
Macska a kriptában
A fiatalok azért persze megpróbálták, Tibor meghívta a családot és a budapesti társaságot. A meglehetősen hosszú – a kilencvenes évek elejének közlekedési körülményei között még annál is hosszabb – út háromnaposra duzzasztotta az eseményt, amelyen még olyanok is megjelentek a négyszáz lelkes világvége faluban, akiket Kálnokyék elfelejtettek meghívni. Több mint kétszázan érkeztek, gyakorlatilag nem akadt ház a faluban, ahová ne kvártélyoztak volna be vendéget. A buszok 14 órás út végén, hajnali négykor érkeztek meg, a sokáig vendégfogadó vigyázzállásban várakozó miklósváriak úgy fektették le az érkezőket, hogy csak a reggelinél látták igazán, kit is vezérelt hozzájuk a sors. Mosdás lavórban, majd elvonultak a templomba talpig ünneplőben, cilinderben, kesztyűben. A felvonulás az egész környék számára nagy látványosságnak számított, egy sepsiszentgyörgyi fodrásznő például azzal a jól meghatározott céllal utazott Erdővidékre, hogy felmérje az aktuális nyugati frizuradivatot.
Nem kis logisztikai bravúr volt, de a korábban érkező közeli barátok sokat segítettek Kálnokyéknak a szervezésben. Zuhanyzófülkék épültek például, amelyekben a nap által melegített víz felfüggesztett hordókból zúdult a tisztálkodni vágyókra. De a lakodalmas sereg is készült az eseményre, Borza Péter kapacitálására például előzetesen többen táncórákat vettek, hogy tudjanak majd csárdásozni a lagziban. Évekig tartó beszédtéma volt a környéken az esküvő, amely némiképp fel is készítette a falut a későbbi vendégjárásra.
„Az esküvő előtt megszondáztam a helybelieket, hogy az esküvői ajándékokat hogyan lehetne a falu javára fordítani, miután már előzetesen is igyekeztünk tenni egyet s mást a falu érdekében: harangot öntettünk, vetőmagokat hoztunk az embereknek. Az általános vélekedés ezúttal az volt, hogy az 1991-es földrengés által nagyon megrongált családi kriptát, az Anna-kápolnát kellene felújítani. A kápolnában borzalmas állapotok fogadtak, felfeszített, megrongált koporsók, látszott, hogy néhányszor kirabolták már a kriptát. Egyetlen falubeli férfi vállalkozott rá, hogy kihordja velem a koporsókat, a testmaradványokat. Tizenhárom koporsót találtunk, köztük gyerekkoporsókat is, az egyik közülük például olyan nehéz, hogy ketten sem bírtuk megmozdítani. Mások segítségét is igénybe véve valahogy kitoltuk az épületből, a cserefatető alatt ólomkoporsót találtunk, amelynek üvegtetején keresztül láthattunk egy idős hölgyet, kezében egy kereszttel. Ezt az egy koporsót nem bántották korábban, biztosan az átláthatóság, s talán a kereszt látványa miatt. Viszont egy macskát is találtunk bent: mozdulatlanul meredt rám, s csak amikor alaposabban megnéztem, láttam, hogy nincs is szeme. Sőt, szőre sem. De nem szobor volt, valahogy bejuthatott a kriptába, teljesen életszerűen ült egy szellőzőnyíláson behulló szemét, por, egyebek alkotta halmocskán, körülötte a lehullt szőre. Egyszerűen mumifikálódott.”
Némi túlzással az esküvői vendéglátástól eredeztethető a Kálnoky-féle falusi turizmus kezdete. A gyökeresen különböző komfortviszonyokhoz szokott vendégkoszorú remekül érezte magát a szokatlan körülmények között, szemmel láthatóan mindenkibe bevillant a felismerés: milyen fantasztikus ez a hely! „Igen jelentős mértékben a vendégsereg reakciói indították el bennünk a gondolatsort, amikor döntenünk kellett: mi legyen Miklósvárral? Mindenesetre belehúztunk, s 1997 karácsonyára felújítottuk az első házat. A szentestére meg is érkeztünk, viszont sehogy sem tudtuk 15 fok fölé tornázni a benti hőmérsékletet. Kiderült, hogy a felújítást végző vállalkozó a teljes szigetelést kifelejtette a házból. Anna egy ismerősnél húzta meg magát a gyerekekkel, én meg egész éjjel azzal foglalatoskodtam, hogy szigetelő habbal fújjam be a réseket. Állandó fűtés mellett reggelre valahogy 18 fokra emelkedett a hőmérséklet.”
Nagykövet Harley-n
Attól kezdve minden lehetséges időt Miklósváron töltött a Kálnoky-család, a családtagok, rokonok, barátok pedig egyre sűrűbb vendégekké váltak. Tibor egyik ismerősének a társasága 1998-ban Erdélyben túrázott, közben egyetlen éjszakát terveztek Kálnokyéknál tölteni. Köztük egy angol férfi, aki megérkezése után leült a karosszékbe, kivette a zsebéből a szivardobozát, és azt mondta: ez az első hely, ahol rá tudok gyújtani. Az első szivar után pedig a csoportvezetőhöz fordult: nem megy tovább, megtalálta „a” helyet. „Ő volt az egyik első olyan vendég – ugyan még nem fizető –, aki révén rádöbbenhettünk: talán érdemes vendéglátással foglalkozni.”
A további házak vásárlását az egyre sűrűbb vendéglátás kényszerítette ki, hiszen egyszerűen elfogyott a család élettere. A parasztházak ki- és átalakítása ösztönös módon, a házaspár ízlésének megfelelően zajlott: Anna és Tibor is olyan környezetben nőtt fel, ahol a régi tárgyak nem kacatnak számítottak, hanem értéknek. Mindketten nagy házakban, gyönyörű bútorok, kályhák, porcelánok között töltötték ifjúságukat – Marosvásárhelyen és a nagyvilágban.
Az első fizető vendég egy Elisabeth Miller nevű angol hölgy volt az édesapjával, a 86 éves úr korábban húsz éven át vezette az ENSZ genfi meteorológiai intézetét. „Egy angliai barátom akkortájt indított egy egyszemélyes turisztikai vállalkozást, s Romániát promózta. Ő jelentetett meg valamelyik újságban egy picike hirdetést, annak alapján fedezett fel bennünket a hölgy. Bevallom, kissé ideges voltam, arra gondoltam, ki tudja, milyen elvárásokkal érkeznek majd. Meg is kérdeztem őket, miért épp bennünket választottak, mire az volt a válasz, hogy Grúzia, illetve Románia között vacilláltak. Na, erre kicsit megnyugodtam, hogy mégsem luxusra számítottak. Egy hétig maradtak nálunk, személyesen vittem el őket a Vargyasi-szurdokvölgybe, barlangászni, madarászni. Aztán kicsit később járt nálunk egy Allan Ogden nevű angol publicista, ő írt is egy könyvet, amelyben felbukkan a miklósvári tartózkodása.”
Nem volt megállás. Amikor már a felújítások annyira haladtak, Tibor minden hétvégéjét Erdővidéken töltötte, és lassan egyértelművé vált: nem lehet párhuzamosan művelni a két dolgot, pláne, hogy az egyik Bukarestben zajlott. „A végső impulzust az adta meg, hogy a Böhringernél már a Brazíliába küldésemet fontolgatták. Nekem viszont soha nem voltak gyógyszerészeti karriervágyaim, így aztán 2001-ben kiléptem és hazajöttem.”
Miklósvár népe pedig egy idő után már fel sem kapta a fejét, ha Harley-Davidsonján berobogott nejével a faluba a brit nagykövet egy hosszú hétvégére.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kétezredik lapszámunk szegélyére
A Székely Hírmondó második sorozatának kétezer lapszámát előállítani több mint 19 évet vett fel, de most nem szeretnénk azon sóhajtozni, hogy ez milyen hosszú idő, és hogy mennyi munka volt vele. Tettük a dolgunkat a legjobb tudásunk szerint, és tenni szeretnénk az elkövetkezendőkben is.
De vajon milyen munkát végeztünk eddig, és miben kellene javulnunk? Az ugyan biztató és reménykeltő, hogy a romániai magyar napilapok közül a Székely Hírmondót kedvelik a legtöbben, de abban is biztosak vagyunk, hogy messze állunk a tökéletességtől, és sokat kell fejlődnünk, ha meg akarjuk érni a 3000. lapszámot. Milyennek látnak bennünket az olvasók, mit hiányolnak, és mit tartanak hibának – most erre voltunk kíváncsiak.
Tetszik a koncepcióváltás!
Lázár-Prezsmer Endre sepsiszentgyörgyi művelődésszervező, a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület elnöke több mint tíz éve olvassa a Székely Hírmondót: azokat a kulturális, közéleti cikkeket böngészi, amelyek elsőre megragadják a figyelmét.
– Nagyon tetszik az a koncepcióváltás, amely a Székely Hírmondó napilapot jellemzi. Amikor még hetilap volt, sokkal kevesebb helyet kapott hasábjain a kultúra, a családdal, egészséges életmóddal kapcsolatos írások. Szeretem a napilapot, éppen azért, mert nagyobb teret engedett az utóbb felsorolt témáknak. Mindig nagy érdeklődéssel olvasom a Tinca Teddy által zenészekkel, művészekkel készített interjúkat. Ezek különlegesek, hiszen olyan dolgokra kérdez rá, amelyek nekem meg sem fordulnának a fejemben, ez által részletesebb, színesebb képet kapunk az alkotóról, a művészről. Nem tetszenek a bulváros jellegű cikkek, a szenzációhajhász fotók a címoldalon. Ha én lennék a főszerkesztő, akkor csak kultúráról szólna a lap – persze tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen széles réteghez kell szólnia – foglalta össze véleményét, a kritikáról sem feledkezve meg.
Csak a neten…
Benedek Ágnes, a Tamási Áron Színház színésznője eddig csupán hébe-hóba, az interneten találkozott a lapunkban megjelenő cikkekkel.
– A Székely Hírmondót csupán az interneten olvasom, a közösségi oldalon megosztott híreket böngészem, így nem tudnék válaszolni arra a kérdésre, hogy milyen írások ragadták meg a tetszésemet – közölte, hozzátéve: nem találja fontosnak a nyomtatott sajtót, ha a Székely Hírmondó főszerkesztője lenne, inkább az internetes hírszórásra fektetne hangsúlyt.
Több komolyzenét!
Dancs Annamari énekesnő, a Budapesti Operettszínház művésze elárulta, amióta Magyarországon él, főként interneten követi a Székely Hírmondóban megjelenő írásokat. Természetesen, amikor hazajön Sepsiszentgyörgyre, szívesen fellapozza az újságot, hiszen ennek a fajta olvasásnak más hangulata van, mint a számítógép monitorán történő böngészésnek. Kedvence a kulturális eseményeket, előadóművészeket bemutató rovat, de követi az életmóddal kapcsolatos cikkeket, illetve az aktuális híreket is.
– A helyi érdekes egyéniségekről, művészekről szóló írásokat kimondottan kedvelem, ezek hamar megragadják az érdeklődésemet. Nem tetszenek a „véres”, gyilkosságokról szóló hírek, ezeket igyekszem kizárni az életemből. Ha én lennék a főszerkesztő, többet foglalkoznék komolyzenei produkciókkal, színházi eseményekkel, igaz, a Székely Hírmondóban nincs hiány ezekből sem. Az újságban ízlésesen vannak összehangolva a témák, ennek tükrében a bulvárosabb jelleg is elfogadható – jegyezte meg a művésznő.
Értékes a Székely Konyha
Fülöp Magdolna, a kézdivásárhelyi Nők Egyesületének vezetője:
– Véleményem szerint joggal vált a megye közkedvelt napilapjává a Székely Hírmondó, bár az utóbbi időben én inkább a lap internetes felületén tájékozódom. Érdekes és értékes a háziasszonyok számára a Székely Konyha melléklet, de a napi receptrovat is. Köszönetet kell mondanom a magam és Nők Egyesületének a nevében, hiszen sok rendezvényünket kísérték figyelemmel, és tudósítottak róla az újság hasábjain.
Bemutatni tehetségeket!
Lénárt Adolf, a KSE kosárlabda-szakosztályának vezetője:
– Az első lapszám megjelenésétől fogva szívesen olvasom a lapot, napi rendszerességgel. Kedvenc rovatom természetesen a sport. Véleményem szerint jó lenne létrehozni egy Tehetségsarok című rovatot, amelyben hetente vagy kéthetente be lehetne mutatni egy-egy környékbeli sikeres vagy tehetséges sportolót, edzőt, hogy a gyerekeknek és a szülőknek is példaképül szolgáljon.
Miért Rongy az Elek?
Gyuricza Anikó (Sepsiszentgyörgy):
– A Hírmondóról a reggeli kis családi rituálék jutnak eszembe. Minden nap kimegyek az újságért, aztán a fontosabb infókat felolvasom az embernek – ez már rutinná vált. A másik dolog, ami eszembe jut, hogy színes. A szó szoros és átvitt értelmében is, mindenkit szeretne megszólítani, mindenkinek a maga sajátos problémáját boncolgatva. Van benne politika, női dolgok, környezetvédelem, aktuális rendezvények ismertetése. Egyik vonzó visszatérő szereplője Rongy Elek, a disznó, amit évente egyszer meg lehet nyerni. Nekem még nem volt szerencsém hozzá, de sokat gondolkodtam azon, vajon miért Rongy a vezetékneve, amikor annyi ember vacsoráját biztosíthatja! Komolyra fordítva a szót, hiszem, hogy az újság is egyfajta szellemi szükségletet elégít ki. A Hírmondó érzékenyen reagál a közösségi igényekre, közvéleményt formál, és tájékoztatja az itt élő magyarságot. Ezt kell folytatni! Külön kiemelném, hogy a megye két lapjának az újságírói úgy tekintenek egymásra, mint partnerek, és ez példaértékű. Több interaktív rovatot szeretnék olvasni a lapban, ami hűen tükrözi a közhangulatot és az egyszerű háromszéki polgár gondolkodásmódját. Jó lenne egy „fordított szám” is, amelyet csak az olvasók beérkezett írásaiból szerkesztenének!
Rövid, objektív, érthető
Bagoly Miklós, az Asimcov Kis és Középvállalkozók Kovászna Megyei Szövetségének elnöke:
– Jól megszerkesztett lap, rendszeresen olvasom interneten. Nem a pénzt sajnálom rá, de könnyebb, gyorsabb, kényelmesebb. (Mielőtt megkérdezné: tudom, hogy ez a lapeladás rovására történik. A magam részéről akár fizetnék is valamilyen formában az online változatért, de papírújságot nincs érkezésem olvasni). Elsősorban az aktuális híreket követem: rövidek, objektívek, érthetők. Van néhány ember, aki itt ír, akiket ismerek, és mindig szívesen olvasom cikkeiket. Nem értek viszont egyet azzal, hogy ismeretlenek által név és cím nélkül írt véleményeket rendszeresen közölnek a lapban. Ez tisztességtelen. Akinek véleménye van, annak legyen neve is. Ha nincs, nem kell közölni. Szerencsésnek találnám, ha az aznapi eseményeket nem darabokban, hanem felsorolásszerűen, áttekinthetően „tálalnák” (a nyomtatott változatban ez így van – szerk.).
Az olvasó értelmes lény
Bíró Béla egyetemi tanár (Sepsiszentgyörgy):
– A lap rendszeres olvasója vagyok a kezdetektől. Van ott két-három ember, aki egészen eszement jegyzeteket ír, de a lap többi része olvasható, szolid, használható információkat tartalmaz, közérthetően megfogalmazva. Sajnos, Háromszéken a két napilap közötti konkurencia nem a minőség javulását eredményezte, hanem azt, hogy mindkettő a létfenntartáshoz szükséges, olvasók utáni hajszában néha olyan dolgokba megy bele, olyan engedményeket tesz, amelyekben – meg vagyok győződve – ők sem hisznek igazán. Ha én dönthetnék, még nagyobb súlyt helyeznék arra, hogy minden és mindennek az ellenkezője is elhangozzék a lapban, mert töretlenül hiszek abban, hogy az olvasó értelmes lény, aki majd eldönti, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Magyari a kedvenc
Berszán István református lelkipásztor, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese (Középajta):
– Emlékszem, amikor megjelent az első lapszám, igazán örvendetes volt, főképpen, mert Felsőháromszékről kerültem Erdővidékre. Eleinte az volt az érzésem, hogy ez inkább Kézdi- és Orbaiszék lapja, s azóta, bár sokat változott, mégis kevésnek tartom az erdővidéki témákat. Rendszeres olvasója olyan hat éve vagyok a Székely Hírmondónak, s hogy „felfutott”, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy itt Középajtán, s tudtommal Erdővidéken is egyre több az előfizetője. Ami nem tetszik, az a Ne fojtsa magába! rovat. 
Az elgondolás jó, de én csak névvel engedélyezném közölni az SMS-eket. Egyébképpen tetszik, kimondottan javára válnak az önkormányzati oldalak, ahol mindenki mindig tájékozódhat az illető település életéről. Általában tetszik a lap, de ha választani lehet, akkor Magyari Lajos „szösszenetei” a kedvenceim. Ha én volnék a főszerkesztő, az oknyomozó riportokat előtérbe helyezném, persze előzőleg kellőképpen tájékozódva az „ügy” mivoltáról, s csak utána indítanám el a dolgot, nem szenzációt hajhászva, hanem kiderítve-kimondva az egyre több furcsaságot, visszaélést stb. kies megyénkben (is).
Néha túl bulváros
Kovács István unitárius lelkész (Sepsiszentgyörgy):
– Színes, megfogja az embert, és bizonyára sokaknak vonzóbb a jól tördelt, rövid anyagok sorozata, mintha nagy terjedelmű, „oktató és okosító” írásokat tartalmazna. Néha túlságosan „elmegy” bulvárba, a magam részéről nem díjazom például, ha egy balesetről címlapfotót hoznak. Hogy én miként csinálnám? Meglehet, hamar csődbe vinném a lapot, mert kizárólag értékorientált írásokat tennék be. Értem én, hogy az emberben „genetikailag kódolt”, hogy a botrányra jobban figyel, de meg kell találni azt a formát, amit a modern művészet is követ, hogy valami „álbotránnyal” felhívja magára a figyelmet, de mindig értéket közvetít. Meggyőződésem, hogy hosszú távon csak a szolid hangvételű, tisztességes lap élhet meg – a Hírmondó nem jár messze ettől.
Nyúljon kényes témákhoz!
Kiss Aranka tanár (Barót):
– Megjelenése óta olvasom a lapot. Tetszik a formátuma, átláthatósága, egyszerűsége. Tetszenek a rovatai, főleg az Aktuális, a Vélemény és az Életmód. Tisztelem Magyari Lajost szókimondó, élvezetes vezércikkeiért. Kevésnek tartom az erdővidéki híreket, törekedjenek a frissességre. Ha szerkesztő lennék, olyan körkérdéseket tennék fel a különböző foglalkozású és korosztályú embereknek, amelyeknek válaszai ötleteket, megoldásokat tartalmaznának a régió fejlesztését illetően. Új rovatokat is bevezetnék, mint: jogi tanácsadás, az olvasó kérdez, cégek ajánlják szolgáltatásaikat, sikertörténetek, külföldre költözött honfitársaink beszámolói, akár pozitív, akár negatív tapasztalatok átadása. Emellett oknyomozó riportokat közölnék, nem csak egyoldalú tájékoztatásokat, jobban megfizetném azokat a munkatársakat, akik tájékozottak, akik mernek kérdezni, felelős személyeket megszólítani, sok embert érintő, akár „kényes” témához nyúlni. Ilyen például, hogy miért nem lehetett Baróton megszervezni (Beszterce helyett) az erdélyi szintű matematikaversenyt, hiszen évek óta kiugró tehetségeink vannak? Mit veszített és mit nyert volna ezzel a város? Miért nincs 1200 diáknak iskolaorvosa és fogorvosa? A „Nemzeti szálló” melletti romhalmaz eltávolításának mi az akadálya? Fresnes francia kisváros (Nagyajta község testvértelepülése) Panorama című havilapjában a tanácsosok havonta beszámolnak tevékenységükről, elgondolásaikról, megoldásokat kínálnak, a lakosokkal rendszeresen konzultálnak, és ezt nyilvánosságra hozzák. A Hírmondó követhetné ezt a példát, mert a lakosság kíváncsi a tanácsosok munkájára.
Ténylegesen is színes
Kiss András István ifjúsági szabadidős tanácsadó, turisztikai szakember, vállalkozó (Sepsiszentgyörgy):
– Kedvelem a Székely Hírmondóban a változatosságot, a színes nyomtatást, szemben a fekete-fehér konkurens lappal. Rendszeresen olvasom az újságot és gyűjtöm is a cikkeket, adattárolás és tanulás céljából. Amiket a legjobban kedvelek: az életmód, az aktuális, a sport, a szabadidő és a panoráma rovat. Szeretném, ha nagyobb terjedelemben foglalkozna a lap sporttal, az életmóddal, egészséggel, mindegyikből jó lenne még egy plusz oldal. Örülnék, ha a történelemnek és turisztikai látványosságoknak is lenne külön oldala. Szeretem a rejtvényeket és a vicceket, érdekes lenne, ha általános műveltségi vagy IQ-tesztek is beférnének ide, úgy vélem, és hasznos színfoltja lenne az újságnak.
Nem fojtja magába!
Bács-Benke László maksai polgármester is hűséges olvasója a lapunknak. A sokszínűsége miatt kedveli, a helyi hírektől kezdve a horoszkópig mindent elolvas belőle. Még a Ne fojtsa magába! rovat SMS-eit is, pedig azok sokszor szereztek keserű perceket számára. Meggyőződése ugyanis, hogy az elmúlt évben többet szerepelt benne, mint bármelyik más közéleti személyiség, és kizárólag negatív színben volt ott feltüntetve.
– Úgy vélem, ami a rovatban megjelenik, az zaklatás. Éppen ezért, ha én lennék a szerkesztő, nem engednék be mindenféle névtelen SMS-t, hozzászólást vagy olvasói levelet, hiszen álnévvel bárki bármit írhat, szapulhat.
Ne változzon!
Édler András, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke:
– A Hírmondót azóta olvasom rendszeresen, mióta Kézdivásárhely-központú hetilapból megyei napilappá lett. Az online változatot kedvelem, kényelmesebb, de a nyomtatott formát is követem. Az utóbbi időben rendkívül sokat fejlődött a lap, felnőtt, átfogó, kiegyensúlyozott, tetszik a tördelése, egyszerű, áttekinthető. Nem szeretem, hogy néha, vélhetően olvasócsalogatónak szánt, bődületes nagy címek vannak, ami félrevezető, mert nem mindig van meg hozzá a tartalom. Ha én szerkeszteném, egy darabig nem nagyon változtatnék rajta, jól „beállt” a lap.
Figyeljünk a fiatalokra!
Váncza Tibor, az erdővidéki RMDSZ elnöke:
– A Székely Hírmondóra elsősorban a kiegyensúlyozottság jellemző. Évek óta előfizetője vagyok, kedvenc rovatom a Ne fojtsa magába!, ezt mindig elolvasom, mert kíváncsi vagyok az emberek véleményére, gondolkodásmódjára. Fontosnak tartanám, hogy az újságban továbbra is megjelenjenek az önkormányzatok tevékenységét bemutató rovatok, a körképek. Ami „hiánycikk” a lapban: keveset foglalkozik a fiatalokkal. Azt szeretném, ha a továbbiakban rájuk jobban odafigyelnének!
A Székely Hírmondó eredetileg az 1848-49-es szabadságharc idején látott napvilágot. Első lapszáma – Háromszék első sajtótermékeként – 1849. június 7-én jelent meg Kézdivásárhelyen, Bem tábornok tábori nyomdájával nyomták. Heti két alkalommal jelentkezett, az ötödik lapszám után kérészéletének véget vetett a cári intervenció. A második sorozat 1996. március 15-én indult útjára, azóta fölfele ívelő pályát járva be – független közvélemény-kutatók mérése szerint a legolvasottabb magyar lap Erdélyben. 2010 márciusában vált megyei napilappá.
SzH-összeállítás
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dalostalálkozó Bodosban
Kétszáz erdővidéki diák énekelt
Május 7-én tizenkettedik alkalommal rendezték meg az Erdővidéki Dalostalálkozót, melynek ezúttal a vitéz Egyed Gézáról elnevezett bodosi művelődési ház adott otthont.
A baróti Csala Kürtje fúvószenekar indulói által felvezetett találkozón a szervezők tervei szerint a tizenegy különböző erdővidéki iskolából érkező, székely ruhába öltözött diákoknak fel kellett volna vonulniuk a falu utcáin, de a kedvezőtlen időjárás miatt erről le kellett mondaniuk. Azonban a jókedvnek, a dalos hangulatnak az eső nem szabhatott határt: miután Sándor István bodosi lelkész köszöntötte a jelenlevőket, és a Zsoltárok könyvéből felolvasva áldását adta a rendezvényre, Benedek Erzsébet Andrea és Dávid Anna Gyöngyi helybéli tanítónők „bemelegítőképpen” közös éneklésre kérték fel a diákokat, a kultúrotthonban pedig kétszáz torokból csendült fel az ismert népdal: „Zavaros a Nyárád, nem akar megszállni…”
A bodosi iskola tanítónői elmondták, Gyulai-György Éva karnagy (a baróti Kájoni Consort régizene-együttes vezetője) kérésének eleget téve vállalták el a szervezést, a találkozót első alkalommal tartják Bodosban. A Gyulai-György tanárnő és a baróti művelődési ház egykori igazgatója, László Judit indította dalostalálkozók célja, hogy a gyermekeket a népdalok tanulására, továbbadására, hagyományaink ápolására ösztönözzék. A találkozónak eddig tíz alkalommal Barót, legutóbb pedig Nagyajta adott otthont.
A színpadon ezután sorban következtek a fellépők nép- és gyermekdalaink szebbnél szebb darabjait adva elő: a bodosi iskola furulya- és dalcsoportja (felkészítőjük Dávid Anna Gyöngyi tanítónő), a kisbaconi Benedek Elek elemi iskola dalcsoportja (Bogyor Katalin), a nagyajtai Magocska furulyacsoport (Bihari Katalin Noémi, Nagy Adél), a baróti Tanulók Klubja Hajnalcsillag dalcsoportja (Aczél Zsuzsanna), a baróti Gaál Mózes Gimnázium Csemete dalcsoportja (Tókos Gabriella), a székelyszáldobosi Benkő József-iskola dalcsoportja(Ferencz Réka), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont kórusa (Aczél Zsuzsanna), az apácai Apáczai Csere János-iskola dalcsoportja (felkészítők Pál Szerénke, László Zsuzsanna és Jakab Ildikó), a bölöni iskola dalcsoportja (Szabó Enikő), a magyarhermányi Máthé János-iskola dalcsoportja (Dimény Mónika) és végül a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpont Gyulai-György Éva tanárnő vezette Gyöngyharmat kórusa.
A szervezők a felkészítő tanítónőket, tanárokat emléklappal jutalmazták, de emléklapot kaptak azok a diákok is, akik egyénileg is felléptek a dalostalálkozón: Mátyás Adrienn, Sükei Katalin, Nagy Hanna Zsuzsanna, Cristian Eszter, Sebestyén Fruzsina, Csog Orsolya, Geréb Zsigmond, Szabó Tamara és Lakatos Ágnes. Távozáskor minden résztvevőt bodosi mézeskaláccsal ajándékoztak meg.
A szervezők köszönetet mondtak a találkozó létrejöttét segítő baróti polgármesteri hivatalnak (Lázár-Kiss Barna polgármesternek), a baróti Gaál Mózes Gimnáziumnak (Zajzon Csaba igazgatónak), a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpontnak (Dimény János igazgatónak), a baróti Transloc Szállítási Vállalatnak (Benedek Csaba igazgatónak), valamint Gáspár Jenő bodosi falufelelősnek és a bodosi diákok szüleinek is, akik szintén készséggel támogatták a rendezvényt.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mégsem szabad a székely? – Márton: ez a törvény valóban nem szól a regionális zászlókról
„Én soha nem mondtam azt, hogy a most elfogadott zászlótörvény a székely zászlóról szól” – jelentette ki Márton Árpád. Az RMDSZ parlamenti képviselője szerint viszont a jogszabály kedvezően rendezi a közigazgatási egységek szimbólumainak a helyzetét.
A perek és a bírósági ítéletek jelentős része a közigazgatási egységek és az ezek alárendeltségébe tartozó intézmények épületeire kitűzött saját zászlókra vonatkozik, elég csak Kovászna megye vagy Sepsiszentgyörgy zászlóira utalni, amelyeket levetetett a prefektus. Ez a jogszabály ezt a gondot orvosolja – mondta Márton Árpád.
– Ez a törvény arról szól, hogy éppen úgy, ahogy minden településnek lehet saját címere, most minden közigazgatási egységnek lehet saját zászlaja, azt szabadon használhatja, kitűzheti a saját épületeire – magyarázza a képviselő.
Ez a törvény tehát valóban nem szól a regionális zászlókról. A kisebbségi és nemzeti közösségek jelképeit, azok elfogadási módját és használatát a kisebbségi törvény tartalmazza. Ugyanakkor figyelemre méltó az a felvetés, hogy talán érdemes lenne egy külön, a regionális jelképhasználatra vonatkozó törvényt kidolgozni, amelyben végre rendezni lehetne a székely zászló ügyét is – állapította meg az RMDSZ erdővidéki parlamenti képviselője. Ugyanakkor, amíg erre sor kerül, nem ártana egyeztetni annak kapcsán sem, hogy sok csíkszéki településen nem a Székely Nemzeti Tanács szaktestülete által elfogadott és Háromszéken széles körben használt kék-arany zászlót, hanem a piros-fekete lobogót tekintik a székely zászlónak – tette hozzá.
Márton Árpád azt mondta: amikor a székely zászlót „alapként” ajánlotta települési zászlónak, akkor nem „elsikkasztani” akarta a sokak által kedvelt jelképet.
– Amikor azt sugalltam, hogy a székely zászlóra minden település felírhatja a saját nevét, nem azért mondtam, hogy „megsemmisítsem” a székely zászlót, hanem azért, mert két falunak, községnek, városnak nem lehet ugyanaz a zászlója. Valaminek meg kell különböztetnie egymástól, mert különben már nem saját zászló. Hargita megyének nem volt külön címere, zászlója, mint Háromszéknek, ezért a kék-arany székely zászlót elfogadta megyezászlónak, de azt Kovászna megye már nem tehetné meg – érvelt a politikus.
Mint ismeretes, Kovászna megye zászlóját azzal az indokkal vetette le a megyeházról a prefektus, hogy Romániában a közigazgatási egységeknek csak címerük lehet, zászlójuk nem. Ugyanerre a sorsra jutott a sepsiszentgyörgyi zászló is, azzal a különbséggel, hogy ebbe a perbe, az önkormányzat felhívására, magánszemélyek is beléptek, ezért – a megyezászló esetétől eltérően, amelynek jogtalan voltát végleges és visszavonhatatlan döntés mondja ki – fellebbezni lehet európai fórumokon. Sem a prefektust, sem a bíróságot nem zavarta az a körülmény, hogy Románia összes megyéjének (Hargita és Kovászna kivételével) és több száz településének van saját zászlója, és azokat szabadon használják is.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

A hős honvédekre emlékeztek Nagybaconban
Alig múltak el 1989 decemberének történései, a nagybaconiak már megemlékezésre készültek. Volt is miért készülődniük: a két világháborúban 147 falustársuk veszett oda, ám áldozatvállalásukért soha köszönetet nem mondhattak.
Az első rendezvényeken még sok olyan hadfi vett részt, aki átélte a háború borzalmát, ám időközben sokan nyugodni tértek, mára hírmondónak alig hatan maradtak. A kevésnek is fogytán az ereje: Mokán Ferenc, Baló András, Kiss Árpád, Virág Mihály, Nagy B. Sándor és Nagy Máthé Árpád közül már csak az előbbi négynek engedte egészsége, hogy részt vegyen a rendszeresen pünkösd másodnapján tartott főhajtáson. Hetven esztendővel a világégés lezárulta után szülőfalujuk tapssal jutalmazta kiállásukat.
A református templomban Molnár Sándor lelkipásztor János evangéliumából vett igére alapozott prédikációjában a haszontalan háborúkról beszélt: mindegyiket az igazságosság nevében indítják, ám nem számolnak azzal, hogy mennyi szenvedést okoz. Feladatunk – mondotta a tiszteletes –, hogy az igazságot a mindennapokban keressük, s ha tehetjük, cselekedjünk úgy, hogy az ellenségeskedésnek elejét vegyük.
A Kós Károly tervezte református kultúrház falán elhelyezett Nagybaczoni Nagy Vilmos-emlékplakettnél a Történelmi Vitézi Rend nevében Dimény János, a Baróti Szabó Dávid Középiskola igazgatója mondott beszédet. Szólt az Erdővidékről származó kilenc – köztük hat Bacon községi – tábornokról, majd a székelyek szabadsághoz való ragaszkodását emelte ki: ha van Európában olyan népcsoport, amely megérdemli, hogy sorsát saját kezében tartsa és jövőjéről döntsön, az évszázadokon keresztül a határokat védő székely nép az.
A felújított központi parkban Simon András polgármester a veteránok példamutató kitartásáról beszélt, s arra kérte az egybegyűlteket, a hazájukért és népükért vérüket hullajtókra egy perc néma csenddel emlékezzenek. Nagy Kinga Sarolta történelem szakos tanár a falu háborús vesztességeit vette számba: nincs olyan család, amely valamilyen módon ne lett volna érintett – mondotta. A hősök napjának egyik első szervezője, a falut harminc esztendeig református lelkészként szolgáló Bereczki László a megemlékezés fontosságát emelte ki, s az utókort adósnak mondotta, amiért sem a harcokban elesett, sem a hazatért honvédeknek évtizedekig nem adóztak.
Az eseményen fellépett a nagybaconi fúvószenekar, a nyugdíjasklub Őszi Csokor Dalköre, a Benedek Elek Művelődési Egyesület Dalköre, a Konsza Samu Gimnázium xilofoncsoportja, szavalt Lakatos Ágnes, Bardocz Boglárka, Bartha Imre, Molnár Erzsébet, énekelt Szabó Tamara.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezerszáz gyermek ropta (Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozója)
A Kolompos együttes A pünkösdi királykisasszony című mesejátéka indította szombaton a Perkő Erdélyi Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóját. A tizedik találkozón a perkői nyeregben található kőszínpadon rekordszámú, közel ezerszáz gyermek és fiatal lépett fel. A rendezvény lehetőséget kívánt teremteni a székelyföldi gyermek- és ifjúsági néptáncegyütteseknek a bemutatkozásra, a kapcsolatteremtésre, arra, hogy a résztvevők megélhessék néptáncörökségünk gazdagságát és sokszínűségét.
A jubileumi találkozón összesen negyven együttes lépett fel Maros, Hargita, Kovászna és Bákó megyéből. Visszatérő vendégcsapatok voltak Kisújszállásról, és egy-egy fegyverneki és törökszentmiklósi gyermek-néptáncegyüttes is eljött az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő erdélyi táncos seregszemlére. Háromszéket huszonegy együttes, tánccsoport képviselte, amelyek többek között moldvai, Nyárád menti, szatmári, Küküllő menti, szilágysági, bukovinai, felcsíki, mezőségi és erdővidéki táncokat mutattak be. Fellépett a magyarországi Kolompos Együttes és a Téka zenekar, a kolozsvári Tokos Zenekar, valamint a huszonöt éves Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Sóvidéki kalapács című előadásával.
A két nap négy részre osztott gálaelőadásait Lévai Péter, a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékének adjunktusa, táncpedagógus értékelte, szakmai tanácsokat adott az együttesvezetőknek, ugyanakkor elemezte és összehasonlította az erdélyi és a magyarországi gyerek- és ifjúsági táncoktatást. A programból nem hiányoztak a háromszéki civil szervezetek által biztosított népi játékok és kézműves-foglalkozások, volt szalmafonó, arcfestő, nemezlabda-készítő, angyalkakészítés, gyöngyözés, drót ékszerek, népi hangszer készítése, hajgumi filcből és számos „népi olimpiás” vetélkedő. A kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület idén is felállította környezettudatos standját. Vásári árusokból sem volt hiány, a lacikonyhák telt házzal üzemeltek. Mindkét nap tábortűz melletti táncházzal ért véget, a talpalávalót a budapesti Téka zenekar és a sepsiszentgyörgyi Spontán zenekar biztosította. A szervezők a Bertis cég munkatársai által készített babgulyással kínálták meg a fellépőket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Olasztelektől a New York-i egyetemig (Beszélgetés dr. Balázsi Gábor kutatófizikussal)
Mesemondó versenyen kezdte, matematikával folytatta, majd a fizika bűvöletében jutott el az érettségiig a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, ahonnan a kolozsvári egyetemen keresztül egyenesen vezetett az út a kutatás felé. Az Olaszteleken nevelkedett Balázsi Gábor jelenleg New Yorkban tanít és kutat a Stony Brook Tudományegyetem Laufer Fizikai és Kvantitatív Biológia Központjában. Múlt heti itthonléte egyik állomásaként Sepsiszentgyörgyön tartott előadást A rákbetegségek a szintetikus biológia tükrében címmel, mely alkalomból a neves kutatót a siker felé vezető útról és kutatómunkájáról kérdeztük.
Dr. Balázsi Gábor: – Olaszteleken születtem 1974-ben, ott nőttem fel, ott jártam az elemi iskolát, majd ötödikben Barótra kerültem, ingáztam Barót hegyén keresztül. Nyolcadik után a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban kezdtem a kilencedik osztályt román nyelven, mert szüleim úgy vélték, ez előnyömre válik. Amikor a rendszer megbukott, rögtön átiratkoztam magyar osztályba. Már ismertem az ottani diákokat, mert jártam velük matematikafelkészítőkre, pótórákra. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végeztem felsőfokú tanulmányaimat fizika szakon, a mesteri oklevelet is ott szereztem meg.
Lépésről lépésre
Eddig tart a rendkívülit nem rejtő történet, ami ezután következik, már nem szokványos. Szinte láncreakcióként indul el a fiatal fizikus kutatópályája, amint egyik kutatóműhelyben megismerik képességeit, segítik és egyengetik útját a következő állomásig. Folyton tanul, keresi a választ különböző tudományos kérdésekre, mígnem a fizikai jelenségek területe mellett a bonyolult biológiai rendszerek működésébe is belekóstol, a gének, a fehérjék, a sejtek világa szinte megfertőzi. Mindez lépésről lépésre történik budapesti, szegedi állomások után az Amerikai Egyesült Államokban. – A kutatás már Kolozsváron kezdett érdekelni, és amikor meglátogattam Hantz Péter barátomat Budapesten, aki Kolozsvárról ment az Eötvös Loránd Tudományegyetemre tanulni, bemutatott néhány tanárnak, ők kutatókkal ismertettek meg, és rövid időre a budapesti Központi Fizikai Kutatóintézetbe kerültem. Ott kézről kézre adtak, megismertem az ottani kutatókat. Akkoriban a véletlenszerű ingadozásokkal, a zajjal foglalkoztam, amit általában zavaró tényezőként könyvelnek el, engem az érdekelt, hogy lehet-e valami jóra használni. Szegeden volt egy kutatócsoport, ők éppen ezzel foglalkoztak, és a Kolozsvári Magyar Diákszövetség révén részképzésre mentem Szegedre, ahol bekerültem csoportjukba. Mindenféle fizikailag mérhető jelenség ingadozásával foglalkoztam. Például az elektronikában mérik, hogy a félvezetőkben miként ingadozik egy középérték körül az áramerősség vagy a feszültség. Azt kerestem, hogyan lehetne ezt jó célra felhasználni. Az ingadozás általában gátolja az információátvitelt, de előfordulhat olyan is, amikor segíti. Például, ha egy receptornak van egy adott küszöbszintje, nem biztos, hogy az adott jel eléri azt, de ha ehhez a jelhez zajt adunk, az megemeli a jel érzékelhetőségét, és valószínűleg átlépi az említett küszöböt. Úgy hívják, sztohasztikus rezonancia, egy olyan jelenség, amelynél a legjobb az információátvitel ilyen esetben. Ennek új fajtáját találtuk ki dr. Kiss László professzor szegedi laboratóriumában, amikor nem az amplitúdóhoz adunk zajt, hanem a fázishoz.
– Milyen áttörés jelentette a következő lépést, amelynek első állomása Missouri állam volt az Amerikai Egyesült Államokban?
– Amikor az említett észrevétel megtörtént, írtunk egy dolgozatot, amely megjelent egy konferencia könyvében. Elmentem erre a konferenciára, és ott rengeteg kutatóval találkoztam, akik ezzel foglalkoztak, köztük olyanokkal is, akik tanulmányozzák a különböző ingadozásokat a biológiai rendszerben. Például az idegsejtek membránon keresztüli feszültsége állandóan ingadozik, és ez befolyásolja azt, hogy lesz-e akciós ponteciál, vagyis az idegsejt adott pillanatban közvetít-e információt vagy nem. Ezen a szegedi konferencián ismertem meg a phD-vezetőmet. Amikor megtudtam, hogy a véletlenszerű fluktuációkkal foglalkozik elektronikában és biológiában, úgy éreztem, vele szeretnék dolgozni, megpróbálnám a doktori vizsgát. Addig nem nagyon volt neki doktori hallgatója, de dr. Kiss László professzor, akinél Szegeden dolgoztam, addig biztatta, amíg elvállalt. Tehát Frank Mosshoz kerültem a Missouri állambeli egyetemre 1997-ben, ahol két év alatt újabb mesteri oklevelet szereztem.
Rendszerek vonzáskörében
A térbeli információterjedés útján indultam el, azt kutattam, hogy egy adott idegsejthálózatban, illetve az agykéregben miként segíthetik elő a véletlenszerű ingadozások az információáramlást. Egy hullámterjedést modelleztem fizikai módszerekkel, és ez volt az elméleti oldala a kutatásnak. Később kapcsolatba kerültem egy másik kutatóval, aki orvosként epilepsziás betegeket gyógyított. Kivette az epilepsziás sejteket, és azokból sejttenyészetet létesített, abban vizsgálta a kalcium ingadozását. Amikor kapcsolatba kerültem a témával, az a feladat merült fel, hogy megértsük, hogyan kommunikálnak az epilepsziás sejtek. Ez azért fontos, mert amikor epilepsziás roham van, akkor kalciumhullámok terjednek az epilepszia helyétől az agy más részeibe, ennek a folyamatnak a megismerése tehát segíthet a gyógyításban. Itt közvetlen kapcsolatba kerültem a biológiával, és olyan a természetem, hogy ha valamivel foglalkozom, akkor próbálom alaposan megérteni. Az foglalkoztatott, hogy melyek azok a kémiai tényezők, amelyek lehetővé teszik ezeket a kalciumingadozásokat.
Chicago, Boston, New York
A doktori cím megszerzése után Chicago következett, ahol Balázsi Gábor két magyar kutató, Oltvai Zoltán és a csíkkarcfalvi származású Barabási Albert László hálózatkutató munkájába nyert betekintést, a követező állomás Jim Collins laboratóriuma Bostonban, itt a szintetikus biológia területén folytatódott az erdővidéki fizikus munkássága. Az első tanári állást Houstonban kapta, ahol saját csoportot alapított a rákkutató intézetben...
– Akkor kerültem kapcsolatba a rákkal mint megoldatlan kérdéssel, rengeteget tanultam róla, egy idő után én is belefogtam a rákkutatásba. Nemrég kaptam állást New Yorkban a Stony Brook Tudományegyetemen, itt egy interdiszciplináris központban dolgozom, azt próbáljuk megérteni, hogyan lehet a fizika módszereit alkalmazni a biológiában.
Család, munka és szülőföld
Egy elkötelezett kutató családjának nem egyszerű az élete, legtöbbször nincs szombat és vasárnap, több az odafigyelés, hogy a férjnek, az apának mindene meglegyen a munkához. Balázsi Gábornak ez megadatik, amerikai származású magyar felesége és négyéves kislánya partner ebben.
– Fontossági sorrendet kell felállítani, és akkor az ember szem előtt tartja, hol van az otthona, hol van a családja. Néha a munka kerül az első helyre, ez elkerülhetetlen, de amikor nem, akkor az ember tudja, hogy a család a legfontosabb. A feleségem Amerikában született, de sokszor járt már Erdélyben, az ő segítségére is szükség volt.
– Kiket tart tanítóinak? Milyen szellemi, érzelmi batyuval indult itthonról?
– Rengeteget kaptam, kezdve a tanító nénimmel, aki mindent megtett, hogy a gyermekeket fejlessze. Rendkívül sokat köszönhetek a baróti, valamint a mikós tanároknak is, akiktől nagyon sokat kaptam. Meg szeretném említeni a doktori és posztdoktori témavezetőimet is. Itthonról semmilyen hátránnyal nem indultam, tudtam, hol a helyem. Amerikában sok a külföldről érkezett kutató, ez egy nemzetközi porond, ahol mindenkit a saját értékén mérnek. A munkám mellett elég hamar kerestem a magyarok társaságát, mert úgy éreztem, nem bírom anélkül. Nem úgy mentem el Erdővidékről, hogy ott maradjak, ezt így hozta a sors, de a visszatérés lehetőségét nem zárhatom ki. Magyarország sokat tesz azért, hogy visszavonzza a külföldön dolgozó magyar kutatókat, nem tudom, e tekintetben Romániában mi a helyzet, de ha az itteni fiatalok a segítségemet kérik, tudásom szerint válaszolok. Hiszem, hogy Olasztelekről vagy bárhonnan el lehet indulni és elérni sikereket, ha az ember tudja, mit akar, kitartóan tesz érte, és nem felejti el, hová tartozik.
Dr. Balázsi Gábor nem felejtette el az olaszteleki szülői házat, s bár 1997 óta él Amerikában, anyanyelve egy cseppet sem csorbult, de még erdővidéki hanglejtése sem. Ízig-vérig székely ember, aki tudásának köszönhetően messzire jutott, de soha nem annyira távolra, hogy hazatéréskor meg ne teljen tüdeje tiszta levegővel.
Rákkutatás a szintetikus biológia tükrében
A fehérjeszabályozás lehetőségeit és a sejtek közötti egyensúly fontosságát hangsúlyozta múlt keddi előadásában dr. Balázsi Gábor a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A rákkutatás a szintetikus biológia tükrében címmel bemutatott vetített képes ismertetőjének kicsengése: ha az emberi szervezetbe mesterséges biológiai rendszereket lehetne bevinni, kijavítható lenne egy sor veleszületett rendellenesség, gyógyítható lenne sokféle betegség. Az előadás első részében az olaszteleki származású, jelenleg New Yorkban tanító és kutató fizikus ismertette a gének, a fehérjék szerepét az emberi szervezetben és az egymást befolyásoló kölcsönhatásukat, ami meghatározó az egyénre vonatkozóan. A gének, mint a minden sejtben jelen lévő DNS-szakaszok, kódolják a fehérjéket, ezért ellenőrzésük által szabályozható lenne adott fehérjék mennyisége és sorrendje a fehérjeláncban, ennek a folyamatnak a befolyásolása az egyik fontos területe a Balázsi Gábor által is kutatott szintetikus biológiának. A fizikus ismertette az eddig elért eredményeket és a további kérdéseket ebben a témában, beszélt a biológiai rendszerek tervezési és építési szakaszairól, a szintetikus génkapcsolóról, a génoszcillátorról, a fényérzékeny baktériumtelepről, a negatív visszakapcsolással történő precíz génszabályozásról. Végül leszögezte: mindennek az a köze a súlyos betegségekhez, hogy lehetőség nyílhat mindeddig gyógyíthatatlan betegségek, mint például a rák kezelésére, amelyek okai a génhibák vagy a sejtek közötti egyensúly megbomlása. Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szép színes világ (Kőröspataki Kálnoky-lovarda)
Kiemelkedő szerepet kaptak a lovak az idei kőröspataki falunapon. Huszáralakulat mutatott be gyakorlatokat, a sasíjászok honfoglalás kori harci fogásokkal, íjászattal kápráztatták el a szépszámú közönséget. De a legnagyobb meglepetést a sepsikőröspataki Kálnoky-lovardából, a Shagya Lovasklubtól érkezett lovastornász-csapat hozta. Aprócska, elemi iskolás, máltai kereszttel, grófi koronás címerrel díszített mezben feszítő gyerekek mutattak be lélegzetelállító mutatványokat először talajon, majd lovak hátán.
Lovas tornászok
A pónikra könnyedén felpattantak, de a nagyobb testű Kalifára csak nehezen tudtak felkapaszkodni. Ám ha egyszer megvetették magukat a ló hátán, övék volt a világ. Kitűnő egyensúlyérzéket követelő pózokat vettek fel, akár többen is egyszerre ülték meg a lovat, így formáltak látványos, de nehezen megvalósítható gúlákat. Bukfencet vetettek a hátason, előre-hátra forogtak, sőt, volt, aki hátraszaltóval pattant földre a lóról.
A kálnoki attrakció a kőröspataki Kálnoky-lovardában folyó lovastornász-képzés bemutatójaként került a közönség elé. A megfeszített munka már hat hónapja folyik, sok önkéntes kapcsolódott a képzésbe. A Szép színes világ című, zenés, játékkal, néha vicces, máshol komolysággal teli pillanatokkal fűszerezett előadás koreográ­fiáját Kálnoky Anna lovardatulajdonos jegyezte. A lovas tornászok tanítását, edzését Ambrus Szabolcs vállalta fel, Ferencz Anna Kata lovasedző a drámagyakorlatokat végezte a gyerekekkel. A tornaelemek elsajátításában a kőröspataki Kálnoky Ludmilla Általános Iskola sportszakos igazgatója, Váncsa Eszter működött közre. A lovas tornászat az egész országban ritkaságszámba megy, Magyarországon, vagy nyugatabbra viszont egyre nagyobb megbecsülésnek örvend. Elképzelhető, hogy sok munkával, kitartással, odafigyeléssel a mostani gyerekcsapatból profi lovas tornászok nőnek ki, akik majd az országot is képviselhetik a lovastorna terén – mondotta érdeklődésünkre Kálnoky Anna. – Más kicsikkel szemben a roma gyerekek sokkal jobban kötődnek a lóhoz. Nem kell kialakítani a ló-gyerek kapcsolatot, ők már egyek ebben, így jönnek otthonról. Ennek ellenére nem minden gyerek családjában van otthon ló. Így egyfajta ösztönösségről lehet beszélni a lóval szembeni kapcsolatukban. Szívesen vállalják az új dolgokat, amint valamit megtesznek, azonnal kérik a következő feladatot. Egyeseknél enyhe félelmet lehet ugyan tapasztalni, de ezt könnyen le tudják küzdeni – osztotta meg tapasztalatát Ambrus Szabolcs.
Iskola utáni oktatás
A tizenkét tagú lovastornász-csapat nagyobb program részeként edz és tanul. A sepsikőröspataki Kálnoky-udvarban iskola utáni oktatás folyik, ahol a lovastorna mellett kézművességgel, asztalossággal, szövéssel, rajzolással, festéssel, személyiségfejlesztő játékokkal és sok más érdekes tevékenységgel töltik idejüket a kicsik. Például ismerkednek a kertészettel, megtanulják a növények nevét, ültetnek, ápolják a kikelt palántákat, tanulmányozzák a maguk nevelte növényeket. Nyilván, mindemellett az egész csoport tanul lovagolni.
Az iskola utáni program megálmodója Kálnoky Anna. Hosszabb ideje költözött családjával Sepsikőröspatakra, volt ideje megismerni az ottani vegyes etnikumú közösséget. Megértette, hogy a sokak által rossz szemmel nézett roma családokban sok az élni akarás, életük mozgalmas, jókedvűek, erő van ezekben az emberekben. És rengeteg tehetség. Ezt akarta felkarolni, tenni a gyerekekért, fejleszteni őket az iskola utáni oktatással. Tervét a Máltai Szeretetszolgálat is pártfogásába vette – családja régi kapcsolatban áll a Máltai Lovagrenddel –, így a Kálnoky Alapítvány közreműködésével megnyílhatott az iskola utáni foglalkozás.
Első lépésként tavaly szeptemberben 142 gyerek képességét mérték fel – köztük magyarokét és cigányokét is. Kéttucatnyi 7–10 éves apróságot választottak ki. Közülük került ki a 12 lovas tornász, a többiek más tehetségfejlesztő foglalkozásokon, műhelymunkákon vehetnek részt. A foglalkozások a játszva tanítani elv alapján működnek. A gyerekekben sok a bizalom, nyitottság. Rengeteg szeretetet hoznak családjukból, érződik, hogy közösségükben szeretet veszi körül őket. Ez nagyon fontos, hiszen a nevelés, oktatás alapja a szeretet, és ez oda vezet, hogy meg lehet találni minden egyes gyerek miben tehetséges. Mert kisebb vagy nagyobb mértékű tehetség mindenkiben lakozik – magyarázta az iskola utáni foglalkozások alapját Kálnoky Anna.
Az asztalosműhelyben Császár Sándor erdővidéki asztalos, fafaragó, bútorrestaurátor foglalkozik a gyerekekkel. Két osztályt oktat, a gyerekek jókedvvel jönnek a foglalkozásokra, ambiciózusak. Legszívesebben festenek, rajzolnak, de betekintést kapnak a tulajdonképpeni famunkába is, kézbe vehetik a gyalut, más szerszámokat – tudtuk meg a mestertől. Sokan közülük eddig nem jártak asztalosműhelyben, nem ismerik a szerszámokat, kellékeket. Ám az ottani tevékenység érdekli őket. Ha erről beszámolnak otthon, megtörténhet, hogy szüleik is kedvet kapnak a famegmunkáláshoz – következtetett Császár Sándor.
A Kálnoky-udvarban zajló iskola utáni programok mágnesként vonzzák a kőröspataki gyerekeket. A program rugalmas, legalább két-három évig fog tartani. Még sok gyereknek lesz alkalma megtapasztalni az itt zajló életet, nevelést, oktatást – fejtette ki Kálnoky Anna.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Időseknek „SegédKeztek”
Rászoruló idős személyeknek nyújtottak segítséget, illetve közösségi épületeknél (templom, közösségi ház, kultúrotthon) kalákáztak a SegédKezek kalákatábor résztvevői.
A Magyar Unitárius Egyház keretében működő egyháztársadalmi szervezetek, a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) június 22–28. között immár negyedik alkalommal szervezte meg az önkéntes munkatábort. A táborsorozat fő célja a rászorulók közvetlen segítése, illetve a közösségi szolidaritás évszázados hagyományának, a kalákáknak a népszerűsítése.
Az idei önkéntes munkatábor helyszínei a Siménfalva községhez tartozó Nyikó menti falvak voltak Tordátfalva központtal. A 45 résztvevő (14 és 28 év közötti ifjak) 16 különböző erdélyi településről érkezett a Nyikó mentére, ahol 7 településen összesen 30 családnak segítettek a következő munkaterületeken: háztáji takarítás, favágás, kerítések festése, gyomlálás, szőnyegmosás, kaszálás és egyebek. A kalákatábor zárásaként áhítatot tartottak, kiértékelték a munkálatok eredményeit és a rendezvény egészét.
A kalákatábor előzményei a kolozsvári unitárius középiskolás lányok 1943 és 1944 nyarán szervezett, három-három hetes táboraira nyúlnak vissza. Az akkori résztvevők székelyföldi falvakban nyújtottak segítséget kétkezi munkával a világháború frontjain harcoló vagy már elesett férfiak családjainak.
Az elmúlt három évben megszervezett táborsorozat eddigi helyszínei a Homoród mente és Erdővidék voltak. A kalákatábor támogatói: a Bethlen Gábor Alap, a Nemzeti Együttműködési Alap, a Magyar Unitárius Egyház, az amerikai egyesült államokbeli Unitárius-Univerzalista Egyesület és a tordátfalvi unitárius egyházközség.
Caritas-önkéntestábor Petrozsényben
Mintegy 150 önkéntes (44 helyi és 101 más településről érkező) vesz részt a Gyulafehérvári Caritas által a jövő héten, július 6–12. között szervezendő önkéntestáborban. A rendezvény célja, hogy az önkéntesek segítségével látható változást vigyen a Zsil-völgyi városba. Az önkéntesek játszóterek, iskolák és óvodák felújításában, turistaútvonalak kijelölésében, hulladékgyűjtésben vesznek részt, de közösségépítő, szociális programokat is tartanak a helyiek számára, a gyerekprogramok szervezése mellett magányos időseket is meglátogatnak. A tábor ugyanakkor találkozási lehetőséget is teremt a különböző városokban karitatív munkát végző önkéntesek számára. A román és magyar anyanyelvű önkéntesek mellett Magyarországról és Németországból is érkeznek segítő szándékú fiatalok. A napi program hat óra közösségi munkát foglal magában, amelyet kis csoportokban végeznek a résztvevők, délután előadásokra, kézműves-foglalkozásokra, sporttevékenységekre, kirándulásra, este szórakoztató programokra kerül sor.
Krónika (Kolozsvár)

Hegedűs Imre János: Erdővidék (Szerelmes földrajz)
A napokban lát napvilágot a budapesi Magyar Napló és az Írott Szó Alapítvány kiadásában Hegedűs Imre János Székelyország (Szerelmes földrajz) című könyve, melynek Erdővidék fejezetét elkövetkező hétvégi számainkban közöljük.
A népmesék táltos csikaja csak akkor képes csodákra, ha a szerencsét próbáló királyfi vagy disznópásztor legényke széna vagy zab helyett szakajtónyi égő parazsat tesz elébe, amitől az hirtelen szárnyas paripává változik. Szép ez a szürrealista népmesei abszurd – abrak helyett izzó parazsat ropogtató kiscsikó –, hasonlatnak sem rossz, Erdővidékre ugyancsak ráillik, mert itt született a mesekirály, Benedek Elek, itt nyílottak ki Kriza János Vadrózsái, innen indult világjáró útjára a „bércre esett fa”, Bölöni Farkas Sándor, akinek útleírása, Utazás Észak-Amerikában (1834) ajánlott olvasmány az Amerikai Egyesült Államok egyetemein, és itt nyugszik a népmonda szerint Attila hun király kedves felesége, Réka (Rika).
Színesen kavarognak valós és mesés történetek, alakok, hősök e kis hazában, nincs határ a reális és a metafizikai mező között, a történelem, a tudomány, az irodalom jeles fiait, nagyasszonyait úgy emlegeti a közrendi ember, akárcsak a regék, a legendák, mítoszok szereplőit, a helyszínek, ormok, dűlők, völgyek beszélni tudnak, helytállásról, fergeteges küzdelmekről, szerelmesek boldogságáról vagy keserves csalódásáról, óriások és tündérek csodatetteiről, magyar nyelvünk ősgyökeiről árulkodnak. Még a közigazgatás is igazolja az átváltozást. Erdővidék soha nem volt önálló szék, Miklós fiúszék és Bardóc fiúszék egyesüléséből jött létre, a kohéziót belső erők teremtették meg, azok tartják egybe a két részt. Csíkországhoz is sok köze van, onnan, a Dél-Hargitából futnak le a vizei, s a határt pontosan meghúzni lehetetlen, a Csíkorra nevű bérc a kisbaconi Benedek-kúria ablakából megcsodálható. Kisebb egységekből állt össze az egész, a toldások nyomai eltűntek, s létrejött a Székelyföld egyik legkedvesebb kistája, amelyet – Benedek Elek rajongó szavai szerint – Isten a tenyerébe vett, ezáltal az Úr tenyerévé változott. Íme, a szárnyas paripához hasonlatos példabeszéd Erdővidékről. Magas, de szelíd hegyek kerítik körbe ezt a szép medencét: keleten a Baróti-hegység, északkeleten a Hargita déli nyúlványa, északnyugaton a Persányi-hegyek, csupán délnyugat irányába, a Barcaság felé nyitott, onnan fúj gyakran a szél, amit okkal német szélnek neveznek. „Egy hosszúkó tál, melynek kicsorbult egyik vége…” – írja Benedek Elek, s ebben a metaforában benne van az otthonosság érzete, amely egyetlen nagy családdá olvasztja össze az itt lakókat.
Ha rajongással közelítjük meg e tájat, mert csak úgy szabad, magunkkal visszük képzeteinket, pozitív töltetű előítéleteinket, emiatt hasonló elvárásaink vannak vele szemben; hatalmába kerít egy nemes idealizmus, ami örömmel tölt el, s a lélek derűjével társul. A szellemi kielégülés boldogságát éljük meg, mert a tudatunkban, pszichénkben felhalmozódott energiák termékeny talajra találnak, s igazolást nyernek Erdővidéken. Szép és gazdag a magyar haza e parányi része még akkor is, ha ma egy másik, szomszédos ország kellős közepében található: haza jövünk ide, függetlenül attól, hogy hol születtünk, hol élünk.
Közelítsük meg elsőként a magaslatokról, a székelyek szent hegyéről, a Hargitáról!
Északkeleten szelíd óriások őrzik a medencét: Nagy-Piliske (1374 m), Mitács (1280 m), Kakukk-hegy (1558 m). Jelentős magasságok, még sincs sehol egyetlen égre törő szikla, a fák felfutnak a csúcsokig, s ez a zöld rengeteg szemet, szívet nyugtat, megerősíti biztonságérzetünket, azt, hogy nem szakadtunk ki a természetből, nem részesei, hanem részei vagyunk annak, akárcsak a moha, a zuzmó, a gombák, a virágok, a daliás tölgyek, fenyők, vadak, madarak. Igen, a természet teljességének érzetét éljük meg, és a biztonságét, hisz mint magzatburok vesz körül a végtelennek látszó lombtenger. A Mitács lábánál Gyöngyerdőnek nevezik a hegyhátat, ennél szebb metaforája nem lehetne Erdővidéknek, talán csak Kriza János verse, katonadalának első szakasza szárnyalja túl azt líraiságban:
Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt föl jó apám.
Anyaföld, katonasors, erdő, madár, szülő. Milyen egyszerű fogalomsor, s milyen tökéletes! Magas szellemi régiókba emel, s részesei leszünk a csodás metamorfózisnak, a tárgyak, élőlények szent fogalommá lényegülnek át. Nem véletlen, hogy a haza és a természet nagy szerelmese, Jókai Mór erdélyi útján ide is eljutott, 1853-ban itt, a Mitács-hágón keresztül szekerezett, gyalogolt át Kisbaconból, Magyarhermányon át, Csíkországba. Jó úton járt, Mitács a legendában a hegyek varázslója, mindig sűrű felhőbe burkolta Piliske várát, így az ellenség azt nem tudta elfoglalni. De érdemes néha leszállni Pegazusról, az irodalom szárnyas (most már göthös?) lováról, s a botanikus kutató tekintetével nézni szét Flóra asszony mezején. A tölgyek alatt, a bükkösök tisztásain, a fenyőerdők lankáin és meredek kaptatóin, lenn, a televény talaj szintjén tarka, dús és pazar a lágyszárú növénytakaró. A Székelyföld újkori ismerője, a kiváló geográfus, biológus, botanikus, Vofkori László szedte össze a költők számára is csaléteknek számító virág- és növényneveket: „aranyos fodorka, sárga tyúktaréj, bogláros szellőrózsa, salátaboglárka, tavaszi kankalin, tüdőfű, kányavicsorgó, medvehagyma … csillagnárcisz, zergeboglár, kockásliliom, papucskosbor, törpenőszirom, telekvirág” (Székelyföld útikönyve, II/471).
De tanácsos oldani a szakember tömény felsorolásán. Gyermekek nagy öröme tavasszal a bükkösök vastag avarában a kakasmandikó, lilarózsaszín sziromleveleit menyecskésen hátra csapja, ha már teljesen kinyílott, s leveleinek madártojáshéj színét piktorok irigyelhetik. Réteken és erdei tisztásokon a harangvirág- és margaréta-tenger egyedül a csillagos éghez hasonlítható, s a kankalin kikeletkor szemet kápráztat élénksárga színével. A kockásliliomnak – írja Lőrincz Sándor – „a növényvilágban szokatlan sakktábla-mintázata van” (Erdővidéki túrautak, 2013). Az Olt árterületén nyílik. A hatalmas populációt képező salátaboglárka leveleit egymással versengve szedik tavasszal gyermekek, asszonyok, s ha bárányt vágnak húsvétkor, a fejre pikáns ízű salátalevest főznek. Nyelvjárási neve: versengő. A kékibolya a népdalok virágnyelvén személlyé változhat, színe és illata szerelemre csábít, legények szedik csokorba, s tűzik lányok mellére.
A putypuruty virág mintha Weöres Sándor verséből hullott volna ki, az Almási-barlang közelében és a Kormos völgyében nyílik, tudományos neve sem csúnya: zergeboglár. Szellőrózsa, csillagvirág, turbánliliom. Hogy zenél ez a három virágnév! S az élvezetek pohara akkor telik csordulásig, amikor rügypattanás után a farkasboroszlán bódító illata csapódik az orrunkba, s tölti be a lombhullató erdők minden völgyét, zugát, szurdokát. A kisasszony papucsa – másik két neve boldogasszony-papucs, rigópohár – a természet egyik csodája, sziromlevele cipőcske alakú, ezzel ejti csapdába a rovarokat, hogy azok beporozzák bibéjét. Mert, ugye, teremni muszáj!
A hepehupás dombokra felkúszó erdőségekben – mintha hófoltokat látnánk – annyi a keserűgomba, s különleges csemegének számít az őzláb- és a rókagomba, a tinóru, a vargánya, a kékhátú, a medvegomba. Csendülő, hangulatfestő neve miatt kedves a bunkóslábú fülőke, a csészés csillaggomba, a csillagspórás susulyka, a szegfűgomba, a fenyőpereszke, a retekszagú kígyógomba. A lakosság egyik fontos eledele ma is, félszáznyi gombafajtát számoltak össze itt a szakértők. Igazi madárparadicsom Erdővidék, mert van táplálék bőven, rengeteg a vadcseresznyefa, a vadvackorfa, galagonya, kökény, dúskálhatnak termésükben a szárnyasok az ágak hegyén s a négylábúak lenn, az avarban. Nem csoda, hogy Erdély híres államférfiai ide jártak vadászni, a nagy fejedelem, Bethlen Gábor vadászkastélyt építtetett Olaszteleken, s az itteni Daniel családdal olyan bizalmas viszonyt ápolt, hogy a Danielek átvehették címerükbe a Bethlenek családi címeréből az egyik nyakán nyíllal átlőtt hattyút. Olaszteleken a Daniel-kúria utcai homlokzatán ma is megcsodálható ez a remekműnek számító kőcímer, jelmondata, DEUS PROVIDEBIT (Isten gondoskodik).
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 2. (Szerelmes földrajz)
A Persányi-hegységben már-már háziállatnak számító barnamedvéről és annak testrészeiről három virágnövényt is elneveztek: medvehagyma, medvetalp, medveköröm. A medicina ugyanúgy kedveli, mint a kertkultúra. Egy sárga virágú mocsári növényt pünkösdi rózsának neveznek errefelé, holott az igazi pünkösdi rózsa a népdal szerint kihajlik az útra a lányok, asszonyok kertjéből, s halványpiros virágának illata nyomán indul el a szerelmes legény a rózsabokor tulajdonosához.
Erdővidék állatvilága, éppen a jó klíma, a termékeny talaj, a sűrű bozótok, ciheresek, vágatok miatt, igencsak gazdag. Vadászok, természetbúvárok állítják, hogy csak ritkán csattognak itt a hímszarvasok agancsai, annyi a tehén, jut mindenik basának bőven; őzet, nyulat, vaddisznót, borzot lépten-nyomon lehet látni az erdőszéleken, a tisztásokon; lakja az erdőket a feketególya, a szürke gém, a kék-, a szén- és a fenyőcinke, a pinty, az őrgébics, a citromsármány, a harkály, a tüzesfejű királyka; madárrajok lármájától vagy csicsergésétől hangosak a völgyek és a zugok, csattog a haris, uppog a tollbóbitás búbos banka, pitypalattyol a fürj, turbékol a vadgalamb, rikoltozik a kánya, kacag a gerle, vijjog a vércse.
Ha visszafelé pillantunk a fauna történetében, szédítő időutazásba bonyolódhatunk. Felsőrákos melletti lignitbányából 2008 júniusában szenzációs lelet került elő, a pleisztocén korban élt, a masztodonfélék családjába tartozó őselefánt csontváza kb. 2–3 millió éves, hossza 6 méter, magassága 2,65 méter, agyara 4,27 méter hosszú. Nemcsak kuriózum a lelet, hanem a Föld élővilágának értékes relikviája. Az Erdővidék Múzeuma őrzi Baróton. Csalóka ármány játszadozik a látogatóval, ha elmerülünk a lenti lapályok és hepehupák áldásainak csodálatában, máris a magaslatokra, a csúcsokra, hegyi hágókra kívánkozunk vissza. Van egy vulkáni kúp, amelyik beszélni tud: a Nagy-Murgó. Ez már a Hargita folytatásának számító Baróti-hegység unikuma, testvére a csíkországi Csomádnak, éppen csak a Szent Anna-tó hiányzik a belsejéből, tetejéről. Tökéletes gúla, olyan szabályos kúp, amilyent csak tüzet, követ és lávát okádó tűzhányók tudtak alkotni egykoron. Termékeny talaj képződött a vulkáni hamuból, így csúcsig ér az erdő, ősszel rozsdavörös óriás, télen, ha zúzmara rakódik a fákra, zizegő hang hallatszik, zenél a hegy, nyáron ő jelzi leghamarabb a vihart, máshol még szellő se rebben, de a Murgó morogni, dörmögni kezd, innen származik a neve. A tövében kanyarog be Erdővidékre – a Hatod-hágón keresztül – a XX. század elején épített betonút, az Olt völgyéből itt lehet átjárni Erdővidékre.
Mint jól megépített várnak, Erdővidéknek is több kapuja van. Az északkeleti kapu, vagyis átjáró a Persányi-hegységen keresztül Udvarhelyszékre vezet. Akár Felsőrákosról, a Rika-patak völgyén, akár Vargyasról, a Vargyas-patak mentén indulunk el, s eltérünk balra a Hagymás-, a Szármány-, a Súgó-patakok völgyébe, a környéken bámulatos kőlikakra, szurdokokra, tölcsér alakú mélyedésekre, azaz dolinákra és hasadékokra bukkanunk. A Gódra nevű táj Erdélyország egyik legszebb karszthegysége, nevezetes pontja a Súgólik, onnan ered a Súgó-patak, amelyik nem jelenik meg a felszínen, kacskaringós barlangalagútban folyik, remek föld alatti karszttünemény.
Erdővidék határmezsgyéjén, Vargyas és Homoródalmás között mosott számos barlangot föld alatt a víz, legnagyobb az Almási-barlang (újabb nevén Orbán Balázs-barlang), amelyet az erdővidékiek éppen úgy magukénak tartanak, mint az udvarhelyszékiek, s kultuszát egyformán őrzik, ápolják. Az igazi vándor nemcsak kapni akar a tájtól, adni is szeretne neki. Élményeket hordozunk magunkban, s azok egyesülnek az itt szerzett friss benyomásokkal. Az élmények sokszor hosszú, szövődményes utat járnak be, átalakulnak, metamorfózisuk révén beépülnek lírába, festményekbe, szobrokba, úti beszámolókba, az olvasóhoz a vászon, a színek, alakzatok könyvek által jutnak el. Ha Olaszhonba utazunk, előtte olyan jó kézbe venni Goethe híres munkáját: Utazás Itáliában. Ez a remekmű a részecskegyorsítókhoz hasonlóan mozgósít a pszichében, agyban, lélekben minden belső áramlást. Itt, a Vargyas völgyének és környékének csodás karsztvidékén önkéntelenül idéződik fel a legerdélyibb költő, Reményik Sándor szülőföldhimnusza. Ő délvidéki utazása során figyelte meg, miként keríti körbe a karszthegység földművelője a zsebkendőnyi területet, s termeli meg azon a mindennapit. Ez szólal meg, mint háttérzene gordonkahangja, ha szétpillantunk Erdővidék és Udvarhelyszék határvonalán:
Te is, testvérem, karszt sorsodat Fogadd el, s védd meg karszti földedet, Azt a sírodnak is kevés humuszt, Azt a pár négyzetméternyi helyet, S azt a fölséges Isten-lábnyomot, Mit a lavina minden rohama Eltörölni még sohasem tudott. Védd ezt a talpalatnyi telkedet, Cserépkancsódat és tűzhelyedet, Utolsó darab száraz kenyered! De azt aztán foggal, tíz körömmel. Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…
(Ahogy lehet)
A reformkor költője, Kriza János még boldog mámorral nevezte hazának Erdővidéket, Trianon után Erdély számunkra már kőlavina-sújtott terület, törmelékkerítéssel kell védeni a megmaradt oázisokat. A szellem, a lélek, az ész minden kalandozását megengedi, sőt ösztönzi ez a vidék! Ha Olaszteleken nem térünk el Vargyas irányába, hanem továbbhaladunk a Kormos völgyén fölfelé – ez Erdővidék legnagyobb folyóvize –, boldog öntudatlansággal merülhetünk el az áldott természet pompájában, a füzesek, juharosok, bükkösök, gyertyánosok, tölgyesek, fenyvesek rengetegében, s Erdőfülén keresztül, át a hegygerinceken, mindvégig vízfolyással szemben haladva, a Keleti-Kárpátok hegyvonulatának legnagyobb tőzeglápjához, a Lucshoz jutunk, ennek a vizét csapolja le a Kormos, a láp hordalékanyagától lesznek a vízfenék kövei sötét színűek, innen a Kormos-patak neve. Igaz, a 3 km hosszú, 1 km széles kaldera, vagyis beroggyant kráter már Csíkszentkirály területén van, de hozadéka, a víz az Erdővidéket táplálja, ott kerülget kanyarjaival csodás lapályokat, ott öntöz virágarcú réteket, s oda csalogatja a szenvedélyes horgászokat pettyes és szivárványos pisztrángokra. Akkor zárul be a kör, akkor kerültük meg Erdővidéket, ha délnyugat felé is pillantunk, arra, ahol az Olt kanyarog, azon túl már más tájegység, a Barcaság kezdődik. Két sor füzérfalu keletkezett a két parton, egyik oldalon Hidvég, Bölön, Nagyajta, Miklósvár, Köpec, a másik oldalon – az mostani felosztás szerint már Brassó megye – Apáca, Ürmös, Ágostonfalva, Alsórákos. Apáca az első magyar enciklopédista, Apáczai Csere János és a kiváló költő, Bartalis János szülőfaluja, kultúrában, szokásokban, önazonosságban mindenik falu része Erdővidéknek, része a Székelyföldnek, még ha Brassó fennhatósága alá is kerültek. A történelem során az volt az itteni lakosság legnagyobb gondja, miképpen védheti meg magát a nyílt síkon betörő ellenségtől, ezért szász mintára erős várakat építettek, az egész vidék fölé emelkedő, impozáns épülettömb például a bölöni unitárius vártemplom. A népi kultúra, a viselet, az építkezés stílusa is vegyült, komoly szász hatás, újabban román hatás érte ebben a határsávban a magyarságot.
Szerencsére olyan szellemi kincsekben gazdag Erdővidék, amelyek megfejthetetlen hieroglifek idegenek számára, csak mi értjük azokat, mi lelkesülünk s termékenyülünk meg naponta általuk. El lehetne mondani e vidék történelmét, meg lehetne rajzolni a térképét csak a mondák, legendák, mítoszok alapján! Benedek Elek meg is cselekedte ezt.
Amott a Felsőrákosról Oklándra vezető út mellett Rika-vára, ott élt a nagy hun király felesége, ott szült három fiúgyermeket, s amikor meghalt, valahol ott temették el, ahol a várból legurított hatalmas szikla megállt. Ez a királyné sírja, s körülötte az erdőt ma is Rika erdejének hívják. Azt is tudni véli a népfantázia, hogy a királyné lovait egy bika vadította meg, a hintó felborult, s a mélybe zuhant. A bánatos férj, Attila, arany, ezüst, vas hármas koporsóba helyeztette a drága testet, és rabszolgáival temettette el. Azok kardjukba dőltek, hogy soha senki ne tudja meg pontosan a hant helyét, ne foszthassák ki a sírrablók.
A kör alakú Réka-vár romja viszont már nem legenda, Orbán Balázs is felmérte a bástyát, az omladékokat, Székely Zoltán régész a XIV., a Ferenczi testvérek a XI–XII. századra teszik az építését. Egyesületek lelkes csoportjai restaurálták, kirándulók sokasága keresi fel. Itt húzódik a Székelyföldön olyan sok helyen felbukkanó rejtélyes sánc- és töltésvonal egyik szakasza, az Ördögborozda, más néven Kakasborozda, amit talán a szarmaták, talán a honfoglaló magyarok ástak. A tudomány hallgat, a nép beszél.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a honvédek előtt Baróton
A baróti református templomban ismét honvédtalálkozót tartottak szombaton. Az ünnepeltek közül már alig hatan voltak jelen – a tizenöt esztendővel ezelőtt tartott első eseményen még háromszáznál többen –, de az egykori frontharcosok hozzátartozóinak és a vendégeknek köszönhetően így is szinte megtelt Isten háza. Az Erdővidék minden szegletéből és az anyaországból érkezettek úgy fogalmaztak, fontosnak tartják, hogy jelen legyenek, mert magyarságukban és hitükben megerősödve térnek haza.
A tizennyolcadik találkozót – volt esztendő, amikor kétszer is összegyűltek – a gróf Tisza István Dalárda bevonulása nyitotta meg, majd a református egyházközség Zathureczky Gyula Kórusa lépett fel. Balla Barna tiszteletes Pál apostol Timóteushoz írt második leveléből vett igére alapozta az istentiszteletet. Az egykori honvédek minden körülmények között tették feladatukat, nem hátráltak meg akkor sem, ha fegyverropogás és bombarobbanás közben kellett a hazát megvédeni. Honvédő harcukat más eszközökkel folytatták, amikor a frontról vagy fogságból hazatérhettek szülőföldjükre: hittek abban, a haza nem veszett el csak azért, mert a térképet átrajzolták, családot alapítottak, és munkahelyükön dolgoztak azért, hogy továbbra is magyar maradjon e vidék. A málnási lelkipásztor arra kérte az egybegyűlteket, most anyanyelvünk megőrzésével, dalaink éneklésével és hitbéli megerősödéssel védjék a hazát.
Boér Imre nyugalmazott tanár, az egykori frontharcosok „számtartója” úgy becsülte, a hetven éve véget ért harcokban mintegy háromezer erdővidéki férfi vehetett részt, közülük háromszázan a harctereken, négyszázan pedig fogságban vesztették életüket. Tizenöt esztendővel ezelőtt szinte szűknek bizonyult a régi baróti református templom, manapság viszont talán csak harmincöten élnek közülük. A Boér Imre által mondottakat az 1925-ben született székelyszáldobosi Benkő Vilmos erősítette meg, majd szólt bevonulásáról, fogságba kerüléséről és az Arhangelszkben töltött nehéz évekről. Murányi Levente volt jobbikos képviselő történelmi eszmefuttatásában elítélően szólt a trianoni diktátumról – véleménye szerint Wilson amerikai elnök és a szabadkőművesek műve volt –, az első, majd a második bécsi döntést viszont újkori történelmünk egyik legjelentősebb pillanatának tartja.
A honvédtalálkozók örökös résztvevője, a Jobbik borsodi elnöke, Miklós Árpád köszönetet mondott a honvédeknek, amiért a haza érdekében áldozatokat hoztak, majd napjaink politikai történéseire tért ki. Mint mondotta, a liberalizmus jelenleg a legnagyobb ellenségünk: a gyermekek csonka családban nőnek fel, a fiatalok önző módon és könnyű szívvel hagyják el szülőföldjüket, helyükre pedig menekülteket próbálnak telepíteni. Hogy ennek gátat lehessen vetni, az szükséges, hogy a ma fiataljai az egykori honvédeket válasszák példaképüknek. Vitéz Nagy Zoltán azon frontharcosokról emlékezett meg, akiktől honvéd határőr egyenruhájának darabjait kapta, majd örömét fejezte ki, hogy a hagyományőrzés egyre többeknek fontos.
Vitéz Máthé Lóránt Pál a magyar hazáért küzdőket köszöntötte, s tolmácsolta a Történelmi Vitézi Rend országos törzskapitánya, Lázár Elemér jókívánságait a honvédtalálkozók szervezőjének és éltetőjének, Krizbai Imre lelkipásztornak. A nemsokára nyugalomba vonuló baróti tiszteletes iránti nagyrabecsülésüket a templomnyi résztvevő felállással és hosszan tartó tapssal fejezte ki.
A templom előtt álló, a magyar hadsereg 1940. szeptember 12. bevonulásának emlékét őrző kopjafa megkoszorúzása előtt szólították a jelen levő honvédeket: Boér Imre (Barót), Benkő Vilmos (Székelyszáldobos), Mokán Ferenc (Nagybacon), Román Jenő (Barót), Albert András (Olasztelek) és Tánczos Sándor (Vargyas).
Az eseményen fellépett még Ilyés Zsolt (zongora) és Ilyés Hunor (hegedű), valamint Szuroczky Judith Laura és Fogarasi József szavalt.
Hecser László
Háromszék
Erdély.ma

Naptelep Olaszteleken
Olasztelekre költözött ezen a nyáron az eddig három alkalommal Bikfalván szervezett Naptelep természetművészeti műhely, amelyen iráni, magyarországi és székelyföldi művészek vettek részt. Az Élő tér témakörű alkotótábort Péter Alpár képzőművész ismertette kedd este a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Miután az árkosi Szentkereszty-kastély nem tudta fogadni a Naptelep művészeit, az Élő kastély kulturális programsorozata révén az olaszteleki Daniel-kastély adott otthont erre, az iráni alkotók Living Space (Élő tér) című kiállításának pedig az EMŰK (különleges tárlatuk augusztus 16-ig még megtekinthető). Az EMŰK-ben tartott bemutatón Péter Alpár levetítette Colin Foster pécsi egyetemi tanár filmjét a tavalyi Naptelepről (a NAP esetükben a Nature Art Projekt rövidítése, szerk. megj.), majd a kortárs művészeti rendezvény eddigi, bikfalvi kiadásairól mesélt. Mint mondta, a természetművészetet tájegységenként, kultúránként különböző módon értelmezik, s idén nemcsak egy új helyszínt próbáltak ki, hanem a perzsa és a magyar kultúra, illetve kortárs művészet találkozása jelentett különlegességet számukra. A július 21–31. közötti műhelymunkán létrehozott alkotásokat is ez a folyamat, az öt iráni és öt magyar művész találkozása, közös gondolkodása határozta meg, sokat tanultak egymástól, kirándultak, esténként beszélgettek, baráti társasággá kovácsolódtak. Az alkotók Olaszteleken nagyobb lélegzetű munkákat hoztak létre, azok egy része a helyszínen marad (fotók, videók láthatók az olaszteleki Daniel-kastély Facebook-oldalán).
A perzsák „csapatkapitánya” Mahmoud Maktabi, aki Erdővidéken is bemutatta Politikamentesen című performanszát. Péter Alpár megjegyezte: érdekes, mire figyelnek a más kultúrából érkező alkotók, például arra, hogy itt színesek a háztetők. Az Élő tér témakör során rápillanthattunk, miként jelenik meg különböző társadalmakban a kortárs képzőművészet, a perzsák több ezer éves kulturális gyökerekkel rendelkeznek, s nincs „szellemi sötétség náluk” – magyarázta Péter Alpár.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Esős kilátások
Őrtűzgyújtás az ünnepen
Háromszéken szép Szent István-napi szokássá kezd válni az őrtűzgyújtás, de védett helyszínek híján ez időjárásfüggő. Van, ahol ma el is marad.
„Mi vagyunk a legmagasabban, ami előnyünk, mert ha ég a láng, mindenhonnan látnak, de egyben a hátrányunk is” – mondta Fodor István. Bodok polgármestere szerint, ha így esik az eső, nem lehet megközelíteni a havast, és nem lehet fát felhordani. Egyelőre úgy tűnik, idén elmarad az őrtűzgyújtás.
Bács Márton Csaba bízik abban, hogy 18 óra körül indulni tudnak a fúvószenekarral a Tóbérce nevű helyre, a Szent Anna-tó fölötti, déli oldalra, ahol már nyolcadik éve őrtüzet gyújtanak a sepsibükszádiak. Ez annyira bevonult a köztudatba, hogy erre sor kerül attól függetlenül, hogy lesz-e megyei rendezvény vagy sem.
„Olyan eső nem lehet, hogy mi egy őrtüzet ne tudjunk meggyújtani” – bizakodott Kisgyörgy Sándor köröspataki polgármester is. A Szent István-napra összegyűlők 20 órától szentmisén vesznek részt a római katolikus templomban, majd ezután zenekar és a Székely Virtus hagyományőrző csoport kíséretében fáklyákkal vonulnak fel a Kápolna-tetőre, ahol találkoznak a kálnokiakkal, és együtt lobbantják fel a lángokat.
Kökösben nincs egy emelkedő sem, nemhogy domb vagy hegy, ezért a Feketeügy partján szoktak tüzet gyújtani. „Nem olyan látványos, mint máshol, de mi sem maradunk ki a körtűzből” – mondta Sánta Gyula polgármester. Gidófalván viszont nem lesz őrtűz, Uzon sem készül, Málnás azonban fellobantja a Hármas-halomnál.
Csernátonban két helyen gyújtanak tüzet, a falu alsó felén lakók a Kalacs-hegyen, a felsőcsernátoniak a Cserefarok nevű dombon, és az ikafalviak a Templomdombon gyűlnek össze, miután a nap lement. Ozsdola község lakói a Hilib és Ozsdola közt fekvő Lármafánál találkoznak, ahol az elmúlt években is több mint százan gyűltek össze az ilyen alkalmakra. Dálnok polgárai az Albis irányában fekvő Kereknyíl-tetőn, míg a maksaiak az Óriáspince-tetőn gyújtanak őrtüzet.
Mikóújfaluban csupán jó idő esetén gyúlnak ki a lángok 22 órakor a Csutakos tetején – tájékoztatott Nyáguly Vilmos mikóújfalusi községvezető. A rétyiek 21.30-kor gyújtanák meg a tüzet a Dobolyka­tetőn, az illyefalviak 9 órakor a Fenyőskarikánál.
Erdővidéken a vargyasi Szent Istán-napi ünnepet leszámítva nem lesz ünnepség, illetve őrtűzgyújtás. Orbaiszéken a Zabola és Tamásfalva között kiemelkedő Tatárhalmon lobban lángra a megemlékezés fénye 20.30-kor, amikor is Ambrus Attila tamásfalvi tanácsos beszél a Szent István-i államalapításról, majd elénekelik a himnuszt – tájékoztatott Demes Botond megbízott polgármester. Nagyborosnyó községben 20.30-kor a feldobolyi Cseretetőn égne az őrtűz, már ha az időjárás kedvez neki, ott Albert János református lelkész mond imát – tudtuk meg Szőcs Levente polgármestertől.
SzH-gyűjtés
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyarországi orvosok végeznek ingyenes vizsgálatot Háromszéken
Ingyenes egészségügyi szűrővizsgálatot végeznek magyarországi orvosok a háromszéki Bodok község településein. A Bács-Kiskun Megyei Kórház szakorvosai szeptember 7-11. között tartózkodnak Sepsisbodokon.
A Kovászna megyei önkormányzat elnöke, Tamás Sándor emlékeztetett, hogy két évvel ezelőtt a magyarországi testvérmegyével elindított programnak köszönhetően több ezer vizsgálatot végeztek a magyarországi orvosok Orbaiszéken és Erdővidéken. Idén Sepsiszékre, Bodok községbe érkezik a szűrőprogram.
Ennek keretében a Bács-Kiskun Megyei Kórház orvosai öt nap alatt belgyógyászati, kardiológiai, bőrgyógyászati, fül-orr-gége, gyerekgyógyászati, sebészet, nőgyógyászati, ideggyógyászati és ultrahang vizsgálatokat végeznek.
A vizsgálatokat a bodoki Henter Károly Általános Iskolában, ideiglenesen kialakított rendelőkben végzik naponta 9-16 óra között. Szeptember 7-8-án, hétfő-kedden a bodoki lakosokat, szeptember 9-én, szerdán az oltszemi lakosokat, szeptember 10-én, csütörtökön a zaláni lakosokat, utolsó nap pedig szeptember 11-én, pénteken mindhárom faluból várják az érdeklődőket.
„Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy nagy szükség van az egészségügyi szűrővizsgálatra, hiszen sok esetben életet menthetnek”, mutatott rá Tamás Sándor. A több éve rendszeresen megismétlődő szűrőprogram azért is fontos, mert a magyarországi szakorvosok Háromszéken olyan vizsgálatokat végeznek el, amelyekhez sokat kellene utazni a vidéki betegeknek.
Az elmúlt esztendőkben sok esetben azonosítottak felnőtteknél magas vérnyomást és pajzsmirigy megbetegedést, gyerekeknél gyakran előfordult ülő életmódból fakadó gerincprobléma, illetve felhívták a figyelmet, hogy fiataloknál és felnőtteknél is gyakoriak az elhanyagolt fogak, ezért azok kezelésére buzdították az érintetteket.
mno.hu

Elbúcsúzott Krizbai Imre
Több százan köszöntötték a nyugdíjba vonuló lelkészt
Több százan búcsúztak augusztus 23-án Krizbai Imre baróti református lelkipásztortól azon az ünnepségen, amelyet nyugdíjba vonulásának tiszteletére szerveztek a baróti református templomban. A zsúfolásig megtelt templom és a rengeteg virágcsokor, melyeket idősek és fiatalok egyaránt szorongattak, arra engedett következtetni, hogy hosszasra nyúlik a program. Nem is történt másként, hiszen nem kevesebb mint négy és fél órát tartottak az ünnepi beszédek, köszöntők és énekek.
44 év szolgálat után – ebből 25 év Baróton – rengeteg ember a szívébe zárta a tiszteletest, szoros kapcsolatok, barátságok alakultak ki, amit egy-egy érzékenyebb búcsúbeszéd is igazolt. Barót a negyedik, egyben utolsó megállója volt Krizbai tiszteletes szolgálati helyeinek.
A templomépítő
Hagyományos istentisztelettel vette kezdetét a búcsúztató, amelyet a házigazda Krizbai Imre lelkipásztor nyitott meg a zsoltáros könyv 154-es énekével, majd hitünkről szóló bizonyságtételünk és az énekeskönyvünk 451-es éneke után a kibúcsúzására választott igét olvasta fel: „Mert tiéd az ország/ És a hatalom/ És a dicsőség/ Mind örökké. Ámen!” (Máté 6:9-13). A lelkész az idézett ige köré építette fel mondandóját. Prédikálásában kitért édesapjára, akivel pályája kezdetén együtt készült a teológiára, és elmondta, hogy neki köszönheti világnézetét, műveltségét, a zene és a könyvek iránti szeretetét. Lelkészi pályafutása kezdetén sok nehézségbe ütközött, és néha elbizonytalanodott, hogy vajon, tényleg helyesen döntött-e, de most, szolgálata végén, mint mondta, úgy érzi, ennél jobb döntést nem hozhatott volna.
Hálát adott Istennek azért, hogy földi országának építésében segíthetett, majd megköszönte a presbitériumnak, hogy 25 éve egyhangúlag hívták meg Barótra szolgálni, hogy mindvégig kiálltak mellette, és közösen az egyház építését szolgálták. A gyülekezet 300 éves történetében neki adatott meg az a feladat is, hogy templomot építsen, amelyet 2006-ban szenteltek fel. Imájába foglalta a külföldön dolgozókat, tanárokat, tanítókat, szülőket, a város, Székelyföld és az egész ország lakóit. Prédikációja végén bejelentette, hogy az istentisztelet végén összegyűlt perselypénz egy részét az abrudbányai egyházközségnek ajánlja fel, az 1672-ben Apafi Mihály által megvásárolt területen felépült templom helyreállítását segítve.
A továbbiakban a baróti nőszövetség és a Zathureczky Gyula Kórus búcsúműsorával folytatódott az ünnepség. A felszólalók megköszönték Krizbai tiszteletesnek és feleségének, Krizbai Irénke tiszteletes asszonynak mindazt, amit a kórusért tettek, a búcsúzó lelkész azonban hangsúlyozta: a továbbiakban is számíthatnak segítségükre és szolgálatára.
Elfogadni Isten üzenetét
Berszán István esperes beszédében kiemelte, hogy a legfontosabb feladata egy lelkésznek nem más, mint Isten üzenetének elfogadása és továbbítása. Krizbai tiszteletes ezt a feladatot rendíthetetlenül végezte, egészségét nem kímélve szolgálta Istent. Útravalóul a következőket mondta Erdővidék esperese: „A lelkészi hivatalt el kell ugyan hagyni, de a lelkipásztori szolgálatot egy lelkész élete végéig kell folytatnia.”
Kálnoky Ferenc gondnok a maga és a presbitérium nevében köszönte meg a 25 évnyi szolgálatot, azt, hogy ez idő alatt megépülhetett a templom, a parókia, más épületek is a templomudvaron, végül békességben és egészségben töltendő hosszú nyugdíjas éveket kívánt a búcsúzó lelkésznek.
Hannes Peier, a svájci Thusis gyülekezetének gondnoka beszédében felidézte a Krizbai tiszteletessel 2009 óta tartó barátságuk emlékeit. Úgy vélte, megtiszteltetés küldöttségük számára Baróton lenni ezen a napon, és reményét fejezte ki, hogy barátságuk a lelkészi hivatása befejeztével is megmarad. Megköszönte, hogy általa megismerhettek egy új régiót, Erdélyt, annak történelmével és lakóival együtt.
„Most életedben új fejezet kezdődik, de biztos vagyok, hogy nyugdíjasként sem fogsz unatkozni, hiszen sok feladat vár még rád. Ezekhez az évekhez kívánok szívből sok erőt, egészséget és minden jót” – zárta beszédét.
Bíró Béla, az Erdővidéki Egyházmegye főgondnoka elmondta, Krizbai Imre lelkipásztornak köszönheti istentisztelő, istenszerető emberi voltát. Megköszönte azt is, hogy általa válhatott főgondnokká, majd Csiha Kálmán egykori püspök Isten háza című versével búcsúzott a tiszteletestől.
Soós Tünde baróti fiatalként köszönte meg a vallásórákon és a konfirmációra való felkészüléskor kapott lelki támogatást, majd Kárpáti Tibor Gyöngyöt az embernek című versét szavalta el.
Meglepetések, szeretetvendégség
A következőkben a tiszteletes azon álma is valóra vált, hogy búcsúistentiszteletén megkeresztelhessen még egy gyermeket. A békéscsabai Papp András és Galló Ágnes kislánya az Ágnes nevet kapta.
Ezután Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere méltatta a búcsúzó lelkipásztort: egyenes embernek nevezte Krizbai Imrét, aki mint fogalmazott, nem tartott sem jobbra, sem balra, hanem tette a dolgát a gyülekezetért. Kiemelkedő munkájáért Barót város önkormányzata 2014-ben díszpolgárrá is avatta.
Meglepetésekkel is készültek az ünneplők. Máthé Gyopár Bíborka, a Krizbai házaspár unokája dallal köszöntötte nagyszüleit, Pálinkásné Balázs Tünde, Dabas város alpolgármestere pedig egy, a dabasiak által készített hímzett fali díszt adott ajándékba. A 25 évvel ezelőtt alakult bibliakör tagjai fényképekből összeállított rövidfilmmel emlékeztek, majd Bartha Levente előadóművész a lelkészről szóló jellemzéssel folytatta a meglepetés-felszólalók sorát. Krizbai tiszteletes egykori, fehéregyházi „szárnysegédje” tisztességes, jó magyar embernek nevezte a búcsúzó lelkészt, olyannak, aki kiáll az igazáért, és akinek nemzetépítő munkásságát öt földrészen ismerik és tisztelik. Nem hagyta említés nélkül a baróti református templom előtt lobogó székely zászló kitűzését sem, ami, úgy vélte, ugyancsak a lelkész és bajtársai érdeme, majd köszöntőjét így zárta: „Jelentem, a Hargitáról az egész Kárpát-medence tisztán látszik!” A magyarországi Bicskéről Krizbai tiszteletes barátja, Mohai Elek is felszólalt, aki arra kérte őt, hogy lelke mélyén soha ne menjen nyugdíjba.
Az ünnepséget a Kájoni Consort régizene együttes műsora zárta, majd hosszú sorok kígyóztak a búcsúzó lelkész felé virággal, kézfogással köszöntve őt, és kívánva számára hosszú, boldog nyugdíjas éveket. A templomból való kivonuláskor az Ilyés-fiúk az ünnepelt legkedvesebb dalait játszották, a napot az altemplomban és az udvaron tartott szeretetvendégség zárta.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kései sirató Fodor Imréért
Hullnak, egyre hullnak színei az erdélyi magyarnak! Elment, az "örök vadászmezőkre költözött" Fodor Imre – a demográfiai adatok jelenlegi állása szerint – Marosvásárhely talán utolsó (?) magyar polgármestere, a Székely Nemzeti Tanács 2006 és 2008 közötti elnöke, az autonómiamozgalom egyik megtörhetetlen élharcosa. Az én drámám: túl későn értesültem a haláláról, és túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ott lehessek a temetésén! Rendbontó nekrológomban nem a politikus, hanem Fodor Imre emberarcát próbálom meg- és felidézni.
Legutolsó találkozásunkkor, ez év májusában – az utóbb végzetesnek bizonyuló súlyos műtét után! – tele volt lendülettel, a Rá jellemző kifogyhatatlan optimizmussal: "Az emlékirataimat írom, és téged kérlek meg, hogy gondozd és lektoráld a kéziratomat!" – avatott be élete nagy titkába, és egyben azt is jelezte: több évtizedes meghitt barátságunk az évek múlásával semmit sem kopott, ugyanúgy megosztjuk lelkünk legbensőbb rezdüléseit, mint amikor áldott emlékű Édesapja, a huszonöt év kényszermunkára ítélt Fodor Pál és rabtársai, Csiha Kálmán, 1990 és 2000 között erdélyi református püspök, Hajdu Géza (Leander), Szőcs Ignác (Izidor), Stock Szentmártoni Bálint (Odorik) Ferenc-rendi szerzetesek golgotajárásáról szóló, a Korunk 2003. júniusi lapszámába szánt tanulmányt, illetve a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában 2010-ben megjelent 1956 erdélyi mártírjai sorozatom negyedik kötetét, a perirat monografikus feldolgozását készítettem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2006-ban, mielőtt elvállalta a Székely Nemzeti Tanács hihetetlenül nehéz és emberpróbáló elnöki tisztségét, kikérte az én véleményemet is. Most, amikor az igaz barát elvesztése miatti fájdalmamat nem tudom és nem is akarom palástolni, megismétlem, amit akkor megfogalmaztam: »A székelyek Gondviselő Istene Téged predesztinált a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségére! Az 1902. évi tusnádi székely kongresszus teljes anyagának, irodalmának közkinccsé tételével bebizonyítottad: még a történelmi Magyarország is – a hangzatos hazafias szólamok deklarálásán túl – valójában csak annyit tett a Székelyföldért, hogy időnként megszervezett egy-egy székely kongresszust, s aztán minden maradt a régiben! A nyomor, a gazdasági kilátástalanság elől menekülve tízezrek kerestek munkát, megélhetést a Kárpátokon túl, az Ókirályságban, derékba kapta őket a román asszimiláció, igen jelentős részük feladta identitását, őseinek a székely szabadságjogokért folytatott harcának még az emlékét is! Ugyancsak tízezrek – főleg Oklánd és Erdővidék, Székelyszenterzsébet régiójából – "tántorogtak ki" Amerikába, hogy aztán a román kommunista diktatúra az 1950-es években a hazamenekített tekintélyes vagyont könyörtelenül elkobozza! A két világháború között, majd a "létező szocializmus" negyvenöt éve alatt a tenyérből olvasott "székelyek román eredete" "gyufateória" felmelegítésén túl, a román nemzeti kommunizmus – miközben a román nép és az együtt élő nemzetiségek testvériségéről papoltak! – tűzzel-vassal irtotta a székely öntudatnak még az emlékét is, gondosan ügyelve arra, hogy Székelyudvarhely, Székelykeresztúr csak "Udvarhely"-ként, "Keresztúr"-ként rögzüljön a köztudatban. Székelyszentistván nevéért "névszörnyeteg" kitalálására is kaphatók voltak: így lett Atosfalvából, Székelyszentistvánból, Csókfalvából Hármasfalu! Az 1989. decemberi rendszerváltás utáni posztkommunista hatalom is annyira megszerette ezt a nevet, hogy az említett települések lakóinak többször megfogalmazott kérése ellenére sem hajlandó a több évszázados falunevek visszaállítására. Elsősorban azért, mert Székelyszentistván az egyetlen erdélyi település, amelynek neve az államalapító nagy királyra, Szent Istvánra utal! Imre! Neked kell vállalnod a Székelyföld területi autonómiájának zászlótartó szerepét!«
Fodor Imre kétévi székely nemzeti tanácsi elnöksége idején – hatalmi gáncsoskodások, megalkuvások, elbizonytalanodások, minden oldalról érkező fúrások közepette! – az egyik legnagyobb fegyverténnyel büszkélkedhetett: megszervezte az egész Székelyföldre kiterjedő mozgóurnás népszavazást. Kezünk aláírásával több mint kétszázezren igényeltük a Székelyföld területi autonómiáját! Drága Imre! Most, amikor úgy búcsúzom Tőled, hogy pontosan tudom, itt vagy közöttünk, vigyázó tekinteteddel csetléseinket, botlásainkat követed, megvallom: a Te ösztönzésed volt az egyik impulzus abban, hogy hozzáfogjak az erdélyi autonómiáknak – kezdve az Európában is páratlan, 1224. évi, az erdélyi szászoknak hatszáz éven át egyedülálló autonómiát biztosító Andreanummal –, az "erdélyi kérdés" kialakulásának, akuttá válásának, a megoldási kísérleteknek, tervezeteknek – beleértve a nagyhatalmak tervezeteit! – a teljességre törekvő, 1000 oldalas kötetben való bemutatásához. A történészszakmának, a hazai és európai politikusoknak, a magyar, román és német ajkú olvasóknak olyan "bedekker"-t szeretnék összeállítani, amelyben kibomlik előttünk az "erdélyi kérdés" ezeréves története.
Drága Imre! A nekrológ címét is – a fájdalmasan korai haláloddal! – a torzóban maradt emlékiratod telitalálat címéből kölcsönöztem: "Emlék-évgyűrűk"! Nagyon nehéz örökséget, feladatot testáltál rám: az időközben általam megtalált, Édesapádról, Rólad, ikertestvéredről, Palkóról összeállított megfigyelési és követési dossziék, ügynökjelentések, a csíkcsekefalvi Fodor családra vonatkozó levéltári kutatások alapján kell befejeznem a megkezdett krónikát! Az építész, az író Kós Károly intelmét követve: az erdélyi ember azt tanulta, hogy az apák dolgát folytatják az utódok. Édesapátok még a Duna-delta megsemmisítő munkatáboraiból is azt az életre szóló erkölcsi parancsot fogalmazta meg iker fiainak – négyévi kegyetlen börtönbüntetés után engedélyezték az első levelezőlapot, közben eltemettétek Édesanyátokat, amiről csak utólag szerzett tudomást! –: "vigyázzatok…a gerincetek egyenes tartására, ne hanyagoljátok… édesanyátok nyelvét!" Az üzenet akár mottója is lehetne a rendhagyó "Emlék-évgyűrűk"-nek! Édesanyátok, Annemarie von Dobschütz – ősnemes porosz család sarja, nagyapád, Karl von Dobschütz tábornok, a nácik hatalomra jutása után tiltakozásként nyugdíjaztatta magát! – Édesapátok hatására lett székely- magyarrá, vállalta a kisebbségi sorssal járó üldöztetést, a kilakoltatást, a saját bőrén tapasztalta meg az erdélyi magyar sorsot! Az "édesanyátok nyelve" egyaránt jelenti a magyar és a német nyelvet, de inkább az előbbit! Családi krónikád mindennél jobban bizonyítja: Erdélyben nincs – úgymond – jelentéktelen család! Sűrítve, borostyánként őrzi Erdély, a Székelyföld viharos történelmét! Dédnagyapád, Fodor Ignác huszártiszti iskolát végzett Kézdivásárhelyen. Az 1848-as magyar forradalom kitörése után ezrede a Csíkszéken állomásozó csapatokkal együtt csatlakozott Bem József seregéhez. Több véres csata, a magyar szabadságharc bukása után őrnagyként Bem seregével Vidinbe emigrált. A száműzetésből 1851-ben tért vissza Erdélybe. Dédnagyanyád, kászonjakabfalvi László Anna annak az idős László Józsefnek lánya, aki vajdahunyadi bányanagyként szolgálati lakásában, a vajdahunyadi várban fogadta 1849. április 14-én Bem Józsefet, az erdélyi hadsereg vezérkarának egy részét, és a legnagyobb magyar költőt, Petőfi Sándort! Kevés család büszkélkedhet ilyen felmenőkkel!
A dédnagyszüleid által 1875-ben Csíksomlyón épített házban – amelyet Édesapád huszonöt évi kényszermunkára való elítélésének "mellékbüntetéseként" 1958-ban elkoboztak, Édesanyádat, Téged és ikertestvéredet, a sepsiszentgyörgyi Textilgyár mindenki által tisztelt mérnökét, ifjabb Fodor Pált (Palkót) kilakoltattak, a 2001-ben visszakapott épületet 2002-ben átadtátok a tizennyolcadik életévüket betöltött árvaházi gyerekek gondozását felvállaló Csibész Alapítványnak – látta meg a napvilágot a nemrég elhunyt kiváló író, Fodor Sándor, alias: "Fodorúr". Külön fejezetet szenteltél az "Emlék-évgyűrűk"-ben az Outward Bound ifjúságnevelő mozgalomnak, amelynek erdélyi meggyökerezésében, a Szováta melletti tábor megépítésében oroszlánrészed volt! Több ezer erdélyi magyar fiatal – aki csodálatos élményeknek, kalandoknak volt a részese – most érzi igazán azt a pótolhatatlan űrt, amely haláloddal támadt! Szerencsére a nyugdíjazásom előtt – a Veled készített interjúval megkoronázva! – elkészítettem a dokumentumfilmet.
2015 májusának elején ott ültünk Simon Csaba vegyészmérnök hétvégi házában, és mindannyiunkat, Fülöp Gézát, az információk kutatóját, bibliográfust, Fülöp Mária és Ferenczi Klára könyvtárost, Maros megye szellemi múltjának búvárlóit, a témakörben több kötet szerzőit, Héjja Sándort, a vegyipari kombinát kiváló automatizálási mérnökét, Berecz Irén kötet- és tanulmányszerzőt és alulírottat – a legbensőbb barátaidat – a Rád jellemző következetességgel alkotó munkára, könyvek megírására biztattál! A közös barátaink ekkor mondták el: a marosvásárhelyi vegyipari kombinátban ma, ötven év után is, egykori részlegeden az Általad akkor lejegyzett, már-már tudományos igényű útmutatásaid szerint végzik a munkát! Immár történelmi hátszelet kap mindaz, amit röviden Fodor Imre életműveként aposztrofálunk. Biztos vagyok abban, hogy ez az életmű közkinccsé válik, beépül nemcsak a marosvásárhelyiek, hanem az erdélyi magyarság mindennapi életébe. Osztom közös barátunk, dr. Ábrám Zoltán marosvásárhelyi búcsúztatásodkor megfogalmazott gondolatait: "Tudom, érzem, hogy Fodor Imre megalkuvások nélküli igazmondását és helytállását nem értékelte és még nem értékeli eléggé Marosvásárhely, Erdély népe. De eljön az idő, amikor a Bolyaiak városában – a halálakor el nem ismert névadóhoz hasonlóan – többet fognak beszélni róla. Arról a példamutató személyiségről, aki egyelőre (vajon meddig?) Marosvásárhely utolsó magyar polgármestere".
Ringasson szelíden, mint az álom, a Téged felnevelő, dajkáló szülőföld, Csíksomlyó édes anyaföldje, római katolikus temetője. Emléked tetteidben és a megjelenésre váró "Emlék-évgyűrűk"-ben él tovább!
Tófalvi Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

Árapatakon ünnepeltek
II. Székföldi Magyar Napok
Lázas készülődés előzte meg a hétvégén Árapatakon második alkalommal megrendezett Székföldi Magyar Napokat. A Kovászna Megye Tanácsa, az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, az előpataki polgármesteri hivatal és az Árapataki Református Egyházközség által szervezett rendezvényen váll váll mellett, mindenki az esemény sikeréért munkálkodott.
A tavalyi magyar napok emléke árapataki asszonyokat és férfiakat, egyházi és világi elöljárókat egyaránt megmozgatott, mindenki ott segített, ahol tudott. Volt, aki színpadot épített, az asszonyok krumplit hámoztak, süteményeket készítettek, a tiszteletes asszony ünnepi műsort tanított a gyermekeknek.
Vasárnap délben a templomkertből kiszűrődő fúvószene hangja hívogatta az árapataki lakosokat az istentiszteletre. A mikóújfalusi Nagykürt`95 fúvószenekar dallamaitól több falubeli könnybe lábadt szemmel haladt Isten háza fele. Az ünnepi istentiszteleten Berszán István erdővidéki református esperes prédikált, majd Fülöp László árapataki református lelkész köszöntötte az egybegyűlteket: „A tavalyi Székföldi Magyar Napok után vártuk ezt a napot, hiszen szükségünk van a közösségi ünnepekre. Isten ezt a napot örömre rendezte be. Sokan vagyunk együtt: elszármazottak, falubeliek, vendégek és mind ünnepre készültünk, örüljünk hát e találkozásnak, egy kicsit feledjük el mindennapos megpróbáltatásainkat.”
A rendezvény kulturális műsorral folytatódott, a református parókia udvarán elhelyezett színpadon egymást követték az előadók. „Azok a napok, amikor magyarságunkat ünnepeljük, azt jelzik, hogy fontosak vagyunk, fontos az anyanyelvünk, fontosak a hagyományaink. Az összefogás pedig megsokszorozza erőinket, így könnyebben viseljük el mindennapi gondjainkat” – hangsúlyozta Kovács László előpataki polgármester köszöntőbeszédében.
„Kovászna Megye Tanácsa számára minden magyar számít, minden magyar fontos. Azért kezdeményeztük ezt a rendezvényt, hogy önök is tudják, nem feledkezünk meg a szórványban élőkről sem, fontos, hogy az itt élő magyarság megmaradjon, erősödjön” – mondta Demeter Ferenc elnöki tanácsos, tolmácsolva Tamás Sándor megyei önkormányzati vezető üzenetét.
A kulturális műsor során szavalatok, népdalok hangzottak el, majd az árapataki vallásórás gyerekek összeállítását tekinthette meg a közönség. A Visky Árpád Színjátszó Társulat Nóti Károly A Csillár című vidám jelenetét adta elő, majd a Kincskeresők Néptáncegyüttes előadásával zárult a műsor. Az ünnepi esemény közös bográcsozással, beszélgetésekkel zárult. A Székföldi Magyar Napok záró rendezvényét tegnap tartották a hidvégi kultúrházban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Velünk élő történelem
Akik meghaltak a szabadságért
Az 1956 októberében kezdődött és vérbe fojtott magyar forradalom hőseire emlékezett Háromszék népe hétvégén, azokra, akik tankokkal is szembeszálltak a szabadságukért, akik életüket áldozták, és akiket elárultak, eltiportak, de emlékük örökké élni fog.
– Ma egy olyan történelmi korra emlékezünk, amelyet sokan testközelből ismernek az itt jelenlévők közül, és olyan emberekre, akik rokonaink, ismerőseink és barátaink. Nélkülük és fiatalkori áldozatvállalásaik nélkül ma nem állnánk itt, és egy szürreális, bizalmatlanság, cenzúra, valamint félelem által terhelt világban, korlátok közé szorított életet élnénk. Éppen ezért időről időre emlékeztetni kell magunkat, hogy a szabadság mennyire fontos – jelentette ki Kovács Emese diáklány a Sepsiszentgyörgyön összegyűlt tömeg előtt.
Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának délelőttjén Sepsiszentgyörgyön a magyar pártok, civil szervezetek és a városi tanács tagjai megkoszorúzták a polgármesteri hivatal homlokzatán található, Gloria Victis feliratú, valamint Szalai Attila, 56-os vértanú egykori Csíki utcai lakásának falán elhelyezett emléktáblákat, majd a volt politikai foglyok nevében Váncsa Árpád és Jancsó Csaba az események erdélyi áldozatairól is megemlékezett.
A főhajtás délután az 56-os emlékparkban, a Jakab Gábor által vezényelt Cantus Firmus vegyeskar és dalárda fellépésével folytatódott, a Szózat eléneklése után pedig Plugor Sándor Művészeti Líceum tanulói magyar és román nyelven köszöntötték a jelenlévőket.
Kovács Emese már idézett szavai után, Klárik László szenátor az 56-os magyar ifjúság áldozatkészségét emelte ki ünnepi beszédében. Azokét, akik bátor szembeszegülésükkel bebizonyították, a kommunista diktatúra igenis sebezhető. A szónok egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokságot mindig könnyebb megelőzni, mint legyőzni, ezért úgy kell élnünk, gondolkodnunk és cselekednünk, hogy soha többé elő ne fordulhasson.
Az elkövetkezőkben Muráncsik László, a testvérváros Mosonmagyaróvár önkormányzatának képviselője, Farkas Balázs, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, és Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke osztotta meg gondolatait a szép számban összegyűltekkel, majd Zelenák József evangélikus lelkész áldása következett. Koszorúzás és himnuszaink eléneklése után a megemlékezők fáklyás menete az Erzsébet parkba vonult, hogy a kommunizmus áldozatainak állított kopjafánál is leróhassa kegyeletét.
Előre, budai srácok
Pénteken a Baróti Szabó Dávid Líceum udvarán először a középiskolások tartottak megemlékező ünnepséget az 1956-os forradalom tiszteletére, annál az emlékműnél, mely egyedülálló módon, három fiatalember tette révén emlékezteti az utókort: az önkényuralom valamikor mindennapjaink része volt, és nem magától múlt el, hanem a fiatalok áldozata, összefogása révén, úgy, hogy szabadságvágyuk felül tudott kerekedni az elnyomókon. A cseh Jan Palach 21, a magyar Bauer Sándor 17, az erdélyi Moyses Márton pedig mindössze 29 éves volt, amikor úgy döntöttek, megmutatják a világnak, ők képesek a legnagyobb áldozatra: felgyújtották magukat, tiltakozva a diktatúra ellen, s a szabadság szikrája, melyet lángra lobbantottak, ma is parázslik, készen arra, ha kell, hogy fényével ismét beragyogja az ifjú szíveket.
Áldozatukra, 1956 jelentőségére Dimény János iskolaigazgató emlékeztette a fiatalokat, Tatár Ágnes diáklány szavalt, Lakatos Ágnes énekelt. Végül a diákok meghallgatták az Avanti ragazzi di Buda, azaz az Előre, budai srácok című dalt, amely a római Lazio futballcsapatának indulója. Ez is bizonyítéka annak, hogy Európa sok más népe mellett az is olasz is tiszta szívből drukkolt a magyar forradalmároknak, a forradalom hősei előtt pedig ők a mai napig is tisztelegnek ezzel a dallal – mondta az igazgató.
A délutáni városi megemlékezésen sajnálatos módon csak nagyon kevesen vettek részt. Beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Lázár-Kiss Barna polgármester, Demeter László történész, valamint a HVIM erdővidéki szervezetének tagja, Kolumbán Attila. A Magyar Polgári Párt néhány tagja külön emlékezett Baróton: ők a Petőfi utcai emlékművet koszorúzták meg.
A székely szabadság még nem jött el
Kovásznán a központi parkban levő Likaskőnél szép számban összegyűlt tömeg hajtott fejet a hősök emléke előtt. A Magyar Polgári Párt által szervezett rendezvényen a kovásznai ifjúsági fúvószenekar adta meg az alaphangot, de felléptek a helyi Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ kóristái is, miközben a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat fegyelmezett sorfalat állott.
A megemlékezés idei meghívottja, Ferencz Csaba, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke elmondta, hatvan évvel az 56-os forradalom és 25 évvel a romániai rendszerváltás után sem valósult meg a székely szabadság, és az autonómiaharc ezért fontos, továbbra küzdenünk kell a jogainkért. Igét hirdetett Orbán Lajos vajnafalvi református lelkipásztor, aki a Bibliára utalva beszélt arról, hogy a szolgaságtól szeretettel, tudással és Isten segítségével meg lehet szabadulni. A megemlékezés koszorúzással, valamint a himnuszaink eléneklésével zárult.
Kézdiszék is lerótta kegyeletét
Péntek délben a Szoboszlay-perben kivégzett vértanúk emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket a hősök és mártírok emléke előtt. A rendezvényt Ruszka Sándor kollégiumi lelkész nyitotta meg, aki egy, az ötvenhatos szabadságharcban részt vállaló fiatalt idézve „gyönyörű lehetetlennek” nevezte a történelmi eseményt.
Mike Bernadett diák beszéde után a megemlékezés az iskola tanulóinak ünnepi műsorával folytatódott, a közel félórás irodalmi összeállításban a szovjet csapatok megszállása ellen harcoló Budapest hangulatát, a szabadságharcosok megéléseit próbálták megragadni a diákok szavalatok és gitárral kísért dalok segítségével. A magyar himnusz eléneklése után koszorúkat helyeztek el az emlékjeleknél.
Este az egykori katonanevelde előtti téren gyülekeztek a város fáklyákkal felvonuló középiskolásai. Ez alkalomból több helyi civil és pártszervezet is képviseltette magát, az 1956-os vértanúkat jelképező szobor előtt díszőrség tisztelgett. Az esemény díszszónokaként Tell Edit, Paks város alpolgármesternője beszélt az egybegyűlt diákokhoz, akik mellett szép számban jelentek meg a város polgárai is. Párhuzamot vont az esemény idején éppen Pakson tartózkodó és az ottaniakkal együtt emlékező kézdivásárhelyi tanulók és az itteniek paksiakkal való közös főhajtása közt. Megjegyezte, sehol sem élünk gondok nélkül, de meggyőződése, hogy egymás számára bármikor tudunk szorítani még egy helyet asztalainknál, és kettéosztanánk ételeinket, ha valamelyik szükséget szenvedne. 1956 szellemiségére utalva kiemelte, ma is érvényesek az akkori célok, vagyis a nép sohasem akart idegen szokások szerint élni.
A polgármesternő közvetlen szavait követően egy csoport diák a Nagy-Babos Edit és Tamás tanárházaspár által összeállított, alkalomhoz illő zenés-verses műsort adott elő, majd a magyar és székely himnusz eléneklése után a jelenlevők megkoszorúzták a hősök emlékművét.
Emlékjelhagyás Kézdialbisban
Szombaton Kézdialbisban, a templom előtti terén mintegy száz ember jelenlétében avatták fel az 1956-os meghurcoltak, valamint a világháborúk és a kommunizmus áldozatainak emlékére állított kopjafát. Ezen egyelőre két név szerepel: az Elekes Balázsé, aki négy év elszenvedett börtön után itthon hunyt el, és t. Bartha Mózes református lelkészé, aki a megtorlások elől az öngyilkosságba menekült. A háborúk áldozatainak és kommunizmusban meghurcoltak nevei utólag kerülnek fel a kopjafára, mert a közösség véleménye az volt, hogy a névsor, melyet a kezdeményezők összeállítottak, nem teljes. (T. L.)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A prefektus szemét Erdővidék is szúrja
Fejlesztési stratégiájának visszavonására, illetve új elfogadására kényszerül Vargyas, mert a kormánymegbízotti hivatal kifogást talált: szemüket leginkább az szúrta, hogy az okiratban magyar kifejezés is szerepelt.
„Comuna se situeaza in partea Felvidék a regiunii Erdővidék” (A község az erdővidéki Felvidéken fekszik.) – fogalmaztak a stratégia készítői, mire a prefektúra Kerberosszai nyomban jelezték, a helységneveket csakis az állam hivatalos nyelvén szabad leírni, idegen nyelven nem. A vargyasiak az inkriminált részt módosították („în partea nordică a zonei Baraolt”, Barót vidékének északi részén), ám az Erdővidék kifejezés – némi kiegészítéssel – maradt, mert arra mint történelmi régióra utaltak. A Sebastian Cucu által vezetett intézmény kifogásolta azt is, hogy az erdővidéki község a fejlesztési stratégiát nem elég átlátható módon fogadta el, ám végül sikerült meggyőzni a hivatalnokokat, hogy a megyei magyar, illetve román újságban való meg nem hirdetés ellenére is tudomást szereztek arról a vargyasiak, hiszen közmeghallgatást tartottak az ügyről, a polgármesteri hivatalban is kifüggesztették a határozattervezet, s a helyi újságokban is írtak róla.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értéktárunk nem mennyiségi kérdés
Minden közösségnek vannak értékei, kérdés csak az, lesz-e, aki ezekkel azonosuljon – véli Jakab Albert Zsolt, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke. Az Erdélyi Értéktár társkoordinátora az alulról kezdeményezés elvét hirdeti: a feltárt értékeknek nemcsak a listázása a fontos, hanem használatba kerülésük is.
– Az elmúlt fél évben többször is a sajtó fókuszába került az Erdélyi Értéktár. Mit is kell tudnunk róla?
– 2012 áprilisában a Magyar Országgyűlés elfogadta a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényt. Az idén nyáron végrehajtott törvénymódosítás lehetővé teszi, hogy a határon túli értékfeltárás megfeleljen a magyarországinak. A törvény a megóvandó magyar nemzeti értékek azonosításának, rendszerezésének, adataik nyilvántartásba vételének, további gondozásának és folyamatos gyarapításának jogi kereteit jelenti. Kimondja, hogy a nemzeti tudat erősítése érdekében a saját értékeinket fel kell tárni, dokumentálni kell, értéktárakba kell szervezni, meg kell őrizni, használatukat ápolni és támogatni kell. Az értékfeltáró munka tehát a hagyományhoz, örökséghez való tudatos viszonyulást jelent, az értéktár tudatosan válogatott és rendezett értékek gyűjteménye. Az értékfeltárást a lehető legszélesebb körben kell kezdeni, gondoskodni kell az értéktárba vett nemzeti értékek megismerhetőségéről, ki kell választani ebből a hungarikumokat és gondoskodni kell a védelmükről.
– Erdélyben eddig is voltak ilyen jellegű kezdeményezések...
– Persze, többféle kutatás zajlott már eddig is, 2015-ben a (magyar) Földművelésügyi Minisztérium megbízásából a Kriza János Néprajzi Társaság vállalta fel az Erdélyi Értéktár létrehozásának projektjét, ennek legfontosabb feladata a magyar nemzeti értékfeltáró és értékmegőrző mozgalom széleskörűvé tétele, megszervezése és szakmai felügyelete. Fontosnak tartjuk a korábban megkezdett kutatásokat, azok eredményeit is integrálni, a társaságunk ilyen értelemben is vállalja a szakmai koordinációs szerepet.
– Milyen értékekre kell gondolnunk elsősorban?
– Több elv szerint úgynevezett „értékpiramisba” szerveződnek az értékek. A területi elv alapján az értékek lehetnek települési, megyei, tájegységi jellegűek. Az ágazati elv alapján nyolc kategóriát határoztak meg: agrár- és élelmiszer-gazdaság, egészség és életmód, épített környezet, ipari és műszaki megoldások, kulturális örökség, sport, természeti környezet, turizmus és vendéglátás. A felterjesztőknek ezeket az elveket kell szem előtt tartaniuk, ezekhez kell igazodniuk. A szabályozás megfelelően tág ahhoz, hogy a kibédi hagyma, a hétfalusi borica, a Tordai-hasadék mellett Bolyai geometriája, Kós Károly életműve, a Farkas utcai templom is beleférjen. A törvény számon tartja a nemzeti érték, a kiemelkedő nemzeti érték és a hungarikum kategóriáját is.
– Mi a különbség köztük?
– A nemzeti érték a magyar alkotótevékenységhez, termelési kultúrához, tudáshoz, hagyományokhoz, tájhoz és élővilághoz kapcsolódó, szellemi és anyagi, természeti, közösségi érték vagy termék. A kiemelkedő nemzeti érték a nemzeti szempontból meghatározó, a magyarságra jellemző és közismert érték. A hungarikum olyan nemzeti érték, amely jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítményét jelenti.
– Mit kell tenni ahhoz, hogy valami bekerüljön az Erdélyi Értéktárba?
– A Magyar Értéktár többek között 54 hungarikumot és 106 külhoni értéket tart számon. Ebből csupán öt erdélyi és közülük egy sem hungarikum. Mi ezt így „örököltük meg”, és bár az értéktár nem mennyiségi kérdés, szeretnénk elérni, hogy az erdélyi értékek láthatóvá váljanak. Az Erdélyi Értéktárba való felvétel tartalmi-formai megfelelést jelent. Egy dokumentumot kell anemzetiregiszter.hu oldalról (külhoni értéktár-adatlap) letölteni és kitölteni, az adatlapot el kell juttatni a területileg illetékes tagszervezethez, mely megküldi azt a szakbizottságnak. Fontos, hogy a javaslat formailag rendben legyen: egy adott érték felterjesztésénél ne egyből a hungarikumstátus elérése legyen a cél, hanem feleljen meg a települési, tájegységi kritériumoknak. Ha a javasolt érték több helyi értéknél, a bizottság majd továbbjuttatja a felterjesztést a Hungarikum Bizottságnak.
– Kik alkotják az értéktár bizottságok tagjait?
– Minden település létrehozhat egy értéktárbizottságot. Ezt kezdeményezhetik személyek vagy akár egy, a településen működő civil szervezet. Ugyanakkor létre lehet hozni megyei, regionális, tájegységi bizottságot is, amely az adott tájegység közös, nem csak egy településhez kötődő értékeit gondozza. Ez a szórványvidékeknek is lehetőség arra, hogy élni tudjanak a törvény adta lehetőséggel, keretekkel. Minden esetben fontos, hogy a tagok elismert, a helyi világban elfogadott személyek legyenek. A bizottság létrehozásáról az Erdélyi Értéktár működését felügyelő Kriza János Néprajzi Társaságot írásban értesíteni kell.
– Tehát bátorítják az alulról építkezést is...
– Az alulról kezdeményezés elve azért jó, mert lehetőséget biztosít arra, hogy a helyiek döntsenek értékeikről, ugyanakkor felelősséget is jelent abban az értelemben, hogy meg kell gondolni, milyen értékekkel azonosulnak. Az értékfeltárás azonban nemcsak listázást jelent, hanem egy mozgalmat, amelynek célja tudatosítani a nemzeti értékeket, elérni, hogy ezek társadalmi használatba kerüljenek vagy maradjanak. A végső cél, hogy beépüljenek a közösség mindennapjaiba és erősítsék a helyi, regionális és nemzeti identitást.
– Hogyan próbálják a kezdeményezés hírét eljuttatni a kisebb településekre?
– Fontosnak tartom kiemelni: a program nem most indult, áprilistól folyamatosan dolgoztunk, júniustól jelen voltunk eseményeinkkel az erdélyi nyilvánosságban. A program ideje alatt közel 20 bemutatót és felkészítőt tartottunk civil szervezeteknek, döntéshozóknak. Értéktár-kiállításunkat is több helyszínen bemutattuk a VI. Székelyföld Napok keretében. Ugyanekkor egy értékfeltáró tanulmányutat is szerveztünk Erdővidéken. A konferenciáink anyagaiból kötetet szerkesztünk, az eddig kiadott információs anyagok mellett előkészítettük az Értékőr kisokos módszertani útmutatót is, tervezzük az Értéktár füzetek sorozat elindítását, melyben a felterjesztett értékeket mutatnánk be, illetve példáznánk.
Demeter Zsuzsa
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Apáról fiúra
„A festett bútorok tanulmányozása szempontjából kivételesen szerencsés a helyzet Vargyason. Az udvarhelyszéki Erdővidék e szép falujában tovább élt a festett bútor divatja, és ugyanakkor ez a község az erdélyi festett bútorok egyik legrégebbi, magas művészi színvonalú termékeket előállító központja, ahol a legnevezetesebb bútorfestő, asztalos család egyik élő tagja, idős Sütő Béla személyében egyaránt kitűnő mesterét és hagyományőrzőjét találni az itteni festettbútor-készítésnek” – írja ifj. Kós Károly A vargyasi festett bútor című könyvében.
A Sütő család első két képviselője 1568-ban ács- és asztalosmesterként került Vargyasra a Daniel-kastély újjáépítésére és bebútorozására az udvarhelyszéki Fiatfalváról. A bútorfestés és faragás hagyományát 14 nemzedék adta apáról fiúra egészen napjainkig. A Sütők jelenlegi portája 1773-ban épült, kőből a korábbi egyszerűbb faház helyére.
A festett bútor a XVII. század végére válik általánossá Székelyföld legtöbb vidékén. Addig csak sima vagy egyszerűen faragott bútorokat készítettek kemény fából. Ezek a díszítések hornyolókéssel vagy bicskával készültek, motívumaik valószínűleg a pogány korig vezethetők vissza. A Sütők ezt a népművészeti ágat is gyakorolták, és gyakorolják ma is. A Sütő családban a bútor festésére utaló legrégebbi eszköz az a festéktörő kő, amire 1680-ban véste rá nevét (második) Sütő József, másik oldalára pedig 1754-ben Sütő István. Ez a két oldalán mélyedésekkel rendelkező márványlap, amelyen két kisebb őrlőkő segítségével tették kenhetővé a festéket. Napjainkban is használat alatt áll, a festékeket ugyanis a hagyományos módszerekkel készítik.
(a vargyasi bútorfestő és fafaragó Sütő család honlapja felhasználásával)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képzőművészek szemével a Daniel-kastély
Csütörtök este kiállítással zárult az olaszteleki Danielek egykori hajlékában zajló Élő kastély festészeti tábor. A Norvég Alap által támogatott programsorozat új állomásán – az első a perzsa művészek részvételével tartott természetművészeti műhely volt, a következő középpontjába a kazettás mennyezet készítése került – a háromszékiek mellett pécsi és csíkszeredai képzőművészek vendégeskedtek.
A kastélyszálló tulajdonosai, Rácz Attila és Lilla megnyitóbeszédük során úgy fogalmaztak, a Living Castle sorozat létrehozásával céljuk az volt, hogy a történelmi múlttal rendelkező épület ne csak szállóként legyen ismert, hanem a köz- és művészeti életbe is bekapcsolódva, ezáltal is igyekeznek Olaszteleket és Erdővidéket szélesebb körben ismertté tenni. A művészeket biztosították, számíthatnak hosszú távú együttműködésükre, az elmúlt napokban készült és a kastély számára felajánlott műveikre vigyázni fognak, s azon lesznek, hogy folyamatosan gazdagodó gyűjtemény alapját képezzék.
Péter Alpár művészeti vezető a tábor szervezésének hátteréről lebbentette fel a fátylat. Örömét fejezte ki, amiért ügyüknek sikerült megnyerni a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara festőművész szakának docensét, Nyilas Mártát, doktoranduszait és egyetemi hallgatóit, illetve az itthoni művészeket, a Plugor Sándor Művészeti Líceum tanárait és diákjaikat. Úgy vélte, bár a művészek más-más szemszögből közelítették meg Olaszteleket és a kastélyt mint témát, sikerült múltját és jelenét is megragadni. Nyilas Márta a barátságos környezetben történt együttműködésből származó alkotómunka eredményességét emelte ki. Damokos Csaba, a kastély dizájnere az épület és szemlélői közötti kölcsönhatásról beszélve kijelentette, igenis érezhető, hogy az évszázados épület nemcsak megszólította, de párbeszédre is bírta a képzőművészeket. John K. Grande kanadai művészettörténész az olaszteleki élményeit megörökítő versét osztotta meg.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Alkalom a szellemi kikapcsolódásra (Erdővidéki Közművelődési Napok)
A tegnap kezdődött XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szervezői nem rukkoltak túl gazdag eseménysorozattal elő idén, de néhány érdekes program megtalálható kínálatukban. Az előbbiek közé sorolható a Dénes István-emléknap, melynek során a fiatalon elhunyt geológus szellemi örökségét idézik fel; utóbbi kategóriába pedig a kolozsvári és székelyudvarhelyi színművészekkel való együttműködés.
A szervezők idén is figyelmet fordítottak arra, hogy a műsorok ne csak a szó szoros értelmében vett Erdővidékre, hanem a Brassó megyei településekre is eljussanak. Ürmösön például a bibarcfalvi Fehérváry Egyesület, a Búzavirág Színjátszó és Néptánccsoport, valamint a Bóbita Néptánccsoport jut nagyobb szerephez, amikor pénteken egész napos programot mutatnak be: a kézműves-foglalkozások mellett vidám jeleneteket adnak elő, néptáncot járnak és népdalt énekelnek. Előtérbe helyezik a helyi értékeket: Benkő Józsefről és Csereyné Zathureczky Emília életútjáról és munkásságáról is szó lesz, valamint a szakrális magyar népköltészettel is megismerkedhetünk. Egyéni műsorok során Wass Albert és Nyirő József műveivel találkozhatnak az érdeklődők. A „világibb” szórakozást kedvelőknek sem kell csalatkozniuk: szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület szervezésében huszárbált tartanak.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)