Boldogasszony-kápolna az Úz völgyében
Dicsértessék a Jézus Krisztus! Békesség Istentől! Isten áldja!
A Csíki-havasokban, az Úz folyó felső folyása mentén a 19. század második felétől Csinód, Egerszék és Lesőd néven csángó magyar tanyavilág alakult ki. Jelenleg a havason 324-en élnek. Ez a száz családot számláló római katolikus közösség megélhetési viszonyok tekintetében talán Székelyföld leghátrányosabb helyzetben lévő magyar néprajzi csoportja. Mégis itt jelenleg is többen születnek, mint ahányan örökre távoznak az élők sorából. Ez példaértékű kell hogy legyen az egész magyarság számára!
A 2014. június 24-én történt balesetem (villámcsapás) után a jó Isten és Mária kegyelmének, a sok felém áramló szeretetnek meg az értem mondott imáknak köszönhetően viszonylag rövid idő alatt visszanyertem az emlékezetemet, és fizikailag is teljesen rendbe jöttem. Tavaly Nagyboldogasszony napján feleségemmel együtt megfogadtuk, hogy öthektáros kertünk délkeleti sarkába egy ökumenikus kápolnát emelünk fenyőfarönkökből, zöld (begyepesített) tetővel. Tervezője és építésének irányítója Bara Gergely rönkházépítő szakember, szentélyének berendezője Hajas László székelyudvarhelyi fafaragó művész.
A kör alakú, öt méter átmérőjű kápolna nyolc hatalmas rönkre épül. A közöket mintegy ezer darab karhosszúságú, kéregtelenített gömbfából rakjuk ki, amelyeket agyaggal fogunk össze. Az épület alját is agyaggal döngöljük le, amire az Úzból összegyűjtött lapos kövek kerülnek. Lesz benne egy 77 cm magas Mária-szobor, amely a Szűzanyát áldott állapotban, mosolygó arccal ábrázolja, és helyet kapnak a magyar protestáns történelmi egyházak jelképei is.
A kápolna ökumenikus jellege azt hirdeti, hogy a magyarság vallásfelekezeti sokszínűsége ne gyengítsen, hanem erősítsen bennünket. Máriát minden magyar magáénak érezheti, hiszen Szent István felajánlása óta az ő oltalma alatt áll Magyarország. Áldott állapotban való megjelenítésének fő üzenete, hogy a magyar anyák méhében van a nemzet jövője. Ha mosollyal az arcukon vállalják a második, harmadik és többedik gyermeket, akkor megállítható a rohamos népességfogyás, sőt, gyarapodó nemzetté válhatunk. Azzá kell válnunk!
Csinód példa arra, hogy nehéz körülmények között is képes egy közösség a gyarapodásra. Ha ez kicsiben működik, akkor nemzeti szinten is működnie kell, amennyiben képesek vagyunk hinni benne. Mi hiszünk és bízunk abban: egyre többen lesznek, akik hittel és cselekedettel is bizonyítani fogják, hogy a Kárpát-hazában van magyar jövendő.
A kápolna felszentelését 2015. augusztus 29-ére (szombat) tervezzük. Szentbeszédet mond Böjte Csaba testvér, a kápolnát a római katolikus szertartás után megáldja Szövérffi István református és Fekete Levente unitárius lelkész. Az avatóünnepségre meghívjuk azt a több száz embert, akik a tavalyi válságos helyzetünkben mellénk álltak, segítettek, imádkoztak értünk, mindazokat, akik részt vállalnak a kápolna építésében, és természetesen a tanyavilág népét.
Az építkezés május közepén kezdődik. Mi önerőből a faanyag beszerzését tudjuk vállalni. Többen jelentkeztek hétvégi kalákára. A kegyszoborra, oltárra és egyéb berendezési tárgyakra, a nyílászárókra, a tető vízhatlan szigetelésére még nincs meg a keret. Ezért segítséget kérünk mindazoktól, akiknek lehetőségük van rá, hogy járuljanak hozzá a kápolna kivitelezéséhez. A támogatók nevét megörökítjük a kápolna belső falfelületén, a bejárattól jobbra, a rönkkorongokon. Támogatási szándékot bioversum@gmail.com címen vagy a 0760 779 835-ös telefonszámon lehet bejelenteni. Amennyiben mégis teljesen önerőből kellene megépítenünk, a felszentelésre csak egy-két év múlva kerülhet sor. Jó volna, ha idén be tudnánk fejezni, hiszen éppen most félezer éves a Csíksomlyói Madonna.
Célunk nem csupán a felépülésem utáni hálaadás, hanem a közösségi jövőépítés is. Ide jöhet bárki imádkozni, hálát adni, megnyugodni, gyógyulni. A Mária-út mentén fekvő kertünkben eddig is sok ember érezte jól magát, sikerült feltöltődnie, közelebb kerülnie Istenhez. Éppen ezért a szeretet és megbocsátás kertjévé kívánjuk alakítani. Ebben segítségünkre lesz Herczeg Ágnes budapesti tájépítő mérnök, az Ars Topia Alapítvány vezetője. Kertünkben már történtek csodák, és hiszünk abban, hogy aki majd ide elzarándokol, az megerősödik a hitében és magyarságában. Azt is tudjuk, hogy mennyire fontos életünkben a megbocsátás, erre sokunknak szüksége van. Itt megszabadulhat bárki negatív érzéseitől, és helyet adhat szívében a szeretetnek. Abban is hiszünk, hogy az itt tartandó miséknek, istentiszteleteknek, egyéni és közösségi imádkozásoknak, beszélgetéseknek, az együttlétnek köszönhetően a magyarság lélekszámában is gyarapodni fog.
Szeretettel és köszönettel: Sepsiszéki Nagy Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Berszán Lajos, az iskolaépítő
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Azt mondta, számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni” – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem” – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra” – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva jött el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többet nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de őt már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök” – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam” – mondta.
Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba. „Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom” – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték a hordani a ruhát. 413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun” – említette.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénzük, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogy ha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen. Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy ott szükséges az iskola.
A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem volt elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestbe, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt” – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított” – elevenítette fel. Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola.
„Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek” – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora” – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel” – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
|
Székelyhon.ro

Csak egyet kért: egy katolikus iskolát
„Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek” – vallja Berszán Lajos, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója. A kanonokkal, akit ötven éve szentelt pappá Márton Áron püspök, sikerekről és elégtételekről beszélgettünk.
Ötven éve szentelte pappá Márton Áron püspök Berszán Lajos kanonokot, aki több évtizedes szolgálat, példamutató, közösségépítő munka után aranymiséjét mutathatta be ebben az évben. Az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium alapítója több kitérő után érkezett Gyimesfelsőlokra, ahol igazi otthonra talált. Elmondása szerint számára az a legnagyobb elégtétel, ha egykori tanítványai megállják a helyüket.
Berszán Lajos 1943-ban született a Háromszéki Zágonban. „A gyermekkorom nagyon szép volt, ezt édesanyámnak köszönhetem, mert édesapám sajnos ötéves koromban meghalt. Emlékszem, az óvodában huzakodni kezdtek velem a fiúk, és az óvó néni azzal szüntette meg ezt, hogy azt mondta, ne bántsátok, mert szegény árva. Akkor hallottam először ezt a szót. Nemsokára megértettem, amikor hazaengedtek, és a templom sarkánál összefutottam édesanyámmal, aki sírt, és azt mondta: fiam, nincs édesapád. Akkor értettem meg, mi az, hogy árva, és kezdtem én is sírni" – emlékezett. Mivel az óvodában hamar tanult, úgy tűnt, az iskola sem jelent gondot neki, de mint mondta, annyira auditív típus lett, hogy nem érdekelte az, amit a tanító néni a táblára írt. Aztán mikor kihirdették, hogy aki a legjobb lesz az olvasási versenyen, az ingyen mehet moziba, a versenyt megnyerte.
Márton Áron tanítványa
„Hiányzott az apa az életemből, de szerencsére volt apapótlék, a falubeli plébános. Buszek Lászlónak hívták, jó pásztora volt a falunak. Benne kerestem az apaképet, láttam a férfiideált, viselkedése, magatartása tetszett, kedvelt is, én is szívesen voltam nála, elkísértem a szórványfalvakba, és közben sok mindent tudtam kérdezni tőle, lelkileg is kötődtem hozzá. Az ő életmodellje tetszett nekem" – elevenítette fel. Rendszeresen járt hittanra, amiért az akkori rendszerben szidás járt az iskolában, de amikor a Gyulafehérvári katolikus középiskolába jelentkezett, a korábban kötelességből őt elmarasztaló osztályfőnöke azt mondta, jól választott.
A Gyulafehérvári középiskola elvégzése után ugyanott a teológia következett, ahol a házi őrizetét töltő Márton Áron püspök is tanára volt Berszán Lajosnak. „Mivel szobafogságban volt, ő nem jöhetett a teológiára, csak a püspöki palotában és a székesegyházban tartózkodhatott. Mi mentünk át hozzá, ott hallgattuk meg az óráit. Szociológiát és egy teológiai tárgyat tanított nekünk – arra nevelte a jövendőbeli papokat, hogy bizonyos helyzetekben hogyan foglaljanak állást, és hogyan pasztorálják a híveket. Csodálatosak voltak az órái, kétségbeesve tanultunk, mert amikor feleltetett, szégyen lett volna, hogy a püspöknek nem tudunk válaszolni. Úgy tudott előadni, hogy emlékeztünk az egész anyagra" – mesélte.
Berszán Lajost Márton Áron püspök szentelte pappá 1966-ban. Édesanyja sírva ment el az eseményre, mert attól félt, hogy kidobják az állásából. A szentelés után a püspök is fogadta a vendégeket, édesanyjának is megköszönte, hogy özvegyen az egyházmegyének papot nevelt. „Ő ettől boldog volt, többé nem félt, hogy mi lesz. Mikor hazament, végighallgatta a szemrehányást, de már nem érdekelte, mert őt Márton Áron püspök megdicsérte. A temetésére is eljött, a ravatalon megsimogatta a kezét, és ez nagyon boldoggá tette. Még halálában is ajándékozni tudott ez a püspök" – emlékezett a nyugalmazott plébános.
Magyarul és románul is misézett
Pappá szentelése után először Görgényüvegcsűrön, majd Uzonban, Zabolán helyettesített, Csíkszentgyörgy volt az első település, ahol kinevezett káplánként dolgozott. „Az ifjúság összegyűlt hittanórákra, énekkart is szerveztem, akik akkor odajártak, többen küldték iskolába hozzám a gyerekeiket. Először csángókkal Csinódban és Egerszéken találkoztam" – mondta. Magyarszarvaskend következett Kolozs megyeben, majd Torja, ahol nyolc évig volt plébános. Onnan Beszterce-Naszód megyébe, Tekére került, ahol román nyelvű hívek is jártak a katolikus templomba.
„Két nyelven folyt a szentmise, én azért miséztem szívesen, mert amikor magyarul kezdtek énekelni, akkor a románok is énekelték a magyar szent éneket, amikor románul énekeltek, a magyarok is bekapcsolódtak. Nevem napján egy román leányka virágcsokorral magyarul köszöntött, a könnyem kiesett. Mondtam, köszönöm, hogy megbecsülték a nyelvet, amelyen édesanyám megtanított imádkozni, és ez volt a legszebb névnapom" – magyarázta Berszán Lajos.
A csángó viselet
1981-ben került Gyimesfelsőlokra, ahol megismerkedett a csángó viselettel, és kezdeményezte, hogy az elsőáldozók ezt viseljék. „Az elején nem értették meg, zúgolódtak, amikor felkészítőt tartottam a gyerekeknek, meg is jelent egy anyuka. Azt mondta, plébános úr, mi szegény emberek vagyunk, ezt a ruhát nem tudjuk előállítani, nincs pénz rá, lehet-e a gyermek elsőáldozó, vagy nem? Mondom neki, megértem a szegény embert, megkérem, csináltassa meg, mondja meg mennyibe került a ruha, és kifizetem, mert a maga gyermeke is lesz elsőáldozó. Az anyuka elment, a következő alkalommal már nem kérdezték, hogy miért, és büszkén kezdték hordani a ruhát.
413 bérmálkozó volt az első bérmáláson, amit szerveztem, két püspök úr jött, a templom lépcsőjén egy pillanatra megálltak, s végignéztek rajtuk, mert olyan szép volt, mint egy virágos mező. Ezt a viseletet meg tudtam menteni, most felveszik ünnepekre, az iskolában is. Már három éve, hogy a ballagási ünnepségre a tablójukat is csángó viseletben készítik el a gimnázium diákjai és az egész tanári kar, és népviseletben végiglovagolnak a falun" – emlékezett.
Jó szándékkal az iskoláért
Berszán atya szerint az Árpád-házi Szent Erzsébet-gimnázium létrehozása előtt, az egyik tanévzárón két nyolcadikos kislány sírva fakadt. „Mondták, azért sírnak, mert nem tudnak tovább tanulni, a szülőknek nincs pénze, s akkor kezdett bennem felébredni a gondolat, hogy itt iskolának kellene lennie. Talán az volt a jó, hogy én nem is tudtam, milyen nehézségekkel kell megküzdjek. Én hiszem, hogy a jó szándékot Isten megáldja. Az öregjeink azt mondták, hogyha olyan templomban jársz, ahol addig nem jártál, imádkozz egy becsületes szándékra, és Isten megadja. 1994-ben jártam a Szentföldön, templom volt elég, miséztünk is, minden templomban ezt a dolgot kértem csak, hogy itt katolikus iskola legyen.
Amikor hazajöttem, hivatalosan is elindítottam a folyamatot, a főtanfelügyelő – aki akkor Beder Tibor volt – teljes mellszélességgel támogatott, belátta, hogy szükséges az iskola. A tanfelügyelőség is jóindulattal fogadta a kezdeményezést, az akkori prefektus, Doru Vosloban is ajánlást írt, mielőtt Bukarestbe, a minisztériumba mentem. Az elején mintha nem lett volna elég érdeklődés az illetékes részéről, és feltettem a kérdést, hogy keresztény ember-e. Kijelentette, hogy meggyőződéses keresztény. Kérdeztem, akkor mi választ el minket, hogy úgy beszéljünk, mint két keresztény? Mutattam az ajánlást, de ekkor már mosolygott. Négyszer jártam Bukarestben, negyedik alkalommal hoztam az engedélyt" – emlékezett.
Nem hiába tette, amit tett
1994. szeptember 15-én indult az első tanév, akkor a templomban tartották a tanévnyitót, mert más épület nem volt, és a község klubtermében kezdődött az oktatás. Tanári karra is szükség volt, a gyimesi települések iskolaigazgatóit kérte fel betanításra Berszán Lajos. „Szerencsére mindeniknek más volt a szakképesítése, így minden tantárgyat tudtak tanítani. A diákok huncutságból azt mondták, pap bácsi, ilyen középiskola Európában nincs, ahol mindenkit igazgató úrnak vagy igazgatónőnek szólítanak. Aztán Németországból jött egy fiú, aki németet és angolt tanított, majd Angliából egy apáca, aki szintén angolt tanított" – elevenítette fel.
Elkezdték az építkezést, számos támogatás, felajánlás érkezett, a magyar kormány is segített, alapítványi támogatásokat is kapott az iskola. „Hálás vagyok a médiának, különösen a Duna Televíziónak, amely minden esztendőben bemutatta, mi történik, és így tudták az emberek, akik segíteni akartak, adományok is érkeztek. Isten megjutalmazza mindazokat, akik jószívűen segítettek" – mondta Berszán atya. Büszkén újságolta, hogy volt tanítványaik közül azóta három orvos, gyógyszerész, színész került ki, kémiából ketten szereztek doktorátust, és sokan ápolóként dolgoznak a kórházakban. „A korona az egészen, hogy négyen nálunk tanítanak a volt diákok közül, a korona keresztje, hogy három papot is adtunk az egyháznak, hármuk közül egy Rómában végzett, és Márton Áron püspök úr boldoggá avatási ügyének a viceposztulátora" – mesélte.
Berszán Lajos azóta több hazai és külföldi díjat, kitüntetést vehetett át, de mint mondta, az esik neki a legjobban, amikor volt tanítványokkal találkozva látja, hogy megállják a helyüket. Egy alkalommal egy esés miatt került be a kórházba, ahol szintén ott dolgozó volt tanítványa kereste meg. „Van az embernek ilyen sikere, öröme, hogy nem hiába tette, amit tett. Ez a legnagyobb elégtétel" – zárta a beszélgetést.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)