Nehézkesen halad az etnikai üldözöttek törvényének alkalmazása. A 2000-ben született jogszabály a román hatóságok által 1940. szeptember 6. és 1945. március 6. között származásuk miatt üldözött személyek kárpótlására vonatkozik. A deportáltakra, internáltakra vagy a transznisztriai „halálvonaton” elhurcoltakra. Azon erdélyi magyarok esetében, akik életüket veszítették a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vagy a gyantai vérengzésekben, illetve a Tirgu Jiu-i és földvári haláltáborokban, a járadékot házastársaik vehetik át. Ezt a kárpótlási törvényt kezdetben csak Maros megyében alkalmazták. Hargita és Kovászna megyében nagyon sok akadályt gördítettek azon kérelmező túlélők elé, akik csak tanúkkal tudták igazolni meghurcoltatásukat. Kolozs megyében pedig el sem fogadták a tanúvallomást, holott a törvény kimondja, ha valaki képtelen beszerezni a fél évszázaddal korábbi okiratokat, tanúkkal is bizonyíthat – nyilatkozta Kerekes Károly Maros megyei RMDSZ-képviselő, akinek nem kis szerepe volt a törvény „jobbításában”. Annak ellenére, hogy az RMDSZ és a kormánypárt, a PSD közötti tavalyi egyezményben is szerepelt a törvény betartási kötelezettsége, Kolozs megyében csak 2004 májusától kezdték alkalmazni. Eddig a Funar híveiből álló törvényszéki apparátus valamennyi kérést elutasította. – Azoknak a román nemzetiségűeknek is jár a kárpótlás, akik Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe menekültek. Az ő esetükben az Észak-Erdélyből menekülni kényszerült románok civil szervezete bocsátja ki az említett bizonylatot. Háromszéken 2004. júliusától kezdték el újra iktatni az etnikai üldözöttek kárpótlási kéréseit. Kovászna megyében eddig közel 900 kérést rendeztek. /Farkas Réka, Szucher Ervin: Kisebbségi törvény, többségi haszonélvezők. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./

Az Ulmba települt volt kolozsvári polgár, Eisler Benedek magyar szíve nem tudta túlélni a népszavazás eredményét, szívinfarktus végzett vele egy éve. Eisler Benedek Egeresen született 1925-ben,ka Kolozsvári Piarista Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a Soproni Bányászati Főiskolán kezdte, a háború miatt ezt abba kellett hagynia és 1945-ben hazatért Erdélybe. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett közgazdász oklevelet 1949-ben. Dolgozott Kolozsvárott és Brassóban, majd 1980-ban családjával kitelepül Németországba. 1985-ben nyugdíjaztatja magát. Az Ulmi Magyar Kultúregyesületben elkezdett munkáját folytatta, ugyanakkor alapító tagja és pénztárosa volt a Nagyenyedi Bethlen Kollégium Segélyszervezetének. 1992-ben személyesen vitt Nagyenyedre egy teherautó élelmiszert. Tagja volt az Erdélyi Világszövetség Németországi Csoportjának és az Erdélyi Szászok Egyesületének, minden jó magyar és erdélyi ügy pártfogója. /V. ajtai Bakó Árpád: In memoriam Eisler Benedek (Egeres, 1925. IX. 15 – Ulm 2005. III. 7). = Szabadság (Kolozsvár), márc. 8./

Megfélemlítésekkel próbálják kicsikarni a lakosságtól az EP-induláshoz szükséges támogatásokat. Csíkmadarason Bíró László alpolgármester rendőri intézkedést helyezett kilátásba arra az esetre, ha a Tőkés Lászlónak aláírásokat gyűjtő fiatalok nem hagyják el a falut. Az Erdélyi Magyar Ifjak nevében a független jelölt számára aláírásokat gyűjtő fiatalembereknek előzetesen jelentkezniük kellett volna a községházán, véli az RMDSZ-es alpolgármester. „Akkor azt mondtam, van rendőr is a faluban, hiába erősek, atléta termetűek. De nem hívtam ki a rendőröket” – folytatta Bíró László. Erre nyílt levélben reagált Bartis Erika, a Csíkszéki Magyar Ifjak elnöke. „Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy Ön szerint Csíkmadaras területére csak önkormányzati engedéllyel mehet be a más településről jött ember” – áll a közleményben. Szatmár megyében többen kérték aláírásuk törlését a Tőkés Lászlót támogató ívekről, miután az RMDSZ-nek gyűjtők azt mondták nekik: nem kapják meg a gyermekük után járó, a magyar állam által biztosított húszezer forintos oktatási-nevelési támogatást. Minderről Nagy Iván börvelyi MPSZ-elnök tájékoztatott. Márton Árpád Kovászna megyei képviselő még a látszatát is el szeretné kerülni a hasonló visszaéléseknek, így a sepsiszentgyörgyi státusirodában ezentúl nem gyűjtenek RMDSZ-támogató aláírásokat azoktól, akik az oktatási-nevelési támogatásokért keresik fel az irodát. Az elmúlt napokban többen elpanaszolták, hogy az aláírásgyűjtés során visszaélést követnek el az RMDSZ munkatársai. Bejelentések szerint az ország több státusirodájában az RMDSZ jelöltlistájának aláírásához kötötték az oktatási-nevelési támogatás igényléséhez szükséges űrlapok kézbesítését. Márton Árpád hozzátette: az RMDSZ minden tisztségviselőjének kötelező részt venni az aláírásgyűjtő kampányban. A Kolozs megyei Egeresen történt eset miatt Tőkés László bejelentette, kiiratkozik a Kolozs megyei RMDSZ-szervezetből, és felvételét kéri a Temes megyeibe. Egeresen ugyanis két RMDSZ-es tanácsos megtagadta az aláírásgyűjtésben való részvételt, emiatt pedig a szervezetből való kizárással, etikai bizottsági eljárással és tanácsosi mandátumuk megszűnésével fenyegette őket a szervezet helyi elnöke. Tőkés közleményében úgy fogalmaz: „mélységes megdöbbenéssel” szerzett tudomást arról, hogy egyes erdélyi megyékben és településeken az RMDSZ egyes vezető képviselői anyagi és lelki nyomásgyakorlással, valamint megfélemlítéssel igyekeznek aláírásra és aláírásgyűjtésre bírni az egyházak híveit és a polgárokat. A független jelöltként induló püspök a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nevében ezúton is szabad véleménynyilvánításra és szabad lelkiismerettel történő aláírásra buzdítja az embereket. „Ezzel együtt pedig az RMDSZ részéről is ugyanezt a magatartást tartom elvárhatónak” – hangsúlyozta. László Attila megyei RMDSZ-elnök kijelentette: nagyon sajnálja, hogy Tőkés átiratkozik a Temes megyei szervezetbe. /Aláírást minden áron. = Krónika (Kolozsvár), febr. 19./

Történeti források több százezerre teszik azoknak a számát, akiket 1940-től kezdődően a második világháború végső szakaszáig nemzetiségi hovatartozásuk miatt meghurcoltak. Ion Antonescu tábornok kormányzása (1940–44) idején Moldvából több mint 200 ezer zsidót deportáltak, a iasi-i zsidóellenes pogromnak több mint 20 ezer áldozata volt. Magyarország 1944. március 19-i náci megszállását követően Észak-Erdélyből közel 132 ezer zsidót hurcoltak el a hitleri koncentrációs táborokba. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően az Antonescu-diktatúra elől több mint 200 ezer magyar menekült az anyaországhoz visszatért Észak-Erdélybe, ahonnan ugyanannyi román vándorolt a Romániánál maradt Dél-Erdélybe. Az addig a náci Németország oldalán harcoló Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően Constantin Sanatescu és Nicolae Radescu tábornokok kormányainak a rendeletei nyomán nemzetiségi hovatartozásuk miatt a román csendőrség internálótáborokba hurcolta az erdélyi magyar, sváb, később szász férfiakat, de asszonyokat és gyermekeket sem kíméltek, ezrek hunytak el az éhínségben és a járványokban. Kárpótlást kérhetnek például a szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, gyantai, gyergyószentmiklósi magyarellenes vérengzések áldozatainak özvegyei is. /Benkő Levente: Több százezer embert hurcoltak meg. = Krónika (Kolozsvár), márc. 9./

Március 28-án meghalt dr. Wéber László, túl 99. életévén: október elsején lett volna 100 éves. A „hepehupásból” indult 1908-ban, majd tanulmányai befejeztével Egeresen telepedett le körorvosként, 1940-ben. Tíznél több településen szolgálta a nép egészségét. A környék jótevőjeként ismerték, tartották számon. Lakása állandóan nyitva volt a szolgáltatását várók, igénylők előtt. /Vér István, Egeres: Életmentő volt, de az életét nem menthette meg. In memoriam dr. Wéber László. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 1./

A Romania Mare szélsőséges sovén-nacionalista hetilap, a hasonszőrű Nagy-Románia Párt szócsöve április 18-án öles címben hirdette: A Har-Kov jelentés plágium. Petre Turlea, a cikk szerzője a Vatra Romaneasca alapító agitátora volt. Ilyen minőségében 1996-ban Kovászna megye parlamenti képviselője lett, célja volt, hogy megakadályozza a székelyföldi románság elmagyarosítását. Könyvet jelentetett meg a Maniu-bandák tisztára mosása szándékával oly módon, hogy szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiket indokolt hazafias akcióknak tüntette fel. Turlea később a Romania Mare házi történésze lett. Mostani cikkében azt fájlalta, hogy bizonyos Dragos Zamfirescu szóról szóra lemásolta a parlament 1991. évi Har-Kov jelentését, és ezt 2002-ben saját műveként kiadta az Egyesült Államokban. Az egész könyv egyszerűen plágium, csak a cím Zamfirescu saját alkotása: Transylvania, Romanians Hunted Down in their County Harghita, Covasna, Tg. Mures, megjelent a floridai Romanian Historical Studies sorozatában. Már a címből is kiderül, hogy a jelzett megyékben és Marosvásárhelyen vadásznak a románokra, ami egyet jelent elűzésükkel. 1995-ben az akkori román kormány a Har-Kov jelentést az adófizetők pénzéből angol, francia és német nyelven ötezer példányban terjesztette világszerte, mégpedig a román nagykövetségeken keresztül. 1991-ben a Har-Kov jelentést képviselőként Petre Turlea fogalmazta meg. A jelentést az RMDSZ parlamenti képviselete nem írta alá, így fejezte ki tiltakozását az égbekiáltó hamisítások ellen. Az RMDSZ-es képviselők cáfolatai nem kerültek be a parlamenti jelentésbe. /Barabás István: Amerikai Har-Kov. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 29./

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz, ezzel budapesti fennhatóság alá került több mint egymillió magyar és nagyjából ugyanennyi román lakos. Mintegy 800 ezer magyar Dél-Erdélyben továbbra is Románia állampolgára maradt. A bukaresti külügyminisztérium már másfél hónap múltán jegyzéket intézett a tengelyhatalmakhoz, hogy jelezze: a magyar hatóságok terrorakciók segítségével végeznek etnikai tisztogatást. Ez okból a román kormány olasz–német vegyes bizottság létrehozását javasolta Kolozsvár székhellyel. Csalódást okozott a románoknak, hogy brassói központtal Dél-Erdélyben is megalakult egy ilyen semleges testület, mert az itteni magyar lakosság sérelmeket szenvedett el a román hatóságok részéről. Kiderült, hogy a kolozsvári bizottság nem vesz készpénznek minden román panaszt, hanem német alapossággal utánajár a valóságnak. Így történhetett meg, hogy 1944 első felében 97 esetből csak 15-öt vett figyelembe, a többit alaptalannak ítélte meg. Arra a bukaresti állításra sem találtak bizonyítékot, miszerint Magyarország ki akarná űzni Észak-Erdélyből a román lakosságot. A háború befejeztével, illetve Sztálin döntése nyomán Románia visszakapta Észak-Erdélyt, így a német–olasz bizottságok beszüntették tevékenységüket. A románellenes magyar vérengzések réme mégis új időszerűséget nyert – 1985-ben. Erre – 30 év elteltével – azért volt szükség, hogy Románia meggyőzze a nagyvilágot: a Nicolae Ceausescu ellen szervezett amerikai tüntetések értelmi szerzői ugyanazok a véres kezű irredenták, akik a bécsi döntés után halomra gyilkolták a békés észak-erdélyi román lakosságot. Ezt a tételt hivatott dokumentálni több, egymás után megjelent könyv is, elsőnek Ion Lancranjan hírhedt soviniszta, uszító műve, a Cuvant despre Transilvania (1982). A bukaresti Politikai Kiadó gondozásában 1985-ben román, angol, francia és német nyelven megjelent egy „leleplezéseket" összegező kötet a következő címmel: Teroarea horthysto-fascista in nord-vestul Romaniei, 1940–1944, vagyis A Horthy-fasiszta terrorizmus Északnyugat Romániában (a ’80-as években az Erdély elnevezést nem volt szabad használni). A szerzői kollektíva öt tagja egytől egyig a pártvezetőség oszlopos aktivistája volt, élen Mircea Musat professzorral, Ceausescu történész-tanácsosával, aki 1989 után a szélsőséges sovén-nacionalista Nagy-Románia Párt hangadó tagja lett (és maradt haláláig). A magyarellenes kampány azonban hamarosan öngólnak bizonyult. Kanadában egy újságíró az angol nyelvű változatot lapozgatva gyanút fogott: az egyik képen látható halott, akit a képaláírás szerint Horthy fasisztái juttattak erre a sorsra, feltűnően hasonlít egy bábra, amilyen ruhaboltok kirakatában csábítja be a vásárlókat. Az újságíró felkérte Vera Philips törvényszéki fotószakértőt, véleményezze a könyv képanyagát. Ennek eredményeként 23 felvételről bizonyították be, hogy hamisítvány: a műanyag hullák mellé hátteret egyéb képekről montíroztak, néhány sebesült több, más helyen készült felvételen is előfordul. Ugyanígy, az Észak-Erdélyből állítólag elűzött románok csoportképein hét férfi hol Csík, hol Maros megyei felvételeken tűnt fel. Az esetnek 1987 őszén külön műsort szentelt a torontói angol és francia nyelvű televízió. Ebben Vera Philips elmondta, hogy a kanadai román követségtől megkérte a felvételek negatívjait, az udvarias hangú levelére azóta sem érkezett válasz, így fenntartja véleményét: a képek nagy része friss hamisítványként ennek a könyvnek az illusztrálására készült. Magyar történészek bebizonyították, hogy a nagy pártharcos írók több esetben felelőtlenül dobálóznak „leleplezéseikkel". Így történt például Csíkszépvíz és Csíkszentmárton esetében: a könyv szerzői drámai színekben ecsetelik, hogyan vált földönfutóvá az előzőleg bántalmazott, megkínzott, itteni román lakosság, holott az 1939. évi, bukaresti hivatalos adatok szerint is ezek színmagyar helységek voltak. Arról, hogy a Dél-Erdélyben rekedt magyarságot milyen elbánásban részesítették a román hatóságok, egyetlen könyv vagy újságcikk sem jelent meg, pedig az említett semleges német–olasz bizottságok jelentéseiben bőven akadt volna bizonyíték. A Maniu-bandák szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi vérengzéseiről pedig 1944 után a Scanteia pártlap közölt cikksorozatot. /Barabás István: Többszörös halottak. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

A Máramaros megyei Majszin, valamint a Beszterce-Naszód megyei Borgóprund helység mártírtelepüléssé nyilvánításáról fogadott el törvényt október 8-án a képviselőház. Az alsóház nem vetette el annak gondolatát, hogy a második világháborúban véráldozatot adó más, magyar és német helységek is hasonló megtiszteltetésben részesüljenek. A nacionalista hangvételű vitában a felszólalók többsége támogatta a két észak-erdélyi helység, Majszin, illetve Borgóprund mártírrangra emelését. „Nemcsak az 1940. szeptemberi magyar bevonulás, illetve az 1944. őszi visszavonulás során különféle atrocitásokban szenvedett román falvak, hanem olyan magyar és német lakosságú helységek előtt is lehet és kell tisztelegni, amelyeknek ártatlan és kiszolgáltatott lakói ugyanúgy megszenvedték az atrocitásokat. Ide tartozik például Szárazajta, Csíkszentdomokos, Gyergyóremete, Gyanta és Egeres is” – mondta el a Krónikának a vitán felszólaló Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője. Emlékeztetett: az RMDSZ összeállított egy erre vonatkozó törvénytervezetet, amelyet azonban már nem lehet előterjeszteni, a közelgő választási kampányra való tekintettel a parlament bő egy héten belül befejezi munkáját. Az RMDSZ elképzelése összhangban áll a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője és a jogi bizottság elnöke, Florin Iordache javaslatával, miszerint átfogó törvényben minden olyan helységet mártírtelepüléssé kellene nyilvánítani, ahol az 1940 és 1944 közötti időszak háborús eseményei vagy utóeseményei során a bevonuló fegyveresek polgári személyeket öltek meg. 1944. október 10-én a Beszterce-Naszód megyei Borgóprundon a visszavonuló magyar csapatok hét polgári személyt lőttek agyon. Október 14-én a visszavonuló magyar katonák Majszinban 39 román és három zsidó munkaszolgálatost lőttek le, akikről azt feltételezték, hogy partizánakciót terveznek. Traian Basescu államfőnek kell még ellenjegyeznie a Majszint és Borgóprundot vértanúhelységgé nyilvánító törvényt, a jogszabály a Hivatalos Közlönyben való megjelenése után a két falu kifüggesztheti a „Mártírtelepülés” – feliratú táblát. 1944 őszén többtucatnyi észak-erdélyi helységben történt magyarellenes atrocitás. A leghírhedtebb vérengzések közé tartozik az 1944. szeptember 26-i szárazajtai mészárlás, amelynek során tizenegy helybéli magyar lakost agyonlőtt, kettőt pedig lefejezett a Maniu-gárda. Ugyanez a szabadcsapat október 8-án Csíkszentdomokoson tizenhárom magyar személyt lőtt agyon. A magyarellenes atrocitások során a Tudor Vladimirescu hadosztály a Bihar megyei Gyantán 47, a szomszédos Kishalmágyon hat magyar civilt, köztük nőket és gyermekeket lőtt agyon. Magyarremetén 35 magyar polgári személyt gyilkoltak meg a román csapatok, a Kolozs megyei Egeresen pedig a Maniu-gárda 13 magyar munkást lőtt agyon. Az RMDSZ 1995 októberében már előterjesztett egy törvénytervezetet Egeres, Csíkszentdomokos, Szárazajta, Gyanta és Magyarremete mártírtelepüléssé nyilvánítására, ezt azonban elutasították. /Benkő Levente: A magyaroknak is gyógyír kell. = Krónika (Kolozsvár), okt. 9./

December végéig jogilag is bejegyeztetik a Kolozsvár Metropolisövezet Fejlesztési Egyesületet. A tervezet már elfogadott tizennégy község elöljáróit meghívják arra a kolozsvári tanácskozásra, amelynek célja a további tennivalók egyeztetése. Kolozs megye fejlesztési terve szerint Kolozsvár metropolisövezetté, nagyvárosi zónává alakul át. Az eredeti elképzelés szerint a kincses város közvetlen szomszédságában levő községek csatlakoztak volna ehhez, de mivel a kör bővült, tizenkilenc helység alkotná a leendő metropolist. Kolozsvár mellett Apahida, Erdőfelek, Csürülye, Szászfenes, Gyalu, Kisbács, Kajántó, Egeres, Magyargorbó, Magyarszentpál, Kolozsborsa, Bonchida, Nemeszsuk, Kolozs, Ajtony, Magyarkályán, Tordatúr, Járabánya és Tordaszentlászló 3750 négyzetkilométeren elterjedő övezetet alkotna, amelynek lakossága 400 ezer fő lenne. Az övezet létrehozását az teszi indokolttá, hogy ilyen módon a metropolis könnyebben hozzájuthatna a 2007–2013-as időszak európai uniós költségvetésből lehívható fejlesztési forrásokhoz, ráadásul ez vonzaná a nagy beruházókat is. A metropolisövezet létrehozása nyomán a Kolozsvár körüli 30 kilométeres körzetben lehetne újabb földterületekkel számolni. /Benkő Levente: Mamutváros születik. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.

Vidéki magyar osztályok szűnnek meg
A Kolozs Megyei Tanfelügyelőségen még mindig nem döntöttek véglegesen arra vonatkozólag, hogy mely osztályokat, illetve tanintézeteket érint majd a pedagógusok létszámcsökkenése miatt bekövetkezett összevonás. Eddigi értesüléseink szerint a megye beiskolázási keretszámát pénteken, február 5-én juttatják el Bukarestbe, ám más források arról tájékoztattak, hogy az oktatási tárcavezető február 8-ra, hétfőre rendelte be az ország főtanfelügyelőit. Az biztos, hogy az összevonás főleg a kis létszámú osztályokat és a vidéki tanintézeteket érinti. Még a szakembereket is megosztja a tanintézetek megszüntetése: egyesek úgy vélik, hogy a gyermek jövője jobb kezekben van a községközponti iskolákban, mint az összevont falusi iskolákban. Mások pedig az ingázás miatti hátrányok miatt féltik az elemistákat. Szilágy és Fehér megye magyar oktatását kevésbé érinti az összevonás, gondok inkább Beszterce-Naszód megyében adódnak.
Péter Tünde: tömbösíteni kell az oktatást
„A Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsa ma délután ül össze az osztályösszevonások véglegesítése érdekében. Az elmúlt hetekben azt tapasztaltuk, hogy a szülők által gyakorolt nyomás hatására a polgármesterek nem visszakoztak a helységbeli iskolák megszűnésének gondolatától. A legtöbb vidéki polgármester nem számolta ki azt, hogy a fejkvóta-rendszer bevezetése után mennyi pénzt kap? Kimutatásaink alapján a vidéki iskolák összesen százötven-kétszázezer lejjel kapnak kevesebb pénzt bérekre 2009-hez képest. Mi lesz majd 2010 májusában, amikor a polgármester rájön, hogy a fejkvóta alapján odaítélt pénzalap elfogyott, és nincs miből tovább fizesse a tanszemélyzet bérét? Arra ne számítsanak, hogy a megyei tanács költségvetésének kiigazításakor kapnak pénzt erre. A béreket nem, csak a fenntartási költségeket lehet a költségvetés-kiigazításból fizetni” – magyarázta Péter Tünde főtanfelügyelő-helyettes, majd folytatta: „Nem hiszek az összevont osztályokban. Az oktatás tömbösítése folytán gyerekeinknek a legjobb tanítási körülményeket biztosíthatjuk.
Egeres községben öt külön helységben működött elemi magyar tagozat összevont osztályokkal. Ezeket most tömbösítenénk, és ennek következtében az elemista külön osztályban tanulhat. Mikeháza községből behoznánk az elemistákat Désre az 1-es általános iskolába, ahol tanítás után a gyermek megebédelhet, szakképzett irányítás alatt elvégzi leckéit, és délután 4-kor hazamegy a busszal. Mit nyújt az elemistának az összevont osztály, amikor ötven perc alatt a másodikos tanuló román nyelvet tanul, az elsős matematika feladatot végez, a harmadikos Ady-verset szaval, és a negyedikesnek énekórája van? Az összevont osztályokban nehezebben alakulnak ki a gyerekek nyelvi kompetenciái, írás- és számítási készsége, ötödiktől nagyon nehéz ezt pótolni. A vidéki településekről már így is többen behozzák a gyereküket kolozsvári iskolába, mert így kívánják biztosítani számára a minőségi oktatást. Ugyanebből a meggondolásból csökken a lakónegyedi iskolákban a létszám, mivel a kolozsvári szülők – a legjobbat akarván gyermekeiknek – a belvárosi iskolákat részesíti előnyben” – vélekedett Péter Tünde.
Gondot okozhat a tanulók ingáztatása
A főtanfelügyelő-helyettes azt is elmondta, hogy a tanfelügyelőség szakemberei hamarosan kiszállnak vidékre, hogy megtapasztalják: a megszüntetett osztályokból származó gyermekeket hogyan segíthetnék. Kolozs megyében eddig összesen 116 iskolabusz működik. Tavaly további 29 erre vonatkozó kérést iktattak, ám új iskolabuszokra nincs pénz. „A szülőket nem érintheti anyagilag az osztályok összevonása. Az önkormányzatokkal közösen a tanfelügyelőségnek meg kell találnia a módot a gyerekek szállítására” – vélekedett Péter Tünde. Ami pedig az állás nélkül maradt pedagógusokat illeti, a címzetes tanároknak a tanfelügyelőség biztosít állást, a helyettesítő tanárok pedig a nyári versenyvizsga után juthatnak újra katedrához.
Fekete P. P. János, Egeres alpolgármestere is a gyerekek ingáztatásáért aggódik, mivel úgy vélte: az elemista gyerek túl kicsi a napi ingázáshoz, s ha az eddigi két tanítónő helyett három gépkocsivezetőt kell majd fizetni, akkor ez anyagilag is nehezen megoldható. Továbbá gondot okozhat az önkormányzatvezetőknek, hogy mi legyen a sorsa az elnéptelenedett falusi iskoláknak, amelyek felújítására két-három évvel ezelőtt tetemes összeget áldoztak.
Lakatos András: minőségi oktatást a vidéki gyermeknek is
Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke, aki egyúttal a Kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola igazgatója is, lapunknak az ügy kapcsán a következőket nyilatkozta: „A kalotaszegi iskolában lenne hely ama gyerekek számára, akik most a környező településen – például Magyarvistán – laknak. Az elemisták napi ingáztatása az idő miatt lenne nehezen megoldható. Harminc év tapasztalata azt mondatja velem, hogy a minőségi oktatást csakis külön osztályokban, stabil tanerőkkel lehet biztosítani. A kalotaszentkirályi iskolában ebédet, délutáni pihenést és tanulást biztosítunk a gyerekeknek, tornateremmel, korszerű könyvtárral és internet-hozzáférhetőséggel rendelkezünk. Az már a múlté, hogy a tanító négy különböző osztállyal egyszerre foglalkozik. A szülők ne játsszanak gyerekeik jövőjével, mert ily módon az ő esélyüket rontják. Az összevont osztályok helyett az erős községközponti iskolákat kell létrehozni” – vélekedett Lakatos, akitől azt is megtudtuk, hogy Magyarvistáról, ahol most megszüntetnék az összevont I–IV. osztályos oktatást, már eddig is jöttek gyerekek Kalotaszentkirályra. Amennyiben a jelenleg még Magyarvistán tanuló 26 elemista szülője úgy gondolja, gyerekeiket befogadja a kalotaszentkirályi Ady Endre Általános Iskola.
„Mind az összevont osztályoknak, mind a községközponti iskoláknak megvan az előnyük és a hátrányuk” – közölte Ráduly-Zörgő Éva pszichológus, egyetemi oktató. „Minél kisebb a gyerek, annál kevesebbet kellene utaznia, hiszen ez a korcsoport még nagyon fáradékony. Amennyiben az osztályok, illetve az iskolák összevonása elkerülhetetlen, akkor a cél az, hogy csökkentsük az ebből származó hátrányokat” – vélekedett a szakember.
Szilágy megyében nem eszközölnek összevonást
Szabó István Szilágy megyei főtanfelügyelő-helyettes lapunknak elmondta: a megye magyar oktatását sokkal kisebb arányban érintik az összevonási intézkedések, mint a román vonalat: – Nálunk olyan esetek fognak előfordulni, hogy például három osztály helyett csak kettőt indítunk, de sehol nem kell iskolát vagy óvodát megszüntetni. Egy esetünk lett volna: Ketesden felajánlottuk az elemi iskolás gyermekek szüleinek, hogy járjanak be a kalotaszentkirályi iskolába és bentlakásba, de ők nemet mondtak – mondta el a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy Lakatos András, az RMDSZ oktatásügyi ügyvezető alelnöke még a diákok ingáztatásának költségeit is vállalta volna, a helyi önkormányzat és a szülők azonban elutasították az ajánlatot, és inkább vállalták, hogy összevonják a négy elemi osztályt. Azt is megtudtuk: Szilágy megyében egyelőre nem elbocsátások, sokkal inkább átszervezések szintjén gondolkodnak. – A február során zajló tárgyalások végére 214 személlyel kevesebben kell hogy legyünk, ez azonban nem feltétlenül jelent elbocsátást, és azt sem tudjuk, hogy ebből hányan lesznek pedagógusok vagy a kisegítő és egyéb személyzet tagjai. Ugyanakkor a márciusi átszervezések során máris igyekszünk nekik intézményben helyet találni – magyarázta a tanfelügyelő, hozzátéve, hogy kidolgoznak egy kritériumrendszert, amely alapján pontozni fogják a különböző iskolák személyzetét, és a legalacsonyabb pontszámot elért személyektől fognak megválni, ha szükséges.
Fehér megyében a gyereklétszám csökkenése a gond
Fehér megyében a magyar oktatást egyelőre nem érintik az összevonási intézkedések, tudtuk meg Szabó Hajnaltól, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjétől: – Mivel szórványvidék vagyunk, egyszerűen nincs megoldás arra, hogy a kis létszámú vidéki iskolákban tanuló magyar gyermekek átmenjenek valahová a közelbe, hiszen 15–20 km-re lenne a legközelebbi magyar iskola. A szülők érthető módon ezt nem vállalják, ezért nem nyúlnak hozzá ezekhez az iskolákhoz. Egyetlen érdekes esetünk van: Balázsfalván ősztől valószínűleg csak 4 magyar gyermek kezdene első osztályt, míg a közelben lévő Péterfalván 23. Mivel nem valószínű, hogy a városi szülők átvinnék a falusi magyar iskolába a gyermekeiket, így inkább azt próbáljuk megoldani, hogy győzzünk meg néhány péterfalvi szülőt: hozzák be Balázsfalvára tanulni a gyermekeiket, így megmaradna Péterfalván is az osztály, de indulhatna Balázsfalván is. Sajnos, Balázsfalván még mindig szomorú tendencia, hogy a szülők román osztályba íratják gyermeküket – magyarázta a tanfelügyelő. Hozzátette: nem az összevonás, hanem a gyereklétszám csökkenése miatt ősztől valószínűleg mintegy 3 tanítónőtől fognak megválni.
Beszterce-Naszód megyében gondok akadhatnak
Nem ennyire egyértelmű a helyzet Beszterce-Naszód megyében, ahol komoly gondokkal küszködik a kisebbségi oktatás. Balázs Dénes tanfelügyelőtől megtudtuk: a Vicében, Szentmátén és Magyardécsében működő magyar iskolák is egyre kevesebb gyermekkel, kislétszámú osztályokkal működnek, és leépítések is várhatók ezekben az intézményekben. – Igyekszünk minden megtenni, hogy megtartsuk ezeket az iskolákat, átiratot is küldtünk Pásztor Gabriella államtanácsosnak, amelyben ismertettük a helyzetet, és felhívtuk a figyelmet arra, hogy a vicei iskola például egyedülálló a környéken, mivel nem csak a környező falvak gyermekei, hanem csángó gyermekek is tanulnak itt – ismertette a tanfelügyelő. Hozzátette: a besztercei és bethleni román iskolákban működő magyar osztályok esetében nem lesz gond, a többségi oktatásban viszont várható, hogy a 20-as létszám alatti párhuzamos osztályokat összevonják. Az előzetes becslések szerint a megyében mintegy 278 pedagógusi állás fog majd megszűnni.
N.-H. D., S. B.-Á. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Kolozs megye: aláírások iskolabezárások ellen
A megye magyar osztályainak összevonása ellen gyűjt aláírásokat a Magyar Polgári Párt Kolozs megyei szervezete – jelentették be pénteken a párt Kolozs megyei szervezetének képviselői.
Simon Csaba, az MPP Kolozs megyei szervezetének elnöke, illetve országos alelnöke úgy vélte, ha összevonják a magyar osztályokat, ez a falvak elnéptelenedéséhez, illetve az analfabéta gyermekek számának növeléséhez vezet.
Az aláírásokat egy hónapig gyűjtik, majd a listát benyújtják a Kolozs megyei tanfelügyelőséghez, illetve elküldik a tanügyi minisztériumba is. A tanfelügyelőség korábban úgy határozott, összevonja az egeresi és az aranyosgerendi iskolák magyar osztályait, illetve a kolozsvári Ion Agârbiceanu- és Nicolae Titulescu-iskola magyar osztályait, mert ezekben az osztályokban kevés diák tanul, fenntartásuk költséges, és csak az összevonással jönnek létre teljes létszámú osztályok. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Változtatnák az etnikai arányokat
Eljutott a román képviselőházba az a törvénytervezet, amelyet Nicolae Dobra demokrata-liberális párti képviselő nyújtott be, és amely a lakosság számától tenné függővé a romániai településeknek városi, illetve községi rangra való átminősítését, ez viszont megváltoztatná az etnikai arányokat - írta szerdai számában a Szabadság.
A kolozsvári napilap szerint a jogszabály-tervezetben az áll, hogy az 5000 lelket meg nem haladó községközpontokat falukká minősítik át, a 10 000 fős lakosságot meg nem haladó városok pedig községközpontokká (azaz alacsonyabb rendű közigazgatási egységgé) válhatnak.
Ha elfogadják a törvénytervezetet, Kolozs megyében Bánffyhunyad községgé minősülne vissza, hiszen az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint csak 9700 lakosa van - írja a lap. Megjegyzi: Kolozs megyéből 66 község „tűnne el", azaz válna faluvá, és mindössze 9 község – Egeres, Apahida, Kisbács, Bonchida, Szászfenes, Gyalu, Alsó- és Felsőszentmihály, Kissebes és Aranyosergerbegy – tarthatná meg eddigi státusát.
A tervezet kezdeményezője szerint az intézkedéssel csökkenne a közigazgatásban dolgozó alkalmazottak száma. Ha a jogszabályt megszavazzák, 2012-ben 67 Kolozs megyei település polgármesteri széke üresedne meg. Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke szerint nincs sok értelme annak, hogy a városi és a községi rangról pusztán a lakosok számát figyelembe véve döntsenek.
„Az említett jogszabály-tervezetet a szenátusban már elutasították, jelenleg a képviselőház bocsátotta vitára. Nem hiszem, hogy az RMDSZ megszavazna egy ilyen törvénytervezetet, mert tisztában vagyunk azzal, hogy ily módon főleg a szórványban élő kisebb magyar közösségeket fenyegetné egy román többségű önkormányzatba való beolvadás veszélye, és a törvény talán az európai uniós pénzalapok lehívására is negatívan hatna" - vélekedett Máté András Levente, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) parlamenti képviselője, aki szerint szükség van a közigazgatás reformjára, de azt nem ilyen módon kell megvalósítani. MTI

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Korteshíradó
Három nap, hat település, közel 300 km, és ami a legfontosabb: több mint 400 személyes találkozó – így számszerűsíthető Máté András Levente hétvégi kalotaszegi kampánya.
Kiskapuson Máté pénteken találkozott a helyiekkel. A két nyelven folyó kötetlen beszélgetés során a román közösség nevében felszólaló elmondta: szeretné megköszönni a képviselő munkáját, hiszen mindenki számára nyilvánvaló, hogy a településfejlesztési támogatásokat az ő közbenjárására nyerte el a község.
Szombat délelőtt Nádasdaróc és Inaktelke településeken járt Kalotaszeg képviselőjelöltje. Az Egeres községhez tartozó két faluban minden egyes ház lakóit felkereste, azaz több mint 200 családhoz látogatott el. E két településen az önkormányzati választásokon való részvétel a magyar közösség fegyelmezettségét és bölcsességét tükrözte, amelyért természetesen az RMDSZ helyi vezetését illeti elismerés – mondta a jelölt. A település lakói tudják, hogy december 9-nek sorsdöntő jelentősége van a térség magyarságának jövője szempontjából.
*
Jegenyén szombat este Termés bált szervezett az RMDSZ helyi szervezete, amelynek házigazdája Máté András Levente volt. A jelölt kifejtette: nem a hosszú kampánybeszédek helye ez, sokkal inkább a baráti eszmecseréké és kikapcsolódásé. Csupán annyit kért a helyiektől: ne feledjék, december 9-én a régió jövőjéről döntenek. A helyiek kérésére pozitívan reagált: a jegenyei futballcsapatot támogatni fogja a Kalotaszeg-kupán való részvételben.
Magyargyerőmonostor kis magyar közösségéhez vasárnap délelőtt látogatott Máté András Levente. Az RMDSZ elnöke, Bogdán Erzsébet ügyesen összefogja a kis lélekszámú magyar közösséget, biztos alapot fog nyújtani a parlamenti választáson való magyar részvétel növelése szempontjából. – Ha nem vagyunk jelen a parlamentben, ahol rólunk döntenek, akkor esélyünk sem lesz a megmaradásra – hangsúlyozta Máté.
*
Körösfőn vasárnap Máté András Levente egy szál virággal köszöntötte az Erzsébeteket, de a más nevű hölgyeknek is jutott virág. A falugyűlésen Vákár István szenátorjelölttel együtt vázolták a parlamenti választások kalotaszegi tétjét. „Minden szavazatot, amelyet nem az esélyes magyar jelöltre, vagyis az RMDSZ jelöltjére adnak le, a román pártok erejét növeli velünk szemben. Ha ez a bástya elesik, az nem csupán Kalotaszeg, de egész Kolozs megye magyarságának jövőjére hatással lesz december 9-e után” – összegezték a jelöltek.
*
Szerdán, november 21-én 17 órától az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében, a Restitutio in Integrum! programsorozat keretében kerekasztal-beszélgetésre kerül sor az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről az Erdélyi Múzeum-Egyesület dísztermében (Jókai utca 2. szám, I. emelet). Részt vesz Sipos Gábor levéltáros, az EME elnöke, Vekov Károly történész, a Kolozsvári Casino egyesület elnöke és Szőcs Sándor jogász, a visszaszolgáltatási perek szakértője. A beszélgetést Ilyés Szilárd, az EME tudományos kutatója, a néppárt kolozsvári képviselőjelöltje vezeti.
*
Felháborítónak tartja az Erdélyi Magyar Néppárt Victor Ponta miniszterelnök kolozsvári kampányrendezvényén tett kijelentését, miszerint csak akkor fogják az észak-erdélyi autópálya építését folytatni, amennyiben erre uniós alapokat tudnak szerezni, mert jelenleg Romániának a 4-es korridor részeként épülő dél-erdélyi autópálya a prioritás. Az EMNP szerint a megoldást Románia föderális átszervezése jelentené, a regionális döntéshozatal megteremtése és a régiók fiskális autonómiája nem csak az autópálya kérdésére, de Románia gazdasági problémáinak a megoldására is alkalmas.
Szabadság (Kolozsvár)

Csökkenő közösségek a Székelyföldön és Partiumban
A Székelyföldön és a Partiumban egyaránt csökkent a magyarság száma a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint.
Kizárja a csalás lehetőségét a végleges népszámlálási adatok kapcsán Lőrinczi Ferenc, a Kovászna megyei statisztikai hivatal munkatársa, aki szerint a személyi számok használata ezt nem teszi lehetővé. Mint arról beszámoltunk, a csütörtökön bemutatott, végleges népszámlálási eredményeket számos szakember megkérdőjelezte, úgy vélve, gyanúra ad okot az a tény, hogy a februári részleges adatokhoz képest 1,1 millióval nőtt a lakosság száma, meghaladva a 20 milliós lélektani határt.
Lőrinczi Ferenc a Krónikának elmondta, a 2011 októberi népszámlálási adatokat kiegészítették, az otthon talált és nyilvántartásba vett személyek számához hozzáadták azokat, akikre úgy bukkantak rá, hogy a lakossági nyilvántartó passzív adatbázisát összevetették a pénzügy, az egészségügy, a nyugdíjpénztár és a munkaügy aktív adatbázisaival. A személyi számok alapján országos szinten közel 1,2 millióval nőtt ily módon a lakosság száma, magyarázta az illetékes. Lőrinczi Ferenc arra is rámutatott, hogy a nemzetiségek százalékarányát nem a végleges, már kiegészített adatból számolják, csak azokat veszik figyelembe, akik a számlálóbiztosnak nyilatkoztak nemzetiségükről.
A végleges adatok szerint Kovászna megyében a lakosság 73,7 százaléka magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 22,1 százalék a román és 4,1 a roma nemzetiségűek aránya. Illés Andrea, a megyei statisztikai hivatal igazgatója elmondta, a 2002-es cenzus adataihoz viszonyítva 0,1 százalékkal csökkent a magyarok, valamint 1,2 százalékkal a románok aránya, viszont másfélszeresére nőtt a romáké. Ezek 75,3 százaléka magyar ajkú, míg 24,6 százalék azt vallotta, román az anyanyelve, mindössze 0,3 százalékuk beszéli a romani nyelvet.
Kevesebb városlakó Háromszéken
A két népszámlálás között 5,5 százalékkal, 12 270 személlyel csökkent a megye lakossága. Kovászna megye a 2011 októberi népszámlálás idején 210 177 stabil lakossal rendelkezett, a lakosság 50,8 százaléka nő, közölték pénteken a megyei statisztikai hivatal munkatársai. Továbbra is Kovászna az ország legkisebb megyéje, a térség legnagyobb városa Sepsiszentgyörgy 56 006 lakossal, Kézdivásárhely 18 491, Kovászna 10 114, Barót 8672, míg Bodzaforduló 7528 lakossal rendelkezik.
A községek közül Zágon a legnagyobb 5282 lakossal, a legkisebb Dálnok, ahol 957-en laknak. Illés Andrea arra hívta fel a figyelmet, hogy a két népszámlálás között megfordult a városon és falvakon lakók aránya, 2002-ben a háromszékiek 49,7 százaléka lakott vidéken, 2011-ben már 52 százalékuk élt falun. A népességfogyás leginkább városon érhető tetten, a romák által lakott falvakban, valamint a városokhoz közeli településeken nőtt a lakosság száma, így például növekedés észlelhető Előpatakon, Árkoson, Bölönben, Hídvégen és Illyefalván is.
A cenzus során az is kiderült, hogy elöregedőben a megye lakossága: több mint felét a 25 és 64 év közöttiek teszik ki, a kiskorúak (0–14 év közöttiek) aránya 17,5 százalék, a fiataloké (15–24 év) 12 százalék. A népszámlálás adatai szerint a háromszékiek 46,2 százaléka házas, de szinte ugyanekkora (41%) azok száma, akik soha nem éltek házasságban, több mint tízezren élnek élettársi kapcsolatban.
Több a roma Hargita megyében
Nőtt a lakosság száma Hargita megyében a 2011-es népszámlálás végleges adatai szerint, a magyarság számaránya 85,21, a románságé 12,96 százalék. Abos Maria Elena, a Hargita megyei statisztikai hivatal vezetője pénteken elmondta, a népszámlálás időszakában a megye lakossága 310 867 főt számlált, közülük 157 295 (50,6%) volt nő. A 2002-es cenzushoz képest a megye lakossága 15 355-tel csökkent.
A legnépesebb települések: Csíkszereda (38 966 fő), Székelyudvarhely (34 257), Gyergyószentmiklós (18 377). A községek közül a legtöbben Parajdon (6502), Gyergyóremetén (6165), Korondon (6135), Csíkszentdomokoson (6110), a legkevesebben Székelyderzsen (1036) és Kányádon (1193) laknak. A hargitaiak 42,6 százaléka városon él. Korcsoportonkénti eloszlás szerint a megye lakosságának 17,07 százaléka 0–14 év közötti, 12,24 százaléka 15–24 éves, 55,28 százaléka 25 és 64 év közötti, 15,41 százaléka pedig betöltötte 65. életévét.
A nemzetiségre vonatkozó kérdésre 302 435-en válaszoltak, közülük 85,21 százalék magyarnak (257 707), 12,96 százalék románnak (39 196), 1,76 százalék (5326) cigánynak vallotta magát. A 2002-es cenzushoz képest növekedett a roma lakosság aránya (1,18%-ról 1,76%-ra), csökkent viszont a románok számaránya (14,06%-ról 12,96%-ra). Az anyanyelvre vonatkozó kérdésre 302 448-an válaszoltak, közülük 86,43 százalék magyar, 13,15 román anyanyelvűnek vallotta magát.
Magyar térvesztés Maros megyében
A statisztikai adatok szerint 1990 után Maros megye lakossága népszámlálásonként 30–30 ezerrel csökkent. Míg az 1992-es cenzus alkalmával 610 ezren lakták a megyét, 2002-ben már csak 580 ezren éltek a térségben, 2011-re ez a szám 550 ezerre apadt. A megyében nemcsak a magyarság száma, de az aránya is csökkent a 2002-es népszámlálás adataihoz képest. Míg egy évtizeddel korábban a lakosság 39,3 százaléka vallotta magát magyarnak, jelenleg mindössze 38,1 százaléka mondta magát annak.
Hasonló helyzetben van a térség románsága is, amely 53,3 százalékról 52,6 százalékra apadt. Míg a valamikor jelentős szász és zsidó lakossággal rendelkező megyében már csak 1478-an (0,3 százalék) jelölték meg nemzetiségükként a németet és 86-on zsidót, a cigányság közel 47 ezerre gyarapodott, ami arányaiban is szinte két százalékkal több a 2002-ben regisztrált adatokhoz képest. A roma lakosság aránya a két népszámlálás között 7 százalékról 8,9-re nőtt, ezzel Maros megye országos első helyre került.
A magyarság térvesztése a megye összes városában tetten érhető. A 134 ezer lakóval rendelkező Marosvásárhelyen már csak 57 532 magyar (42,8 százalék) él a korábbi 70 108-hoz (46,7 százalék) képest. Szászrégenben 28,8 százalékról 24,8-ra, Segesváron 18,4-ről 16,5-re, Dicsőszentmártonban 17,7-ről 14,3-ra, Marosludason 25,2-ről 23,2-re csökkent a magyarok száma.
A statisztikai hivatal adatai szerint a 2002-ben még a megye legmagyarabb városának számító Szovátán is 90,1-ről 87,6-ra apadt a magyar közösség. Hasonló a tendencia Nyárádszeredában és Erdőszentgyörgyön is, ahol 84 százalékról 80,1-re, illetve 75,5 százalékról 73-ra csökkent a magyarság aránya. A megye legnagyobb községei továbbra is a Marosvásárhellyel összenőtt, vegyes lakosságú Marosszentgyörgy (9304) és Marosszentkirály, melyek létszámuk alapján a 2000 után várossá avanzsált Nyárádtőt (6945), Nagysármást (6942), Nyárádszeredát (5554) és Erdőszentgyörgyöt (5166) is megelőzik.
A magyarság számának csökkenését kommentálva Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök a Krónikának úgy vélekedett, hogy ennek kettős magyarázata lehet. Egyrészt a cenzus alatt, a szövetség megyei irodájába érkező számos panasz arra a következtetésre juttatta az RMDSZ-t, hogy nagyon sok magyart nem vettek nyilvántartásba. Brassai tudomása szerint elsősorban olyan személyekről van szó, akik más városban vagy külföldön folytatják tanulmányaikat. Másrészt a roma lakosság jelentős növekedése is hozzájárul a magyarság számarányainak csökkenéséhez.
Az elnök szerint az sem mellékes, hogy az adatok véglegesítése előtt a hatóságok csaknem egymillióval felduzzasztották az ország lakosságát. Kérdésünkre, hogy a 2000-es választáson elveszített marosvásárhelyi polgármesteri szék még visszanyerhető-e a 42,8 százalékos aránnyal, Brassai határozott igennel válaszolt. „Ha egységes politikai közösségként tekintünk a vásárhelyi magyarságra, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy 2016-ban visszanyerjük a várost" – adott hangot derűlátásának az RMDSZ megyei elnöke.
Több a magyar Szatmár megyében
Közel 23 ezerrel csökkent Szatmár megye lakossága is az elmúlt tíz év során. A magyarok és a románok részaránya picit csökkent, a romáké emelkedett. A 2011-es népszámlálás végleges eredményei szerint a megyében 188 200 román, 112 600 magyar, 17 400 roma és 5 ezer német él. A románság aránya a tíz évvel korábbi népszámlálás eredményeit alapul véve 58,8 százalékról 57,9-re, a magyarságé 35,2 százalékról 34,7-re esett vissza, míg a romáké 3,7 százalékról 5,4-re emelkedett.
Ezzel párhuzamosan megnőtt a magyar anyanyelvűek aránya – a korábbi 39,1 százalék helyett most a megye lakosságának 40 százaléka nyilatkozta, hogy magyar az anyanyelve. A román ajkúak körében viszont csökkenés érhető tetten, arányuk tíz év alatt 59,4 százalékról 55,4-re esett. A városon élők 45,6 százalékot tesznek ki. A 24 éven aluliak aránya megközelítőleg 30, a 65 éven felülieké 14,3 százalék.
Nagyobb léptékben mérve a hivatalos adatok szerint a megye lakossága 1992 óta folyamatosan csökken, akkor több mint 400 ezer főt számláltak össze, tíz évvel később pedig 367 ezerre tették a létszámot. A mérések alapján elmondható, hogy jelenleg a népsűrűség megközelítőleg az 1956-os szinten van. A tavaly közzétett előzetes adatok körülbelül 329 ezres létszámot vetítettek elő, a végleges eredmények szerint viszont ennél 15 ezerrel vannak többen a szatmáriak, azaz 344 360-an lakják a megyét.
Szatmárnémetiben 35 441-en vallották magukat magyarnak, ami a 102 411 fős összlakosság 34,6 százaléka, Nagykárolyban a 21 112 lakosból 10 950 személy, azaz 51,8 százalék nyilatkozta azt, hogy magyar nemzetiségű. Tasnádon ez az arány 34,7 százalékos (8 631 fő az összlakosság), Sárközújlakon pedig 59,5 százalék (6 773-an lakják a kisvárost). A megyében a statisztika szerint az etnikai és a vallási hovatartozásáról közel 20 000 ember nem nyilatkozott, ezek túlnyomó többsége a megyeszékhelyen él – Szatmárnémetibe közel 18 800-ra tehető azok száma, akik nem diktálták be ezeket az adatokat.
Növekvő arányok Biharban
Arányaiban ugyan nőtt a magyar lakosság a románhoz képest Bihar megyében, de a száma csökkent a 2002-es adatokhoz viszonyítva: miközben több mint egy évtizeddel ezelőtt még 155 828 főt számláltak, addig a legutóbbi népszámláláson csupán 138 213-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Azonban a román nemzetiségűek 404 468 főről 366 245 főre történt visszaesésével kiegyenlítődtek az arányok.
„Nagyon fontos, hogy arányaiban sikerült megállítani a csökkenést" – jelezte lapunknak Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, aki ezt részben azzal magyarázza, hogy az elmúlt évtized második felében erőteljesebben megindult a románok migrációja, miközben Magyarország gazdasági ereje csökkent, így kevésbé vonzotta át a helyi magyarságot. Az aránynövekedést azzal is indokolja, hogy az elmúlt évtized kisebbségi szempontból sokkal nyugodtabb, konfliktusmentesebb volt, mint az azt megelőző, javult a romániai magyarság helyzete. „Reméljük, most, hogy megállt a százalékos fogyás, vissza is lehet azt fordítani" – mondta a képviselő, aki a gyerekvállalás ösztönzésében és támogatásában látja a megoldást. Példaként a Németországból származó családtípusú adózási modellt említette.
A magyarság csökkenése leginkább Nagyváradon érzékelhető, ahol 45 305 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ez kétszázalékos visszaesést jelent a 2002-ben jegyzett 27 százalékhoz képest. Szabó Ödön szerint ez részben a vegyes-házasságokkal és az erőteljesebb migrációval magyarázható, de az is közrejátszhatott benne, hogy az elmúlt évtizedben a megyeszékhelyről többen vidékre költöztek. Nagyszalontán 2002-ben 10 335 magyart számláltak, most 9868-an vannak, Érmihályfalván 8757-ről 7971-re apadt a számuk. Bihar megyében a magyarság többsége még mindig városon él, miközben a megye lakosságának zöme vidéken lakik.
Tízezres hiány Kolozsváron
A végleges népszámlálási adatok szerint Kolozs megyében összesen 103 591 magyar él, 18 710-el kevesebben a 2002-es összeírás hivatalos adataihoz képest, a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma ennél is kisebb: 102 928. Kolozsváron a leglátványosabb a magyar népesség fogyása, a tíz évvel ezelőtt regisztrált 60 281 fős közösség 10 716 fővel lett kisebb. A megye magyarságának drámai csökkenését jól mutatja az is, hogy 1941-ben 208 ezer magyart tartottak nyilván, de még 1992-ben is 146 ezernél több magyart számoltak össze.
A megye összlakossága is csökkent: 2011-ben 691 106 főt számláltak össze, míg 2002-ben 702 755 személy lakta Kolozs megyét. A magyarok túlnyomó többsége városon él, szám szerint 64 763-an, ebből 49 565 Kolozsváron, 1479 Aranyosgyéresen, 3781 Désen. Szamosújváron 3435, Tordán 3905, míg Bánffyhunyadon 2598 magyart számoltak. A végleges népszámlálási adatok szerint a községek közül Egeresen, Kisbácsban, Szászfenesen, Tordaszentlászlón és Széken van kétezernél több lelket számláló magyar közösség.
Krónika (Kolozsvár)

„Tiszta” Romániát! (11.) – Megtorlások Észak-Erdélyben
Nem szabad felejteni
Az ördögkúti, az ippi, a szárazajtai, a csíkszentdomokosi, az egeresi vérfürdőket nem szabad egybemosni. Köztük nincs ok-okozati összefüggés. Az ördögkúti és az ippi katonai megtorlások nem a magyar társadalom által tervezett és támogatott románellenes pogromok voltak, ezeket a katonai egységek parancsnokainak helytelen döntései és a vasgárdisták provokációi okozták.
A Maniu-gárdák, az önkéntes félkatonai alakulatok, a voluntárok megszervezését viszont a román társadalom egy jelentős része támogatta. Az 1944. őszi magyarellenesség szításában, szervezésében nemcsak deklasszált elemek – vasgárdisták, köztörvényes bűnözők, illetve kalandorok – vesznek részt, de jelentős szerepet vállalnak az értelmiségiek is. A megfélemlítést, a „magyartalanítást” előre megtervezik, számítanak arra, hogy a „politikailag jól nevelt” fiatalemberek hajlandóak részt venni ártatlan magyarok legyilkolásában. Nem véletlenül olvashatjuk a Népi Egység 1944. november 19-i számában, hogy még békés románok bottal, fegyverrel és gránáttal a kezükben törtek rá magyar polgártársaikra. Felfegyverzett és fajgyűlölettől telített ifjak a legkönyörtelenebb módon végeztek ki ártatlan székely családapákat és asszonyokat. (…) Majd a megrémült lakosság soraiban megjelentek a »mentők«, és kilátásba helyezték, ha átkeresztelkednek, vallást változtatnak, nem lesz bántódásuk.” Annak ellenére, hogy Benkő Levente újságíró a Szárazajtáról írt monográfiájában történészi alapossággal mutatja be az Olteanu irányította szabadcsapatok szervezését, a véres pogromokat, az olvasók többsége még ma sem ismeri azok mozgató rugóit. E félkatonai alakulatok vérgőzös tevékenységét elrettentő példaként lehetne tanítani, amit a meghamisított történelem oktatása és az idegengyűlölet eszmeisége tett lehetővé. Sajnos, Romániában a fiatal nemzedék magyarellenes nevelése ma is élő gyakorlat. Gondoljunk csak a kovásznai kokárdás együtt ünneplésre! A román történelemkönyveken, a tévécsatornákon, az írott sajtón keresztül a románság tömegei nem a világ legtermészetesebb dolgaként értelmezik az erdélyi magyarság, köztük a székelyek autonómiaigényét, a megmaradást biztosító közösségi jogok követelését. Annak ellenére, hogy egyre több józan gondolkodású román történész és politikus európai szinten szól e kérdéshez, még mindig túl kevesen vannak ahhoz, hogy hangjukat hallassák, mert azt elnyomja a szélsőséges nacionalista tobzódás. Évtizedek után sem csökken a román államnacionalizmus idegengyűlöletre ösztönzése. Az imaginárius történelmi múltra alapozva hirdetik a románok előjogait az erdélyi magyarokkal szemben. 69 év távlatában is cél a román népet abban a hitben ringatni, hogy az állítólagos történelmi múlt sérelmei miatt jogos a magyarság autonómiajogától való megfosztása. Jogos az etnikai arányokat megváltoztató régiósítás, hogy lehetővé váljon a székely-magyar tömb gyors ütemű felszámolása. A magyarellenes propaganda, az erőszakos beolvasztásra törekvés ellenére kijelenthetjük: nincs szükségünk hőzöngő román, illetve magyar gyűlöletkeltőkre. Ez utóbbiakra azért, mert hiteltelenítik a közösségi jogok kivívására indított küzdelmünket. Nekünk nem nagyotmondó hőbörgőkre van szükségünk, hanem olyanokra, akik következetesen és egyenes gerinccel, nyíltan, őszinte szókimondással harcolnak a közösségi jogokért. Ipp, Ördögkút, Szárazajta, Csíkszentdomokos és Egeres arra int, hogy nem szabad felejteni, de túl kell lépni a történelem során elszenvedett sérelmeken. Meg kell érteni: Erdély két nép hazája. Nincs román Erdély, mint hogy nincs magyar Erdély. Van a románok és a magyarok közös Erdélye, van Székelyföld, amely a székelyeké és az itt élő románoké is.
Maniu-gárdák A Maniu-gárdisták, a voluntárok olyan félkatonai szervezetek tagjai, amelyek Erdély történetébe gyilkossággal, rablással írták be nevüket. Az uszító jellegű bukaresti Ardealul lap Észak-Erdély felszabadításának ürügyén már 1940. augusztus 27-én megkezdi az önkéntesek toborzását. Teszi mindezt akkor, amikor erre nincs szükség, mert Észak-Erdély megszállására épp ekkor kezdi sikeres offenzíváját a nagyszámú, állig felfegyverzett szovjet és a román hadsereg.
A Maniu-gárdák szervezésének gyökerei korábbra nyúlnak vissza. 1929-ben az akkori kormánypárt, Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja hozza létre az első levente típusú félkatonai alakulatokat, ami parázs vitát vált ki a román parlamentben. Az 1944 őszén szervezett és Maniu nevét viselő önkéntes alakulatok eszmei megalapozói: dr. Anton Ionel Mureşeanu, az észak-erdélyi román menekültek Bukarestben székelő egyesületének elnöke, a kéthetente megjelenő Ardeaulul kiadója, valamint a brassói Tribuna napilap kiadó-szerkesztője, Gavril Pop. Az önkéntesek toborzásának szükségességét a magyarokkal való leszámolásban látják. Úgy gondolják, hogy Erdély kérdésében csak a fegyverek dönthetnek. Gavrilă Olteanu, a brassói önkéntesek parancsnoka, tartalékos kapitány szeptember 8-i kiáltványában a voluntárok előtt álló szent célt így fogalmazza meg. „A győzelemre vezető fegyverek meg fogják tisztítani [a magyaroktól] a felszabadított Erdély földjét” a Tiszáig. A „dák buzogány” lesz a magyarokkal való leszámolás eszköze, és ami a leglényegesebb: véglegesen lezárják az Erdéllyel kapcsolatos területi vitát. A toborzás 1940. szeptember 5-én a brassói városházán működő turisztikai irodában kezdődik. A brassói voluntárok vezetője Olteanu lesz. Az ő neve később a leggaládabb gyilkosság szinonimájává vált. A brassói alakulat szervezésénél – a szeptember 6-i jegyzőkönyv szerint – figyelembe veszik „Iuliu Maniu úrnak a megszállt Erdélyt felszabadító önkéntes ezredek megalapítására vonatkozó utasításait, valamint a Nagyvezérkar 1944. szeptember 2-i, 64974. számú jóváhagyását”. Olteanu és az önkéntesek toborzásának támogatói közt találjuk Brassó megye alprefektusát, ügyvédeket, tanárokat, újságírókat, újságszerkesztőket. Olteanu, miután hiába várja a bukaresti főparancsnokság utasításait, szeptember 3-án bejelenti: „elhatároztam, hogy lépünk, és önállóan szervezkedünk az észak-erdélyi testvérek felszabadítására”. Kijelenti, hogy az általa vezetett voluntárok az önálló tevékenység minden eszközével rendelkeznek, ezért nem csatlakoznak a reguláris katonai alakulatokhoz, önállóan fognak harcolni. Az önkénteseket két csoportra tagolja. Egy 300 fős alakulat feladata lesz a front mögötti fegyveres bandák felszámolása, a rendfenntartó hatóságok támogatása. Egy 250 fős csoport, amely katonailag képzetlen elemekből áll, műszaki és egészségügyi feladatokat kap. A brassói Maniu-gárdával egy időben Bukarestben hét önkéntes alakulat jön létre. Az Ardealul szerint a Bukarestből elindult önkéntesek száma ekkor 5400, míg a román nagyvezérkar nyilvántartása szerint 1700. Később az Észak-Erdély területén tevékenykedő önkéntesek összlétszáma – az Ardealul végleges adatai szerint – eléri a 17 ezret. A román nagyvezérkar engedélye nélkül indul Székelyföldre a Gavrilă Olteanu parancsnoksága alatt álló brassói voluntárok 600 fős csapata. Olteanu az önkéntesekhez intézett szeptember 12-i beszédében a „hóhér szomszédokkal”, azaz a magyarokkal való leszámolást hirdeti. Az önkéntesek tudatában voltak annak, hogy Olteanu és eszmetársai pogromok végrehajtására és a székelység megfélemlítésére vezetik őket. Olteanu, hogy törvényesítse a vezetése alatt álló félkatonai alakulat létét, 1944. szeptember 13-án engedélyt kér a brassói orosz katonai parancsnokságtól, hogy megkezdje a székelyföldi „partizánok” kiirtását, a „front háta mögött a csend” biztosítását. Utóbb hazugságok garmadáját sorolja fel, hogy miért volt fontos gyors hadba szállása. Arcátlanul hazudik, 30–40 ezer fegyveres székelyt és lőszerraktárakat, komoly katonai összecsapásokat emleget, megjegyzi, hogy több ezer fegyvert és nagy mennyiségű lőszert zsákmányolt és adott át a reguláris csapatoknak. Alakulata szeptember 15-én indul Sepsiszentgyörgyre. Útközben fosztogatnak, bántalmazzák a székely lakosságot. Szeptember 25-én Sepsiszentgyörgyről Szárazajtára mennek. Erre ürügyként szolgált néhány helyi román torzsalkodása, sérelme székely szomszédjával, falustársával.
Szárazajta Az 1614-es katonai összeírás szerint Szárazajta 400 fős, jelentősebb lélekszámú település. Lakosságának 70 százaléka szabad székely, 30 jobbágy és zsellér. Orbán Balázs nem tud románokról, Szárazajtát színmagyar településnek mutatja be. Szerinte Szárazajtán nemcsak mindenki magyar, de mindenki magyar vallású is. Adatai szerint (1869-ben) Szárazajtán 1489 református, 29 unitárius, 18 katolikus, 2 lutheránus él. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a románság nagyobb számú letelepedése 1869-től számítható. Berecz Gyula 1893-as könyvében, Háromszék vármegye népoktatási intézeteinek történetében írja, hogy Szárazajtán a népesség 3,5 százaléka, azaz 56 személy román nemzetiségű. A mintegy tíz román család letelepedése az 1869 utáni negyedszázadban elképzelhető, de a jelentősebb lélekszámú román vallásúaké aligha. A görög katolikusok és a görögkeleti vallásúak betelepedésének kezdetét a 18. századra tehetjük. Mivel Berecz Gyula nem tud arról, hogy a faluban létezett volna görög katolikus vagy görögkeleti iskola, ez azt bizonyítja, hogy a teljesen magyar környezetbe szórványosan érkező román családok hamar elszékelyesedtek. Nyelvileg nem alkotnak akkora lélekszámú közösséget, amely vállalhatná az önálló román iskola és tanító fenntartását. Szárazajtán 1890 táján 198 görög katolikus és 93 görögkeleti, azaz 291 román vallású személy él, de 81 százalékuk nem vallja magát románnak, mert anyanyelve magyar. Az 1910-es magyar népszámláláskor – a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelvet veszik alapul – mindenki magyarnak számít.
Tény: Szárazajtán 1920-ig nincs nyelvi és vallási kérdés, mindenki békességben él, de a román uralom kezdetén – az Alszegben élő más vallású kis közösség kétharmada – a népességi összeírásban románként jelenik meg. Ez nem köpönyegforgatást jelent! Arról van szó, hogy az összeírók már 1920-ban alkalmazzák a visszarománosítási program előírásait, amely a vallás és a származás alapján állapítja meg a nemzetiséget. Románnak írják tehát azokat is, akik egyébként magyar anyanyelvűek és magyarok. A románok száma 217, arányuk az összlakosság keretében 12,9 százalék. Hogy ezek közül hányan románok, illetve hányan beszélik a román nyelvet, nem tudhatjuk. Szárazajta monográfiájában azt olvassuk, hogy a román népszámlások még azokat a magyarokat is románnak írják, akik „magyar vallásról az ortodox vallásra tértek/téríttettek át”. Számukra 1928-ban templomot építenek. A román uralom berendezkedése után kezdetben még működhet a magyar felekezeti iskola, de 1933 után a tankötelesek csak román állami iskolába járhatnak. Mivel a románok száma jelentéktelen, a diákok közt nem alakul ki román–magyar ellentét. A görög katolikus egyház betiltása után (1948-ban) a görög katolikusok egy része a görögkeleti (ortodox) vallás híve lesz. 1992-ben a népesség 7,88 százaléka, 2002-ben 33 személy, a lakosság 4,2 százaléka vallja magát román nemzetiségűnek.
Szárazajta rövid falu- és népességtörténetét azért mutattuk be, mert Miklósvárszék e székely faluja az 1944. szeptember 26-i mészárlás után a köztudatban mint román–magyar település jelenik meg.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatalomátvétel és a szellemi elit lefejezése

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (4.)
Gyermekeim a mai Báthory Gimnázium elődjébe jártak (akkor 3-as számú Matematika–Fizika Líceum). Valamikor az 1980-as évek végén beválasztottak az iskola szülői bizottságába. A testület elnöke Szakács Gusztáv volt, aki – ha jól emlékszem – 1989 tavaszán áttelepült Magyarországra, így új elnököt kellett választani. Addig győzködtek, míg el nem vállaltam, pedig úgy kellett ez nekem, mint az üveges tótnak a hanyatt esés. Következett a ballagás, ahol beszédet kellett mondanom. Még középiskolás koromból emlékeztem arra, hogy Papp Attila akkori egyetemista, Margittán szomszédom, később magyartanár és költő, lelkesen mesélt tanáráról, Szabó T. Attiláról, aki egyszer elmondta nekik biztatásul, hogy Angliában járva szerencséje volt látni Nelson admirális szobrát, amelyen az a híres mondata szerepel, hogy minden angol tegye meg a kötelességét. Úgy gondoltam, ez szép gondolat, és erre alapoztam a rövid beszédemet, amelyet megírtam magyarul és románul is. Akkoriban az iskola kétnyelvű volt, tehát mindkét nyelven kellett beszélni.
Két nappal a ballagás előtt szóltak, hogy csak románul szabad beszélni, annyi engedménnyel, hogy egy diák elszaval majd egy verset magyarul. Eldöntöttem magamban, de nem mondtam senkinek, csak a feleségemnek, hogy mindkét nyelven felolvasom a szövegemet. Elérkezett a ballagás napja, készülődtünk otthon, amikor csengett a telefon. Vincze Zoltán aligazgató hívott az iskolából, mondván, megegyeztek a román igazgatóval, hogy a hivatalos ballagás előtt a kisiskola (ún. szentjóska) udvarán lehet tartani külön egy kis ballagást a magyar osztályoknak. És mondta, hogy ott elmondhatom magyarul a beszédemet. Jó, mondtam, és amikor letettem a telefont, rájöttem, hogy ez áthúzza a számításomat, ha elmondom magyarul ezen a kis ballagáson, akkor a hivataloson már csak románul mondhatom, hisz kétszer elmondani ugyanazt, az nemcsak értelmetlen, de nevetséges is lenne. Gyors döntésemhez az is hozzájárult, hogy még csak akkor kezdtem borotválkozni, tehát nagyon kellett volna sietnem, hogy odaérjek a magyar ballagás kezdetére. Visszahívtam az iskolát, és megkértem a titkárnőt, mondja meg az aligazgató úrnak, hogy sajnálom, de nem tudok odaérni idejében, ezért csak a hivatalos ballagásra megyek. Gondoltam, meglesz a véleménye rólam! (Így is volt, amint azt később el is mondta egyszer.) Jól emlékszem, hogy a tanári szobában vártunk a kezdésre, amikor az igazgató, aki mellettem állt, megkérdezte, hogy szabadon beszélek-e, vagy van írott szövegem. Mikor megtudta, hogy írott szöveget olvasok fel, megkérdezte, hogy megmutatnám-e neki. Miért ne? – mondtam, s előhúztam a román nyelvű szöveget a belső zsebemből. Átfutotta, s csak annyit mondott, hogy kicsit kemény, de azért jó.
Amikor rám került a sor a beszédben, felolvastam a kézzel írott egyoldalnyi román szöveget, majd gyorsan elővettem az alatta levő magyar nyelvűt, és azt is felolvastam. Így csak a végén tudtak tapsolni. Amikor leültem, a mellettem ülő két tanár halkan gratulált. A feleségem a közönség soraiban volt, a mellette álló kolleganő halkan megkérdezte, hogy „szabad volt magyarul beszélni?”, mire ő csak annyit mondott, hogy nem. A dolognak nem lett semmilyen negatív következménye rám nézve, de lehet, hogy csak azért, mert túl közel voltunk a decemberi változásokhoz. Jóval később, már a változások után tudtam meg, hogy az iskoláért felelős szekus érdeklődött felőlem az iskola igazgatójától, megkérdezte, hogy ki és mi vagyok. Akkoriban az a hír járta, hogy Kányádi Sándor a Brassai Gimnázium ballagására ment el, és amikor belépett a kapun, megkérdezte: magyarok bejöhetnek? A rendszer éltetője: a félelem
Az 1950-es években olyan, félelemre alapuló rendszert építettek ki, amely aztán 1989-ig szolgált. Kezdetben nagyon brutálisan, börtönbezárással, veréssel, kivégzéssel érték el, hogy az emberekbe beleivódjon a félelem, hogy aztán az 1960-as évektől már börtön nélkül is működjön a rendszer, és már csak elvétve kellett drasztikusabb módszerhez folyamodniuk. Bennünket, gyermekeket óvtak a szüleink, ahogy csak tudtak, így csak elcsípett beszélgetésfoszlányokból értesültünk arról, hogy valakit elvittek, aki aztán évekkel később,vagy soha nem jött haza. Később aztán elmeséltek egyet s mást arról a korról. Szilágyborzáson, a szülőfalumban úgy vittek el egy gazdát, akitől féltek, mert tisztességes ember lévén a faluban adtak a szavára – és aki nyilván nem hódolt be a kommunistáknak –, hogy éjjel fegyvert rejtettek a szalmakazlába, és másnap a csendőrök feljelentésre hivatkozva házkutatást tartottak nála, és egyből az elrejtett fegyverhez mentek. Soha nem került haza, meghalt a börtönben. Ezek a módszerek általánosak voltak, és az emberek hiába sejtették, tudták, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek az ilyen cselekedetekben, semmit sem tehettek, mert féltették a saját életüket. Persze a helyi vezetők között voltak tisztességesek is, akik próbáltak segíteni. Keresztanyám és két felnőtt lánya Szilágybagoson lakott, kulákoknak nyilvánították őket, és félő volt, hogy el is viszik. Az egyik helyi vezető azt ajánlotta nekik, hogy ha tehetik, próbáljanak eltűnni otthonról néhány hónapig, hátha addig lecsendesednek a dolgok, és nem viszik el őket. A tanácsot megfogadták, néhány üres bőrönddel látványosan elindultak estefele gyalog a szilágynagyfalusi vasútállomásra (akkor nem volt ritka eset, hogy a 6-7 kilométeres távolságot gyalog tették meg az emberek). Amikor besötétedett, a szomszéd falu, Szilágyborzás felé vették útjukat, és éjjel megérkeztek nagyanyámék házához, ahol elbújtak az egyik különálló kis házban, amelynek volt egy olyan előtere, ahol kemence volt, ahol a kenyeret sütötték, a házat pedig inkább csak gabonaraktárnak használtak. A raktárszoba egész nap zárva volt, az ablakok lesötétítve. Csak éjjel jártak ki a házból. Nagyon ügyesen csinálták, hisz mi, gyerekek egész nap az udvaron szaladgáltunk, még a kemencére is felmásztunk, de semmit sem sejtettünk, és a faluban senki sem. Persze az a szoba mindig zárva volt, úgy tudtuk, hogy ott limlomon kívül nincs semmi, és nem volt bejárásunk. Amikor vagy három-négy hónap után a rokonok megtudták, hogy elmúlt a veszély, keresztanyámék éjjel elindultak Nagyfalu felé ugyanazokkal a bőröndökkel, majd reggel visszaérkeztek, mintha az éjjeli vonattal jöttek volna. Elmesélték, hogy megjárták Vajdahunyadot, Resicabányát (akkor többen mentek oda a faluból dolgozni ideiglegesen, néhányan ott is ragadtak). Így sikerült megmenekülniük a börtöntől.
Megtanultunk együtt élni a félelemmel, óvatosak voltunk, nyíltan csak barátok között mertünk beszélni. (Aki 1990 után meg akarta tudni, hogy mit tartalmazott a megfigyelési dossziéja, az bizony sokszor csalódott, mert kiderült, hogy a legjobb barátja jelentett róla. Több ilyen esetről hallottam. Ezért okosan tette, aki nem kutakodott a múlt ilyenféle megismeréséért.)
1975–1981 között a Monostor negyedben laktunk. Ha nem volt reggel fél 8-tól órám (mert akkor az egyetemen ilyen korán kezdtünk), akkor csak délelőtt mentem be az egyetemre. Ilyenkor néhányszor találkoztam a buszmegállóban vagy a buszon Könczei Ádámmal, akivel elbeszélgettünk. Személyesen diákkoromban ismertem meg Kolozsváron, de előbb is tudtam róla, hisz felesége margittai volt. Nyíltan elmondta véleményét mindenről kertelés nélkül. Tőle hallottam először az anyaország kifejezést. Emlékszem egy találkozásunkra, amikor a buszon ülőhelyünk is akadt, hisz elmúlt már a reggeli csúcsforgalom. Olyan dolgokat mondott, hogy egy idő után akaratlanul is körülnéztem, kik hallgathatják, hogy miről beszélünk, és csak akkor nyugodtam meg, amikor úgy érzékeltem, hogy senki sem figyel ránk. Édesapám Margittán a terménybegyűjtő központban dolgozott könyvelőként. Az 1950-es években, amikor még nem sikerült a hatalomnak mindenkit meggyőznie a termelőszövetkezetek üdvözítő voltáról, a termelőknek kötelességük volt bizonyos mennyiségű gabonát beszolgáltatni. Félnapokat, de néha egész napot álltak sorban a szekerekkel, hogy egy-két zsáknyi (néha csak félzsáknyi) gabonájukat beadják a központba. Az átvétel rengeteg papírmunkával is járt, így nyáron sok embert kellett felvenniük idénymunkára. Így dolgozott itt Könczei Ádám és a felesége is (gondolom, a nyári vakációban diákként vagy éppen frissen kinevezett tanárként). A vállalatnál a dolgozók nagy része magyar volt, de a szakkifejezéseket csak románul használták. Így beszéltek: megcsináltad a báláncát?; add ide a szituáciét!; ennek a búzának mennyi a korp sztröinja? és az umiditátéja? Könczei Ádám szorgalmasan jegyezte ezeket a kifejezéseket, mondatokat. Nem tudom, hogy később felhasználta-e valamelyik dolgozatában.
Nekünk mindig járt az újság. Édesapámnak a helyi Fáklya, a központi Előre, a magyarországi Élet és Tudomány, édesanyámnak a Dolgozó Nő, nekünk, gyerekeknek a Napsugár, később a Pionír, majd az Ifjúmunkás, és középiskolában az Utunk. Emlékszem, egy időben járt a frissen újraindult Korunk is, gondolom, Könczei Ádám győzte meg édesapámat, hogy rendelje meg. Ez aztán elmaradt, édesapám rájött, hogy nem neki való. Abban az időben, az 1950-es években kevés embernek volt rádiója, nekünk volt egy Popular-típusú kisebb méretű rádiónk, amely egész nap be volt kapcsolva, nappal a Kossuth Rádió ment, este a Szabad Európa. 1956-ban, a forradalom idején este az emberek összegyűltek oda, ahol volt rádió, reménykedve hallgatva a híreket. Ezt a hatóság úgy próbálta megzavarni, hogy sorba kikapcsolták a villanyt, hol az egyik utcában, hol a másikban. Ilyenkor édesapám hóna alá vette a rádiót, és kereste, hogy melyik utcában van éppen villany. Ez azért nem volt kockázatos, mert akkor még Margittán egyáltalán nem volt közvilágítás, úgyhogy az esték koromsötétek voltak.
Az 1989-es változás
Marius Tabacu, ha jól emlékszem, 1989 nyarán szólt, hogy ha gondolom, aláírhatom Doina Cornea román ellenzéki legújabb nyilatkozatát, ő már aláírta. Hosszas töprengés után nem vállaltam. Feleségem szlovák állampolgárként évente kétszer utazhatott külföldre, én kétévente. A román hatóságok nem ismerték el, hogy a gyermekeink szlovák állampolgárok is, ezért minden évben meg kellett harcolni azért, hogy a nyári vakációra útlevelet kaphassanak. Kihallgatások az útlevélosztály főnökénél, ha ez nem vezetett eredményre, akkor a megyei pártbizottságnál. Sok energiába került, hogy 1979 és 1989 között minden évben kiutazhattak a nagyszülőkhöz. Ezt nem akartam kockáztatni, ezért nem írtam alá.
De 1989 őszén, amikor Cs. Gyimesi Éva néhány magyar értelmiségivel közösen kijuttatott a Szabad Európa Rádióhoz egy Tőkés László mellett kiálló nyilatkozatot, szóltam Mariusnak, hogy ezt én is aláírnám. Ma úgy gondolom, hogy akkor már jobban bíztam a változásban. Gyimesi Éva azt mondta, ha lesz 20 aláíró, akkor kijuttatja a neveket. Mai szemmel nézve nagyon naivak voltunk, emlékszem, amikor Mariusszal egyszer Évánál voltunk, ő hangosan mondta a neveket, kik hajlandók aláírni, de még tízen sem voltunk, tehát még várni kellett. A következő nevekre emlékszem: Csép Sándor, Demény Attila, Simon Gábor, talán Dávid Gyula, Marius és én. De volt még néhány név. Amikor eljöttünk Éváéktól, Marius észrevette, hogy az autóm mögött áll egy másik, amelyben két ember ül csendben. Megnézte a rendszámát (ő tapasztaltabb volt nálam ilyen ügyekben). Ahogy elindultunk, elindultak ők is, de nem követtek, csak az utca végéig. Én ott nem a központ felé, hanem a Tordai út felé fordultam. Senki nem jött mögöttünk. Amikor befordultunk a Hajnal negyedi Tátra utcába, szembe jött velünk egy autó. Marius megnézte a rendszámát, és ugyanaz az autó volt, amely a Györgyfalvi negyedben mögöttünk állt.
Néhány nap múlva hívattak a rektoriba, a rektor és az egyetemi párttitkár fogadott. Azt mondták, úgy tudják, hogy aláírtam egy nyilatkozatot Tőkés László mellett. Én azt válaszoltam, hogy nem írtam alá, de ha lenne rá alkalmam, aláírnám. Aztán nyugodt hangon próbáltak arról meggyőzni, hogy ez nem jó cselekedet, nem egyetemi oktatóhoz illik. Ekkor azt találtam mondani, hogy nekik pedig nem azzal kellene foglalkozniuk, hogy engem leckéztetnek, hanem azon ügyködni, hogy a tanársegédek (mint én is), akik már jó néhány éve megszerezték a doktori fokozatot, végre előléphessenek adjunktusi pozícióba. Ezt a karunk többször javasolta, de a minisztériumban soha sem hagyták jóvá. Ettől kezdve csak erről beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy fejeződött be a beszélgetés, de gondolom, a végén még elláttak egy-két hazafias jótanáccsal. Utána tudtam meg, hogy Gyimesi Évát előttem másfél órával rendelték be. A többieket a városi pártbizottsághoz hívták be fejmosásra. Ezek után természetesen semmi sem lett az aláírásból.
December 15-én a Brassai Gimnáziumban voltunk a feleségemmel egy előadáson, utána tudtuk meg – már az autóban a Kossuth Rádióból, amely, ha gyengén is, de néha hallható volt –, hogy a hívek Temesváron körülvették a templomot és parókiát, ahol Tőkés László lakott. Ezután izgalommal vártuk a fejleményeket. Később a magyarországi híreket hallgatva nem akartuk elhinni, hogy mi történik Temesváron. Azt hittük, hogy túloznak, pontatlan információkkal rendelkeznek. Kedden vettem a bátorságot, és felhívtam Temesváron élő unokafivéremet, és megtudtam tőle, hogy tényleg igazak a hírek, és azt is mondta, el sem tudjuk elképzelni, hogy mi van ott. A szomszédunk, aki munkás volt Kolozsvár egyik gyárában, mondta hétfőn, hogy a munkások tüntetést szerveznek Kolozsváron kedd délutánra a Béke téren (a régi Szent György téren). Feleségemmel lementünk a térre a megadott időpontban, de nem volt tömeg, csak a szomszédunkkal találkoztunk. Miután várakoztunk egy félórányit, a Jókai utcán elindultunk a központ felé, dohogva magunkban, hogy az emberek milyen fásultak, nyugodtan sétálnak, intézik dolgaikat, miközben Temesváron ölik az embereket. December 21-ére a karon pártgyűlést hívtak össze kora délutánra. Mindenki tudta, hogy miért, hisz előtte való este beszélt a tévében Ceauşescu, és elítélte a temesvári „hazaárulókat”, és ha jól emlékszem, (csekély százlejnyi) fizetésemelést is ígért. Én nem szándékoztam elmenni, és pont jól jött, hogy az unokaöcsém arra kért, autóval vigyem haza a feleségét és újszülött gyermekét Egeresre. Én akkor már tudtam a rádióból vagy a magyar tévéből (a Hajnal negyedben óriási antennával jól-rosszul fogtuk a magyar televízió adását), hogy délután kettőkor Magyarországon egy percre megáll az élet, emlékeznek a temesvári áldozatokra. Vittem magammal egy gyertyát és gyufát, azzal a céllal, hogy két órakor megállok, és az út szélén meggyújtom. Nem emlékszem, hogy miért nem tettem meg, talán elfelejtettem, talán siettünk. Már csak visszafelé jutott eszembe, de akkor már régen elmúlt két óra. Valaki intett az út mentén, felvettem, mondta, hogy csak a szomszéd faluig megy, de még aznap bemenni szándékszik Kolozsvárra, mert úgy tudja, hogy tüntetés lesz. Én ezt már nem hittem, hiszen rossz tapasztalatom volt erről a hírről. De amikor beértem Kolozsvárra, és az állomás után befordultam a Főtér felé, meglepődve vettem észre, hogy állnak a villamosok az utcán. Először azt hittem, áramszünet van (ami nem volt ritka akkoriban, és a gyermekeim ma is nosztalgiával emlegetik, hogy milyen jókat játszottunk – kártyáztunk vagy más társasjátékot játszottunk – a konyhában petróleumlámpa mellett, mert mást nem letetett csinálni). Csak a Kőmálalja utcáig jutottam, ott már emberek torlaszolták el az utcát. Megálltam, és megkérdeztem, mi történik ott. A gyárból jöttek a munkások tüntetni – mondták. Utána lövéseket is hallottam az Astoria felől. Végigmentem a Kőmálalja utcán, majd a Napoca Szálló előtt átmentem a hídon, és jobbnak láttam a Monostor felé venni az utat. Egy nő és egy kislány integettek, felvettem őket, mivel ők is a Monostorra mentek. A nő elmesélte, hogy órák óta jönnek gyalog a Györgyfalvi negyedi korcsolyapályáról, mert nem járnak a trolibuszok, sokat kellett kerülni, mert a Főtér felé nem lehetett menni a tömeg miatt. Azt is elmondta, hogy a Főtéren lövöldöznek, és úgy hallotta, hogy már 20 embert megöltek. Amikor felértem a Hajnal negyedbe, és befordultam a házunkhoz, láttam, hogy a családom már az erkélyen volt, várta, hogy mikor érek haza. Már hallották ők is, hogy mi van a Főtéren, és izgultak miattam.
Amikor este felhívott telefonon Kassáról a feleségem unokahúga (nekünk akkor csak háromhavonta egyszer lehetett külföldre telefonálni), megkértük, ha tud, telefonáljon Pestre, a rádióhoz, és mondja el, hogy mi történt Kolozsváron. Féltünk, hogy elhallgatják, eltussolják a dolgokat. Kitettünk egy-egy meggyújtott gyertyát mindkét erkélyünkre. Néhány nap múlva mondta az egyik szomszédasszony, hogy amikor meglátta a gyertyát, nagyon megijedt, félt, hogy másnap elvisznek bennünket. Nagyon vártuk a Kossuth Rádió esti 11-es órás híreit. Beszámolt a kolozsvári eseményekről, de a szövegből rögtön tudtuk, hogy ez más forrás, nem a miénk volt.
Jegyzetek: 10 Könczei Ádám (1928–1983) néprajzkutató.
11 balanţă (mérleg), situaţie (itt: kimutatás), corp străin (idegen anyag), umiditate (nedvesség) 12 Marius Tabacu (1952) zenetanár, zongoraművész, filmrendező, riporter, műfordító, a kolozsvári filharmónia igazgatója.
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

MPP-s az RMDSZ megyei listáján
Az RMDSZ Kolozs megyei tanácsos listájának hatodik helyére a Magyar Polgári Párt jelölhet (MPP) – jelentette be tegnap Csoma Botond. A szövetség Kolozs megyei elnöke elmondta azt is: Bánffyhunyadon hiába hozták tető alá az RMDSZ–EMNP együttműködést helyi szinten, a Néppárt megyei szervezete elutasította azt.
Az RMDSZ és az MPP tavaly együttműködési megállapodást írt alá. A két politikai alakulat közös célja jó eredményeket elérni, minél több mandátumot megszerezni az önkormányzati választásokon, ezért csak azokon a településeken állítanak külön tanácsosi listát, indítanak polgármesterjelöltet, ahol a magyarság számaránya meghaladja az 50 százalékot, és a verseny nem veszélyezteti a magyar képviseletet. Elképzelhető, hogy Széken, Tordaszentlászlón vagy Egeres községben a két párt külön indul, így próbálja növelni a magyar tanácsosok számát a helyi tanácsban. A versenynek nem lesz negatív kihatása a két párt együttműködésére – biztosított Csoma Botond és az MPP megyei elnöke, Kaizer Róbert.
Szabadság (Kolozsvár)

Kolozs megyei választási körkép
Az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének közlése szerint az RMDSZ 14 polgármesterjelöltje közül a vasárnapi választásokon nyolcnak sikerült mandátumot nyernie: Körösfőn Bódis László nyert, Buzában Czéghér István, Várfalván Marginean János, Bálványosváralján Muresan Ildikó, Kalotaszentkirályon Póka András György, Magyarszováton Szabó Mihály, Tordaszentlászlón Tamás Gebe András, Tordaszentmihályon Zeng János, míg Széken az RMDSZ támogatásával függetlenként induló Sallai János.
Az RMDSZ Kolozs megyében a következő helyeken nyert tanácsosi mandátumokat: Ajtony (1), Aranyosegerbegy (3), Aranyosgerend (–), Aranyosgyéres (2), Bánffyhunyad (3), Bálványosváralja (6); Bonchida (3), Dés (2), Detrehemtelep (az RMDSZ és az EMNP az elmúlt négy évben egy-egy tanácsosi mandátummal rendelkezett a településen, a vasárnapi választáson azonban a magyar szavazatok megoszlása miatt mind a két párt kiesett), Egeres (5), Erdőfelek (3), Gyalu (2), Harasztos (3), Kajántó (1), Kalotaszentkirály (10); Katona (1), Kisbács (5), Kiskalota (1), Kolozs (2), Kolozsborsa (1), Körösfő (5), Magyargorbó (2), Magyarkapus (3), Magyarszovát (6); Mikeháza (2), Mocs (2), Pusztakamarás (csupán 8 szavazaton múlott, hogy az RMDSZ bejusson a tanácsba), Szászfenes (4), Szamosújvár (3), Szásznyíres (2), Szépkenyerűszentmárton (az RMDSZ-nek négy év kiesés után sikerült ismét visszakerülnie a tanácsba), Torda (2), Tordatúr (3), Tordaszentlászló (8); Tordaszentmihály (6); Vajdakamarás (3), Várfalva (8); Zsuk (az RMDSZ négy év szünet után ismét mandátumhoz jutott).
Szabadság (Kolozsvár)

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Jegenye új pappal ünnepelte 150 éves templomát
Hármas ünnepre gyülekeztek a jegenyeiek szombaton. 150 éves római katolikus templomuk búcsúünnepe egyúttal új lelkipásztoruk, a kolozsvári születésű ifj. Kádár István plébános beiktatási szertartására is alkalmat adott. A mintegy 400 lelkes falu életében nem oly mindennaposak a közösségi ünneplések, az emberek nem szoktak hozzá, de a hitéhez ragaszkodó gyülekezet az ünnepi szentmisén zsúfolásig megtöltötte a templomot. A délutáni településtörténeti bemutatóra főleg az ifjúság jött el, este pedig az Operettissimo előadásán mozdulni is alig lehetett a faluházában. Vasárnap verses-zenés előadáson mutatkoztak be a falu tehetségei, a köztudomásúan sok helybeli zenész közül is felléptek néhányan. Az új lelkész és a közösség nagy nyitottsággal fordul egymás felé, bízva a fejlődés ígéretét magában hordozó, gyümölcsöző együtt munkálkodás lehetőségében.
Talán az idei utolsó nyárias hétvégére ébredt szombaton Kalotaszeg egyetlen színtiszta római katolikus faluja. Mától esőket és lehűlést jósolnak, de szombaton és vasárnap még cirógató napsütésben ünnepelhette a jegenyei közösség Szent Mihálynak szentelt templomát, amelynek jelenlegi épületét 150 évvel ezelőtt emelték. Egyben búcsúünnep is volt a hétvégén, és ez alkalommal köszöntötték új lelkipásztorukat is: ifj. Kádár István paptársai és főesperese jelenlétében tett fogadalmat új szolgálati helyén.
Templom és vallás
Bizonyos források szerint 1062-ben, más írások szerint a XIII. században már létező településen 1250 körül emeltek kőtemplomot Szent Mihály tiszteletére. A reformáció Jegenyét sem kerülte el, de temploma csak rövid ideig volt a reformátusoké, 1579-ben Báthori István fejedelem visszavásárolta és a jezsuitáknak adományozta. Később ismét református templom volt, de 1615-ben Bethlen Gábor újra a jezsuitáknak adományozta. A lakosság többsége mindvégig megmaradt katolikus hitében.
Az 1629-ben vagy 1630-ban született, majd röviddel azután Jegenyén megkeresztelt híres szerzetes, építész, botanikus, zeneszerző és zenegyűjtő Kájoni János nevezetes könyvében, a Libernegrában így ír a születése körüli időszakban Jegenyén uralkodó vallási állapotokról: „A [jegenyei] katolikus egyház ama igen gyászos és szűkölködő helyzetben semmiképpen sem tudott katolikus papot szerezni, de még a plébánia hívei között sem volt egy tanult ember, az Egeres nevű szomszéd falu kálvinista lelkészét fogadta föl a katolikus lelkésznek járó teljes bérért, de azzal a szigorú kikötéssel, hogy a meghatározott napokon eljővén hirdesse nekik az ünnepnapokat, a böjtöket, hogy kereszteljen, eskessen és a halottakat temesse el stb., de soha ne merészeljen prédikálni vagy a képeket megérinteni.” (Fordította: Madas Edit, a Kájoni-kézirat 1991-es szegedi kiadásának szerkesztője.) A hagyomány szerint, amikor a református pap mégis prédikációval próbálkozott, a hívek alaposan megkergették. A jelenlegi templom 1866-ban, Boér János plébános idején épült.
 Szabadság (Kolozsvár)

Presbiterek a kirakatban
Konferencián Egeresen a 21. századi kalotaszegi presbitériumok
„Ahol nincs vezetés, elvész a nép, a megmaradás pedig a sok tanácsos által van.” (Példabeszédek 11:14) – ez volt a mottója a Presbiterek és presbitériumok a 21. században című konferenciának, amelyet Egeresen tartott a Kalotaszegi Református Egyházmegye Presbiteri Szövetsége. A presbiterek őszi konferenciájára a megyéhez tartozó minden egyházközség lelkészét, gondnokát és presbitériumát meghívták. A közös tanácskozás végkövetkeztetése szerint a presbiterek felelőssége igen jelentős, ugyanis életük kirakatban van, azzal példamutatóknak kell lenniük.
A konferencia Nagy Alpár egeresi lelkész prédikációjával kezdődött. Kiemelte, hogy a legjobb nevelési módszer a hívek, presbiterek, lelkészek példamutatása, mert hiába beszélnek arról, hogyan kellene élni, ha az életükben ez nem látszik, hiteltelenné válnak.
Ezután Gál Máté István, a presbiterszövetség elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. A köszöntések sorát Fáy József, az Erdélyi Református Egyházkerület elnöke folytatta. Beszédében ő is hangsúlyozta, hogy az egyházi tagok életükkel példát kell mutassanak, mert rájuk figyelnek. Cselekedeteikben látszania kell, hogy nem kényszerből, hanem szívből végzik a munkájukat.
A konferencia főelőadója Dr. Márkus Mihály, a Dunántúli Református Egyházkerület volt püspöke, nyugalmazott lelkész volt. Előadása kezdetén mindenkinek átnyújtott egy Református magyar vagyok címmel ellátott cikkgyűjteményt, mely írások a Dunántúli Református Lapban jelentek meg 2010–2011-ben. A publikáció 8 pontban foglalja össze, hogy milyennek kell lennie egy református embernek.
A presbitereknek aktív szerepet kell vállalniuk a közösség életében. A körzetükhöz tartozó családokat legalább évente négyszer kellene meglátogatniuk, és beszélgetni velük gondjaikról, szükségleteikről, amit aztán felvetnének a presbiteri üléseken, és megoldást kereshetnek rá. Véleménye szerint a református egyház vezetése nem demokratikus kell hogy legyen, hanem a közösségi elvnek kell döntőnek és meghatározónak lennie. Ehhez bármikor segítségül hívhatják úgy egyházi, mint történelmi örökségüket, és kéri, hogy elgondolásaikat váltsák valóra ott, ahol éppen élnek. Hangsúlyozta: „Vagy errefelé kell tartani, vagy asszisztálunk a gyülekezetek és ezzel együtt a magyarság elsorvadásához!”.
A helybéli asszonytestvérek által tálalt kávé elfogyasztása után az egybegyűltek négy csoportban megbeszélték, megvitatták a hallottakat, megosztották egymással tapasztalataikat. Minden csoport moderátora egyöntetűen beszámolt arról, hogy a presbiterség legnagyobb nehézsége abban áll, hogy az életük kirakatban van. Javaslatok érkeztek arra vonatkozólag is, hogy a megválasztott presbitereknek indítsanak képzést a feladataikkal kapcsolatban. Továbbá szó esett arról, hogy nagyobb részt kellene vállalniuk különböző adminisztrációs feladatokból, hogy a lelkész többet foglalkozhasson a lelki jellegű ügyekkel. Mivel a gyülekezet szavaz bizalmat a presbitériumnak, együtt kell munkálkodnia velük. Ezért fontos a jó kapcsolat a gyülekezet, a lelkész és presbitériumok között.
A konferencia összegzéseként elhangzott: a presbiter példamutató életével tudja leginkább képviselni az egyházat, mert minden prédikációnál többet jelent az, hogy úgy éli az életét, mint ahogy azt mástól megköveteli.
A helyi lelkész néhány mondatban ismertette a helyi érdekességeket. Egeres 1263-ban már mezőváros. A település mai gótikus temploma 1390-ben épült, mely építmény az idők folyamán sokszor pusztult el. Templomában temették el 1573-ban Bocskai István erdélyi fejedelem Gábor nevű bátyját. 1910-ben építették az orgonát, mely pillanatnyilag nem működik, de ígéret van rá, hogy megjavítják. Ugyanebben az évben tartott népszámlálás adatai alapján 1374, többségben román lakosa volt, jelentős magyar kisebbséggel. 1992-ben a községhez tartozó településekkel együtt 7120 lakosából 3934 román, 2908 magyar, 272 cigány, 4 ukrán és 2 német volt. A gyülekezet ma mintegy 300 lelket számlál. Mivel a településnek nincs magyar iskolája, szombatonként tartanak magyar órákat külön a magyar, és külön a román gyerekek részére.
A konferencia után az egeresi kultúrotthonban megvendégelték a 70 résztvevőt. Mindenki lelki és gyakorlati tanácsokkal felvértezve indulhatott haza, hogy aztán a közös ügy, a megmaradás érdekében tovább végezhesse szolgálatát az Úr szőlőjében.
BECSKE ADRIENN
Szabadság (Kolozsvár)

Felismerni a kudarcban Isten kegyelmét
A reformátusok rohamos fogyatkozását nevezi a legfőbb problémának Fekete P. P. János, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka.
Egymás mellett sorakozó piros gombok, zöld kapcsolók. Ilyen biztonsági rendszert épített ki magának Fekete P. P. János, amellyel ellenőrizni tudta azt, hogy mi történik az udvarában. És ilyen biztonsági rendszere lehet Istennek is – sajátos, egyedi, amit még talán azok sem értenek gyakran, akikért ez a rendszer működik. Isten biztonsági rendszerében rengeteg olyan tényező van, amellyel nem számolunk, legyen szó kudarcról, betegségről, ezt bizonyítja a Kolozs megyei Egereshez tartozó Bogártelke gondnokának, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) főgondokának élete.
Az EREK-nél kamatoztatja tapasztalatát
Fekete P. P. János szavaiból ma is ugyanaz a féltő aggodalom érződik ki, amivel polgármesterként, majd alpolgármesterként szolgálta az egeresi közösségét, és valószínű ugyanez ad neki erőt, hogy a bogártelki gyülekezet gondnokaként a lelkipásztor segítője, az egyházkerület elnökségében pedig ügyvezető főgondnokként a püspök társa legyen. Saját bevallása szerint az adminisztrációban szerzett tapasztalatát a gyülekezet életében is fel tudja használni, bár nincsenek képletek, amelyeket át lehetne venni. Azt azonban mindenképpen fontos tudni róla, hogy minden nagy döntés előtt Isten segítségét kéri. Isten segítségét kérte akkor is, amikor polgármesteri mandátumért indult.
„Az önkormányzatnál kakukkfióka voltam. 1918-tól Egeresnek magyar választott polgármestere eddig csak én voltam. Beleéltem magam egy olyan dologba, amit először megbeszéltem az én Urammal. Uram, ez a szándékom, engedj, hogy nyerjek, ha ígéred, hogy te is velem leszel a lépéseimben. Így indultam el" – idézi fel kérdésünkre.
Hogyan működik az isteni kegyelem?
Azt mondja, amikor a második polgármesteri mandátum nem jött össze, akkor nagyon elkeseredett, csak később jött rá, hogy Isten nem hagyta cserben. „Rá egy fél évre, amikor a vércukorszintem kezdett visszaesni valamelyest, akkor jöttem rá, hogy Isten kegyelmesebb, mint ahogy azt kértem. Négy év alatt annyira felment a cukrom, hogy míg 2000-ben csak filmtablettákkal kezeltem magam, 2004-ben már negyven egység inzulint kellett adagolnom. Ekkor jöttem rá, hogyan működik az isteni kegyelem, megértettem, hogy mit üzen nekem az Úristen, hagytam, hogy ő formálja a lépteimet" – emlékezett vissza a nehézségekre. Fekete P. P. János két cikluson keresztül volt alpolgármestere a községnek, és bár mindkét tüdejében embóliát szenvedett, töretlen lendülettel szolgálja ma már gondnokként közösségét.
Pontos elszámolás
Egyházkerületi ügyvezető főgondnokként négy nagy problémát azonosít Fekete P. P. János. Az első a református emberek rohamos fogyatkozása. Amikor először tagja lett az igazgatótanácsnak, akkor az egyházi nyilvántartás szerint még 350 ezer református volt az egyházkerületben, ma már alig 300 ezer hívőt számlálnak, és a számuk továbbfogy. Ehhez kapcsolódik a második felmerülő gond is, a nyilvántartásokban számontartott, de az egyházzal valós kapcsolatban nem élő hívek elérése, amely szintén kihívások elé állítja az egyházat.
„A harmadik kérdés, ami foglalkoztat, az a kapcsolatrendszer, ami összeköti Európában a református egyházakat. Ez perspektívát nyújthat, vagy akár megfékezhet. A negyedik gond a lelkipásztorok körül van. Érdekes helyzetet látok kialakulni. Nem telnek be a helyek a teológián, nincs verseny, fennáll annak a veszélye, hogy gyengébb lelkipásztorok végeznek, és ez a minőségi romlás rávetítődik a gyülekezetekre, az egyháztagokra. Emellett azzal is gyakran szembesülünk, hogy a lelkipásztorok nem szabályszerűen vezetik a rájuk bízott közösségeket. Engem ez a nonkonformizmus személy szerint nagyon zavar, mert aki így számol el, az semmibe veszi az egyházközségét. A helyes elszámolás márpedig megtartja az embert a helyes úton" – összegzi mintegy életfilozófiaként az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka.
Kiss Gábor
Krónika (Kolozsvár)

Néppárt: tisztújítás Kolozs megyében
Április 22-én Székelyudvarhelyen tartotta Országos Küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt. A tanácskozáson országos alelnöknek választották Soós Sándort, a Néppárt korábbi Kolozs megyei elnökét. Az ezáltal megüresedett Kolozs megyei elnöki tisztség betöltése céljából május 24-én küldöttgyűlést tartott a Néppárt megyei szervezete.
A küldöttek a körösfői Mihály Ágnest választották meg megyei elnöknek. Fancsali Ernőt, a Néppárt kolozsvári szervezetének elnökét ügyvezető alelnöki feladattal bízták meg. Munkájukat alelnökökként Csüdöm Ferenc (Bánffyhunyad), Filep Sándor (Szék), Kis Júlia, Tök Eszter (Kolozsvár), Kurucz József (Kolozs), Péntek Levente (Egeres) és Láposi Csaba (Ördöngösfüzes) segítik majd. itthon.ma/erdelyorszag

Sztána kicsiny közössége nem csügged
Értekezlet az erdélyi református egyház kialakulásáról
A Kalotaszegi Református Egyházmegye Presbiteri Szövetsége tavaszi konferenciáját Sztánán szervezte meg, a református templomban, ahová a megyéhez tartozó egyházközség minden lelkészét, gondnokát és presbitériumát meghívták. A konferenciának „Az erdélyi református egyház kialakulása” címet adták.
Az összejövetel Pap Hunor, sztánai lelkész prédikációjával kezdődött. Az istentisztelet igei alapjául a Zsoltárok 42. fejezetének 6. versét választotta. Igehirdetése fő gondolatát az Istenbe vetett bizalom és hit képezte. Kiemelte, hogy Istennek biztosan van megoldása és útmutatása a megtartatásra. Nem kell félni, nem kell feladni, hiszen olyan sok időn keresztül a népünk megmaradt annak ellenére, hogy voltak mélységek is a történelmünkben. Nem a múltan kell merengni, hanem a jelenben kell megtenni azt, ami erőnkből telik. Nekünk pedig feladatunk példamutatásunkkal rávezetni a népet, hogy bízzon Istenben.
Ezután Kozma Erzsébet sztánai asszonytestvér verses köszöntője következett.
Ezt követően Gál Máté István, a presbiterszövetség elnöke üdvözölte az egybegyűlteket, akit a helyi lelkész követett. Pár mondatban ismertette a sztánai lakosság helyzetét, miszerint a faluban jelenleg 65 magyar és 10-12 román lakos tartózkodik. Hivatalosan 172-en élnek Sztánán, amelyből sajnálatos módon több mint 100-an csak ünnepnapokon látogatnak haza, viszont sok mindent próbálnak tenni a közösségért. Elmondása szerint a fogyatkozás keserűségre adhatna okot, de nem csüggednek, hanem több mindennel próbálkoznak a megmaradás érdekében. Ilyenek a különböző konferenciák, mulatságok, farsangi bál, mely azt a célt szolgálja, hogy minél több ember látogassa meg a kis falut, hiszen ilyen együttlétekből tudnak a tagok erőt meríteni. Sztánán 1602-től jegyzik a közösség létrejöttét, amikorra a református hit felvétele is datálható. A sztánaiak majdnem utolsókként veszik fel azt.
A köszöntések után következett Nagy Alpár, egeresi lelkész előadása a fent nevezett témában.
A lelkész az előadás legelején vázolta a reformáció idejében zajló történelmi eseményeket. Ezt az időszakot kulturális környezetváltozás jellemezte, amiben a régi egyházi normák sem voltak már tarthatóak. Akkor fedezik fel Amerikát, új szokások kerülnek a köztudatba, ömlik minden az új világból. Beindul a könyvnyomtatás, az írás, olvasás széles tömegeknek lesz elérhető. Ez a sok minden vezet az egyház megújulásához is. Amikor a kultúra változik, vagy maradunk, ahol vagyunk és elszigetelődünk, vagy változunk, és akkor fejlődünk.
Szintén a reformáció idejében kezdődik valamiféle nemzeti öntudatra való ébredés is, hiszen őseink anyanyelvükön akarják olvasni a bibliát. Felismerik, hogy az egyháznak nincs szüksége Rómára, a papok erős uralmára, hogy nem kell a hókusz-pókusz, szeretnék érteni az igehirdetést, egyszóval kezdenek öntudatra ébredni.
A 16. századot jellemzi még az egyetemes papság, amely szerint mindenki pap, az Isten és az egyén között nincs szükség egy felszentelt papi személyre. Régen a papok voltak a közvetítők. Az őseink jogosan érezhették úgy, hogy kimaradnak az Istennel való közvetlen kapcsolatból. Az egyház egy közösség, aminek a részesei szerettek volna lenni. Ez talán a legnagyobb hagyatékuk. Isten munkatársai vagyunk, ezért részt kell vállaljunk a lelki gondozásból. A presbiternek is ki kell vennie a részét a teherviselésből, a szolgálatból… A romlás, a pusztulás az elszigetelődéssel kezdődik, amikor már nem vagyunk benne a közösségben. Ezért minden igyekezetünkkel azon kell lennünk, hogy megmaradjunk a közösségben és mást se hagyjunk kiesni onnan. A templomok azért épültek, hogy megőrizzenek bennünket, kultúránkat, hát ne hagyjuk őket az enyészetnek. Az idősebb korosztálynak kell megtanulni a fiatalok nyelvét, hogy ők is érdekesebbnek tartsák az egyházi életet, továbbá megtanítani a gyerekeknek, hogy számoljanak Istennel.
A kávészünetet követően – amelyet a helybéli asszonytestvérek biztosítottak a résztvevők számára – az egybegyűlteket négy csoportra osztották, ahol lehetőség volt a hallottak megbeszélésére, megvitatására, tapasztalatcserére. Ezután minden csoport moderátora beszámolt a csoportban elhangzottakról.
A konferencia után a sztánai kultúrotthonban a közel 80 résztvevő megvendégelésére került sor. Mindenki lelki és gyakorlati tanácsokkal felvértezve indulhatott haza, hogy aztán a közös ügy, a megmaradás érdekében tovább végezhesse szolgálatát az Isten által neki kirendelt helyen.
BECSKE ADRIENN Szabadság (Kolozsvár)

Visszaállamosítást kiáltanak a Kós Károly tervezte mákófalvi kultúrotthon ügyében
Tudatos félrevezetést gyanít a néppárt Kolozs megyei vezetősége annak kapcsán, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákói kultúrotthont a református egyháztól. Az alpolgármester és a helyi lelkész ezzel szemben a felújítás szükségességével magyarázza a szimbolikus értékű adásvételt.
Lehetséges visszaállamosításra hívta fel a figyelmet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Kolozs megyei szervezete, amely arra hívta fel a figyelmet, hogy Egeres község önkormányzata alig 500 lejért vásárolhatja meg a mákófalvi kultúrotthon épületét, amely jelenleg a református egyház tulajdonában van. A Kós Károly által tervezett ingatlan átvételére vonatkozó határozatot keddi ülésén meg is szavazta a község képviselő-testülete, az adásvételi szerződést viszont csak később írják alá, az üzletet ugyanis előbb az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőségének is jóvá kell hagynia – értesült a Krónika az érintettektől. A tanácsülésen az RMDSZ öt és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hat tanácsosa igennel voksolt, a néppárt politikusa ellenezte az adásvételt, a két szociáldemokrata (PSD) tanácsos pedig tartózkodott. Péntek Levente néppártos tanácsos, az EMNP Kolozs megyei szervezetének alelnöke keddi közleményében kijelentette: az ingatlan azért cserélhet gazdát, mert Both György, Egeres RMDSZ-es alpolgármestere – aki korábban református gondnok is volt – tudatos félrevezetéssel meggyőzte a mákófalvi presbitériumot, hogy az épületet a felújítás érdekében el kell adni a helyi önkormányzatnak.
Péntek Levente azt is közölte: az épület, amelyet az 1930-as években Kós Károly tervezett, 1937-ben került a református egyház tulajdonába, jelenleg pedig viszonylag jó állapotban van.
Ezzel szemben Both György alpolgármester a Krónikának határozottan cáfolta, hogy az épület kielégítő állapotban van, elmondása szerint a korábban államosított, majd a mákói egyházközség által 2002-ben visszakapott épület felújítására az elmúlt 15 évben nem voltak források. „A kultúrotthon tetőszerkezete beázott, mert leestek a cserepek, bent lehullott a vakolat, szétment a padló” – sorolta a problémákat. Az ingatlanba ugyanakkor nem vezették be sem a folyóvizet, sem az áramot, nem rendelkezik mellékhelyiséggel, így csak bajosan lehet eseményeket szervezni, a falunak így nincs olyan közösségi tere, ahol esküvőket, kulturális eseményeket lehet tartani.
Az elöljáró lapunknak leszögezte: a karbantartás már nem elég, az épület teljes felújításra szorul, ami rengeteg pénzbe kerül. „A polgármesteri hivatal átvette, és úgy döntött, legfeljebb két éven belül teljesen új kultúrotthont alakítunk ki.
Melyik a jobb? Hagyjuk, hogy dőljön össze, mert az egyháznak nincs pénze, vagy adjuk oda valakinek egy jelképes összegért, aki felújítja?” – tette fel a kérdést Both. Hangsúlyozta: valamennyi szükséges engedélyt – beleértve a református püspökség jóváhagyását is – megszerezték, ezek nélkül nem döntöttek volna az ingatlan sorsáról. Az alpolgármester szerint Péntek Levente csak „kavarja a puliszkát”, a mákói közösség pedig tisztában van az adásvétel céljával. Both azt is közölte: az 500 lejes vételárat nem ő, hanem a presbitérium javasolta.
Lapunknak mindezt megerősítette Barabás Berta Erika, a mákófalvi református egyházközség lelkésze, aki arról számolt be: két éve került a kalotaszegi településre, a közösség pedig akkor jó ideje fontolgatta, hogy eladja a kultúrotthon épületét, mivel nem tudja fenntartani. Kifejtette: miután az egyház 2002-ben visszakapta az ingatlant, egy ideig használták, ott működött például a színjátszó kör, bevételeik is voltak, de felújításra nem volt pénzük, emiatt jutottak arra a megoldásra, hogy eladják az ingatlant az önkormányzatnak. A presbitérium egyébként 2012 novemberében úgy döntött: az épületet megmentés céljából átadják a helyi Kós Károly Egyesületnek, erre 2013-ban meg is kapták a püspöki jóváhagyást, de időközben a civil szervezet befejezte működését, ezért döntöttek az eladás mellett.
Az eladást ugyan jóváhagyta az Erdélyi Református Egyházkerület vezetősége, ez viszont még nem garantálja az üzletet, az adásvételi szerződést ugyanis csak akkor írhatják alá, ha az egyházközség ingyen használhatja az ingatlant, illetve az önkormányzat ténylegesen vállalja, hogy két–három éven belül elvégezteti a felújítást. Az adásvételi szerződést ugyancsak előzetesen jóvá kell hagynia a püspöki hivatalnak.
Szakértői felmérést kért a püspökség
Vincze Minya István kalotaszegi református esperes az MTI-nek kedden úgy nyilatkozott, maga is furcsának találta, hogy – miközben a református egyház Erdély-szerte az államosított vagyona visszaszerzéséért harcol – a mákófalvi gyülekezet ilyen könnyen lemond a vagyonáról. Hozzátette: az egyházközség arra hivatkozott, hogy nincsenek forrásai az épület fenntartására, és ezért látja szükségesnek az értékesítést. Az esperes ugyanakkor rosszallóan állapította meg, hogy az erdélyi magyar pártok politikai csatározásukba próbálják bevonni az egyházat. Kiss Gábor, az erdélyi református egyházkerület sajtóreferense az MTI-nek elmondta: a püspökség illetékes szervei jóváhagyták az adásvételi kérelmet, de – mint minden hasonló esetben – a mákófalvi kultúrház ügyében is szakértői felmérést kértek az egyházközségtől, hogy az adásvétel a reális áron történhessen.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)