60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96-os kutatása szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, ugyanis a népszámlálási adatokból eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy tekinthető magyarnak. Több mint tíz év alatt nagyon sok minden megváltozott. A modernizációval a hagyományos életvilág fokozatos eltűnik és a hatalmas méretű a migráció. A nyelvi tudatosság növekedett. Pozitív változás is történt, az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Kihalt az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a terepmunkát folytatja. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete. A csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás: 15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató. Tánczos Vilmos nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, de a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. /Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című írása megjelent a Moldvai Magyarság júniusi számában. / – 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – közölte Hegyeli Attila, a csángó oktatási program vezetője. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályozás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma, 48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Jelenleg a mintegy 1500 gyereket vontak be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. /Új “kemény számok” kellenek – Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? = Transindex. ro, szept. 17./

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban
kérdezett: Bakk-Dávid Tímea
Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.
Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.
- Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?
Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az. Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.
A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.
Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.
- Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?
− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya. A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%). Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él. Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak. A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.
A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását. A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.
- Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?
− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is. Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek. Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.
- Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?
− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban. A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.
Tánczos Vilmos: Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.
(folytatás)
Transindex.ro, 2011. március 16.
Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók?
Bakk-Dávid Tímea
60 ezer katolikus csángó ismeri valamilyen szinten a nyelvet egy ’94-96-os kutatás szerint. Azóta folyamatos a nyelvromlás. Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát.
Tánczos Vilmos néprajzkutató a moldvai csángók magyar nyelvismeretére vonatkozóan először 1994−1996 között végzett átfogó, minden csángó településre kiterjedő alapkutatást, folklórkutatói munkájával párhuzamosan. Mint a szelterszi társadalomtudományi táborban elmesélte, egy szoboravatáson fogalmazódott meg benne a kutatás gondolata: a szónokok ugyanis egymást túllicitálva előbb százezer, végül már négyszázezer moldvai csángóról beszéltek, ezzel szemben egy szociológus a rádióban nyilatkozva 3-4 ezer főt emlegetett. Ebből is látszik, hogy mennyire ideológiafüggő a kérdésre adott válasz: hányan vannak a csángók?
A falusoros becslés összegzését követően több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a “kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismer valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott. Több mint tíz év elteltével még mindig a Tánczos-féle számokat idézik tanulmányokban, újságcikkekben és kormányjelentésekben, sőt részben erre építik azokat a projekteket is, amelyek a csángók anyanyelvi oktatásának fejlesztését célozzák. Ugyanis más „kemény számok” nincsenek, illetve vannak ugyan népszámlálási adatok, ám azok adatsoraiból a a múlt század folyamán eltűnt a moldvai magyar etnikum. A legutóbbi, 2002-es népszámlálás szerint a 232 045 moldvai katolikus közül „hivatalosan” csak 2015 személy (0,86%) tekinthető magyarnak.
A kilencvenes években 110 települést járt végig a kutató. Idén nekifogott újra felmérni a magyarul valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusok számát: 2008-2009-ben 90-100 települést szándékszik végigjárni több szakaszban. Több mint tíz év alatt ugyanis nagyon sok minden megváltozott, felnőtt egy új nemzedék, a közösség nyelvismeretében és nyelvhasználatában is gyökeres változások történtek.
Az okok között ott van a modernizációval együtt járó akkulturáció, a hagyományos életvilágok fokozatos eltűnése és a hatalmas méretű migráció. Mindez azt eredményezte, hogy „a csángók által lakott településeken megváltozott a hagyományokhoz és a magyar nyelvűséghez való mentális viszony. A nyelvi tudatosság növekedett, aminek eredményeként a magyar nyelv vagy fel- vagy éppenséggel aláértékelődött” – állapítja meg Tánczos. Pozitív változás is történt, hiszen az utóbbi évtizedben – korlátozott módon, de – beindult a magyar nyelvű oktatás. Ez azonban becslése szerint a magyar nyelvet ismerő gyermekeknek csak mintegy 10−12%-át érintette. Szintén negatív tényező, hogy ebben az időszakban halt ki az az idős nemzedék, amely anyanyelvi szinten ismerte még a hagyományos kultúrát, ideértve a tájnyelvet is – elvesztésükkel a tudás átadásának esélye a fiatalabb nemzedékeknek drasztikusan csökkent. A nyelvismeret és nyelvhasználat felmérésének azért van jelentősége, mert ez az alapja a jogérvényesítésnek is. Az Európa Tanács 2001/1521-es ajánlása kötelezővé teszi a moldvai csángó kultúra és nyelv védelmét – persze csak ha a szóban forgó népcsoport ragaszkodik ezekhez.
És ha egyáltalán még ismeri ezt a nyelvet, amit a 19. század végén a népesség 80-90 százaléka beszélt ebben a térségben. Az újabb „kemény számokra” – amelyek nagy vonalakban valóban érvényesek, mert ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröznek – a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség van. Tánczos Vilmos a télen 36 csángó települést járt végig; a további terepmunkát két szakaszban végzi el, összesen mintegy 50 napot szánva a fennmaradó falvakra. Azt is megvizsgálja, egy-egy generációs csoport esetében milyen szintű a magyar nyelv ismerete: anyanyelvi szintű, második nyelvként használatos, már csak passzív – vagy bekövetkezett a nyelvvesztés utáni állapot, amikor nem értenek már magyarul. Az eddigiek alapján arra a következtetésre jutott, nagymértékű a nyelv stigmatizálása: a csángók esetenként ékes magyar nyelven mondják el, hogy ők nem tudnak magyarul, alulértékelik a saját nyelvüket. Ugyanakkor még egy olyan székelyes csángó faluban is, mint Somoska, hihetetlen mértékű a nyelvromlás:
15 éve a gyerekek is jól tudtak magyarul, ma már csak értenek, de kizárólag románul beszélnek. Moldvában nyelvcsere zajlik – szögezte le a kutató, hozzátéve, az csak íróasztal mellett megkonstruált elmélet, hogy kiegyensúlyozott kétnyelvűség létezik. A kutató abból indult ki, hogy egy-egy személy nyelvi kompetenciája generációs hovatartozásától, illetve a település nyelvi asszimilációs folyamatainak előrehaladottságától függ, ahol az illető él. A nyelvállapot meghatározási módszerei: belehallgat a beszélgetésekbe; beszédbe elegyedik, tesztel, kérdez; szabályos interjúhelyzetet teremt, ahol az alany „megmutathatja, mit tud”. A település adatlapjára minden megfigyelését, becslését felvezeti, többek között az is kiderül erről, a településen általában milyen nyelven tanítják beszélni a családban a kisgyerekeket, milyen nyelven beszél a nagyszülő az unokával stb. A kutató arra is törekszik, minden felkeresett településről legyen hangfelvétele, nemcsak hagyományos folklórműfajokról, hanem történetekről, mindenekelőtt élőnyelvi megnyilatkozásokról. A terepmunkát követően az öt nagy csángó csoporttal külön résztanulmányokban foglalkozik (Tatros menti székelyes csángók, Tázló menti székelyes csángók, Szeret menti székelyes csángók, déli csángók és északi csángók), majd összesítő zárótanulmányt ír az eredményekről és következtetésekről. A szelterszi társadalomtudományi táborban a folyamatban lévő kutatásról beszélve elmondta, nem lát lehetőséget a nyelvi asszimiláció megállítására, ám a magyar oktatási programot mindenképpen folytatni kell. Minden ideológiai körítés, az etnikai identitáshoz való nyílt vagy rejtett társítás nélkül. „Úgy gondolom, hogy a csángó oktatási program kivitelezőinek a jövőben arra is fel kell készülniük, hogy a magyar nyelvet az érdeklődők számára a nyelvvesztés utáni állapotban is tanítsák.
(...) A román nacionalizmus a nyelvi revitalizáció bármilyen kísérletét, sőt magát a „magyaróra” programot is, egykettőre a „Magyarországról jövő erőszakos magyarosítás” címkéjével látja el, de mindez nem akadályozhat meg abban, hogy egy ilyen nyelvi revitalizációs programra a legtermészetesebb módon tekintsünk, és a lehető legszakszerűbben felkészüljünk rá” – fogalmaz szelterszi munkaanyagában Tánczos.
– 20 vagy 21 településen lesz idéntől magyar anyanyelvi oktatás Csángóföldön, a tavalyhoz képest remélhetőleg Szitáson és Dumbraveniben is sikerül elindítani a csoportokat – tudtuk meg Hegyeli Attilától, a csángó oktatási program vezetőjétől. Az iskolai oktatási helyszíneket hatósági akadályoztatás miatt nem sikerült bővíteni, maradt a 15 település; az MCSMSZ oktatási programjában jelenleg 40 fölött van a pedagógusok száma,
48 az irodai adminisztrációs személyzettel. Az alapcél továbbra is a vertikális és horizontális bővítés, tehát mind a helyszínek, mind az egy településen magyarórára járó gyerekek számát akarjuk növelni, hiszen egyetlen olyan falu sincs, ahol minden csángó gyerek részt venne az oktatási programban – mondta Hegyeli. Idén az óvodás korú gyerekek oktatására hangsúlyosabban is figyelmet fordítanak: a szülők is jelezték, hogy jó lenne, ha – még akár nyáron is – lenne ahová beadni a gyereket. A hivatalos óvodai program után, napi foglalkozások keretében, ám egyelőre csak civil keretek közt, mintegy magyar nyelvű “gyerekmegőrzőként” működne ez, főleg azokban a falvakban, ahol van már az MCSMSZ-nek saját háza. Az óvodai foglalkozásoknak jövőtől szándékoznak hivatalos formát adni, hasonlóan, ahogy az iskolákban is működik. Idén a 120 jelentkezőből 12 olyan pedagógust vettek fel, akinek többnyire van tapasztalata kisgyerekekkel való foglalkozás terén is. Egy hónapon belül kiderül, hol és mekkora létszámmal sikerül az óvodai programot elindítani – tette hozzá az oktatási program vezetője.
Az MCSMSZ mintegy 40 településen 9000 magyarul értő vagy beszélő gyerek bevonását tűzte ki célul. Mint Hegyeli elmondta, ezt a Tánczos-féle számokból kiindulva, azt a népszámlálási korfára vetítve becsülték meg, ám mivel évek óta rendszeres napi kapcsolatban vannak az oktatási program falvaival, a tereptapasztalatok alapján pontosították is ezeket. Jelenleg a szövetség programja mintegy 1500 gyereket vont be, majdnem ezren az iskolában is tanulják a magyart mint anyanyelvet, heti 3-4 órában. A legutolsó módszertani táborban a pedagógusok bekezdésenként kielemezték Tánczos Vilmos Hozzászólás a moldvai „magyarórák” kérdéséhez című, Moldvai Magyarságban megjelent tanulmányát – mondta el Hegyeli. „Az alapgondolattal, miszerint nem szabad rózsaszín álmokat kergetni, egyetértünk: nyelvészeti szempontból ugyanis valóban nem beszélik
anyanyelvi szinten a magyart az általunk megcélzott csángó gyerekek zöme, pont emiatt is van szükség a nyelvi revitalizációra. Ám a jogi értelemben vett anyanyelvi oktatásból egy jottányit sem vagyunk hajlandóak engedni” – szögezte le.
A román törvények értelmében van ugyan lehetőség heti egy órában a magyar opcionális tárgyként való oktatására is, ám ennek biztosítása elsősorban az illető iskola vezetőségének jóindulatától függ, amiben jelenleg nem mondhatni, hogy bővelkednek. A megoldás abban az alternatív tantervben rejlik, amelyet az MCSMSZ kezdeményezésére, a román oktatási minisztérium égisze alatt a szórványban oktatók szakmai fóruma véglegesített, és amelyet kolozsvári szakértők is véleményeztek – közölte Hegyeli.
Ez az alternatív magyar nyelvi tanterv a román iskolákba járó magyar gyerekek számára íródott, és ötvözi az anyanyelvi oktatás módszertanát az idegennyelv-oktatáséval. A tanterv a szakma részéről készen van – a labda a minisztérium térfelén; a kisebbségügyi főosztállyal közreműködve nekik kell érvényesíteniük, hogy alkalmazható lehessen. Transindex.ro

Moldvában csángómagyarokat tanító pedagógusok továbbképzése Lakiteleken
A moldvai csángók magyar falvaiban élő és ott dolgozó pedagógusok részére szervezett egyhetes továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola.
A képzésen 22 csángómagyar településről harminc tanító vett részt, akik a magyar nyelvet tanítják a falvak iskoláiban - mondta az MTI-nek Márton Attila, aki a tanítók szakmai munkáját koordinálja Lakiteleken, de otthon Moldvában is.
A vendégek Banána, Buda, Diószeg, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Frumósza, Gajdár, Klézse, Kostelek, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a csütörtökön záruló rendezvényre, amelynek témája az erőszakmentes kommunikáció volt.
"Mindannyian elkötelezettek vagyunk a magyar nyelv tanítása iránt, iskolában és iskolán kívül, hogy óvjuk nyelvünket és kultúránkat, mert csak ez tarthat össze minket a következő ezer éven át" - fogalmazott Márton Attila.
Hangsúlyozta: az oktatási programban a tanító a kulcsember, mert rajta áll vagy bukik a magyar oktatás a faluban, mert neki kell megtalálnia az összhangot a hivatalos szervekkel, a gyerekekkel, a szülőkkel.
A Lészpeden élő tanító elmondta: az ezeréves határtól is csaknem száz kilométerrel távolabb fekvő négyezer lakosú település 80 százaléka csángómagyar. A családokban a szülők még beszélik a magyar nyelvet, a hivatalokban is lehet magyarul beszélni. A távoli település alpolgármestere felvette a magyar állampolgárságot, a példáját egyre többen követik - tette hozzá.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke 2012 decemberében járt Moldvában, akkor hívta meg a moldvai magyar oktatási programban dolgozó pedagógusokat a Bács-Kiskun megyei településre.

Moldvai csángókat tanító pedagógusok Lakiteleken
Másodszor tartanak a moldvai csángók magyar falvaiban élő és dolgozó pedagógusoknak továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskolán.
Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke csütörtökön a népfőiskolán tartott köszöntőjében hangsúlyozta: rendkívül nagy felelősség, de egyúttal óriási lehetőség is a moldvai csángó magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanítása. Az ott élő magyar családok éppen csak megértik a magyar szót, a történelmi múlttal, a vallással kell felébreszteni bennük, hogy hova is tartoznak – fogalmazott. Az Országgyűlés alelnöke szerint a moldvai magyar többségű falvakban a történelmi múlttal, a mai nehézségekkel szembesülve, bizonytalanságban élnek a csángó magyar családok. A pedagógusokat arra kérte, hogy segítsenek a helyi értéktár felmérésében. Szólt arról, hogy a Lakiteleki Népfőiskola ebben az évben a moldvai, a gyimesi és a szórványban élő csángók részére kollégiumot szervez. Lezsák fontos előrelépésnek nevezte, hogy a moldvai Bákó településen népfőiskola alapítását tervezik a Kárpát-medencei hálózat keretében.
A vendégek Bahána, Bogdánfalva, Buda, Csík, Diószén, Dumbravény, Ferdinándújfalu, Forrófalva, Gajdár, Kostelek, Külsőrekecsin, Lábnik, Lészped, Lujzikalagor, Magyarfalu, Nagypatak, Pokolpatak, Pusztina, Somoska, Szitás, Trunk, Tyúkszer, Újfalu és Szőlőhegy településről érkeztek a kedden záruló rendezvényre.
A Lészpedről érkezett Márton Attila programkoordinátor elmondta: 27 helyszínen 43 tanító mintegy 2200 gyerekkel foglalkozik. Fontosnak nevezte, hogy 2013 után idén is tart továbbképzést a Lakiteleki Népfőiskola számukra. Hozzátette: a nagyszülők egymás között az archaikus magyar nyelvet használják, sőt, gyermekeikkel is magyarul beszélnek, az unokák azonban többnyire románul beszélnek egymás között. A magyartanítás hatására egyre több fiatal magyarul beszél a másikkal, sőt, lehetőségük van Csíkszeredában magyarul továbbtanulni – tette hozzá. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egészségmegőrző program a Csángóföldön
Negyedik alkalommal fordult elő, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Közegészségtani Tanszéke és a Diakónia Keresztyén Alapítvány Marosvásárhelyi Fiókszervezete szervezésében, ezúttal a Vitalion cég támogatásával, egészségnevelési programot szerveztünk a Csángóföldön. Ennek során kollégáimmal együtt (dr. Bálint József, dr. Ferencz József Loránd és Filep Róbert, Ortoprofil) tematikus egészségügyi felvilágosító előadásokat tartottunk a helyes táplálkozásról, a dohányzás (pipálás) káros hatásairól, a daganatos és a szív-érrendszeri megbetegedésekről, a helyes testtartásról. Továbbá vérnyomást és testsúlyindexet mértünk, járási és testtartási vizsgálatot végeztünk, tanácsokkal szolgáltunk, kérdőíveket töltöttünk ki az egészséges életmódról, valamint a táplálkozási szokásokról. A gyermekek egy kis ajándékcsomagot kaptak, míg a felnőtteknek tombolasorsolást szerveztünk.
A június 15-17. közötti kiszállás során mintegy háromszázötven személlyel "találkozhattunk" (főleg gyermekekkel, de szülőkkel és nagyszülőkkel is) az öt helyszínen: Ferdinándújfalu, Lujzikalagor, Klézse (Buda, Tyúkszer, Pokolpatak), Dumbravén és Külsőrekecsin. Mindenhol nagy vendégszeretettel fogadtak.
Következtetésképpen kiemelendő, hogy Csángóföld szociális gondjai nagyobb figyelmet érdemelnek a Kárpátokon túli részek, így az Erdélyben élők részéről is. Az elszigeteltség, a szegénység, a munkanélküliség, az egészségügyi biztosítás hiánya, a helyenként gyakorlattá váló hátrányos megkülönböztetés miatt keveseknek adatik meg, hogy szakszerű orvosi véleményért és ellátásért fordulhassanak, ráadásul mindezt időben tegyék. Megállapítható továbbá, hogy a vizsgált közösségekben a szokásosnál nagyobb az igénytelenség a helyes higiéné iránt, gyakori a gyermekek helytelen lábbelihasználata, és feltűnően sok a kezeletlen magas vérnyomásos és a májcirózisos beteg.
A mi hozzájárulásunk egy csepp volt a tengerben. De úgy láttam, érdemes folytatni, más helyszíneken is jelen lenni, a kínálatot bővíteni. Rendszeres szűréssel, valamint az egészségnevelő-egészségfejlesztő tevékenység kiterjesztésével esély teremtődik a helyiek életminőségének a javítására, a távolság és a szegénység által létrejött esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölésére.
Prof. dr. Ábrám Zoltán. Népújság (Marosvásárhely)

Csengő vers Lujzikalagorban
„Ha ne lettek lenne ezek a tevékenységek, gyermekek sokan lett lennének, amelikek semmit hallottak magyarságunkról, csángó létünkről” – fogalmazott a klézsei születésű, Budán (klézsei falurész) élő Botezatu Viktoria abból az alkalomból, hogy vasárnap, a magyar szórvány napján tanítványaival részt vett a déli csángók egyik legmagyarabb falujában, Lujzikalagorban a Csengő vers elnevezésű zenés-játékos foglalkozáson, amelyre tizennégy faluból érkeztek gyermekek, hogy a baróti Kelekótya együttessel együtt a vers, a versmondás és a magyar nyelv zenéjének világában barangoljanak. Igaza van néne Viktorinak, az iskolai és iskolán kívüli magyarórák, a táborok, a népdal- és mesemondó versenyek segítik a moldvai csángó gyermekeket, hogy megértsék és megérezzék: ők is a magyar nemzethez tartoznak.
Valahányszor Moldvába indulunk, gondolatban felidézem a Tázló és a Szeret menti falvakban gyűjtött emlékeimet. A csángó folyók – ahogy én nevezem magamban – mentén húzódó települések lakóiról elsőként az imádságos nép kifejezés jut eszembe, majd rögtön a kirekesztettség következik, ami a történelem során oly mély nyomot hagyott a moldvai csángók életében, tudatában és nyelvében. Az 1990 utáni odafigyelés, a 2000-ben indított magyar oktatási program révén ugyan közelebb kerültek a magyar nemzethez, de a gyermekek és a fiatalok körében még nem egyértelmű, hogy hová is tartoznak. Ebben segíti őket a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a tizenöt esztendővel ezelőtt általa indított oktatási programot jelenleg működtető Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ).
Pogár László, az MCSMSZ elnöke úgy véli, a gyermekekben már kis kortól el kell ültetni a magyar identitást, öntudatot, hogy amikor nagyobbak lesznek, tudatosan vállalják fel és szülőként adhassák tovább. Szerinte az olyan programok, ahol több faluból vannak együtt a gyermekek, azért fontosak, hogy „ne féljenek, legyenek bátrabbak abban, hogy felvállalják, amit nekik tanítunk, ne érezzék, hogy el vannak zárva, derüljön ki számukra: a többi falvakban is beszélnek, énekelnek magyarul, s bár egy román tengerben vagyunk itt, Moldvában, kezdve az egyháztól a helyhatóságig minden románul zajlik, nem kell nekünk elfelejteni az identitásunkat, a kultúránkat, hagyományainkat és a hovatartozásunkat”.
Bármilyen kicsit, ha tudtam adni...
A pedagógusszövetség oktatási programjában tanító Ferencz Gábor ebben a tanévben érkezett Kolozsvárról Csíkfaluba, ahol „minden olyan természetes, a ház is nagyon otthonos, vannak nehézségek, ami városon nincs, fát és vizet hordani, de mindent megér, hogy látjuk, a gyermekek szeretik, amit tanítunk”. Ezt vallja Botezatu Viktoria is, aki 2000-ben az elsők között kezdett foglalkozni a gyermekekkel a saját nyári konyhájukban. Nem tanárként, hanem hagyományőrzőként vesz részt az oktatási programban, és úgy tartja, „bármilyen kicsit, ha tudtam nekik adni és tanítani a kultúránkról, énekről, viseletről, híres emberekről, szokásokról, akkor az jó, és ezt próbálom mai napig adni nekik”.
Néne Viktori azt mondja, sokat tanult az édesanyjától, aki „nagy szeretetű ember”, leginkább azt, hogy „minden emberben és minden gyermekben van jó, az benne van és az hozzá tartozik”. Az édesanyja csak másfél esztendőt járt iskolába, de megtanult olvasni, a családban soha nem beszéltek és nem imádkoztak románul. Viktori szerencsésnek tartja magát, mert Klézsén, ahol felnevelkedett, a legjobb énekesektől tanulta a csángó énekeket, mint Hodorog Luca és Bálint Erzsi.
Üdvözlégy Mária imádságot szereti, de egyetlen nap sem fekszik le esti ima nélkül: „Előbb, hogy sem lefeküdjem, kezeimet esszeteszem, hozzád emelem szűvemet, Istenem, áldván tégedet. Hogy nekem annyi jót tettél, veszélyektől megmentettél, s mivel ellened vétettem, bocsásd meg kérlek én nekem. Mert nyugton csak így alhatom, vigyázz reám őrangyalom. Ó, Mária édesanyám, kérlek, legyen gondod reám. Ámen. Én Istenem, őrözz meg tűztől, víztől, hirtelen haláltól, rossz embernek szándékától, az ördögnek hatalmától, mindennemű rosszaktól, minden rossz betegségtől mind az egészünket, s mindent, mi csak van házacskánk körül. Ámen.”
Mindig történik valami
Mámomtól tanultam elnevezéssel tartottak szeptemberben olyan találkozót, ahol idős asszonyok meséltek az egyházi ünnepekhez kötődő szokásokról, elmondták, melyik faluban mikor mit szoktak főzni ilyenkor, milyen imádságok, énekek tartoznak a különböző szentek ünnepeihez. „Test és lélek egyben van, nagyon sok imádság, étel és dudó (gyógynövény – szerk. megj.) kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz, és arra gondoltam, hívjunk el néhány idősebb asszonyt és gyermekeket, és beszéljünk ezekről” – mondta Petres László, aki Újtusnádról indult, Kolozsváron kezdte tanári pályafutását, és hat esztendeje tanítja Lujzikalagorban a csángó gyermekeket.
Októberben a hetvenes években elhunyt, ismert dioszéni kántortanítóról, Baka Andrásról elnevezett csángó mesemondó találkozót szervezte meg Petres László, aki úgy tartja, Baka András olyan a csángók számára, mint Benedek Elek a székelyeknél. „A felmenői háromszékiek voltak, nagyon sok háromszéki és csíki mesét hozott otthonról, azonkívül gyűjtött és kitalált meséket, románból is fordított, tehát volt egy tudatosság benne. Ez emelte ki az egyszerű mesemondók köréből, és arra gondoltam, ezt a tudatosságot a csángó mesék művelése terén jó lenne áthagyományozni. Néhány éve indítottuk a mesemondó találkozót, elhívtunk idős mesemondókat, a gyermekek meghallgatták őket, majd ők is meséltek.”
A harmadik kalagori őszi program, amit szintén az MCSMSZ támogatásával szerveztek, a Csengő vers – zenés-játékos bevezetés a versek, versmondás, a nyelv zenéjének világába. Negyediknek is mondható, hisz november 13-án, a magyar nyelv napján lujzikalagori gyermekek is részt vettek a Sepsiszentgyörgyön tartott Kriza János balladamondó, balladaéneklő és mesemondó versenyen.
A Csengő vers ötlete a magyarórákon született, ahol a versek ritmusát kidobogtatták, kitapsolták, néha ők költöttek hozzá dallamokat – mondja Petres László. „Láttam, hogy ez mennyire meg tudja mozgatni a gyermekeket, és sokkal többüket motiválja arra, hogy megtanulják a verset, esetleg dúdolják, mint amikor egy versenyen ki kell állni, mert nem mindenki tud ilyenkor úgy teljesíteni, mint egy közvetlenebb hangulatú környezetben, helyzetben. Az volt a tapasztalatom a szavalóversenyeken, hogy aki nincs eléggé birtokában a nyelvnek, nincs kellő lélekjelenléte, bátorsága, nem tud kibontakozni. Hiába tudja jól a verset, hiába szereti, mégsem tudja jól elmondani, és így nagyon sok gyermek csalódottan, rossz benyomással megy haza a versenyről.”
Zenés barangolás a Kelekótyával
Nos, ilyen csalódás nem érte azokat a gyermekeket, akik Bogdánfalváról, Budáról, Csíkfaluból, Dioszénből, Dumbrăveni-ből, Forrófalváról, Frumószából, Gajdárról, Külsőrekecsinből, Lábnyikból, Magyarfaluból, Máriafalváról, Nagypatakról, Trunkból érkeztek a lujzikalagori Csengő vers matinéra, ahol tapsolva, dobogtatva, serényen és lassún, csendesen és rikojtva ismételték ötször, tízszer Szilágyi Domokos mondogatóját: „Akinek a szeme kék, / takarója a nagy ég, / akinek a szeme zöld, / puha ágyat ad a föld, / akinek barna, / eledele alma, / akinek fekete, / liliom a tenyere.” Nagy sikert aratott Tarbay Ede Ősz-anyó című verse is: „Kontyos-kendős / Ősz-anyó / söpröget a kertben, / vörös-arany falevél / ripeg-ropog, zörren. / Reggel-este ruhát mos, / csupa gőz az erdő, / mosókonyha a világ, / a völgy mosóteknő.” Majd Weöres Sándor Marasztalója következett „Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat! / Ne menj, várj még: / mert e tájék / sötétben marad. / Ág nem himbál, / fecske nem száll, / béres nem arat. / Ó ne vidd el / két szemeddel / a napsugarat!”
Értelmező versmondás, verséneklés volt a javából, ahol a szavak csengése magával ragadta a gyermekeket még akkor is, ha a takarónak ők azt mondják, hogy plapuma (paplan), a feketének, feteke, nehezen értik, hogy a völgy miként lehet mosóteknő, és az sem teljesen világos számukra, hogyan lehetne marasztalni a napsugarat. Érthető, hisz számukra a magyar tanult nyelv, bár mámáik, tátáik anyanyelvként használják, de szüleik már a román nyelvet részesítik előnyben. Így nehéz megérteniük a vers rejtett üzenetét, szó szerinti fordításban gondolkodnak, és mert többségüknek a magyar szókincse nagyon szerény, inkább a vers ritmusa, zenéje az, ami megfogja őket, és nem a tartalma, értelme.
A baróti Kelekótya együttes (Boér Tímea – ének, furulya, Bogyor Attila – ének, gitár, Bogyor Gábor – ének, billentyűk, Oláh József – dob, perkúció, Vitályos Lehel – nagybőgő) éppen erre alapozva szedte ízekre, hangokra, hangsúlyokra a szavakat a Csengő vers napján, a hangszerek és az emberi hang segítségével a vers, a magyar nyelv csodálatos világába kalauzolva a gyermekeket. Akik nem kívülállókként hallgatták a Kelekótyát, hanem együtt tapsoltak, dobogtattak, csörgőkkel, zörgőkkel kísérték a zenészeket, majd maguk is készítettek hangszereket rizzsel, kukoricával töltött pléhdobozból, dióból, és olyan mulatságot csaptak, hogy a végére senki nem maradt ülve.
Tudatosan, lépésről lépésre
A lujzikalagori őszi programok, a Csengő vers, a Mámomtól tanultam imádságos nap és a Baka András csángó mesemondó találkozó igazi nyertesei a gyermekek, akik az oktatás melletti programok által még közelebb kerültek a magyar nyelvhez, kultúrához, a csángó hagyományokhoz. És nem csak Lujzikalagorban történik meg időről időre ez a csoda. A Tázló és a Szeret menti falvakban tanító magyar pedagógusok, hagyományőrzők kis lépésekben, de reményeik szerint annál maradandóbb nyomot hagyva csepegtetik a gyermekekbe a magyar szót, amely csak akkor válik sajátjukká, ha közösségben használják.
Ennek feltételeit kívánja megteremteni programjaival a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, valamint minden támogató, aki egyetlen magyar nemzetben gondolkodik, amelybe a moldvai csángók is beletartoznak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trunkon jártunk a IV. Tánc és Hujjogató Találkozón
Negyedik alkalommal szerveztek Tánc és Hujjogató Találkozót június 11-én, szombaton a Bákó megyei Trunkon. A Bákótól 15 km-re, a Szeret folyó partján fekvő csángó településen több környező csángó faluból érkeztek hagyományőrző csoportok a rendezvényre. Délelőtt gyerekfoglalkozásokat tartottak (kézművesség, furulyaoktatás, moldvai táncok oktatása, hujjogatás oktatás), majd a közös ebéd után az általános iskolások mutathatták be tánc- és hujjogató tudásukat a hatalmas sátorban felállított színpadon. Este a felnőtteké volt a terep, a közös vacsora után ők léptek színpadra (ezt sajnos már nem várhattuk meg). A trunki hagyományőrző csoport, a trunki magyar oktatás (Botezatu Franciska tanító néni), a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége és Dobozi Róbert falugazda által szervezett rendezvényen a következő településekről érkeztek csoportok: Forrófalva, Buda, Diószén, Diószeg, Lészped, Dumbravén, Gajdár, Külsőrekecsin, Lábnyik, Somoska, Pusztina, Rácsila, Pokolpatak, Nagypatak, Lujzikalagor, Magyarfalu, Máriafalva, Klézse. A helyi hagyományőrző csoport mellett fellépett még a Csángó Továbbtanulók közössége is. Néhány gyerek betegsége miatt a frumószaiak ezúttal „igazoltan” hiányoztak, Máthé Krisztával és Neagu Adriánnal viszont nagy öröm volt találkozni. Köszönettel tartozom László Juditnak, az ő segítségével vehettem részt a rendezvényen.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Elűzték a telet és a bennük rejlő félelmeket (Csángó nagytalálkozó Bákóban)
„Sügüdeje régebben, nagyapáim, nagymámáim mesélték nekünk, hogy mikor jöttek a húshajat napok, akkor innapoltak a családok, ettek, ittak, vigadtak, mulattak. De azt mondták, akkor az utolján este nem szabad kimenni a mezőre, mert jő a verekedés, a háború. Jön a Csontkirály és Babkirály ” – Dobos Rózsa külsőrekecsini hagyományőrző asszony mesével indította a farsang lezárását, a tél elűzését jelképező Csontkirály és Babkirály elnevezésű szombati rendezvény kulturális programját. Az esemény jelentősége, hogy Bákóban még soha nem tartottak ilyen nagyméretű csángótalálkozót. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) szervezésében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával rendezett farsangzáró több mint ötszáz résztvevője huszonnégy csángó faluból érkezett, bemutatkoztak a hagyományőrző csoportok, a közös vacsora után pedig a táncházban folytatódott az ismerkedés és a felszabadult mulatság.
A moldvai csángók saját környezetükben ritkán találkoznak úgy, hogy hagyományos viseletben, csángó identitásukat felvállalva, több faluból egyszerre legyenek jelen, és bátran kimondják érzéseiket, gondolataikat. Az 1989-es fordulat után, 1990-ben Lészpeden és Pusztinán gyűltek össze nagyobb tömegben, majd szerre a magyar házak avatásakor és más ünnepeken találkoztak egy-egy faluban, de a rendszeres találkozók inkább a gyermekeket érintik a különböző versenyek alkalmával.
A bákói, bogdánfalvi, csíkfalusi, diószegi, diszéni, dumbrăveni-i, ferdinándújfalusi, forrófalvi, frumószai, gyimesbükki, klézsei (és a hozzá tartozó Buda, valamint Tyúkszer csoportja), külsőrekecsini, lábnyiki, lészpedi, lujzikalagori, magyarfalusi, máriafalvi, nagypataki, pokolpataki, pusztinai, szászkúti, újfalusi, trunki, somoskai csoportok a három csángó folyó – Szeret, Tázló, Tatros – mentéről hozták sajátos viseletüket, dalaikat, táncaikat: fiatalok, de többségében középkorúak és idősek jöttek el, ahogy ők mondják, a csángó fővárosba.  A rendezvény egy perc néma csenddel kezdődött a januárban elhunyt Solomon Adrian emlékére, aki 2007 és 2014 között irányította a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, majd a pusztinai asszonycsoport a régi miatyánkot énekelte. Pogár László, az MCSMSZ elnöke köszöntőjében egy nagy családhoz hasonlította a jelen lévő csángó közösséget, ahol a résztvevők megismerhetik egymás hagyományait. Kőrösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja Adjon a Mária! köszöntéssel üdvözölte a jelenlévőket, és hangsúlyozta: „nyelvünk és hagyományaink határoznak meg minket, és az a tény, hogy itt vagyunk most, azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat, amennyire a jóisten arra nekünk lehetőséget ad, jól végzi a dolgát az MCSMSZ, jól végzik a dolgukat a tanítók a településeken, jól végzik a dolgukat a hagyományőrzők, és jól végzi a dolgát a csángó magyar társadalom, hiszen megőrzik őseik hitét, és nemcsak megőrzik, hanem át is adják azt őseik csángó nyelvével együtt.” A találkozón bemutatkozott a külsőrekecsini, lujzikalagori, dumbrăveni-i, máriafalvi, csíkfalusi, gyimesbükki, lábnyiki, trunki csoport és a Csíkszeredában tanuló csángó diákok Izva együttese,  akiket hagyományőrző csángó muzsikusok – Legedi László István (Klézse), Hodorog András (Tyúkszer), Stanciu Ian (Parava), Kovács Gábor (Pusztina) és a sepsiszentgyörgyi Melkuhn Róbert, Csibi Szabolcs, Kelemen István, Lőrinczi Zsolt, Fazakas Lajos, valamint a magyarországi Zsobokorszki Ferenc kísért.
Lássák, mennyi csángó van
A gyermekekkel való foglalkozás nagyon fontos, de a szülőkhöz is közel kell vinni a hagyományok világát ahhoz, hogy értelmét lássák annak, amit a gyermekek a magyar oktatási programban tanulnak – mondta lapunknak Pogár László. „Sokan elmondják, mennyire sajnálják, hogy gyermekkorukban ezekre az értékekre senki nem hívta fel a figyelmet, és arra sem, hogy fontos megőrizni a hagyományainkat.” Az MCSMSZ vezetője szerint igaz, hogy a fiatalok közül sokan elmennek külföldre, „de ha a szülők buzdítják a gyermekeiket, hogy őrizzék a hagyományt, amikor nekik gyermekeik lesznek, ők is továbbadják, amit otthon, a falujukban tanultak”.
Duma András, a Szeret–Klézse Alapítvány elnöke, csángó költő, hagyományőrző lapunknak azt mondta, a Csontkirály és Babkirály rendezvény nagyon fontos, mert ez már egy lépés, hogy nem Budapesten tartanak csángótalálkozót, hanem Moldvában. „Én azt kívánom, ez oda fejlődjék, hogy Bákó főterén mutatódjunk fel, ott vonuljunk fel, lássák, mennyi csángó van.” Nyisztor Tinka, a pusztinai Szent István Egyesület elnöke, az MCSMSZ vallásügyekért felelős vezetőségi tagja szerint is „fontos, hogy saját fővárosukban történjék valami őket érintő, itthon tudják megmutatni, hogy ők is valakik. Mert a falvakban, elszigetelten a magyar házban megmutatkoznak, ahol más nem látja, ahol nincsenek a pap szeme előtt, ez ahhoz képest nagy lépés, ez más dolog, ezt mindenki érzi. (…) Felvállalja önmagát, és azt is pontosan érzi, hogy fel is vállalhatja, mert ha már a fővárosban van egy ilyen rendezvény, akkor tudja, hogy többet nem kell félni attól, hogy otthon elveszik a nyugdíját, mert ezzel ijesztgetik, és azzal is, hogy a pap nem fogja eltemetni.”
„Mi szeressük, azér gyűlünk essze”
„Amikor én hétéves vótam, mentem a templomba, hogy elsőgyónó legyek, magyarul tanultam meg az imádságot, az ötparancsolatot. Magyar misék vótak nálunk. Gyergyina páter vót, most meg van halva. De osztán errefelé többet nem engedték, hogy magyar mise legyen, elcserélték, hogy csak oláhul mondják a miséket nálunk” – meséli a 71 éves lészpedi Miska Anna. Asszonytársaival hetente egyszer guzsalyast tartanak, most a böjtre és a húsvétra készülve énekeket tanulnak. „Mi szeressük, azér gyűlünk essze, s énekelünk.” A lészpedi csoporttal érkezett a bákói találkozóra Tóth Mária is, aki négy osztályt magyar iskolában tanult. „Vajok születve a negyvennyolcban, kám ötvennégyben indultam iskolába. Vótak magyar tanárnék, vót Bandi tanító néni, vót Zsombor, vót Zoli, Zudor, sok tanárok vótak magyarok. Tudok olvasni, nem tudok írni, elfelejtettem. Mikor még adnak könyveket, akkor olvasok. Mondunk meséket, tanulunk imádságot es. Hosszú esztendőbe, melyiket tudjuk a faluból az öregektől, mind aztot fújjuk. Nem tudunk beszélni olyan tiszta magyarul, mint magik, ennyit tudunk, így tudunk, csángók vagyunk.” Falustársa rögtön kiigazítja, hogy azért mégiscsak tisztábban beszélnek magyarul ők, mint más csángó faluban. „El lehet jön Lészpedbe, jobban megértődik a lészpediekvel, mint a kalagoriakkal, vagy Klézsébe, Somoskába. Ki hogy tanulta a szülőktől kicsi koriktól. Azok tanulták úgy kicsi koriktól, mi így. Nekünk anyókáink úgy mondták örökkétig, hogy mi a székelyekből vagyunk idehozva. Azt mondta nekem a sztrebunikám, hogy mikor idehozták ezt a Lészpedet, huszonöt familia vót csak, s onnét szaporodtak osztán. De most Lészped nagy falu, el lehet jöjjenek. Mi, a régiek, le a kalappal, mi szeressük a magyart” – mondja a 77 éves Imre Ilona.
Minden találkozás jó – véli a külsőrekecsini Gyurka Valentin, aki feleségével és négy gyermekével januárban maradt otthon nélkül, amikor porig égett a házuk. Ennek ellenére Valentin vezette a külsőrekecsini asszonycsoportot, velük táncolt és énekelt, azt mondta, most ez a feladat, erre koncentrál. Szerinte nagyon fontos ez a csángótalálkozó, „mert míg régebben a búcsúkba eljártak egymáshoz a falvak, a jelenlegi fiatalok nem mennek, megszűnt az ilyen szomszédolás”. Dobos Rózsával és Szarka Melicával, aki 1989 után alapította a külsőrekecsini tánccsoportot, hármasban tanítják a gyermekeket és a felnőtteket.
„Eljöttem, s megvigyázkodok” – mondja a 83 éves tyúkszeri Szájka Katalin, aki az egyik legidősebb résztvevője volt a csángótalálkozónak, és a csíksomlyói búcsúk kivételével soha nem volt ennyi csángóval egy helyen.
„Nem tudjuk, hogy csángó bál-e, guzsal-e, de mi itt vagyunk” – mondják a pusztinai asszonyok, akik közül Timár Margittal, Szőcs Tinkával, László Margittal, Szőcs Katalinnal, Tamás Magdolnával és a pucinai Csobán Magdával már több csángó rendezvényen találkoztunk, másokkal együtt oszlopos tagjai a pusztinai hagyományőrzőknek.
A lujzikalagori csoportban énekelt Pillancs Mária is, amit tud, a mámáitól tanulta – mondja. A szintén kalagori Funar Antal emlékszik arra az időre, amikor Jászberényben volt „urálni” csángó viseletben még néhai Antall József miniszterelnöksége idején. A bákói találkozóról úgy véli, „jó, hogy csánnak ilyen dolgokat, mert lassan-lassan elfelejtjük azt es, mit tudunk”. Bulál Krisztina Külsőrekecsinből származik, de 2000 óta férjével Dumbrăveni-ben él. A kezdetekről mesél: „1998-ban vót a nagy árvíz Rekecsinben, s akkor mi kiköltöztünk. Ott legelő vót, s kinek a nagy víz elvitte a házát, csinált oda házat. S akkor úgy épült Dumbrăveni. Nekünk nem vitte el a víz a házunkat, csak a férjem édesanyáinak vót egy helyük, földjük, s akkor oda csinált a férjem házat. S akkor mentünk ki mi kétezerbe, met akkor házasodtunk.”  Krisztina régóta táncol a külsőrekecsiniekkel, és amikor tavaly, az első Csontkirály és Babkirály-estre készültek, tánccsoportot alapított Dumbrăveni-ben is. Ilyen hozadéka is van ennek a találkozónak, és nem ők az egyetlenek, akik csak mostanság élesztgetik a régiek tudását.  Bogdán Gătu Klárával, Magyarfalu énekes nagyasszonyával sem először találkoztunk. Lapunknak elmondta, sokat ér nekik ez a rendezvény: „Mert ha ne lettek lenne ezek a gyűlések, hogy mükünköt esszegyűjtsenek valahova vaj elvigyenek, akkor ezek a ruhák elvesztek lenne éppen mind. Többet senki nem csinált, többet senki nem varrt, senki nem szőtt, s most, hogy lássák, hogy a gyerekeket is iskolából táncolni viszik, énekelni viszik, akkor minden anyuka azt nezi, vajon honnan kapna, hogy vegyen vagy varrjon ilyen ruhát. Akkor mindenki meghagyta azután a csángó ruhát, többet nem adták el pénzért senkinek, hanem mindenki hagyja magának otthon a csángó viseletet.” Klára asszony a nagymamája által varrt ingben érkezett Bákóba, nagyon vigyáz rá, azt mondja, a csángó viselet olyan, mint az írott tojás, minden darabja olyan szép és értékes. Nemcsak a csángó viselet, hanem az énekek és az imádságok megszállottja is, bár édesanyja nem járt soha iskolába, mégis minden magyar imádságot tudott. Őt gyermekkorában ez nem érdekelte, felnőttként kezdett hozzá a gyűjtéshez asszonytársaival együtt. Szervez, tanít az iskolában, s bár időnként vannak nehézségek, azt mondja, „nem lehet, hogy vajegy kőbe meg ne botlójál valahol, de elrúgjuk, s mejünk eléfelé”.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lassítanák a nyelvváltást: kiterjesztenék a csángó oktatást
A kisgyerekeket is bevonná moldvai oktatási programjába a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, hogy a lurkók még a szótárrobbanás előtt, első nyelvként sajátíthassák el a magyart. A csángóföldi pedagógusok szerint a program szélesebb alapokra helyezése lassíthatná a nyelvváltás folyamatát.
Óvodáskorú, sőt annál kisebb gyerekekre is kiterjesztené a Moldvai Csángó Magyar Oktatási Programot a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ). A kisebbek számára idén kísérleti jelleggel három Bákó megyei településen beindított iskolán kívüli foglalkozásokat a 2017/2018-as tanévtől újabb helységekre terjesztenék ki, így érve el, hogy a kicsik még a szótárrobbanás előtti időszakban (1,5-2 éves korban, amikor a gyerek szókincse nagyon hirtelen megnövekszik) találkozzanak, ismerkedjenek a magyar nyelvvel – mondta el a Krónika kérdésére Márton Attila programfelelős.
A magyar kormány támogatásával fenntartott csángóföldi oktatási program koordinátora elmondta, jelenleg 29 Bákó megyei közösségben zajlik a magyar nyelv oktatása, legtöbb helyen hivatalos, iskolai keretek között, csupán az oneşti-i útvonalon, Újfalu, Szőlőhegy, Szitás és Bahána településen korlátozódtak iskolán kívüli tevékenységekre.
Márton Attila kifejtette, a legtöbb településen már régóta jelen vannak oktatóik, élvezik a közösség bizalmát, így a jövőben az a céljuk, hogy elmozduljanak az óvodáskorú, vagy ennél is kisebb gyerekek irányába.
„Ez lenne igazából a jó alaphelyzet, akkor a gyerekek már egy egészséges kétnyelvű környezetben kezdenének el beszélni” – indokolta a döntést a programfelelős, elmondva, hogy a tervek szerint oktatóik napi két-három órát foglalkoznának a másfél évesnél idősebb, de még nem iskoláskorú gyerekekkel. „Az lenne az ideális, ha még a szótárrobbanás előtt naponta olyan környezetben tartózkodnának, ahol magyarul beszélnek velük: így a magyar nem lenne egy utólagos, felvett második nyelv számukra” – indokolta az új célkitűzést Márton Attila.
Elmondta, a kisebb gyerekek oktatási programba való bevonására már a júniusban befejeződött 2016/2017-es tanévben is kísérletet tettek, Magyarfaluban, Pusztinán és Lészpeden foglalkoztak kisgyerekekkel is oktatóik, és a következő tanévben újabb helységekben vezetnék be az újítást. „Reméljük, hogy jövőre több oktatási helyszín lesz, ahol az oktatónak lesz ideje és energiája, hogy a kisebb gyerekekre is figyeljen” – jelentette ki Márton Attila, aki szerint az apróságokkal iskolán kívüli tevékenységek keretében foglalkoznának a pedagógusok.
Folyamatos a nyelvváltás
A kezdeményezést, hogy minél fiatalabb korban kezdjék el a magyar nyelv oktatását a Csángóföldön, Petres László is hasznosnak tartja, aki nyolcadik éve tanítja magyarra a csángó gyerekeket Lujzikalagorban. Minél kisebb korban kezdenek el magyarórára járni a gyerekek, annál inkább kötődni fognak ehhez a későbbiekben, mondta a pedagógus, de az esetleges buktatókra is felhívta a figyelmet.
Kifejtette, a Moldvai Csángó Magyarok Szövetségének (MCSMSZ) alkalmazottjaként maga is foglalkozik óvodáskorúakkal, négy-ötéves tanítványai maguktól, többnyire nagyobb testvéreikkel kezdtek el magyarórára járni. „Az elsők között voltam a programban, aki óvodáskorú gyerekeket is befogadott, de nincs lehetőség arra, hogy összeszedjem őket és csak velük foglalkozzak” – magyarázta.
A nyelvváltás folyamata – amikor a magyar helyett románul kezdenek beszélni, vagy párhuzamosan használják mindkét nyelvet a csángók – mindenik faluban megfigyelhető, egyes helyeken előrehaladott, máshol kevésbé előrehaladott formában. Nagy eltérések lehetnek a települések között, van, ahol jó a nyelvállapot, nemcsak az idősek ismerik és beszélik anyanyelvi szinten a magyart, hanem a 20-30 évesek is használják, mondta Petres Lészpedet, Pusztinát, Klézsét, Külsőrekecsint, Dumbravént, Magyarfalut, Lábnyikot említve példaként. „És vannak falvak, ahol a fiatal korosztály ért, de már nem nagyon beszél, és olyanok is, ahol annyira kevéssé tudnak már magyarul, hogy nem vállalják fel, még szüleik, rokonságuk előtt sem” – magyarázta Petres László.
Elveszőben az organikus csángó világ
Lujzikalagor például öntudatos, nagy hagyományokkal rendelkező település, ahol a 90-es évek elején történt a nyelvváltás, amikor az óvodába, iskolába járó gyerekek már második nyelvként hozták otthonról a magyart. „A jó nyelvállapotú falvak többségében most zajlik ez a folyamat, és ha az oktatási programnak lenne egy szélesebb alapja, ki tudna teljesedni egy napközi- és óvoda programban, az sokat segítene abban, hogy ha nem is áll meg, legalább lelassuljon” – magyarázta a csángóföldi pedagógus.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)