A hatszáz fős Domahida faluban szinte ugyanennyi a magyar anyanyelvű lakosság száma, annak ellenére, hogy magyarnak mindössze száznyolcvan személy vallja magát. Rajtuk, s néhány, magát svábnak vallón kívül a lakosság kétharmad része román görög katolikus. Vékony Mihály lelkész elmondta, hogy a reformátusok lélekszáma jelenleg százhatvankilenc. Fogyatkozóban vannak - 1998-ban két keresztelésre öt, ez év elejétől mostanáig egy keresztelésre négy temetés jutott -, az elmúlt két évben külföldi adományok révén sikerült a templomot felújítani. Egy éven belül megoldódik az ivóvíz-ellátás a faluban. Az anyagi fedezetet az évi rendszerességgel ide látogató holland vendégek fogják biztosítani. /Domahida. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 3./

Közel 66 ezer hektár termőföldet öntöttek el a megáradt folyók az elmúlt napokban. Ápr. 9-i adatok szerint 15 megye 410 településén okozott komoly károkat az árvíz (köztük Fehér és Beszterce-Naszód megyékben) 233 hidat, 3093 lakóházat, 3477 gazdaságot mosva el. Az országos útigazgatóság jelentése szerint az elmúlt időszakban 117 községi, 47 megyei, és 15 országút bizonyult többé-kevésbé járhatatlannak. /Országszerte pusztított az árvíz. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 10./ Tovább emelkedett a Kraszna vízszintje Domahidánál. Ápr. 7-én Kaplony határában megindult az átfolyás a töltések tetején. Szerencsére sikerült időben intézkedni, és megelőzni az árvizet. A Szatmár Megyei Katasztrófaelhárító Bizottság elvégezte a múlt heti áradás következtében keletkezett károk hozzávetőleges felmérését. A tavaszi áradás nyolc községet érintett: Szokond, Szopor, Borválaszút, Csaholy, Berekszó, Bogdánd, Hadad, Ákos. Az árvíz 177 lakóházban, 215 gazdasági épületben tett kárt, valamint közutakat, egy közúti és három kanális fölötti hidat rongált meg. A becslések szerint összesen 23 780 hektár szántóföld került víz alá, amely 17 milliárd lejes kárt jelent. Az építményekben keletkezett kár hozzávetőleges értéke húszmilliárd lejre emelkedik a felmérés szerint. A Krasznán, Domahidánál szintén harmadfokú volt a készültség, tegnap 17 órakor 563 cm-es volt a vízállás, ami 13 cm-rel haladja meg a veszélyességi szintet. De csökken a vízszint, Szopornál például már az elsőfokú készültség sincs érvényben. A Szamos áradása is megállt, tegnap 16 órakor Szatmárnémetinél 536 cm-t mértek (a pénteki 600 cm helyett), ami elsőfokú készültségnek felel meg. /Fodor István: Megint eső jön: megismétlődhet a múlt heti áradás. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 10./

Frunda György államelnökjelölt a szatmárnémeti kampánynyitó ünnepség után a Szatmár megyei RMDSZ vezetőségének kíséretében Dobahidára utazott, ahol megkoszorúzta az 1711-es szatmári béke tiszteletére állított emlékművet. Innen Nagykárolyba látogatott, a polgármesteri hivatalban megvitatták Nagykároly legégetőbb gondjait /anyanyelvi oktatás, az elkobzott ingatlanok visszaszolgáltatása, szociális lakásépítés/. Ezután Érmihályfalvára látogattak el. Az alprefektus, illetve a bihari képviselő- és szenátorjelöltek a megyehatáron fogadták Frunda Györgyöt és kíséretét. Érmihályfalván az államelnökjelölt ismertette az RMDSZ választási programját. Az érmihályfalvi fórum előtt megtekintették az érsemjéni határátkelőhelyet, amelyet október 23-án valószínűleg Orbán Viktor miniszterelnök nyit meg a nemzetközi forgalom számára. Ugyanitt megkoszorúzták Kazinczy Ferenc mellszobrát, és megtekintették a magyar nyelvész szülőháza helyén épített Kazinczy-emlékházat. Frunda György kifejtette: több mint 6 000 magyar diák tanul anyanyelvén a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen (négyszerese, mint 1996-ban), ám ez nem jelenti azt, hogy lemondtak volna egy önálló állami magyar egyetem létrehozásáról. /(Szász Attila): A kampánykörút folytatódott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 16./

"Az idei rendezvényen is nagyszámú érdeklődő vett részt a domahidi vasútállomás melletti emlékműnél, amelyet a szatmári béke emlékére állított a MÁV. Muzsnay Árpád, a rendezvény főszervezője ünnepi köszöntőjében kitért arra, hogy a majtényi fegyverletételt szenvedélyektől mentesen, a történelmi tények árnyalt elemzésével kell értékelni. Hármas évforduló az idei: 325 éve született II. Rákóczi Ferenc, 290 éve kötötték meg a szatmári békét, 130 éve adták át a Szatmárnémeti-Nagykároly közötti vasútvonalat. A megemlékezésen George Vulturescu, a Szatmár Megyei Művelődési Igazgatóság igazgatója, Köpeczi Béla budapesti történész, Fülöp István, Mátészalka alpolgármestere és dr. Németi János nagykárolyi történész méltatta az eseményt. /Az élő Rákóczi. Megemlékezés és koszorúzás a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 30./"

Az EMKE és a Kölcsey Kör által 1990?ben elindított hagyomány szellemében ápr. 27-én megtartották a Majtényi síkon (a domahidi vasútállomás mellett) a szokásos emlékünnepséget az 1871?ben felavatott emlékműnél, amelyet 1711?ben, a Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc fegyverletételének emlékére állítottak. Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke és a Kölcsey Kör elnöke köszöntötte a résztvevőket. Fellépett fel a kismajtényi református egyházközség kórusa, majd Visnyai Csaba irányításával a nagykárolyi Római Katolikus Iskolaközpont kórusa és szavalócsoportja. /E. Gy.: Megemlékezés a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 29./

Megjelent egy könyv az Ecsedi-lápról. Végh Balázs Béla, a szatmári tanítóképző főiskola tanára, a könyv egyik szerzője emlékeztetett: Az egykori láp peremén született Ady, Móricz, Kaffka, Krúdy szinte egyszerre emeli be a lápot a század eleji magyar irodalomba. Az ismert nagykárolyi régész, dr. Németi János az Ecsedi-láp vidékének településtörténetét rajzolta meg. Az élő falvak (Kaplony, Kálmánd, Börvely, Domahida, Kismajtény, Nagyecsed, Vállaj, Mérk) után képet adott az elpusztult településekről, nevesen Tagyról, Kozárdról, Szentmártonról, Bobáldról és Ebesfalváról. Karácsonyi Károly az Ecsedi- láp kialakulásáról és lecsapolásáról értekezett. Napirenden van a láp rehabilitációja, egy részének visszaállítása. Mára egyértelműen kiderült, hogy a száz évvel ezelőtti lecsapolással nem csak nyert (elsősorban termőföldet), de sokat vesztett is a vidék. /Sike Lajos: Lápi könyv. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 28./

"Júl. 27-é harmadik alkalommal rendezték meg Majtény napját. Gheorghe Todut a román nyelv és a nemzeti egység védelmében mondott beszédet, a kismajtényi és domahidi iskolák tanulói pedig román hazafias versekből és énekekből álló műsorral köszöntötték a meghívottakat. A műsorban miért nem szerepelt egyetlen magyar műsorszám sem? Iepure Zoltán nagymajtényi tanácsos adta meg a választ: minket nem hívott senki. Mi a magunk falunapját megtartjuk majd Nagymajtényban, a Mária-búcsún. /E. Gy.: Majtény napja a község román lakosságának ünnepe volt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 28./"

"Szatmár megyéből kb. 5000 német etnikumú román állampolgárt 1945 januárjában a volt Szovjetunióba deportáltak, ez már ismert történelmi eseménynek számít. Az ott elhunytak emlékére mostanáig az érintett szatmári települések szinte mindegyikében állítottak már emlékművet. Egészen más a helyzet egy másik tragikus deportálás áldozataival. Szatmár megyéből - akárcsak Észak-Erdély más részeiről - 1945 januárja előtt, 1944 novemberében is deportáltak embereket. Ezt a deportálást a román (és nem a szovjet!) közigazgatás képviselői hajtották végre. 1944 októberében Szatmár megye községeibe visszaérkezett azoknak a román csendőröknek a nagy része, akik 1940-ben, a bécsi döntés után hagyták el Észak-Erdélyt. Elsősorban ezek a csendőrök megyénkből több száz magyar, illetve sváb férfit gyűjtöttek össze Szatmár megyéből, és vittek a hírhedt földvári haláltáborba. Ezeknek a deportáltaknak a sorsa a történészek előtt is alig ismert. Az RMDSZ által 1995-ben megjelentetett Fehér könyv az 1944. őszi magyarellenes atrocitásokról című kiadvány Szilágy és Szatmár vármegye című, nyúlfarknyi fejezete a következő mondattal kezdődik: "Észak-Erdély eddig nem említett megyéire szórványos adataink miatt nem térhetünk ki." Boros Ernő, az emlékező cikk írója sorra járta valamennyi olyan Szatmár megyei települést - Bere, Börvely, Csanálos, Csomaköz, Domahida, Érkőrös, Gencs, Kaplony, Kálmánd, Kismajtény, Lele, Nagymajtény, Krasznaszentmiklós, Mezőpetri, Mezőterem, Nagyszokond, Szaniszló, Tasnád, Túrterebes, Szatmárudvari -, ahonnan a román csendőrök embereket indítottak a földvári lágerbe. Lejegyezte a túlélők, ezek híján a volt földvári foglyok legközelebbi hozzátartozóinak a vallomásait, visszaemlékezéseit. Ezekből válogatott. A román csendőrök a katonaviselt férfiakat Csanálosra vitték. A Csanálosra érkezőkről kísérőiratot fogalmaztak, miszerint a román csendőrök az erdőben, katonaruhában és fegyverrel a kezükben fogták el őket. Ezt követően fegyveres kísérettel vitték őket Földvárra vagy Focsaniba. Útjuk során ennivalót legfeljebb csak jószívű civilektől kaptak. Ha egy fogoly valamilyen gyümölcsöt fedezett fel a közelben, és éhségében kilépett érte a sorból, azt lelőtték. A katonák azokra az asszonyokra is rálőttek, akik ennivalót hoztak, közülük, kettő meg is halt. A láger egy szögesdrót kerítéssel körülvett marhalegelőn volt. A román csendőrök az orosz tisztnek elmondták, hogy ezek partizánok. Az oroszok ugyanis a partizánokra haragudtak a legjobban. A magyarok közül a fiatalabbakat, erősebbeket kiválogatták és továbbvitték Oroszországba, kényszermunkára. Azért fogdosták össze őket, hogy Erdélyből kipucolják a magyarokat. Az egész földvári tábor is azért volt, hogy minél több magyar elpusztuljon. És Földváron nagyon sokan meghaltak. A táborban a földön aludtak, takarójuk sem volt. A székelyföldiekkel együtt eredetileg 32 ezer magyart gyűjtöttek össze, de 1945 januárjában a többieket elvitték Oroszországba, 8500-an maradtak Földváron, olyanok, akik munkára már nem voltak alkalmasak. A Földváron maradottaknak legalább a fele sohasem tért haza. Földváron éheztették, ütötték-verték, megalázták az embereket. /Boros Ernő: 1944 novembere: indulás Földvárra. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 6./"

"A nagykárolyi kórházhoz tartozó övezetben a magyar anyanyelvűek élnek többségben, ennek ellenére az utóbbi hónapokban a nagykárolyi kórházba helyezett hat orvos közül csak egy tud magyarul, és további 14-et várnak. Tavaly Nagykárolyban 12 667-en (54,46 százalék) vallották magukat magyarnak, és 9675-en (41,6 százalék) románnak. A környező falvak közül például Mezőfény 1883 lakosából 1816 (96,4 százalék) magyar anyanyelvű, Csanálos községben a számlálóbiztosok összesen 1520 lelket írtak össze, közülük 1036 (68 százalék) magyar, 340 (22,53 százalék) sváb, de a svábok nagy része is magyarul beszél jobban. Kálmándon, Kaplonyban, Mezőpetriben, Csomaközön, Gencsen, Berében nagyjából hasonló a helyzet, és Mezőteremen, Szaniszlón, Kis- és Nagymajtényban, Domahidán, Piskolton stb. is sok magyar anyanyelvű személy él. Kórházba leginkább idős személyek kerülnek, akik ezen a környéken igen rosszul beszélnek románul. Most az ápolónő a tolmács szerepét is betölti. Bekő Tamás, Nagykároly polgármestere minderről kifejtette: a Szatmár Megyei Egészségügyi Igazgatóság, illetve a helyi kórház vezetői ilyesmiről nem konzultálnak a tanács tagjaival. Az orvosok kihelyezéséről ő csak utólag értesült. /Boros Ernő: Ápolónők - tolmácsszerepben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 24./"

Rákóczi halálának 270. évfordulójára emlékeztek Domahidán. Radu Bud Szatmár megyei prefektus is részt vett a hétvégén a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc emlékére szervezett ünnepségen. A domahidai vasútállomás melletti emlékművet, az 1711-es szatmári béke emlékművét a Szatmárnémeti–Nagykároly vasútvonalat kiépítő munkások állították 1971-ben. A megemlékezésen a nagykárolyi Collegium régizene-együttes Deák Endre vezetésével előadta a Rákóczi imáját, valamint kuruc nótákat. /Pesek Attila: Radu Bud a Majtényi síkon. = Krónika (Kolozsvár), máj. 3./

Érdekes történelemórákat tart Nagy Csaba nyíregyházi tárogatóművész Szatmár és Szilágy megyében. A zenész ismert személyiség, különösen a Partiumban, a kuruc szabadságharc majtényi (domahidai) tavaszi megemlékezésein pedig rendszerint jelen van. Megszólaltatja a kuruc költészet legszebb – megzenésített – verseit, dalait. A legtöbb országban kifejezetten magyar hangszernek tartott tárogató megint kezd divatba jönni. Nagy Csaba vezeti a Vaján székelő Rákóczi Tárogató Egyesületet. Az egyesület évente megtartja a magyar tárogatósok találkozóját, négyévente pedig a világtalálkozót. /Sike Lajos: Tárogatós történelem. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 30./

Kolozsváron találkoztak a napokban az ország magyar tanfelügyelői, számolt be a történtekről Kónya László Szatmár megyei főtanfelügyelő-helyettes, szenátorjelölt. Megállapították, hogy országosan rengeteg magyar nyelvű középiskola alakult meg az elmúlt tizennyolc évben, a magyar nemzetiségű magyar iskolákban tanulók száma ötvenegy százalékról kilencvenhét százalékra nőtt. A nagy probléma a szórványban van, Szatmár megyének is vannak olyan községei, ahol gondok vannak, de bevezették a magyar nyelv oktatását – például Királydarócon, Kismajtényban, Nagymajtényban és Domahidán. Egy felmérés értelmében a diákok közel 50 százaléka nem tudja elmagyarázni az elolvasott szöveg tartalmát. /(fodor): Kónya László a kisebbségi oktatásról. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 6./

Április 25-én a domahidai vasútállomás mögött található kuruc emlékműnél az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület immár huszadszor szervezett megemlékezést az 1703-1711 között II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc hőseinek tiszteletére Muzsnay Árpád szervező, az EMKE alelnökének köszöntője után Nagy Csaba nyíregyházi tárogatóművész kuruc dalokkal idézte a múltat. Az ünnepi szónok Szőcs Péter történész, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatóhelyettese volt. Az előadást majtényi, illetve domahidai fiatalok szavalatai követték. A résztvevők megkoszorúzták az emlékművet. /Babos Krisztina: Majtényi megemlékezés. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 27./

Befejezték Domahida római katolikus templomának felújítását, amit hosszú évek gyűjtéseiből a hívek munkájával valósítottak meg. A régi vályogépület állaga egyre romlott, ezért döntöttek úgy, hogy Isten házának méltóbb körülményeket teremtenek. A munkák megkezdésével összekovácsoló szerepe is lett a templom felújításának a hozzávetőlegesen 110 lelket számláló egyházközség életében. Sokan segítettek kétkezi munkájukkal, adományaikkal, a testvéregyházak is a katolikus hívek mellé álltak. /Józsa János: Az összefogás példája. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 25./

A domahidai Kraszna Közösségi Egyesület november 29-én egy kiállítást nyit meg a helyi művelődési házban, melyben bemutatják térségük néphagyományait, elsősorban a sásból és gyékényből font eszközökön keresztül. A tárlat anyagát egy pályázat segítségével gyűjtötték össze. A projekt célja a hagyományok felelevenítése és népszerűsítése a fiatal nemzedék körében. Kulturális előadás-sorozatot tartottak, bemutatták a sás- és a gyékényfonás technikáját. /Tárlat Domahidán. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 27./

Ünnep és gyász Erdélyben és a Partiumban
A magyarországi forgatókönyvhöz hasonlóan zajlottak a június 4-ei események Erdélyben és a Partiumban is: miközben nagyon sok településen a Nemzeti Összetartozás Napjára különböző eseményeket szerveztek, a szélsőséges szervezetek több helyen is Nagy-Magyarország térképekkel, árpádsávos zászlókkal vonultak, és a trianoni sérelmeket hánytorgatták fel.
Az EMNT Bihar megyei demokrácia-központjaiban magyar állampolgárságért folyamodók több érdekes korabeli dokumentummal bizonyították jogosultságukat – ezekből a leszármazást igazoló okiratokból rendezett kiállítást a szervezet Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében a Nemzeti Összetartozás Napján. Nagy József Barna, a váradi demokrácia-központ irodavezetője elmondta: a dokumentumok tulajdonosait arra kérték, engedjék meg, hogy készüljön egy fénymásolat a családi kincsként őrzött iratokról, hogy a tárlat anyaga összeállhasson, de olyan is volt, aki inkább saját pénzén készített színes másolatot saját, nagy becsben tartott dokumentumáról. Italmérési engedély, himlőoltási bizonyítvány is látható a kiállításon. A kiállításmegnyitón a régi Váradot felidéző képekből és a két világháború közötti filmhíradókból álló vetítést is megtekinthettek az érdeklődők. A kiállítás ezen a héten még látható.
Este – akárcsak az előző években – az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) a Nagyvárad fölé emelkedő domboldalon egy hatalmas T betűt állítottak fel, mint Trianon jelképét, majd azt meggyújtották.
Bőrfejűektől tartottak Szatmáron
A trianoni döntés előzményeiről, a romlás előjeleiről beszélt vasárnap Szatmárnémetiben az itt összesereglett romániai, magyarországi, ukrajnai, illetve szlovákiai fiataloknak Szidiropulosz Archimédész budapesti szociológus. A találkozót egyébként a Szatmári Híd Egyesület szervezte, amely az Európai Unió négy országra kiterjedő szomszédsági programjának (ENPI) felhasználásával szombaton Domahidán folkfesztivált tartott, vasárnap pedig Szatmárnémetiben, a református gimnázium udvarán irodalmi műsort, hagyományos mesterség-bemutatót, néptáncelőadásokat, valamint koncerteket is szervezett a fiatalok számára. Krakkó Rudolf elnök szerint egyetlen kisebb incidens árnyékolta be mindössze a találkozót. Megjelentek ugyanis a közegészségügyi hatóság emberei körülnézni annak ellenére, hogy ennivalót nem árusított senki. Utólag vallották csak be, hogy tulajdonképpen azért küldték őket, nézzék meg, mi történik, mivel itt állítólag „felfegyverzett bőrfejűek gyülekeznek, akik embert akarnak ölni”. Hogy pontosan ki küldte őket, azt nem árulták el (mindössze annyit mondtak, hogy több helyről hallották ugyanezt), azonban látva, hogy a rendezvény nyugodt mederben folyik, távoztak.
Szidiropulosz Archimédész előadásában egyébként két olyan problémát boncolgatott, amelyek az ország feldarabolásának okai között említhetőek. Az egyik, hogy az ellenzéki obstrukció miatt csak nagyon későn tudtak törvényt alkotni a véderő fejlesztéséről (miközben az összes környező ország készült a háborúra), a másik pedig a nemzetiségi kérdés volt, az 1868-ban meghozott, igen liberális nemzetiségi törvényt ugyanis nem sikerült a gyakorlatban alkalmazni. Kereskényi Sándor szatmárnémeti irodalomtörténész felkért szakértőként szintén rávilágított néhány fontos, a tragédiához vezető mozzanatra a második világháborút lezáró diktátum előtti időszakból.
Több ünnep Vásárhelyen
Több helyszínen, több időpontban és többféleképpen ünnepelték meg Marosvásárhelyen az összetartozás napját. A Székely Nemzeti Tanács a Kultúrpalota nagytermébe hívta tagjait és szimpatizánsait, illetve az erdélyi magyar politikai pártok képviselőit. Utóbbiak el is mentek, de közöttük egyetlen felelős beosztásban lévő politikust nem lehetett látni. A kultúrműsorral egybekötött rendezvényen az SZNT több fontos határozatot fogadott el. Egyike az őshonos kisebbségek által lakott régiók sajátosságainak elismertetése. Ahhoz, hogy a tervezet az Európa Tanács asztalára kerüljön, az Izsák Balázs által vezetett szervezet hét uniós államból csaknem egymillió aláírást készül összegyűjteni. Az Erdélyi Magyar Ifjak külön emlékeztek meg Trianonról és következményeiről, akárcsak a Sapientia diákjai is, akik éppen június 4-én ballagtak el az egyetemről. Kató Béla református püspökhelyettes, a Sapientia Alapítvány elnöke, miután a sok keserűséget okozó napként emlegette június 4-ét, a Trianon „békés megválaszolására” tért ki. „Tavaly óta június 4. nem a gyász, hanem az összetartozás napja. Tizenegy évvel ezelőtt a magyar kormány megalapította a Sapientia egyetemet, amely egy válasz volt Trianonra. Trianonra csakis ilyen válaszokat szabad adni” – hangsúlyozta a lelkész, aki igazán akkor lenne boldog, ha végzős diákok is hasonló válaszokat adnak majd.
Esős ünnep Gyergyóban
Gyergyószentmiklóson eső zavarta meg a Nemzeti Összetartozás Napjának megemlékezését, többek szerint emiatt jelentek meg szombaton este hat órakor alig kéttucatnyian a köztemetőben. „Trianont a világhatalom készítette elő és valósította meg, magyar és nem magyar segédlettel, szomszédos kivitelezéssel” – hangoztatta átfogó történelmi expozéjában Rokaly József nyugdíjas történelemtanár, helyi tanácsos, kifejtve: az utódállamok kilencvenéves politikája azt mutatja, hogy azok, akik feje fölött a határt 1920-ban átrajzolták, csak úgy maradhatnak meg, ha önkormányzati jogot kapnak minden szempontból. Kihangsúlyozta, hogy a székelység nem minél később akar beolvadni a többségi nemzetbe, hanem soha. Mint mondta, mi akarunk maradni magyarnak, és jogos követeléseinket a többségi nemzet 1918-ban elismerte. Rokaly József beszéde után a politikai pártok és civil szervezetek képviselői koszorút helyeztek el az első világháború hőseinek sírjánál.
Árpádsávos felvonulás Csíkszeredában
Árpádsávos zászlókkal, Nagy-Magyarország térképpel „felfegyverkezve” vonultak fel eközben Csíkszeredában a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) és az EMI szimpatizánsai. A mintegy 150 fiatal Magyarország csíkszeredai főkonzulátusa előtt egy fakeresztet állított fel, ezen helyezték el a trianoni békediktátum előtti Magyarország térképét, majd szögesdrót koszorút is ráakasztottak. A keresztre feszített Magyarországot, vagyis a „népek Krisztusát” magasba emelve vitték az ifjak a Szabadság térre. A fiatalokhoz csatlakoztak egyébként a csíkszéki Mátyás-huszárok, akik Somlyóról érkeztek. „1920-ban, amikor Magyarországot szétszabdalták, senki nem kérdezte meg, hogy más ország állampolgárai akarunk-e lenni, vagy hogy meg akarunk-e tanulni egy másik nyelvet. Ezért mindaddig, amíg minden négyzetcentiméter földet nem adnak vissza a magyar Szent Koronának, emlékezni fogunk, s ez a nap számunkra a gyász napja lesz. Számomra Trianon egy nagy fájdalom” – fogalmazott Szőcs Csongor, a helyi HVIM vezetője. Az eseményen részt vett Ferenci Gábor jobbikos országgyűlési képviselő is, aki élete legszebb trianoni megemlékezésének nevezte a csíkszeredait.
Krónika (Kolozsvár)

„Hosszú az út a felismeréstől a kinyilatkoztatásig”
Dr. Németi János régész–történész pályafutásának küzdelmeiről, kutatási eredményeiről, a régészi munkáról és az azzal járó nehézségekről, valamint az őszinteség és a kitartás miatt őt ért hátrányos helyzetekről is beszélt lapunknak adott interjújában.
Mivel a nagykárolyi kastély felújítás alatt van, a múzeum régészeti anyaga ideiglenesen a volt 4–es iskolában van elhelyezve. Németi János régész–történész már rég nyugdíjas, de naponta több órát tölt itt, hogy az eddig összegyűjtött anyagait feldolgozza. Az alábbiakban vele beszélgettünk.
— Hogyan tölti hétköznapjait egy nyugdíjas régész?
— 2003 februárjában menten nyugdíjba, de azóta is folyton dolgozom. Ezt a szakmát nem lehet abbahagyni. Amit az ember 40–45 éven át nem azért csinál, hogy legyen egy megélhetési lehetősége, hanem azért, mert szereti, azt nem tudja abba hagyni. Nekem ez volt a munkám és a hobbim. Nagyon sok anyagot összegyűjtöttem, amit nem sikerült feldolgozni. Annak, ami a feltárásokból, az ásatásokból, a leletásatásokból, a tervezett ásatásokból és minden terepmunkából összegyűlt, ha csak a nagyobb részét lenne időm feldolgozni, elégedett lennék. Ezeknek a megfigyeléseit is én végeztem. Bizonyos dolgokat, a megfelelő dokumentációkkal át lehet adni a kollégáknak, de van néhány olyan téma, amihez ragaszkodom. Ilyenek a kelta anyagok, amelyekkel nagyon sokat foglalkoztam, vagy a bronzkor.
— Mióta foglalkozik régészettel?
— Boldádon 1966-ban kezdtem el az ásást. Kimaradt egy időszak, amíg a Trák Intézetnek dolgoztam. 1986–ban kezdtük újra, 1990–től egyedül dolgoztam. Ezt követően kötöttünk egy egyezséget a Babes–Bolyai Tudományegyetemmel, amikor ott megalakult a régészeti szak. Nem kaptak egy olyan embert, aki járatos az ősrégészetben. Egy–egy magyarországi meghívott tartott néha előadást, de gyakorlatilag nem irányították a diákokat a régészet szakmai megismerésére. Úgy döntöttünk, hogy ezeket a diákokat elhozzuk Boldádra, ahol részt vesznek a régészeti ásatásokon, így lehetőségük van megismerni egy olyan bronzkori települést, amelyik az egész bronzkort átfogja. Itt a kora bronzkortól a késő bronzkorig mindent meg lehet találni. Mivel itt található Boldád középkori temetője, a diák megtanulhat feltárni egy sírt, megismerheti a kerámiákat, a rétegtani problémákat, megtanulhat rajzolni és sok olyan dolgot, amit az egyetemen nem lehet megtanulni, bármilyen jó képzést is kap. Ehhez a szakmához gyakorlat, terepmunka kell. Hogy ez a tevékenység mennyire hasznos volt, azt az bizonyítja, hogy a végzősök hatvan százaléka erdélyi múzeumokban dolgozik. Ezzel hozzájárultunk a magyar régészek képzéséhez. Romániában sokáig nem volt régészképzés, a változás után indult be néhány kar, de kevés volt a magyar jelentkező. Így sikerült olyan régészeket képezni, akik nem csak az őskornál maradnak, hanem szakosodnak a népvándorlás korára és az Árpád–korra.
Komplex munka
— Miből áll a régészeti munka?
— A régész munkája sokkal komplexebb, sokkal összetettebb, mint a levéltárosé, az ásatással és a megfigyeléssel kezdődik. A régészeti anyag, ami évszázadokon át a földben volt, felszínre kerül, azt rendszerezzük restauráljuk, megkeressük a hozzá hasonló régészeti leleteket, tanulmányozzuk a korabeli szakirodalmat, és csak ezek után írjuk meg a szakcikket. Én folyamatosan ástam — kivéve azt az időszakot, amikor a Trák Intézetnek dolgoztam —, de soha nem volt restaurátorom, fényképészem, rajzolóm. Mindent egyedül csináltam végig. Én csak akkor tudok leközölni egy anyagot, ha kiállításra alkalmassá teszem. Egy kerámia restaurálásra négy–öt évet is várni kellene, hiszen a megyei múzeumnak csak egy restaurátora van. Annak, hogy én restaurálom a leleteimet, megvannak a hátrányai és előnyei is. Az előnye az, hogy ma már úgy ismerem a kerámiát, mint a tenyeremet. Ma már a régészetben nagyon sok a szakosodás. Nem csak bizonyos régészeti korokra, hanem bizonyos régészeti problémákra is lehet szakosodni. Ennek az a hátránya, hogy az, aki csak egy szakon indul el, a terepen nem tudja mivel találkozik. Aki nem ismeri a kerámiát, az el van veszve. Én mindig arra figyelmeztetem a fiatal kollégákat, hogy sokat menjenek terepre, sok anyagot nézzenek meg, dolgozzanak a kerámiával, mert különben annyira egyoldalúvá válnak, hogy csak egy bizonyos kor, bizonyos részét ismerik meg. Nagyon sok munka van addig, amíg egy régészeti anyagot, hozzáolvasva a megfelelő bibliográfiát össze lehet állítani úgy, hogy az, ha szakemberek elé kerül, nem mondják rá, hogy félcmunka.
A diktatúra idején
— A múlt rendszerben a politika keményen rátette súlyát a történelemkutatásra. Az elvtársak azt is megparancsolták, hogy milyen évfordulókra, milyen leletekre kell bukkanni. Hogyan tudtak ilyen körülmények között dolgozni a régészek?
— Itt van egy másik dolog, hogy a szakmai feldolgozáson kívül, nekünk közel kell vinni a régészetet a közönséghez. Kiállításokat kell szervezni, gyakran kell írni róluk cikkeket közérthető nyelven, hogy azt az emberek megértsék. Mindez nem könnyű dolog. Volt időszak, amikor nem lehetett leírni, amit valóban tudtunk az anyagról. Megvoltak a politikai beállítottságok, a dákó-román elmélet, amiből nem lehetett kilépni. Én merem állítani, hogy soha nem írtam le olyan dolgot, amiről nem voltam meggyőződve, hogy az úgy van. Inkább ott maradt az anyag a fiókban egy–két évtizeden át, de közönség elé nem vittem olyan anyagot, ami nem felelt meg a valóságnak. Például ott volt a drákológia kérdése, ami egy nagyon érdekes dolog. Olyan sokat beszéltek róla az iskolában, előadásokon, állandó téma volt a sajtóban, hogy annyira ismert lett, mint az Anyám tyúkja. Kötelező volt dák leletekre bukkanni. Nagyon sokszor megkérdezték ismerőseim, hogy találtam dákokat? Volt, amikor azt válaszoltam, hogy igen. Ilyenkor furán néztek rám és találgatták, hogy én is behódoltam? Ezeket a dolgokat megírtam a 2009–ben megjelent Barangolásom Szatmárban című visszaemlékezéseimben, amire nagyon büszke vagyok. Ebben az írásban igyekeztem összegyűjteni azokat a problémákat, amelyek foglalkoztatják az embereket, és érthető nyelven választ adni a nyitott kérdésekre úgy, hogy megmaradjak tudományos szinten. Ebben a kötetben is felvetődött a dák kérdés. Nem az a probléma, hogy voltak–e dákok vagy sem. Mivel a román nemzetpolitika túllicitálta ezt a témát, és a dákó–román elmélet dákó–román vallássá vált, a politika mindent ezzel próbált igazolni, az embereknek pedig kezdett elegük lenni belőle. A politikusok nem vették észre, hogy a kutatók és a tudósok célja és feladata nem az, hogy a politikát kiszolgálja, hanem az, hogy azt ami van, reálisan tárja fel.
— Nézeteltérései miatt került nehéz és hátrányos helyzetekbe?
— Corneanu elvtár, Nagykároly akkori párttitkára történelem szakot végzett a Stefan Gheorghiun, és mai nap is nagy történésznek tartja magát. Mivel én kelta kutatással foglalkoztam és abból is doktoráltam, nem voltam közkedvelt a pártvezetésnek, ezért mindent megtettek, hogy eltávolítsanak a kutatástól. Erre hamarosan két okuk is adódott. Az egyik az, hogy Székesfehérváron megrendezték a kelta világkongresszust, melyre egy bukaresti és egy kolozsvári kelta kutató mellett engem is meghívtak. Egy nagyon érdekes anyagot készítettem a piskolti kelta temetőről, ami kiegészítette mindazt, amit addig tudtunk a keltákról. Ezt elküldtem Bukarestbe, ahol lefordították francia nyelvre, de útlevelet nem kaptam, hogy elmehessek a kongresszusra. A kollégák kivitték az anyagot, ami megjelent egy kötetben, amiből több példányt küldtek Romániába is. A szekuritáté azonnal lefoglalta, és elkezdett nyomozni, hogy ki juttatta ki az anyagot. A bukaresti kolléga beismerte, hogy ő fordította le és vitte ki, így megmenekültem a nagyobb büntetéstől, de jó ok volt arra, hogy eltávolítsanak a múzeumtól. Ekkor helyeztek át az 1–es iskolába aligazgatónak, ahol tíz évig dolgoztam. Gyakorlatilag nem veszett el ez a tíz év. Nem dolgoztam ugyan a szakmában napi tíz–tizenkét órát, hanem elvégeztem a dolgom az iskolába — megjegyzem az aligazgatói munka nem kis feladat — utána, vagy szombaton és vasárnap elmentem ásni. Ekkor is olyan dolgokkal foglalkoztam, amivel senki más. Ilyen volt a Kraszna–menti megfigyelés Domahida és Börvely között. A töltés bal oldalán rengeteg anyag került a felszínre, de se a szatmárnémeti, se a nagykárolyi múzeum nem érdeklődött. Én akkor annyi anyagot gyűjtöttem össze, hogy a mai napig is dolgozom velük.
— Corneanunak voltak még zseniálisnak tűnő felső utasításai?
— Volt egy érdekes esetem, amikor egy magyarországi (nyíregyházi) küldöttség járt Nagykárolyban. Akkor is, mint mindig, én mutattam be a várost és a kastélyt. A találkozó végén Corneanu elvtárs szűkebb körben megjegyezte, hogy aránylag jól bemutatom én a kastélyt, de csak övtől fölfelé, a lényeget elhallgatom. Mi az, amit elhallgatok — kérdeztem. Azt, hogy a kastély alatt van egy dák vár — felelte. Megdöbbenve kezdtem magyarázni, hogy a küldöttségbe benne van Németh Péter, a nyíregyházi múzeum igazgatója, aki nagyon jól tudja, hogy ez nem igaz. De én ilyet amúgy se mondanék, mert nem engedi meg a szakma, és én sem engedem meg magamnak. Nem mondhatok olyat, ami nincs. Corneanu elvtárs azt válaszolta: lehet, hogy nincs, de neked ezt kell mondani, mert ezt követeli a román nép és a román politika. Voltak, akik beálltak a sorba, és hangoztatták a dák elméletet, lehettek múzeumigazgatók, vagy más magas beosztásúak, de ezeket a szakma sohasem fogja elismerni. Az a baj, hogy még mindig folytatódik a félretájékoztatás. Az iskolai könyvekből kivették a Ceausescu idézeteket, de a koncepció maradt. Pártiskola már nincs, de szerveznek tanfolyamokat, amelyek tovább terhelik az agyakat a hamis ismeretekkel. Nagyon sok kiadvány jelenik meg, amelyek olyan anyagokat tartalmaznak, hogy óvni kell tőlük az olvasókat, főként a fiatalokat. Ezekkel szembe lehet szállni, de nem lehet meggyőzni vagy legyőzni őket, mert befolyásos emberek állnak mögöttük.
Nagy kérdés
— Hogyan tett eleget az elvárásoknak? Például, ha dák leletekre kellett bukkanni?
— Megkövetelték, hogy találjunk dák leleteket is. Én megtaláltam egy őskori elemet, csak az volt a gond, hogy az nem dák anyag volt, hanem korábbi, még a szkíta korszakból. Nálunk a kelták a Krisztus előtti és utáni első században éltek. Számomra nagy kérdés volt az, hogy ezek a települések az első század végétől eltűntek. Akkor itt valaminek történnie kellett. Valami történelmi fordulat lehetett, mert a kelták nem mentek el innen maguktól. Valami oka volt, hogy visszavonultak a Duna vonaláig. Utánanéztem az ókori forrásokban és rájöttem, hogyan alakult a géta–dák kultúra, és milyen hatást váltott ki később. Számomra fontos volt, hogy ezen a környéken találjak olyan anyagot, ami beékelődik a Krisztus utáni és előtti századba. Minden anyagot megnéztem, és a végén teljesen a véletlen hozta ki, hogy Bobáldon sikerült megtalálni egy teljesen értékes dák klasszikus anyagot, amelyen van egy római kori figura. Ez annak a bizonyítéka, hogy a géta–dák előretörés eljutott eddig. Tehát nem az a kérdés, hogy voltak–e dákok vagy sem, hanem az, hogy a dák vaskori kultúrának semmi köze nincs a román nép kialakulásához. Ezt nehéz volt megmagyarázni, miután évtizedekig ezt sulykolták a diákok fejébe, erről beszéltek minden előadáson, erről írt a sajtó. A dák nemzet pontosan egy olyan színfoltja az európai kultúrának, mint bármelyik akkori nép, csak nem lehet kötni egy később kialakult néphez, és nem lehet vissza vinni egy nép gyökereit a dákokig.
Magyar délibábok
— A magyarságkutatásban is vannak olyan elméletek, amelyeket nem lehet bizonyítani. Ezek tisztázódni fognak valaha?
— A magyar régészetben is vannak különböző irányzatok. Ilyen a székely–magyar kérdés. Vannak, akik azt állítják, hogy a székelyek itt vannak Attila korától, a magyarok a honfoglaláskor már itt találták őket. Attila korát nem tudjuk elvezetni a honfoglalásig, hogy bizonyítani tudjuk a folytonosságot. Vannak hasonlóságok a hun, az avar és a magyar kultúra között, hiszen mindhárom nép keletről jött, de nincsenek nyelvemlékeink. A régészetben sohasem lehet határozottan azt mondani, hogy etnikailag egy bizonyos néphez tartozik. A népvándorlás korában sok volt a keveredés. Nem lehet úgy venni, hogy az első honfoglalás a hunok, a második az avarok, a harmadik a magyaroké volt, és ezeket visszavinni az őskorba.
A nemzetállamok gyökerei
— Mi az oka annak, hogy több száz, akár ezer év is el kell teljen ahhoz, hogy tisztázódjanak bizonyos történelmi események? Nemrég hallottam egy francia történész szájából, hogy még nem telt el elegendő idő ahhoz, hogy tisztán láthassuk a nagy francia forradalom eseményeit.
— A nagy francia forradalomnak vannak olyan eseményei, amelyek valóban még mindig tisztázatlanok. Ennek a forradalomnak vannak pozitív és negatív hatásai. Negatív hatása például a nemzetállamok kialakulása. Erőltette, hogy minden nép próbálja megtalálnia gyökereit. Ahhoz, hogy ki tudjuk mutatni a nemzetállamot, szükség van az etnikai egységre. A franciák forradalom után kezdték bebizonyítani, hogy ők a kelták egyenes leszármazottai. III. Napóleon, pontosan a francia nemzetállam érdekében hatalmas összegekkel támogatta azokat az ásatásokat, amelyek a kelta településekhez kötődtek. Amelyik országnak nem voltak gyökereik, azok kreáltak maguknak. Az, hogy ma már nagyon sokan foglalkoznak magyarságkutatással, nem egy jó dolog. Főként azok részéről, akik Amerikából akarják megváltoztatni a magyarság történetét. Ezek a kutatások bizonyára célszerűen történnek, de rossz hatást keltenek. Én bízom abban, hogy a Szatmár Megyei Múzeumban mindig lesznek olyan szakemberek, akik a szakma tiszteletével végzik majd tevékenységüket. erdon.ro

Hetvenéves Komoróczy György nyelvművelő
Hetvenéves február 10-én Komoróczy György erdélyi nyelvművelő. Ebből az alkalomból interjút közölt a Hargita Népe című székelyföldi napilap pénteki számában.
„A Hargita Népében – elődjét, a Hargitát is beleszámítva – bő 40 éve éltetem a heti rendszerességgel megjelenő anyanyelvápoló rovatot, a Helyesent. Ebben a munkában a korábbi és mostani szerkesztőségnek is érdeme van. Nyelvművelő írásokat szoktam még közölni a Székely Újságban, ritkábban a Krónikában, és erdélyi tudósítóként, munkatársként meg-megjelennek cikkeim a budapesti Édes Anyanyelvünk című folyóiratban is. A Székely Újságban, a korábbi Polgári Életben kulturális eseményekről szoktam írni” – foglalta össze eddigi munkásságát az 1942. február 10-én a Szatmár megyei Domahidán született Komoróczy György, aki további legalább 18 különböző újságban, folyóiratban, periodikában tette közzé eddig írásait.
Ahogy sajtóbeli írásai, úgy kötetei is többféle témával foglalkoznak. Első könyve 1975-ben Anyanyelvünk művelése címmel jelent meg.
Az interjúban Komoróczy elmondta, hogy hétéves korában, 1949-ben földbirtokos családja minden ingatlanját és ingóságát elkobozva kitelepítették, deportálták őket, így kerültek Székelyudvarhelyre. Később felsőfokú tanulmányokat származása miatt nem folytathatott.
A vegyésztechnikusi végzettségű nyelvművelő nyelvtudományi ismereteit autodidakta úton szerezte. Egyik nagybátyja magyar szakos tanárként, budapesti rokona, az ókortörténész Komoróczy Géza pedig minden, a magyar szakon szükséges egyetemi jegyzetet, tankönyvet és sok-sok nyelvészeti szakkönyvet megszerzett neki.
Komoróczy György munkásságában különösen a műszaki és a hivatalos nyelvhasználat sajátosságaival, hibáival foglalkozik, ugyanakkor kutatási területe a román–magyar kétnyelvűség, a nyelvi erózió kérdése is.
”Bármennyire derűlátó legyen is az ember, a nyelvromlást lassítani, esetleg megállítani csak a család–óvoda–iskola–egyház–tudományos műhelyek–tömegtájékoztatás nagyjából egybehangolt, összefogó munkájával lehet és lehetne. A baj a családban kezdődik. Sok helyen nem magyarul szól a rádió és a televízió, és nem jár magyar iskolába a gyermek. A hivatalokban és a közéletben még a Székelyföldön is számos helyen csak lélegeztetőgépen van a magyar nyelv” – mondta el az erdélyi magyarság nyelvi helyzetéről Komoróczy, hozzátéve, hogy szerinte „magyarként csak anyanyelvünkkel együtt tudunk megmaradni, ahhoz pedig a nyelvünk iránti hűségünkre, szeretetünkre, és a magyar nyelv presztízsének növelésére van szükség.”
Az interjúban felhívta a figyelmet arra, hogy az anyanyelv megtartásához úgy tudnak hozzájárulni Erdélyben, ha a magyarok élnek is törvény adta lehetőségükkel, és hivatalokban is használják a magyar nyelvet. „A hazai magyar politikának pedig egyebek mellett az volna a dolga, hogy szorgalmazza a törvényhozásban Bukaresttől Brüsszelig a magyar nyelv hivatalossá tételét az erdélyi régióban” – tette hozzá.
Terveiről Komoróczy György elmondta, hogy már nyomdába került a Székelyudvarhelyért Könyvek sorozatban megjelenő portrékötete néhai id. Hegyi István udvarhelyi református lelkipásztorról, és tervezi egy interjúkötet megírását is.
MTI
Erdély.ma

Önálló magyar oktatás vagy vegyes iskolák?
Betekintés a szatmári kisebbségi oktatás rendszerébe
A megye lakosságának nemzetiségi arányához képest az oktatási rendszer magyar tagozatain jóval kevesebben képviseljük magunkat. A lakosság közel negyven százalékát kitevő magyar közösség köreiből jelenleg 3681 gyerek vesz részt anyanyelvi óvodai nevelésben (27%), 5001 tanul gyermek az elemi osztályok magyar osztályaiban (33%), 4457 gyerek részesül gimnáziumi oktatásban (31%), és a diákoknak mindössze a 22%-a – 3358 diák – a középiskolai, illetve a szakiskolai oktatásban. A magasabb osztályok felé haladva az adatsorból világosan kitűnik a lemorzsolódás.
Az elemi osztályokból a gyerekek tíz százaléka kénytelen a rendszerből adódó nehézségek miatt román tannyelvű gimnáziumi osztályokba átiratkozni, középiskolai szintre jutva pedig már harminc százalék az átiratkozottak aránya. Ezekről az anomáliákról kérdeztük a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelőjét, Csapó-Ilyés Attila-Csabát, aki múlt év szeptemberétől tölti be ezt a tisztséget.
Sikerült-e átlátnia a megye oktatásának kisebbségi vonatkozásait az eltelt fél évben?
– Az a szerencsés helyzet állt elő, hogy egy energikus csapat alakult az ősz folyamán. Az új tanügyi törvény szerint egy adott nemzetiséghez tartozó tanfelügyelők az adott kisebbség számarányának megfelelő arányban kell helyet kapjanak a tanfelügyelőségen. Ez Szatmár megyében hét tanfelügyelői helyet jelentene a magyar közösség számára, de csak öt és fél helyet kaptunk. Az eddigiekhez képest ugyanakkor ezt is előrelépésként kell értékeljük. A tanítónőkért, óvónőkért, a decentralizálásért, a kémia tantárgyért, a magyar nyelvért, az idegennyelv-oktatásért felelős tanfelügyelők magyar nemzetiségűek. – Hogyan alakul a magyar gyerekek létszáma a magyarság megyei számarányához viszonyítva? – Ez az arány eléggé rossz. A napokban készült el a 2012/2013-as évre szóló beiskolázási terv, és ennek során arra törekedtünk, hogy minél több településen legyen magyar nyelvű oktatás a megyében. Ez kemény lobbiharccal, érdekegyeztetéssel járt. Szatmárnémetiben nemcsak hogy sikerült megtartani az eddigi magyar tannyelvű osztályokat, hanem még bővültek is. A Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban és a Református Gimnáziumban egy-egy előkészítő és egy-egy első osztály indul ősztől, két iskolához pedig hozzácsatoltunk két magyar óvodát. A megyében Domahidán indítunk ősztől magyar nyelvű óvodát, mert bár a lakosság nagy része magyar, eddig csak román nyelvű óvoda volt a településen. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőben automatikusan magyar tannyelvű első osztály is fog itt indulni – holott lenne rá igény –, hiszen elég alacsony a gyereklétszám, Kismajtényban, a községközpontban pedig már amúgy is működik magyar nyelvű elemi iskola, és a két település között iskolabusz üzemel. Így az elemi iskola indítása itt még kérdéses marad. Tasnádon egy textilszakosztályt indítunk a meglévő elméleti osztály mellé, Nagykárolyban újabb mezőgazdasági osztályt, így ott kellő magyar nyelvű oktatás lesz ősztől, Sárközújlakon pedig szintén egy mezőgazdasági osztályt tervezünk. A szatmárnémeti Művészeti Líceumban egy formatervezői-műépítészi szak indul az eddigiek mellé. A szakoktatás ilyen mértékű bővülését nagy eredménynek tartja a szakma, annál is inkább, mert a gyereklétszám csökkenni fog ősztől a tanügyi reform ismert rendelkezései folytán. Én ugyanakkor a szakoktatás sokszínűségének fontosságát hangsúlyoznám, hisz épp ez az a terület, ahol a magyar gyerekek jelentős része kénytelen elhagyni a magyar tagozatot, amennyiben nincs az elképzeléseinek megfelelő szakosztály magyar nyelven.
– Ezekben a napokban folyik a gyerekek összeírása az előkészítő, illetve az első osztályokba. Szatmár megyében mintegy 2100 gyerek kezdi meg ősztől az elemit. Van-e elegendő pedagógus a megyében? – Az köztudott, hogy nagyon sok óvodáskorú gyerek az óvodából átkerül az iskola előkészítő osztályába. Így gyakorlatilag nagyon sok óvónő állás nélkül maradna, viszont Szatmár megyében szerencsés helyzetben vagyunk, ugyanis az itteni nevelők kettős – óvónő-tanítónő – képesítésűek, ezért minden további nélkül követhetik a gyerekeket az előkészítő osztályba is. Azok az óvónők, akik tanítónőként nem szerezhettek gyakorlati tapasztalatot, a nyár folyamán tanfolyamon fognak részt venni. Ezzel sikerül megoldani a tanítónők hiányát.
– Keveset hallottunk mostanáig a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelői tisztségről. Olyannyira, hogy joggal merül fel a gyanú: talán be sem volt töltve. Mindez azért is furcsa erdélyi kisebbségi viszonyok között, mert a románosítási politika épp az oktatási rendszerben fejti ki legnagyobb hatását, amelyből az következne, hogy etnikai feszültségekkel terhes az oktatási rendszer. Ehhez képest mintha nemzetiségi vonatkozásban itt minden idilli lenne, látványos etnikai alapú érdekkonfliktusokról nem lehet hallani. Mi a dolga tulajdonképpen a kisebbségekért felelős tanfelügyelőnek?
– Korábban is be volt töltve, azonban aki betöltötte, az visszalépett és elfoglalta újra katedráját. Ami a tisztséggel járó feladatkört illeti, a kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő a kisebbségi oktatást felügyeli és szervezi. Szatmár megyében a magyar mellett a német és az ukrán nyelvű oktatás felügyelete tartozik a hatáskörébe. Kisebbségként számolni kell továbbá a roma közösséggel is, nekik azonban saját tanfelügyelőjük van. Ukrán nyelvű oktatás a megyében egyetlen településen, Mikolán van, ide ugyanis sok ukrán család települt be Máramarosról még a kommunizmus idején. Óvoda és elemi iskola működik ukrán nyelven, a gimnáziumi tagozaton viszont fakultatív az ukrán közösség nyelve. Ami a német nyelvű oktatást illeti, rögtön a szatmárnémeti Johann Ettinger Német Líceum érdemel említést, amelyben a középiskolai osztályok mellett elemi és gimnáziumi tagozat is található. Szatmárnémetiben, a magyar tannyelvű Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban ugyanakkor német nyelvű óvodai csoport is működik.
– Mekkora a befolyása a kisebbségi oktatásra? Hogy érthetőbb legyek: itt vannak Szatmáron a vegyes tannyelvű általános iskolák, amelyek a multikulturalitás jegyében kettős – román–magyar – elnevezést kaptak, és olyan fából vaskarika nevet viselnek, mint a Bălcescu–Petőfi, vagy Ady–Coşbuc. De nem csak nevükben multikulturálisak, hanem tartalmukat tekintve is. Ha egy magyar gyerek bemegy egy ilyen iskolába, már a folyosón egy számára idegen kultúra szellemisége – a román – fogadja, miközben egy Ady-, vagy egy József Attila-portré, ha létezik egyáltalán, az intézményben gondosan el van rejtve. A gyerek a sajátja helyett egy idegen kulturális közegben teljesen elveszíti nemzeti azonosságtudatát. Ezek a vegyes tannyelvű iskolák a nemzetellenes politika valóságos trójai falovai az oktatási rendszerben. Van-e önnek akkora befolyása a kisebbségi oktatásra nézve, hogy ezek, a janicsárokat nevelő, vegyes tannyelvű iskolák egyszer s mindenkorra eltűnjenek Szatmárról?
– Az új tanügyi törvény lehetővé teszi, hogy a vegyes intézményekből az egyes tagozatok kiváljanak, illetve jogi személyiséget szerezve önálló intézményként működjenek. Erről az iskolai tanácsok dönthetnek, az intézményneveket pedig névadó bizottság bírálja el. Nagyon kényes kérdés ez, és nem is a többnevű intézmények esetében, hanem azokban, amelyek vegyes tannyelvűek ugyan, de mégis Mircea Eliadéről vagy Vasile Lucaciuról vannak elnevezve. Nos, ennek megváltoztatásához nekem nincs elegendő hatásköröm, s nem mehetek ki egy intézménybe, hogy a Lucaciu mellé biggyesszék oda Arany János nevét is.
– Nem is erre gondoltam, hanem arra, hogy ön, mint a kérdés ismerője élhet javaslattal, illetve felvetheti a problémát az illetékes fórumokon.
– Az igazgatóinkkal tanácskoztunk ebben a kérdésben, és a névadással kapcsolatos javaslataink eljutottak hozzájuk. Azt, hogy ezek hogyan fognak a gyakorlatban megvalósulni, a jövő dönti el. Azt viszont elmondhatom, hogy egyre több vidéki iskola vesz fel saját nevet.
– Ez a formai része a kérdésnek, de mi a helyzet a tartalmi változásokkal, a vegyes tannyelvű iskolákban a román szellemiségű légkör kizárólagosságával?
– Ha látogatásaink során ilyet tapasztalunk, nyilván szóvá teszszük. Hogy tartalmi változásokról is beszámoljak, Vetés községben például különvált a két tagozat, és mindkettő külön jogi személyiségként működik tovább. Óváriban magyar tannyelvű iskolát hoztunk létre, Vetésben pedig román tannyelvű iskola működik. Decebal faluból a román gyerekeket iskolabuszok hozzák be Vetésbe, a magyar gyerekek pedig ugyancsak iskolabusszal jutnak el Óváriba. Azt kell mondanom, hogy folyamatos ez a küzdelem. Említhetném további példaként a pedagógusok továbbképző tanfolyamait, amelyeket igyekszünk magyar nyelven is megszervezni. Mindennek a megszervezése az egyik feladatom, és a pedagógusaink értékelik is ezeket az erőfeszítéseket. Ha az intézmény vezetése valamilyen gonddal hozzánk fordul, nyilván arra is próbálunk megoldást találni. – Említette Vetés község példáját. Ennek mintájára nem lehetne Szatmárnémetiben is felszámolni a vegyes tannyelvű iskolákat? Kérdezem ezt azért is, mert az önálló magyar iskolarendszer az RMDSZ programjában is szerepel, tehát mindenképpen el kellene végre mozdulni ebbe az irányba. – Van egy ilyen középtávú stratégiai elképzelés, de azt tudni kell, hogy ez nem csak rajtunk, hanem a többségi társadalmon is múlik. Azt azonban elmondhatom, hogy dolgozunk ezen a kérdésen, valamint az iskolák igazgatóit is bevontuk a munkába. Jelenleg felméréseket végzünk, hogy megállapíthassuk, mi lenne a jobb: ha minden iskolában ott lennénk, vagy pedig, ha „bástyásítunk”, azaz, egy-egy kijelölt iskolában indítanánk párhuzamos osztályokat, és a többi iskolából áthoznánk ide a gyerekeket. Mindkét elképzelésnek vannak előnyei és hátrányai is. Ha bástyásítunk, a távolabb lakó szülők vajon a magyar tannyelvű iskolát fogják-e választani, avagy a lakóhelyük közelében lévő románt? Szóval ez egy nehéz kérdés, attól pedig még nem lesz könnyebb megválaszolni, ha tudjuk, hogy hová is szeretnénk kilyukadni.
Bódi Sándor
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Interjú ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspökkel
Kiegyenesíteni a világot
– Idén szeptember elsején beszédet tartott Sepsiszentgyörgyön a Mikó kollégium ügyében. Ennek kapcsán kérdezném: mi az, amivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 2012 késő őszén még adós a román állam?
–2012 őszéhez úgy érkeztünk, hogy Királyhágó-melléki Református Egyházkerület körülbelül 350 kéréséből, amelyek mindegyike külön-külön nagy értéket jelent egyházunk számára, kb. 220 nagyjából teljesült. Nagyon nagy gondunk még mindig a zilahi Wesselényi Kollégium, ami önmagában is hatalmas érték, illetve a máramarosszigeti iskola épületcsoportja – ez a két nagyobb ingatlan, amelyek még hiányoznak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a legnagyobb, legértékesebb és legszükségesebbek már visszakerültek hozzánk. Persze ezek a nagy ingatlanok egy kicsit árnyékba szorítják a további követeléseinket, amelyek elsősorban az erdőink visszaszolgáltatását jelentik; ugyan erre törvényileg később lett lehetőség, de itt van az egyik legnagyobb lemaradása a román államnak, illetve el kell még mondanunk, hogy földjeink visszaszolgáltatásával is igen-igen nagy a hátrány. Annak idején az egyházi földeket szétosztották hamar olyanok között, akik később kerültek a mi vidékünkre, illetve az első törvény nyomán – öt hektár mindenkinek – az egyházak kérése, követelése kicsit a háttérbe szorult. Summa summarum: egyházkerületünk talán azon egyháztestek közé tartozik, amelyeknek nincs akkora lemaradása, mint több más nagynak. Viszont ez nem jelenti azt, ha arányában nézzük a dolgot, hogy mi jobb helyzetben lennénk. Legfeljebb olyan szempontból, hogy ilyen kiemelkedően nagy ingatlanok nem olyan hosszú sora jelentkezik, mint az Erdélyi Egyházkerületnél vagy a római katolikus egyháznál, ahol még mindig nagyon viaskodnak azért, hogy ingatlanjaik visszakerüljenek. Nagyon örülök annak, hogy az Unió részéről most egy olyan felhívás érkezett Románia részére, hogy az integrációs, restitúciós törvényt módosítsák elsősorban, de ugyanakkor alkalmazzák is. Nagyon örülnék, ha ez az uniós rendelkezés arra is vonatkozna, hogy ne csupán a statisztikák számai jöjjenek egyenesbe, hanem figyeljenek arra is, hogyan érkeznek vissza ezek a javak. Ingatlanjaink szinte egytől egyig nagyon romos állapotban kerülnek vissza, mások nem voltak ugyan nagyon romosak, de a kiköltözők, akik addig bitorolták, teljesen értelmetlen károkat okoztak bennük. A nagyváradi Lorántffy gimnáziumban az elköltözők képesek voltak a villanykapcsolókat kitépni úgy, hogy a falból is kiszakadt egy hatalmas rész. Volt olyan osztálytermünk, amelynek plafonját is tönkretették – hogy ezt miért kellett? A másik gond: hogy – ahol lehet alkalmazni (biztos, hogy nem lehet mindenhol) – megközelítőleg ugyanott kapja vissza az egyház a tulajdonát, ahol volt, ne ötven kilométerrel arrább kapjuk vissza erdeinket. Vagy a földek visszaszolgáltatása ne úgy történjék, hogy az akkor elkobzott elsőrangú földek helyett a visszakapottak egy része talán még elfogadható, más része szinte használhatatlan, mert olyan helyen vannak, ahol a mezőgazdasági munkák szinte lehetetlenek. Miért mondom ezeket a dolgokat? Mert gyakran az állam leírja ezeket a kötelezettségeit, az egyház pedig ott van – sajnos, egy lelkiismereti teherrel együtt –, hogy visszakapta ugyan a földeket, de nem tudja használni, az értéket kivenni belőle, ami viszont egy következő projektnek, missziós feladatnak lenne a munkája. Mire gondolok? Visszakapjuk a földjeinket iskoláink mellett. A földek termése arra szolgálna, hogy az iskolát fenn tudjuk tartani. De ha a föld nem munkálkodik, iskolafenntartó feladataink háttérbe szorulnak. Meg kell látni 2012-ben is, hogy az egyháznak van egy közre, közösségre néző funkciója is, itt tulajdonképpen a közfenntartás problémájának kellene előkelő helyre kerülnie, de ott van, sajnos, az, hogy az egyházat, még önmagunkat sem tudjuk a közfenntartói járulékokkal, a híveinktől beszedett összegekkel fenntartani. Ha ezek a restitúciós dolgok visszajönnének, annyira meg tudna erősödne az egyház, hogy ezeket az intézményeket fenn tudnánk tartani, nem lennénk annyira rászorulva a közfenntartásra vagy állami pénzekre, hanem saját magunk is ki tudnánk ezeket termelni. Nagyon nehéz helyzetben van Románia, de mind jobban látszik, hogy a mezőgazdaságnak egyre jobban kezd visszajönni az értéke, mindenhol kell kenyér, és ennek megszerzésében az egyházfenntartók, a gyülekezetek nagyon sok mindent tudnának tenni. Ezért emeltünk és emelünk szót a nagyváradi premontrei templomban, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen ökumenikus összefogásban kellene még erőteljesebben hallatni a szavunkat, és meg is tesszük, hogy a premontrei értékeket, ingatlanokat, földeket is vissza tudjuk szerezni.
– Hogyan áll jelenleg az egyházkerületben a református oktatás ügye?
– Nagyon boldogan mondom el, hogy egyre fejlődünk. Ami most teljesen új: az egész oktatási rendszerünket elkezdtük alulról építeni, mégpedig úgy, hogy nagyobb figyelmet szentelünk az óvodákra. Világos volt eddig is előttünk, viszont a törvények részben nem engedték, részben nekünk sem nagyon volt rá lehetőségünk az óvodáknál és elemi iskoláknál elkezdeni. Főleg szórványvidéken de a tömbmagyarságban is észre lehet venni, hogy ott, ahol a gyermek már az óvodában nem kezd anyanyelven tanulni, vagy az anyanyelvű oktatástól elszakad, ott nagyon sűrű gondok kezdődnek el. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 12 református magyar óvoda van. Nagy öröm, hogy szeptemberben négyet tudtunk indítani, kettőt kimondottan a szórványok szórványában, az egyiket éppen Resicán, a másikat Szatmár megyében, Domahídon, Nagykároly közelében, egy olyan helyen, ahol a reformátusok is, a magyarok is kisebbségben vannak, de az óvoda a más nyelvűeknek, más felekezetűeknek is alkalmat ad, mert hiányzott ezen a kicsi településen. Erősítjük tovább a középiskoláinkat. Három középiskolánk van, Szatmárnémeti, Zilah, Nagyvárad, annyi újdonság lett, hogy mindhármat sikerült továbbfejleszteni, azokban nemcsak a középiskolai szint működik – a Lorántffyban például első osztálytól kezdve végig tudunk tanítani, a Wesselényiben is elérkeztünk ide ebben az esztendőben, a szatmáriaknak pedig egészen nagy hagyományuk van ebben. Tovább erősítjük a Partium Keresztény Egyetemet, eljutottunk oda, hogy az ezres létszámú diákság minden esztendőben megvan. Erősítenünk kell az egyetemen az ún. humán részt – a teológia, filozófia gondban van, jelentkezők kevesebben érkeznek. Persze ennek megvan a magyarázata – ezek azok a képzések, amelyek végén a munkahely kicsi pénzzel jár, nem nagyon fizeti meg ez a modern mai világ. Valahogy úgy kell majd átstrukturálnunk, s ezen nagyon gondolkodunk, hogyan lehetne ezeket a szakokat intézni, hogy végzéskor a diákok meg tudják majd keresni a mindennapi kenyérre valót.
–Örvendetes hogy az iskolaügyről ilyen pozitív dolgokat mondhatott el, viszont az a nagy kérdés: lesz-e tíz, húsz esztendő múlva gyermek, fiatal, aki ezekbe az iskolákba járjon? Néhány éve elindult az Áldás, népesség mozgalom. Van-e látható, kézzel fogható eredménye? Hogy értékeli a jövőt ilyen szempontból?
–Egyházkerületünk a 22 esztendős történetében mindig meg-megpróbálkozott valamilyen projekttel. Az Áldás, népesség az egyik kiváló lehetőség volt. Sajnos, a program valahol ott akadt meg, ahol már az ún. nagycsaládot vagy éppenséggel a születendő gyermeket lehetett ünnepelni, de nem ment tovább, ahova szerintem mennie kellett volna, azoknak a fiatal családoknak a serkentéséig, hogy a gyermek vállalásában, tehát egy megelőző feladat végzésében tudjon nagyobb szerepet betölteni. Mi úgy próbálunk segíteni, hogy összefogtunk az RMDSZ-szel, mégpedig úgy, hogy az RMDSZ kért bennünket: próbáljunk meg megnevezni olyan embert, aki a részünkről képviselőként jelen lehetne a parlamentben. Amikor ez az ötlet fölmerült, az én fejemben az forgott: olyan embert kell szerezni, aki a román parlamentben, Bukarestben olyan témákat képvisel, amelyek a református egyháznak, meg általában az egyházaknak a közös témái. Az egyik nagyon fontos téma – az ingatlanokat és hasonlókat kivéve – a család szerepe. Oda kellene figyelni rá, hogy miként lehetne ezt a nagyon nehéz demográfiai helyzetet javítani, hogyan kellene a családot segíteni elegészen a családon belüli erőszak kiiktatásáig, a gazdaságilag nehezebb sorban élők segítéséig, hogy az embereknek ne az legyen az első gondjuk, hogy ott spórolok, hogy nem vállalok gyermeket – most már látunk olyat is, hogy ott spórolok, hogy nem házasodom, s ez mind a két nemnél felüti a fejét. Ezeket a dolgokat segíteni nem tudjuk csak azzal, hogy lelki gondozói szép beszédeket mondunk. Ezeket törvénnyel kell megerősíteni, az államot kell bevonni, az adópénzekből kell visszaosztani ezekre a helyekre. Nagyon szeretnénk Romániában végre oda jutni, hogy ne hegyre hegyet halmozzanak, mert oda jutottunk most ebben a világban, hanem nézzük meg a völgyeket, amelyeket be kell tölteni. Ézsaiás próféta a Messiásra várakozással kapcsolatban gyönyörűen leírta, hogyan kellene kiegyenesíteni ezt a világot. Így kellene szerintünk egy világot a család révén kiegyenesíteni, hogy az alapoknál kezdve megerősödjünk, s majd ünnepeljük az Áldás, népesség keretében hogy megszületnek a gyermekek, vannak nagycsaládok. De hangsúlyozom: nagyon nagy arányban ott van ma a házasságra, gyermekvállalásra egyáltalán nem készülő emberek sokasága. Mi nagycsaládot csak akkor remélhetünk, ha minél több család lesz, minél több boldogabb házasság, s ezért szeretnénk mi a törvény segítségével is minél többet megtenni.
–Idén a helyhatósági választások környékén volt egy vitája Tőkés László volt püspökkel. Ennek kapcsán kérdezném: mi a véleménye az egyház és politika viszonyáról?
–Szívesen beszélek róla azért is, mert szeretném az emberek fejében kialakult zűrzavart ezzel kapcsolatban eloszlatni. A véleményem az, hogy az egyháznak valóban ernyőszervezetként kell működnie. Nehéz ezt szerényen megfogalmazni és kimondani: az egyház fölötte áll a társadalom más egységeinek, szervezeteinek, és ezt éreztetni kell. Ha az egyház beszorul valamelyik szervezetnek a karjai közé, már nem tud ez lenni. A vitánk ott kezdődött, hogy én azt mondtam: az egyházat úgy szeretném látni, hogy az nagyon szívesen szóba tud állni minden más szervezettel, nemcsak az egyikkel vagy a másikkal, hanem mindegyikkel, sőt igyekszik úgy működni, hogy ezeknek valamilyen formában, ha más nem, ezeknek az élő lelkiismerete legyen. Ha élő lelkiismeretként tudunk működni, nagyobb tekintélye van az egyháznak is és ezeknek a politikai szervezeteknek is, amelyek ott vannak mellettünk. Azt hiszen, ezt megértették emberek, az RMDSZ ugyanis erre mondta, hogy ha az egyház így látja a dolgot, hol tudunk együttműködni. Erre azt válaszoltam: hogy az RMDSZ felé tudjak mozdulni, adjon lehetőséget rá, hogy a mi emberünk, akit mi nevezünk meg a mi feladatainkkal, ott legyen. Félreértés ne essék: vannak nekünk református képviselőink, voltak, lesznek, de olyan képviselő kell, aki – nem muszáj, hogy református vallású legyen – a református egyházat képviselje a parlamentben. Ugyanezt az elvárást, és szó szerint mondom el, a Néppárt felé is megtettük, viszont Toró Tibor május végén egy Krónikában megjelent cikkben azt nyilatkozta: a református püspök ne szóljon bele a jelölésekbe. A református püspök nem szól bele, viszont onnantól kezdve már meg kell fontolnia azt, milyen formában fogja majd rendezni, mondjuk a Néppárttal az ügyet. Én továbbra is fenntartom, hogy a politikai szervezetek fölött kell lennünk, mert nemcsak képviselni kell az érdeket, hanem érvényesíteni kell, ez az érvényesítés pedig, azt hiszem, sőt tudom, nem működik a pártok ernyője vagy befolyása alatt, hanem a pártok fölött. Egy nagyon lényeges érv: nekünk ott vannak a híveink, a Partiumban, a Királyhágó-melléken ott van 180 ezer aktív református, akiket meg tudunk szólítani 24 óra alatt. De ott van még százezer ember, aki várja, hogy megszólítsuk. Tehát nem elhanyagolható az a körülbelül 300 ezer ember, akik hallgatnak a szavunkra, s ha hallgatnak, mi csak értelmes dolgokat mondhatunk nekik. Nem ígérgetéseket, nem álmokat, nem távoli fantáziákat, hanem konkrét, elvégezhető feladatokat. Ezért mondjuk azt – hál’Istennek az igazgatótanács is egyetértett ezzel –, hogy a mi hozzáállásunk ehhez a kérdéshez az: olyan embereknek osztunk le feladatokat, akik ezt a feladatot el is vállalják, és el is akarják végezni. Minden politikát félretéve, nem erőből, nem hatalommal, hanem ahogy a Szentírás írja: Isten szeretetéből, lélekből, azért, visszatérve egy alapvető kérdésre: hogy itt tíz év múlva is magyar éljen, magyar gyerek szülessen, tíz év múlva is legyen kinek, legyen kit tanítanunk, mert valóban, ez nagyon félelmetes dolog, látjuk a statisztikai zuhanást: nagyon fontos, hogy legyenek ilyen emberek a környezetünkben, akik ezt felvállalják és akikért érdemes dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Komoróczy György: tíz napig bírom Udvarhely nélkül
Komoróczy Györgyöt elsősorban nyelvművelőként, anyanyelvápolóként ismerik nemcsak Székelyudvarhelyen, hanem Erdély- és Kárpát-medence szerte. Volt sajtószóvivő is a városházán a kilencvenes években, de legfőképp állandó nyelvművelő rovatai, kötetei tették ismertté a nevét. Származása miatt nagyon nehéz gyerekkora volt és egyetemi diploma nélkül lett Székelyföld talán legismertebb nyelvművelője. A ma már nyugdíjasként élő Komoróczy Györggyel otthonában – mondanom sem kell: hatalmas könyvespolcok alatt – beszélgettünk.
A Szatmár megyei Domahidán született 1942-ben, a negyvenes évek végén pedig úgy került Székelyudvarhelyre, hogy földbirtokos családját kitelepítették. Hogyan élte meg ezt gyerekfejjel?
Nem volt könnyű és még most sem jó rá visszagondolni, mert szörnyű nagy ijedtséggel járt ez gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek, egyaránt.
Egy Moszkvából irányított, összehangolt sztálinista módszerrel az országban ugyanabban az időben egyszerre, éjjel fél háromkor behatoltak a portákra, udvarházakba, kastélyokba az akkori rendszer emberei. Közölték, hogy fél óra alatt el kell hagyni a lakást, a mi esetünkben a nagyanyámék kúriáját, és minden marad, csak egy harminc-negyven kilós csomagot lehetett vinni. Megmondták, hogy a két szomszédos tartomány, Nagybánya és Nagyvárad kivételével mindenhova lehet menni az országon belül a szélrózsa minden irányába.
A pénzt is elvették, csak útiköltséget hagytak, illetve annyit, amennyiből két hétig, amíg munkát talál az ember, meg lehet élni. Zilahon be kellett jelenteni, hogy hová megyünk.
Miért Székelyudvarhelyt választotta a család?
Nekem a fél lábam székely, anyám Patakfalván született, a Molnár család miklósfalvi eredetű, dédnagyapám ott volt tanító. Anyámnak még egy bátyja élt és ideérkeztünk Miklósfalvára. Egy hét múlva kijött egy szekus és közölte, hogy csak városon lehet lakni, akkor anyámnak egy másik rokona fogadott be Udvarhelyen, ott laktunk egymás hegyén-hátán. Kényszerlakhely volt, nem volt szabad elhagyni a város területét.
A szülei hogyan dolgozták fel ezt a helyzetet?
Ki volt adva az is, hogy szigorúan csak fizikai munkát lehetett végezni. Anyámról ahányszor megtudták, hogy kitelepített, annyiszor rúgták ki. Aztán felvették irodai munkára, könyvelésben dolgozott, de ha olyan volt a vezető, rögtön menesztette.
férfiak csak fizikai munkát végezhettek, szegény apám az Építkezési Vállalatnál lapátolt és talicskázott, mint sok más sorstársa. Olyanok voltak, hogy két-három egyetemi diplomával is istállót takarítottak Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron. Az apám élete erre rá is ment, 54 éves korában szívinfarktust kapott, mert nem tudta feldolgozni, hogy egyik percről a másikra utcára tesznek és elveszik a vagyonodat. Anyám más eset volt, másképp fogta fel, mert 105 éves koráig élt. Több olyan sorstárs is volt a nők között, akik megérték a 100 év körüli életkort.
Gyakorlatilag kettétörte a gyerekkorát a kitelepítés.
Anyai nagybátyám, aki Érmelléken volt magyar-történelem szakos tanár, segített rajtunk. Én Érsemjénben, Kazinczy Ferenc szülőfalujában jártam ki az általánost, mert itt nem vehettek fel. Székelyhídon „becsempésztek" az ottani gimnáziumba és így már átvehettek az udvarhelyi gimnáziumba, itt jártam ki a középiskolát.
Az érettségin viszont megbuktatott az elnök, mert belenézett a dossziémba. „Hogy kerültek Szatmárból Székelyudvarhelyre?" – kérdezte, majd feltett tizenkét kérdést, hozzá se szagoltam. El voltam nagyon keseredve, de nagybátyám a sarkára állt és leültetett, a nyarat ott töltöttem és tanultam reggeltől estig. Ősszel egy másik elnökkel simán ment minden.
Aztán Resicabányára került, vegyésztechnikus lett. Miért ment oda?
Azért, mert ott békén hagytak. Voltak diáktársaim, akik tudták ezt, ott a kutya sem foglalkozott velünk. Erdélyben az akkori értelmiségiek, akiknek szavuk lehetett volna, nem mutattak a párt ellen ellenállást, irányunkban pedig támogatást. Resicán magyarul felvételizhettünk, nem bajlódtak. Egyetemre akkor még nem mehettem, mert csak 1965-ben jelentették be, hogy vége az osztályharcnak, de akkor olyan nehéz helyzetben voltunk apám halála után, hogy már nem tudtam menni.
Mi szeretett volna lenni, ha mégis lehetősége lett volna?
Gimnazista koromban jogra szerettem volna menni, de hamar változtattam rajta. Érmelléken a Kossuth Rádió Édes anyanyelvünk műsorát mindig hallgattam, ugyanakkor ott találkoztam marosvásárhelyi gyerekekkel és feltűnt, hogy mennyire másképp beszélgetnek, mint a bihariak. Kezdtem kérdezősködni az irodalomtanár nagybátyámtól és lassan-lassan felkeltődött az érdeklődésem, illetve az is hangsúlyt kapott, hogy ez Kazinczy Ferenc szülőfaluja. Megerősödött bennem, hogy ebbe az irányba kellene mennem.
Udvarhelyre hogy került vissza?
A család itt volt, ott pedig nem szerettem, az egy szörnyű gyárváros volt. Szerződést írattak velünk alá, hogy az iskola után három évet ott kell maradni. Maradtam, de nem töltöttem ki, idehaza a József Attilában (ez a mostani Septimia helyén állt egykori fémipari gyártelep, ami a Matricagyárhoz tartozott – szerk. megj.) volt egy laboratórium, oda kerültem, majd a Matricában dolgoztam az irodában.
A nyelvművelői érdeklődésem addig ment, hogy 1970-ben már megjelent az első cikkem az akkori Hargita napilapban. Voltak kolozsvári családi ismerőseink, Gálffy Mózes, Bakó Béla, illetve Cs. Gyimesi Éva egyetemi oktatók. Könyveket küldtek, megmondták, hogy miket tanuljak. Eleinte ők láttak el tanáccsal, útbaigazítással. Szerencsém is volt, mert az egyik budapesti rokonom, Komoróczy Géza ókortörténész, nyelvész egyetemi tanár ellátott a magyar szak egyetemi jegyzeteivel és tankönyveivel még a '70-es évek elején.
Egyre többet kezdett írogatni, aztán nyelvművelő rovata is lett. Milyen visszajelzéseket kapott akkor, milyen hatást értek el a cikkei?
Nem tisztáztam soha magamban, hogy milyen hatást értek el, de voltak visszajelzések, sokan jöttek a matricagyárban az irodisták, mérnökök, műszaki értelmiségiek akkoriban az ötletekkel, mert minden szakszó románul volt, és nem volt kitől megkérdezni a helyes magyar szakkifejezéseket. Idővel az olvasók érdeklődését is felkeltette a rovat, és számos érdekes nyelvi kérdést feltettek. Felismerték, hogy ebben volt egyfajta anyanyelvi, nemzetitudat-erősítő, ennek volt jelentősége.
Amikor Fülöp Lajossal, a keresztúri múzeum igazgatójával megalakítottuk a Nyelvbarátok Körét, akkor nagyon sok felnőtt hallgatónk lett, hiszen helyesírási, nyelvtörténeti versenyeket is rendeztünk. A résztvevők közül később többen szavalók, újságírók lettek vagy a Népszínházban játszottak. Még a bukaresti magyar adás is készített a körről anyagot, de aztán megelégelte a Securitate és meg kellett szüntetni.
A rendszerváltás után többet publikálhatott, kötetei jelenhettek meg.
Még azelőtt, 1976-ban megjelent egy Anyanyelvünk művelése című kötet, amit két egyetemi tanár, az említett Gálffy Mózes és Murádin László szerkesztettek és beválogatták egy írásomat abba – ez pedig nagy ösztönző erőt adott, mert Beke Györgyöt és engem kivéve mindenki egyetemi tanár volt a szerzők közül. A nyolcvanas években Szilágyi Sándor kolozsvári nyelvész a Kriterion szerkesztője volt és elvittem neki egy kötetre való kéziratomat, de akkor minden néprajzi, történelmi, nyelvészeti dolog megjelentetését lefújta a „négy elemis akadémikus asszony". Így nem lett semmi belőle, nem sikerült akkor önálló kötetet kiadni, csak a rendszerváltás után, Magyar szavaink nyomában címmel jelent meg az Erdélyi Gondolatnál, Péntek János lektorálta. Később megjelent az Édes anyanyelvünk című könyvem a Pallas-Akadémia kiadásában.
A helytörténet felé is fordult egy idő után, hiszen udvarhelyi anekdota-gyűjteménye is jelent meg. Mennyire szerette meg ezt a várost? Az említett kötetből az látszik, hogy a város múltja is érdekelte.
Udvarhelyt első perctől megszerettem, itt nőttem fel, itt voltam gimnazista. Ha valahova elmegyek külföldre, tíz nap, amit bírok Udvarhely nélkül. Ha elmegyek az Alföldre – mert apai ágon magyarországi a családom – akkor is alig várom, hogy hazajöjjek, négy-öt nap után már kívánkozok haza. Nem tudok meglenni Udvarhely nélkül. Annak idején hallottam a sok sztorit, régi iparosok, melósok, műhelyvezetők történeteit vagy a kocsmában a tanárok, orvosok, kereskedők, az udvarhelyi polgárok sztorijait, ezeket fiatalon hallgattam és megjegyeztem.
Már felnőtt korunkban össze-összeültünk újságírókul egy-egy sörre, beszélgettünk Lőrincz Gyurkával és Oláh Pistával, s akkor jött az ötlet, hogy ezeket le kellene írni. Az igazi lökést Schiau Cornel főgépész adta, szintén kitelepített sorstárs volt, aki azt mondta a Fényes Vendéglő söntésében: „Te, Gyuri, az mind szép, mind jó, hogy te írni a magyar nyelv az újságba, le a kalap! De meg kéne írni az a sok sztori, az a sok átverés, a sok kib...ás, ami történt! Kórház, kocsma, iskola!" Két kötet is megjelent, valószínű, hogy lesz belőle egy harmadik is.
Írt életpályakötetet Maszelka Jánosról és Mátéffy Béláról is, illetve előkészületben van egy hasonló néhai Hegyi István lelkipásztorról is. Azt sajnos még nem tudta megjelentetni.
Ugyanabban a sorozatban lenne, mint Mátéffyról és Maszelkáról, ugyanis megrendelésre készítettem ezt is, a Székelyudvarhelyért Alapítvány sorozata ez udvarhelyi, köztiszteletben álló emberekről. De elfogyott a kiadásra szánt pénz, nem tudom, hogy mikor fog megjelenni. Pista bácsi nagyon megérdemelné, hogy megjelenjen, mert nagyon jó szövegeket mondott, nagy élettapasztalata volt, jártas volt nagyon sok kérdésben, nem véletlenül kapott a magyar miniszterelnöktől Kisebbségekért-díjat.
Melyek azok a nyelvi hibák, amelyek gyakran előfordulnak a hétköznapokban? Amelyek még a közéleti szereplők és az újságírók szájában is fel-felbukkannak?
Három nagyobb bajt is említhetnék. Az egyik az, hogy sokan nem tudnak szabadulni a román nyelvi hatástól, sok a szószerinti fordítás, ez sokszor nem jó. Ilyenek az iskolanevek, az intézménynevek. Például a líceum szó magyarul a felekezeti leányközépiskolát jelölte, ilyen iskolatípus ma már nincs. A román liceu mást jelent, az elméleti líceum nálunk gimnázium helyesen. A pedagógiai líceum sem helyes, mert az tanítóképző. Magyar nyelvi kérdésben mindenképpen Budapest felé kellene igazodnunk.
Olyan televízióssal is találkoztam, aki azt mondta, hogy Romániában vagyunk, nem lehet úgy mondani... A másik nagy baj az angol hatás, ezt Budapest rovására írom. Sok a fölöslegesen használt angol szó, mint például a team, like, pub stb. Se szeri, se száma a divatszavaknak, az idétlen szórövidítéseknek, igazándi, én úgy gondolom, hogy...; zacsi, ubi, tanci stb. Sajnos, maholnap minden nyelvi rétegbe betör a szleng. A nyelvi bajok kezelésére talán az anyanyelvi ismeretterjesztés a legjobb módszer.
A közember, akinek szakmailag nincs köze a nyelvműveléshez, mit tehet ezen a téren? Van igénye rá?
Ha kimész Székelyvarságra, és szóba állsz egy olyan atyafival, akit nem érintett meg a város szele, az úgy beszél, hogy öröm hallgatni. A legfelsőbb réteggel, az irodalmi nyelvvel sincs baj. A sajtónyelv azért más, mert minden nyelvi réteggel érintkezik, ott arra kell vigyázni, hogy ne érje káros, nyelvünk szellemének ártó román hatás. A szülő azt teheti, hogy figyelmezteti gyermekét, hogy a fűtőtest az fűtőtest és nem kalorifer vagy a tasak/zacskó nem punga, a bérlet nem abonament, a járdaszegély/útszegély nem bordúra és így tovább Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Menyő több, mint menedék 1.
Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.
Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.
Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…
Felcserélt szolgálati hely
Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.
A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…
Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könnyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”
A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felekezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt. ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”
Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.
Nem kellett az óvoda
Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.
A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvű állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagógust is alkalmaztunk volna.”
Távmunka Menyőből
Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”
(Vissza)hódít a természet
A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”
Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.
Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben, a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“
„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.
„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”
Többre hivatottan
Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.
Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.
Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal, itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”
 (Folytatjuk) erdelyiriport.ro

Jégverés, óriási viharok Szatmár megye több településén - És még nincs vége
Fák, a közvilágítás oszlopai dőltek ki az elmúlt 12 óra viharaiban Szatmár megye több településén. A tűzoltóknak legkevesebb hat esetben kellett úttestre dőlt fákat eltakarítaniuk, miközben másutt a diónyi jég okozott komoly károkat. Problémákat okozott az ítéletidő Szatmár vármegye határon túli településein is.
A Szatmár Megyei Készenléti Felügyelőség tájékoztatása szerint péntektől hétfő reggelig legkevesebb hat esetben kellett az úttestre dőlt fákat eltakarítaniuk több településen: Szatmárnémetiben, Sándormajoron, Újnémeten és Avasfelsőfaluban. Szatmárnémetiben, a Petru Bran utcában a közvilágítás egyik oszlopát borította ki az orkán erejű szél. A tűzoltóság továbbra is lesz áll, derül ki közleményükből.
Ahol nem a vihar, ott a jég pusztított, elsősorban kedd hajnalban. A Facebookon fellelhető fényképek alapaján dió, vagy akár tojás nagyságú jégdarabok hulltak Apában (első fotó), Gencsen, Majtényban, Óváriban (fotó lent, készítette Ványi Anita), Nagykárolyban, Kisdengelegen, Csengerbagoson, Domahidán ...
Szatmárhegyre, Béltekhodosra, Meddesre és Nagyszokondra kedd hajnalban özönvízszerű esőzés köszöntött.
Nem kímélte az időjárás Szatmár vármegye az országhatáron túli területeit sem, az MTI tájékoztatása szerint Méhtelken, Rozsályon, valamint Zajtán teniszlabda méretű jég hullott. Rozsályon az elsődleges felmérés alapján 150-180 házat vert el, áttörte a cserepeket és betörte az ingatlanok tetőablakait is. Zajtán hasonló gondokat okozott a jégeső, és Méhtelekről is érkezett sérült tetőszerkezetről, beázó házról szóló bejelentés.
Személyi sérülésről egyik esetben sem érkezett hír.
szatmar.ro

Az egyházért, a családért, a nemzetért imádkoztak
A Nagykárolyi Református Egyházmegye nőszövetségei az idén is csatlakoztak a Kárpát-medencei imanaphoz. Több, mint 200 személy, 15 egyházközség küldöttsége találkozott Börvelyben, hogy együtt imádkozzanak egyházunkért, családjainkért és nemzetünkért,tudhatjuk meg a Református Egyházmegye beszámolójából.
A vasárnap délután tartott ünnepi istentiszteleten Vinczéné Pálfi Judit egyházkerületi missziói előadó hirdette Isten igéjét a 2Tim 1,7 igeszakasz alapján: „mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” Bátorságra buzdította a híveket. Arra hívta fel a figyelmet, hogy nyíltan ossza meg mindenki a maga saját ötleteit, ne hallgassa azt el, hisz így épül a közösség. Karácsonyhoz közeledve arra kért mindenkit, hogy a szeretetről ne csak beszüljünk, hanem tudatosan cselekedjünk szeretetből valami jót legalább egy emberrel, és erre kérjünk másokat is.
A vendégeket Kátai Tibor házigazda lelkipásztor köszöntötte, aki szót adott Tolnay István esperesnek és Tőtős Beáta egyházmegyei nőszövetségi elnöknek. Kátai Tibor lelkipásztor örömét fejezte ki, hogy ilyen szép számban képviseltették magukat a nőszövetségek. Voltak résztvevők Ákosról, Bogdándról, Dobráról, Domahidáról, Gencsről, Hadadról, Irinyből, Érkőrösről, Érszakácsiból, Kismajtényból, Leléből, Nagykárolyból, Szaniszlóról, Szilágypérből és Tasnádról. Tolnay István a 2004-es kudarcot valló népszavazásra irányította a figyelmet, melyet követően évről évre megszervezésre kerül december 5-e tájékán a Kárpát-medencei imanap. Amint fogalmazott, kiváltság az, hogy Isten az asszonyokat bízta meg azzal, hogy rendszeresen összegyűljenek és imádkozzanak a magyar nemzetért.
Tőtős Beáta röviden bemutatta a Dunántúli Református Egyházkerületet, melynek nőszövetségei állították össze az idén az imanap programját. Tíz különböző imádság hangzott el. Többek között imádkoztak a gyermekekért, családokért, betegekért, gyászolókért, gyülekezetekért, oktatási intézményekért és a magyar nép megmaradásáért.
A börvelyi nőszövetséget Kátai Annamária tiszteletes asszony mutatta be. A nőszövetség tagjai minden héten kétszer is összegyűlnek csigatésztát készíteni, s ennek a bevételével az egyházközséget támogatják. Ebben az évben már 300 kg csigatésztát sikerült gyúrniuk.
Az istentiszteleten megható és fontos üzenettel bíró versek hangoztak el egy-egy nőszövetségi tag előadásában. Az eseményt gazdagította a börvelyi kórus és nőszövetség csodálatos közös éneke. A szívhez szóló  ünnepi eseményt követően a házigazdák szeretetvendégségre invitálták a vendégeket a település kultúrotthonába, ahol Kiss Zoltán polgármester szólt néhány szót a finom vacsora előtt.
Bagosi Andrea szatmar.ro