Regáti ünnepség Erdélyben
Egyesülési ünnepségeket tartottak csütörtökön Erdély számos városában Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülése évfordulóján. Mire ez a nagy felhajtás, hiszen nem is rólunk, erdélyiekről szól, hallani egy román fiataltól Déván.
Tényleg, mi köze Erdélynek a régátiak ünnepségéhez? Hiszen az 1859-es egyesülés idején Erdély a Habsburg monarchia része volt, a Kárpáton túli események nem érintették. Érthető, hogy Bukarestben, Foksányban és Jászvásáron ünnepelnek, de Erdélyben? 1859-ben Moldva fővárosa, Iaşi egyébként jóval fejlettebb, magasabb kultúrájú város volt, mint a havasalföldi Bukarest, az akkor bevezetett – és 1918 után Erdélyre is kiterjesztett – centralizmus nyomán viszont jócskán elmaradt a főváros mögött, mondhatni, Jászvásár volt a „kis-egyesülés” nagy vesztese.
Erdélynek azonban az égvilágon semmi köze az 1918 előtti regáti eseményekhez, történelmük csak azóta közös. Mégis itt is ünneplik a „kis egyesülést”, szinte nincs város Erdélyben, ahol ne lenne Ştefan cel Mare, Cuza, Kogălniceanu, Griviţei, Plevnei és hasonló nevű utca, gyakran főutca. Bethlen, Báthory vagy Rákóczi utcanévvel viszont véletlenül sem találkozni Erdély városaiban, talán néhány székely kivétellel. Holott ők – és számos más magyar, német vagy Habsburg személyiség – valóban befolyásolták Erdély sorsát, a Regátnál összehasonlíthatatlanul jelentősebb fejlődését, tetteik hatása gyakran évszázadokra volt meghatározó az egész erdélyi társadalom számára. A várost a török alól felszabadító és a Habsburg birodalom révén a civilizált Európához csatoló Savoyai Jenő, például, Temesvár első számú történelmi hőse lehetne, köztéri emlékművekkel, róla elnevezett főutcával, kulturális intézményekkel stb.
A más nemzetiségű nagy történelmi személyiségek neve azonban még most, a huszonegyedik századi, EU- és NATO-tag Romániában is kényes téma. Emléküket csak a kisebbségek őrzik meg, hivatalosan viszont nem, legfeljebb itt-ott egy kis róluk elnevezett mellékutca, és ennyi. Eközben a regáti események és személyiségek körül jelentős a felhajtás, noha semmi közük sem volt Erdélyhez.
Nem ártana néhány történelemóra a hatóságok és a lakosság számára. De valós történelem, nem a román kommunizmus nacionalista mítoszai.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Pofonok
Két pofont kapott Déva méltósága az USL-s városvezetéstől. Szimbolikusak, mégis fájdalmasak.
Az első még karácsony előtt csattant, amikor a helyi tanács díszpolgári címmel tüntette ki a megye legnagyobb magyarfalóját, Gligor Haşát. Alig akad magyar ember Déván, aki legalább hallomásból ne találkozott volna a névvel. Holott nem Švejk, a derék katona által a világirodalomba aranybetűkkel jegyzett Jaroslav Hašek szerencsétlen román fordításáról van szó, hanem szellemi hasonmásai, Păunescu és Vadim példájára irodalmi babérokra pályázó Gligor Haşáról.
A magyar iskola gyerekei roppant kellemetlen emlékeket őriznek egykori román nyelv is irodalomtanáruk zsigeri magyarellenességéről, a tanárok viszont inkább az 1990-ben beindított, majd egy évvel később éppen Haşa közbenjárásának „köszönhetően” beszüntetett önálló magyar iskola nyomán! Szinte nem létezett olyan magyar kezdeményezés Déván a kilencvenes évek elején, amelyet Haşa a Vatra Românească elnökeként ne próbált volna megtorpedózni.
Állandó furkálásaival szinte mindenünnen kiutáltatta magát, román kollégái között is általános közutálatnak „örvend”. Az 1989 előtt oszlopos párttag Haşa később a sajtóba menekült, s felszólalásaival a szervezőket és az újságírókat egyaránt bőszítette. Sajtóbéli pályafutása is kudarccal végződött, azóta az irodalommal és történelemmel foglalkozik. Nyilván erősen nacionalista, mítoszokon alapuló történelmi témájú „remekműveket” produkál, mintegy a nyolcvanas évek állami nacionalizmusa túlésének mintapéldájaként. Irományai „sikere” szinte kizárólag egy-egy állami intézmény felkarolásának köszönhető, de ettől Gligor Haşa nagy irodalmárnak tekinti magát, illetve a dévai kulturális élet meghatározó személyiségének.
Jaroslav Hašek örökzöld művében Švejk, a derék katona büszkén kürtölte világgá: hivatalos iratokkal tudja igazolni idióta mivoltát. Az USL-s dévai városvezetés azonban másféle okmánnyal tisztelgett a helyi Švejk „érdemei“ előtt: a díszpolgári címmel!
Mintha ez nem lett volna elég, nem sokkal később a városvezetés ismét megalázta a dévaiak méltóságát, amikor az 1989 előtti utolsó kommunista polgármestert (és volt városi első titkárt), Ilie Lavut emelte a helyi rendőrség élére. Gyalázat az 1989 decemberének igazi hőseivel szemben, olyanokkal, akik életüket kockáztatták a szabadságért és utcára vonultak a kommunista diktatúra ellen. 1989-ben a diktatúrát kiszolgáló Lavu a tömeg haragja elől menekült, a megbízható elvtárs ocsmány múltja erény a mostani vezetőség számára!
Milyen szemlélet uralkodhat a dévai USL-nél, ha ilyen jellemeket díjaz? Mert bármely becsületes ember számára egyszerűen arculcsapás.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad),

Helytörténeti kör Déván
Kedden, február 5-én délután öt órától tartja e havi találkozóját a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör.
Ezúttal Barra Árpád nyugalmazott tanár mutatja be a dévai református temetőről készült tanulmányát. Minden érdeklődőt szívesen látunk ez alkalomra a Nyugati Jelen napilap dévai szerkesztőségében!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Előadás a dévai református temetőről
Menteni a még menthetőt!
Nagy érdeklődéssel fogadták a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör februári találkozóján Barra Árpád nyugalmazott tanár előadását a helybéli református temetőről. Az előadó, elmondása szerint több évtizede figyeli a temető sorsának alakulását.
– Gyermekkorom óta ismerem ezt a temetőt, hiszen közvetlenül vele szemben állt a családi házunk. És el kell mondanom, hogy 70 év alatt teljesen megváltozott a temető arculata. Nem csupán azáltal, hogy sajnos nagyon megszaporodtak a sírok, de számos régi, akár jelentős személyiség síremléke is nyomtalanul tűnt el az évtizedek során. Ezért tartottam fontosnak felmérni, és adott időben rögzíteni a temetőben még fellelhető síremlékeket – ismertette munkája indítékát Barra Árpád.
A felmérést 1997 és 1998 folyamán végezte. A közel egy hektáros területet parcellákra osztva térképezte fel, lejegyezve minden egyes síremlék állapotát, a rajta olvasható írást. Így bármikor ki lehet deríteni, hogy egy adott helyen kinek a sírja állt ebben az időben, illetve azt is, hogy név szerint kinek hol található a nyughelye.
A kedd délutáni előadás során kiderült: a mai református temetőt feltehetően a XVII. századtól használják. – Bár a legrégibb, még fellelhető síremlék 1823-ból való és 1875 előttről összesen 11 darab sírkő áll még a temetőben. Ennek ellenére, egy korabeli rézmetszet, illetve a Hunyad Megyei Történelmi és Régészeti Társaság által közzétett feljegyzések alapján biztosan állítható, hogy itt évszázadokkal korábban is temető volt. Néhány főúri síremlék ugyan a hajdani református temető sírkertjében kapott helyet, de minden bizonnyal ide is temetkeztek már a XVII–XVIII. században is. A sírásások alkalmával manapság is régi kripták maradványaira bukkannak – fogalmazott az előadó.
A temető történetéről tanúskodó írásos dokumentumok sajnos nagyon hiányosak. 1738-ban ugyanis feltehetően a pestisjárvány miatt az egyházi anyakönyveket elégették. A következő század adatait tartalmazó iratok pedig a kommunizmus idején tűntek el. – 1950-ben az állami hatóságok “megőrzés” végett elvitték a parókiáról az 1818 és 1903 közötti anyakönyveket. Ezeknek elvileg a levéltárban meg kellene lenniük, de sajnos nem sikerült még hozzáférni – mondta az előadó.
Az iratok eltűnésével együtt folyamatosan tűnnek el a régi síremlékek is. Az ortodox sírok behatolásával egyre vegyesebbé válik az évszázadokig kizárólag protestáns jellegű temető. Az előadó szerint részben a vegyes házasságok, részben a városi ortodox temető túltelítettsége okán lesz egyre több román feliratú síremlék a református temetőben. Ezzel párhuzamosan folyamatosan pusztulnak, dőlnek ki, törnek össze és tűnnek el a régi, többnyire homokkőből készült fejfák.
A pusztulás ellenére néhány jelentős dévai személyiség síremléke ma is fellelhető a temetőben. Ezek közül az előadás során említésre került a Barcsay család sírkertje, Téglás Gábor feleségének, két lányának sírja, Majland Oszkár néprajzkutató, Szőts Sándor tudós református lelkész, László Zsigmond honvédtiszt síremlékei.
Az előadás alkalmával Barra Árpád felhívta a figyelmet arra is, hogy hasonló pusztulási folyamatnak van kitéve a városi, illetve a telepi római katolikus temető is. Mindkettőben esedékes lenne egy hasonló jellegű felmérést készíteni.
Deák Piroska tanárnő szóvá tette, hogy nagyobb figyelmet kellene fordítani a dévai magyar temetőkben nyugvó jeles személyiségek éltének, munkásságának ismertetésére. Ezért a következő, március 5-re tervezett, helytörténeti találkozón ilyen témában hangzanak majd el előadások.
Gáspár Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Kisebbségvédelmi szolgálat indult
Hunyad megye
A dél-erdélyi szórványban a korrektség és a békés együttélés jellemző a közösségekre, de azért időnként itt is tapasztalhattuk, hogy a társadalom nem képes végleg levetkőzni a nacionalista, szélsőséges indulatokat – jelentette ki Winkler Gyula, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke a kisebbségvédelmi szolgálat Hunyad megyei elindításakor.
Az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöksége szerdai ülésén döntött a kisebbségvédelmi szolgálat elindításáról, napirenden szerepelt még a Minden gyerek számít beiskolázási kampány, az RMDSZ csíkszeredai kongresszusára való előkészület, a negyedik Hunyad Megyei Magyar Napok megszervezése, valamint egyéb szervezetépítési kérdések.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselő szerint a beinduló szolgálat támaszt és segítséget jelent azokban az esetekben is, amelyeken a magyarságukban sértett egyének mindeddig inkább túlléptek. – Félre kell tennünk a negatív beidegződést, és büszkén kell vállalnunk magyar identitásunkat, anyanyelvünket úgy, ahogyan például a Hunyad Megyei Magyar Napokon a nyilvánosság elé léptünk, és megmutattuk magyarságunkat. Tavaly a vajdahunyadi önkormányzati választásokon láthattuk: amint emelkedik a társadalmi tét, azonnal fellángol a magyarellenesség és a kirekesztés. Sajnos ilyenkor a legkönnyebb a kisebbségeket okolni, nekünk ez ellen fel kell lépnünk. Ennek egyik eszköze az új, Mikó Imre kisebbségvédelmi szolgálat – fogalmazott Winkler Gyula.
Hunyad megyében négy településen, Déván, Vajdahunyadon, Lupényban és Petrozsényban állnak a panaszosok rendelkezésére az RMDSZ önkormányzati képviselői vagy helyi elnökei, a szolgálat megyei felelőse Kofity Zoltán irodavezető. A RMDSZ Erdély-szerte létrehozta a Mikó Imre nevével fémjelzett szolgálatot. A Hunyad megyében is működő mozgalom célja, hogy eligazítást adjon és megoldást javasoljon magyar embereknek és magyar intézményeinknek, akiket magyarsága miatt ért hátrányos megkülönböztetés.
Szabadság (Kolozsvár),

Másodhegedűs sors várományosai? (II.) – Regionalizálás politikus szemmel
Románia lakosságát manapság élénken foglalkoztatja az EU-pénzek lehívásának állítólagos hatékonyságát előmozdító régióknak a kialakítása, amit ebben az évben végre is hajtanának.
A régiók határvonalaival kapcsolatban több elképzelés is született, azok megújuló viták témáját képezhetik, de a tényleges kivitelezés komoly feszültségeket is előrevetít. Annak érdekében, hogy az átlagember is kialakíthasson magának egy képet a jelzett fejlesztési régiók céljairól, a működéséről, a hatásköreiről Arad, Hunyad és Temes megyei politikusokat, polgármestereket kérdeztünk a régiók megrajzolásával és kompetenciáival kapcsolatos elképzeléseikről, lobbiról, előnyökről, hátrányokról.
Csak ne Olténiával!
Egyelőre nagyon kevés szivárgott ki a kormány régiós reform-tervezetével kapcsolatosan, ezért kevés a konkrétum. Annál több viszont a spekuláció és a különböző híresztelések. Mégis hogyan képzelik el Hunyad megye jövőjét? Erről több elöljárót kérdeztünk.
Előny a gazdagokkal való társulás
Noha Hunyad megye Erdélyhez tartozik, a legjobb mégis az lenne, ha továbbra is Temes, Arad és Krassó-Szörény megyékkel maradna együtt a jelenlegi fejlesztési régióban, hangsúlyozza Tiberiu Balint (PNL), a megyei tanács alelnöke. „A magyarázat egyszerű: Arad és Temes gazdag megyék, Arad és Temesvár jelentős fejlődési pólusok, a szegényebb Hunyad és Krassó-Szörény bizonyára jól járna a velük való társulással, mivel előbbiek jelentősen hozzájárulnának a régiós költségvetéshez. Szegényebb megyékkel való társulás esetén viszont csak a szegénységet osztanánk el egymás között”.
Balint szerint a Fehér megyével való összekapcsolás nem járna előnyökkel Hunyad számára, noha történelmi kötődése egyértelműen e mellett szól. „Gazdaságilag Fehér megye nagyjából ugyanazon a fejlettségi szinten áll, mint mi, a Gorj megyével való esetleges társulás viszont katasztrofális lenne”, véli az alelnök. Ugyanis olyan hírek is felröppentek, hogy Ponta kormányfő a Hunyaddal való összekapcsolással szándékszik kiváltságot biztosítani hatalmi bázisának, az olténiai Gorj megyének, s a régiós főváros Târgu Jiu lenne.
A jelenlegi régiós felállásban Dévának nyilván semmi esélye a régiós fővárosi cím megszerzésére a sokkal jelentősebb Araddal és főleg Temesvárral szembe, de az esetleges Fehér megyével való társulás esetén sem lenne jobb a helyzet. „Gyulafehérvár (58 000 lakos) és Déva (56 000) körülbelül egy szinten áll, előbbi mellett szól viszont a történelem, amivel Déva egyszerűen nem tud versenybe szállni”. Minden érv tehát a bánsági régió mellett szól. Sőt, még a részrehajlás veszélye sem áll fenn Balint szerint, mivel „Arad és Temesvár között akkora a rivalitás, hogy árgus szemekkel figyelik egymást bármilyen elosztásnál. A kicsik, vagyis Hunyad és Krassó-Szörény tehát bármikor találnak partnert érdekeik érvényesítéséhez, a központ tehát aligha veheti le magának a tejfölt”.
Ami a liberális megyei tanácsi alelnök számára is fontos lenne, az a régiós intézmények arányos elosztása a jelentősebb városok között. „Fenn áll a veszély, hogy a jó román centralizációs hagyományoknak megfelelően mindent a régiós központba helyeznek” Ennek elkerülésére Hunyad – és nyilván Arad és Krassó-Szörény – parlamenti képviselőire számít, általuk igyekeznek érvényesíteni Bukarestben a megye érdekeit. „Ha már decentralizációról van szó, akkor legyen igazi decentralizáció, ne egy újabb központosított bürokratikus szint létrehozása”.
Tudományos alaposságú régiósítás
„Eddig semmilyen információkat sem kapunk pártvonalon Bukarestből, közvitán sem vettünk részt, még meghívást sem kaptunk ilyesmire”, ismertette a helyzetet Petru Mărginean (PC), Déva polgármestere. Aki szerint a széleskörű társadalmi közvita elengedhetetlen, a régiók átszervezése és közigazgatási hatáskörökkel való felruházása csakis ilyen alapon történhet. „Nemcsak politikusokat, hanem néprajz-tudósokat, történészeket, közgazdászokat, földrajzosokat, szociológusokat kellene bevonni a döntésbe. Tudomásom szerint a kolozsvári egyetemen már néhány éve megalakult egy ilyen szakértői csoport, amely a régiós felosztás tanulmányozzák. Vajon figyelembe veszik őket?”
– Mit jelentene a régiók létrehozása Déva számára? Hiszen ellentétben a nehézipari jellegű, munkás szellemiségű Vajdahunyaddal és Petrozsénnyal, Déva mindig is adminisztratív jellegű volt. A megyei intézmények megszűnése jelentős érvágás lenne, hiszen Dévának semmi esélye a régiós fővárosi címre. – Ez kétségtelenül nagy veszteség lenne Déva számára, amit beruházásokkal és munkahelyteremtéssel kellene pótolni. Amúgy engem nem zavarna, ha Déva nem lenne többé municípium, hanem egyszerű város, de cserében több beruházás jönne, több munkahely lenne. A lényeg az, hogy az új régióban ne összpontosuljon minden a fővárosban, hogy ne Temesvárnak jusson minden.
– Apropó, Araddal, Temessel és Krassó-Szörénnyel lenne jobb, vagy Fehérrel, Szebennel esetleg Kolozzsal? – Egyik változat sem zavarna, a történelmi kötődések egyértelműen az utóbbi mellett szólnak, de semmi gond, ha a jelenlegi Temesvár-orientált felállás maradna. De mindezt alapos tanulmányokra, szakértők véleményére kellene alapozni, azért hangsúlyozom, hogy nem szabad felülről önkényesen dönteni és Hunyadot, például Gorj megyével összevonni, mert úgy akarja X vagy Y.
– Hogyan történne a régiós intézmények elosztása a jelentősebb városok között? – Semmilyen információ sincs erről, a lényeg, hogy a régiók a decentralizációt szolgálják, nem a régiós központosítást és hogy erősödjön a közigazgatási autonómia. A bukaresti kormány ne szóljon bele a helyi adminisztráció dolgaiba, ne kötelezzen adóemelésre, ne Bukarest szabja meg, hogy például a dévai önkormányzat hány emberrel működhet, mennyit költhet a bérezésre és hasonlók. Ha a régiós reform révén a kormány átengedi ezen hatásköröket a helyi önkormányzatoknak, akkor előrelépésről beszélhetünk. Ugyanakkor a községek átszervezése is szükséges, számos olyan kis népességű község létezik, amelyek képtelenek önálló gazdasági működésre, csupán a bürokráciát növelik. A lényeg a decentralizáció
„Másodlagos, hogy Hunyad megyét Temeshez és Aradhoz, vagy Fehérhez és Szebenhez csatolják-e, egyik változat sem lenne rossz. Déva egyik változatban sem lehetne régiós főváros, sem Temesvárral, sem Nagyszebennel nem versenyképes. Az USL pártérdekei alapján felvetett Gorj megyével való kombináció azonban káros lenne”, hangsúlyozza Mircia Muntean(PDL) parlamenti képviselő, Déva 1996 és 2012 közötti polgármestere.
Ami a régiós intézmények központosítását vagy városok közötti elosztását illeti, a volt polgármester szerint nyilván utóbbi lenne a jobb, de ez a helyiek ügyességétől is függ. „Annak idején Gyulafehérvár úgy szerezte meg a Hunyad, Fehér és Szeben megyékre illetékes táblabíróságot, hogy a helyi tanács gyorsan mozgott és épületet bocsátott rendelkezésre. A dévai tanács nem volt hajlandó erre, pedig esélye lett volna. Most is hasonló a helyzet, egyes régiós intézményeket Hunyad megye megtarthat. Például az erdészeti igazgatóságot, hiszen a megyénkben sokkal több az erdő, mint Arad és Temes megyékben együttvéve. A közegészségügyi igazgatóság viszont alighanem Temesvárt illeti, tekintettel egyetemi klinikáira.”
Muntean szerint azonban a lényeg nem is annyira a régiók megrajzolása, hanem a hatáskörök elosztása. „Temes megye például a jelenlegi központosított rendszer egyik fő károsultja, hiszen jóval többet fizet be a központi kasszába, mint amennyit onnan visszakap. Kolozs és Szeben megyéknél hasonló a helyzet, Hunyadnál valamivel jobb, de még mindig többet fizet, mint amennyit visszakap. A kormány pedig Dragnea Teleormanjának, és egyéb (Vrancea, Giurgiu, Olt, Vaslui stb.) regáti megyéknek irányítja a pénzt. A régiók lényege az lenne, hogy az itt előteremtett pénz itt is maradjon, vagy legalábbis annak legnagyobb része.” A pénzügyi decentralizációra viszont kevés esélyt lát a jelenlegi politikai fennállásban, tekintettel arra, hogy éppen a kiváltságos regáti megyék képezik az USL választási erődjeit.
Hiba lenne politikai alapon dönteni
Rengeteg a zaj, a javaslatok azonban nem foglalkoznak a gazdasági, történelmi vagy szociális-identitás kérdésekkel, hangsúlyozza Winkler Gyula, a Hunyad megyei RMDSZ elnöke.
– Az RMDSZ ellenzi a jelenlegi 8 régiós rendszert.
– Mert bizonyítottan rossz. A régiókon belül a megyék fejlettségi szintje közötti különbség növekedett, ahelyett, hogy csökkent volna, noha ez utóbbi volt a régiók létrehozásának célja. 2006-ban az előcsatlakozási EU-s pénzalapok (Phare, Ispa, Samtid stb.) felhasználásáról az RMDSZ készített egy tanulmányt, amelyből kiderült, hogy a jelenlegi régiók nem kedveztek a fejlődésnek, s Románia siralmas teljesítménye az EU-s pénzalapok lehívása terén többek között a rossz régiós szerkezetnek tudható be. Jelenleg ugyanolyan tanulmányt készítünk az uniós pénzalapok felhasználásáról 2007 és 2011 között. A tavalyi adatok még nincsenek meg. A mostani rossz rendszert nem kell további – adminisztratív – hatáskörökkel felruházni.
– A székely régió létrehozásán kívül a jelenlegi fennállás máshol is feszültségeket okoz. – Közismert az Arad és Temesvár közötti versengés, de Kolozsvár és Nagyvárad között is hasonló a súrlódás az észak-erdélyi régióban. A központiban pedig a periférikus elhelyezkedésű, kis város Gyulafehérváron működik a fejlesztési ügynökség! A moldvai régióban is viszályok vannak, hol legyen a főváros, s más példák is vannak. A jelenlegi régiókat politikai szempontok szerint hozták létre 1998-ban, ami egyértelműen hibásnak bizonyult. Most nem szabad megismételni az akkori hibát és ismét politikai szempontok szerint dönteni. Alapos hatástanulmányok szükségesek és ezek alapján közvita. Amint említettem az RMDSZ ilyen tanulmányon dolgozik, s közvitát szervezünk az erdélyi magyarság körében.
– Milyen régiókat képzelnek el? – Olyanokat, amelyek történelmi, gazdasági, földrajzi adottságokra épülnek és erős identitással rendelkeznek. A dél-erdélyi Hunyad megye például sokkal inkább kötődik Fehér megyéhez, vagy Kolozshoz is, de még az autonóm Királyföld (szászföld) központját képező Szebenhez is, mint a Bánsághoz. Olyan régiók szükségesek, amelyekkel a bennük élők azonosulni tudnak, amelyre büszkék. Például a marosvásárhelyi magyarok nem vallják magukat székelynek, noha évszázadokon keresztül Marosvásárhely Székelyföld volt! Úgy kell kialakítani a régiókat, hogy jó legyen székelynek lenni, a vásárhelyiek is büszkék legyenek erre. Példák vannak már erre, Erdélyben a románok is büszkén vállalják fel a szász örökséget. Ráadásul a régióknak a hosszú távú fejlesztést kell előmozdítaniuk, nem a pártpolitikai klientúrák kielégítését célozniuk.
– A jelenlegi rendszer nyilvánvaló hiányosságai ellenére a kormány mégis ezt erőlteti. Ellenzékből milyen beleszólási eszközökkel rendelkezik az RMDSZ, amikor az USL-nek kétharmados többsége van a parlamentben?
– Legfontosabb eszközünk a párbeszéd. Komoly érvekkel. Amennyiben a párbeszéd esélyeit ellehetetlenítik Bukarestből vagy Budapestről, akkor esélyeink is csökkennek. Minden áron a párbeszéd hívei vagyunk, a társadalmi támogatás nélküli politikai döntés roppant hátrányos lenne, s egy kisebbség sorsa nem válhat parlamenti algoritmus tárgyává.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma,

Tovább gyűrűzik a szórványvita – széles körű egyeztetést sürget az EMNP
Egyre nagyobb vita van kibontakozóban annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF) múlt pénteki budapesti zárt ülésén Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője a kisebb létszámú Kárpát-medencei magyar közösségek „kontrollált visszavonulásának”, „önkéntes területfeladásának” lehetőségéről tett említést.
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) csütörtöki közleményében leszögezi: a szervezet nem tartja szerencsésnek Szász Jenő beszéde által gerjesztett nyilatkozatháborút. A néppárt álláspontja szerint a Szász Jenő elnöki székfoglalónak szánt gondolatai, főleg az erdélyi magyar szórványközösségekkel kapcsolatos nézetei „erős politikai csőlátásra és tájékozatlanságra vallanak, bizonyítva az egykori erdélyi pártvezér alkalmatlanságát egy ilyen fontos tisztség betöltésére”.
„Kijelentései kizárólag a politikai árnyékbokszolásnak és a sehová nem vezető öncélú hadakozásnak biztosíthatnak táptalajt” – olvasható a Toró T. Tibor pártelnök által aláírt közleményben. Ugyanakkor eltúlzottnak tartják Márton Árpád, az RMDSZ volt képviselőházi frakcióvezetője „túlbuzgó” reakcióját is, „akik nem átallnak Szász szerencsétlen ötletelése mögé apokaliptikus forgatókönyveket vizionálni a szórványközösségek kitelepítéséről”.
„A szórványvédő bajnok szerepében tetszelgő RMDSZ-nek nincs erkölcsi alapja a melldöngetésre, hiszen eddig 23 év állt rendelkezésére, hogy életképes megoldásokat dolgozzon ki a szórványközösségek asszimilációjának megállítására, a tények azonban ennek éppen az ellenkezőjét mutatják. A népszámlálási adatok szerint ugyanis például Krassó-Szörény megyében az elmúlt tíz évben 4900 magyar anyanyelvűből már csak 2800 maradt, Temes megyében 47,7 ezerről 33,8 ezerre, Szeben megyében 14 ezerről kevesebb mint tízezerre csökkent a magyarok száma” – olvasható a közleményben.
A néppárt szerint a szórványmagyarság kérdése nem pártpolitikai kérdés, ezért elutasít minden olyan megközelítést, amely ilyen jellegű színezetet próbál adni az ügynek. „Szerintünk az erdélyi szórványmagyarság megmaradása, asszimilációjának lelassítása és megállítása, valamint szülőföldjén való boldogulása nemzetstratégiai jelentőségű, ezért az erre vonatkozó elképzeléseket és terveket pártérdekmentesen kell egyeztetnie minden olyan politikai és társadalmi szereplővel, amelynek akár a legcsekélyebb ráhatása lehet a szórványközösségek létére” – írja az EMNP közleménye.
Ezzel szemben Gergely Balázs, az EMNP alelnöke szerint „nem ördögtől való” az a gondolat, hogy a szórványközösségek tagjai egyéni döntés alapján Erdélyben maradva, egy tömbmagyar vidéket erősítve máshol telepedjenek le. Gergely Balázs a Maszol.ro-nak leszögezte, semmiképp nem használná a szórványkitelepítés kifejezést. „Ha a szórványmagyar közösség valamely tagja egyénileg úgy dönt, hogy a saját és az utódai identitását nem tudja megőrizni jelenlegi életterében, akkor segítsük a boldogulását tömbmagyar vidéken” – magyarázta. Úgy vélte, hogy a véleményformáló elit az utóbbi 22 évben az őszinte kibeszélés helyett struccpolitikát folytatott a kérdésben. Szerinte nem kellene tabutémának tekinteni a szórványban lakók elköltözésének gondolatát, társadalmi vitát kellene folytatni erről. Hangsúlyozta, a kérdésben nem pártja álláspontját képviseli.
Demeter László, az Erdővidéki Múzeum igazgatója, a Kovászna megyei Összetartozunk székely–szórvány partnerségi program vezetője csütörtökön nyílt levélben fogalmazta meg aggodalmait Szász ötletei kapcsán. Demeter szerint a sajtóban tág teret kapott a probléma, Szász is magyarázkodott, tehát a felvetés nem teljesen alaptalan, ám ő felelőtlennek tarja, az esetleges végrehajtás elindítását pedig „súlyos és jóvátehetetlen történelmi tévedésnek” nevezte.
Demeter négy éve vezeti a szórványprogramot, elmondása szerint a hosszú távú fennmaradást az egyház, az iskola és a gazdaság biztosítja. A programvezető szerint az első két tényező jól működik, Erdély nagy részében működnek magyar nyelvű iskolák, szórványkollégiumok, az egyház is igyekszik fenntartani a magyar közösségeket, a gazdaság terén vannak hiányosságok, ezért fontos, hogy minél több magyar érdekeltségű vállalkozás verjen gyökeret a szórványban.
Demeter szerint az évszázados műemlékek megmentésére és munkahelyek teremtésére kell kidolgozni nemzetstratégiát, valamint azt, hogy ebben hogyan tudna együttműködni Magyarország és a Székelyföld. Geréd Imre kolozsvári RMDSZ-es tanácsos úgy véli, Gergely Balázs „finoman szólva is olajat öntött a tűzre nyilatkozatával”. „Úgy látom, hogy mi, kolozsvári magyarok nem tudunk az egyéni területfeladással egyetérteni. Így látják ezt a szórványmegyékből érkezett vagy a szórványkollégiumban tanuló magyar egyetemisták is, akik látják a magyar jövőt Déván és Máramarosszigeten is, ezért dolgozni is hajlandók” – jelentette ki Geréd.
Bíró Blanka, Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),

Nem marad „árva” műemlék a szórványban
Tíz műemléket fogadtak örökbe a szórványban tanuló magyar iskolások Brassó, Temes és Hunyad megyéből azóta, hogy tavaly ősszel az RMDSZ elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programját.
Műemlékek száza vár az örökbefogadásra
Hegedüs Csilla, az RMDSZ kulturális főtitkár-helyettese lapunknak elmondta, a tavaly indított programban a Magyar Szórvány napján már három műemlék őrére talált, ezt követte további hét. A tervek szerint egy év alatt száz, vagy annál több műemléket szeretnének örökbe adni, és hamarosan kiterjesztenék a kezdeményezést a tömbmagyar vidékekre is, ugyanis nagyon sok helyről érdeklődnek az emberek.
„Egy olyan tér létrehozásáról szól a program, ahol a közösségépítés, identitásmegőrzés és összetartozás erősödik a szórvány közösségekben” – magyarázta a szakértő. Ezek a magyarságszigetek első körben a szórványban működő iskolaközpontokban tanuló magyar gyermekeket célozzák meg, általuk a közösség felnőtt tagjait is bevonva a tevékenységekbe.
Az a közösség, amelyik örökbe fogad egy műemléket, honismereti kutatást végez, játékos és médiaeszközökkel népszerűsíti az épületet, kulturális műsorokat szervez és közmunkával biztosítja a hely karbantartását.
Ám a program ennél sokkal változatosabb lehetőségeket rejt magában, ezt tanúsítja a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum iskolásainak rendkívül leleményes hozzáállása, aminek Hegedüs a hivatali munkáján túl, személyesen is nagyon örül.
Pezsgő diákélet a Téglásban
Január óta lázban ég a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum diáksága, mióta örökbe fogadtak több műemléket is. „Történt ugyanis, hogy az év első hónapjában megkezdődött a Fogadj örökbe egy műemléket! elnevezésű verseny” – írta lapunknak Szabó Rita nyolcadikos diák, akinek beszámolójából megtudtuk, az örökbefogadási program telitalálatnak bizonyult: a dévai magyar iskola diákjai nagy örömmel és tenniakarással feszültek neki a nem könnyű feladatnak.
„Kicsit megijedtünk, amikor kiderült, hogy a IX-XII. osztályos diákokkal is meg kell mérkőznünk, de a jó mondással sikerült megvigasztaltuk magunkat, miszerint >>Kicsi a bors, de erős!<< A választható neves helyek közül a 2004-ben összeállított Történelmi Műemlékek jegyzékben 451-453 sorszámmal nyilvántartott Fáy Béla-kastélyra és arborétumra esett a választásunk. A feladat szerint a mi dolgunk a műemlékegyüttes népszerűsítése, múltjának és jelenének minél szélesebb körben való ismertetése.”
A dévai iskola nyolcadikosai sajátosan közelítettek a feladathoz: egy Facebook-oldal és egy blog létrehozásával kezdték a népszerűsítést. A tartalmi rész összeállításához Schreiber István nyugalmazott tanár segítségét kérték, akitől megtudták a kastély és arborétum történetét. A Dévától 10 kilométerre fekvő, mintegy 70 hektáron elterülő dendrológiai parkot gróf Gyulay Ferenc, Várad alkapitánya, I. Rákóczi György fejedelem híres generálisa alapította. A park további tulajdonosai között voltak a Kuun, a Fáy- és az Ocskay-családok. A birtok külön érdekessége, hogy csak leányágon öröklődött tovább. Kazinczy Ferenc is megfordult a parkban 1816-ban, látogatását műemlék jelzi.
1949-ben, az államosításkor az arborétum a piskitelepi Erdőkerületi Hatóság tulajdonába került, 1952-ben nyilvánították Kísérleti Erdőterületté. Két év elteltével létrehozták a piskitelepi Kutatási és Kísérleti Állomást, és ez vette át a dendrológiai park egész bázisát. A természeti Emlékvédelmi Bizottság javaslatára az arborétumot jelenleg törvény védi, dendrológiai természetvédelmi műemlékké nyilvánították. Az Ocskay-család napjainkban visszaigényli az arborétumot, Románia egyik legértékesebb egzotikus fa- és cserjegyűjteményét.
„Járványként terjed” a tenniakarás
Miután a kastély történetét megismerték a diákok, játékos népszerűsítő tevékenységbe fogtak: rajzpályázatot hirdettek az I-IV. osztályos tanulók számára, a nyertes osztályt pedig egy parkban tett jutalomlátogatással lepik meg, amint kitavaszodik. Ezzel párhuzamosan irodalmi pályázatot is meghirdettek a nyolcadikosok, amit valamennyi testvériskolának elküldtek a Kovászna megyei Málnástól a magyarországi Kaposvárig. A nyertes pályaművek helyet kapnak a Corvin Kiadónál megjelenő Fürkésző és Szemfüles gyermek, illetve ifjúsági lapokban.
„Kutakodásaink során rátaláltunk egy régi receptgyűjteményre, ugyanis néhány osztálytársunk üknagyanyja szakácsnő volt az egykori Ocskay-kúrián. Ez kiváló lehetőség volt arra, hogy az Erdélyi Konyha című gasztromagazin szerkesztőjét, Csatlós Erzsébet Zsófiát meggyőzzük, tartsunk történelmi főzőleckét, készítsük el az egyik korabeli előételt és tortát. Konyhai vitézkedésünkről a magazinban olvashatnak az érdeklődők” – áll Szabó Rita beszámolójában.
Beszámol arról is, hogy többnyelvű népszerűsítő könyvjelzővel kedveskednek a kastély látogatóinak, továbbá mintegy 250, világszerte működő dendrológiai parkkal is felvették a kapcsolatot. Tevékenységükről a helyi sajtó is rendszeresen beszámol.
Ahogy az idő engedi, nagytakarítási akciót szerveznek a tanárok, szülők és diáktársak bevonásával. „Annak örülünk, hogy szüleink is bekapcsolódtak a munkába és szívvel, lélekkel segítenek” – összegez Rita, és hozzáteszi: osztálytársaival együtt tizenkettedik osztályos korukig szeretnének foglalkozni azzal, amit idén elkezdtek. Az örökbefogadásnak versenyszerű tétje is van, a programban szereplő örökbefogadók egyik csoportja fődíjként ellátogathat Brüsszelbe, ezt Winkler Gyula európai parlamenti képviselő ajánlotta fel a résztvevőknek.
Maszol.ro,

KISEBBSÉGBEN: Mit üzen a Malmaison foglya

Minden magyar gyermek számít
Körülbelül 55 elsősre számítanak szeptemberben a Hunyad megyei magyar iskolákban, illetve tagozatokon.
A pedagógusok felkeresik a magyar családokat és számos vegyes családot is, hogy magyarázzák el a szülőknek a magyar nyelvű oktatás előnyeit, mert szöges ellentétben a még mindig jelentős közhiedelemmel, az anyanyelvű oktatás igenis előnyt jelent a román nyelvűvel szemben. Mert valóban minden magyar gyerek számít: ez nem szlogen, az RMDSZ mindig is az oktatást tekintette első számú prioritásának, s ez most is így van, hangsúlyozta Winkler Gyula EP-képviselő csütörtökön Déván tartott sajtóértekezletén. A minden magyar gyerek számít egész Erdélyben érvényes, a szórványban pedig különösen.
Néhány év visszaesés után 2011-től Hunyad megyében 1100 körül stabilizálódott a magyarul tanuló diákok száma. Közülük több ötven százalék, olyan 600 a dévai Téglás Gábor iskolában tanul, beleértve annak csernakeresztúri elemi szintű kirendeltségét, a többiek pedig Vajdahunyadon, Szászvároson, illetve három Zsil-völgyi városban: Petrozsényban, Vulkánban és Lupényban. Szeptembertől hasonló diáklétszámra számítanak, szögezte le a megyei RMDSZ elnöke, aki fontosnak tartja az enyhe visszaesés megállítását: 2005 őszén, például, mintegy 1300 diák tanult magyar nyelven a megyében. Jelenleg szakképzett pedagógus-gárda várja a diákokat valamennyi magyar iskolában vagy tagozaton, a helyettesítők száma elenyésző, ami az oktatás folyamatosan korszerűsödő színvonaláról tanúskodik. A széleskörű délutáni és közösségi foglalkozások pedig egy másik fontos érv, amely az anyanyelvi oktatás választás mellett szól a szülőknél.
Ilyen kiemelkedő közösségi program például a „Fogadj örökbe egy emlékművet” kezdeményezés, melyet a Téglás diákjai az elvárásokat meghaladó lelkesedéssel és tenni akarással fogadtak. Április 22-én Déván és a közeli Marosillyén lesz a program erdélyi döntője, melyen mind a 16 erdélyi megye magyar diákjai és pedagógusai részt vesznek. Délelőtt a Téglás iskolában kerül sor a műemlék-felkaroló program kiértékelésére, délután pedig a marosillyei Veres bástyában, Bethlen Gábor szülőhelyén kerül sor az „Örökségünk őrei” összerdélyi kezdeményezés indítóeseményére. Az önkéntesség, főleg fiatalok részéről, fontos lépés Erdély történelmi és kulturális magyar épített örökségének megőrzése, illetve a dicső múlt megismerése és tudatosítása irányába, hangsúlyozta Winkler Gyula.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad).

Idén több a magyar előkészítős
Hunyad megyében nem sietik el a szülők gyermekeik iskolába való beíratását. Az április 2 és 22 között zajló beiskolázási időszak felénél, megyei szinten 1463 szülő igényelte gyermeke iskolai felvételét.
1382 esetben ezt már jóvá is hagyták, a további esetekben még nem érkezett válasz a tanfelügyelőség részéről. Nicolae Mateş, az elemi iskolákért felelős Hunyad megyei tanfelügyelő közleménye szerint eddig 340 gyermek esetében volt szükség pszichoszomatikus felmérésre. A jelenlegi tanügyi törvény értelmében ugyanis mindazon gyermekek, akik idén augusztus 31-ig betöltik hatodik, illetve hetedik életévüket iskolakötelessé válnak: be kell iratkozniuk az előkészítő, illetve az első osztályba. Azon gyermekek azonban, akik még idén, de augusztus 31 után töltik be az említett életkort, csupán szakemberi felmérés nyomán iratkozhatnak iskolába. Hunyad megyében eddig közel 340 ilyen eset volt, s a felmérés nyomán 234 gyermeket írathattak be szüleik az előkészítő osztályba, 103-at az elsőbe és 5 gyermek esetében javasolták a további óvodai felkészítést.
A magyar tannyelvű előkészítő osztályokba, tavalyhoz képest 11-gyel több gyermekre számítanak. – Összesen 53 gyermekre számítunk, akiknek szüleik, előzetes beszélgetések során kinyilvánították, hogy magyar nyelven szeretnék taníttatni gyermeküket. Déván 24, Csernakeresztúron 5, Vajdahunyadon 1, Petrozsényban 15, Lupényban 1, Szászvároson pedig 7 gyermekre számítunk – közölte Vlaic Ágnes, kisebbségi tanfelügyelő.
A magyar szülők valamivel fürgébbnek bizonyulnak a megyei átlagnál. A dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumba eddig már 19-en igényelték gyermekük felvételét. – 14 gyermek esetében el is fogadták a kérelmet, 2 gyermeknél életkoruk miatt pszichológiai felmérésre lesz szükség, három gyermek esetében még rendezni kell az iratokat – közölte tegnap Kocsis Attila iskolaigazgató. Továbbá azt is elmondta, hogy a magyar iskolaközpontban már a múlt héten megbeszélést tartottak az előkészítő osztályba iratkozó gyermekek szüleivel. – A szülőknek több mint kétharmada jelen volt a megbeszélésen, ahol Lengyel Izabella előkészítő osztályos tanítónő megosztotta idei tapasztalatait, és a szülőknek alkalmuk volt elbeszélgetni Újfalvi Annamária tanítónővel is, aki idén ősszel veszi át az előkészítő osztályt. Az ilyenkor természetes kérdések mellett, a szülők pozitívan értékelték az iskola által felkínált délutáni foglalkozást, illetve elégedetten vették szemügyre gyermekeik leendő osztálytermét. Reményeink szerint április 22-ig mindenkinek sikerül beiratkoznia – fogalmazott az iskolaigazgató.
Ha valaki mégis kimaradna e beiratkozási időszakból, május 8 és 17 között újabb lehetőség nyílik a beiskolázásra – közölte Vlaic Ágnes, tanfelügyelőnő.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad).

Szösszenet az eltántorgókért
Időről időre feljajdul a magyarság még Erdélyben maradt része, hogy fogyunk. A legutóbbi statisztikai adatok szerint több százezren „tántorogtak” el közülünk, hogy idegenben keressék a betevő falatot. Hisszük-e vagy sem, amit a hivatalos számok mondanak, a magunk dolga, annyi azonban bizonyos, hogy olyan városok, mint Arad, Temesvár, Déva, Nagyszeben, de olyan tájrészek is, mint Krassó-Szörény, a Zsil-völgye, Máramaros lassan „kiürülnek” a magyaroktól.
De más vidékeken is megritkultunk, olyan nagyvárosban például, mint Kolozsvár, már messze húsz százalék alatti az arányunk. Nemrég még azzal nyugtatgatták magukat az erdélyi magyar vezérek, hogy ha szám szerint csökkenésben is vagyunk, hányadában nem. Hát most már ez sem áll, hiszen jobban zsugorodik létszámunk, mint a többségieké.
Munkahely hiányában mennek az emberek más világrészekre. Székelyföldről is. Kanadában találkoztam olyan székely családdal, amelyből mind a hat gyerek az amerikai tájakon munkálkodik, csak az öregek maradtak idehaza, amíg ki nem vitték őket a temetőbe. De akik Romániában maradnak, azok közül is sokan nem a szülőföldön keresnek megélhetést. Csak fel kell csapni a bukaresti telefonkönyvet, hogy meggyőződjünk erről, bár már a második nemzedék Öcsi helyett Luci lesz, s a Nagyból Naghiu, a Labancból Lobonţ, a Kurucz Curuţiu, sőt találkoztam egy árva magyar szót nem tudó Alexandru Petőfivel is. Ez az a beolvadás, amely ellen nehéz harcolni, hiszen a szívnek, érdeknek nemigen lehet parancsolni.
Persze, ha az emberek előtt lenne egy optimista jövőkép, akkor csökkenteni lehetne az elmenetelt, a beolvadást, és növelni a most nagyon alacsony gyerekvállalási kedvet. Sajnos, semmi jóra nem számíthat az erdélyi magyar polgár. Sőt, az anyaország felől is hideg szelek fújdogálnak: lemondtunk rólatok – mondja több odaáti politikus.
Sokáig berzenkedtem Kós Károly Kiáltó szójának ama tétele ellen, hogy „a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.” Belátom, igaza volt, hiszen mindegyre hallanom kell, hogy Magyarország már nem is akar a régi lenni.
Román Győző
Székely Hírmondó.
Erdély.ma.

Az RMDSZ támogatja, hogy a Gyulafehérvári nyilatkozat bekerüljön a román alkotmányba
Gazda Árpád, az MTI tudósítója jelenti:
Déva, 2013. április 21., vasárnap (MTI) - A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) támogatja, hogy az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as Gyulafehérvári nyilatkozatra való hivatkozás bekerüljön a készülő román alkotmányba - jelentette ki vasárnapi dévai sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor RMDSZ-elnök.
Kelemen Hunor az MTI kérdésére elmondta, a történelmi dokumentumra való hivatkozás a nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó részei miatt fontos. Amint megemlítette, a gyulafehérvári nagygyűlésen közfelkiáltással elfogadott dokumentum autonómiát és anyanyelvi ügyintézést, igazságszolgáltatást ígér az erdélyi nemzeti kisebbségeknek, ezt azonban a kor szellemében, a korabeli megfogalmazásokkal írta le.
Kelemen Hunor megjegyezte: utalásképpen is, vagy akár idézetként is szerepelhetne az alkotmányban mindaz, amit a Gyulafehérvári nyilatkozat tartalmaz. "Fontos, hogy az akkori nyilatkozat szellemisége, az akkori ígéret az alkotmányban jelenjen meg" - fogalmazott az RMDSZ elnöke.
A Gyulafehérvári nyilatkozat alkotmányba foglalását a nem magyar kisebbségek parlamenti frakciója kezdeményezte csütörtökön.
1918. december 1-jén az erdélyi, bánsági és magyarországi románok Gyulafehérváron tartott nemzetgyűlésükön - önrendelkezési jogukra hivatkozva - az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot, amely a kisebbségeknek is önállóságot és szabad nyelvhasználatot ígért.
A gyulafehérvári határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új Román Állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Gazda Árpád MTI

Átlátunk a szitán
Mert hülyék azért nem vagyunk. Még akkor sem, ha a magyarországi balliberális média – és nyomában az RMDSZ-es sajtó – minden erdélyi magyart és székelyt annak néz. Idiótának, retardáltnak, manipulálhatónak. Vannak köztünk ilyenek is, persze, ami nem is csoda ötven évnyi kommunista agymosás, majd pedig két évtizedes demokratúra és „globális felmelegítés” után. De a többség már nem dől be sem a „nyílt társadalomban” dívó gátlástalan hazudozásnak, sem a „politikai korrektség” örve alatt terjesztett médiamaszlagnak. Már tudjuk, hogy ha egy magyarországi balliberális újság azt írja, hogy „rosszul fogadták a Jobbikot Erdélyben”, akkor annak tán épp az ellenkezője igaz. Mert amikor az ember utánanéz annak az állításnak, hogy „fiatalok egy csoportja villámcsődülettel próbálta megakadályozni” a magyar nemzeti radikális párt képviselőjét abban, hogy sajtótájékoztatót tartson Nagyváradon, akkor kiderül: kizárólag az RMDSZ által beszervezett pár ifjú aktivista emelt magasba a pesti szocialistáktól beszerzett transzparenseket Szent László városában. Hogy aztán másnap Déván a „rossz fogadtatás” szervezőjét „megválasszák” jutalomként a Miért nevű RMDSZ-utánfutó elnökévé Kelemen Hunor felügyelete alatt.
Utóbbi azért nem ért rá eleget tenni az Erdélyi Magyar Néppárt meghívásának, és részt venni annak kolozsvári országos gyűlésén, mert inkább a nagyobbik román kormánypárt, a magyarbarátnak nem mondható SZDP kongresszusán gazsulált Pontáéknak a magyar szocialistákkal egyetemben, majd pedig saját pártja kádertartalékával foglalkozott Kőműves Kelemen vára alatt.
Apropó Kelemen, apropó időzítés. A politikában nincsenek véletlenek: a Miért közgyűlését azért tették szombatra, hogy a hétvége tulipános sajtója ne csak az EMNP kongresszusáról szóljon, és az RMDSZ elnöke tulajdonolta internetes portál sem azért indított alantas támadást a Néppárt ellen két nappal annak tisztújító gyűlése előtt, mert csak akkorra lett kész a „tényfeltáró feljelentés” állítólagos pártfinanszírozásokról. Most itt tartunk: Kelemen tagadni próbálja az egybeeséseket, de nem hisz neki senki, hiszen az emberei szabadították rá – immár nem is először – a román hatóságokat és médiát az Erdélyi Magyar Néppártra, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra és Magyarország kormányára, amiért az támogatást nyújt erdélyi magyar embereknek és civil szervezeteknek. Az RMDSZ-esek vagy nem tudják, mit cselekszenek, vagy nagyon is tudatosan végzik a rájuk rótt aknamunkát.
Dénes László
Székelyhon.ro

Gyarapodott a dévai cserkészcsapat
Cserkészfogadalom Tündérországban
Öt cserkésszel és öt kiscserkésszel gyarapodott a napokban az 55-ös számú dévai Kőműves Kelemen Cserkészcsapat. – Két év kihagyás után szerveztük meg az idei próbáztatást, illetve ígéret- és fogadalomtételt.
A legtöbb jelölt több éve próbaidős volt már, igyekeztünk megszűrni a próbáztatásra jelentkezőket, hiszen azt szeretnénk, ha a cserkésznyakkendő nem csupán dísz vagy egyszeri kitüntetés jele lenne, hanem a cserkészélet iránti elkötelezettség szimbólumaként kerülne a jelöltek nyakába – fogalmazott Daradics János, csapatparancsnok. Megelégedéssel számolt be arról, hogy ezúttal a próbáztatást teljességében a képzett őrs- és segédőrsvezetők, illetve a segédtiszti képzésen részt vevő csapattársuk szervezte meg.
A keretmese ezúttal is nagyon ötletesnek bizonyult. A jelöltek János vitéz világába csöppentek, ahol számos játékos próbatételen kellett bizonyítaniuk elméleti és gyakorlati tudásukat, tájékozódó-képességüket, leleményességüket, és segítőkészségüket. A keretmese hatállomásos akadálypályán vezetett végig. Az első állomásnál János vitéz történetét elevenítették fel és jó tanácsokkal feltarisznyálva indították útra a jelölteket. Juliskát népdalénekléssel győzhették meg afelől, hogy tovább engedheti őket. A zsiványok csapdájából viszont csak úgy menekülhettek, ha bajba jutott társukat is kiszabadították és ellátták a sebeit. Jótettük helyébe ajánlólevelet kaptak kiszabadított társuktól, amivel felkereshették a királyt. Itt fel kellett olvasniuk a rovásírással írt ajánlólevelüket, melynek meghallgatása után a király egy huszár kíséretében engedte tovább őket egy szegény emberhez. Utóbbi épp házépítéssel volt elfoglalva, és a jelölteknek segíteniük kellett a fából és kötélből épülő lakhely felállításában. Sőt a tüzet is meg kellett rakniuk. Innen az óriások birodalmába vezetett útjuk. Mivel a terep nem engedte meg a cserkész-útjelek elhelyezését, e szakaszt Juliska szellemét kergetve kellett megtenniük a jelölteknek. Így érkeztek meg az óriások birodalmába, ahol találós kérdés-párbajban kellett legyőzniük a hatalmas ellenfelet. Ha sikerült, ajándékot is kaptak, mellyel tovább mehettek Tündérország felé. A keretmese lebonyolításába a tisztáson gyönyörűen virágoztak az áfonyabokrok, úgyhogy igazi mesebeli hangulat várta a beérkező jelölteket. No, meg Tündérország lovászmestere, aki meg is lovagoltatta őket. Ezután került sor a kiscserkészek ígérettételére, illetve a cserkészjelöltek fogadalmára. – A szokásos kiértékelésre és élménybeszámolóra sajnos már nem maradt idő. De a ragyogó szemekből úgy ítéltük, hogy az újdonsült csapattagok számára életre szóló élmény marad ez a nap – fogalmazott a csapatparancsnok.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szentgyörgy Napok, 2013
Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata
Éjszakába nyúló bulizás, jó zene, magyar és nemzetközi kulturális és gasztronómiai ínyencségek, kellemes hangulat székely környezetben és mindenekelőtt nagyszerű régi és új barátok: valahogy így összegezheti a Szentgyörgy Napok on résztvevő Hunyad megyei csoport háromnapos székelyföldi látogatását.
Na és persze az ezzel járó kellemes fáradtsággal.
Széles kulturális kínálat
Jóllehet a sepsiszentgyörgyi városünnepség idén 9 napig tartott, a csúcspont a múlt hétvégére esett, akkor volt a legtöbb és leglátványosabb rendezvény. Amúgy a 9 nap alatt nem kevesebb, mint 284 rendezvényt tartottak, vagyis éves szintre vetítve valamennyi munkanapra legalább egyet! A szervezők becslése szerint az utolsó 3 estén körülbelül 70-80 000 ember vett részt a különböző rendezvényeken, vagyis kb. napi 25 000. Dévai szemmel egyértelmű a siker, Háromszék és Hunyad megye székhelyének lakossága szinte egyforma, olyan 55 000 körüli, mégis Déván a városnapok alkalmával csak jóval kisebb tömegeket, 10-15 000 embert sikerül a rendezvényekre vonzani. A nagy siker nyomán a sepsiszentgyörgyi városvezetés vágya, nevezetesen az, hogy 2021-ben Székelyföld legyen Európa kulturális fővárosa, s annak keretein belül Sepsiszentgyörgynek jusson a főszerep, aligha alaptalan. A Szentgyörgy Napok ugyanis immár évek óta Székelyföld legnagyobb világi ünnepségsorozata, ennél többen csupán a csíksomlyói búcsún gyűlnek össze.
A siker aligha meglepő, hiszen a kínálat roppant gazdag és színvonalas volt: a városban több szabadtéri színpadon különböző helyi, romániai és magyarországi együttesek koncerteztek, a legnagyobbak (Zanzibár, Voltaj, Neoton-sztárok és Edda) természetesen a megyeháza előtti főtéren felállított nagyszínpadon, amely előtt szinte mindig tömegek voltak, az esti koncerteken, például, komoly kihívás volt átvergődni a végtelennek tűnő tömegen a csapat többi tagjával való találkozás céljából.
Könnyűzenei és rock-koncerteken kívül azonban volt néptánc és népzene, több könyvbemutató, a felemelően szép Székely Nemzeti Múzeumban pedig az állandó kiállítások mellett Kós Károlyról szóló külön kiállítás nyílt meg a városnapok alkalmával. Melynek megtekintése külön élmény még annak is, aki már korábban is járt a múzeumban, hát még annak, aki először látogatja meg.
A múzeum előtti utcán, a székely kézművesek vásárán különféle hagyományos székely termékeket lehetett vásárolni, sőt, egyes sátrakban még kézműves-bemutatót is lehetett látni. Mondanom sem kell, a székely zászlóknak nagy keletje volt, s nemcsak a helyiek vagy a Székelyföld többi részéről érkezettek körében, hanem az Erdély más tájairól, vagy Magyarországról érkezettek között is. Sőt, még románul beszélő csapat tagjai is vásároltak! A híres szőttesek, fafaragványok, a korondi kerámia teljes díszben csodálhatók és vásárolhatók, de aki például magyar könyvekre, betűre vágyik, az is nagy kínálatból válogathatott a különböző szabadtéri standoknál. Lovas bemutató, humoros bánat-temetési menet, gyermekfoglalkozások, szinte semmi sem hiányzott a gazdag program kínálatából. Na és természetesen a népünnepélyekre jellemző hókuszpókuszokból és bóvlikból sem volt hiány, a gyerekek pedig különböző látványos vidámparkszerű játék közül válogathattak, legalábbis ha a szülők pénztárcái kibírták a gyakran borsos árakat.
Eszem-iszom természetesen mindenütt volt, esténként nehéz volt helyet találni, főleg nagyobb csoportoknak, amilyen a hunyadiak és háromszékiek csapatja volt.
Szórvány–Székelyföld baráti szinten
A Hunyad megyei csoport főleg a lupényi unitárius közösségből állt, amely a sepsiszentgyörgyi testvérgyülekezet meghívására utazott el Háromszék fővárosába. Hozzájuk dévaiak is csatlakoztak, s nemcsak unitáriusok, hanem más felekezetű magyarok is, köztük e sorok írója. Mindez a 2009-ben elindított Összetartozunk Szórvány–Székelyföld együttműködési program keretében, a két gyülekezet és lelkipásztoraik kezdeményezésére. Valamennyien a székely meghívóknál, roppant kedves házigazdáknál voltak elszállásolva. Nemcsak hogy nagyszerűen fogadták a szórványbéli vendégeket, hanem igyekeztek mindent történelmi és kulturális jellegzetességet megmutatni a városban és a környező falvakban, esténként együtt buliztak, szórakoztak a székely házigazdák és a Hunyad megyei vendégek. A régi barátságok megerősödtek és újak keletkeztek. Sokat beszélgettünk, szórványról és a tömbvidékiekről, a magyarság helyzetéről, gondjainkról, reményeinkről, összetartozásunkról. Egymáshoz való tartozásunkról édes erdélyi hazánkban, még ha a mindennapi életben mindenki saját ügyeivel foglalkozva hajlamos is megfeledkezni a többiekről.
A Hunyad megyei vendégek is meghatották a házigazdákat, a vasárnapi közös istentisztelet után Kovács István helyi és Koppándi-Benczédi Zoltán déva-lupényi unitárius lelkész igehirdetése, illetve felszólalása után a Zsil-völgyi vendégek által hozott Barátság Nagykönyvét írták alá sokan mindkét oldalról, a vendégek pedig rövid verses-dalos előadást tartottak. A fénypont paradoxon módon mégis a fekete színhez kapcsolódott, amikor a dévai Téglás Gábor iskola két hatodikos diákja a lupényiak által készített, borítékba csomagolt igazi kőszéndarabokkal ajándékozták meg a sepsiszentgyörgyi gyülekezet valamennyi tagját. Utóbbiak közül sokan könnyeiket törölték meghatódottságukban, a fekete gyémánt – ahogy az ajándékba kapott kőszéndarabkákat nevezték – a barátság és az egymással való törődést jelképezi, valós értéke éppen azért felbecsülhetetlen.
A közös ebéd után a két testvérgyülekezet az immár 4 éve működő kapcsolat további lépéseit tervezgette. Ezután – és néhány sör melletti további kellemes beszélgetés után – következtek az est várva várt pillanatai: előbb a közkedvelt Neoton-Sztárok, majd az Edda együttes fellépése. A városnapokat pedig gyönyörűséges tűzijáték zárta, akkora lelkes tömeg előtt, hogy a budapesti Edda zenészei számára is maradandó élményt jelentett a székelyföldi fellépés. Hát még a Hunyad megyei szórványból érkezett vendégeknek!
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

A Magyar Szórvány Napja november 15-én
Idén először egész Kárpát-medencében
Budapesten ülésezett május 8-án, szerdán a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány szakbizottsága, Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár, a bizottság elnökének összehívására.
Napirenden szerepelt a Bethlen Gábor Alapkezelő ZRT. tájékoztatója a 2012-es év tevékenységéről és a 2013-as év prioritásairól, a szórványban levő iskolaközpontok helyzete és ezek támogatása, valamint a Kárpát-medencei magyar szervezetek tájékoztatói.
Az RMDSZ képviseletében Winkler Gyula EP-képviselő ismertette a Szövetség szórványprogramjának 2013-as prioritásait. „Az elmúlt két esztendőben az RMDSZ áttért az úgynevezett harmadik generációs szórványprogramokra. 1990 után a szórványközösségek szervezésén volt a hangsúly, az azt következő évtizedben zajlott az intézményépítés, most pedig igazodva az új évezredhez, a magyar közösségi hálózatok létrehozását helyezzük előtérbe és szórványprogramjainkat is ennek szellemében alakítjuk” – fogalmazta meg az elmúlt több mint két évtized szórványpolitikájának különböző fázisait Winkler Gyula. A létező szórványközpontok, az oktatási intézmények és szórványkollégiumok, valamint a szórványban működő magyar házak továbbra is fenntartásra, fejlesztésre, bővítésre szorulnak, mindezeket a tevékenységeket – a pozitív diszkrimináció elvét alkalmazva – megfelelő finanszírozásban kell részesíteni, ugyanakkor szükség van a közösségi hálózatok kialakítására is, amelyek a helyenként létező tapasztalatot, a már kialakult jó gyakorlatot el tudják juttatni a legapróbb szórványközösséghez is, tette hozzá az RMDSZ európai parlamenti képviselője. Szintén a hálózati megközelítést tükrözi a Székelyföld-szórvány partnerség folyamatos bővülése, amely egyre több tartalmat kap, ugyanakkor folyamatban vannak azok a kutatások, amelyek eredményeire építhetjük majd a nagyvárosi szórványokat megszólító programjainkat – mondta Winkler Gyula. Szerinte a hálózatépítésnek jó példája az Örökségünk Őrei erdélyi hálózatának megalakulása, amelyre két héttel ezelőtt Marosillyén, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szülőházában került sor a 2013-as Bethlen Emlékév égisze alatt. Kiemelten fontos az Erdélyben működő 15 szórványkollégium, prioritás a Szamosújváron működő Mezőségi Téka Szórványkollégium megvalósítása – tette hozzá az EP-képviselő.
A Szórvány szakbizottság napirendjén szerepelt a Kárpát-medencei Magyar Szórvány Napjának megszervezése november 15-én, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születése napján. Répás Zsuzsanna bizottsági elnök méltatta a Szórvány szakbizottság döntését, amelynek köszönhetően idén először szervezik meg a Magyar Szórvány Napját az egész Kárpát-medencében. A kezdeményezésben az anyaország is kiveszi a részét, a szakbizottság javaslatára magyarországi rendezvények is lesznek november 15-én. Winkler Gyula ismertette az RMDSZ által kezdeményezett Magyar Szórvány Napjának történetét. Erdélyben idén harmadik alkalommal szervezik meg, helyi kezdeményezésre építve, ebben az évben Nagyenyed ad otthont a Magyar Szórvány Napja központi rendezvényének. Tavaly Brassóban volt a központi rendezvény, de Déván és Medgyesen is szerveztek ez alkalomból eseményt, 2011-ben pedig Déván és Marosillyén szervezte meg az RMDSZ a Magyar Szórvány Napját.
Nyugati Jelen (Arad)

Június 1-jén először rendeznek gyermekbúcsút Erdélyben
Böjte Csaba szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője volt a vendég a Gutmann Fórum Klub első összejövetelén, hétfőn a Magyar Tudományos Akadémián.
A szerzetes elmondta, hogy az alapítvány jelenleg csaknem 2500 gyermekről gondoskodik, és bejelentette, hogy idén először június 1-jén gyermekbúcsút tartanak Erdélyben.
A szerzetes Jézus életét hozta fel példának arra, hogy az ember életében legfontosabb a bizalom, a béketűrés, az engedelmesség vagyis az ab audire, a ráhallgatás. A gyerekeket ebben a szellemben nevelik, és ahogy Böjte Csaba elmondta, a kicsik nehezményezték, hogy a gyermek Jézusnak nincs ünnepe, nincs gyerekbúcsú. Ezért elhatározták a tanárok, nevelők, hogy június 1-jén, gyermeknapon Erdélyben gyerekbúcsút tartanak és erre készültek-készülnek is 9 héten át. Ruhákat, babákat csinálnak, és a klub közönsége is láthatta a koronás gyermek Jézus szobrot, amelynek palástját a gyermekek hímezték ki.
A 20 évvel ezelőtti kezdetekről a szerzetes megjegyezte, hogy nem volt tudatos döntés sem a rend, sem az egyházmegye részéről az elhagyott vagy árva gyerekek befogadása. Az volt az elv, hogy aki egy gyermeket is befogad, az az Urat fogadja be. Az utcagyerekeket megfürdették, felöltöztették, a rendőrségen bejelentették, és az orvosok megvizsgálták őket. Az elmúlt két évtizedben ötezer gyermeket neveltek föl és tanítottak.
Most 2380 gyermekről gondoskodnak 71 helységben. Dévát ugyanis kinőtték, de van házuk Szovátán, Csíksomlyón, Szalontán, Nagyváradon, Torockón. Különböző személyek ajándékoznak nekik házat, pénzadományt kapnak, abból vesznek építményt, vagy megkapnak az önkormányzatoktól romos épületeket, ezeket hozzák rendbe.
Az utcagyerek már kevés, inkább akkor jönnek a szülők, ha gazdasági baj van és nem tudják a gyereket eltartani, de van olyan helyzet is, amikor a gyerekre felügyelni kell és tanulni vele. A gyergyói medencében napközi otthonokat működtetnek. Az iskola után a napköziben "pótanya" várja őket és tanul velük, ha ez nem elég, a gyerek bekerül az otthonba, de a szülők látogathatják őt.
Böjte Csaba az MTI-nek elmondta, hogy az otthonokban magyarul és románul is megtanulnak a gyerekek, akiknek mindössze 20 százaléka roma. Hozzáfűzte, hogy Romániában nincs kiemelkedő gyermektámogatási rendszer, mindössze 80 lejt, 8-10 eurót juttat az állam egy gyerek után a családnak.
Az intézményükben egy-egy gyerekre naponta 3 euró jut, vannak név szerinti támogatások, 1 eurót ad a román állam és 1 eurót tesz hozzá az alapítvány egy-egy gyerek ellátásához. Böjte Csaba hozzátette, hogy bárkitől elfogad az alapítvány segítséget.
Beszélt arról is, hogy május 17. és 20. között tartják a hagyományos csíksomlyói búcsút. Ott van a településen az alapítvány gondozásában működő Szent István Ház, amelyben mintegy száz 14 és 18 év közötti fiatal lakik, és ők is részt vesznek a búcsú előkészületeiben. Megünneplik majd azt is, hogy Bethlen Gábor 400 éve lett erdélyi fejedelem (1613-1629), Marosillyén született, majd árvaságra jutott és Gyergyószárhegyen nőtt fel anyai rokonainál, a Lázár családnál - emlékeztetett a szerzetes.
A Gutmann Fórum a gazdasági válság kirobbanása után 2009-ben jött létre, hogy szakemberekkel keresse a válságból kivezető utat és megfelelő figyelmet szenteljen olyan alapelveknek, mint az erkölcs, az etika, a közjó, az összefogás és a fenntarthatóság.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Szerény kezdőktől megbecsült hittanárokig
Az öt-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán – állítja Marton József, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának dékánja. Összeállításunkban a világi teológusképzés hazai történeti térképét igyekeztünk felrajzolni.
A hazai világi teológusképzés kérdése 1990 márciusában merült fel katolikus berkekben. Bálint Lajos akkori segédpüspök vetette fel, hogy magyarországi minta szerint – ahol Nyíri Tamás kezdeményezésére és vezetésével már a kommunista időszakban működött a levelező teológia – el kellene kezdeni Erdélyben is a „laikusok”, azaz a nem papnak készülők teológiai képzését. Csató Béla akkori vikárius, Csiszér Albert brassói főesperes és Hajdú Gyula, a gyulafehérvári hittudományi főiskola rektora kezdte a szervezést. A kivitelezés gyakorlati része, a megoldások megtalálása leginkább Marton József teológiai tanárra hárult: ő járta körbe az egyházmegyét, tárgyalt a központnak kijelölt helyszíneken, az ottani, tanításra vállalkozó, a tanításhoz szükséges képességekkel és ismeretekkel rendelkező papokkal. Sőt, már kezdetben igyekezett bevonni világi tanárokat is a pszichológia, pedagógia, (egyházi) irodalom oktatásába. Marton József minderre tekintettel dékáni kinevezést kapott 1991-ben. „Miután a laikusok, a hívek hosszú éveken keresztül el voltak zárva a teológiától, hiszen 1990 előtt Erdélybe csak kevés új teológiai témájú kiadvány jutott be, egy-egy magyar nyelvű teológiai folyóirat, még az értelmiség is teljesen tájékozatlan volt ezekben a kérdésekben” – indokolta a képzés beindításának szükségességét.
A siker fokmérői
Az erdélyi katolikus hitű lakosság, az értelmiség teológiai műveltségének felzárkóztatása érdekében regionális képzési központokat hoztak létre Déván, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön, majd a gyulafehérvári mellett a szatmári, váradi és temesvári egyházmegyékben is. Az elképzelés sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy összesen 800-an jelentkeztek – és ki is tartottak. Az ötéves, levelező formában megszervezett, hétvégi, tömbösített előadásokat jelentő képzést a jelentkezők 20 százaléka annak rendje és módja szerint, záróvizsgát is téve, elvégezte. „Ezekkel a regionális és nem akkreditálható képzésekkel sikerült olyan tudásréteget megalapozni, amire még a későbbiekben hitoktatásra vállalkozó is alapozni tudott” – tartja Marton József. A kezdeményezés sikerét jelzi az is, hogy a tanulmányi segédanyagként szolgáló, kétezer példányban nyomtatott jegyzetek – a gregorián énektől a pszichológiáig terjedő 35 témájú – mind elfogytak. E jegyzetek megjelentetésével indult el újra az erdélyi katolikus teológiai irodalom kiadása.
Fordulópontok
A romániai teológiai képzés szempontjából fontos fordulópontnak számít az 1993-as tanügyi törvény, amely előírta az újonnan indított intézmények akkreditálását. Az 1991-ben még fakultatívnak tervezett iskolai hitoktatás kötelező lett az 1-8. osztályokban, egyetemi diplomával, tanári képesítéssel rendelkező hitoktatókra lett szükség. Ez pedig már egy másik célt körvonalazott. Marton József így idézi a történetet: „Az elején a más tantárgyakat oktató katolikus tanárokat vontuk be, alapos továbbképzést szervezve próbáltuk őket felkészíteni, bevonni a hitoktatásba. Az akkori idősebb generáció nemsokára nyugdíjba vonult, fiatalítani kellett. Azokra számítottunk hát, akik a levelező tagozatos képzést végezték. Ám akinek nem volt tanári diplomája, annak az intézmény akkreditációja hiányában mi nem tudtunk diplomát biztosítani.” 1995-ben elszaladt az utolsó lehetősége is annak, hogy államilag elismertté válhasson az intézmény: nem tudta ugyanis biztosítani a törvényben előírt tudományos színvonalat, nem rendelkezett megfelelő létszámú képzett tanári karral. A kommunista években ugyanis a teológiai képzés megtűrt volt csupán, álmodni sem lehetett teológiai doktorátusról, néhány tehetséges papnövendék is csak igen nagy nehézségek árán juthatott ki külföldre tanulni.
Az újabb fordulópont 1996-ban érkezett el: miután világossá vált, hogy nem akkreditáltatható a levelező tagozat, más irányba kellett lépni. Holló László, a kolozsvári kar tanára így vélekedik: „Az európai trenddel szemben Románia egyetemein épp az utóbbi 15–20 évben alakult több tíz teológia kar. Nyilván ezt Kelet-Közép-Európa legvallásosabb országában sem a teológia tudományának reneszánsza magyarázza, sokkal inkább egy tényleges helyzetből adódó gyakorlati kényszer. Egyfelől az 1989–90-es változások előtt az államvezetés a teológiák és a felvehető jelöltek számát minimálisra csökkentette, másfelől 1990 után az iskolai hitoktatás elindítása szükségessé tette a hitoktatóképzés megszervezését.” Összegzésképpen: a római katolikus teológia kar fennállásának első tíz éve (1996–2006) alatt 470-en – 311 lány és 159 fiú – felvételiztek sikerrel, közülük 2000 és 2009 között 338-an be is fejezték a tanulmányaikat.
Két kő között
A nappali képzés indítása nem tette zárójelbe a még rendezetlen levelezős kérdést. A tanügyi törvény lehetőséget nyújtott arra, hogy egy akkreditált intézményben különbözeti vizsgák révén érvényes licenciátust lehessen szerezni. Az immár működő saját karon 1997-ben szervezték meg a különbözeti vizsgákat: háromszáznál többen jelentkeztek, többnyire sikerrel vették az akadályt, érvényes tanári diplomát szereztek. Akadt azonban egy kis szépséghibája a rendezési folyamatnak. „Talán senki nem élte át, amit én: miközben a levelezősök szelekciós vizsgáit szerveztem, a nappalis növendékeim támadtak, hogy velük mi lesz, nem lesz így vallástanári hely számukra. Két kő között őrlődtem!” – fogalmazta meg a probléma lényegét Marton József, a megalakult kolozsvári kar dékánja, az egykori levelezőtagozat vezetője.
A nappali tagozatot végzők számára a kettős képzés kínált megoldást. Közülük sokan a másodszakkal helyezkedtek el, majd idővel a teológiai diplomának is hasznát vették, akár úgy, hogy időközben felszabadult a katedra, akár úgy, hogy néhány órában hittant is taníthatnak kiegészítésképpen.
A Sepsiszentgyörgyön élő Pénzes Lóránd így beszél a lehetőségekről: „Nagy kihívásnak tartom, hogy igyekezzem minőségi órákat tartani, hogy felkeltsem a diákok érdeklődését egyházunk tanítása iránt, hogy provokáljam őket egészséges keresztény értékrend kialakítására. Egy emberi számítás szerint eredményes óra után sokszor hálát adok Istennek, hogy eszköze lehettem, és ilyenkor azt érzem, ez az, amit érdemes, amit akartam csinálni. Már öt éve élem meg a munkahely kérdésének bizonytalanságát, az is megfordult többször a fejemben, hogy pályát váltok, mivel családosként azért előre kell tervezni. A szüleim segítsége nélkül valószínűleg néhány évet vendégmunkásként külföldön dolgoztam volna, hogy sikerüljön elindulni az életben. A pedagógusi fizetés a mindennapi kiadásainkat úgy, ahogy fedezi, feleségem gyereknevelési szabadságon van második fiunkkal, az egyházi segítség a plébániai közösségünkhöz való tartozásban nyilvánul meg, anyagi segítség nincs. Én a szerencsésebbek közé tartozom, de úgy érzem, egyházmegyénk nem képes eléggé segíteni a teológiát végzett értelmiségieken, sokuk még néhány év múltán is az útkeresésnél tart.”
Jövő és megbecsülés
Csiszár Klára az egyetem elvégzése után a szatmári püspökségen ifjúsági referensként dolgozott. „Néha éreztem megbecsülést, néha kevésbé. Motivációra, elismerésre mindenkinek szüksége van, tükör ez, amiben látod magad, ugyanakkor erőt is adhat a további munkához. A megbecsülés és annak kifejezése tulajdonképpen a motiválás egyik formája. A püspökségen szabad volt dolgozni, nem akadályozott senki, minden körülmény adott volt hozzá, ez a fajta motiváció azonban nem volt annyira magától értetődő. Inkább az volt a közhangulatban, hogy ezért a munkáért nem illik különösebb dicséretet, köszönetet várni. Persze volt rá példa, hogy azt éreztük, becsülik a munkánkat, de ennek kifejezése soha sem egyénileg történt, inkább kollektíve lehetett megtapasztalni. Voltak abszolút ellenpéldák is, cinikus megjegyzések, de ezeket a nehézségeket nem tekintettük igazi problémának, hiszen nem érintették gyökeresen munkánk célját. Örültünk a fiatalok fejlődésének, lelkesedésének, ez jelentette inkább a megbecsülést” – fogalmazott a ma már Bécsben habilitációs dolgozatát író Csiszár Klára.
Az 1996 óta végző világi teológusgenerációkról Marton József úgy tartja, hogy megállják a helyüket. „A plébános és a hitoktató együttműködése elengedhetetlen, ma már komoly együttműködés alakult ki. Amikor első fokozati vizsgákra kiszállunk, a plébánosok szeretettel fogadnak, támogatnak. Amikor az iskolába eljönnek velünk és látják, hogyan végzik ott a dolgukat a hitoktatók, örömmel könyvelik el, hogy ez komoly segítség a számukra is. A hasonló fokozati vizsgákon sokszor más emberrel találkozunk, mint aki itt, Kolozsváron végzett: az öt-hat-tíz éve még szerényen vizsgázó, majdnem síró kislányka ma brillírozik a katedrán! Büszkék lehetünk a hitoktatóinkra.”
Bodó Márta
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Holnap indul a 9 napos rendezvény!
A Hunyad Megyei Magyar Napok Vár(n)ak!
21 helységben több mint 100 kultúresemény! – így foglalható össze tömören az idei Hunyad Megyei Magyar Napok egyhetes programja – fogalmazott az esemény hivatalos megnyitója előtti napon Takács Aranka főszervező.
Reményei szerint az épített örökségünk népszerűsítésére koncentráló rendezvényt idén is a minőségi programok, a hagyományőrzés, értékátadás és sokszínűség jellemzi majd. Ennek érdekében neves erdélyi és magyarországi művészek lépnek színre, de a helyi közösségek is lehetőséget kapnak a bemutatkozásra. Az RMDSZ megyei szervezete és a Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács mellett a szervezésben, programok lebonyolításában 17 magyar civilszervezet, illetve számos egyházközség és tanintézmény képviselője vesz részt. – Úgy érzem tehát, hogy e kilenc nap újra az összefogás ünnepe lesz, mely jelentősen erősíti a szórványban élő közösségeinket – fogalmazott Takács Aranka. Továbbá elmondta: a rendezvény jó alkalom a kifele való nyitásra is. Ezért az események jó része nyílt tereken, utcákon zajlik majd, hogy a többségi lakosság is megismerhesse közösségeinket, értékeinket. Erre jó alkalom kínálkozik a Déván és Vajdahunyadon egyaránt megrendezendő kézműves vásáron, a szabadtéri gulyásfőzések, illetve előadások, utcai felvonulás során. Szintén a nyitás jegyében írják alá a rendezvények idején a szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola és a vajdahunyadi Matei Corvin Kollégium közötti testvériskolai megállapodást.
A tartalmasnak ígérkező rendezvénysorozat holnap délelőtt két helyszínen rajtol. Marosillyén 11 órától szentmisével, történelmi előadással, könyvkiállítással emlékeznek Bethlen Gábor fejedelemmé koronázásnak 400. évfordulójára. Ezzel egy időben Vajdahunyadon ifjúsági program, tárlatmegnyitó, kézműves vásár, gulyásfőzés zajlik, majd középkori és néptánc-előadásokkal várják az érdeklődőket. Este 8.30-kor sor kerül a IV. Hunyad megyei magyar napok hivatalos megnyitójára, melynek során megtörténik a vajdahunyadi vár jelképes örökbefogadása is, majd Bogdán Zsolt neves előadóművész Dsida-estje következik. Ezzel egy időben Petrozsényban és Vulkánban gyermeknapi rendezvényekre várják az érdeklődőket. Vasárnap szintén öt helyszínen folynak majd a rendezvények. A következő hét minden napján gazdag programkínálatból választhatnak az érdeklődők, a megye számos településén.
A magyar napok tehát várnak!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Hunyad Megyei Magyar Napok
Örökségünk őrei
Vajdahunyadon kezdődött el szombaton a negyedik alkalommal megszervezett Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvénysorozata.
Akárcsak az előző években, az ünnepségek idén is több településen zajlanak, a főrendezvény azonban szombaton a kohászvárosban volt, vasárnap Déván, majd jövő szombaton és vasárnapon Lupényban, illetve Petrozsényban lesz.
A magyar napok a kastély külső udvarán kezdődtek el gazdag és szerteágazó gyermek- és ifjúsági programokkal. Társasjátékok, vetélkedők, rajzkiállítás, kézműves-foglalkozások, vagy honfoglalásról szóló film vetítése: a választék nagy volt a helyi és dévai magyar fiatalok számára. Nem véletlenül, hiszen az ifjúság a jövő záloga, rájuk nemcsak a magyar nyelv és kultúra továbbadása hárul, hanem történelmi és kulturális örökségünk ápolása is. Az idei magyar napok ugyanis a várakozásoknál jóval sikeresebbnek bizonyult „Fogadj örökbe egy műemléket” ifjúsági program jegyében zajlanak, a hangsúly pedig nyilván a fiatalságra esik.
Szombaton és vasárnap azonban nemcsak az ifjúságról szólt a magyar napok. Az erdőfülei Dobó néptáncegyüttes és a csernakeresztúri hagyományőrző együttes bukovinai székely és erdélyi táncokkal aratott nagy sikert a nemcsak magyarokból álló közönség előtt, románok nyílt bravó bekiabálásokkal és vastapssal díjazták a magyar fiatalok hagyományápoló előadásait. A dévai Dél-Erdélyért kulturális társaság Renaissance együttese pedig korabeli táncokkal lépett fel, majd Szabó Zoli és a Medál együttes rockzene koncertje következett.
Az idő is a magyarság mellett állt, noha egész nap borús volt, az eső csak estére, szinte percre pontosan a szabadtéri rendezvények végénél kezdett esni, amikor a közönség a Hunyadiak kastélyába vonult, a magyar napok ünnepi megnyitójára.
Miután Takács Aranka főszervező köszöntötte a zsúfolásig megtelt Bethlen közönségét és Szombathely testvérváros küldöttségét, Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja emelt kalapot a szórvány szívós magyarságtudata és magyar kultúrához való ragaszkodása előtt, Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára pedig az Erdélyben szép számmal létesített magyar házak hálózatba való kapcsolásának tervét ismertette. Winkler Gyula EP-képviselő, a Hunyad Megyei RMDSZ elnöke hangsúlyozta, hogy „őseink örökségét szeretni és megbecsülni kell, ami bizony felelősséggel jár”. A Fogadj örökbe egy műemléket program sikeréből kiindulva a jelek arra utalnak, hogy épített történelmi büszkeségeink iránti felelősségtudat gazdára talált a fiatalok között: a nyitóünnepségen került sor ugyanis a vajdahunyadi kastély szimbolikus örökbefogadására, az örökbefogadók pedig az a 7 Hunyad megyei magyar ifjúsági szervezet, melyek a megyében tevékenykednek a HUMMIT (Hunyad Megyei Magyar Ifjúsági Tanács) keretében.
A kastély ünnepi örökbefogadása után Dsida Jenő-esttel kényeztették el a helyi és dévai magyarokból álló közönséget. Bogdán Zsolt, Csutak Réka és Kovács Éva színművészek nagyszerű előadást tartottak az erdélyi költő verseiből, senki sem bánta meg, hogy késő estig a magyar napok programját választotta.
Csángó életképek székely közvetítéssel
Vasárnap délelőtt a szintén zsúfolásig megtelt vajdahunyadi Corvin-Savaria magyar házban folytatódott a program székely-csángó előadásokkal. A dévai Szivárvány nyugdíjasklub kórusának előadása után dr. Kinda István, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum fiatal néprajzkutatója az 1875-ben alapított, s jelenleg több mint 500 000 tárggyal büszkélkedő, több témájú állandó kiállításokkal rendelkező híres háromszéki múzeumot ismertette, beleértve annak kézdivásárhelyi, baróti és zabolai fiókjait.
Utóbbi, például a moldvai csángókról szól, gazdag néprajzi anyaga dr. Pozsony Ferenc egyetemi professzor adományából származik, akárcsak a múzeumnak helyt adó telek.
A román nacionalista torzítások miatt, sajnos, a csángók szülőföldjén, Moldvában nem lehet megfelelő csángó múzeumot felállítani, ezért a Székelyföldön kerülhetett csak sor erre 2003 óta, ismertette a helyzetet dr. Kinda István. Noha előadása a legmostohább sorsú, legegzotikusabb és az utóbbi időkben mégis legfelkapottabb magyar népcsoport néprajzáról szólt, a moldvai csángók általános helyzetéről és történelméről is szó esett. Jelenleg a kb. 250 000 moldvai római katolikus közül már csak olyan 40 000 beszéli a magyar nyelvet, ami jelentős visszaesés a rendszerváltás utáni 60 000-es szintről. Mindkét adat dr. Tánczos Vilmos csángószakértő kolozsvári egyetemi professzor felméréséből származik, de a csökkenés oka nem annyira a beolvadásra vezethető vissza, mint inkább a tömeges külföldi munkavállalásra. A románságba való beolvadás ténye azonban így is jelentős méretű, noha az utóbbi években a több mint 20 moldvai csángó faluban elindított fakultatív magyar nyelvoktatás révén egy másik jelenség is megfigyelhető: nemcsak a román nyelv, hanem az irodalmi magyar nyelv egyre inkább átveszi az archaikus csángó dialektus helyét.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Vitaindító tanulmánykötetet adott ki Winkler Gyula
Az elmúlt napokban több erdélyi városban, többek között Kolozsváron és Déván is bemutatták Winkler Gyula RMDSZ-es és Frank Engel luxemburgi európai parlamenti képviselő Új Európát most című tanulmánykötetét.
A szerzők szombaton a vajdahunyadi Magyar Házban ismertették a Kós Károly Akadémia Alapítvány gondozásában megjelent kötetüket. Véleményük szerint a globális versenyben Európa sikerét a politikai unió biztosítja, a gazdasági válság legyőzése érdekében ugyanakkor mélyreható változásokra van szükség.
„Sokunkat kiábrándít az, ahogyan ma az Unió működik, a jövő Európájának felépítése viszont közös feladatunk. Most, amikor a csatlakozás a hátunk mögött van, amikor az integrációt igyekszünk elmélyíteni, elérkezett az ideje, hogy mi is alakítsuk az EU-t, melynek tagjai vagyunk. Hozzá kell szokni ahhoz, hogy a mi véleményünk is számít. Részt kell vennünk az európai vitában, el kell mondanunk véleményünket az Unió jövőjével kapcsolatban" – fogalmazott Winkler Gyula.
Mint rámutatott: tanulmánykötete vitaindító szándékkal született, hiszen Nyugat-Európában egyre élénkebb vita folyik az EU jövőjével kapcsolatosan, ehhez a diskurzushoz pedig a közép- és kelet-európai polgároknak is csatlakozniuk kell. Úgy véli az európai nemzetállamok elavultak, nem képesek már választ adni a globális kihívásokra, ezért csakis a politikailag egyesült Európa képes talpon maradni a világszintű, globalizációs nyomás közepette.
Krónika (Kolozsvár)

Hunyad megye demográfiai helyzete
Aggasztó folyamatok
Nem esett a 400 000-es küszöb alá Hunyad megye lakossága, ahogy a 2011-es népszámlálás előzetes adatai mutatták, a csökkenés azonban így is vitathatatlan.
A népszámlálás végleges, egyéb forrásokból származó adatokkal korrigált eredményei szerint 2011. október 20-án, a népszámlálás statisztikai napján a megye lakossága 418 565 fő volt, 67 147-el kevesebb, mint 2002-ben, (13,8%-os csökkenés) amikor 485 712-en éltek a megyében, s ami hasonló nagyságú visszaesés volt az 1992-es csúcshoz képest, amikor 547 950 lakost regisztráltak.
Manapság Hunyad megyében körülbelül annyi ember él, mint 1960 táján, az 1956-os népszámlálásnál ugyanis 381 902 lakosa volt a megyének, a következőnél, 1966-ben viszont már 474 602, derül ki a megyei statisztikai igazgatóság pénteken a prefektúrán ismertetett adataiból.
Lényegében a megye lakossága évtizedenként kb. Déva lakosságával csökken, ami csak kisebb részben, 28%-ban vezethető vissza a negatív természetes szaporulatra, míg 72% a kivándorlása.
Városi lakosság
Aligha meglepő viszont, hogy a lakosság nagy többsége, kereken 75%-a városokban él (2002-ben az arány 75.9% volt), falvakban pedig kereken egy negyede. 61 123 lakossal immár Déva a megye legnépesebb városa, kb. 50 év után megelőzve a szomszédos Vajdahunyadot, ahol a csökkenés még nagyobb volt, jelenlegi állandó lakossága 60 525 fő. A sorban Petrozsény következik, 37 160 lakossal, majd a Zsil-völgye többi városa: Vulkán (24 160), Lupény (23 390) és Petrilla (22 692). Szászváros csupán a hetedik 18 227 lakosával.
Puj (4122 lakos), Kristyor (3841) és Alváca (3728) a legnépesebb községek, míg Batrina (Bătrâna) a legkisebb, 127 lakosával, de Bulzesd (271) vagy Bunila (306) és még jó néhány esetben a községek lakossága 500-nál kisebb. Ami még égetőbbé teszi a közigazgatási reform kérdését.
Változó etnikai-felekezeti arányok
Abszolút számban szinte minden nemzetiség csökkent az utóbbi évtizedben, a roma lakosság kivételével. A csökkenés mértéke azonban nem volt egyforma, a magyarság és németség sajnos jóval nagyobb mértékben fogyott, mint a románság, s emiatt utóbbiak aránya még növekedett a számbeli veszteség ellenére. Hunyad megye nemzetiségi viszonyainak alakulását a rendszerváltás utáni időkben a következő táblázat szemlélteti:
Nemzetiség 1992 % 2002 % 2011 %
Román 503 241 91,8 450 302 92,7 368 073 93,6
Magyar 33 849 6,2 25 388 5,2 15 900 4,0
Német 3634 0,7 1937 0,4 971 0,2
Roma 5577 1,0 6823 1,4 7475 1,9
Ezen nemzetiségeken kívül csupán az olasz és az ukrán közösségek száma haladja meg a 100-t, míg az egykor még jelentős zsidóság létszáma 46-ra csökkent.
Akárcsak a megye lakossága, a magyarság nagy része városlakó, 15 083 magyar városokban él, míg falvakban összesen 817-en. A legtöbb magyar, 4409 Déván él – Vajdahunyad (2803), Petrozsény (2250) és Lupény (1566) előtt. A falvak közül, csupán Harón (131) és Lozsádon (105) él száznál több magyar, Csernakeresztúr ugyanis közigazgatásilag Dévához tartozik, Rákosd pedig Vajdahunyadhoz.
A nemzetiségi adatoknak megfelelően alakultak a felekezeti eredmények is. A római katolikusok száma 15 367, ami 3,9%-os arányt jelent a vallási hovatartozását kijelentő lakosság körében, míg a reformátusoké 7730 (2,0%). Mindkét magyar felekezet jelentős csökkenést mutat, 1992-ben még kb. annyi református volt, mint amennyi katolikus manapság, utóbbiak pedig 27 000-en voltak akkoriban. Az ortodox egyház hívei is jelentősen csökkentek az 1992-es 472 225-ről a mai 337 780-ra, arányuk viszont nem változott, 86,0% maradt. Növekedtek viszont a neoprotestáns (baptisták, pünkösdiek, Jehova tanúi, stb.) egyházak, a hívek abszolút száma és népességen belüli arány szempontjából egyaránt.
Romló korszerkezet, javuló iskolázottság
A 2002-es népszámlálás óta bekövetkezett jelentős népességcsökkenés azonban romló korszerkezettel párosul. A 15 éven aluli gyerekek aránya 14,2%, a 15 és 24 év közötti fiataloké 11,0%, a 25 és 64 év közötti felnőtt lakosságé 57,9%, míg a 65 évnél idősebbeké 18,0%. Ami azt jelenti, hogy 100 gyerekre 118,7 idős jut, míg 2002-ben csak 74,5. Ráadásul az előbbi két kategória (gyerekek és fiatalok) össznépességen belüli aránya kisebb az országos átlagnál (15,9, illetve 12,3%), míg a felnőtteké és az időseké nagyobb, ami azt jelenti, hogy Hunyad megyében fokozottabb a demográfiai válság.
Előrelépés történt azonban a lakosság iskolázottsági szintjénél, a felsősokú végzettségűek aránya megduplázódott az utóbbi évtizedben, 6,8%-ról 13,6%-ra. A helyzet még így sem fényes, egyrészt, mert a 13,6 % az országos 14,4%-os aránynál alacsonyabb, másrészt, mert a növekedés jelentős része a „diplomagyárak” eredménye.
Legnagyobb a középfokú végzettségűek aránya, 45,5%, ami árnyalatnyilag kisebb, mint 2002-ben, amikor 47,5% volt. Az alapfokú végzettségűek aránya 40,9% (előzőleg: 45,7%), míg a teljesen iskolázatlanoké 4,3%-ról 1,9%-ra csökkent, az analfabéták száma pedig 1,8%-ról 0,9%-ra, ami még mindig 3324 írástudatlant takar, legalábbis annyian vallották magukat annak.
A kivándorlás cél-országainál Hunyad megye preferenciái megegyeznek az országos tendenciával, sorrendben Olaszország, Spanyolország és Nagy-Britannia a legkedveltebb célpontok.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Szórványkörúton
Egész Erdély példát vehetne arról, ahogyan Abrudbánya népe ünnepelt nemrég – mondotta lapunknak Demeter László, a Kovászna Megyei Tanács szórványprogram-felelőse, aki június végén negyedmagával szórványkörúton vett részt. Csütörtöktől vasárnapig meglátogatták Erzsébetváros, Nagyszeben, Déva, Vajdahunyad, Hátszeg, Őraljaboldogfalva, Abrudbánya, Gyulafehérvár, Csombord, Tür, Kőhalom magyar közösségeit.
Az Összetartozunk Székelyföld–szórvány partnerségi program részeként zajlott látogatásokon elbeszélgettek a helybeliekkel mindennapjaikról, a szórványsors nehézségeiről, a gondok megoldási lehetőségéről, a magyarságtudat erősítésének módozatairól – számolt be Kiss Csilla, a megyeháza programfelelőse. Gudor Kund Botond lelkésszel, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperesével az őszi Bethlen Gábor-programról, háromszéki előadók fellépéséről tárgyaltak. Szombaton az abrudbányai magyar közösség napján vett részt a küldöttség. A rendezvényen népdalokkal, néptáncokkal felléptek a kovásznai kisiskolások is. Az ünnepi istentiszteleten Demeter László üdvözlő szavaiban kiemelte, hogy a helyiek egymás iránti kölcsönös tisztelete, történelmi fájdalmakat felülmúló toleranciája a székelyföldiek számára is példaértékű. Tolmácsolta Tamás Sándor megyeitanács-elnök üdvözletét, kiemelve, míg Abrudbányán gond nélkül befogadják Kovászna megye zászlaját, addig Háromszéken küzdenünk kell értékeinkért, jelképeinkért, hagyományainkért.
A csombordi Rózsafesztivál után a Fehér megyei Tür településre látogattak, számba vették a Magyar Ház új tetőszerkezetét, Kémenes Lóránt plébános a további munkálatokról, tervekről számolt be. A település első írásos említésének 700. évfordulóját októberben ünneplik, a programban több háromszéki előadó is szerepel. Demeter László lapunk érdeklődésére elmondta: a legmeghatóbb az volt, ahogyan Abrudbányán ünnepeltek. Ott, ahol valamivel több mint félszáz magyar él hatezer román között, a központ tele volt a magyar napokon, a románok is ott voltak. Az, ahogyan elfogadták, tiszteletben tartják a másságot, egész Erdélyre példa lehet – tette hozzá.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szórvány ers végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória
A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő
Az összefogás és az élni akarás példája
Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Õ Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is
Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokban egyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is”
Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni
Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése
Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt. A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)

A szórvány erős végvára Déván
Gyakran esik szó a szórvány helyzetéről. Nem csupán a népmozgalmi adatok tanulmányozásakor húzzák meg a vészharangot, hanem olyankor is, amikor a szórványmagyarság oktatásáról van szó. A Téglás Gábor nevét viselő dévai alma mater a Hunyad megyei magyarság oktatási-kulturális centruma. Borsi Balázs riportja.
„Mert az iskolára olyan nagy szükség van, és olyan sokféle a haszon, mely az iskolából származik, hogy vaknak, sőt érzéktelennek kell lennie annak, aki ezt magától föl nem fogja, be nem látja” – ötlöttek szemembe Apáczai Csere János idézett sorai, amikor kezembe kaptam a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum kalendáriumát. A tanintézet fennállásának ötödik évfordulójára 2010-ben kiadott évkönyv betekintést nyújt a hunyadi megyeszékhely magyar oktatásának történetébe, s átfogó képet kínál arról is, a dévai magyarságnak az utóbbi száz esztendőben miképpen kellett megküzdenie azért, hogy az ifjúság anyanyelvén tanulhasson.
Dévai iskolahistória A dévai magyar oktatás gyökerei a 16. századig nyúlnak vissza, ekkor alakult meg a református gimnázium (1948-as államosításáig működött), a 19. század második felében pedig létrejött a tanítóképző és a főreál gimnázium, előbbi 1919 októberében, az impériumváltás követően a román állam tulajdonába került épületestől, utóbbi pedig csak pár évig élte ezt túl, 1923-ban vonták meg nyilvánossági jogát. Szathmáry Rózsa nyugalmazott tanár oktatástörténeti munkájából kiderül még, hogy polgári leányiskola is működött Déván 1892 és 1919 között. A trianoni hatalomváltás következtében megpecsételődött valamennyi dévai magyar tanintézet sorsa. A dél-erdélyi városban magyarul csak a felekezeti elemi iskolákban lehetett tanulni: a református négyosztályos, a római katolikus hétosztályos, meg a telepi két tanerős elemiben. Helyi kezdeményezésre 1945 után megalakult az Egységes Magyar Gimnázium, megtartani azonban nehéz volt. A város magyar értelmiségei kérvényezték az anyanyelvű középiskolai oktatást, mely az 1952–53-as tanévtől megvalósult. Az állami hétosztályos általános iskola mellett beindult az első középiskolai osztály 40 tanulóval, akik 1955-ben érettségiztek. „Türelemmel, a gyermekek iránti elkötelezett szeretettel tanítottak ebben a mostoha körülmények között működő iskolában azok a szakképzett fiatal pedagógusok, akik a tanórákon kívül is foglalkoztak a diákokkal. Mint önálló egység 1960 szeptemberében szűnt meg a dévai magyar vegyes tizenegy osztályos középiskola, mely akkor már az 1959-ben engedélyezett Petőfi Sándor Középiskola nevet viselte” – olvasható Szathmáry Rózsa írásában. Az iskolák egyesítésétől 2005-ig, a Téglás Gábor Iskolaközpont megalapításáig csak a különböző román líceumok tagozataként működött magyar oktatás.
Nem nehéz tehát elképzelni és megérteni, a Hunyad megyei magyarság számára mit jelentett a dévai szórványközpont 2005-ben megtörtént létrehozása, amely napjainkra az egyik legjelentősebb magyar tanintézetté nőtte ki magát. Az új épületben sétálgatva, mintha Magyarországon lennénk, magyar nyelvű táblákon, ismertetőkön követhetjük végig a diáksereg életét. A folyosóktól a központi aulán át a tantermekig, még az idegenek számára is mindenütt érezhető az a mindent átjáró gondoskodás és odafigyelés, amellyel a hozzájuk járó diákokat fogadják. A minőségi oktatás mellett a közvetlenség és a vendégszeretet az egyik alappillére a dévai sikernek.
A ma iskolája a jövő Az összefogás és az élni akarás példája Balogh Csaba, a Téglás Gábor Elméleti Líceum aligazgatója készséggel fogadott a barátságos tanintézetben. Ő Bihar megye északi, tömbmagyar vidékéről származik. Az érmelléki fiatalember az egyetem elvégzése után hátrahagyta Érmihályfalvát, s mivel szülőhelyén nem talált munkahelyet, Vajdahunyadra való feleségét követve próbált szerencsét a Hunyad megyei szórványmagyarság központjának számító dévai magyar iskolában. Földrajz szakos tanárként helyezkedett el a tanintézetben, amelynek mára aligazgatója, a közösség egyik oszlopos tagja lett. Lelkesen mesél az iskoláról, a dévai és a hunyadi magyarságról, melynek – meggyőződése szerint – példaértékű összefogása és élni akarása a megtartó ereje. Az, amit a vidék magyarsága felvállalt és megvalósított: bizonyíték, hogy az anyanyelvű oktatás az első lépése a nemzethatáron élő magyarok megmaradásának.
A dévai vár árnyékában meghúzódó modern tanintézet létrejöttét komoly, megfeszített munka előzte meg, és az eredmény, mint az aligazgatót hallgató látogatóban is megfogalmazódik, tiszteletre méltó. Figyelembe véve, hogy a dévai magyar oktatás több mint négyszáz éves hagyományra tekint vissza, megindító a jelenkori pedagógusok és támogatók nemes szándéka: megtartani, ami a mienk. Mert másképpen cseng ez a „szórvány szórványában”, ott, ahol sem az utcán, sem a boltokban, sem a piacon nem hallani magyar szót, és mást jelent abban a közegben, amelyben magyar a boltos, a piaci kofa, a szomszéd, a polgármester, sőt még a rendőr is jól beszéli nyelvünket.
Létrehozásakor a Téglás Gábor Iskolaközpont nevet viselő, majd 2012-ben elméleti líceum besorolást kapó tanintézet megnyitóján az iskolaigazgató, Kocsis Attila Levente szintén egy sokatmondó Apáczai-idézetet választott ünnepi beszéde címéül: „olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája”.
Kellenek a tagozatok is Balogh Csaba aligazgató elmondja, Hunyad megyében vagy Déván nem érzékelik azt, hogy a többségi nemzet tagjai diszkriminálnák őket. „Csendes, békeszerető, jóakaratú emberek élnek itt” – összegez beszélgetőpartnerünk, aki rávilágít arra, hogy a trianoni döntést megelőzően is számszerűleg szinte ugyanannyi magyar élt Déván, mint napjainkban, csak a város összlakosságának száma nőtt a többszörösére – a románok száma tízszereződött meg. „Az itteni román emberek hozzá voltak szokva, hogy interetnikus környezetben élnek, és a tisztelet mind a két félben megvan. Ennek köszönhető, hogy itt jól érezheti magát az ember, nincsenek magyarellenes megnyilvánulások, nem feszült a helyzet, mint másfelé.” (Ennek egyébként megvan a magyarázata, Horváth István, a kolozsvári székhelyű Kisebbségkutató Intézet igazgatója a napokbanegyik interjújában rávilágított: általában ott van tétje a konfrontációnak, ahol a két közösség erőviszonyai kiegyensúlyozottak, de legalábbis jelentős a magyarok aránya. „Egy témában, vitában, harcban létezik nyertes és vesztes is. Ahol kisebb az egyik csoport aránya, ott nincs tét, ezért ott ezek a hangulatkeltések sem működnek” – magyarázta a szociológus.)
A több mind félszázezres városban az alig ötezer fős helyi magyar közösség értékeinek és hagyományainak megmentése és továbbadása érdekében kulcsszerepet játszanak az egyházak – hangsúlyozza Balogh Csaba. Ezek azok a pontok, amelyekre nagyobb hangsúlyt kell fektetni, fel kell karolni, jobban kellene támogatni őket, hogy továbbra is hatékonyan kifejthessék közösségépítő szerepüket. „A Téglás Gábor iskola azonban nemcsak oktatási céllal működik, hanem az egész megyét felölelő kulturális szerepkörrel is felruháztatott. Ha nem létezne ez az épület, ez a tanintézet, nem tudnánk folytatni a hagyományokat, nem tudnánk továbbadni értékeinket, amit az idetelepült bukovinai, székelyföldi székelyek, vagy a Partiumból érkezők, a kollektivizálás elől ide menekülő emberek hoztak magukkal, és tették színesebbé a meglévő helyi kulturális életet.” Az iskola megkerülhetetlen a magyar népi értékek megőrzésében, és ma már olyan eredményekkel rendelkezik, amelyek igazolják létjogosultságát. Olyan iskolákkal tudnak konkurálni, amelyekben nem harminc, hanem háromszáz gyermekből választanak ki egy osztályra valót, – mondja az aligazgató.
Az óvodától egészen a tizenkettedik osztályig terjedő, valamint a szakiskolai oktatással kiegészítve igyekeznek minden igényt kielégíteni – hogy mindazok, akik úgy döntöttek, nem költöznek el, és gyermekeiket nem íratják román tagozatra, mindent megkapjanak ahhoz, hogy kisebbségiként is teljes életet élhessenek. A dévai szórványoktatási központba jelenleg 614 tanuló jár, és úgy néz ki, a jövőben még nagyobb lesz a létszám: hét óvodai csoporttal (beleértve a Dévához tartozó szomszédos település, Csernakeresztúr óvodáját is) és elsőtől tizenkettedikig évfolyamonként két-két osztállyal működik az iskola. Az óvodások számát, illetve a beiskolázási adatokat figyelembe véve biztató a tanintézet jövője, mondja az aligazgató, akitől azt is megtudjuk, hogy a Böjte Csaba ferences szerzetes által létrehozott Szent Ferenc Alapítvány működtette dévai gyermekotthon lakói is itt tanulnak.
„Mi abban hiszünk, hogy a megyében a magyar tagozatokat meg kell tartani a saját helyükön. Ezért vannak még Vajdahunyadon, Petrozsényben, Lupényban, Szászvároson magyar osztályok. Nem gondolom azt, hogy a megyén belül a Téglás Gábor iskola konkurenciát jelentene” – mondja az aligazgató, aki hozzáteszi, nem akarnak a nagyenyedi Bethlen Gábor-kollégiumnak sem a versenytársai lenni. „Partnerek vagyunk, de azt hiszem, minden megyében az ott élő magyarságnak joga van ahhoz, hogy helyben megoldja oktatási nehézségeit” – vallja Balogh Csaba, aki hozzáteszi, aki el akar menni, úgyis elmegy, hisz van rá lehetőség, de ők azért dolgoznak, hogy vonzóvá tegyék az iskolát a környékbeli magyar tanulóknak. Ezért is volt náluk először Erdélyben nyomdászati szakoktatás.
„Kell egy második front is” Az iskola számos rendezvénynek ad otthont, említésre méltó a tanítás utáni programok sokasága is. Igyekeznek a gyermekeket bevonni a tevékenységekbe, ezért alternatív programokat szerveznek neki. Az RMDSZ főtitkárságának kulturális főosztálya tavaly nyáron elindította az Örökségünk őrei: Fogadj örökbe egy műemléket! programot, a Téglás Gábor tanulói hét kiemelt jelentőségű műemléket fogadtak örökbe: Déva várát, a vármegyeházát, a ferences kolostort, a marosillyei Veres-bástyát, Bethlen Gábor szülőházát, a Fáy Béla-kastélyt és a piski arborétumban a Magna Curiát. A diákok újságokba írtak, televízióban szerepeltek azért, hogy felhívják a figyelmet épített örökségünk fontosságára.
A nélkülözhetetlen anyagi támogatás mellett rengeteg munkára és lelkesedésre van szükség ahhoz, hogy egy szórványközpont működhessen. „Az, hogy a politikum kiharcolja nekünk azt, ami jár, nem elegendő, kell egy második front is, a humánerőforrás-bázis, amely meg is tudja tartani, őrizni az eredményeket. Hunyad megyében tizenötezer magyar él. Nem tudom, hogy egy ekkora közösségnek járna-e két vagy három középiskola, nem az én tisztem eldönteni, de annyit hadd mondjak el, hogy legyen világos a kép: a rendszerváltáskor ebben a megyében harmincezer magyar élt, 1998-ig Petrozsényban működött magyar középiskola. A kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején olyan áldatlan állapot jött létre ebben a monoindusztriális megyében – megszűntek a bányák, leállt a kohászat –, hogy az emberek, akik a jobb megélhetés reményében az ötvenes és a hatvanas években idejöttek, hazatelepültek a Partiumba, a Székelyföldre, drasztikusan csökkent az itteni magyarság aránya, de az ittmaradottaknak mégis szükségük volt egy ilyen szórványközpontra. A kétezres évek elején úgy működött a magyar oktatás, hogy Déván óvodától egészen a középiskoláig alig volt százötven gyerek és kilenc tanár. RMDSZ-kezdeményezésre sikerül kitaposni azt az utat, amelyen végigjárva elérhettük, hogy ez a kollégium létrejöjjön, amelyben most már több mint hatszáz magyar gyermek tanul anyanyelvén” – mondta beszélgetésünk végén az aligazgató, aki kiemelte: „Hiszem azt, hogy Hunyad megyében még van magyar jövő, aminek alapja ebben az iskolában leledzik. Az itt élő románok tisztelik azokat a közösségeket, amelyek harcolnak hagyományaikért és próbálják magukat fenntartani. Felnéznek ránk, tisztelettel beszélnek rólunk, mert azt is látják, hogy a város hatszáz férőhelyes kultúrházát is meg tudjuk tölteni, tehát élő, erős közösség vagyunk.”
A közösséget egészében megőrizni Az elmúlt esztendőkben eredményes volt a szórványprogramunk, de mindig szükség van hatékonyabbá tételre – mondta Déván kérdésünkre Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. A dévai iskolaközpont is ennek a programnak a része, de a szórványstratégia nemcsak iskolaépítésre vonatkozik, hanem arra is, hogy segítenek ingázni a kisgyermekeknek, a pedagógusoknak, illetve kulturális téren is bővítették a programjukat, valamint szórványmenedzseri programot is elindítottak – összegzett a szövetségi elnök. „Ezzel is azt üzenjük, hogy a szórvány számunkra továbbra is nagyon fontos, mert a szórvány megerősítése és megtartása nélkül nem tudjuk a közösséget egészében megőrizni” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki kiemelte, ha a szórványt feladjuk, akkor a tömb kezd el szórványosodni.
Jelenleg egyetlen új szórványiskola-központ terve indult el a megvalósítás útján, elkezdődött a szamosújvári intézmény építése. „A Bihar megyei Margittán van még egy nagyon szép terv, amelyhez az anyagi forrásokat még nem látjuk teljes egészében, de nyilván az igényeknek és a lehetőségeknek megfelelően tudunk majd továbblépni” – mondta a szövetségi elnök.
A szórványról beszélgetve Kelemen Hunor kiemelte: két kérdés van mindig, amit össze kell egyeztetni, az iskola és a mellette lévő intézményhálózat. Mert az óvodásoknak, elemistáknak is mindig kérdés az, létre lehet-e hozni azt a szolgáltatást, amely révén a szülők is nyugodtan bízzák gyermekeiket a szórványkollégiumokra. Ezért is fontos, hogy ezek bejárható távolságon belül legyenek.
Létérdek a szórvány erősítése Ugyancsak Déván jártunkkor sikerült megszólaltatnunk Winkler Gyula Hunyad megyei európai parlamenti képviselőt (fotó). A szórványból származó gazdasági szakpolitikus kiemelte, vannak már olyan oktatási programok és szórványstratégiák, amelyek évek óta jól működnek, leginkább megyei szinteken. Arad, Temes és Hunyad megyében is van egy-egy olyan oktatási központ, amely a megyei feladatokat látja el. A szórványmegyékben az óvodától egészen a középiskoláig biztosított az anyanyelvi oktatás, az elmúlt húsz esztendő egyik legfontosabb eredménye. „A szórványprogram horizontális kérdés, tehát mindenütt oda kell figyelni, kezdve a helyi önkormányzati szinttől a parlamenti szintig. Két éve sikerült egy olyan oktatásügyi törvénymódosítást elérnie az RMDSZ-nek, amely biztosítja a szórványban működő tanintézetek és a tagozatos oktatás fennmaradásának feltételeit – ez pedig az állami finanszírozás” – emlékeztet az EP-képviselő. „Most, amikor ez a hetvenszázalékos parlamenti többség megvan, az oktatási törvény bizonyos rendelkezései, amelyek a szórványnak is fontosak, azonnal célponttá váltak, meg akarják változtatni, illetve megyei szinteken nem mindenütt egyformán, zökkenőmentesen lehet alkalmazni ezeket a feltételeket” – teszi hozzá. Winkler szerint az a szint, amelyre eljutottunk az elmúlt húsz esztendőben, most azt igazolja, hogy az úgynevezett újgenerációs szórványprogram az oktatás és a kultúra terén is előrelépés.
Ezek az apró lépések kellettek ahhoz, hogy amikor eljutunk majd oda, hogy a parlamentben a kisebbségi törvényt el lehessen fogadni, – amely a szórványban és az interetnikus környezetben a kulturális autonómia alapjait teremti meg az önkormányzati szerepvállalással és a megyei szintű stratégiákkal együtt, – akkor biztosítanak majd egy olyan keretet, amely a jövőt stabilnak és tervezhetőnek mutatja – mondja a képviselő.
Az más kérdés, hogy demográfiai szempontból miképpen állunk, a beolvadás, a kivándorlás vagy a szórványból a tömb felé vándorlás a jövőben miképpen alakul, ez nem politikai kérdés – hangsúlyozza az EP-képviselő. „Nem szabad hagyni, hogy fehér foltok legyenek Erdély térképén magyar demográfiai szempontból. Illetve ott, ahol a demográfiai helyzet a legsúlyosabb, oda kell azonnal olyan intézkedéssel hatni, hogy ott létrehozzunk egy magyar, akár oktatási, akár kulturális intézményt, amely magyarságszigetként működjön. A szórvány soha nem szűnik meg, viszont akkor, amikor lemondunk egy bizonyos szórványközösségről, azonnal újratermelődik a tömbhöz közelebb egy másik szórványközösség. Ezért a tömbnek is létérdeke, hogy a szórványt támogassa, hiszen ezáltal is önmagát erősíti.
A névadó
Téglás Gábor (Brassó, 1848. március 30. – Budapest, 1916. február 4.) középiskolai igazgató, régész, a MTA levelező tagja (1888). 1871–1904 között a dévai állami főreáliskola tanára, 1883–1904 között igazgatója, egyúttal a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat dévai múzeumának igazgatója. 1896 után az országos közoktatási tanács tagja. Még ifjú tanárként kezdett foglalkozni Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Régészeti kutatásokba kezdett, emiatt tanulmányai kiegészítésére külföldi múzeumokat és régiségtárakat keresett fel. Király Pállal együtt vezette a sarmizegetuzai (Várhely) ásatásokat és a várhelyi amphitheatrum ásatási munkálatait. Tagja volt a Földrajzi Társulatnak, az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társaságnak
(A szerző a nagyváradi Reggeli Újság napilap főszerkesztője)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Dézsi Attila volt prefektus és kormányfőtitkár a menesztési kormányhatározatról
Nem vonulok vissza a közéletből
46 kormányfelügyelőt menesztett csütörtökön a Ponta kormány, köztük Dézsi Attilát is, Hunyad megye egykori prefektusát és volt kormányfőtitkárt, aki 8 éve tartozik a magas rangú állami köztisztviselők kategóriájába.
2005 és 2006 között a Hunyad megyei prefektúra főtitkára, 2006 és 2009 között alprefektus, majd 9 hónapos Kovászna megyei kihelyezés következett kormányfelügyelőként, 2010 januárjában Hunyad megye prefektusaként tért vissza Dévára, ahonnan majdnem két év után, 2011 decemberében távozott Bukarestbe, ahol előbb a Boc-, majd az Ungureanu-kabinetben a kormányfőtitkári tisztséget töltötte be 2012 májusáig. A minapi kormányhatározatról kérdeztük.
– Meglepetésként érte a kormányhatározat?
– Igenis meg nem is. A kormány már július elsején döntött a 63 magas rangú állami köztisztviselő menesztéséről, augusztus elsején 46-ot menesztett is. Meglepő olyan szempontból, hogy Románia jelenlegi prefektusainak és alprefektusainak kb. 70%-a nem jutott el a magas rangú állami köztisztviselői tisztségig, ahogy a törvény előírja, s csak ideiglenes kinevezés alapján töltik be jelenlegi pozícióikat. Hunyad megyében is így van.
– Nem minden prefektus és alprefektus kerül be automatikusan a magas rangú állami köztisztviselői kategóriába?
– Nem, számos továbbképzésen kell részt venni, számos vizsgának kell eleget tenni, hogy oda juthasson az ember. Jómagam is sokat tanultam, sokat vizsgáztam, le is doktoráltam.
– Tudomásom szerint Ön az egyetlen ember Romániába, aki megjárta a közigazgatási ranglétra minden fokát, a prefektúrai főtitkártól, alprefektusi és prefektusi tisztségeken keresztül egészen a kormányfőtitkárig.
– Ez valóban így van, s álszerénység nélkül állíthatom, hogy én vagyok a legképzettebb a magas rangú állami köztisztviselők közül, beleértve az összes jelenlegi és volt prefektusokat és kormányfőtitkárokat. Ilyen körülmények között nemigen érthető, miért válnak meg közigazgatási szakemberektől, akik jelentősen segíthetnének nemcsak adminisztratív téren, hanem fejlesztési projektek elkészítésénél, mindenekelőtt az EU-s projekteknél.
– Talán politikai okok miatt, hiszen többnyire az előző, PDL-RMDSZ kormány által pozíciókba emelt embereket menesztették.
– A döntés hivatalos indokait nem ismerem, a prefektusok, alprefektusok és a magas rangú állami köztisztviselők azonban nem lehetnek párttagok, ezt az EU előcsatlakozási feltételként szabta meg Romániának. Magánvállalkozásuk sem lehet, apolitikus közigazgatási szakembereknek számítanak, akik a mindenkori kormány rendelkezésére kell hogy álljanak, bárhol az országban. Azt azonban lehetetlen nem észrevenni, hogy minden magyart menesztettek, nemcsak engem.
– Vagyis ha a kormány rosszindulatú, az ország másik végébe küldheti, Hunyad megyéből, például, Tulcea, vagy Vaslui megyébe. Ha pedig jóindulatú, akkor saját megyéjében alkalmazza. Apropó, tavaly májusa óta milyen tevékenységet folytatott?
– 2009-ben engem is Kovásznába küldtek 9 hónapig, tavaly óta pedig a Hunyad megyei adminisztratív apparátus monitorizálása és ellenőrzése volt a feladatom, havonta kétszer jelentést küldtem erről a kormánynak. Tekintettel képzettségemre, nekem volt a 63 közül a legnagyobb hatásköröm, kollégáim inkább a megyei katasztrófavédelmi, környezetvédelmi igazgatóságokat, vagy a szállítási hatóságokat felügyelték.
– Milyen lépéseket tervez, esetleg bepereli a kormányt? A mostani kormányhatározat végül is megtöri karrierjüket mindazoknak, akik éppen a magas rangú állami köztisztviselői statútum miatt nem léphettek politikai pályára, nem indulhattak választásokon, és magánvállalkozást sem indíthattak. Hosszú távú államigazgatási karriert választottak, a kormány döntése azonban kerékbe töri, sőt, megélhetés nélkül maradnak.
– Hogy mit teszek ezután, attól függ, hogy a 30 napos felmondási értesítésben mit ajánlanak fel. Ezt alaposan átgondolom, és azután lépek. Akkor majd többet is tudok nyilatkozni a sajtónak. Mindenesetre a megélhetési gondokat meg kell oldanom.
– Ami eddig hátrány volt, most előnnyé válhat, s visszatérhet a politikába. Tavaly ugyanis széles-körben sajnálták, magyarok és románok egyaránt, hogy nem indulhatott a választásokon, s Dévának nem lehetett magyar polgármestere. Visszatér a politikába, az RMDSZ-be?
– Még korai lenne erről a nyilvánosság előtt beszélni. Egyvalami biztos: nem vonulok vissza a magyarság és a megye közéletéből.
– Sok sikert kívánva jövőbeli tervei megvalósításához, köszönöm a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

Így "tüntették el" a kisebbségi sportolókat a kommunista Romániában
A tornász Szabó Katiból szinte Sabau lett, míg Ivan Patzaichint nevét Paţaichinescura akarták cserélni. De van olyan is, akit teljesen töröltek a sporttörténelemből.
Hallottunk valaha Angelica Adelstein-Rozeanuról vagy Ervant Norhadianról? Egyáltalán nem meglepő, ha nem. A kommunista rendszerben sokat dolgoztak azért, hogy ezeknek a sportolóknak a nevét kitöröljék a román sporttörténelemből azért, mert egy nemzeti kisebbséghez tartozóként elmenekültek az országból. Zsidók, magyarok, németek és lipovánok szereztek bajnoki címeket, illetve érmeket a Román Népköztársaságnak, akiket közben a hatalom folyamatosan próbált elrománosítani. Például Balázs Jolán is problémát jelentett a Securitáténak, amely a sportot is a kezében tartotta és ellenőrizte. A 20. század legjobb női magasugrójának is megválasztott Balázs főleg azután szúrt szemet a titkosszolgálatnak, hogy férjhez ment edzőjéhez, Sötér Jánoshoz. Az 1956-os melbourne-i olimpián például nem kísérhette el Balázst az edzője, mivel attól tartottak, hogy mindketten kint maradnak Ausztráliában, ahova Sötér testvére már korábban kiszökött.
A hidegháborús versengésben nem szerették volna, hogy az egyik legjobbjuk, a "nemzeti büszkeségük" többé soha ne térjen vissza az országba. Ugyanakkor a nemzetállam képébe egyáltalán nem fért bele, hogy valamelyik kisebbséghez tartozó sportoló nyerjen érmet az országnak, bajnok csak román lehetett. Pompiliu Nicolae Constantin, a Dolce Sport kommentátora doktori dolgozatában mutatja be a kommunista rendszer románosítási módszereit – amelyről a Yahoo! News számolt be részletesen. Emellett pedig olyan nemzetiségi sportolókat mutat be, akik elmenekültek az országból, ezért a rendszer egyszerűen úgy döntött, hogy törli őket a sporttörténelemből, a sajtó sem volt szabad írjon róluk, és mára gyakorlatilag senki nem ismeri a nevüket. Ilyenek a bevezetőben már említett igen sikeres sportolók is. Az újságíró-kutató több tucat dossziét nézett meg a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács archívumában, a kolozsvári és a bukaresti Országos Levéltárban, illetve a két világháború közötti időszaktól egészen napjainkig vizsgálta a sportsajtót. Emellett pedig több interjút is készített az egykori sportolókkal és a családtagjaikkal. Az egyik leggyakoribb módszer az etnikai identitás törlésére a nevek elrománosítása volt. A kutató a tornász Szabó Kati példáját hozza fel, akinek a családját meg szerették volna arról győzni, hogy a vezetéknevüket változtassák meg Sabaura. Miután a család nem volt hajlandó eleget tenni a kérésnek, a román állami vezetésben többen is kifogásolták, hogy nem nyert meg minden számot a Los Angelesben rendezett olimpián. A nemzetközi sajtó egyébkén a második Nadiaként ünnepelte a négy arany és egy ezüst érmet nyerő sportolót.
De Szabó Kati esete nem az egyedüli. A német nemzetiségű Hans Mosernek a nevét, aki 1961-ben és 1964-ban a román kézilabda válogatott tagjaként szerzett világbajnoki címet, a román sajtó következetesen Ioan Mozerre románosította. De a lipován nemzetiségű, négyszeres olimpiai bajnok Ivan Patzaichint is arra kérték, hogy változtassa meg a nevét Paţaichinescura, aki ezt nem vállalta.
A rendszer másik bevett módszere az volt, hogy a sportolókat kiemelte a saját környezetükből, a fővárosba költöztette és ott edzette őket. Bukarestben ugyanis könnyebb volt az etnikai környezetükből kiszakított sportolókat asszimilálni. A kutató szerint a központosítás – Bukarestben, vagy a tornászok esetében Déván és Oneşti-en – bevett gyakorlat volt annak érdekében, hogy eltávolítsák a saját régiójukból a nem román nemzetiségű sportolókat. A szakember szerint viszont sokan voltak, akik ragaszkodtak a saját sportklubjukhoz, de minden esetben felajánlották nekik a fővárosi edzési lehetőséget. Például a török nemzetiségű kézilabdázónak, Ayhan Omernek is, akit a Steaua és a Dinamo csapat is hívott, viszont ő végül nem vállalta. Sikerült újra felfedezni olyan sportolókat is, akikről szinte semmit sem tudunk – mondta el dolgozata kapcsán Constantin. Munkájában olyan kivételes sportolókat említ meg, akiket szinte teljesen sikerült kitörölni a sporttörténelemből, mivel nem alkalmazkodtak a kommunista rendszerhez, például külföldre szöktek.
lyen volt az örmény nemzetiségű Ervant Norhadian kerékpározó is. Amellett, hogy huszonnégyszeres román kerékpárbajnok volt, a román válogatottat és a Steaua csapatát is edzette. Manapság viszont szinte semmit nem tudunk róla, mivel a sportoló a 60-as években elmenekült Romániából. Constantin szerint a Securitate archívumában sok olyan sportolónak van bűnügyi dossziéja, akik külföldön maradtak. Három-öt évre elítélték őket, és elkobozták a javaikat. Így járt az asztalitenisz történetének egyik legsikeresebb női játékosa is, a zsidó származású Angelica Adelstein-Rozeanu, aki egyéniben és párosban összesen 17 világbajnoki címet szerzett. 1950-ben nyerte meg az első világbajnoki címét egyéniben, majd után sorozatban még ötször. Gyakorlatilag ő az utolsó nem ázsiai származású női asztalitenisz-világbajnok, akire a kommunista rendszer egy darabig úgy tekintett, mint egy hősnőre.
Azt követően viszont, hogy 1960-ban a kislányával elmenekült az országból Izraelbe, a korábbi nemzeti hős bekerült a bűnügyi nyilvántartásba, és a teljesítményéről utána gyakorlatilag nem lehetett beszélni. A hivatalos magyarázat szerint a legtöbb esetben a sportolók személyes okok miatt hagyták el az országot, és nem volt semmi problémájuk a párttal.
Hasonlóan keveset tudunk Baratky Gyusziról (Giussy Baratky), aki az egyik legtehetségesebb, magyar származású labdarúgója volt Romániának. A Rapid focicsapatával nyolcszor nyert Román Kupát, de Románia és Magyarország válogatottjának is tagja volt (a két világháború között erre is volt lehetőség). 1930-ban az Európa legjobb középpályásának járó címet is megkapta. A kommunista rendszerben azután fejezte be a pályafutását, hogy a Rapid vezetői már nem akarták meghosszabbítani a szerződését. Egy kopott zászló miatt négy év börtön A korszak megértéséhez egyébként érdemes megemlíteni Könczei Ádám esetét is, akiről többek között azért készült megfigyelési dosszié a Securitaténál, mert korrektorként visszamagyarosította egy kolozsvári atlétikaverseny plakátján az elrománosított magyar sportolók nevét, holott az Országos Testnevelési és Sport Bizottság ezt nem szerette volna. Könczei esete mellett Constantin az újságíróként dolgozó, román nemzetiségű Max Bănuş esetét említi még meg, aki négy évet ült egy kifakult zászló miatt. Egy nyomtatási hiba miatt ugyanis a magyar nemzetiségű Szabó Zoltán fölött véletlenül kifakult a román zászló, a sárgából fehér lett, míg a kékből zöld, így pont a magyar zászló színei pompáztak egy román állampolgárságú atléta mellett a címoldalon. A hibáért nyolc év börtönre ítélték az újságírót, aki négy évet le is ült belőle, pedig ő igazán nem szándékosan tette.
G. L.
Transindex.ro

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Böjte Csaba: meg kell tanítsuk őket becsületes kétkezi munkával megélni
Az elmúlt héten itthon voltam Déván és számba vettem a múltat, és elámultam azon, hogy az árva gyerekek jóvoltából, milyen sok nagyszerű embert ismertem meg, hány életreszóló barátság született az emúlt két évtizedben csak azért, mert próbáltam megoldani a gyermekek gondjait, nehézségeit. Sok, nagyon sok jó ember van ezen a világon és közülük a legtöbbel, talán veled sem találkozhattam volna, ha nem mondok igent az ajtónkon kopogtató bajban lévő életekre!!
Az ünnepi svédasztalos vacsorán, melyen közel ötszázan vettünk részt. A két részből álló ebédlőnkben úgy álltunk egymás mellett mint a heringek a dobozban. Ott volt velünk, az asztalunkat megtisztelő Schmitt Pál elnök úr az ő kedves feleségével Katalin asszonnyal, de ott voltak a mi gyerekeink mellett az évek alatt felnőtt, és kirepült fiataljaink, régi és új munkatársaink, sok sok támogatónk, idősek, fiatalok a világ minden részéről békében és szeretetben! Néztem a nagy ünnepi sokadalmat, és arra gondoltam, hogy Krisztuson kívül ki tudná ezt a sokféle embert egy asztalhoz ültetni? A szeretet erején kívül még milyen erő lenne képes a társadalmunk ilyen sok irányából összegyűlt tagját békében, szeretetben, örömmel együtt tartani?!
Hála és öröm van a szívemben, amiért Isten a szeretet és a jóság útjára vezette lépteim! Istenen kívül hálás szívvel köszönöm azoknak a jóságát is akik az elmúlt húsz évben a ferences nagycsaládunknak részesévé váltak, számukra hálából küldöm a Szent Ferenc ünnepén tartott elmélkedésemet! Ebben a beszédben nem csak visszanéztem az elmúlt évekre, de megfogalmaztam néhány gondolatot a jövővel kapcsolatosan is! Hálás szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma