"Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke szerint Victor Ciorbea miniszterelnök lemondásának kikényszerítése a romániai demokratizálódási folyamatra mért súlyos csapás, amely mind a parasztpártban, mind a kormánykoalícióban a román államnacionalizmus újabb előretörésének nyit teret. Tőkés László szerint a koalíción belül gyakorolt politikai erőszak sikere tovább gyengíti az RMDSZ esélyét arra, hogy az erdélyi magyarság számára létfontosságú 22-es /helyi közigazgatási/ és 36-os /oktatási/ sürgősségi kormányrendeleteket törvényerőre emeltesse, másfelől gyengíti a magyar történelmi egyházak esélyét arra nézve, hogy a kommunizmus idején jogtalanul elkobzott ingó és ingatlan javait visszaszerezze. A püspök véleményéről a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatának közleménye adott hírt, amelyben Tőkés László amerikai körútjának részleteiről számolt be. Tőkés László március végén indult három hetes észak-amerikai szolgálati körútra. Utazása első hetében kaliforniai magyar gyülekezetek vendége volt, majd Chicago környékén tartott istentiszteleteket, előadásokat. Körútjának további állomásai: Cleveland, Detroit, Toronto (Kanadában), New York és Washington. Az amerikai fővárosban találkozni fog a kormányzat képviselőivel. Egyházi és politikai természetű találkozóin, előadásai és megbeszélései során, a médiák nyilvánossága előtt "tájékoztatást nyújt a romániai, illetve az egyházi és kisebbségi helyzetről, erkölcsi, politikai és anyagi támogatást keres a romániai magyarság és egyházaink számára, nem utolsó sorban pedig Románia demokratikus átalakulása és NATO-csatlakozása, valamint a hosszan tartó kormányválság és a jelenlegi politikai átalakulások kérdésében fejti ki álláspontját". A közlemény szerint Tőkés László "elnöki minőségében az amerikai református egyházközségek körében a Magyar Reformátusok Világszövetségének ügyét képviseli, a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökeként pedig egy világraszóló egységes magyar nemzetpolitika kialakításán fáradozik". /Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./"

"Tőkés László református és Tempfli József római katolikus püspök a Partiumi Énekkar tagjaival együtt hosszú észak-amerikai körúton vettek részt. A körútról Tőkés László adott tájékoztatást. Ökumenikus útról volt szó. Az "ökuménia üzenetét, az egyetemes keresztyén nemzeti összefogás üzenetét Erdély szellemében, másfelől pedig a magyar felsőoktatás ügyének a képviseletét" vállalták Partiumi Énekkarral együtt. Tizenöt fellépésük volt, magyar helyszíneken, református és katolikus templomokban, amerikai termekben és művelődési házakban. A Berkesi Sándor debreceni Liszt-díjas karnagy által vezényelt énekkar mellett felléptek szólóművészek és az egyetem tánckara is. Tolnay István előadó-tanácsos minden előadás alkalmával magáról az egyetemről tartott beszámolót. New York, Washington, New Brunswick Detroit, Chicago, Cleveland, Buffalo, majd Kanadában Torontóban, valamint Niagara Falls voltak a fellépések színhelyei. A Hámos László vezette Magyar Emberjogi Alapítvány és az Amerikai Magyar Koalíció tagjai segítettek abban, hogy találkozzanak a kormányzat képviselőivel, látogatást tettek a Fehér Ház különböző hivatalaiban, a Kongresszusban és a Külügyminisztériumban is. Két központi kérdést, az egyházi és közösségi ingatlanok, illetve a magyar nyelvű felsőoktatás ügyét helyezték előtérbe. /Ökumenikus amerikai körút erdélyi szellemben. = Bihari Napló (Nagyvárad), máj. 11./"

"A most 81 éves Anania /1993 óta Kolozs, Rév és Felek ortodox érseke/ 1941 januárjában, bukaresti teológiai hallgató korában egy legionárius fészek tagjaként Arapasu nevű (most Teoctist pátriárka) társával együtt részt vett az Antim utcai zsinagóga szétdúlásában. 1958-ban fasiszta múltja miatt húsz év kényszermunkára ítélték, ebből hatot ült le. Szabadulása után a Ceausescu-rendszer hatóságai többféle megbízással az Egyesült Államokba küldték, ahol Detroit román közösségének pásztora lett. Hazatérése után egyetemi tanár, író, költő, dramaturg, filozófus, muzikológus. 1958 októberében 400 kolozsvári román diákkal és tanárral együtt aláírta a magyar-német egyetem létesítése ellen tiltakozó jegyzéket, de azóta egyéb ügyekben is Funar polgármester legfőbb támasza. A detroiti román közösség Credinta - The Faith című kétnyelvű lapjának 6/1976-os számában közölte Generatia Cluj 46 című nosztalgikus cikkét. Ebben a valósággal szemben azt állította, hogy 1946 nyarán a kolozsvári magyarok mindenféle ravaszkodással próbálták a párizsi békekonferenciát rávenni, hogy Erdélyt Magyarországnak ítélje, de mesterkedésük megtorpant a román nemzeti büszkeség falán, amely az egyetemi hallgatókban testesült meg. Budapest hiába küldött többszáz titkosügynököt a Dermata gyárba és a vasúti műhelyekbe, mert a román diákság hamar rájött, hogy itt irredenta provokációról van szó. Május 29-én felfegyverkezett magyarok megrohamozták az Avram Iancu diákotthont, banditák módjára törtek- zúztak, miközben ordítoztak: "Oláh vért akarunk!" A hungarista sovinizmussal azonban szembeszállt a dákó-román vér higgadtsággal - állapítja meg Anania, majd fennkölt fogadalommal zárja: "A mi nemzedékünknek lesz még mondanivalója." Detroit papja ugyanezt állította az Egyesült Államok Szenátusához 1976. szeptember 3-án intézett memorandunában is. Bevallott célja a magyar irredentizms leleplezése, feltehetőleg azzal a bukaresti sugallattal, hogy Washington lássa, milyen sötét erők vádolják Ceausescut a romániai magyarság asszimilálásával. /A valóságban román egyetemisták megvertek magyarokat, erre a Dermata munkásai keltek a magyarok védelmére./ 1999. márc. 24-én a bukaresti Cotidianulban Paul Goma párizsi román emigráns író Anania "mártír" püspökről mint a román legionarizmus szimpatizánsáról és a Securitate detroiti ügynökéről írt. "Ez a legionárius pópa-ruhákba öltözött szekus görény mindent bebüdösített, ahol elhaladt, de elérte, hogy az amerikai román gyülekezetek a bukaresti pátriárka, vagyis a Securitate fennhatósága alá kerüljenek" - zárta glosszáját Paul Goma. Jellemző Neagu Cosma belügyi tábornok is a neofasiszta Nemzeti Jobb Pártja kiadásában 1995-ben megjelent könyvének már a címe is: Némely nemzeti kisebbségek hozzájárulása Románia bolsevizálásához. Természetesen a zsidókról és magyarokról van szó, ők hozták be a kommunista rendszert a kétezer éve keresztény szellemiségű országba. Neagu Cosma a jól értesült securitate-tábornok pózában tetszelegve ismertette az 1946-os kolozsvári eseményeket. Szerinte a Dermata gyár munkásait a visszavonuló magyar hadsereg gyalogsági fegyverekkel és ágyúkkal szerelte fel, lényegében tehát egy szakszerűen megszervezett rohamosztag támadta meg a diákotthonba menekült, hazaszeretettől áthatott román ifjúságot, de a végső cél Erdély elcsatolása volt. Anania ortodox egyházi főméltóság és Cosma tábornok meséjében tehát 1946 nyarán Kolozsváron vérszomjas, felfegyverzett magyar fenevadakkal szemben ott imádkozik, piheg az ágyúdörgéstől megriadt román bárányok szelíd, makulátlan nyája. /Barabás István: Ágyúdörgés a diákotthonban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 8./ "

"Veres Kovács Attila nagyváradi református lelkipásztor meghívásnak eleget téve néhány hetet töltött az Egyesült Államokban és Kanadában, hogy a magyar diaszpóra életét közelebbről megismerje. Az Egyesült Államokban két magyar református egyházkerület van: a Krisztus Egyesült Egyházán belül a Kálvin, illetve a Független Magyar Református Egyházkerület. Az első napokban a Kálvin Egyházkerület lelkészeivel találkozott. Nehéz helyzetben van mindkét egyházkerület, mert fokozatosan kiszorul az életükből a magyar nyelv. Két istentiszteletet tartanak: egy magyar és egy angol nyelvűt. Az angolon általában többen vannak. A kanadai Montrealban a Székely Egyesület 70. évfordulóján is részt vehetett, majdnem 300 elszármazott székellyel együtt. Az ottani kis magyar sziget igyekszik fenntartani önazonosságát. A fiatalok a Gyöngyösbokréta Együttesben táncolnak, a népdalokat szakemberektől tanulják. Kanadában jobban őrzik az identitásukat a magyarok, mint az USÁ-ban. Az anyaországi egyházak elhanyagolják a diaszpórát. Nincs koncepciójuk vagy kidolgozott stratégiájuk a diaszpórára vonatkozóan. A régi óriási nagy magyar közösségek, mint a clevelandi vagy a Detroit környéki volt autógyári kolóniák fokozatosan felbomlanak. /Fábián Tibor: Nagy magyar közösségek helyett kis nyelvi szigetek. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), márc. 18./"

Dr. Lucian Turcescu (született 1966-ban, Pitesti-en) montreali teológus professzor az Adevarul bukaresti lapban március 4-én megjelent interjújában egyház, politika, nacionalizmus összefüggéseit taglalta kutatómunkája alapján, amelyet a kanadai Centre for Post-Communist Studies igazgatójaként végzett. Az interjúból: A kommunizmust megelőző időszakban a Román Ortodox Egyház /ROE/ viszonylagos kényelemben élt, mert az 1923-as alkotmány nemzeti egyháznak nyilvánította. A kommunisták uralomra jutása után azonban addigi igényei veszélybe kerültek, mígnem Iustinian Marina pátriárka révén a rendszer támogatójává váltak. A nacionalizmus kérdésében a ROE és Ceausescu sokszor ugyanazt a nyelvet beszélték. Egykori tisztek beismerték, hogy a Securitate 1960-tól kezdett együttműködni az ortodox egyházzal. – A fejlemények igazolták a Turcescu professzort. Például a Icoana din Adanc, a ROE lapja, 1997/1-es száma a románságra és az ortodox „nemzeti vallásra” veszélyes jelenségek közé sorolja a kisebbségeknek nyújtott olyan privilégiumokat, mint az anyanyelvű oktatás, egyetem, kétnyelvű feliratok stb. Evenimentul zilei, 1997. november 4. – cím: Papok ezrei a Securitate szolgálatában. Fényképpel és rövid életrajzzal az ortodox hierarchia hat személyisége szerepel a listán. Köztük van Bartolomeu Anania, a múlt hónapban Erdély metropolitájává választott főpap is. 1958-1964 között politikai elítéltként börtönben ült, ahol egykori cellatársai szerint besúgó volt. Szabadulása után egy évvel, a Ceausescu-rezsim őt küldte ki az Egyesült Államokba, hogy elfoglalja a detroiti ortodox püspökség székét. – Evenimentul zilei, 1997. november 19.: A Ceausescu-rendszer idején a ROE nem lépett fel műemléképületei védelmében, sőt szolgalelkűségében odáig ment, hogy Scornicesti-ben (a diktátor szülőfaluja) a templom falán megörökítették Ceausescu portréját is. – 22 (a Társadalmi Dialógus Csoport hetilapja), 1997. november 4.: Ion Moisin szenátor papokat sorolt fel, akik besúgókként börtönbe juttatták társaikat: „Teoctist pátriárka négy évtizeden keresztül a kommunista rendszer kollaboránsa volt.” – Romania libera, 1998. március 23.: Bogdan Ficeac főszerkesztő-helyettes: „Helyet adtunk a ROE és a Securitate együttműködését leleplező írásoknak, az egyháznak meg kell tisztulnia erkölcsileg.” – Romania Literara, 2002. április 10.: Mircea Mihaies: „Ha a mai őszentségek és őboldogságok nem volnának tegnapi securitate-rangokat viselő, alázatos közhivatalnokok, hajlamos lennék hinni a harácsoló-bürokrata ROE méltósággal vállalt küldetésében. De mióta ezek a politikai aktivistákká vedlett papok kezdtek kulcspozíciókat megkaparintani a román társadalomban, jön, hogy odakiáltsam nekik: Vade retro!” /Barabás István: A tömjénfüst árnyékában. Román Ortodox Egyház (ROE) kollaborálása a kommunista rendszerrel? = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 6./

Január 12-én az Interkulturali-THÉ kutatócsoport, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvári Akadémiai Bizottság által szervezett rendezvényen bemutattak három kötetet. A Jankovics József és Nyerges Judit által sajtó alá rendezett Gyöngyösi István-szövegközlés-sorozat a Balassi Kiadó /Budapest/ gondozásában megjelent hat kötet 1998 és 2005 között a Régi Magyar Könyvtár sorozatban látott napvilágot. Biró Annamária, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatója az Universitas Könyvkiadónál 2008-ban megjelent Briefwechsel des Karl Gottlieb Windisch című kötetet ismertette. A Magyarországi Tudósok levelezése sorozat ötödik kiadványát Seidler Andrea rendezte sajtó alá. A kötetben szó esik az Ungrischen Magazin című folyóirat keletkezésének történetéről is. Hiánypótló színháztörténeti adattár és kortörténet Enyedi Sándor A Tragédia a színpadon /Madách Irodalmi Társaság, 2008/ című munkája. 1883. szeptember 21-én volt Madách Imre Az ember tragédiája című művének ősbemutatója, az ezt követő 125 év alatt pedig számtalan előadást tartottak a világ minden pontján. A tragédiát Bukaresttől Detroitig, New Yorktól Sepsiszentgyörgyig játszották ezalatt az idő alatt: mintegy 1151 teljes tételt nevesít a kötet, amely mögött rengeteg előadás van. Az ember tragédiája kolozsvári előadása legutóbb 1997-ben volt, Csiszár Imre rendezésében. /Hármas könyvbemutató a Mariánumban. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Amiért érdemes élni
Beszélgetés Kusztos Endre festőművésszel, grafikussal
– Hogy lesz valakiből grafikus, festő, aki nem is annak készült?
– Valóban, előbb a kolozsvári jogi és közgazdasági szakon tanultam, de már ott is sokat rajzoltam. Jordáky Lajos, a közgazdasági egyetem rektora is helyesnek tartotta, hogy átmenjek a képzőművészeti főiskolára. Szobatársam volt a Móricz- kollégista Katona Szabó István, későbbi író, aki szintén javasolta, hogy a művészetire menjek át. Akkoriban a Bolyai egyetem előadásait is látogattam. Kapcsolatba kerültem László Gyula professzorral, aki 1947-ben meghívott a lakására. Elbeszélgetett velem. Kikérdezett, hogy miért akarom ott hagyni a közgazdaságit, mi a célom, kiket szeretek a képzőművészek közül, kiknek a műveit olvasom, milyen színházi előadásokat láttam. A zeneszerzőkről is érdeklődött, de úgy, hogy leült a zongora mellé, eljátszott egy darabot, amelyet fel kellett ismernem. Végül megnézte a rajzaimat, és azt mondta: "Magának tanulnia kell. Az anatómiát kell tanulnia, rajzolni kell tanulnia. Meg kell tanulnia a fej felépítését, a csont szerkezetét, hogy helyezkedik el a szem, az orr, a száj, mekkora a koponya. Rajzolni kell megtanulnia, de a rajzaiban az van benne, amit nem lehet megtanulni." Kiválasztott 15 rajzot, hogy majd közli az induló ifjúsági lapban. Sajnos, ebből nem lett semmi, mert el kellett hagynia Kolozsvárt. 1949-ben felvételiztem a képzőművészeti főiskola grafika szakára, majd katona voltam Enyeden. A kolozsvári Képzőművészeti Főiskola akkor még magyar nyelvű volt, de Iasi-ban megszüntették a művészeti főiskolát, és áthozták Kolozsvárra, hogy legyen párhuzamos román oktatás. Akkor II. éves grafikushallgató voltam, és egy hajszálon múlt, hogy ki nem tettek. Akkor kezdődött Csokfalván a kollektivizálás, édesanyámat, teljesen jogtalanul, kuláklistára tették. 32 évesen özvegyen maradt, és volt 1 ha 97 ár földje és egy italkimérése egy segítséggel. Ezért kulákká nyilvánították, és kilakoltatták. Így kerültünk Átyim János bácsiékhoz lakni. Elvesztettem a bentlakást, az étkezési jegyet, az ösztöndíjat, és hajszálon múlt, hogy nem tettek ki az egyetemről. Sok hercehurca kezdődött akkor körülöttem, de az erdőszentgyörgyi rajoni néptanács elnöke, Benedek János mellém állt. Ugyancsak mellém állt az egyetem alapító rektora, Kovács Zoltán, valamint Veress Pál, Kolozsvár akkori polgármestere. Kovács Zoltán indítványozta, hogy menjek át a festészetre. Ott összejöttem Szer-vátiusszal, akivel később Erdőszentgyörgyön dolgoztunk együtt. 1952–53-ban III. évesen a festőművészetin folytattam a tanulmányaimat.
– Kik voltak a tanárai?
– A III. év első negyedében Kovács Zoltán. Ő volt az, aki kérte a marxista katedrán, hogy a képzőművészetiseknek kevesebb bibliográfiát adjanak marxizmusból, nincs annyi idejük az olvasásra, mert nekik rajzolniuk, festeniük kell. A következő órán már nem ő jött be, hanem Abódi Nagy Béla. III. év után Miklóssy Gáborhoz kerültem, aki nagyon kemény, szigorú tanár volt. Nála végeztem a IV. évet. A diplomamunkámat arra a vászonra festettem, amit édesanyám szőtt Csokfalván. 1955-ben végeztem az egyetemet, de csak 1956-ban kaptam meg az oklevelet. Ugyanis nem olvastam elég szorgalmasan a marxista bibliográfiát, ezért visszatapsoltak.
– Hogyan alakult a pályája az államvizsga után?
– 1956 után a kolozsvári Képzőművészeti Szövetségnek lettem a jelöltje. Ez azt jelentette, hogy 5 évig keményen kellett dolgozni, hogy aztán véglegesítsenek. Kétévenként ellenőriztek. Jelen kellett lenni minden kiállításon, kötelező volt legalább egy vagy két bukaresti szalonban is kiállítani. Végül pedig kellett egy egyéni kiállítás is. Öt év elteltével egy bukaresti bizottság döntötte el, hogy kialakult-e annyira a jelölt stílusa, hogy megkaphatja a szövetségi tagságot. A jelöltség idejére egy fizetésnyi ösztöndíjat kaptunk, de minden két évben a bukaresti bizottság ellenőrizte, hogy a jelölt keményen megdolgozik-e az ösztöndíjáért. Öt év kemény, megfeszített munka után tagja lehettem a Képzőművészeti Szövetségnek.
– Ekkor került Erdőszentgyörgyre...
– 1962-ben meghívtak az erdőszentgyörgyi rajoni múzeumhoz muzeológusnak. Ott dolgoztam 1968-ig, amikor a múzeum és a Magyar Autonóm Tartomány megszűnt. Aztán megyei ellenőrként dolgoztam. Ellenőriztem az egész Nyárád mente kulturális tevékenységét, mert úgy nézett ki, hogy eljött a szellemi javak felértékelődésének ideje. Egész héten jártam a falvakat. Aztán kiderült, hogy vékonyan mennek a dolgok, és nekem azokról kellett jelentést írnom, akik olyan kedvesen fogadtak. Ezt a kínlódást látta a feleségem is. Azt mondta egy nap: "Te, Endre, otthagytad a közgazdaságit, hogy a művészetnek szenteld az életed. Egész héten odavagy, faluról falura jársz, nincs időd semmit alkotni. Na hát, én tanárnő vagyok, és van annyi fizetésem, hogy ketten kijövünk belőle, hagyd ott ezt a munkát." A feleségemnek nagyon sokat köszönhetek. Olyan asszonyt találtam, aki mindig jó tanácsokkal látott el, mindig mellettem állt, míg élt. Így történt, hogy otthagytam ezt a munkát, és nekifogtam dolgozni. 68-ban rendeztem első egyéni kiállításomat.
– Volt-e alkalma, hogy tanítson?
– Sohasem tanítottam. Erdőszentgyörgyön Jakab Gyöngyi magyartanár többször behívott osztályfőnöki órára, hogy tartsak előadást a művészeti irányzatokról. Ezeken az órákon figyeltem fel két nagyon figyelmes lányra, Koszta Gabriellára és Suba Ilonkára. Suba Ilonka később Fülöp G. Dénes lelkész felesége lett. Koszta Gabriellát később hallottam szavalni, mondtam is neki, hogy a színire kell mennie. Aztán megtudtam, hogy bejutott a színire, később meghívott a vizsgaelőadására. Gegeshez fűződik egy emlékem. Fülöp G. Dénes szervezett egy alkotótábort, amelyiken én is részt vettem. Ott volt Szécsi András, Sükösd Ferenc és mások. A szállásunk a papilakon volt, amiért aztán valaki fel is jelentett minket. Mindenikünk olyan munkát készített, amely bekerült az országos grafikai kiállításra. Én festettem őket, amint dolgoznak, Sükösd Feri pedig megfestett engem, amint őket rajzolom.
– Kérem, mondjon néhány szót jelentősebb kiállításairól.
– Már említettem az 1968-as kolozsvári kiállítást. 1969-ben Marosvásárhelyen állítottam ki. Csodálatos volt a fogadtatás. Jelen volt Piskolti, Barabás István, Bordi András, Izsák Márton. Aztán volt a székelyudvarhelyi, 1970 augusztusában, amelyet Maszelka János szervezett. Már vége felé volt a kiállítás, én éppen a színházban voltam, amikor záróra előtt néhány perccel megérkezett egy vállig érő fehér hajú ember egy fiatal hölggyel, és nem akartak távozni. Kérte Maszelkát, hogy menjen utánam a színházba. Mikor megérkeztem, képről képre jártunk, nagyon tetszettek neki a képek. Ő volt Duray Tibor festőművész, a budapesti Nemzeti Galéria egyik megbízottja, aki "körülnézett" Erdélyben, hogy a Nemzeti Galéria számára kiállítókat keressen. Feljegyzett sok nevet, amit aztán közölt Pogány Ö. Gáborral, a Nemzeti Galéria igazgatójával. 1971-ben felkeresett Szovátán és decemberben jött a meghívó, hogy az 1972. októberi hónapot az én munkáimmal akarják megnyitni. Kérték, hogy válogassam össze a képeimet, amelyeket Duray látott Udvarhelyen, meg néhány újabb munkát, összesen ötvenet. Június végére a munkáknak ott kellett lenniük. Mintegy 80 munkát válogattam össze, és vittem a zsűri elé Kolozsvárra. Ott azonban nagyon húzták az időt, aztán az utolsó pillanatban eljutottak a művek Bukarestbe, de ott is sokáig húzták az időt. Huszár Sándor és Gálfalvi Zsolt segítségével végre az illetékes elvtárs elé kerültek a munkák, majd este 8-kor a főcenzor is áldását adta rájuk, mondván, hogy nincs kifogása ellenük. Volt még kiállításom New Yorkban a Magyar Házban 1977-ben, Detroitban és Los Angelesben.
– Ha az Úr is úgy akarja, mit szeretne még megfesteni?
– Álmomban gyakran látom édesanyámat, amint leélte életét, és szőtte nekem a lenvásznat. Kérdeztem tőle, mit fessek rá? Azt felelte: azt, amiért érdemes élni. Azt akarom megcsinálni, ami körülöttünk zajlik. Életünk küzdelmét a lelkünk szerinti megmaradásért.
– Köszönöm a beszélgetést, Isten éltesse sokáig!
Székely Ferenc, az Erdőszentgyörgyi Figyelő szerkesztője. Népújság (Marosvásárhely)