„A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak”
Akárcsak a szólamok egy jól megkomponált szimfóniában, egymás után elevenednek meg az emberi sorsok Fodor Nagy Éva legújabb, Időutazás képekben című kötetének lapjain. Örömökbe és bánatokba, lehetőségekbe és nehézségekbe, erényekbe és gyarlóságokba nyerhetünk bepillantást néhány órára a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál idén megjelent memoárban. A szerző nem tárgyalja túl a történeteket, sajátos stílusával, humorával, iróniájával éppen annyit mesél el, amennyi érdekes, értékes lehet az olvasó számára. Mégis sok mindent megtudunk: családtagjai, barátai, ismerősei arcát, jellemét, lelkét rajzolja meg, közben pedig a kiváló festőművész arca, jelleme, lelke mutatkozik meg előttünk. Emlékeit tárja a nagyközönség elé, a maguk vidám és szomorú vonatkozásaival, amelyek meghatározták élete, családtagjai, barátai és ismerősei sorsának alakulását.
Létezik-e felemelőbb érzés egy nagyszülő számára, mint amikor azt tapasztalja, hogy unokái szeretettel és kíváncsisággal veszik őt körül? Unokái, Krisztina és Dávid kérésére fogott hozzá Fodor Nagy Éva az íráshoz, hogy gyermekkorának pillanatait csokorba gyűjtse. Kedvtelésből tette, örömét lelte az írásban, s férje, Fodor Sándor író, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom jeles képviselője is élvezettel olvasta kedves történeteit. Emlékei a családi fényképalbum lapozgatása közben váltak egyedivé, emberközelivé. A múltba való visszatekintést megszépíti az eltelt idő, a történeteket kiegészítik az utólag szerzett ismeretek, ettől is igazán kerek a memoár.
„Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden »mai napot«. Nos, én mégis visszamerészkedtem a múltba, ami hasznosnak bizonyult, mert áttekinthettem elég hosszú életem eseményeit, anélkül, hogy »leragadtam« volna emlékeimben.” – írja a szerző a kötet epilógusában. A visszamerészkedés, ahogyan ő nevezi, valóban eredményes volt: a vulkáni, majd petrozsényi és szebeni gyermekévek viszontagságos és kellemes élményeivel együtt megismerjük Fodor Nagy Éva szűkebb és tágabb rokonságát, a világra való rácsodálkozásait, a (család) barátait, a közös ünnepléseket és kirándulásokat, s nem utolsósorban a múlt század Dél-Erdélyét és a polgári lét ügyes-bajos dolgait. Kolozsváron aztán újabb kalandokban volt része: itt folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, és házasságot kötött élete párjával, Fodor Sándorral, akivel 60 évet töltöttek együtt békében, szeretetben. Első találkozásukról is részletesen beszámol: „Egy nap, amikor a Bartha Miklós (Május 1) utcán kettesben a Magyar Színház irányába mentünk, a túlsó oldalon két fiatalember jött velünk szembe, és köszöntek Mártának. Az egyik, mint később megtudtam, kiszaladt az utca közepére, és utánunk nézve azt mondta társának: – Ezt a kislányt feleségül veszem! Jövendőbeli férjem, Fodor Sándor, egyetemi kollégája volt Mártának, a Bölcsészkar másodéves hallgatója, másnap megkérte Mártát, hogy ismertessen össze bennünket.”
Az Erdélyi Híradó Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Nagy Lajosék fényképalbuma bővített folytatása az Időutazás képekben, amelynek a szerző eredetileg ezt a címet szánta: Festeni hívtak Németországba. A téma tehát adott volt, hiszen Fodor Nagy Éva az 1970-es évektől több alkalommal utazott munkaügyben külföldre – egyedül, férjével vagy Eszter lányával –, ahonnan szintén hasznos tapasztalatokkal tért haza – az emberek jóságát, szűkmarkúságát, gyarlóságát illetően is. Legvégül pedig a köszönet sem marad el mindazért, amiben része lehetett: „A jó szülőkön kívül sok ajándékot kaptam a Gondviseléstől. Egy olyan élettársat, aki elnézte hibáimat, és élete végéig szerető és megértő támaszom volt, szép és jó gyerekeket és unokákat. Kiteljesedett életem volt, sok munkával, alkotással, sikerrel és kudarccal. A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak.”
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Színes albumban Maros megye és egész Erdély református templomai
Amikor karácsonyi ajándékként beérkezett az utolsó négy kötet, és egymás mellé rakosgattam a könyvespolcon, alig hittem a szememnek: legalább olyan terjedelmes, mint Orbán Balázs Székelyföld leírása című munkája. De nemcsak ez a hasonlóság a két "nagy mű" között.
Magyari Hunor öt év alatt legalább akkora utat tett meg, mint másfél évszázaddal ezelőtt a nagy székely vándor. Ő is Székelyudvarhelyről indult el, bejárta a történelmi Erdélyt, azaz Székelyföldet és a vármegyéket, Mezőséget és Kalotaszeget, s tizenöt kötetben asztalunkra tette Erdély református templomainak gyűjteményét.
Nézegetem a tizenöt kötetben az erdélyi tizenöt református egyházmegye összes templomainak tárházát, és egyszerűen hihetetlennek tűnik. Ha azt írom, hiánypótló, egyszerűen sablonos megállapításnak tűnik. Ha azt mondom, monumentális, talán ledorongolnak, honnan veszem én a bátorságot ilyen nagy szavak használatához. Ha azt állítom, mindmáig egyetlen és legteljesebb templomleltára az erdélyi református egyháznak, sokan kétkedve fogadják, habár bizonyítékképpen igazolható: Marosillyétől Besztercéig, Bánffyhunyadtól Brassóig benne van minden ma még álló magyar református templom.
Megszámoltam, közel hétszáz erdélyi református templom színes felvétele található a tizenöt füzetben, mindenik egyházmegye külön- külön. Árpád-kori templomok Dél-Erdélyben, egyháztag nélkül maradt jeltemplomok a Mezőségen, nagyvárosi tömbháznegyedekbe beszorult, nem igazán szép, de funkcionálisan átalakított templomépületek, a még csak alapjaiban látható negyedik sepsiszentgyörgyi református templom, s mindezek időben egy ezredévet fognak át, térben pedig a történelmi Erdély mindenik régióját. Nézem, nézegetem, fogom a kezemben őket, és mégis hitetlenkedve veszem tudomásul: hétszáz erdélyi templom színes külső- belső felvétele, gazdag képtára, mindeniknek féloldalas történeti leírása.
Magyari Hunor, a Székelyudvarhelyen élő fiatal fotós, külső és belső indíttatástól vezetve elindult, mint egykor Orbán Balázs, Erdélyt bejárva, megörökíteni a 21. század kezdetén (még) álló református templomokat. Valahol 1996-ban kezdődött el ez a szép szolgálat, amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület pályázatán egyik templomképét díjazták. Majd 1997-ben – magyarországi megbízatásból – lefényképezte a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti magyar templomokat. Erdőszentgyörgy a szülőhely, Székelyudvarhely a lakóhely. Így természetes, első két egyházmegye-fotóalbuma a székelyudvarhelyi volt (2008-ban), és a küküllői – benne Erdőszentgyörgy – (2009-ben). Ez az első két füzet akár kísérletnek is tekinthető, hiszen az azokat követőkben már légi fotók, külső-belső felvételek és írott szövegek teszik nagyon gazdaggá és tartalmassá ezeket az "értékőrző köteteket". Ez a szerény fiatalember körülbelül egy évtizeddel ezelőtt így fogalmazta meg: "Álmom az, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutassam a két egyházkerület valamennyi református templomát, kezdve a már nem használt romos épületektől az épülőfélben levőkig". Az álom valóra vált, ha az egyszerű házakhoz hozzáépítéssel létrejött tornyos épületet is templomként nézzük, akkor közel hétszázötven erdélyi magyar református templom igazolja múltunk és történelmünk gazdag lététét.
Egykori esperesként mindenik Maros megyei templomban szolgáltam, álltam előtte vagy benne gyönyörködve, de a légi felvételek számomra, "jó ismerős" számára is egy egészen más képet adnak vissza templomainkról; azt hiszem, pirkadatkor az Úristen is ilyennek látja azokat a mennyből.
A Marosi és Maros-mezőségi Református Egyházmegye református templomainak kötetei megvásárolhatók a református lelkipásztori irodáknál.
Ötvös József
Népújság (Marosvásárhely),

KISEBBSÉGBEN: Mit üzen a Malmaison foglya

Bemutatta regionalizációs javaslatát a Néppárt
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Románia regionális átszervezésével kapcsolatos javaslatát ismertette kedden csíkszeredai sajtótájékoztatóján Toró T. Tibor, a párt elnöke. Hangsúlyozta, a javaslat kidolgozásakor elsősorban az ország földrajzi, történelmi adottságait, valamint az emberek régiós identitását vették figyelembe.
Papp Előd, az EMNP Székelyföld régióért felelős alelnöke megjegyezte, a régiósítás fontos, a magyarságot is érintő kérdés, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az átalakítás hatalmas költségekkel is jár.
A jelenlegi fejlesztési régiók kudarcot vallottak, mert létrehozásukkor számos fontos szempontot nem vettek figyelembe, ezért Románia kullog az európai források felhasználása terén, tehát bebizonyosodott, hogy a rendszer működésképtelen – hangsúlyozta Toró T. Tibor. Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke felhívta a figyelmet: Székelyföld vesztese volt az eddigi folyamatnak, most viszont lehetőség lesz a hibák korrigálására. Megtudtuk: a régiósítási javaslat kidolgozására egy munkacsoportot hoztak létre, melynek vezetője Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa. A koncepció végleges formáját április 20-án, a párt kolozsvári kongresszusán fogadják majd el.
A Néppárt elképzelése szerint a régiósítást az ország földrajzi, történelmi adottságainak figyelembevételével kell megvalósítani, így ennek alapján Romániát tizenkét régióra és három metropolisz-övezetre osztanák. Erdélyben öt régiót – Partium, Bánság, Székelyföld, Észak-Erdély, Dél-Erdély – képzel el a Néppárt, valamint Brassót és közvetlen környékét, mint metropolisz-régiót. Régióközpont lenne Nagyvárad, Temesvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben.
„Erdély esetében a regionalizmus a legkarakteresebb. Az identitástudat a legerősebb a székelyföldi régióban, ahol a népesség túlnyomó része támogatja a terület fejlesztési régióvá válását a történelmi régióhatár mentén. A regionalizmus alapja a közakarat, ami Székelyföldön egyértelmű, ugyanakkor a napokban megalakult a Partiumi Autonómia Tanács. Partium és Székelyföld sajátos jogállást kapna, ezekre hangsúlyozottan figyelünk” – fejtette ki Toró.
Elmondta: a javaslat megvalósítására különböző eszközök állnak a Néppárt rendelkezésére, köztük a közösségi akarat, aminek ékes példája volt a március 10-i marosvásárhelyi sikeres autonómiatüntetés.
Toró beszámolt az EMNP és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) európai polgári kezdeményezéséről, ami az őshonos nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozik. Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke a napokban benyújtotta az EMNT és a Néppárt közös változatát az Európai Bizottsághoz, így pozitív válasz esetén megkezdődhet a szükséges egymillió aláírás összegyűjtése.
Újságírói kérdésre válaszolva Toró elmondta, régióátrajzolási elképzeléseinek megvalósításában a Néppárt számít az RMDSZ támogatására. „Az erdélyi magyar politikai szervezetek régióátalakítási tervei között nincs nagy eltérés, ezért lehetséges egy szakmai egyeztetést követő közös elképzelés kidolgozása” – vélte az elnök.
Létai Tibor
Székelyhon.ro,

Megszámláltattak a szórvány napjai?

Ceauşescu rajztáblája Románia
Bemutatta Románia regionális átszervezésével kapcsolatos saját javaslatait csütörtökön az EMNP. Hangsúlyozzák: a kormány által ismertetett koncepció a Ceauşescu által megrajzolt struktúrán alapszik.
Itt (lenne) az ideje, hogy szakítson Románia a Ceauşescu-féle hagyományokkal, és úgy alakítsa ki a közigazgatási régióit, hogy azok valóban fejlesztést tegyenek lehetővé, természetes módon. Ezt hangsúlyozza az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), amelynek két képviselője csütörtökön bemutatta a regionalizációval kapcsolatos elképzelésiket. Zatykó Gyula és Csomortányi István kifejtette: a Ceauşescu rajztábláján megalkotott, 1966-ból datálódó megyerendszer él ma is, márpedig azokat a megyéket úgy rajzolták meg, hogy káros legyen a tömbmagyarság számára. Ezért eleve rossz minden egyes olyan terv, amely ezeket a megyéket használja továbbra is kiindulópontként. Márpedig az USL-kormány régiósítási terve ezt használja. Az EMNP viszont azt szorgalmazza, hogy tartsák ugyan meg a megyéket, de a természetes, történelmi és demográfiai valóságnak megfelelő módon rajzolják újra a határaikat. Ezek fölötti struktúraként működnének a régiók.
A koncepció
Az EMNP tervének lényege, hogy 12 nagyrégiónak kellene alakulnia. Ezen kívül lenne 3 olyan kisebb is, amely nehezen sorolható régiókhoz, így önállóan működne, úgynevezett metropolisz régióként. Ez utóbbi 3 Bukarest, Brassó, Galaţi, illetve ezek vonzáskörzete lenne. A nagyrégiók a történelmi tagoltságot vinnék tovább, így a következők lennének: Bánság, Partium, Észak-Erdély, Dél-Erdély, Olténia, Bukovina, Székelyföld, Felső-Munténia, Alsó-Munténia, Felső-Moldova, Alsó-Moldova, Dobrudzsa. Ami térségünket illeti, az EMNP természetesnek tartja, hogy a Partium régió fővárosa Nagyvárad legyen. Szerintük Várad regionális szerepköre és alkalmassága megkérdőjelezhetetlen, Szilágy és Szatmár megyéket is polarizálni képes. Ugyanakkor nem törekednének kizárólagosságra Nagyvárad „fővárossá” tétele során: egyes hatásköröket, intézményeket a régiónkban lévő más nagyobb városoknak juttatnának. Ugyanakkor a dr. Szilágyi Ferenc egyetemi oktató és szakértői csapata által készített EMNP-koncepció szerint feltétlenül egységes székelyföldi régiót kellene létrehozni.
Mint ismeretes, a kormányzó USL tervei ezzel szembemennek: Várad helyett Kolozsvárt tennék meg régiónk központjának, a Székelyföldet pedig igyekeznének szétdarabolni.
Az EMNP hangsúlyozza, ez illogikus és az érintett lakosságnak egyenesen káros. Hozzátették: nem nagyobb szabadságot, hanem egyenesen központosítást hozna az USL-féle koncepció megvalósulása, amely tovább éltetné a ceauşescui hagyományokat is, közigazgatási értelemben véve is, és akadályozná a régiókbeli fejlődést.
Szeghalmi Örs
erdon.
Erdély.ma.

Felavatták Márton Áron szobrát Gyulafehérváron
Felavatták Márton Áron püspök egészalakos szobrát a gyulafehérvári érseki palota udvarán június 29-én. A kolozsvári Gergely Zoltán szobrászművész alkotását Jakubinyi György érsek szentelte fel.
Potyó Ferenc érseki helynök az MTI-nek úgy nyilatkozott: ugyan az érseki székesegyház csonka tornya alatt berendeztek egy szobát Márton Áron emlékére, de fontos, hogy a püspök szellemisége az érsekségen is jelen legyen. „A püspök hellyel kínál bárkit, aki ott jár. Ez az ő jóságára, atyai gondoskodására, szeretetére utal" – értékelte az alkotást Potyó Ferenc. Mint rámutatott: Márton Áron – a börtönéveit leszámítva – Gyulafehérváron töltötte püspöki szolgálatának idejét, és akkor is a román többségű dél-erdélyi városban maradt, amikor a második bécsi döntés következtében Észak-Erdély magyar közigazgatás alá került.
„Őt már életében nagyon tisztelték, nemcsak a katolikusok, hanem a más felekezetűek is. Hithű főpap volt, de feladatának tartotta, hogy szóvá tegye nemzetének gondját-baját" – idézte a püspök alakját az érseki helynök, aki szerint a mostani emlékállítás boldoggá avatásának folyamatát is szolgálja. Az érsekség tavaly hirdetett meghívásos pályázatot a szobor elkészítésére. A püspök alakjának megformálására Gergely Zoltán szobrászművész kapott megbízást, aki olyan kompozíciót javasolt, amelyben az ülő püspök közelében két szabad padot is elhelyeznek. A padokat a csíkszeredai Dóczy András készítette.
Krónika (Kolozsvár)

Az orvosok szerint megoldott az anyanyelvű betegellátás
Nem jelent akadályt az erdélyi és partiumi egészségügyi intézményekben, ha a beteg nem tud románul, a lapunk által megszólaltatott illetékesek szerint mindenhol vannak magyar anyanyelvű szakemberek, akik szükség esetén tolmácsként is helytállnak, és a világnyelvek használata is megoldott.
A marosvásárhelyi kórházakban az idős román nemzetiségű orvosprofesszorok is készségesen megszólalnak magyarul, ha a beteg érdeke ezt kívánja, fiatalabb kollégáik azonban már nem vevők a számukra indított magyar nyelvtanfolyamra.
A Szatmár Megyei Kórházban nem gond, ha olyan páciens érkezik, aki nem beszél románul, magyarul viszont tud. Amint azt Constantin Demiantól, az intézmény szóvivőjétől megtudtuk, nincs külön tolmácsuk, hisz fordító alkalmazását nem teszik lehetővé számukra a hatályos törvények, a betegek anyanyelvhasználattal kapcsolatos jogait azonban szem előtt tartják. Mint kifejtette: sok a magyar nemzetiségű, illetve magyarul beszélő munkatársuk, minden részlegen dolgoznak olyanok, akik tudnak értekezni a románul nem tudó páciensekkel, ők segítenek, ha nyelvi problémák merülnek fel.
Demian szerint a megyei kórházban ez soha nem okozott gondot. Problémáik inkább olyankor vannak, ha nemcsak románul, de magyarul sem tud a beteg, ilyenkor nehezebben oldható meg a kommunikáció. Mint elmondta, nemrég egy olasz férfit kezeltek, de találtak olyan személyt, aki segített értekezni az illetővel.
„Vannak orvosaink, akik tudnak magyarul és olyanok is, akik nem. Utóbbiak vannak többségben, de igyekszünk úgy kialakítani a beosztást, hogy minden műszakban legyen magyarul beszélő orvos vagy asszisztens" – magyarázta lapunknak Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei kórház igazgató-menedzsere. Elmondta, főállású tolmácsot ugyan nem tudnak alkalmazni, de tudomása szerint a nyelvi nehézségek nem okoztak fennakadást, szükség esetén mindig akadt valaki, aki fordított.
Magyarul beszélnek a román professzorok
A Maros megyei, de kiváltképpen a marosvásárhelyi kórházakban az idősebb nemzedékhez tartozó román nemzetiségű orvosok többsége is készségesen kommunikál anyanyelvükön a betegekkel. A pozitív hozzáállás annak is betudható, hogy az érintettek felfogják, nemcsak a betegnek van szüksége az orvosra, hanem az orvosnak is a betegre, vallja Konrád Judit. A Maros megyei kórház igazgatónője nem emlékszik, hogy az utóbbi években valaki is ilyen jellegű panaszt emelt volna a román nemzetiségű orvosok ellen. Mint mondta, olykor ő is meglepődött, hogy némelyik kollégája, aki a hétköznapi életben csak románul szólal meg, betegeivel milyen szépen beszél magyarul.
Aki meg nem tud magyarul, általában a nővérek segítségével próbálja megérteni a beteget, illetve megértetni magát. „Nem is az 55 és 65 év közöttiekkel van gond, hanem a fiatalabbakkal. Közülük már kevesen beszélik a nyelvet, azok, akik más régiókból érkeztek, nem is értenek magyarul. A kollégák nagy részében mégis megvan a jóindulat, van, aki legalább néhány szó erejéig próbál magyarul szólni az idősebb betegekhez. Olyan eset is volt, amikor a rezidens orvos megkért, tolmácsoljam azt, amit mond az idős magyar bácsinak" – ecsetelte a helyzetet Vass Levente urológus főorvos, a Studium Alapítvány kuratóriumi alelnöke.
A fiatalabb generáció nyelvtudását a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE) próbálta pótolni, amikor meghirdette az ingyenes nyelvkurzust. „A román diákok és ifjú orvosok közül elég sokan jelezték, hogy szívesen megtanulnának magyarul, de amikor meghirdettük a kurzust, egyikük sem iratkozott be" – mondta el lapunknak Ádám Valérián, a szervezet titkára. Szerinte egyesek attól tartanak, ha megszólalnak magyarul, nacionalista társaik megbélyegzik, kiközösítik őket.
Ádám elmesélte, hogy az évfolyamtársai között volt egy olyan magyar vezetéknevű, de román nemzetiségű vásárhelyi kollégája is, aki hatodév végére egy-két káromkodásnál többet nem tudott vagy nem akart megtanulni magyarul. „Amikor több végzős diáknak is mondtam, hogy az ő érdeke lenne magyarul kommunikálni a beteggel, elvégre az idős, neves román profeszszorok is ezt teszik, azt válaszolták, hogy a korábbi nemzedékek kényszerből tanulták meg a nyelvünket" – mesélte lapunknak a RMOGYKE titkára.
Nincs panasz a szórványban és a magánkórházakban sem
A szórványban sem okoz problémát a magyar nyelv használata orvos és páciens között. Bende Barna, a vajdahunyadi kórház igazgatója a Krónikának elmondta, bár a dél-erdélyi megyében – ahol mindössze öt százalékra tehető a magyarság számaránya –, kevés a magyar nemzetiségű egészségügyi szakember, eddig nem okozott gondot a csak magyarul tudó páciensek ellátása. Mint részletezte, az általa vezetett, mintegy 850 alkalmazottat foglalkoztató vajdahunyadi kórházban csupán öt orvos és 12 aszszisztens beszél magyarul, azonban nem volt rá példa, hogy nyelvi korlátok miatt ne tudtak volna ellátni valakit.
„Ilyenkor itt vannak a magyarul tudó kollégák, de itt vagyok én is, van, akivel magyarul beszélni" – mondta a kórházigazgató. Hozzátette, a Hunyad megyei magyarok nagy része jól beszél románul, az idősek is megértik, ha az ország hivatalos nyelvén mondják el problémáikat, eddig csupán magyarországi turisták esetében volt szükség „tolmácsra". Az igazgató szerint arra az esetre, ha éppen nincs ügyeletes magyar anyanyelvű szakember, a kórház szerződést kötött egy céggel, amely szükség esetén azonnal tolmácsot biztosít, erre azonban eddig csak az angol nyelv vonatkozásában volt szükség.
A magyar nyelvű kommunikáció orvos és betege között a magánkórházakban is megoldottnak tűnik. Zsigmond István, a kolozsvári Gynia magánklinika résztulajdonosa és szakorvosa elmondta, az intézményben a gondozónők kivétel nélkül beszélnek magyarul, akárcsak az asszisztensek legalább fele, a személyzet kiválogatásakor ugyanis ez kritérium volt. „A kétnyelvűségből soha nem származott gond, hiszen a román kollégák is tudják, menynyire fontos az anyanyelvű ellátás" – hangsúlyozta a szülész-nőgyógyász, hozzátéve, hogy az intézményben a feliratok is kétnyelvűek.
A nagyváradi Pelican magánkórházban kérésre tolmácsot biztosítanak a románul nem tudó betegek számára, mondta lapunknak Angela Perneş. Az intézmény illetékese szerint ugyanis az egészségügyi személyzet csak az állam hivatalos nyelvét használja.
Jelbeszéddel is lehet majd kommunikálni
Minden téren biztosítani próbálják a betegekkel való akadálytalan kommunikációt a sepsiszentgyörgyi Fogolyán Kristóf Kórházban. András Nagy Róbert kórházigazgató lapunknak elmondta, az anyanyelven történő kommunikáció zavartalanul zajlik az intézményben, a több éve Sepsiszentgyörgyön dolgozó román orvosok megértik a magyarul megfogalmazott panaszokat, ám mindenképpen gondoskodnak róla, hogy az asszisztens tudja tolmácsolni a beteg mondanivalóját és lefordítsa az orvosi utasításokat. András Nagy Róbert elmondta, mandátuma alatt egyetlen ilyen jellegű panaszt kellett orvosolnia: a betegtájékoztatónál nem tudta magát megértetni egy idősebb férfi. Azóta megoldották a problémát, mindig teljesít szolgálatot magyarul is beszélő alkalmazott.
A betegekkel való kommunikáció másik vetülete a külföldiek egészségügyi ellátása, idén például 3–4 balesetet szenvedett külföldi állampolgárt kellett ellátni a sürgősségen. Az igazgató hangsúlyozta, ha a beteg beszél valamilyen világnyelven, akkor megértik, hiszen mindig van szolgálatban olyan alkalmazott, aki jól beszél angolul, németül, franciául vagy éppen olaszul. Gond akkor van, ha a beteg csak saját anyanyelvén, például szerbül vagy bolgárul beszél, az ilyen helyzeteket szinte lehetetlen áthidalni.
Most azon dolgoznak, hogy megoldják a sérültekkel, a süketnémákkal való kommunikációt. Szakembert keresnek, aki szolgáltatói szerződés alapján, szükség esetén a rendelkezésükre áll, és jelbeszéddel tolmácsol a süketnémák és orvosok között. Az igazgató hangsúlyozta, a szolgáltatás biztosítása a kórház akkreditálásának egyik feltétele, így minél hamarabb meg fogják oldani.
Tar Gyöngyi, a Hargita Megyei Közegészségügyi Igazgatóság vezetője lapunknak korábban elmondta: a hozzájuk tartozó intézményekben megvizsgálták a nyelvi jogok érvényesülését, és arra a következtetésre jutottak, hogy valamennyi kórházban, mentőállomáson és más szociális intézményben a magyar és német betegek anyanyelvükön részesülhetnek gondozásban. „Az egészségügy különösen érzékeny terület a kétnyelvűség szempontjából, a beteg számára már az is kommunikációs korlátot jelent, hogy rosszul érzi magát, ezért fontos, hogy anyanyelvén kapjon információt. A gyógyulása szempontjából is elsődleges, hogy a beteg megértse, mi történik vele, mik a teendői" – mondta Tar Gyöngyi.
Mint arról beszámoltunk, az Európa Tanács felkérésére az egészségügyi minisztérium számon kérte a megyei igazgatókon a kisebbségi és regionális nyelvek európai chartájának érvényesítését. A szaktárca arról kért jelentést, milyen intézkedéseket hoztak annak érdekében, hogy a kórházakban az ápolásukra bízott személyekkel anyanyelvükön értekezzenek. Florin Buicu, a képviselőház egészségügyi bizottságának titkára úgy nyilatkozott, az egészségügyi rendszernek sokkal súlyosabb problémákkal kell szembenéznie, mint a nyelvi jogok kérdése.
A kórházakban is vizsgálódna a CEMO
Amennyiben a budapesti Kisebbségjogvédő Intézet elfogadja a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) pályázatát, a szervezet júliusban nekilát a Maros megyei kórházak felméréséhez. Aktivistái eddig az oktatás és a közigazgatás területén végeztek vizsgálatot. Szigeti Enikő programvezető szerint a felmérések eredménye lehangoló. „A kórházak esetében egyelőre csak egy apró előrelépést látunk: Lokodi Edit Emőke elnöksége idején valamennyi megyei érdekeltségű egészségügyi intézmény homlokzatára kikerült a kétnyelvű felirat. A falak közt viszont egészen más a helyzet" – fejtette ki Szigeti Enikő. A régebbi egységek folyosóiról és ajtóiról a 80-as évek közepén távolították el a kétnyelvű feliratokat, az új kórházba már ki sem tették. A tavaly avatott új sürgősségin a magyar felirat, az angollal együtt, kisebb méretben ugyan, azonban megjelenik a román alatt.
Krónika (Kolozsvár)

Létünk a tét (Orbán Viktor és Tőkés László Tusványoson)
Magyarország megerősödése, gazdasági stabilitása összmagyar érdek, az anyaország akkor tudja kellőképpen támogatni a határain túl élő nemzetrészek érdekeit, ha sikerül lefaragnia államadósságát, és folytatódik a beindult fellendülés – hangsúlyozta Orbán Viktor magyar miniszterelnök szombaton Tusnádfürdőn. Előadásában kormánya eddigi lépéseit indokolta, s magyarázattal szolgált arra is, miért vállalta a folyamatos konfliktust Brüsszellel. Tőkés László arra kérte a magyar kormányt, vállaljon védhatalmi státust a határon túli magyarok, Erdély felett, ugyanúgy, amint megtette azt Ausztria Dél-Tirol esetében. Tőkés azt is megfogalmazta: összefogásra szükség van, „de nem bárkivel és nem bármi áron”.
Nagyon sokan összegyűltek szombat délelőtt Tusnádfürdőn a 24. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor záró előadásán, melynek főszereplője immár megszokott módon ismét Orbán Viktor magyar miniszterelnök volt. Jelen voltak a Kárpát-medencei magyar pártok vezetői (kivéve Kelemen Hunort, aki pénteken egyeztetett Orbánnal, de szombatra már nem maradt Tusnádon), s ezúttal tiszteletüket tették a háromszéki RMDSZ-es vezetők is, akik korábban sértődötten elutasították a tusványosi előadásokon való részvételt. Háttérinformációk szerint Tamás Sándort és Antal Árpádot Semjén Zsolt „békítette meg”.
A tömeg jóformán nem is észlelte azt az incidenst, amelyet később felfújtak a román hírtévék, a két fiatal paradicsomdobálását legfeljebb az első sorban ülők vették észre. Az éjszakai buli mámorából még ki nem józanodott fiúk egyébként sem tudtak magyarázatot adni tettükre. Európa hibái és esélyei
Az apró incidens nem zavarta meg az előadást, amely pontban 11 órakor kezdődött Orbán Viktor beszédével. Tusványoson elsősorban azok gyűlnek össze, akik nem az okokat, hanem a célokat keresik, az itt meghonosodott kötetlen forma ritka és értékes lehetőség a politikusok számára – kezdte felszólalását Magyarország miniszterelnöke. A huszadik században három nagy fordulat tanúi lehettünk, az első és második világháború után az 1989-es változások voltak azok, melyek nemcsak némely országok, de az egész világ berendezkedését megváltoztatták. 1990-ben a szovjet birodalom megszűnésével véget ért a kétpólusú világrend, Európa az unió kiterjesztésével az egységesülés útjára lépett, ez jó válasz volt, de két súlyos hiba történt: Közép-Európát túl későn vették fel, ha ez megtörténik a 90-es évek közepén, a gazdasági válság erősebb Európát talált volna. A második hiba, hogy létrehoztak ugyan egy pénzügyi uniót, de ezt nem átgondoltan tették, a válsággal a gyengeségek felszínre kerültek – magyarázta Orbán Viktor, aki megfogalmazta előadása első fontos állítását: ma egy ugyanilyen súlyú, ugyanilyen radikális átalakulás idejét éljük – kontinensünk elveszítheti több évszázados pozícióját. Sokan úgy gondolják, ennek ellenszerét az EU-ban, intézményeiben kell megtalálni, ő azonban megtanulta, ez nem lehetséges, ezek az intézmények alkalmatlanok, hogy válaszoljanak az Európa előtt álló történelmi kihívásokra. A sikeres európai válasz a sikeres nemzetek válaszának összességében áll – fogalmazott a miniszterelnök.
Szemben a nagyhatalmi törekvésekkel
A nagyhatalmak törekvése a történelem során mindig az volt, hogy a világban fellelhető erőforrásokat maguk felé irányítsák, Magyarország nem nagyhatalom, így nem fogalmazhat meg más célt, mint ezekkel a nagyhatalmi törekvésekkel szembeni ellenállást. Ezen múlik, hogy haszonélvezői vagy kárvallottjai lesznek a bekövetkező változásoknak. „Kiszolgáltatott országnak lenni annyit jelent: kikerülnek a hazában előállított javak, és másokat gazdagítanak” – hangsúlyozta Orbán Viktor. Igazságtalannak nevezte, hogy egy-egy ország gazdasági teljesítményét abban mérik, hogy egy főre számítva mennyi terméket állít elő, de figyelmen kívül hagyják, hogy ebből mennyi marad az adott államban. „A nemzeti össztermék és a rendelkezésre álló érték között különbség van, a nagy országoknál az utóbbi nagyobb, a magunkfajta országok esetében kisebb, mert kiviszik. Magyarország esetében ez a különbség jelenleg kétezermilliárd forint, ezt megtermeli ugyan az ország, de mások a haszonélvezői – mutatott rá a miniszterelnök. A pénz kipumpálásának jogosulatlan eszközei között említette a bankok profitját (ha ez magasabb a világ más részein előállítottnál), a forint árfolyamának mesterséges lerontását, a monopóliumokat, melyeket a privatizáció során nagy nemzetközi cégek szereztek meg a közszolgáltatások terén, illetve a devizahiteles konstrukciót.
Új gazdasági rendszert építenek
Miközben minden ország arról beszél, hogyan akarja kezelni a válságot, Magyarország arra figyel, hogy olyan gazdasági rendszert építsen fel, amelynek lényege a teremtett érték megmaradása – mondotta Orbán, majd több pontban sorolta fel kormánya ilyen irányú lépéseit: a nemzeti alkotmány megalkotását, az államadósság csökkentését (85 százalékról levitték 79 százalékra, és a nyár folyamán egész összegben visszafizetik az IMF-hitelt is, határidő előtt), a nemzetközi cégekkel kötött stratégiai megállapodást, a magyar nemzeti tőke megerősítését, stratégiai magyar cégek létrehozatalát, megpróbálták a korábban igazságtalanul szétosztott közterheket igazságosan szétosztani, demográfiai programot dolgoztak ki a magyar társadalom elöregedése ellen, ide sorolta a devizahitelek kivezetését, és azt, hogy míg más államok úgy értékelik, ha lesz gazdasági növekedés, lesznek munkahelyek is, ők ezt éppen fordítva látják, ha lesz mindenkinek munkája, akkor következhet be a gazdasági növekedés, éppen ezért bevezették a közmunkát, és Magyarországon ma már 300 ezer ember van, aki nem segélyből, hanem közmunkából él. Nagyon fontosnak nevezte, hogy kormányzásuk jobb létet is hozzon az embereknek, „hogy azok, akik egy zászló alá állnak, tudják, hogy amíg az van fent, jobban élnek”. Vitájuk az unióval nem volt öncélú, kiderült, megérte a konfliktust vállalni, a telekommunikációs cégek adója ügyében született döntés nyomán 185 milliárd forintot „vehettek vissza”.
Világnemzetté válni
A kettős állampolgárság kérdése kapcsán kifejtette: a 20. század történelme Magyarországot „szétszóratott nemzetté” tette. Az a kérdés, hogy ebből a szétszóratott nemzetből van-e értelme erős világnemzetet teremteni. Ha a magyarok erős nemzet akarnak lenni, akkor csak világnemzetként tudnak azzá válni – jelentette ki. Mint fogalmazott, a dolgok jelenlegi állása szerint a világban élő magyarok között nem területi alapon, hanem állampolgársági kötelékkel lehet közjogi kapcsolatot létrehozni. „Ez az a dimenzió, amikor az országpolitika átlép nemzetpolitikába. Mert Magyarországnak nemcsak az a fontos, hogy a belföldi magyarok gyarapodjanak, hanem azt az egyensúlyt kell megtalálnunk, ahol minden magyar olyan rendszerhez tud kapcsolódni, ahonnan erőforrásokat kaphat. Ennek a módjait kell kidolgoznunk, de mindennek az alapja az a kötelék, ami a világban szétszórva élő magyarok és Magyarország között az állampolgárságon keresztül fennáll” – fejtette ki.
Ideje van a cselekvésnek
Nincs tovább helye a halogatásnak, eljött a cselekvés ideje – hangsúlyozta előadásában Tőkés László. Utalt azokra az „MSZP-típusú erdélyi alakulatokra”, amelyek bojkottálták az EMNP által július 20-án a régiósítás ellen tartott tüntetéseket, arra hivatkozva, hogy ezeknek még nem jött el az idejük. „Azok teszik ezt, akik huszonhárom éve halogatják a cselekvést” – hangsúlyozta. „Ez a játék időre megy. Ha nem akkor cselekszünk, amikor időnk van, akkor végzetes és helyrehozhatatlan mulasztást követünk el, amelynek nemcsak mi, hanem a gyermekeink, az unokáink is meg fogják inni a levét” – jelentette ki Tőkés László. Hozzátette: „aki időt nyer, életet nyer”.
A mostani román hatalom a mesterséges régiósítási terveivel még súlyosabb támadást indított, mint annak idején Ceauşescu faluromboló politikájával, hiszen még neki sem volt mersze nem létrehozni a székely többségű Hargita és Kovászna megyét. Történelmi tények egész sorával példázta, hogy az erőszak jegyeit nélkülöző, de következményeit tekintve pont olyan veszélyes terveknek a „fele sem tréfa”. Kiemelte, az EMNT és az EMNP folytatja a tüntetéseket mindaddig, amíg nem írnak ki népszavazást a régiósításról, hiszen ebben a kérdésben nem dönthetnek a fejünk fölött. „Ez a vértelen genocídiumra jellemző háttérbe szorítás nem mehet végbe. Nem akarunk az erdélyi zsidók, svábok, szászok sorsára jutni” – hangsúlyozta Tőkés László.
Kérdések össztüzében
Tusványos szombat délelőttjén minden alkalommal lehetősége nyílik a közönségnek is kérdéseket intézni az előadókhoz, ezeket idén három csoportba sorolta Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium államtitkára: az erdélyi magyar–magyar viszonyra vonatkozóakra, a magyar nemzetpolitika jövőjével, illetve a magyar külpolitikával kapcsolatosakra. Nagyon sokan fordultak Tőkés Lászlóhoz, arról érdeklődtek, miként látja a magyar összefogást, szükség volt-e három magyar pártra Erdélyben, milyen formában lehetne egyesíteni a Kárpát-medencei jobboldali erőket, illetve miért nem vonják be jobban az RMDSZ-t elképzeléseik megvalósításába. „Elérkezett az idő az összefogásra, vagy pártpolitikai csatározások emésztik fel az autonómiát?” – hangzott egy másik felvetés. Amikor 2010-ben Orbán Viktor meghirdette a nemzeti együttműködés rendszerét, ezt ki akarták terjeszteni a határon túli magyarságra is, de olyan erős a megosztottság posztkommunista öröksége, hogy ezt a kedvező helyzetet sem tudják kihasználni, nem tud egy táborba állni a maga pluralitásával, egy plurális egységbe az összes határon túli magyar politikai erő. „Ezt bűnbánattal, de realizmussal konstatálhatjuk” – fogalmazta meg válaszában Tőkés László. „A föltétlen egység nem járható út” – mondotta, és kitért arra is, hogy az RMDSZ hosszú időre elsüllyesztette az autonómia ügyét, ’96-ban az egyoldalú kormányzati részvétel mellett döntött, 2003 után sikerült csak a formálódó ellenzéknek újra felszínre hoznia ezt. Az autonómiaügyet csak hiteles emberek képviselhetik, nem politikailag erodálódott emberek – hangsúlyozta, majd megemlítette azokat, akik „tönkretették Maros megyét, részt vettek Marosvásárhely elrománosításában”, illetve a Bihar megyei RMDSZ-es politikai maffiát. Azért hozták létre az EMNP-t, mert a Szász Jenő vezette MPP letért az útról, s most már odajutott, hogy az RMDSZ-nek kampányol – indokolta a harmadik magyar párt szükségszerűségét. „Nem mindenáron kell egység, de az alapvető célok körül kialakulhat az, és ezen legyünk. Kérjük az Orbán Viktor vezette kormányt és magyarországi barátainkat, segítsenek, hogy aki nem korrupt, azokat gyűjtsük össze, fogjunk kezet, fogjunk össze” – mondotta.
Arra kérte a miniszterelnököt, építsék tovább a nemzeti együttműködés rendszerét, vállaljanak védhatalmi státust a határon túli magyarok, Erdély felett, ugyanúgy, ahogy megtette azt Ausztria Dél-Tirol esetében. Felvetette azt is, szakemberekre kellene bízni, hogy alkossák meg Erdély zászlóját. „Megvan a székely zászló, legyen erdélyi zászló, és keressük az összefogást Erdély autonómiája ügyében, Erdély regionalizálása ügyében, Székelyföld autonómiája ügyében, a Bánság, Észak-Erdély, Dél-Erdély ügyében. Az EMNP tervei ott vannak az asztalon, ezeknek a modern politikai elveknek és céloknak a megvalósításában találjuk meg az összefogást” – hangsúlyozta Tőkés László.
Összmagyar érdek Magyarország megerősödése
Orbán Viktor a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem esetleges támogatása kapcsán kifejtette: támogatják a magyar oktatást óvodától egyetemig, de egyelőre a magyar gazdaság erőforrásai nem végtelenek. Javulnak Magyarország gazdasági mutatói, szívesen mondanának azonnal igent mindenre, de ez nem lehetséges. Az elmúlt három évben arra voltak képesek, hogy pótolják, amit az előző kormány nem támogatott vagy lerombolt. A bővülés ezután következhet. Megállapodást kötöttek a fennálló dolgok megmentéséről és fejlesztéséről, megfelelő ütemezésben vállalták ezek pénzügyi támogatását. Erősebb Magyarország, de nem állnak rendelkezésére korlátok nélkül erőforrások a határon túli nemzeti célok megvalósítására. Az erő beosztása a kulcskérdés. Az államadósság csökkentése tehát nemcsak magyarországi kérdés, hanem az összmagyarság érdeke – hangsúlyozta Orbán Viktor.
Az erdélyi magyar összefogás ügyére nem tért ki, de egy focihasonlatba elrejtette elvárásait, a katalánok példáját ajánlotta az erdélyiek figyelmébe, azaz neveljünk ki jó játékosokat, csak akkor érdemes nemzeti válogatottat a pályára küldeni.
Zárszóként Németh Zsolt kitért a jövő évi magyarországi választásokra, amelyeket a kettős állampolgárságnak köszönhetően „össznemzeti élménnyé” tehetünk. Mind az eskütétel, mind az állampolgárság „igazi premierje a választásokon való részvétel lesz” – tette hozzá. Szólt arról is, hogy Tusványos „a magyar nyár leglazább szabadegyeteme és legszínvonalasabb fesztiválja a Kárpát-medencében”, bejelentette a jövő nyári 25. nyári szabadegyetem és diáktábor jelmondatát: Történetekből történelem lesz.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! (4.)
Erdély fogalma
A trianoni diktátummal (1920. június 4.) – a köztudattal ellentétben – Románia nemcsak Erdélyt (57 813 km2) kapta meg, hanem Magyarország keleti tájegységeit (45 280 km2) is. Ezek együttes kiterjedése 103 093 km2, ami nagyobb, mint a maradék Magyarország, épp ezért ismertetnünk kell Erdély fogalmát, mert térben és időben változó területet jelöl.
Tovább bonyolítja e kérdést, hogy a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után Erdély két részre tagolódott: az északira és a délire. Mivel az égtájak szerinti megnevezés földrajzilag pontatlan, e területi egységek meghatározásánál a történelmi régiók, tájegységek felsorolása is szükséges. Észak-Erdély a történeti Erdély északi és délkeleti részét, valamint a Partium északi tájait jelenti, míg Dél-Erdély a történeti Erdély déli részét, a Bánát északi és keleti régióit és a Partium déli felét. A történeti Erdély – a hajdani erdélyi vajdaság területe – a Kárpátok keleti és déli vonulatai, valamint az Erdélyi-Középhegység közti térséget foglalja magában. A mai értelemben használt Erdély fogalma az 1920-as trianoni diktátummal Romániához csatolt területet jelenti. Az alaposabb, pontosabb tájékoztatás végett tisztáznunk kell a Partium és a Bánát jelentését is.
A latin Partium név jelzi, hogy az általa jelölt terület hajdanán egy nagyobb politikai egység része volt. Ennek történeti háttere: amikor a magyar királyság a 16. század közepén három részre bomlott, a nyugati és az északi részből kialakult a Habsburg (vagy Királyi) Magyarország, a középső rész török tartománnyá vált, míg a keleti peremvidék, a Partium (az úgynevezett magyar Részek) külön igazgatott területe lett a Keleti Magyar Királyságnak, a későbbi erdélyi fejedelemségnek. A Partium kezdetben az erdélyi vajdaságnál is kiterjedtebb terület, a Tiszától a vajdaság határáig húzódott, majd a török terjeszkedés által egyre zsugorodott. A Partium – a mai értelmezésben – Máramaros bő egyharmada, a déli rész, valamint Szatmár, Bihar, Szilágy és Arad megye közös neve. E régió kiterjedése 29 657 km2. A mai Erdély harmadik területi egysége a Bánát. Ez a történeti Magyarország délkeleti tájegysége, a Duna, a Tisza és a Maros, valamint a Ruszka-havas közti régió. 1718-tól osztrák koronatartomány, amelynek területe teljes egészében csak 1873-ban került vissza a magyar államhoz. Megkülönböztetésül a középkori magyar határőrtartományoktól, bánságoktól, használhatjuk a német nyelvű változatot, a Bánát megnevezést. Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság 1920-ban, a nagy osztozkodás hevében közel állt ahhoz, hogy katonailag összeütközésbe kerüljön egymással. Végül a Bánát háromnegyedét (15 623 km2) – az északi és a keleti részt – Románia kapta meg, egynegyedét a szláv királyság, egy jelentéktelen töredék részt meghagytak Magyarországnak.
Erdély lehetett volna keleti Svájc?
Amilyen sokrétű, különböző jogállású történelmi tájegységeket foglal magában Kelet-Magyarország Romániához csatolt területe, éppoly színes az etnikai arculata. Teleki Pál miniszterelnök, a jeles földrajztudós közeli munkatársa, Rónai András Erdélyről (Transilvania, Ardeal, Siebenbürgen) írt könyvében rámutat arra, hogy ez soknemzetiségű, a nyugati és a keleti kultúrkör határán fekvő országméretű tartomány, amely „majdnem akkora, mint Hollandia (1920-ban 34 225 km2), Belgium (30 507 km2) és Svájc (41 229 km2) területe együttvéve”.
Rónai András a nemzetiségi viszonyok, arányok alapos ismerőjeként úgy látja, Erdélyben a nemzetiségek hatalmas területeken összekeverve élnek, ezért egyenlőségük csak a helyi adottságokat figyelembe vevő autonómiák által biztosítható. Rámutat arra, hogy – a mai két és fél megyényi – Székelyföld tiszta magyar lakosságával, illetve Alsó-Fehér, Fogaras és Hunyad megye „túlnyomóan román” népességével etnikai alapon szervezett autonómiában élhetne, míg a „vegyes területen vegyes nyelvű igazgatás” lenne jogszerű. Különösen a nagyvárosok esetében, ahol az 1930-as népszámlálás szerint „magyar többsége volt Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szatmárnémeti és Brassó városoknak; német többsége Temesvárnak és Nagyszebennek. Román többségű város Erélyben és a hozzá kapcsolt részeken még 1930-ban sem volt”. 1940-ben, a bécsi döntés előtt két tervezet, javaslat készült egy önálló Erdély nemzetiségi alapon való kantonális felosztására, a társadalmi béke biztosítására. A kantonális felosztás lehetőséget teremtett volna két magyar, két román, egy vegyes (magyar–román) és egy német–magyar–román kanton létrehozására. A második tervezet kibővült volna egy román–rutén kantonnal is. A lényeg, hogy a tiszta kantonokban a helyi lakosság többségének a nyelve, míg a vegyes kantonokban az ott élők (két-három) nyelve vált volna hivatalossá. Sajnos, az önálló Erdély és az egyenjogú nemzetek Erdélye nem valósult meg. A román politikum célja a régiósítással épp az, hogy megakadályozza, felszámolja ennek még a lehetőségét is, bár ma csupán a Székelyföld és a határ menti Partium lehetne külön kanton, tartomány. A román politikai elit azonban nem hajlandó megtűrni az egyenlőséget és főképp a magyarság megmaradását biztosító területi autonómiák megteremtését, erre utal, hogy Victor Ponta román miniszterelnök 2013. május 25-én az RMDSZ Csíkszeredában tartott 11. kongresszusán hangsúlyozta: nincs lehetőség a román alkotmány első cikkelyének megváltoztatására, amely kimondja, hogy Románia nemzetállam. Liviu Dragnea, a régiók átalakításáért felelő miniszter, miniszterelnök-helyettes azt állítja, hogy Székelyföld nemcsak egy nagyon szép térsége Romániának, hanem „egy román terület” is. Úgy látszik, a Románia régiósításával megbízott miniszter nem ismeri az etnikai viszonyokat. Bizonyára nem olvasta a román történész, Nicolae Iorga száz évvel korábban írt tankönyvét, amelyből azt tanították, hogy román föld az, ahol a románok többségben élnek. Ugyanígy mondható az is, hogy Székelyföld az a terület, ahol a székelyek többségben élnek. Úgy tűnik, a miniszter úr azt sem tudja, hogy a székely önigazgatás, autonómia kisebb-nagyobb hatáskörrel 1876-ig működött. Latin, magyar és német nyelvű oklevelek immár fél évezrede említik Székelyföld nevét: „1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland”.
A történeti Székelyföld léte evidencia. Aki azt állítja, hogy Székelyföld román föld, annak gondolkodását elhomályosítja a nacionalizmus, akarva-akaratlan megsérti a székely népet. Lehet, hogy e sértegetésekre szükség van, mert létállapotuk tarthatatlanságára döbbenti még a népük sorsa iránt közömbös székelyeket is.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Tiszta” Romániát! – (8). – Dél-Erdély magyarsága (1940–1944)
Erdély területén az 1941. januári népszámlálás után folytatódik a spontán jellegű „népességcsere”. Észak-Erdélyből a románok telepednek át Dél-Erdélybe, innen pedig a magyarok északra. A román hatóságok megszorító intézkedései nyomán 500 ezer dél-erdélyi magyar több mint egyharmada vállalja – a teljes kiszolgáltatottság, a szülőföldön maradás helyett – a hontalanság keserű kenyerét.
Míg az 1930-as népszámláláskor 473 ezren beszélik anyanyelvként a magyart, az 1941. áprilisi népszámláláskor már csupán 363 200-an. Bár az 1941-es román népszámlálás korrektnek tűnik, de a módszer szempontjából vitatható eljárást alkalmaz, és ez óvatosságra int. A számlálóbiztosok nem a nemzetiséget írják össze, hanem a fajelmélet fasiszta módszerével, az etnikai eredetet (originea etnică). Ez esetben nehéz elképzelni, hogy az 1930-as népszámláláskor használt manipulációkat ne alkalmaznák most is, hogy a statisztikákban kevesebb magyar szerepeljen. Az említett népszámláláskor az erdélyi zsidóság 40 százalékát, mindazokat, akik magyar anyanyelvűek és magukat magyarnak vallják – mintegy 60 ezer embert –, nem sorolják a magyarok közé, akárcsak a magyar anyanyelvű görög katolikusokat. A magyar cigányokat és csángókat is románnak írják. Bátran állítható, hogy 1941 áprilisában néhány tízezer magyarral több él Dél-Erdélyben. Számuk legkevesebb 400 ezerre becsülhető. Németek „Sajátos volt a németek helyzete és megítélése – írja Filep Tamás Gusztáv, a korszak egyik kutatója. – Ők a (német) szövetségi rendszer következtében külön jogokat élveztek, »népcsoport«-ként megszervezhették önmagukat, sőt, tagjaikat a német hadseregbe sorozták be.” Észak-Erdélyben a külön jogok ellenére az elmagyarosodott svábok körében a német kényszersorozások elégedetlenséghez vezetnek, és gyakran fordulnak védelemért a magyar államhoz. Ennek jogi alapja az 1942-es német–magyar megállapodás egyik előírása, amely szerint az SS-be való toborzás (elvileg) önkéntes jellegű. Úgy tűnik, hogy a „népi német” program Észak-Erdélyben nem vált ki osztatlan örömet, mert a svábok egy része inkább vállalja magyarságát, mint német származását. A magyar politikai elit is ellenzi a külön német „népcsoport” elismerését, mert úgy gondolják, hogy az gyengíti a magyar államot, és a Német Birodalom érdekeit szolgálja. Úgy vélik, hogy a törvény előtti egyenlőség mindenkire egyformán vonatkozik.
Összevetve az észak-erdélyi 45 ezer főnyi német lakosság külön jogkörét a dél-erdélyi német lakosságéval, megállapítható, hogy az Észak-Erdélyben élő németek korántsem kapnak olyan széles jogkört, mint a félmilliós lélekszámú dél-erdélyi társaik. Az 1940. novemberi német–román megállapodás lehetővé teszi számukra, hogy a Német Birodalom támogatásával külön népcsoportként szervezzék meg magukat, saját gazdasági, politikai jogokkal rendelkezzenek. Ők Romániában valóban úgy élnek, mint „állam az államban”. Az 1943-as újabb német–román megegyezés eredményeképp a dél-erdélyi németeket a német hadseregbe sorozzák be. Mintegy 60–70 ezer főre tehető az SS-be beálltak száma, míg a német hadigépezetben kb. 15 ezren dolgoznak.
Zsidók A zsidók Erdélybe nagyobbrészt Galíciából, Bukovinából és Moldvából érkeznek. Fő foglalkozásuk a kereskedés, de nagy számban dolgoznak az ipar területén is. Zsidók Erdélyben a történeti forrásokban először a kolozsvári 1578-as országgyűlés végzéseiben szerepelnek. Számukra Bethlen Gábor 1623-ban szabad vallásgyakorlást és kereskedést engedélyez, felmenti őket a zsidó jel viselése alól. A későbbi századokban egy részük elmagyarosodott.
A 20. század középső harmadában az Európa-szerte pusztító antiszemitizmus nem kerüli el Romániát és Magyarországot sem. A zsidóságot nem sorolják a nemzetiségek közé. A „faj”-nak minősített, „zömében magát magyarnak valló zsidóságot” jogfosztó törvényekkel és rendeletekkel sújtják.
Észak-Erdélyben az 1938-as XV. törvénycikk (az első magyar zsidótörvény) megszabja az üzleti és a kereskedelmi életben, a sajtó-, az orvosi, az ügyvédi, a mérnöki kamaránál dolgozó zsidók arányszámát, amely legtöbb 20 százalék lehet. Az 1939. évi törvény további korlátozásokat vezet be. Az előbb említett arányt 6 százalékra csökkenti. Az 1941-es XV. törvény megtiltja a zsidók és a nem zsidók közti házasságot. A zsidókat – bármilyen katonai rangfokozatuk volt – csak munkaszolgálatra lehet besorozni. Számuk az 1944. március 19-i német megszállás után 85 ezer fő.
A zsidók helyzete kilátástalan. A 6. életévet betöltők mellükön hatágú sárga csillagot viselnek, korlátozzák utazási szabadságukat. Április 26-án számukra gettókat jelölnek ki, és hozzáfognak az 1944. április 7-i 6163-as belügyminisztériumi rendelet gyakorlatba ültetéséhez. Már május derekán megkezdik Auschwitzba deportálásukat. A német koncentrációs táborokban mintegy 320 ezer zsidó pusztult el. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a német megszállás ellenére sikerül a főváros 200 ezer zsidóját megmentenie, de a városon kívül élő, a város körzetéhez tartozó zsidók védelmére kiadott parancsát már nem veszik figyelembe.
Az Észak-Erdélyből elhurcolt 150 ezer zsidóból mintegy 90–100 ezren vesztik életüket. Tragédiájuk, hogy 1940 előtt a román állam magyarságuk és zsidó származásuk miatt diszkriminálja, 1940 után pedig a magyar zsidótörvények sújtják őket. Deportálásuk ellen tiltakoznak jeles magyar közéleti személyiségek, köztük Márton Áron püspök is. A Gestapo és a német Biztonsági Szolgálat (SD) fellép a magyar politikai elit tagjai ellen is, ha felmerül a német fasizmusellenesség gyanúja. Sokan kerülnek koncentrációs táborba és börtönbe. A korábbi időszak jeles magyar miniszterelnökeinek – Bethlen István és Kállay Miklós – is menekülniük kell.
A román uralom alatt maradt dél-erdélyi zsidóságot is keményen sújtják a diszkriminatív törvények. A román hadsereg német kényszer nélkül – Antonescu parancsára – még a háború első két évében lemészárolja a Dnyeszteren túli területeken, a Bukovinában, Moldvában és Besszarábiában élő ukrán és román zsidóság százezreit. A Nobel-békedíjas Elie Wiesel vezette bizottság (2003-ban) megállapítja, hogy a román hadsereg bestiális módon legkevesebb 270 ezer zsidót gyilkolt le. Antonescu 1943-ban, látva a szovjet hadsereg előnyomulását, leállítja a zsidóság likvidálását, és megkezdi kitelepítésüket. Románia mai területén is sokan esnek áldozatul a vasgárdisták által szervezett pogromoknak, de a dél-erdélyi zsidóság megússza a fizikai megsemmisülést.
Ipp és Ördögkút a köztudatban
Észak- és Dél-Erdély háború alatti története nem lenne teljes, ha nem ismertetnénk az 1940-es magyar bevonulás idején végrehajtott katonai megtorlásokat (Ördögkút, Ipp), valamint a Maniu-gárdák 1944. őszi véres pogromait (Szárazajta, Csíkszentdomokos). E történeti események megértését csak úgy segíthetjük elő, ha azokat szélesebb történeti keretben mutatjuk be.
A két erdélyi település, Ördögkút és Ipp neve hírhedten híres, közismert, de az ott történtekről a sok ködösítés, félrevezetés miatt egyoldalú kép alakult ki. A román kiadványok túlnyomórészt a magyarok kegyetlenkedéseit bizonygatják úgy, hogy közben egyetlen szót sem szólnak az előzményekről. Jellemző, hogy a magyarellenes vagy elfogult könyvek szerzői még jelzésszerűen sem említik a román hadsereg 1941–42-ben többszörösen nagyobb méretű, tudatos és előre megtervezett mészárlásait. Ők csak a horthysta-fasiszta hadsereg kegyetlen szadizmusát ecsetelik.
Természetesen, ha azt mondjuk, hogy a magyar hadsereg nem volt fasiszta, ezzel nem akarjuk felmenteni az ippi és az ördögkúti atrocitásokért felelős katonatiszteket, katonákat. Azonban állítható, hogy az itt történtek és a besszarábiai mészárlások közt alapvető különbség volt. Az észak-erdélyi két településen elkövetett túlzott mértékű megtorlásokra nem felsőbb utasításra, nem népirtás szándékával került sor, hanem mert a katonai egységek parancsnokai túlértékelték a vasgárdista veszélyt. Eljárásuk már akkor sem talált helyeslésre a magyarság körében, de a legfelsőbb katonai körökben sem. Az atrocitások kivizsgálását, a felelősség megállapítását a magyar hadbíróság is elrendelte.
Ezzel szemben a Jászvásártól Odesszáig terjedő területen végrehajtott többezres, sőt, tízezres méretű pogromok, amelyekre érvényes a népirtás fogalma, a legfelsőbb román államvezetés utasítására történtek. Ion Antonescu marsall, Románia vezetője, a talpig kemény katonatiszt az 1941. április 8-i kormányülésen őszintén, kertelés nélkül jelentette ki: „a románságot rá kell venni, hogy gyűlölje a nemzet ellenségeit. Én ebben nőttem fel: a törökök, a biboldók (kereszteletlenek, zsidók – a szerző megj.), a magyarok iránti gyűlöletben”. Mihai Antonescu – a marsall helyettese, Románia egykori miniszterelnöke – 1941. június 17-én a kormányülésen szintén nyíltan fogalmaz. Rámutat arra, hogy a küszöbön álló szovjetellenes háború során a meghódítandó területeket meg kell tisztítani az idegenektől. Kijelenti, hogy a történelemben ritkán adódik alkalom az ország idegenektől való megtisztítására.
Idézem szavait: „ami az etnikai lakosságot illeti, biztosíthatom önöket, hogy nem csupán a zsidókról, de az összes többi etnikai kisebbségről is szó van – az idegen elemek teljes és erőszakos eltávolításának politikáját fogjuk alkalmazni”. E sorok egyértelműen mutatják a román államvezetés programját (1941 júniusában) a nemzeti kisebbségek felszámolásával kapcsolatban. A teljes kép megrajzolása érdekében ismertetem a magyar álláspontot is. A Honvéd Vezérkar 1940. augusztus 31-én és szeptember 1-jén a magyar hadsereg észak-erdélyi bevonulásával kapcsolatos magatartására nézve, a következő utasításokat küldi: „A bevonuló csapatok fellépése és magatartása imponáló, tekintélyt kiváltó és tetszetős legyen. A csapatok a nagyobb helységeken rendezetten vonuljanak át. (…).
A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 22 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. (…) A román és egyéb nemzetiségűekkel való bánásmód minden esetben kimért, korrekt, és a magyar katonához méltó emberiesség jellemezze. Az »oláh« megjelölést előttük ne használjuk, mert ez őket sérti.” Magyarország kormányzója, Horthy Miklós 1940. szeptember 3-án a következőképp biztatja katonáit Észak-Erdély visszavételére: „Honvédek! A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezeresztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek, és szeretetet a határainkon belül élő, hozzánk hű nemzetiségeknek! Ezt tartsátok szem előtt, amikor elindultok Isten és a haza nevében: Előre a keleti Kárpátok gerincéig!”
Az ippi és az ördögkúti tragédia nem a magyar államvezetés, különösképp nem a magyar nép bűne. Hasonlóképp a több százezer ember legyilkolása Románia keleti határain sem a román nép bűne, hanem azoké, akik a katonákat idegengyűlöletre nevelték, és azoké, akik a tömegmészárlásokra parancsot adtak. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

Fejlődés vagy pusztulás
A Homoród-mente gazdasági-társadalmi helyzetéről, pályázati lehetőségekről, illetve az oktatást övező problémákról tanácskoztak folyó hó elején a homoródszentmártoni Dávid Ferenc Ifjúsági Házban a Székelyudvarhelyi Unitárius Egyházkör kezdeményezésére.
Két témakört különítettek el. Az első részben a vidék gazdasági helyzetéről, a népesség helyben való megtartásáról, a pályázati lehetőségekről, illetve azok kihasználásáról esett szó, majd a második tartalmi részben az általános iskolai oktatás körüli áldatlan állapotokról és azok orvoslásáról vitáztak a szakemberek.
A közbirtokosság és az egyház vagyona komoly hagyaték
Az egyházkör esperese, Simó Sándor homoródjánosfalvi lelkész abban a szellemben kezdte a témák felvezetését, ahogyan azt annak idején, az első ilyen találkozón megfogalmazták. Kihangsúlyozta, az eredeti gondolat az volt, hogy az unitárius egyháznak, mivel erőteljesen és többségben van jelen a két Homoród közti településeken, egyfajta közvetítői szerepet kell felvállalnia a lakosság, a civil szervezetek meg a helyben működő önkormányzatok és egyéb intézmények között. E három község – Homoródalmás, Oklánd, Homoródszentmárton – több kistelepülésén az egyház és az utóbbi másfél évtizedben újjászerveződött közbirtokosságok képezik a létező utolsó „hivatalokat”. Pap minden faluban van – illetve ha nem helyben lakik, akkor leányegyházként gondozza a hozzá rendelt kisebb gyülekezeteket –, és minden egyes településen létezik közbirtokosság, amely az utolsó, illetve az egyetlen „vállalkozás”.
Sándor Kálmán, aki kettős minőségben volt jelen, hiszen a LEADER-iroda mellett ő áll a homoródalmási közbirtokosság élén is, sőt nyertes pályázóként akár ahhoz is hozzá tudott szólni, hogy milyen előnyei és buktatói vannak az Európai Unió által támogatott pályázatoknak. Elmondta, a LEADER-akciócsoportban sikerült olyan szintre eljutni, hogy fel tudják használni a rendelkezésre álló kereteket, immár van olyan mértékű kezdeményezőkészség, hogy az emberek kihasználják a lehetőségeket.
Az EU a vállalkozó szelleműeket támogatja
Az első LEADER-projektekre ezen a környéken is megtörténtek már az első kifizetések, és hamarosan döntést hoznak a pillanatnyilag fennmaradt keretre vonatkozóan is. A LEADER-ben nemcsak mezőgazdasági jellegű kiírások vannak, hanem a vidék életszínvonalát jelentékenyen javító szolgáltatások (ilyen irányultságú pályázatok már készültek), illetve olyan programok, amelyek a helyi értékeket mutatják be, a természeti környezetet, a turizmust és a helyi termékeket népszerűsítik szakkiadványok és az internet segítségével. A LEADER-keretében olyan elképzeléseket támogatnak, amelyeket készítőik amúgy is képesek lennének végigvinni. Amikor sikerül egy-egy családnak végigvinnie egy 80–90 vagy éppenséggel 100 százalékos támogatottságú programot, amelyet utófinanszírozás formájában fizet ki az EU, pontosabban annak regionális ügynöksége, akkor az már komoly eredmény, hiszen a pályázónak tőke marad a birtokában, amellyel sikeresen működhet tovább, illetve felkészülhet egy következő projektre.
Szégyen itthon az a munka, amelyet Dániában, Hollandiában eurós órabérért „méltósággal” végeznek
A működő gazdaság, farm vagy kisvállalat a következő lépcsőben egy projekt révén akár megtöbbszörözheti kapacitását, és a térségben munkahelyeket is teremthet. Sándor Kálmán szerint egy 14 fejőstehénből összetevődő állomány, annak hús- és tejtermelése, a takarmánytermesztésre használt saját földterületek után járó szubvenció olyan megélhetést biztosít egy négytagú családnak, amely életminőségben és anyagi szinten messze fölötte van a városi átlagnak. Ehhez azonban oktatáspolitika is kell. A szakember kifejtette, hogy mindaddig, amíg a Székelyudvarhelyen működő, egykori mezőgazdasági szakirányú líceumban autóbádogosokat és mindenféle menedzsereket meg asszisztenseket képeznek, s azt is elég kevés sikerrel, hiszen a diákok majdnem teljes évfolyamai véreznek el az érettségi vizsgákon, mindaddig, amíg a vidéki élet és a munka szeretete fel nem értékelődik a fiatalokban, olyannyira, hogy lankad az időnkénti külföldi munkavállalási kedv, nem fog megmutatkozni a falusi életforma felértékelődése. Emberi példák, minták, stratégia szükségeltetik.
Itt óriási szerep hárul a helyi tanácsokra, hiszen elsősorban ők felelősek a helyi értékek megjelenítéséért vagy népszerűsítéséért. A kommunikációs csatornák jók, az utak járhatók. Vállalkozó szellemű és aktív életkorú emberekből viszont minden településen hiány mutatkozik. Bíró A. Zoltán immár három évtizede kutatja a csíkszeredai Regionális és Antropológiai Kutatások Központjában (KAM) a székelyföldi társadalmat. Hozzászólásában elmondta, hogy elsősorban a város hiánya okozza a három község gondjainak jelentős részét. Ha Oklándnak olyan térségi centrumszerepe lenne, mint korábban, amikor járásszékhely volt, akkor az sokat segítene. Ezt a három községet azonban mégiscsak kistérségként kell megjeleníteni, hiszen közösek a gondok. Akár arra is érdemes figyelni, hogy keressék és találják meg az együttműködési formákat azokkal a Homoród menti településekkel, amelyek Brassó megyéhez tartoznak, hiszen Homoródjánosfalva és Homoróddaróc is hasonló gondokkal küzd.
Üresen kongó iskolák
Az iskolák helyzete fölöttébb siralmas – hangzott el. Andrási Benedek oktatásügyi tanácsadó hosszú évek óta vizsgálja a székelyföldi oktatás helyzetét, látja hibáit, ismeri lehetőségeit. Statisztikák készültek arra vonatkozóan, hogy mi volt, mi van, s mi várható az általános iskolai képzés területén. Az épületek rendben vannak, megfelelnek a célnak, viszont igen erős a pedagógusok fluktuációja, és egyre kevesebb a gyermek. Ideje meghúzni és hosszan kongatni magunkban a vészharangot. A három község iskoláiban összesen két teljes osztályra való gyermek tanul évfolyamonként, ami nagyjából ötven főt jelent. Az előrejelzések szerint a következő években ez a tendencia tovább folytatódik, olyannyira, hogy immár csak egy osztályra elegendő kisiskolás lesz, ami további iskola-összevonásokkal járhat.
Ki integrál kit?
Mivel a területen nincs olyan működő romastratégia, amely integrálni próbálná a hátrányos helyzetűeket, félő, hogy itt is az történik majd, mint Szászföldön. A félmilliós és nyolc évszázadon át jó példával, önszerveződéssel, gazdasági hatékonysággal, jómódban fennálló szász közösség helyén ma Dél-Erdélyben – a Szászváros és Homoróddaróc közti sávban lévő több száz településen – legalább egymillió roma él. Az állam képtelen kezelni a helyzetet, a helyi intézményekre és a lakosságra hárul a gondok megoldásának zöme. Szó sincs most arról, hogy a székelyeket valamely állam „felvásárolná” és kitelepítené a két Homoród mentéről. Nem az elvándorlás, nem az önfeladás, hanem a helyben való boldogulás jelentheti a továbblépést. Miközben az iskolákban a költségcsökkentés miatti átszervezés zajlik, elképzelhető, hogy az oktatás minősége tovább romlik.
Feladatok bőven vannak
A tanácskozás során elhangzott, hogy érdemes volna magániskola létrehozásán is elgondolkodni, amely alternatívája lehetne az államinak. Égető kérdés azonban a fiatalok helyben tartása, a pedagógusok honosítása, és az „önjáró”, a rendszerváltozás előtti mentalitással ténykedő iskolaigazgatók eltávolítása. A törvények sok pozitívumra adnak lehetőséget. Először is a hely igényeit és sajátosságait kell figyelembe venni. Hargita Megye Tanácsa idén nem tud több pénzt biztosítani – mondta Borboly Csaba tanácselnök –, de szellemiekkel, gyakorlati tapasztalatokkal, a mögötte álló apparátussal minden községet képes segíteni, hogy stratégiát készítsen és külső, pályázati forrásokat keressen. Legfontosabb az összhang és a tenni akarás.
Az unitárius esperes, Simó Sándor a zárszóban azt mondta, hogy a következő találkozóra meghívják a pedagógusokat is. „Ez a mostani csak vitaindító, a téma felvezetése volt. Mondjuk azt, hogy a stratégia egyik alapköve. Mert építkezni kell, hiszen azt érezni ebben a kisrégióban, hogy zárványszerűen működik, de mégis – miközben elvesztegetett pár évet és vele több lehetőséget is – nagy itt a széljárás, s a »világhuzat« szétszaggatja, széthordja innét a kallódó értékeket” – mondta el zárszóként.
Simó Márton
Székelyhon.ro,

A cél a magyarság megsemmisítése volt – Interjú L. Balogh Béni történésszel
Az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára – mondta el az MNO-nak adott interjújában L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető helyettese annak kapcsán, hogy a napokban jelent meg a dél-erdélyi magyarság 1940 és 1944 közti történetét feldolgozó tanulmány- és dokumentumkötet.
– Miért csak most született meg a dél-erdélyi magyarság 1940–44 közötti történetét feldolgozó munka? – A kiadvány többéves kutatómunka eredménye. Elsősorban levéltári kutatásokra épül, de az itt olvasható dokumentumok között akad már korábban publikált irat, illetve néhány korabeli hírlap- és folyóiratcikk is. Az erdélyi magyarság 20. századi történetének nagyon fontos fejezete az 1940 és 1944 közötti időszak. Ismeretes, hogy az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntéssel Erdély északi része és a Székelyföld ismét magyar fennhatóság alá került, a déli rész Románia birtokában maradt.
A közel félmilliós dél-erdélyi magyarság sorsáról eddig nagyon kevés írás született, és az ezt feltáró módszeres levéltári munka is csak nemrég kezdődött el. Kutatásaim során arra a következtetésre jutottam, hogy az 1940-et követő újabb kisebbségi sors még az azt megelőző 22 évnél is nehezebb volt a dél-erdélyi magyarság számára. Az 1940 szeptemberében hatalomra került Ion Antonescu államvezető egyik legfőbb célkitűzése ugyanis az volt, hogy Dél-Erdélyt lehetőleg minél előbb „megtisztítsa” a magyaroktól, és homogén román nemzetállamot hozzon létre.
– Mennyire vett részt a dél-erdélyi magyarság a román politikai életben az 1920–40-es időszakban, kik voltak a meghatározó közéleti személyiségeik, milyen lehetőségeik voltak a politikai érdekérvényesítésre? – Több más, térségbeli államhoz hasonlóan, a két világháború közötti Nagy-Romániában is az integrális nacionalizmus vált a politikai élet széleskörűen elfogadott ideológiai keretévé. Az országban azonban 1938-ig parlamentáris váltógazdaság működött, és a magyarság politikai érdekképviseletét ellátó Országos Magyar Párt (OMP) integrálódott a román politikai rendszerbe: részt vett a választásokon és a bukaresti parlament munkájában.
Az OMP élén 1926-tól a konzervatív beállítottságú Bethlen György állt, aki szoros kapcsolatot tartott fenn Bethlen István magyar miniszterelnökkel. A párt többi vezetőjével együtt – informálisan – a magyarság pozícióinak megőrzésében gondolkodott, és abban bízott, hogy a nemzetközi erőviszonyok megváltozásával Erdély visszakerülhet Magyarországhoz. A nyilvánosság előtt viszont a nemzeti autonómia igényét és az erdélyi magyarság kollektív jogainak fontosságát emelte ki. Mivel e célkitűzések éles ellentétben álltak a bukaresti kormányok centralista törekvéseivel, nem sikerült őket érvényre juttatnia.
A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 márciusában II. Károly felszámolta az összes politikai pártot, így az OMP-t is. Az új magyar érdekvédelmi szervezet a frissen megalakult Romániai Magyar Népközösség lett, melynek vezetőjévé a Bethlennél liberálisabb nézeteket valló Bánffy Miklóst jelölte ki a román kormány. A megváltozott körülmények között Bánffy nem a politikai védekező harcot, hanem a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A népközösség az úgynevezett tízes szervezetek kiépítésével, a gazdakörök útján, továbbá a munkásság és az iparosok összefogásával rövid másfél év alatt kiemelkedő eredményeket ért el gazdasági és társadalmi téren.
– Mennyire változtak meg az etnikai arányok a dél-erdélyi részeken a trianoni békeszerződés és a második bécsi döntés között?
– A magyarság demográfiai, gazdasági, társadalmi pozíciói jelentősen romlottak ebben az időszakban. Ne feledjük, hogy 1918 és 1924 között mintegy 200 ezer magyar költözött át az elcsatolt Erdélyből Magyarországra, nagyjából ugyanannyian, mint ahányan jóval később, a második bécsi döntést követően menekültek át Dél-Erdélyből az új határ északi oldalára. Ezzel az exodusszal is magyarázható, hogy az erdélyi városi népességen belül a magyarok aránya az 1910-es 59 százalékról 1930-ra 45 százalékra esett vissza.
Az összlakosságot illetően: az 1910-es magyar népszámlálás szerint Erdély lakosságának 31 százaléka volt magyar anyanyelvű, az 1930-as román adatok szerint viszont már csak 26 százaléka. Fontos azonban tudni, hogy az értelmiségi pályákon 1930-ban még mindig nagyobb volt a magyarok aránya, mint a románoké, és a közműveltség tekintetében, az írástudók számát illetően is megmaradt a magyarság előnye. Az iparbéan, a kereskedelemben és a bankszektorban foglalkoztatottak 40 százalékát magyarok tették ki, tehát itt is „túlreprezentáltak” voltak. – A második bécsi döntést követően mennyiben lettek áldozatai a román politikának a dél-erdélyi magyarok? – Mint ahogy említettem, etnokratikus szemléletmódjának megfelelően az államvezető úgy vélte, a román állam a többségi nemzet kizárólagos uralmának az eszköze, ezért Romániát meg kell „tisztítani” a kisebbségektől. De már ezt megelőzően, a bécsi döntés kihirdetésének másnapján elkezdődött a magyar alkalmazottak elbocsátása és az országból való tömeges kiűzése. A brassói repülőgépgyár kapuján például augusztus 31-én egyetlen magyart sem engedtek be, a rendelkezést hirdetőtáblán is közölték. A helyzet további elmérgesedésében szerepet játszott az észak-erdélyi románsággal szemben alkalmazott elhibázott magyar politika is.
Teleki Pál miniszterelnök minden jó szándéka ellenére ugyanis a román lakosságot a bevonuló egyes honvédségi alakulatok részéről súlyos atrocitások érték 1940 szeptemberében, így például a Szilágy megyei Ördögkút községben. Ráadásul – retorzióként a dél-erdélyi magyarok tömeges kiűzésére – 1940. október 4-én a magyar kormány több száz vezető román értelmiségit utasított ki Észak-Erdélyből, és ezzel kezdetét vette az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely mindkét oldalon újabb és újabb sérelmet okozott. A kiszolgáltatottság és a jogfosztottság érzését elsősorban az anyanyelv használatának korlátozása és a mozgásszabadság hiánya keltette a romániai magyarság körében.
1941 nyarán rendeletileg tiltották be a magyar nyelv nyilvános használatát. Telefonon sem volt szabad magyarul beszélni, a postai levél- és táviratforgalomban is korlátozták a nyelvhasználatot. Az utcán és a nyilvános helyeken magyarul megszólaló személyek ellen elkövetett atrocitások szinte mindennapossá váltak. A magyar gazdákat a sorozatos termény- és állatrekvirálásokkal próbálták meg tönkretenni. A legsúlyosabb intézkedést egy 1942. júniusi bizalmas rendelet jelentette, amely szerint a magyarok összes élelmiszer- és gabonakészletét el kellett kobozni. Ennek végső célja a magyar lakosság kiéheztetése és az országból való elüldözése volt.
– Mekkora mozgástere volt a budapesti politikának, hogy mérsékelje a dél-erdélyi magyarokat érintő üldözéseket?
– A kiéheztetés tervét a magyar kormány például úgy akadályozta meg, hogy a tengelyhatalmak képviselőinek segítségét kérte. Berlin és Róma erre két különmegbízottat küldött a dél-erdélyi magyarok és az észak-erdélyi románok panaszainak kivizsgálására, és ennek eredményeként az elkobzott termények egy részét a román hatóságok visszaszolgáltatták. Már korábban, 1941 elején Brassóban és Kolozsváron megalakult egy-egy német-olasz tiszti bizottság, amelyek feladata a határ mindkét oldalán elkövetett túlkapások kivizsgálása volt. E bizottságok azonban kis hatékonysággal működtek, és nem kínáltak valódi megoldást a kisebbségi kérdés kezelésére. A sors különös fintora, hogy talán éppen az annyi szenvedést kiváltó kölcsönösségi politika volt az, ami visszatartotta az Antonescu-rezsimet attól, hogy a dél-erdélyi magyarokkal szemben még drasztikusabb megoldásokat alkalmazzon. Bukarestnek ugyanis tekintettel kellett lennie arra, hogy Észak-Erdélyben több mint egymillió román került magyar uralom alá, és ellenük a magyar kormány bármikor hasonló intézkedéseket léptethetett volna életbe.
(folytatjuk) Kovács András
mno.hu
Erdély.ma

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Hány magyar él ma Romániában?
A honfoglalás előttől az Európai Unió utánig előadássorozat keretében kedden este Barna Gergő és Kiss Tamás szociológusok a legutóbbi népszámlálás magyar vonatkozásait mutatták be a csíkszeredai városháza dísztermében.
A két szociológus az előadásuk első felében a legutóbbi népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek számarányának elmúlt tíz évben végbement változásait ismertették. Romániában a rendszerváltást követően három népszámlálás volt, az egyik 1992-ben, a másik 2002-ben, míg legutóbbi 2011-ben. Ezeket tíz évente szervezik meg, 2011-ben viszont az Európai Unió minden tagállamában népszámlálást tartottak.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményei alapozva a magyar nemzetiségiek száma 1 237 746 főre tehető Romániában, ami a 2002-2011 időszakra 13,6 százalékos csökkenést jelent. Az ország lakosságának 6,5 százalékát teszi ki a magyar közösség. „Bár az abszolút csökkenés mértéke jelentős volt, a számbeli csökkenésnek a mértéke ugyanakkora, a magyar közösségnek sikerült megőriznie a relatív súlyát Románián belül, továbbra is az ország legnagyobb nemzeti kisebbsége 6,5 százalékos arányával” – mutatott rá Barna Gergő.
Székelyföldön volt a legkisebb a magyarok számának csökkenése (6,6 %), ugyanakkor Bánságban (28,4 %) és Dél-Erdélyben (27,1 %) volt a legjelentősebb a fogyatkozás. A szórványban majdnem egyharmaddal apadt a magyarok száma, „tízből három személy fogyott el” – emelte ki Barna Gergő. A településtípusok szerinti megosztásból jól kivehető volt, hogy egyre inkább nő azoknak az aránya, akik községben élnek, és csökken a városon élők száma. A magyar népesség több mint fele él községben. „A magyaroknak az abszolút többsége olyan településeken él, ahol a magyarok többségben vannak. Az erdélyi magyarok közül 38 százalékuk él Székelyföldön” – hangzott el az előadás során.
„A 2011-es népszámlálás volt a modern kori Románia történelmében az első olyan alkalom, amikor a román nemzetiségűeknek az aránya csökkent az országban” – hangsúlyozta Kiss Tamás szociológus.
Míg a románok és a magyarok aránya 13 százalékkal csökkent, addig a cigány közösség 15 százalékkal növekedett az elmúlt tíz év során. A 2002-es népszámlálás alkalmával 520 000 ember vallotta magát cigánynak, ám a szakértők és a roma szervezetek szerint számuk 1,8-2 millióra tehető. Érdekessége a 2011-es népszámlálásnak, hogy Hargita megyében 5422-en vallották magukat cigány nemzetiségűnek, Kovászna megyében 8238-an, míg Maros megyében 46 637-en – világított rá Kiss Tamás.
Iochom Zsolt
Barna Gergő és Kiss Tamás aNemzeti Kisebbségkutató Intézet /Kolozsvár/ munkatársai
Székelyhon.ro,

Cserbenhagyja Romániát a Dacia?
Pitești-ről áthelyezi összeszerelő üzemét a Dacia gépkocsigyár Észak-Afrikába – jelentette ki Traian Băsescu államfő, aki szerint a francia Renault már készül az áttelepítésre.
Az államfő egy kolozsvári regionális televízió egyik műsorában elmondta: Románia számos beruházást elveszít, ha nem fejezi be a IV. európai közlekedési folyosó nyomvonalán haladó dél-erdélyi autópálya építését. „Biztos, hogy el fogjuk veszíteni a Dacia pitești-i összeszerelő üzemét, mert Tangerben már megvannak a romániai kapacitás átvételéhez szükséges feltételek. Elkezdődött már ugyanis a marokkói Dacia-üzem kapacitásának bővítése” – mondta Băsescu.
Szabadság (Kolozsvár),

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (6.)
Besenyők A besenyők Európa keleti határán a 9. században tűnnek fel. A honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarokkal két nagy háborút vívnak. Az első besenyő csoportok a kavarokkal együtt (850 táján) csatlakoznak a magyarokhoz.
A 10. században több magyar–besenyő katonai szövetség alakul ki. Egy nagyobb csoportjuk Taksony fejedelem idején telepedik le a Kárpát-medencében. E besenyő nemzetség (törzs) vezetője – Anonymus tudósítása szerint – Tonuzoba volt. A 11. század derekán nagyszámú besenyő harcol I. András király seregében is.
A besenyő–magyar együttműködés nem mindig felhőtlen, a keleti határok, Moldva irányából gyakran törnek be Erdélybe, Magyarországra. A besenyők hatalmát végül az úzok és a kunok számolják fel. Egy részüket II. István király 1122 táján fogadja be, telepíti le. A legjelentősebb besenyő telepek Fejér és Tolna megyében létesülnek. De megtaláljuk őket Csanád megyében, Dél- és Délkelet-Erdélyben is. Saját ispánjuk alatt önkormányzattal, autonómiával rendelkeznek, ennek fejében tartoznak katonáskodni. A csanádi besenyők még 1495-ben (is) rendelkeznek besenyő szabadságjoggal. Kunok A kunok olyan török nyelvű nép, amely eredetileg nomád törzsekben él Pekingtől északra, Szibériában. 1000 táján a Volga körül, 1070-ben már az Al-Dunáig húzódó térségben laknak. A 11. század közepétől – két évszázadon keresztül – az Ural folyó és az Al-Duna közti térség urai. Az oroszok polovecnek nevezik őket. Gyakran veszélyeztetik az orosz államok, Bizánc és Magyarország biztonságát. 1223-ban az oroszokkal együtt harcolnak a Kalka folyó melletti csatában. Bár a tatárok visszavonulnak Ázsiába, de a tőlük való félelem miatt egy részük letelepedik Magyarország területére. 1227-ben az egyik kun fejedelem felveszi a kereszténységet, elismeri a magyar király fennhatóságát. Ekkor hozzák létre a milkói római katolikus püspökséget. Béla herceg a mai Olténia területén szervezi meg a Szörényi Bánságot. Később a Balkán-félszigetről érkező vlachokat (románokat) államba szervező – Havaselve és Moldva területén élő – kunok elismerik a magyar királyt hűbéruruknak, vazallusok lesznek. A magyar király felveszi a Kunország királya címet. Kötöny, a kunok főfejedelme 1239-ben egész népével együtt áttér a kereszténységre, majd a Duna és a Tisza közötti térségben telepedik le. Azonban a nomád életmódú kunok és a földművelő magyarok között ellentét alakul ki, a kunok fellázadnak, és kivonulnak az országból. Visszatelepítésükre 1243-ban kerül sor, amikor őket lovas íjászként betagolják a magyar honvédelmi rendszerbe. A kunok hét nemzetségének társadalmi életét a nemzetségbírák irányítják, 1270-től a főhatóságuk a nádor lesz. 1279-ben kun törvénnyel szabályozzák a kun társadalom életét. A nemzetségi területekből székeknek nevezett közigazgatási egységeket szerveznek, amelyek a 15. századig működnek. Szabó István Mihály lélekszámukat a letelepítéskor százezer főre teszi. „Észak-Magyarországra betelepült csoportjaik a palócok (a kunok szláv neve a »polovec« volt, ebből lett a palóc) elődei voltak.” Ma a Nógrád-medencében és az Ipoly mentén palócként ismerik őket. A kiskunok a Duna–Tisza közén, Szeged és Budapest térségében élnek, míg a nagykunok a Közép-Tisza és a Hortobágy régióban. Ma a magyarság legöntudatosabb magyar közösségeihez tartoznak. Benkő Mihály a kunokról írja, hogy „magukat kunnak nevezik, antropológiai vonásaik türk jellegűek”, őrzik a kun hagyományokat.
Jászok A kunokkal jönnek az iráni eredetű alánok, jászok is, majd 1283-ban a Balkán-félszigetről egy újabb csoportjuk jelenik meg. A jászok a mai Kazahsztán déli térségéből, s Karatau-hegység vidékéről jövő iráni gyökerű népcsoport. Európába a részben rokon alánokkal kerülnek. A mai Jászság területe a Zagyva és a Tarna folyó mentén, Szolnok megyében található. A jászok a 14–15. században mint testőrök és lovas íjászok teljesítenek szolgálatot. A kunok és a jászok még a 16. században is beszélik a nyelvüket. A későbbi színes magyar nyelvük nem igazolja azt, hogy ők mindig magyarok voltak.
Blakok A blak olyan türk, ótörök népcsoport, amely a honfoglalás előtt a székelyek szomszédságában élt. Kézai Simon a Bihar vidékén élőkről úgy tudja, hogy összekeveredve élnek a székelyekkel. A székelyek és a blakok a magyarokkal közösen hódítják meg Pannóniát, és együtt telepednek le a határhegyekben, hasonló katonai feladatkört töltenek be, és nyelvileg is együtt magyarosodnak el. A blakokat nem szabad összekeverni a 13. században a Balkánról érkező vlachokkal. Két teljesen külön népről van szó. Azok, akik a székelyeket megtanítják a ma is ismert híres rovásírásra, melynek 37 betűjeléből 21 ótörök, nem a Balkán-félszigetről érkező vlachok, románok. Pais Dezső megállapítása szerint a blak népnév türk eredetű, jelentése rész, töredék. Rásonyi László turkológus az onogur–bolgárok közt élő karluk törzs utódainak tartja őket.
(folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Erdélyt képviselve
Erdélyi körútja során csütörtökön este Székelyudvarhelyen is nyílt fórumot tartott Tőkés László európai parlamenti képviselő, Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke, valamint Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke kíséretében.
Az udvarhelyiek nagy érdeklődéssel fogadták a Küküllő Szállodában tartott rendezvényt: a jelenlévőket Nagy Pál, az EMNT udvarhelyi szervezetének elnöke köszöntötte, Szilágyi Zsoltnak adva át a szó, aki fontosnak tartotta kiemelni: az erdélyi magyarság nem pazarolhatja idejét ámításokra és szédítésekre, nagyon világosan kell haladnia az autonómia útján.
Tőkés László kifejtette: 25 évvel Temesvár után úgy látja, nem igaz, hogy csak események történtek 1989-ben. „Felkelés volt az, melyet eltérítettek. Sajnos az RMDSZ vezérkara – és itt nem a szavazóikra gondolok – kiveszi részét a múlt visszarendezéséből. Nem sikerült megbuktatni azokat, akik a múltat éltetik, és a magyarokat így visszahúzzák” – magyarázta. Szomorúnak nevezte, hogy ma már nem találni egy RMDSZ-es képviselőt vagy szenátort, aki hajlandó lenne felvállalni az autonómia ügyét és a román parlament elé terjeszteni az EMNP és SZNT autonómiatervezetét. Tőkés továbbá élesen bírálta a Magyar Polgári Pártot is, amely az RMDSZ melletti szavazásra buzdítja a magyarokat, miközben magyarellenesnek nevezik a Néppártot.
Az autonómiacsomag apropóján elmondta: Székelyföldnek nemcsak magára, hanem Dél-Erdélyre és Partiumra is kell gondolnia, hisz a magyarság erősebb, ha együtt gondolkodik és cselekszik. „Orbán Viktor a nemzeti lista révén megteremtette a magyar összefogást. Fáj, hogy vasárnap nem kérhetem az erdélyi magyarok szavazatát, de akkor is Erdélyt képviselem, ha magyarországi szavazatokkal jutok be az Európai Parlamentbe” – jelentette ki.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

Német és olasz levéltárak iratai bizonyíthatnák be Wass Albert ártatlanságát
A román hatóságok újabb Wass Albert-allergája miatt pert indít az EMNT, és az EMNP, ugyanis a Csíksomlyói búcsú idején a könyvárusoktól a rendőrség összegyűjtötte az író műveit, a Romániában bejegyzett Mentor Kiadó könyveit, pár nappal később pedig a rendőrség elvitte egy szovátai magánterületről a házigazda által felállított Wass Albert-szobrot is.
A történtek mindkét esetben hatósági túlkapásnak minősülnek, mondta Kincses Előd, aki hat évvel ezelőtt Wass Albert fiának a megbízásából perújrafelvétel révén próbálta bebizonyítani, hogy Wass Albertet 1946-ban a kolozsvári népbíróság koholt vádak alapján ítélte halálra, mint háborús bűnöst. A perújrafelvételt elutasították, pedig nincs bizonyíték Wass Albert bűnösségére vonatkozóan.
Kincses Előd ügyvéd Erdei Edit Zsuzsannának nyilatkozott.
A jogász szerint a könyvek esetében túlkapásról van szó, hiszen Wass Albert könyvei nem szerepelnek tiltólistán, szabadon árusíthatók. A szoborral kapcsolatosan pedig Kincses azt mondta: mindaddig, amíg nem született egy bírósági ítélet, hogy azt a szobrot el kell távolítani, a rendőrségnek nem lett volna joga egy ilyen lépés megtételére.
Wass Albert háborús bűnösségéről, pedig Kincses Előd, aki ismeri a peranyagot, kijelentette, hogy a népbírósági ítéletek nem jogállami körülmények között születtek. Wass Albert bűnösségével kapcsolatosan semmilyen bizonyíték nincs – tette hozzá az ügyvéd.
Kincses Előd azt is elmondta, hogy ezelőtt hat évvel a pitestii katonai levéltárból sikerült olyan katonai dokumentumokat előbányászni, amelyek a Wass Albert ártatlanságát igazolták, de ezeket a bizonyítékokat a kolozsvári táblabíróság nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy Wass Alberttel szemben az ítéletet megváltoztassa és felmentse.
Arról, hogy milyen esély van Wass Albert ártatlanságának bebizonyítására, az ügyvéd kifejtette: a németországi, és az olaszországi levéltárakban meg kellene találni azt a jelentést, amit a német-olasz vegyes bizottság állított össze, amely a Bécsi-döntést követően az Észak-erdélyi románellenes, illetve a Dél-erdélyi magyarellenes atrocitásokat kivizsgálta, mert ebből a jelentésből minden bizonnyal kiderülne, hogy Wass Albertnek semmi köze nem volt a magyar hadsereg által elkövetett atrocitásokhoz.
Kossuth Rádió. Erdély.ma

Borboly Csaba: ÓRIÁSI HIBA. Ideje van a közéleti önvizsgálatnak

Történelmi változások –„elnyomás”-elméletek
A Kárpát-medencében óriási múltja van az „elnyomás”-elméletnek. A magyar honfoglalás után létrejövő s az egész medencét magában foglaló állam etnikailag uralkodó jellege ugyanis magyar volt, s így a részben itt talált (szlovák, tót), részben később bevándorolt népek (németek, románok, oláhok, szerbek, rácok és rutének, ruszinok) már korán szembesültek azzal, hogy – mindenféle újkori nacionalizmus nélkül is – előnyös a zömében magyar etnikumú, államalkotó nemességhez alkalmazkodni, asszimilálódni.
Tehát nem az „elnyomás”, hanem az emelkedni akarás asszimilált. Nagyrészt később is! (Mellékesen az elnyomáselméleteket térségünkre nézve leginkább olyan népek és történészeik gyártották és forgalmazzák, amelyeknek s akiknek 1920 után módjuk lett volna a gyakorlatban „bemutatni” a „nem elnyomásos” világot. Nem tették. A másik csoportot a nyugati gyarmatosító népek elszántan „demokrata” képviselői jelentették, akik saját hazájuk elnyomó politikáját – érdekes módon – alig vették észre. Vagy a párizsi magyarellenes sajtót nagy pénzekkel támogató oroszok, akik ugye közismertek voltak „szabadságos gyakorlatukról”. A zsidóknak vagy csángóknak jogokat nem adó román politikát már szinte kár említeni.)
Az elnyomáselmélet legnagyobb hibája az, hogy visszavetít újkori eszméket és gyakorlatokat, s így a magyart olyan népnek láttatja, amelyik már akkor feltalálta a nacionalizmust, amikor másoknak arról fogalmuk sem volt. Sőt, olyan államigazgatást is feltételez, amely a XVIII. századig térségünkben nincs.
A Magyar Királyságban pedig etnikailag és kulturálisan csaknem spontán történetiséggel alakultak a viszonyok, leszámítva a háborús pusztításokat. A premodern korban csupán a vallás volt politikum. Sőt, nálunk még az is csak mérsékelten, hiszen az ortodoxiát sohasem semmisítették meg, s a zsidóság is (néha az iszlám is) viszonylag békében élt.
De nézzük konkrétabban az elnyomásvádakat. Ezek közül a csak nagyon későn nemzetté alakuló felföldi szlávság/szlovákság vádjai voltak mindig a leghangosabbak. Az ő különös etnicitástörténetük azzal függ össze, hogy mindig egy multietnikus térben éltek úgy, hogy az állami-hatalmi pozíciókat sohasem ők dominálták. 1920 előtt a nagymorva birodalmat is ezért próbálták szlovák előzménnyé tenni – sikertelenül.
Ugyanis néppé/nemzetté őket valójában a magyar állam a többi szlávtól „elszigetelő” léte teszi majd! A felföldi magyar eredetű nemesség jó része – birtokosi és lakóhelyi minőségében – ugyan az idők során többnyire gyakorlatias szinten ismerte a helyi szláv dialektust, de magát magyarnak/hungarusnak tartotta, és nem gondolkodott egy szláv entitásban. A szlávok pedig „alkalmazkodtak”. Felföldi magyar–szláv összefüggésben – miután mindkét csoport a nyugati egyházakhoz tartozott – vallásilag sem volt állami jellegű megkülönböztetés. Mindvégig, a polgári korszakig arról volt szó, hogy a magyar etnikai jelleg presztízsben felülmúlta a szlávot, a szlávság területileg/nyelvileg is töredezett volt – nem lévén sem hagyománybeli, sem állami, sem kulturális egységes hagyománybázisa (...)
Nem kérdéses persze, hogy a szlovákság jelentős hátránnyal kezdte a polgári átalakulást, de ez a hátrány jórészt szerves, történelmileg alakult állapot volt, s nem a „magyar politikai elnyomás” következménye. Ha egy nép elitje igen nagy mértékben egy másikba olvad társadalmi emelkedési okokból, az elit nélkül maradt tömeg eltűnése is csupán idő kérdése. De a történelmet visszafelé konstruálni ilyen esetben sem szabad.
Egészen más a románság ügye Magyarországon. A valóságos történelmi helyzet elemzéséhez el kell tekintenünk a dákoromán elmélettől (lassan ezt a román történészek egy része sem tartja értelmes kiindulópontnak!). A románságnak a Magyar Királyságban játszott történelmi szerepét alapvetően az határozta meg, hogy későn érkező, csaknem teljesen csonka társadalom volt. Egy már „kész” feudális társadalomban (kápolnai unió: magyar, székely, szász „nemzetek”) a lakatlan és kipusztult népességű területekre érkező románság bevándoroltató vezető rétege, a kenézek szinte mind beolvadtak a magyar nemességbe (a dél-erdélyi magyar nemesek mintegy 40 százaléka vlach-oláh eredetű volt!) A románság történelmileg hátrányos helyzetét fokozta ortodox vallása, amely később persze előnyére vált a polgári korszakban, amikor az egy nemzeti, autonóm egyházat biztosított számukra. A történelmi magyar és szász népesség pusztulása után Erdélyben többségre jutó románságot sem kellett „elnyomni”, mert mind papsága, mind az értelmisége – egészen a görög katolikus unióig – nem nyugat-európai jellegű volt, s ezért nem játszhatott politikai szerepet. Nem véletlen, hogy az említett dákoromán elméletnek nincs reális történelmi valósága. A románság „elnyomási élménye” is egy történelmileg kialakult hátrányos helyzet, amely nem valamiféle tudatos magyar politika következménye, hanem olyan szituáció, amely a polgári korszakban egy liberális, tehát nem beavatkozó kormánypolitika idején vádaskodásra adott alapot. Hiszen az oláhokat letelepítő magyar nemeseket éppen hogy magyar oldalról lehetne számon kérni.
A korabeli román városi lakosság igen alacsony száma sem a magyar politika következménye, annál kevésbé, mivel az állami politikát a dinasztikus Habsburg-politika szabta meg. Az ortodox és a görög katolikus analfabéta arányszámot sem a magyar „elnyomás” okozta. A régi magyar vagy német iskolákat társadalmi áldozaTőkészség tartotta fenn. Lehetne a példákat szaporítani. Legjellemzőbb az, hogy a románság körében volt a legalacsonyabb az államnyelv tudása is, s így a közigazgatás képviselői tanulták meg a román nyelvet. Hol itt az elnyomás?
Miféle „elnyomásról” lehet szó ott, ahol, miként 1784-ben (Horia–Cloşca-felkelés) vagy 1848–49-ben az osztrák (Habsburg) államhatalom a magyarokkal szemben a román lázadókat támogatta? A történelmileg kialakult társadalmi-kulturális hátrányok „ledolgozásának” támogatását számon kérni egy be nem avatkozó nemzeti liberális magyar államon egyszerűen nevetséges, főleg akkor, amikor az impériumváltás utáni utódállami kormányok nemzetközileg vállalt kötelezettségeiket sem teljesítették. (folytatjuk) Tőkéczki László
Hitel, 2014. augusztus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kész tervvel építeni házat, autonómiát – Beszélgetés Potápi Árpáddal
„Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence” – beszélgetés Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral. 
Feltételezem, államtitkári kinevezéséhez nagyban hozzájárult, hogy országgyűlési képviselőként sokat foglalkozott a külhoni magyarság ügyeivel, ugyanakkor négy éven keresztül vezette a nemzeti összetartozás bizottságát. Milyen mértékben határozta meg érdeklődési körét, pályáját bukovinai székely származása?
– Családom valóban bukovinai székely, és mindjárt hadd hívjam fel a figyelmet a székely szóra. Hiszen a székelyföldi székelyek is, de mi aztán különösen érzékenyek vagyunk arra, hogy ne csángózzanak le bennünket. Mindemellett persze nem bántva a csángókat, akiket rendkívül tisztelek és becsülök, de ez számunkra hagyományos kérdés. Nagyszüleimet az egész népcsoporttal együtt 1941-ben telepítették át Magyarországra, ahonnan 1944–45-ben, a határok változásával átmenekültek az anyaország mai területére.
Potápi Árpád János
1967. március 28-án született a Tolna megyei Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a helyi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, 1994-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán diplomázott. 1993-ig tanárként dolgozott, ekkor bekapcsolódott a politikai életbe.
1998 óta országgyűlési képviselő, első mandátumát egyéniben szerezte meg lakóhelyén, tagja volt az Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok, valamint emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságainak; 2010-től a parlament nemzetiösszetartozás-bizottságát vezette. Idén júniustól a Miniszterelnökség államtitkára, hatásköre a nemzetpolitikára terjed ki Semjén Zsolt tárca nélküli miniszter irányítása alatt. 2002-től Bonyhád város polgármesteri tisztségét is betöltötte, amelyről idén júliusban államtitkári kinevezése miatt lemondott.
Itt először Bácskába kerültek, majd a Dunántúlon, Bonyhád központtal jöttek létre a székely települések. Egyébként az idei év lényeges évfordulónak számít a mi szempontunkból, mert az erőszakos sorozást megtagadó székelyek elleni megtorlásként éppen 250 évvel ezelőtt történt a madéfalvi vérengzés, és kezdődött el ennek a kicsiny népcsoportnak a története, amelynek én is a tagja vagyok.
Megjegyezném azt is, hogy a Székelyföld után a mi vidékünkön él egy tömbben a legtöbb, mintegy húszezer székely a világon. Mindez mondhatni predesztinált engem erre a munkára, ebbe nőttem bele, ezeket a dolgokat hallottam otthon, nem is lehetett más a neveltetésem, az sem véletlen, hogy magyar–történelem szakos tanár lettem.
Országgyűlési képviselői, továbbá tizenkét éves bonyhádi polgármesteri tevékenységemmel párhuzamosan tizenhárom éven keresztül, 1998 és 2011 között vezettem az 1989-ben létrejött Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét. A szervezet nemcsak a Magyarországon élő bukovinai székelységet fogja össze, hanem az Al-Duna mellé, a Vajdaságba, valamint a Dél-Erdélybe, Déva környékére települt közösségeket is, akik szintén hozzánk kapcsolódnak.
Többek között ennek a történelmi háttérnek köszönhetően lettem 2010-ben a nemzeti összetartozás bizottságának az elnöke. De nemcsak ez volt meghatározó számomra, hanem például a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor hangulata, az ott megfogalmazott célok, vagy éppen Németh Zsoltnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének politikai szerepvállalása is, amely gondolatiságban is efelé vitt. A Tusványos véleményem szerint az egyik legfontosabb szabadegyetem a nemzetpolitikában, amely nemcsak a kérdéseikkel előrukkoló, észrevételeiket megfogalmazó táborlakóknak hasznos, hanem számunkra is, akik a mai politikát irányíthatjuk Magyarországon.
– Nemzetpolitikai téren az Orbán Viktor vezette előző két kormány nevéhez olyan megvalósítások fűződnek, mint például a kedvezménytörvény, a könnyített honosítás, az alaptörvény módosítása vagy a szavazati jog megadása. Melyek lesznek a következő ciklus kihívásai?
– Ezek a jogszabályok, intézkedések mind szimbolikus, ugyanakkor kézzelfogható dolgok. De nem árt megjegyezni azt sem, hogy a mostani egy olyan történelmi pillanat, amely lehetőséget teremt arra is, hogy esetleg a következő huszonöt esztendő céljait is megfogalmazzuk. Nehéz lenne megmondani, hogy melyek lehetnek ezek, mert sokszor egy héttel előre is nehéz gondolkodni, de ha az ember ki tudja szakítani magát egy kicsit a mindennapokból, akkor ezeket is le lehet szögezni. Ilyen lehet például, hogy meg kell őrizni a békét, a biztonságot a Kárpát-medencében, Közép-Európában.
Ezt a térséget először délről fenyegette háborús konfliktus, most pedig keletről. Ami nem esik olyan távol tőlünk, hiszen ha Amerikából vagy Ázsiából szemléljük az ukrajnai konfliktust, akkor csak gombostűnyi különbség van a földrajzi térségek között. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a következő nemzedék is úgy nőjön fel, hogy térségünket nem érte el háborús konfliktus, sőt arról tudjunk beszélni, hogy ezek egész Európában megszűnjenek. Nagyon sokat beszéltünk, beszélünk az autonómiáról az elmúlt 25 évben.
Milyen jó lenne, ha negyed évszázad múlva már a több éve létező autonómiák működését tudnánk kritizálni! Hogy miért nem működnek jól a Kárpát-medencei magyar autonómiák a Székelyföldön, Partiumban, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken. Hatalmas előrelépés lenne ahhoz képest, hogy most arról beszélünk, miként kellene megvalósítani. Sokan kérdezik, hogy lesz-e e téren előrelépés. Szerintem lesz, hiszen huszonöt évvel ezelőtt erről beszélni sem lehetett, most pedig a közbeszéd tárgyává, részévé tettük mindenhol, ahol magyarok és más nemzetek élnek együtt.
Igaz, hogy a román pártok közül a kommunistáktól kezdve a nemzeti radikálisokig mindenki ellenzi az önrendelkezést, de előrelépés, hogy erről már a bukaresti parlamentben, a kormányban napi szinten lehet beszélni. Megtörténhet, hogy bekövetkezik egy olyan lélektani pillanat, amikor az inga átlendül, és a többségiek belátják, hogy az autonómia semmiféle veszéllyel nem fenyegeti Romániát, sőt előnyt jelent az egész ország számára. Elvégre az ország fennmaradása, jövője szempontjából nagyon fontos, hogy valamennyi lakosa hazájaként tekintsen rá, és büszke legyen arra, hogy önmagát megvalósítva, magyarként, egy magyar autonómiában román állampolgárként is élhet.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a következő négy évben Budapest odahasson, hogy valós párbeszéd induljon be a román hatóságokkal, a bukaresti kormánnyal az autonómiatörekvésekről? Ma ugyanis ez a párbeszéd igen egyoldalú: a közösség és politikai-társadalmi szervezetei által megfogalmazott igényre rendszerint az a válasz, hogy nem lehet.
– Látok erre lehetőséget. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi lesz az a történelmi pillanat, ami lehetőséget teremt számunkra az autonómia megvalósítására. Valahogy úgy kell készen állnunk minden tervvel, mint amikor házat építünk: van ugyan valamennyi pénzünk, de a befejezésre nem futja, viszont nem tudhatjuk, mikor adódik olyan lehetőség – akár pályázat formájában –, hogy pár hónapon belül elkészülhet a ház.
A politika ugyanilyen: nem tudjuk, mikor adódik kézzelfogható lehetőség valósággá alakítani a tervet, de készen kell állni rá. A magyar pártoknak, szervezeteknek pedig egyöntetűen ugyanazt, a magyarságot kell képviselőniük, emellett maguk mögé kell állítaniuk a többségi nemzetet is, és akkor már csak a román politika van hátra. Ne feledjük, a politikai szerencse forgandó, bármikor előállhat olyan helyzet, amikor belátják, hogy az ő érdekük is az autonómia biztosítása.
– Most, hogy még inkább rálátása van a nemzetpolitika alakítására, Ön szerint milyen további intézkedések szükségesek e téren közvetlenül a következő négy évet felölelő kormányzati ciklusban?
– Úgy gondolom, hogy jól megteremtettük a nemzetpolitika tör­vényi alapjait, így ezek már a gyakorlatban is kifejtik hatásukat. Szerintem egyre inkább olyan dolgok irányába kell elfordulni, amelyek látszólag kevésbé jelentősek, viszont ugyanannyira fontosak. Egyértelműen a kis szervezetek, az emberek, másrészt pedig a gazdaságpolitika irányába kell mozdulni. Erősíteni kell az erdélyi, Kárpát-medencei magyar gazdasági vállalkozások, cégek között szőtt hálót, olyan pályázási és egyéb jellegű feltételeket teremteni, amelynek köszönhetően pénzügyi lehetőséget is teremteni tudunk a támogatásban.
Bár ragyogó nemzetpolitikai megvalósításaink voltak az elmúlt időszakban, be kell látnunk, hogy fiatalok tízezrei vándoroltak el a Kárpát-medence valamennyi vidékéről a jobb boldogulás reményében, és nekünk ezt a folyamatot meg kell állítanunk, sőt a visszályára kell fordítanunk. Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Ezt kell minden eszközzel támogatnunk. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémára
Az alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni.
Jogtörténeti és nemzetközi helyzet
Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt.
Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért.
Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.)
Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.”
A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni.
A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat
Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból.
Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is.
A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni.
Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék.
Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.)
A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni.
Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén
Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt.
Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk.
(Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.)
Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál.
Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazság­ügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.)
Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra.
1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg.
2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne.
Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni.
Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz.
Rozsnyai Sándor
A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja
Krónika (Kolozsvár)

Nyelv és Tudomány
Magyar aranykor Moldvában
A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni!
Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is.
14. század: a moldvai megtelepedés
A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron.
A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken.
Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték.
15. század: az aranykor
A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is.
A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték.
A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb.
A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány.
A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót.
16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés
A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el.
A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt.
Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát.
A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal.
A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is.
A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság.
Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén.
Sötét felhők
Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor.
A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket.
A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát.
Sándor Klára
Irodalom
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II.
Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban

A jelenné tett múltból előre tekintve tervezhetjük jövőnket
Kastélylátogatás Erdőszentgyörgyön
– Ez a kastély és Erdőszentgyörgy fontos helyen áll az erdélyi magyar kultúrában. Sokan ellátogatnak majd ide, és ez a helyi közösség döntéseinek is köszönhető. Olyan magyar emberként jöttem ma ide, aki hisz abban, hogy csupán a jelenné tett múltból a jövő felé tekintve tervezhetjük jövőnket – mondta pénteken Erdőszentgyörgyön Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és államelnökjelöltje a Művelődésügyi Minisztérium alapjaiból tárcavezetői mandátuma idején helyreállított Rhédey-kastélyban, ahol a helyi közösséggel találkozott.
Az elnök szerint az erdőszentgyörgyiek jó polgármestert, erős tanácsot választottak, amihez hozzátették a rendelkezésükre álló eszköztárat megyei és országos szinten. Ezt és más hasonló terveiket azonban azért tudták megvalósítani, mert "mellettünk állt a közösség, ott voltak önök, erdélyi magyarok – székelyföldiek, bánságiak, partiumiak, közép- és dél-erdélyiek –, akik huszonöt esztendőn át kitartottak a mellett a szövetség mellett, amelyet a kommunizmus bukása után hoztunk létre" – mondta egyebek között Kelemen Hunor.
A továbbiakban arról beszélt, hogy kötelességünk meggyőzni a románokat, hogy az autonómiával "semmit sem akarunk elvenni Romániától; hozzá akarunk tenni, hogy legyen társadalmi stabilitás. Ahhoz, hogy tiszteljék Romániát, rendezni kell a román–magyar viszonyt úgy, hogy az erdélyi magyarok legyenek elégedettek, de egyetlen román ember se legyen vesztes". A legnagyobb problémának a bizalom hiányát nevezte, és kijelentette: amíg nincs bizalom a társadalmon belül, nem lehet az ország sikeres. Ezt üzeni a kampányban, mondta, hozzátéve, hogy nem csodát, tisztességes képviselőetet ígér.
Borbély László politikai alelnök szerint a tizennégy államelnökjelölt közül Kelemen Hunor lenne a leghatékonyabb, amit az is bizonyít, hogy ő az egyetlen, aki ellenjelöltjeit nem támadja, minden lehetőséget megragad, hogy elmondja, miként képzeli el az ország vezetését a következő években. Kijelentette: a romániai magyar közösség akkor tud erős lenni, ha felmutatja összefogása erejét, illetve azt, hogy itt egy több mint egymilliós közösség közös akaratáról van szó.
Kelemen Márton, a megyei tanács alelnöke elmondta, hogy a hétfői (sz.m. mai) rendkívüli tanácsülésen jóváhagynak egy összeget a bözödi út közbeszerzési munkálataira, így hamarosan el lehet kezdeni a felújítást.
"Nemcsak Erdőszentgyörgyben, a térségben gondolkozunk"
Csibi Attila polgármester a Népújság kérdésére elmondta, azért jött a szövetségi elnök Erdőszentgyörgyre, mert jelentős beruházást sikerült megvalósítaniuk, 14 utcának a teljes rehabilitációját, aszfaltréteggel, sáncokkal, járdákkal, ezt szerették volna átadni, de a rossz idő megakadályozta. Emellett azért is, mert művelődési miniszterként Kelemen Hunor nagyon sokat segített a Rhédey-kastély felújításában.
– Számunkra nagyon fontos, hogy érezzük, támogatnak, foglalkoznak a problémáinkkal, ha tudjuk, hogy egy politikus, aki Bukarestben van, eljön hozzánk is. A Rhédey-kastély még jelenleg is restaurálás alatt van, aminek lassan a vége felé járunk. Ami a kastély használatát illeti, főképp a turizmust célozzuk meg, lesz itt egy turisztikai információs iroda, amit remélhetőleg már az idén megnyitunk, szeretnénk kiállítótermeket is berendezni a kastélyban, konferenciákat, polgári esküvőket lehet itt tartani, gyönyörű pincénk van a kastély alatt, borpincét tervezünk, ami szintén turisztikai látványosság lesz majd. Ezenkívül a teljes kastélyparkot szeretnénk visszaállítani olyanná, amilyen volt a Rhédeyek idején.
Ez a legerősebb vonzereje Erdőszentgyörgynek, itt született Rhédey Claudia, akit közvetlen rokoni szálak fűztek a jelenlegi angol királyi családhoz, erre lehet építeni turizmust. Emellett ott van Bözöd, egyik bázisa a szalmafonásnak, amely egyre ritkább nálunk is, vagy Bözödújfalu, amelyről azt lehet mondani, hogy zarándokhellyé vált. Ezzel is elkezdtünk foglalkozni, úgy szeretnénk összerakni turisztikai programunkat, hogy ne csak átszaladjanak Erdőszentgyörgyön, szállást is tudjunk kínálni. Ebben nagyon sok környékbeli település bekapcsolódhatna. Például Székelyvécke, Kőrispatak, Makfalva, olyan települések, amelyekkel meg szeretnénk mutatni a turistáknak, hogy hogyan élnek az emberek itt nálunk. Nemcsak Erdőszentgyörgyben, hanem a térségben gondolkozunk, és a kistérségi társuláson keresztül tudjuk ezt a leginkább megvalósítani.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Történetek elhurcoltakról és kivégzésekről
A 20. század viharait túlélő kisemberek történetein keresztül mutatja be több könyvében is Benkő Levente történész-újságíró a második világháborút követő zavaros esztendők históriáját. A kényszermunkára, a malenkij robotra elhurcolt erdélyi magyarok tragédiájáról és a közös történelemszemlélet esélyeiről beszélgettünk.
– Mit tudunk 70 év távlatából a Szovjetunióba elhurcolt mintegy hétszázezer magyar civil- és hadifogoly sorsáról?
– Nincs elegendő mértékben feltárva ez a történelmi időszak. Az 1989-es fordulatig tabutéma volt: családon belül meséltek róla a hozzátartozók, a túlélők, de a nyilvánosság előtt szóba sem jöhetett. Félévszázados lemaradást kell tehát pótolni és az idő ellenünk dolgozik, mert a rendszerváltás óta eltelt 25 évben nagyon sok túlélő és tanú halt meg. A levéltári forrásokat menet közben is lehet pótolni, de most az a legfontosabb, hogy az élő történelmet rögzítsük, szóra bírjuk a Gulágot megjárt embereket. Szerencsére egyre több magyar történész foglalkozik a témával, így, bár az útnak csak az elején járunk, a hatalmas lemaradás bepótolható.
– Tudjuk, hogy az 1944. augusztus 23-i román átállást követően hadjárat indult az ország területén élő magyar és német kisebbség ellen Dél-Erdélyben, majd a román és szovjet csapatok benyomulása után Észak-Erdélyben is. Szovjet stratégia volt az erdélyi magyarsággal történő leszámolás?
– Molotov szovjet külügyi népbiztos már 1943-ban kijelentette, hogy „a magyarokat meg kell büntetni”, ettől függetlenül 1944 őszén nem ők kezdték el a romániai magyar és a német kisebbség internálását. Az első intézkedéseket Bukarestben az augusztus 23-i átállás és a szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti egyezmény megkötése közötti bő három hétben a román hatóságok hozták. A szeptember derekán aláírt egyezmény értelmében a szovjetek azt kérték, hogy a Románia területén található magyar és német állampolgárságú embereket internálni kell; ezzel szemben a román hatóságok az egyezményt úgy értelmezték, hogy az intézkedés az ország területén élő minden magyar és német nemzetiségű személyre vonatkozik. Összemosták az állampolgárságot a nemzetiséggel, ezzel az érintettek körét Erdély teljes magyar és német lakosságára kiterjesztették, s ez bizony az etnikai tisztogatás ismérveit is magán viselte. Voltak kivételek: a baloldali pártok közbenjárására sikerült megakadályozni a baloldali értelmiségiek és munkások egy részének az elhurcolását, de ennek dacára olyan közéleti személyiségek is lágerbe kerültek, mint például Kacsó Sándor. Mai ismereteink szerint negyvenezer és hetvenezer közé tehető az elhurcolt civilek száma, létezik olyan forrás is, amelyik csak az elhurcolt németajkú erdélyiek számát hetvenezerre teszi. Az elhurcoltak egyharmada soha nem tért haza.
– Mit mondanak erről a mai orosz történészek?
– Egy jeles orosz történésszel, Alexej Motrevics professzorral volt alkalmam beszélgetni a kérdéskörről. Szerinte Erdélyből nem internáltak, hanem hadifoglyok érkeztek a Szovjetunióba. Az orosz történetírás azért ragaszkodik ehhez, mert a román hatóságok által az Erdélyben összegyűjtött és internált magyar és német civil lakosságot hadifogolyként vették át és „könyvelték el” a szovjet hatóságok, a szovjet levéltárak pedig ezt a nyilvántartást vitték tovább. A mai orosz történetírásban tartja magát az a téves beállítás, hogy az egykori Szovjetunió határain kívülről nem hurcoltak el civileket, csak fogságba esett katonákat.
– Benkő Levente történész nevét sokan a Maniu gárdisták székelyföldi öldökléseit bemutató, Szárazajtával foglalkozó, két kiadást is megért kötetéből ismerik. Mennyire számított ez tabutémának Erdélyben?
– 1989 előtt tabutémának számított, csak szűk családi körben beszélhettek róla. De a rendszerváltás után is váratott magára a nyilvánosságban. Jómagam több embernek is jeleztem, hogy Szárazajtával végre foglalkozni kell. A kilencvenes évek első felében újságíróként kezdtem gyűjtögetni az adatokat. Magnóval jártam a falut, de a környékre elszármazott szárazajtaiakat is megkerestem. Sokan örültek az érdeklődésnek, hogy 50 év után végre valaki őket is meghallgatja. A személyes visszaemlékezések mellett a korabeli magyar és román sajtó beszámolóit, cikkeit is felkutattam. Akkoriban nehezen lehetett levéltári forrásokhoz hozzájutni. A háromszéki csendőrlégió 1944 őszi iratcsomóját sokszori kérvényezés ellenére sem adták ki. Előbb azért, mert a megyei levéltár akkori vezetői szerint nem is készült semmiféle feljegyzés, később meg azért, mert az iratanyag feldolgozás alatt állt. Tizenöt évembe tellett, amíg hozzájutottam.
Az időközben felnőtt fiatal történésznemzedékek megérttették, hogy a levéltár nem titkok őrzője, hanem információs forrásként működik. Az igazi áttörést mégis a Szekuritáté volt irattárának a tanulmányozhatósága jelentette: a Maniu gárdisták székelyföldi mészárlásáról 12 dossziényi feljegyzéshez, kihallgatási és tanúvallomási jegyzőkönyvhöz, nyilvántartáshoz, dokumentumokhoz jutottam hozzá. Ez tette szükségessé a könyv második, bővített és javított kiadását.
– Mi vezetett el a székelyföldi öldöklésekhez?
– A magyar hadsereg és a magyar közigazgatás távozásával egyféle átmeneti, törvényen kívüli állapot alakult ki 1944 őszén Észak-Erdélyben. A magyar lakosság teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ekkor alakult meg Bukarestben a Iuliu Maniu önkéntes ezred hét osztaga, akik Észak-Erdély felszabadításáért akartak harcolni. Az eredeti szándék szerint a román reguláris hadsereg részeként vettek volna részt a bevetésekben, csakhogy a hadsereg nem igazán tudott mit kezdeni velük. Többségük végül beolvadt a román hadseregbe, a brassói zászlóalj parancsnoka, Gavrilă Olteanu azonban nem ezt az utat járta, hanem saját kezdeményezésre elindult Székelyföldre. Előbb a háromszéki Szárazajtán mészároltak, aztán átmentek a Csíki medencébe, majd Gyergyóba. A civil lakosság semmiféle ellenállásra nem rendezkedett be, magyar paramilitáris csoportok nem jöttek létre.
– Könyvében egyféle párhuzamot állít az ippi és az ördögkúti magyar atrocitásokkal. A kommunizmus évtizedeiben a román történészek folyamatosan ezt olvasták a magyar közösség fejére, míg a Maniu gárdisták mészárlását elhallgatták. Helytálló ez a párhuzam?
– Nem lehet meg nem történtté tenni egyik atrocitást sem. A rendszerváltás után magyar hadtörténész tárta fel teljes tárgyilagosságában a magyar katonaság által elkövetett szilágysági mészárlást. A Bécsi döntést követő napokban Nagyváradon összeült a magyar–román katonai vegyesbizottság, és rögzítette a román ki- és a magyar bevonulás részleteit. Az előírás szerint a román katonaság sem úttorlaszokat, sem fegyvereket nem hagyhatott hátra. De nem ez történt. A bevonuló magyar katonaság lőszert talált a margittai laktanyán. Az előírások ellenére ezt nem semmisítették meg helyben, hanem szekérre pakolták, és magukkal vitték. Ippen áthaladva, a rakományban egy gránát felrobbant, ami a magyar katonák között áldozatokat szedett. Akkor ki is vizsgálták az ügyet, csakhogy a Szilágynagyfaluban állomásozó magyar főhadnagyhoz merényletként jutott el a hír, ő pedig egy csapatnyi magyar katona részvételével pár napra rá vérfürdőt rendezett az ippi románság között, 157-en estek áldozatul, öregek, asszonyok és gyermekek is. Ördögkúton orvlövészek lőttek rá a magyar katonákra, válaszul pedig a bevonuló magyar katonaság sorozattüzet adott le a házakra, mintegy 80 civil halálát okozva. 1944 őszén, a román átállást követően a román sajtó jelentős része nagyon kemény magyarellenes hangulatot gerjesztett, amelybe a szilágysági tömegmészárlás megtorlásának a szándéka kinyilvánítottan is beletartozott, innen pedig egyenes út vezetett a székelyföldi öldöklésekhez. Alapvetően fontos azonban tudni: semmilyen elhurcolásért, atrocitásért soha nem egy nép a felelős, hanem azok a személyek, akik a történtekről döntöttek, és akik pontosan megnevezhetők.
– Ha a dáko–román kontinuitáselmélet területén nincs is áttörés, a jelenkor történetének román–magyar megítélésében közelednek-e az álláspontok?
– A 20. század eseményeit feldolgozó jelenkori történetírásban mindkét oldalon megvannak a kiegyensúlyozottság jelei. Elsősorban a fiatalabb történészek látják józanul a helyzeteket. Amikor román–magyar szembenállásról van szó, nem minden történész tud elfogulatlan lenni. De szerencsére vannak jövőbe mutató példák is. Illésfalvi Péter budapesti hadtörténész dolgozta fel nagyon jól dokumentáltan a magyarok által elkövetett észak-erdélyi vérengzések történetétet. Román részről elsőként Dumitru Şandru írt részletesen és jól dokumentáltan az 1944 őszén, a román hatóságok által tömegesen elhurcolt és internált magyar és német civil lakosságról. Míg a 2. világháború alatti és az azt követő román–magyar történések megosztják a történészeket, az 1956-os forradalom egy akolba tereli a két nép történetírását. Remek román nyelvű könyvek, tanulmányok jelentek meg 1956-ról. Le kéne őket fordítani magyarra, a mieinket pedig románra. A rendszerváltás előtti, illetve utáni évek igen hűvös állapotaihoz képest azért a jég kezd töredezni: sokan figyelnek a másikra, eljárunk egymás rendezvényeire.
Benkő Levente
Nagyajtán született 1961-ben, általános és középiskolai tanulmányait Ágostonfalván, majd Sepsiszentgyörgyön végezte. A rendszerváltás előtt a baróti székhelyű Köpeci Bányavállalatnál dolgozott. 1991 és 2003 között a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa. 2003–2009 között a kolozsvári Krónika munkatársa, 2009-től a Művelődés című folyóirat szerkesztője. 2006-ban a Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia kara történelem szakán diplomázott. Kötetei: Szárazajta (1995), Volt egyszer egy ’56 (1998), Fogolykönyv (1999), Hova mennek a bányászok? (1999), Muszáj volt élni valahogy (2001), Bűn volt a szó (2002), Székely golgota (2003), Magyar fogolysors a második világháborúban I–II. (Papp Annamáriával, 2007), Az őszinteség két napja (2007), Manók, emberek, fehérnépek (2012).
– Van-e esély olyan közös történelemszemléletre, amelyet mindkét fél elfogad?
– Abból kell kiindulni, hogy a magyar–román történelemnek sok olyan pillanata van, amelyik egyik oldalról pozitívum, a másik oldalról pedig negatívum. Nincs ezzel semmi gond. Ha közös munka születik például az 1944. augusztus 23-i román átállásról, akkor mindkét fél megírja a maga álláspontját, amelyek megférnek egymás mellett. Az 1920. június 4-i trianoni békeszerződést a magyar fél egyértelműen negatívumként éli meg, a román fél pozitívumként, de ezen nem is kell vitatkozni. Innen kell továbblépni.
Benkő Levente |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ars Hungarica 2014
Magyar kulturális fesztivál
Szerdán kezdődik a hagyományos magyar kulturális fesztivál Nagyszebenben. A HÍD Szebeni Magyar Egyesület immár kilencedik alkalommal szervezi meg Dél-Erdély legnagyobb magyar kulturális eseménysorozatát.
Az ötnapos rendezvény a Kós Károly világa – 1912 kiállítással indít, majd a Thalia nagytermében tartott hivatalos megnyitót a 4 for Dance tánceladása és Barabás Réka koncertje követi. A csütörtöki programban szerepel az O istorie a maghiarilor (Magyarok története) bemutatója. A Páll-Szabó Ferenc szakmai irányításával, fiatal kolozsvári történészek által összeállított könyv a párhuzamos történetírások egymás mellett való ismertetésén túl közérthetően meséli el a magyarok múltját, kifejezetten a román és szász olvasókat célozva meg.
Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész három gyerekeladását viszi színre, szombaton a Habitus könyvesboltban a baróti Tortoma Könyvkiadó mutatkozik be. Vasárnap délelőtt Killyén Ilka lép fel a Református Templom Galériában, a programot vasárnap késő este a legmenőbb magyar smooth jazz banda, a Peet Project zárja. Részletek a www.szeben.ro honlapon
A Kovászna Megyei Tanácsa a főtámogatók közé tartozik. A szórványprogramot Tamás Sándor elnök a megyei önkormányzat egyik legsikeresebb akciójának tartja.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)