"Immár nyolcadik alkalommal szervezték meg a Széplakok találkozóját. A rangos rendezvény házigazdája az idén a dedrádszéplaki református egyházközség volt. A vendéglátók mellett még három település - Küküllőszéplak, a Bihar megyei Berettyószéplak, valamint a magyarországi Fertőszéplak - képviselői találkoztak. /Nagy Annamária: Együtt a széplakok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 11./"

"A Bátos községhez tartozó Dedrádszéplak aug. 10-én nagyméretű rendezvénynek adott otthont: a határon belüli és túli Széplakok képviselői találkoztak. A magyar nép állandó vándorlásban van, szétszóródva a világ több mint 40 országában - hangzott el Uszkay Huba igehirdetésekor. A magyarországi Fertőszéplak négytagú küldöttsége először jár Dedrádszéplakon. Berettyószéplak 2000 lakosú, a legutóbbi népszámlálás szerint eggyel több a magyar, mint a román ajkú lakos. 30-40 évvel ezelőtt az összlakosság 90 százaléka magyar volt. Berettyószéplak Árpád-kori település. Küküllőszéplakon apadó a lélekszám, a temetések száma jóval magasabb a születésekénél, az átlagéletkor pedig 60 éven felüli. A dedrádszéplaki anyaegyházhoz három falu tartozik: Bátos, Vajola és Dedrád. A többi, fogyatkozó református gyülekezettel szemben itt gyarapodás történt, 1992-ben Bátoson 70 fő reformátust számláltak össze, most 114-en vannak. /Nagy Annamária: Széplak-találkozó - nyolcadszor. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./"

Rátoni Csaba református lelkész feleségével 1989. novemberében költözött Dedrádszéplakra. 1996 augusztusában szervezték meg először a Széplak nevű települések találkozóját, a másodiknak már Dedrádszéplak adott otthont. Berettyószéplak, Küküllőszéplak, Fertőszéplak képviselői találkoztak, csatlakozott hozzájuk a szlovén határ mentén épült Mikosszéplak, most pedig Balatonszéplak tagságával bővül a csoport. Szlovákiában is létezik egy Széplak, de velük még nem sikerült felvenni velük a kapcsolatot. Kárpátaljára is küldtek meghívót, de semmiféle visszajelzés nem érkezett. Dedrádszéplakon húszéves kimaradás után 1995-ben indult újra a magyar nyelvű oktatás. A lelkész felesége két éve helyettesítő tanítóként oktat az összevont iskolában. /Nagy Annamária: Dedrádszéplakon az álmok valóra válnak. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 6./

Torján, az országút mellett jobb oldalt termetes kőporta tátong. A kerítés a torjai nemes család, az Aporok ősi birtokát határolja. Báró Apor Csaba agrármérnök most e telken lévő kertészlakásban él feleségével együtt. Nyolcvanötödik életévében még mindig gazdálkodik, s energiája nagy részét a kommunista rendszer által elkobozott családi vagyon visszaszerzésére fordítja. Az első erdélyi írásos bizonyíték az Apor családról 1311-ből származik, 1300 körül már itt laktak. Apor Péter (1676–1752), az író, a Meta­mor­phosis Transyl­vaniae (1736) szerzője, és az egykori püspök, boldog Apor Vilmos (1892–1945) csupán két közismert név a népes családból. A kitelepítésre egy éjszaka került sor, fél órájuk volt, hogy összecsomagoljanak, és teher­autóra üljenek. Először Sepsi­szentgyörgyre kerültek, majd Balázsfalvára. Ott voltak 1963-ig. Apor Csaba harmincöt évet dolgozott állami gazdaságokban, „kezdtem mint kertész, és végeztem mint főmérnök”, emlékezett. Apor Csaba 1991 márciusában, a 18-as, földtörvény meg­jelenése után költözött vissza Torjára, majd árverésen megvásárolta a volt állami gazdaság épületeit, amelyek hajdan a család birtokán voltak. Visszatért ,,azért, hogy a mi területünk megmaradjon”. Hétszáz esztendeje a család tulajdona, magyarázta, hozzátéve: ,,engem az Isten a magyar nemzet keretén belül teremtett meg. Az embernek vannak génjei is, van lelke is, és az ember lélekben ragaszkodik saját nemzetéhez, családjához.” ,,A katolikus hit és erkölcs alapján jó magyar akarok lenni, és az volt mindig a törekvésem, hogy ha tudok, használjak a magyarságnak.” Élete során az is előfordult, hogy el akart menni Erdélyből. De aztán mégsem tette, mert volt egy beszélgetése Márton Áronnal, aki csak annyit mondott neki: ,,ne menj el, fiam”. S ebből értett, ez az intelem egy életre elég volt. Az ősi udvarházat akarja helyreállítani, a mintegy hatszáz éves épületben maradtak régi freskók is. Szeretné, ha három gyermeke közül az egyik visszatérne Torjára, a másik esetleg a Maros menti birtokra, Dedrádszéplakra. Az egykori erdélyi arisztokrácia körében mostanában jellemző, hogy valami hazahozza az utódokat, még a gyermekeket, unokákat is. Az a baj, hogy a föld s az erdő visszaadása nagyon lassú, pedig a család gazdasági megerősö­déséhez kellene az egykor meglévő erdő s föld, anélkül nehezen tudják helyreállítani a kúriát. /(Mózes László): Aporék fiatalsága. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 31./

Augusztus 14–17. között a Maros megyei Dedrádszéplakon zajlott a Kárpát-medencei Széplakok XIV. találkozója. Fertőszéplak, Visnyeszéplak Magyarországról, valamint Berettyószéplak Bihar megyéből képviseltette magát. A kiránduláson megtekintették Marosvásárhely néhány nevezetességét és a Tordai-hasadék látványában gyönyörködhettek. Jövőre Fertőszéplak vállalta a házigazda szerepét. A kicsiny helybéli közösség nem kis erőfeszítés árán felejthetetlenné tette a találkozást. Sajnos a Maros megyei Küküllőszéplak 7 éve kimaradt ebből a találkozásból, Szamosszéplakon pedig nincs magyar közösség, nem feleltek a meghívásra. /Imre Márta és Rátoni Csaba lelkipásztor Széplakok találkozója. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 1./

Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)

Megtartó munka a szórványban
Ha az utazó a Szászrégen–Kolozsvár útvonalon elhagyja Beresztelkét, a következő falu a Marosvásárhelytől 40 kilométernyire fekvő Magyarfülpös, ahol azonban a község vezetősége már elfelejtette kiírni a település nevét magyarul is. Hasonlóképpen felejtenek el a környék lakói magyarul, és válik az élet egyre céltalanabbá és kilátástalanabbá. Ady István, a falu lelkipásztora, a Szivárvány Alapítvány vezetője és munkatársai ezen próbálnak két évtizede változtatni: 26 gyereket taníttatnak, és közben remélik, a környék magyarsága egyszer csak megérti és elkezdi támogatni munkájukat.
Péntek délben a Szivárvány Ház iskolaterme pont olyan életvidám képet fest, mint bármely más elemi tanintézeté: a padokon szanaszét heverő, ottfelejtett ceruzák, a földön papírfecnik, kihúzott székek, kintről beszűrődő gyerekzsivaj – mindeközben a tájékozatlan látogató nem is sejti, hogy a látszólagos harmónia és jólét mögött minden gyerek élettörténete szomorúságot és nélkülözést rejt.
Hétfőn iskola, ha pizsamában is…
Beszélgetőtársaink – Ady István lelkipásztor, Székely Éva, a Szivárvány Ház munkatársa, Bodor Vera tanítónő – úgy tekintenek az alapítvány 16 kis bentlakójára, mintha a sajátjaik lennének. „Ezek a gyerekek különlegesebbek, hiszen mindeniknek ismerjük életkörülményeit, ezért tudjuk, hogy más bánásmódot igényelnek. Mindent nagyon az elejétől kell kezdenünk, mert arra is volt már példa, hogy 8 évesen a gyerek nem tudta megmondani nevét és életkorát. Ezért lehet, hogy a kívülálló számára a fejlődés nem olyan látványos, de nekünk, velük foglalkozó pedagógusoknak már az is nagy sikerélmény, ha megtanulnak egy verset, leírnak helyesen egy szót vagy azt mondják: kérem szépen” – magyarázza Vera.
A gyerekek szülei a környékbeli farmokon dolgoznak, ahol igénytelen és olcsó munkaerőként használják őket, és akiknek kisebb gondja is nagyobb annál, mint gyerekeik taníttatása. De Ady Istvánék nem hagyják elveszni egyetlen védencüket sem, ha hétfőn reggel a szülő nincs ott a megbeszélt helyen és időben a gyerekével, utánamennek, és ha kell pizsamában és mezítláb viszik a bentlakásos iskolába.
Balladai harcok a nemtörődömséggel
Gyakran az az érzésük, hogy Kőműves Kelemen harcát vívják: amit közösen felépítenek egy év, de akár egy hét alatt, az a nyári vakáció vagy a hosszú hétvége alatt tönkremegy, kezdve attól, hogy minden hétfőt tetűirtással, fürdetéssel kezdenek. „A gyerekeket minden pénteken hazavisszük, mert akármilyenek is a szüleik, ragaszkodnak hozzájuk, és nem szeretnénk őket elszakítani tőlük vagy a testvéreiktől” – meséli Éva. Természetesen gyakran előfordul, hogy a Timko pékség jóvoltából felajánlott pénteki édes péksüteményük lesz az egész hétvégi eledelük, mégis, akármelyik gyereket kérdeztük, mindenik azt válaszolta, igen, várja, hogy hétvégén hazamenjen.
A holland testvérkapcsolati segítséggel épült Szivárvány Házról senki nem gondolta volna, hogy iskolaként, óvodaként és bentlakásként fog működni. A közösségi házként indult hely története is érdekes: amikor 1994-ben a holland település képviselőinek egy magyarfülpösi halotti tor alkalmával szinte jeges húslevest szolgáltak fel, akkor született meg a gondolat, hogy újítsák fel a kultúrotthont. Mivel a román nemzetiségű polgármesternek ez ellen kifogásai voltak, saját ház építése mellett döntöttek.
Évtizedes szünet után: újraindult magyar oktatás
Ady István 1996-ban gondolt egy merészet és újraindíttatta az egy évtizede megszűnt magyar elemi oktatást a faluban, amely Donáth Árpád főtanfelügyelő-helyettes közbenjárásának köszönhetően a mai napig hivatalos keretek között működik a Szivárvány Házban. Mivel létszámhiány volt, Mezőörményesről is hoztak egy testvérpárt, akik az első évben a parókián laktak. A következő évben az iskola újabb három görgényi gyerekkel bővült, ekkor azonban már házat kellett bérelniük, de csak addig, míg hét évvel ezelőtt elkészült az iskola és óvoda fölötti emelet, ahol most 16 óvodás és elemista gyerek lakik, a többiek a faluból járnak reggelente.
A gyerekek egy része Kőhalmon folytatja a tanulmányait, de Ady Istvánék minél közelebb szerették volna tudni védenceiket, ezért úgy gondolták: muszáj egy szászrégeni bentlakást is létesíteniük. A katolikus egyháztól kaptak egy romos állapotban lévő épületet, amelyet 25 évig ingyen használhatnak. A lelkipásztor azt remélte, hogy az ingatlant a régeni magyar vállalkozók segítségével újítják majd fel. Végül egy vállalkozó, a szászrégeni Portik János saját költségén és saját embereivel egy nyár alatt a földszinti részt és a hálószobákat rendbe tette. Jelenleg tíz gyerek lakik itt, akiknek minden nap egy önkéntes viszi be Magyarfülpösről a meleg ételt.
A gondok ellenére új terveket szőnek
„Nem tudom, hogy ősztől hogyan tudjuk majd működtetni. Néha kijönnek, vállon veregetnek, s azzal mennek tovább” – ecseteli a választási kampányok során ismétlődő forgatókönyvet a lelkipásztor, aki azon a véleményen van, hogy sajnos sem a régeni, sem a Maros megyei magyarság még nem érti meg azt, hogy nem személyes ambíciókról, hanem valami sokkal mélyebb és egyre tragikusabb dologról van szó. „Mi, szórványban szolgáló lelkészek gyakorlatilag elfelejtünk keresztelni és esketni – csak temetünk. Magyarfülpösön is sok a vegyes házasság, ami azt jelenti, hogy hiába magyar az apa, a gyerek nem fog megtanulni magyarul” – vázolja a 260 lelkes gyülekezet jövőképét a lelkipásztor.
Gyülekezetük és a már meglévő bentlakásaik sorsa miatti aggodalmuk ellenére, falujárásaik során Ady Istvánék újabb terveket szőnek: a Szászrégen melletti Vajola, Dedrád és Dedrádszéplak elemistáit is a régeni bentlakásban szeretnék tudni, de Dedrádszéplakon még mindig van 11 magyar gyerek, akiknek óvodát kellene építeni.
Csak a töredékét ismerhettük meg a Szivárvány Ház mindennapjainak, de azzal váltunk el Ady Istvántól, hogy követjük történetüket. Látogatásunk legutolsó mozzanataként megnéztük a takaros bentlakás szobáit, és miközben Éva azt fejtegeti, hogy szülővárosában, Csíkszeredában milyen könnyű magyarnak lenni, tekintetünk a szobák ajtóira felszegezett holland támogatók neveire réved, és hangosan sóhajtunk fel: bárcsak magyar nevek is ékeskednének a táblákon.
Vass Gyopár. Székelyhon.ro

Széplakok Találkozója
Húsz év óta augusztus hónapban az egymástól távol lévő Széplak nevű települések lakói várják és készülnek az újbóli viszontlátásra. Idén Berettyószéplak adott otthont az augusztus7–9-e között a XIX-ik alkalommal megrendezett Széplakok Találkozójának. Mintegy hetven vendég érkezett Fertőszéplakról (Magyarország) és Dedrádszéplakról (Maros megye) péntek délután, akiket dr. Tivadar Nicolae polgármester, Bagosi Barna alpolgármester, a helyi tanácsosok és a vendéglátó családok fogadtak. Küküllőszéplak és Visnyeszéplak az idén nem vett részt a találkozón.
A szombati napot Feketeerdőn töltötték az ide látogató széplakiak, ahol Bede Ferenc református lelkipásztor bemutatta a helybéli templomban a falu történetét majd interaktív játokra és versenyekre került sor. A nap táncos, zenés mulatsággal zárult a berettyószéplaki művelődési házban. A vasárnapi református istentiszteleten az igét Dedrádszéplak lelkipásztora, Rátoni Csaba hirdette, itt a kórusok is bemutatkoztak, majd ünnepi ebéd következett. Délután az ide látogatók helybeli kirándulásokon vettek részt, elmentek többek között a vízgyűjtő tóhoz, amely lassan turisztikai látványossággá nőtte ki magát többek között az itt letelepült vadvízi madárpopulációknak köszönhetően is. A helyi önkormányzat és vállalkozók jelentős anyagi támogatása nélkül a találkozó nem jöhetett volna létre.
Tárnoky Botond
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)