"A székelyföldi állomásokon is elhelyezik a kétnyelvű táblákat a vasútállomásokon.Összesen negyven magyar helységnévtáblát helyeznek el ezen a héten a Gyergyószentmiklóson és környékén, valamint Maros megyében, jelezte Borbély László képviselő, hozzátéve, hogy ezután következnek a Székelyföld északi peremén végighaladó vasútvonal olyan állomásai, mint például Maroshévíz és Déda. A rendelkezés az országban közel 300 vasútállomást érint. /Benkő Levente: Gyergyó és Maros következik. = Krónika (Kolozsvár), nov. 11./"

Daczó Árpád P. Lukács /sz. Déda, 1921. máj. 16./ ferences szerzetest 60 évvel ezelőtt szentelték pappá. Május 27-én, a dési ferences templomban tartott gyémántmiséjén visszaemlékezett életútjára. 1940-ben lett ferences novícius. Vajdahunyadon, a ferences rendi teológián folytatta tanulmányait. Elvégezte a teológiát. 1950-ben elvitte a Securitate, de hónapok múlva kiengedték. Hat év kényszerlakhely következett Máriaradnán, Esztelneken. 1957-ben feloldották a kényszerlakhelyet. Úgy érezte, meg kell írnia Csíksomlyó történetét, mindinkább foglalkoztatta a Babba Mária név. Négy évtizedes kutatómunka után megszületett könyve, a 2000-ben megjelent Csíksomlyó titka. /Schuller Mária: 60 éve hű szolga. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 5./

Augusztus 23-án Marosvásárhelyre és Dédára látogatott Calin Popescu-Tariceanu miniszterelnök, akit Maros megyei útján elkísért Eugen Nicolaescu egészségügyi miniszter, Borbély László területrendezési miniszter és Ciprian Dobre prefektus. A megyelátogatást követően a kormányfő beszámolt arról, hogy kedvező benyomást tett rá a dinamikusan fejlődő város. Marosvásárhelyen a miniszterelnök első útja az Útlevél- és Járműnyilvántatrási Hivatalba vezetett, ahol személyesen meggyőződött arról a civilizált európai nívóról. Tariceanu úgy értesült, hogy a vásárhelyi útlevélosztályhoz fogható intézmény csak Bihar megyében van, jelezte, erőfeszítéseket tesznek, hogy az ország más városaiban is hasonló körülmények között fogadják a polgárokat. A miniszterelnök Dédára ment, ahol új óvodát adtak át. A 4000 lakosú nagyközségben tett látogatás is azt a célt szolgálta, hogy tájékozódjanak, „mire költötte el Maros megye azt a közel 1. 500 milliárd régi lejt, amit a kormány és a helyhatóságok által megállapított projektek keretében terveztünk befektetni” – fogalmazott a kormányfő. Tariceanu szerint az iskolák felújítására és építésére kiutalt tavalyi összeg elérte a 210 milliárd régi lejt, szemben a 2005-ös évi 5,8 milliárddal. Tariceanu emlékeztetett, hogy szeptember elsejétől 5 százalékkal emelkednek a nyugdíjak, és ennek keretébe tudta be a mezőgazdasági nyugdíjak duplájára emelését. Tariceanu meglátogatta a megyei kórházat és a dr. Raed Arafat nevével fémjelzett marosvásárhelyi SMURD–Rohammentő Szolgálatot, amelyet – Nicolaescu miniszter javaslatára – országos szinten szélesíteni kívánnak. Tariceanu azt is megemlítette, hogy a SMURD helyére a közeljövőben egy regionális kórház építésébe kezdenek, annak az országos programnak a keretében, amelynek alapján 20 kórházat terveznek építeni. /Lokodi Imre: Kormányfő vizitben. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./

A hatósági tiltás ellenére is népes tömeg gyűlt össze a Szalárd völgyében, ahol március 29-én forrást neveztek el Wass Albertről. Az ünnepély szervezői jobbnak látták más alkalomra halasztani a forrás nevét viselő márványtábla elhelyezését az odagördített hatalmas kőre. A tábla megáldását és a rövid ünnepi műsort a holtmarosi református templomban tartották. A kezdeményező, Bartha József református lelkész hangsúlyozta: nem akarta a távolról érkező résztvevőket kellemetlen helyzetbe hozni. Az előző napon a dédai önkormányzat jegyzője betiltotta a szalárdi rendezvény megszervezését. Amikor a pap arról kérdezte, hogy imádkozni összegyűlhetnek-e, a hatóság képviselője nemleges választ adott. Ismeretlen személyek obszcén szöveggel firkálták össze a forrás helyét jelző követ és a mögötte álló fenyőfa törzsét. A tettesek még azt a favályút is ellopták, amelyből a kristálytiszta víz csordogált, az azelőtt egy nappal ültetett parányi fenyőcsemetét pedig kitépték. /Szucher Ervin: Wass-forrás a Szalárd völgyében. = Krónika (Kolozsvár), márc. 31./ Az esemény előtti napon a helyszínre látogató magyarországi vendégeket nem engedték fel a Szalárd völgyébe. Livia Popa, a rendőrség sajtószóvivője cáfolta, hogy a rendőrfőkapitány ellenezte volna a táblaállítást. Lokodi Edit, a megyei tanács elnöke elutasította a szervezők meghívását. A felállítandó táblát Pakó Benedek szászrégeni plébános és Pető Mihály marosvécsi református lelkész áldották meg. /Vajda György: Templomba szorult a forrástábla-avató. Keresztbe tett a hatalom. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 31./

Az örmény származású dr. Urmánczy Nándor /Maroshévíz (Toplicza), 1868. okt. 1. – Maroshévíz, 1940. okt. 31./, a magyarok jótevője életét foglalta kötetbe Czirják Károly maroshévízi helytörténész, bemutatva az embert, a turista segítőjét, a dalszerzőt, a színjátszót, az országgyűlési képviselőt, az ereklyés országzászló létrehozóját, a Székely Nemzeti Tanács egyik alapítóját. Komán János jellemezte a szerzőt: „Czirják Károly Maroshévíz lábon járó levéltára. " 140 esztendeje született a maroshévízi Urmánczy család sarja, Nándor, aki életének első szakaszát turistajellegű írások közlésével, monográfiák készítésével, valamint dalszerzéssel töltötte. Dr. Urmánczy Nándor nevéhez kötődik az első maroshévízi újság indítása 1895-ben. 1896-ban saját telkén és költségén létrehozta az első helyi állami magyar iskolát. Nevéhez köthető a maroshévízi bíróság létrehozása. Parlamenti munkájának köszönhetően építették ki a Gyergyószentmiklós–Déda közötti vasútvonalat. 1918. novemberében dr. Jancsó Benedekkel, Sebes Dénessel és dr. Ugron Gáborral együtt létrehozta a Székely Nemzeti Tanácsot, 1928-ban létesítette a szintén feledésbe merült ereklyés országzászlót. /Balázs Katalin: Történelemkönyv-pótló. = Hargita Népe (Csíkszereda), 2008. júl. 12./

Az önkormányzat még nem kérvényezte a helyi vasút kialakítását, az MPP és az RMDSZ politikusai azon vitatkoznak, kié az ötlet. Kiss István, a Magyar Polgár Párt (MPP) marosvásárhelyi elnöke sajtótájékoztatóján felháborodásának adott hangot amiatt, hogy „az RMDSZ ellopta a polgáriak ötletét”. Az RMDSZ képviselői bejelentették, hogy támogatják egy, a vidrátszegi nemzetközi repülőtér és a nagyernyei Selgros hipermarket közötti helyi érdekeltségű vasúti szerelvény beindítását és üzemeltetését. Az elképzelés szerint a marosvásárhelyi HÉV a meglévő, Székelykocsárdot Dédával összekötő vasútvonalon közlekedne. Dorin Florea polgármester viszont a városból kiköltöztetné a sorompók miatt számos forgalmi dugót okozó vasútvonalat, a két magyar politikai alakulat képviselői – vele ellentétben – a vasúti sínpárok kihasználásában látják a közlekedés hatékonyabbá tételét. Kiss István hangsúlyozta: a júniusi választások előtt mindössze a polgári párt programjában szerepelt a HÉV létrehozása. Ezzel szemben Törzsök Sándor RMDSZ-es önkormányzati képviselő szerint nincs értelme azon vitázni, kinek a fejéből pattant ki előbb az ötlet. /Szucher Ervin: Ellopott ötlet? = Krónika (Kolozsvár), aug. 19./

Idén is eljön a magyarországi nosztalgiavonat a csíksomlyói pünkösdi búcsúra. A szerelvény Budapestről indul, Nagyvárad, Kolozsvár, Dés, Déda, Gyergyószentmiklós érintésével érkezik Csíkba. A vonat idén pünkösdvasárnap is Gyimesbükkre, az ezeréves határhoz megy, ahol utasai részt vesznek a kontumáci kápolnánál bemutatott szentmisén. Az egy évvel ezelőtt érkező nosztalgiavonatnak óriási sikere volt. Az 1930-ban gyártott NOHAB mozdony volt az első magyar felségjelű mozdony, amely a második világháború óta áthaladt a Székelyföldön, és az egykoron a legkeletibb magyar állomásig, a gyimesbükki indóházig utazott. Azóta a Duna Tv többször leadta a vonat útjáról készült dokumentumfilmet. /Ismét jön a nosztalgiavonat. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 15./

Pert veszített a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesület a román szervezetekkel szemben
Feloszlathatják a maroshévízi Dr. Urmánczy Nándor Egyesületet, miután a helyi bíróság helyt adott a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok keresetének.
magyar szervezet alapító tagjai kifejtették: élni fognak a fellebbezési lehetőségekkel, ha szükséges, az európai emberi jogi fórumokhoz fordulnak. Eközben a rendőrség szervezettbűnözés-ellenes osztálya is vizsgálatot indított a magyar egyesület alapítói ellen, kilencet közülük péntekre idéztek be kihallgatásra a Hargita megyei rendőrségre.
Önszerveződés: a vörös posztó
Mint arról beszámoltunk, a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok Ilie Şandru nyugdíjas történelemtanár, egykori pártaktivista kezdeményezésére április 19-i beadványukban a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület tevékenységének a beszüntetését kérték. Folyamodványukban egyebek között azt állították, hogy az egyesület alkotmányellenes tevékenységet folytat, amellyel Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti. Állításukat az egyesület alapszabályzatába foglalt autonómiatörekvések támogatásával indokolták, illetve azzal, hogy szerintük dr. Urmánczy Nándor 1918 után Horthy Miklós kormányának tagja volt, sőt idéztek is egy 1935-ös parlamenti felszólalásából, amely szerintük a románság ellen irányult. Mindezt hiába cáfolta előbb Czirják Károly, az egyesület elnöke, majd Kincses Előd, az alperes ügyvédje, a maroshévízi bíró nem vette figyelembe.
Az Urmánczy-egyesület alapítói szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozatukban kifejtik: a 2009. június 10-én bejegyzett szervezet alapszabályzatában a székelység önszerveződésének és önkormányzásának támogatása az ugyanazon a bíróságon, 670/326-os számmal iktatott kérelmükben is benne volt, akkor mégsem élt senki a fellebbezési lehetőséggel. Mellesleg Czirják szerint Şandrut mindig zavarta a magyar egyesület léte, ezt a különböző újságokban megjelent cikkei is bizonyítják.
„Számítottunk rá, mégis meglep a bíróság határozata, ugyanis Kincses Előd ügyvéd beszéde után Şandru visszavonta az Urmánczy személyére vonatkozó kifogásait, kijelentve: nem kéri az egyesület feloszlatását, csak az önrendelkezés szót vegyük ki a statútumból” – magyarázta a Krónika kérdésére Czirják.
Ortodox templomot is építtetett
Mint kiderült, báró Urmánczy Nándor 1902–1918 között volt az akkori magyar országgyűlés képviselője. A zömében románok lakta szászrégeni térség képviselőjeként tevékenykedett, az ő nevéhez fűződik többek között a Déda–Gyergyószentmiklós-vasútvonal kiépítése, a maroshévízi ortodox templom, az állami iskola és a bíróság székhelyének felépítése. Mindezek ellenére a maroshévízi bíróság a június elsejei, 545/326-os számú ítéletében kimondta a Dr. Urmánczy Nándor Egyesület feloszlatását. Ugyanezen a napon az egyesület közgyűlésén az alapító tagok írásban is rögzítették azon döntésüket miszerint: az egyesület „a feltételezések és légből kapott vádak alapján hozott, politikailag befolyásolt ítéletet nem fogadja el, kitart a statútum eredeti tartalma mellett, és igazát az igazságszolgáltatás hazai és ha szükséges, európai fellebbviteli fórumain keresi.”
„Mondvacsinált koncepciós perről van szó, rendőrségi kihallgatásokkal fűszerezve” – jelentette ki a Krónikának Ambrus Árpád alapító tag, a Gyergyószéki Székely Tanács elnöke, nehezményezve, hogy épp június 4-ére, a trianoni békediktátum 90 éves évfordulójára hívatta be nyolc társával együtt a rendőrség szervezettbűnözés-ellenes osztálya kihallgatásra Csíkszeredába.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Lassan elnémulnak a felső-marosmenti harangok
Jódtelep az egyetlen kimondottan magyar falu a Felső-Marosmentén. Jó félszáz kilométeren keresztül, Disznajó és Maroshévíz között, e kis sziget lakói kivételével már csak mutatóban maradt pár magyar család. Ezek leszármazottai is többnyire románul beszélnek, és az ortodox templomot látogatják. A Bánffyak, Kemények, Éltetők egykori birtokain az általuk behozott jobbágyok utódai kerültek többségbe. Hívek híján a református egyház kénytelen volt eladni a dédai parókiát, beletörődni a szalárdi fatemplom pusztulásába, mint ahogy az ellen sem tehet, hogy a csodálatos palotailvai templomban is fúj a szél a padsorok között.
Maros völgye maroknyi reformátusságát Disznajótól Palotailváig Nagy Ferenc jódtelepi lelkipásztor szolgálja, míg maroshévízi kollégája, Balla Árpád a gödemesterházi hívekben tartja a lelket. Mindketten tudják: a leépülés megállíthatatlan, megfékezése mindössze ideig-óráig járhat sikerrel.
Hívek hiányában eladták a parókiát
Disznajó a Maros völgye utolsó színmagyar települése. Jódtelep kivételével a következő ötven kilométeren található falvakban egészen Maroshévízig a románság és az ortodoxia uralkodik. Dédán, a Monarchia kiépítette vasúti csomópontnak számító községközpontban ma már mindössze három református él. Pedig egy évszázaddal korábban, 1905-ben a magyar állam még parókiát is építtetett az akkor jelentős számú kálvinista gyülekezetnek. Az egyháznak sikerült visszaszereznie az évtizedek során kocsmának, szövetkezeti épületnek, fogorvosi rendelőnek, majd iskolai laboratóriumnak használt ingatlant, de hívek híján kénytelen volt eladni az önkormányzatnak.
A Jódtelepről lejáró Nagy Ferenc már csak úrvacsoraosztáskor toppan be az Ördögh családhoz, ahol az istentiszteleteket tartják. „El sem tudom mondani mennyire felemelő érzés, amikor ünnepek alkalmával eljön a tiszteletes úr, és az édesapám portáján szolgál” – lelkendezik Şandor Ibolya. A vegyes házasságban élő asszony azonban nem várja meg a sátoros ünnepeket; van, amikor autóba ül, és elmegy Holtmarosra vagy Jódtelepre istentiszteletre. Máskor meg férjét követi a helyi ortodox templomba. Mint megjegyzi, jó viszonyt ápol a helyi románokkal, akik ódzkodnak attól, hogy vallása vagy nemzetisége miatt sértő megjegyzéseket tegyenek rá. Dédán mindössze három református él, de nem sokkal fényesebb a helyzet a szomszédos Dédabisztrán sem, ahol nyolc gyülekezeti tagot tartanak számon.
Azok is idős emberek, gyermekeik sem magyarságukat, sem vallásukat nem őrizték meg. Pedig az anyakönyvi adatok alapján, valamikor itt is népes magyar közösség élt. Galonyán már csak Kemény báró egyik leszármazottja, a Magyarországról hazaköltözött Nagy Géza képviseli a vallási és nemzeti kisebbséget. A középkorú férfi a turizmusból próbál megélni, és a jódi istentiszteleteket látogatja. Ezt teszi az a néhány ratosnyai református is, akinek egy-két kilométert kell gyalogolnia a községközponttal összenőtt Jódtelepig. Nagy Ferenc valamikor kijárt a vízi erőmű építésénél dolgozó, barakkokban élő munkásokhoz. Ma viszont már nincs akihez.
„A székelyföldi munkások mind hazatértek falujukba, ma már egyetlen református sem dolgozik a gátépítésen. Van viszont néhány magyar nő, aki éppen Jódtelepről ment férjhez egy-egy moldvai munkáshoz” – meséli a lelkész, aki bár furcsállja, nem kommentálja a menyecskék döntését. A szomszédos Borziatelepen valamikor még élt egy református. A völgyön felfele haladva, Andrenyásza szintén fehér foltnak számít. A legutóbbi népszámláláskor a falu egyik lakója reformátusnak vallotta magát, de aztán kiderült, hogy lényegében jódtelepi. Fia, Forró Ferencz József hiába visel ennyire hangzatos magyar nevet, már csak románul hajlandó megszólalni, és az ortodox templomot látogatja.
Szalárd, az államosított falu
A második világháború előtt talán senki nem jósolta volna meg, hogy a múlt század elején komoly fejlődésnek induló Szalárd telep 2010-re szinte teljesen kiürül. Mára nemcsak a többségi, református magyarok tűntek el a faluból, de román család is alig maradt. A völgyet hétvégi házak és a Marosvásárhelyről, Szászrégenből kiérkező nyaralók népesítik be. „Valamikor mind ipari, mind egyházi szinten nagy versengés volt a két párhuzamos völgy, Szalárd és Jód között. Szalárdon több református élt, mint Jódtelepen, 1908 után egy kis fatemplomot építettek. Az első világháborúig csaknem tizenkét kis fűrészüzem működött a faluban.
Ma már üzemek sincsenek, lakók sem maradtak” – állapítja meg Nagy Ferenc. A lelkész megítélésében Jód azért maradhatott meg, mert az ide telepített dolgozóknak az erdő- és gyártulajdonos Bánffy család házhelyeket adományozott. A Szalárd völgyén ellenben a munkásokat és családjukat bérházakban szállásolták el. „Miután az első világháborúban felrobbantották a gátereket, a magyar munkáscsaládok egy kivételével, mind elhagyták a falut. Nem rendelkeztek házzal, házhellyel, nem volt, ami a településhez kösse őket” – véli a lelkész. A gyülekezettel együtt a fatemplom is elpusztult, harangja vélhetően a mintegy három kilométerrel odébb fekvő Palotailvára került.
Református hívek, ortodox szokások
Palotailva az egyházmegye legfiatalabb gyülekezetei közé tartozik. Az itteni reformátusok többsége a második világháború idején telepedett le a fejlődésnek indult faluba. Felszámolva a szalárdi fűrészgyárat, a magyar kormány a jobb fekvésű Palotailvára telepítette át a munkatelepet, és vele együtt a dolgozókat is. Ahogy azonban a leányegyházközségnek nincs múltja, jövője sem igen lesz. A 64 lelket számláló gyülekezetből sokan elrománosodtak, de azok is átvették az ortodox szokásokat, akik a református templomot látogatják.
„Haláleset után hat hét, majd hat hónap múlva megemlékeznek a távozottról. A tehetősebb családok ilyenkor megkínálják a gyülekezet összes tagját kaláccsal, üdítővel, szeszes itallal” – sorolja a románoktól átvett szokásokat Nagy Ferenc, aki szinte minden egyes keresztelőt, házasságkötést és temetést két nyelven celebrál. Mint meséli, már azzal is szembesülnie kellett, hogy a konfirmálni készülő gyerek románul válaszolt a kérdéseire. Viszont sokak kellemes meglepetésére nem egy ortodox román kisiskolás volt hajlandó magyar versikét tanulni, és ünnepi alkalmakkor fellépni a református templomban.
„Sajnálatos módon nagyon érződik, hogy nem tősgyökeres közösségről van szó. Itt nincsenek hagyományok, a vasárnapi istentiszteleten kívül nem zajlik egyházi élet” – panaszolja a kéthetente Palotailvára látogató lelkész. Nagy Ferenc szerint nemcsak az a fájó, hogy egyes gyülekezeti tagok képesek az egyháztól kapott karácsonyi csomagjaikat átvételük után néhány perccel eladni, és a pénzt elinni, lehangoló jelenség az is, hogy a hatalmas templomban mindössze nyolc–tíz ember kíváncsi az igére. „Ennyi emberrel szinte olyan, mintha üres lenne” – mondja a Debreczeni László – az Erdélyi Református Egyházkerület építésze – tervezte, és a második világégés ideje alatt magyar katonákkal felépíttetett, majd 1954-ben felszentelt templomra a lelkész. A hideg beálltával némileg változik a helyzet: istentiszteleti célra a jóval szűkebb toronyfeljáratot használják.
Az impozáns, Kós Károly-stílusban megálmodott és felépült hajlék a hegyvidék és Erdély építészeti jegyeit viseli magán. A 18 méter hosszú és 23 méter magas tornyával az épület csodálatosan ötvöződi a kő- és faelemeket, melyeket a telekkel együtt báró Bánffy Dániel adományozott az államosítás előtt. A kéthetente együtt imádkozó néhány idős embernek jelentős ünnep Isten házában összegyűlni. „A fiatalok egyáltalán nem járnak templomba, csak mi, vének. De számunkra ünnep, amikor Jódtelepről eljön a tiszteletes úr, és magyarul hirdeti az igét. Advent előtt az esperes is ellátogatott hozzánk, akkor legalább negyvenen gyűltünk össze a templomban” – mondja Simon Márton. Az idős gondnok, akit 1959-ben a fűrészüzem „csalt el” a színmagyar Mezőcsávásról, büszkén vallja: azon kevesek közé tartozik, akiknek egész családja – fia, menye, unokái – megmaradt magyarnak.
Az idősek kitartanak
Hasonló a helyzet a völgy legfelső, magyarok lakta községközpontjában, Gödemesterházán. A hozzá tartozó két kisebb faluban, Nyágrán és Mesterházán egyetlen református sem maradt. A gödei, szintén fogyatkozó magyarokat az különbözteti meg az ilvaiaktól, hogy ők nem az iparosításkor telepedtek meg a Maroshévíz közelében fekvő faluban. Templomuk ugyan nincs, de ez nem a mai megcsappant, mindössze tucatnyira tehető lélekszámnak tudható be. „Valamikor jóval többen éltek itt. Annyian, hogy nem voltak képesek megegyezni abban, hogy Bánffy báró a Maros jobb vagy bal partján adományozzon telket a leendő templomnak. Addig vitatkoztak, míg jött a háború, majd az államosítás” – meséli Balla Árpád, hogy miként maradtak a gödemesterháziak istenháza nélkül. A maroshévízi lelkész minden hónap első vasárnapján a Kolpinszki család házában szolgálja öregedő híveit.
„A fiatalság, sajnos, nem veszi komolyan a hitéletet. Az öregek viszont szorgalmasan eljárnak, még azok is, akik szinte már semmit nem hallanak a prédikációból” – világít rá a nemzedékek közötti ellentétre a hévízi lelkipásztor.
Mivel az egész Felső-Marosmentén alig-alig akadnak Simon Mártonok, Şandor Ibolyák meg idős, de a hitéletükről semmi pénzért le nem mondó hívek, a reformátusokat szolgáló lelkészek nem bízhatnak a beolvadás visszafordításában. „Ezt a folyamatot megállítani nem lehet, de még csak megfékezni sem. Itt nincsenek befektetők, nincsenek munkahelyek, nem létezik faluturizmus. Magyar reformátusok még vannak, de ki tudja, meddig?” – fogalmazza meg a költői kérdést a Maros-völgyi szórvány lelkipásztora, Nagy Ferenc.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Leleplezték Urmánczy Nándor szobrát Maroshévízen: Méltó emlék a névadónak
Szobrot lepleztek le Urmánczy Nándor, néhai magyar országgyűlési képviselő tiszteletére a negyedik alkalommal szervezett Dr. Urmánczy Nándor Emléknapok rendezvény keretében Maroshévízen. Az esemény házigazdája az az Urmánczy Nándor Egyesület, amely jogerősen pert nyert három román civilszervezet ellenében. Az eseményen jelen volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, valamint Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája. Szobrot lepleztek le Urmánczy Nándor, néhai magyar országgyűlési képviselő tiszteletére a negyedik alkalommal szervezett Dr. Urmánczy Nándor Emléknapok rendezvény keretében Maroshévízen. Az esemény házigazdája az az Urmánczy Nándor Egyesület, amely jogerősen pert nyert három román civilszervezet ellenében. Az eseményen jelen volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke, valamint Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája.
„Le kell számolni azzal a téveszmével, hogy az államhatárok tologatása megoldja a román-magyar együttélés és egymásrautaltság gondjait” – hangoztatta beszédében Kövér László, aki szerint magyaroknak és románoknak ma a múlt kölcsönös tisztelete mellett az a közös feladata, hogy egy határok nélkülivé váló Európában a 21. század kihívásaira adjanak közös válaszokat. Az országgyűlés elnöke beszédében egyébként párhuzamot vont a szintén maroshévízi születésű Miron Cristea román politikus és Urmánczy Nándor pályafutása között, kihangsúlyozva azokat a történelmi momentumokat – trianoni békediktátum, bécsi döntés –, amik mentén az eleinte barátként indult politikusok pályája ellentétes irányt vett. Urmánczy munkásságát méltatva kiemelte azokat a megvalósításokat, amelyből a térség valamennyi lakója – románok és magyarok – egyaránt profitáltak.
Urmánczy Nándor tizenhat éven át, 1902–1918 között egy olyan körzet parlamenti képviselője volt, amelyben többségben románok éltek. 1895-ben létrehozta az első helyi újságot, majd egy évre rá a magántulajdonában lévő területen felépíttette az első állami iskolát. Pénzt adományozott az ortodox katedrális felépítésére, és neki köszönhető az első bíróság létrejötte a kisvárosban, illetve az 1909-ben kiépített Déda – Gyergyószentmiklós vasútvonal.
Gortvay István, Urmánczy Nándor unokája köszönetet mondott mindazoknak, akik ápolják az egykori politikus emlékét, különösen kiemelve Czirják Károly, az Urmánczy-egyesület elnökének érdemeit abban, hogy „újra divatba jött a nagyapja”. Mint hangsúlyozta, a maroshévízi ünnepség után arra fog törekedni, hogy az anyaországban is ismertté tegye politikus nagyapja munkásságát.
Czirják Károly egyesületi elnök beszédében bevallotta, hogy egy évvel ezelőtt nem hitte volna, hogy a következő Urmánczy emléknapon szobrot avatnak az egyesületük névadójának tiszteletére. Főleg olyan körülmények közepette, hogy ez idő alatt perben álltak három román civilszervezettel. Az Urmánczy-egyesület korábban perben állt három szintén maroshévízi román civilszervezettel: a Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Cãlimanilor alapítványokkal. Az Ilie Sandru nyugdíjas történelemtanár kezdeményezésére indított perben azért kérték a kulturális egyesület tevékenységének beszüntetését, mert úgy vélik, az Urmánczy nevét viselő magyar egyesület alkotmányellenes tevékenységet folytat, Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti.
A Blaskó János szobrászművész készítette mellszobrot Kövér László leplezte le.
Jánossy Alíz. Új Kelet (Gyergyószentmiklós)

Vitéz és faragó
Orbán Ferenc kőbe és fába vésett alkotásaiban az egyszerű székely falusi ember jelenik meg, de számos egyházi jellegű munka is kikerült kezei közül. Külföldön több kiállításon is láthatta műveit a nagyközönség. Gazdálkodó emberből lett faragómester, aki a második világháború poklát is megjárta, hazája védelmében. A többi között a Bilibók-tetői harcokban történt helytállásáért vitézségi érmet kapott.
Vitéz Orbán Ferenc Ajnádon született 1924. február 3-án. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte. Hárman voltak testvérek, két fiú és egy lány. A szülők földműveléssel foglalkoztak. A fiatal Orbán Ferenc már az elemi iskola elvégzését követően besegített édesanyjának a gazdálkodásba, mert édesapja korán elhunyt. Tizenhat éves volt, amikor Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Beszélgetésünk alkalmával elmesélte: „Ajnádon nem vonultak át a honvédek, hanem Csíkrákoson keresztül mentek Csíkszereda felé, de odafent a faluban, mi is nagy örömmel vártuk a magyar katonákat, ezért a fiatalság összegyűlt. Igaz sokan lementek Rákosra, ahol volt egy nagy díszkapu állítva és ott fogadták a honvédeket. Egy teherautóval persze néhány katona feljött Ajnádra is, mert mondták nekik, hogy ott is várják őket. Azt az örömet, amit akkor átéltünk nem lehet szavakba önteni. A két világháború közti román elnyomás után végre magyarok lettünk. Sajnos rövid időre”. A bevonulást követően jöttek a háborús idők. Megalakították a levente mozgalmat melynek tagja lett Orbán Ferenc is. Minden héten egy délután kötelező volt megjelenni a katonai előképzéseken, vasárnaponként pedig templomba járni.
Búcsú a szülőfalutól
A háborús évekre nagyon részletesen emlékszik. Napra pontosan elevenítette fel az eseményeket, amiket emlékirataiban részletesen le is írt. Megtudtuk, hogy 1942-ben Kolozsvárott egy nagy seregszemlét tartottak, melyen ő is részt vett. Akkoriban építették a Déda–Szeretfalva közti vasúti szakaszt, így a vonatról Dédán leszálltak és Szeretfalváig gyalogoltak, ahol újra felültek a vonatra, így jutottak Kolozsvárra. Ott egy hónapos tanfolyamra jelölték ki. Szakaszparancsnokot képeztek belőle. Így került haza Ajnádra, ahol a legkisebb leventékkel foglalkozott.
1943-ban az 1924-ben és az 1925-ben születetteket besorozták. Októberében pedig bevonultak a gyimesbükki kiképzőtáborba. 1944. március 19-én, amikor a németek megszállták Magyarországot, a tábort megszüntették és visszakerült Ajnádra a 4. Székely Határőr Zászlóaljhoz, ahol állandó készültségben voltak. Ennek ellenére mindenki végezhette a munkáját, de amikor megszólalt a trombita, menni kellett Szentmihályra, ahol az iskolánál volt a fegyverraktár. 1944 júliusának végén ki is adták a felszerelést és a lőszereket és úgy vonultak a Gyimesekbe. A távozó katonákat Vitéz Búzás Ferenc harangozó búcsúztatta, megszólaltatva a templom harangját. „Elbúcsúztatott a csíkszentmihályi nagyharang a falutól, azokat is, akik többé nem térhettek haza és azokat is, akik ugyan hazatértek, de többé nem hallhatták annak hangját, mert a harangot a németek elvitték nyersanyagnak” – elevenítette fel emlékeit Orbán.
Nyolc napig Magyarország
Elmesélte: „1944. augusztus 23-án megtörtént a román átállás, elárulták addigi szövetségesüket. A Gyimesekben elfoglaltuk tüzelőállásainkat. Mi a Bilibók-tetőn voltunk. Az orosz támadások augusztus 26-án kezdődtek. Nappal nem, csak éjjel támadtak, majd szeptember elsején taktikát váltva, egy hirtelen nappali támadásban elfoglalták a Bilibók-tetőt. Deáky Béla zászlós hamar megszervezte az ellentámadást és délutánra visszafoglaltuk a magaslatot, így a Bilibók-tető nyolc napig még Magyarország maradt”.
Orbán Ferenc alakulata a visszavonulás során többször is tűzharcba keveredett az orosz csapatokkal. Nyíregyháza előtt bekerítették őket, de sikerült kitörniük és bevonulni Nyíregyházára, ahol utcai harcokban kiverték az oroszokat a városból, de nem sokkal azután parancsot kaptak a település feladására, így átmentek a Tisza túlsó partjára. Szerencsnél egy hónapos álló harc alakult ki, „ekkor hallottuk először, hogy román csapatok is vannak az oroszok között” – jegyezte meg Orbán, aki a Bilibók-tetőn történt helytállásáért bronz vitézségi érmet kapott, a Tisza-parti harcokban való részvételért pedig kis ezüst vitézségi érmet tűzkereszttel.
Fogság és szabadulás
1944 karácsonya előtt néhány nappal Hidasnémeti környékén orosz fogságba esett és a foksányi fogolytáborba került, ahol vérhast kapott, amiben rendkívül legyengült. „Talán ennek köszönhető, hogy a fogva tartók elhitték, hogy még nem vagyok 18 éves, így '45 tavaszán szabadulhattam” – emlékszik a nehéz időszakra Orbán. Hozzáfűzte: amikor felépült már be is sorozták a román hadseregbe, ahol egy évet szolgált. Leszerelését követően gazdálkodásba kezdett. 1947-ben elvette feleségül Tamás Ilonát, akivel 50 évig éltek együtt. Frigyükből két gyermek született. 1955-ben költöztek Csíkszeredába. 1956-ban Marosvásárhelyen elvégezte a sofőriskolát. Minden típusú járműre megszerezte a jogosítványt. Tizenöt évig a szállítási vállalatnál (IRTA) dolgozott. Tizenhat esztendőt pedig a mentősöknél.
Az alkotó ember
Orbán Ferenc amikor a mentősöknél sofőrként dolgozott, akkor kezdett faragással foglalkozni. Fából és kőből készült remekművei közül több otthonában és annak udvarán is megtalálhatók. Kiállításai voltak Bécsben, Gratzban, Alsóőrön és Budapesten. Csíkszeredában viszont csak egyszer volt egyéni kiállítása. Alkotásaiban a székely falusi embert mintázta meg. A '90-es évek elején kezdett egyházi témájú faragásokat készíteni. „Nagyon sok feszületet faragtam. Ezzel próbálok vezekelni, hogy a frontvonalban nem imádkoztam. Nem azért, mert vallástalan voltam, hanem mert ott rendkívül elfásult volt mindenki” – érzékeltette az embert próbáló időket Orbán Ferenc. A Bilibók-tetőn történt harcok emlékére is faragott egy emlékművet 2006-ban. Az alkotást még abban az esztendőben, szeptember elsején, a magaslat visszafoglalásának évfordulóján a történelmi esemény helyszínén felállították és Tamás József püspök fel is szentelte. Az akkori csatának ma már csak Orbán Ferenc az egyetlen élő résztvevője. Az emlékmű a keresztre feszített, töviskoronába zárt történelmi Magyarországot, benne a Szent Koronát ábrázolja Trianon felirattal. A kereszt fölött pedig rovásírással a „Hiszek Magyarország feltámadásában” hitvallás olvasható. A kereszt tövében pedig egy orosz és egy magyar katona néz szembe egymással.
Beszélgetésünk végeztével Orbán Ferenc elárulta, hogy a faragás mellett citerákat és néhány hegedűt is készített. Mint mondta: unokáinak, dédunokáinak készített emlékbe egy-egy citerát. Sajnos, mivel látása nagyot romlott az utóbbi időben az alkotást minden téren abbahagyta.
Létai Tibor, Székelyhon.ro.

Marosvásárhelyi tanácsülés
Szócsata a kétnyelvűségről és a városfejlesztésről
Igazi piaci hangulat volt a tegnapi tanácsülésen, ahogy már eddig is megszokhattuk, azonban a vitát ezúttal valóban egy piaci ügy váltotta ki. Peti András szóvá tette az elmúlt napokban történteket. Kérte, hogy kezdeményezzenek fegyelmi eljárást a piacigazgatóság és a helyi rendőrség ellen, amiért megtiltották egy állampolgárnak, Lakó Péterfi Tündének, hogy éljen az anyanyelvhasználat jogával, ugyanis a November 7. negyedbeli piacon magyar feliratot is tartalmazó címkéket adott át az árusoknak. Az alpolgármester elmondta, ezért ő is él ezzel a joggal, és magyarul is beszél a tanácsülésen.
Aztán felkérte a polgármesteri hivatalt, hogy az ilyen ügyekkel ne tereljék el a figyelmet a lényegről, vagyis arról, hogy Marosvásárhely lassan lekerül a régió fejlesztési övezetének térképéről, ugyanis október 25-étől a Tarom légitársaság felmondja járatait, továbbra sincs pénz az erdélyi, illetve az innen Moldva felé induló autópályák építésére, mi több, friss információval is szolgált Peti András, és elmondta, a Román Vasúttársaság működtetésképtelennek (neoperabil) nyilvánította a Székelykocsárd – Déda közötti vasúti szakaszt, ezért ezt sem fejlesztik többet. Haller Béla mindezt megtoldotta azzal, hogy számon kérte: a polgármesteri hivatal – ígérete és a költségvetésben megszavazott tétel ellenére – miért nem helyezte ki a tanévkezdésig (a Bernády iskola kivételével) az oktatási intézményekre a kétnyelvű táblát.
Mielőtt más napirend előtti felszólalás is elhangzott volna, a gyűlésen jelen levő Dorin Florea polgármester, szokásos stílusában, igen élesen bírálta az RMDSZ-tanácsosokat. Elmondta, két év után (sz.m.: az új tanács mandátumára célzott) most fedezik fel, hogy mi hasznos a városnak, holott ő évekig dolgozott a hivatallal együtt a városfejlesztési terveken, amelyeket az RMDSZ elutasított. Florea szerint nem elég, hogy szavazat alá bocsátják, Marosvásárhely legyen a régióközpont, hiszen az RMDSZ-politikusok nem fogadták el építő jellegű javaslatait. Ezek között megemlítette a nagyvárosi övezet kialakítását, azt, hogy már rég jelezte, hogy a repülőtér csődhelyzetbe jut, a városközpont átalakítási tervét elvetették, a terelő- utak megépítését nem támogatják, "megfúrták" a digitális város tervet. Mi több, az RMDSZ utasította el a regionális sürgősségi kórház megépítését. Florea szerint mindezek mellett az RMDSZ volt az a szervezet, amely folytonosan szította a konfliktust, akár az említett példával is. S különben – tette hozzá – nincsenek a kétnyelvű feliratok ellen, csak járjanak el törvényesen.
Erre dr. Benedek István kifejtette, hogy van, amikor igaza van Dorin Floreának, de most nem volt igazságos. "Beszéltünk a repülőtérről, az autópályáról is – senki nem mozgatta a füle botját sem, pedig jó lett volna komolyabban venni ezeket a kérdéseket. Ha eredményt akarunk elérni, nemcsak a tanács, hanem a város lakossága is egységesen kell fellépjen azért, hogy Marosvásárhely központtal alakuljon meg a régió" – mondta a frakció korábbi vezetője. Ehhez Soós Zoltán hozzáfűzte, a párbeszéd hiánya mérgezte meg ezt a kapcsolatot, és azt is javasolta, hogy konzultáljanak ebben az ügyben a peremtelepülések polgármestereivel. "Sok esetben kész tények elé állítanak tanácsosokként, a polgármesteri hivatal nem von be a döntéshozatalba a konzultációban. Ezért is alakult ki az évek folyamán ez a helyzet, ami immár bevett szokás lett a hivatal és a tanácsosok közötti viszonyban.
A politikai szócsata után néhány fontos döntés is született. A város megvásárolja az Energomur Rt. volt székházát, amelyet oktatási célra használnak majd. A városi park (Liget) felújításának és az általános városrendezési terv (PUG) költségtételein kívül elfogadták a költségvetés- kiegészítést. Egyelőre a város megőrzi a polgármesteri hivatal székházával szembeni ingatlant (a volt fodrászüzletet), amelyben valószínű, hogy könyvesboltot működtetnek majd. Három évre bérbe adják a Mihai Eminescu művelődési központban levő helyiségeket a Diákháznak. Manzárdosítják a sportakadémiát. Az Izorep Rt. lakóparkot építhet Bodon felé. Végül bérleti szerződést kötnek a református egyházzal az Egyesülés negyedbeli óvoda működtetése érdekében.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Jód-völgyi apadás (Székelyföld peremén - 3.)
Az utolsó magyar bástya
A Felső-Maros völgyében élő magyarok egyetlen működő intézménye – utolsó bástyája – a római katolikus és a református egyház. Ebben a térségben, miként máshol is, a magyar nyelvű oktatás folyamatosan háttérbe szorul, így az anyanyelvhasználat családon kívül csak templomokban, gyülekezeti házakban biztosított.
A magyar nyelv folyamatos térvesztése egyaránt érint reformátusokat, római katolikusokat, így a térség szórványlelkészei nemcsak lelkipásztori, hanem anyanyelvápolói szolgálatot is ellátnak. Mentik a menthetőt, ameddig tehetik.
A kisrégió településein a katolikus hívekről Márton István gödemesterházi plébános gondoskodik. Fiatalos, dinamikus lelkész, aki szerint szórványvidéken jellemző, hogy a lelkipásztor egy-két év szolgálat után általában továbbmegy, s más jön helyette, de ez a gyakori váltás a közösségnek nem jó. Ő maga nyolc esztendeje szegődött a Maros mentére, Maroshévíztől Dédabisztráig teljesít lelki szolgálatot, próbálja összetartani közösségét. Összesen 274 híve van, többségük a három nagyközségben él: százharmincnyolcan Gödemesterházán, nyolcvanan Palotailván, míg ötvennégyen Ratosnyán, illetve Jódon laknak. Feketegödén mindössze hat lélek maradt, ott egy háznál tartja a szentmisét, miközben olykor főznek, ez a „családpasztoráció teljes megélése”, élete egyik legnagyobb élménye. Anyagi problémák mindig voltak, vannak, de „ha az Isten veled van, bármi lehetséges” – vallja a nagykászoni származású pap. Ilyen körülmények között fontos, hogy a lelkész hívei között éljen, ráhangolódva az ő egyszerű életükre, „a lelkipásztorkodásnak a 21. században csak így van esélye, szórványban igen lényeges a személyes kapcsolat, mert ennek megtartó ereje van”. Márton István meséli, Jódról, illetve Ratosnyáról katolikusok mellett reformátusok is jönnek misére és fordítva, hívei református istentiszteletre is elmennek. Általában harminc-harmincöten vesznek részt a szentmisén, köztük hat katolikus gyermek. Itt a református és a katolikus egyház egymást kisegíti, örömteli, magyarázza, hogy a református harangozónő katolikus férjével együtt gondozza templomukat. „Ez az átjárás itt, Jódon és Ratosnyán működik a legjobban – hangsúlyozza –, ez az egyik legjobb dolog, ami nekem örömet okoz, mert figyelünk egymás ünnepeire. Nekem ez jó érzés, mert eljönnek a templomba református és katolikus fiatalok, együtt szervezik ünnepeiket, úgy lehet közösséget építeni, hogy ebben mind a két felekezet részt vesz.” Ezen a vidéken sokkal gyötrelmesebben élnek az emberek – magyarázza Márton István –, mint ott, ahol több termőfölddel rendelkeznek, de ez a helyzet „megtanította ezt a népet túlélni, megpróbálnak mindenből, a legsilányabb dolgokból is kihozni valamit”. Igen nehezen élnek a palotailvai volt fafeldolgozók – Gödemesterházával és Ratosnyával ellentétben ott semmilyen őslakosság nem létezett –, nehezen tudnak valamihez kezdeni. Érdekes tény, és elég nehéz elfogadni, hogy két magyar tömb, a gyergyói és a marosszéki között, Erdély közepén szórványban vagyunk – fejtegeti a plébános. „Istenbe vetett hitünk és vallásunk jelent valamilyen garanciát arra, hogy megtartsuk magyarságunkat.” De minden szempontból küzdeni kell, Gödemesterházán például 2013 őszétől megszűnt a magyar elemi, a kisdiákok Maroshévízen járhatnak iskolába. A hittanóra így arra is jó lehetőség, hogy a gyermekek egymással találkozzanak a plébánián, ott van egy kis könyvtár, de még játékokkal is felszerelték. Nagyobbak számára szombat esténként tart hittanórát, ilyenkor szorgalmazza a felolvasást is, mert otthon nem olvasnak, kijavítja a helytelen beszédet. Szentmiséin gödemesterházi reformátusok is részt vesznek, mi több, vegyes házasságban élőknél előfordul, hogy az ortodox feleségek is eljönnek. Két görögkeleti vallású nő katolikusnak kereszteltette gyermekét, vannak olyan gödemesterházi ortodoxok, akikhez rendszeresen jár házszentelésre, „ha nem megyek, megsértődnek”. Ha eljövünk Székelyföldről szórványvidékre papnak, itt másképp kell magyarnak lenni, „az ottani kabátot le kell vetni” – hangsúlyozza Márton István, hozzátéve, ezeknek az embereknek itt kell élniük, el kell fogadniuk az itteni játékszabályokat. „Hiszem, hogy a mi március tizenötödikénk is olyan értékes, mint ott, ahol kivonulva emlékeznek, itt másképp kell ehhez hozzáállni, hogy ne sértsünk meg más nemzetiségűeket, ne keltsünk konfliktushelyzetet. De ez nem meghunyászkodás, a magunk módján mi is megtartjuk ünnepeinket.”
Menedék a gyülekezetnek
A patinás, Debreczeni László által tervezett jódi református templom szomszédságában, a Jód-patak jobb oldalán, az erdő mellett, vadregényes környezetben húzódik a Református Parokiális Komplexum. Többfunkciós épület, udvarán sportpálya, játszótér s a lelkészi hivatalon, illetve paplakon kívül közösségi tevékenységeket befogadó helyiségekkel, vendégfogadásra kialakított emeleti szárnnyal is rendelkezik. A létesítmény Nagy Ferenc református lelkipásztor és felesége, Nagy Edit kántor tizennyolc éves jódi szolgálata alatt született, s elképzeléseik szerint az elkövetkező időszakban tovább alakítják, szépítik.
A disznajói származású házaspár 1995-ben került Jódra, s holland testvérgyülekezetük javaslatára 2000-ben határozták el, hogy kibővítik az addigi lelkészi hivatalt és lakást, vendégfogadásra is alkalmassá teszik. Elkezdték az építkezést, kialakították a tetőteret, a gyülekezeti termet, a konyhát s vendégházuk 2003-tól működik – magyarázza Nagy Edit. Egyebek mellett azzal is szerencséjük volt, hogy férje ezermester, mindenféle munkálatot elvégzett padlócsempézéstől a villanyhálózat vezetéséig – teszi hozzá. Nyáron negyven-negyvenkét főt fogadnak szobáikban, télen húsz személynek biztosítanak fűtött helyiségekben szállást. Az emeleten társalgót is berendeztek, a folyosóról több mosdó, illetve tusolófülke, illemhely nyílik. A vendéglátással Nagy Edit foglalkozik, hírük „szájról szájra” terjed, nem reklámozzák, ennek ellenére szobáik folyamatosan foglaltak, sokan felkeresik vendégházukat, az őket támogató református holland barátaik mellett érkeztek már Magyarországról, Finnországból, de még Irakból is.
Létesítményük közösségi jellegű: Nagy Edit hetente egyszer vallásórát tart két tucat gyermeknek, a nagyobb ifiseket férjével bibliaórára várják. Utóbbiak mintegy húszan vannak, köztük egyetemisták is. A tiszteletes asszony az itteni csendet szereti, nem tudna városban lakni, élete a zene és a gyermekek, ezért színdarabot, néptáncot, énekeket tanít nekik, karácsonykor házról házra járnak énekelni. Vallásórára nemcsak reformátusok, hanem katolikus, mi több, ortodox gyermekek is eljönnek, szép magyar szóra tanítja a 6–14 éveseket, mert többségük „úgy beszél, mint a csángók”, számukra fontos a magyar óra. Kisebbeknek, fiataloknak nyaranta evangelizációs tábort szerveznek, ilyenkor negyven gyermek zsongja be a parokiális központot, helybeliek mellett széplakiak is. Számára az a legfontosabb, hogy magyarul tanítsák őket, kéri tőlük, beszéljenek magyarul, mert a vegyes házasságok miatt erre egyre kevesebb a lehetőségük. A vegyes nemzetiségű családokban a gyermekek magyar nyelvhez való viszonya az anyákon múlik, ha ők román anyanyelvűek, otthon inkább románul beszélnek, s így tanulnak majd tovább az iskolában – magyarázza a kántor. De nem csak fiataloknak nyújtanak szellemi és lelki táplálékot, gondoskodni próbálnak felnőttekről, idősebbekről is: télen bibliaórát tartanak, közösen vallásos filmet néznek, illetve farsangi bált szerveznek, kórusban énekelnek, színdarabot tanulnak, mi több, a nyugdíjasokat még fürdőre is elviszik. Amikor bemutatnak egy-egy színdarabot, zsúfolásig telik a kultúrotthon, utána még mulatságot is tartanak. Ha mi nem hozunk össze valamit, itt nincs semmi – vélekedik Nagy Edit, mindezek ellenére úgy látja, negyven-ötven év múlva Jódon már nem lesznek magyarok.
Küzdelem a rozsdával
Nagy Ferenc református szórványlelkész tizennyolc évi jódi és környékbeli szolgálat után úgy értékeli, a Felső-Maros menti magyarság helyzete hosszú távon nem túl biztató. Mivel a családok nagy része vegyes nemzetiségű, nincs magyar iskola, a gyermekek magyarság szempontjából „elvesznek”, az egyház az egyedüli intézmény, amely tartja a lelket a magyarságban. Tapasztalata szerint a kiüresedő házakat általában román nemzetiségű városlakók vásárolják meg nyaralónak, akik nem tartanak kapcsolatot sem az egyházzal, sem a közösséggel. Gyülekezete fogy, amikor idekerültek 1995-ben, még 350 magyar református élt, ma már csak 203-an maradtak, nyolcvan százalékuk nyugdíjas. Egyre kevesebb a fiatal, lassan megszűnik a tánccsoport is, bár amikor négy-öt évente szerveztek egy-egy nagyobb kirándulást, akár Hollandiába is, ők mindig felléptek. Vendégházukban vakációzó apró gyermekekkel, ifjabbakkal próbálják pótolni ezt az űrt, ilyenkor nem érzik, hogy hiányoznak közösségükből a fiatalok.
„Harminc-negyven év alatt biztosan leapad gyülekezetünk, viszont soha nem veszítjük el a reményt” – vélekedik a szórványlelkész. Szerinte bekövetkezhet változás, ha turizmus vagy más téren befektet egy komolyabb vállalkozó, akkor minden másképpen alakulhatna. Nagy reményeket fűznek az épülő ratosnyai vízi erőműhöz, ott lesz majd egy hatalmas gyűjtőtó, amely lendíthet egyet a vidék idegenforgalmán. „Ez a nagy fogyás nemcsak az elhalálozásnak, hanem a kivándorlásnak is tulajdonítható – hangsúlyozza a lelkész –, Nyugat-Európának talán nincs is olyan országa, ahol ne lenne elszármazottunk. Úgy érzem, nekünk, erdélyi magyaroknak hatalmas betegségünk, hogy amikor honfitársaink kikerülnek Nyugatra, nem úgy gondolkoznak, mint a román atyafiak, akik igyekeznek pénzt spórolni, hazajönni, és valamibe befektetni, magyarjaink inkább arra törekednek, hogy kint minél hamarabb felszívódjanak.” A lelkészi állás Jódon anyagiak miatt nincs veszélyben, a gyülekezet hozzájárulása mellett további bevételi forrást jelent a vendégház, harminchektárnyi erdejükből származó jövedelmüket pedig befektetik az épületbe. Vasárnaponként az egyházközség 15–20 százaléka vesz részt istentiszteleten, amikor a fiatalok hazajönnek, hetvenen is összegyűlnek a templomban. Ratosnyán a községközpontban mintegy félszáz református él, a palotailvai közösség már sokkal kisebb, legkevesebben Dédán (hárman) és Dédabisztrán (öten) maradtak, Szalárdon már kihalt a magyar közösség. Nagy Ferenc azt vallja, sokszor jóval nagyobb a lelki elégtétele egy szórványlelkésznek, mint nagyvárosi kollégájának, az arányokat tekintve ugyanis Jódon jóval többen járnak vasárnaponként templomba, mint egy-egy városi gyülekezetben, előfordul, hogy kis közösségük fele is részt vesz az istentiszteleten. „A mi szolgálatunkban is megvan a sikerélmény – hangsúlyozza –, ugyanakkor a magyar nyelv utolsó bástyája itt a templom, én a magyarság szempontjából úgy tekintek egész Erdélyre, mint egy hatalmas pléhlemezre, amelyet mindenhol kikezdett a rozsda, de legjobban a széleken, a végeken terjed. Pillanatnyilag Erdélyben az egyházak azok a bástyák, amelyek próbálják megakadályozni e rozsda terjedését. Mindenhol fogyunk, de ameddig az érintett településen az egyház tud biztosítani egy lelkészi állást, addig a magyaroknak lesz egy menedékük, egy bástyájuk, ahova húzódjanak és ahonnan erőt kapnak, hogy kitartsanak.”
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)

Széchenyi Zsigmondra emlékeztek Nagyváradon
Péntek délután az RMDSZ, a Premontrei Öregdiákok Egyesülete és a Partium Alapítvány szervezésében megkoszorúzták Széchenyi Zsigmond emléktábláját születése 117. évfordulója alkalmából. Az idén sem kedvezett az időjárás a koszorúzási ünnepségnek: zuhogó esőben gyülekeztek az emlékezők annál az emléktáblánál, melynek állítását néhány évvel ezelőtt a most súlyos beteg dr. Földes Béla, a Partium Alapítvány vezetője kezdeményezte. Gróf Széchenyi Zsigmond életéről Pásztai Ottó, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke beszélt, a körülményekre való tekintettel röviden.
Többek közt elhangzott róla: Nagyváradon született 1898. január 23-án és Budapesten halt meg 1967. április 24-én. Tulajdonképpen az édesapja katonatiszt volt, és az itteni laktanyában tevékenykedett, úgyhogy a gyermek itt született, de még mielőtt az elemi iskolába ment volna, elkerült innen a Dunántúlra. Nagy vadász lévén az apja, a kis Zsigmondnak már igen fiatal korában egy Flaubert-puskát vett, s megtanította célba lőni, főleg madarakra. Tizenhat éves korában beíratta a vadászegyesületbe, és kapott egy jobb fegyvert is, melyet nagy lelkesedéssel használt: őzre, szarvasra, vaddisznóra lövöldözött. Tirolban zergére vadászott, majd utána Olaszországban kőszáli kecskére, Skóciában hódra.
1927-ben már felkérték egy afrikai expedíció levezetésére, Szudánban és Abesszíniában, majd Líbiában vadászott szarvasra és elefántra. (Abban az időben az őáltala elejtett elefántnak az agyara világrekord volt). A dzsungelben és a szavannákban oroszlánra, kafferbivalyra, elefántra vadászott, és időközben fényképezett is, a lehetőségekhez mérten az általa készített színes fotók nagy keresletnek örvendtek.
Vadászott és írt
1935-ben Alaszkában vadászott széles agancsú szarvasokra, illetve medvékre. 1937-ben Indiában vett részt tigris- és párducvadászaton, majd 1940-ben Erdélyben, Déda és Beszterce körül vadászott. A második világháború magyarországi vége felé budai villájuk találatot kapott, teljesen kiégett, az összes trófea megsemmisült. Nemesi származása miatt a szocialista időben kitelepítették, csak az ötvenes évek közepe fele került ismét Pestre. Az 56-os események alatt a Nemzeti Múzeum természetrajzi részlege szintén találatot kapott, úgyhogy az a gyűjtemény, amit a harmincas évek közepén ő az intézménynek adományozott, elpusztult. A hatvanas években felkérték, hogy ismét vezessen egy szafarit Afrikában, azonban egészen más tapasztalatokkal gazdagodott, mint néhány évtizeddel korábban.
Széchenyi Zsigmond több mint 14 könyvet is szerkesztett, a szakfolyóiratokban Európa-szerte publikált útleírásokat. Ugyanakkor összesen több mint másfél millió példányban jelentek meg a könyvei. Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro
Erdély.ma,

Égetővé válik a romakérdés rendezése
Nem elég stratégiákban gondolkodni
Nemrég az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) arról döntött, hogy kétszázezer euró értékű kártérítést kell adjon a román állam annak a 27 szászrégeni (abafáji) romának, akikkel szemben a bíróság szerint atrocitásokat követtek el a hatóságok képviselői. Az történt ugyanis, hogy 2006.szeptember 7- én egy kocsmai összeszólalkozást követően tettlegességre került sor. Kivonult a rohamrendőrség és a csendőrség. A rend helyreállításakor 15 polgári személy és két rendőr sérült meg. 27-en beperelték az államot hivatali túlkapás miatt. Túl az eset jogi vetületein, a határozat ismét a közvélemény fókuszába állította a romák helyzetét, amelynek háttere nem annyira etnikai, mint inkább szociális, gazdasági és oktatási jellegű. Románia kormánya kidolgozott egy beilleszkedési stratégiát, ennek első lépéseként a Maros megyei prefektúra romaügyekkel foglalkozó irodája kimutatást készített a valós helyzetről. Az alábbiakban ezt ismertetjük. A felvetettekről Nagy Zsigmond alprefektussal beszélgettünk.
A megye közel fele roma
A kormány kidolgozta a romák társadalmi beilleszkedésének stratégiáját a 2012–2020-as időszakra, annak érdekében, hogy a konkrét programokra akár uniós pályázatok révén támogatást nyerjenek. Ennek első lépéseként a prefektúrákon létrehozták a romák kérdésével foglalkozó irodát (1221/2011-es kormányrendelet). Maros megyében 2013-ban jött létre ez az iroda, ahol három alkalmazott dolgozik, köztük a szaktanácsadó, Românu Ioan roma nemzetiségű jogász. Az említett osztály kormánystratégiai alkalmazásának első lépéseként tavaly augusztus 19. és szeptember 12. között felmérést készített a megyénkbeli romák helyzetéről. A 2011-es népszámlálás adatai szerint Maros megyében 46.947-en vallották magukat romának, azaz az összlakosság (550.380) 8,52%-a. A prefektúra munkatársainak becslése szerint azonban jóval többen, mintegy 80-85.000-en vannak, ami a lakosság 47%-át is elérheti, ez derült ki az iroda alternatív felméréséből is. A felmérést készítők az említett időszakban 36, többségükben romák által lakott helységet látogattak meg. Ezek között hat város volt (Segesvár, Dicsőszentmárton, Marosludas, Nyárádtő, Szováta, Sármás). A következő községekbe jutottak el: Apold, Dános, Nádas, Nagyernye, Petele, Mikefalva, Marosugra, Kerelőszentpál, Maroskece, Sárpatak, Vajdaszentivány, Gernyeszeg, Déda, Mezőbánd, Mezősályi, Mezőpagocsa, Bonyha, Zágor, Csatófalva, Fehéregyháza, Ádámos, Vámosgálfalva, Bogács, Jedd, Csíkfalva, Mezőtóhát, Mezőzáh és Mezőméhes.
A látogatások során találkoztak a romák helyi képviselőivel, az önkormányzati képviselőkkel, és a cigánytelepeket is felkeresték. A tapasztalatokat tavaly év végén összesítették. Több nagyobb témakört vizsgáltak, mint az oktatás, egészségügy, lakhatósági feltételek, személyazonossági- ügyintézés.
Nincsenek iskolai közvetítők
Többek között megállapították, hogy ahol nincsen iskolai közvetítő, ott nagyobb az iskolakerülés, kevesebben íratják be gyerekeiket az alsóbb osztályokba. A roma hagyományok miatt leginkább a lányok kerülnek ki az iskolából, hiszen őket igen korán férjhez adják. Hogy némiképpen növeljék az iskolázottságot, szükség lenne bevezetni, kiterjeszteni az ún. "Második esély" oktatási programot, amelynek keretében sajátos körülmények között lehetővé tennék, hogy a tanterv szerinti oktatás mellett alapképzésben, vagy adott esetben akár szakmai képzésben részesítsék a romákat. Az iroda jelezte a főtanfelügyelőségnek, hogy a koordinálásával több helyen is szerveznének ilyen "tan-folyamokat". A szakhatóságtól azonban azt a választ kapták, hogy nincsen erre állami keret, így a programot csak pályázat alapján, uniós finanszírozással lehet fenntartani. Jelenleg ugyanis van már erre példa. Nyolc iskolában (Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron, Mezőbándon, Bonyhán, Sáromberkén, Dédán és Mezőzáhon) beindult ez a fajta oktatás, ehhez még társul az iskola utáni foglalkozás négy marosvásárhelyi és egy-egy szászrégeni, dicsőszentmártoni és gernyeszegi iskolában, ahol az órák után tanárok, tanítók felügyelete alatt végzik el házi feladataikat a roma diákok. Pozitív példaként említi a felmérés azokat a helységeket (Marosvásárhely, Szászrégen, Dicsőszentmárton, Marosludas, Mezőbánd, Héjjasfalva és Zágor), ahol hét iskolai mediátor dolgozik, akik elsősorban a romatelepeken keresik fel az iskolaköteles gyerekeket, szüleiket, és meggyőzik őket az oktatás fontosságáról. Még 14 településen kellene ilyen alkalmazottakat foglalkoztatni – vonták le a felmérés egyik következtetését. Erre azonban sem személyzet, sem pénz. Összesen 22 roma nemzetiségű tanügyi alkalmazott dolgozik a megyében, tevékenységük megkönnyíti a kapcsolattartást a közösséggel. Az említett iskolai közvetítők is a szászrégeni FAER Alapítvány által működtetett program révén fejthetik ki tevékenységeiket. Annál a 14 iskolánál, amelynek körzetében dolgoznak a mediátorok, érezhetően megnőtt a romák iskolalátogatottsága.
Ugyancsak uniós támogatással három településen (Szászrégen, Marosludas és Nagyernye) sikerült beindítani olyan oktatási központokat, ahova elsősorban a városban kolduló gyerekeket gyűjtik be. Itt étkezést biztosítanak és oktatási tevékenységeket is szerveznek.
Szerencsésnek mondható, hogy ahol a romák neoprotestáns vallásokat (adventisták, baptisták, pünkösdisták) gyakorolnak, ott csökkent a bűnözés, jobban együttműködnek a helyhatóságokkal, és a gyerekeket is járatják iskolába.
Az oktatási közvetítők mellett a megyénkbeli roma közösségeket 38 egészségügyi alkalmazott is látogatja, a lakosságot elsősorban az alapvető higiéniai szabályok betartására ösztönzik. Ugyanakkor nemkormányzati szervezetek támogatásával sikerült például Bonyhán a gyerekeket védőoltásban részesíteni, Dánoson és Nádason a nőknek különböző fogamzásgátló módszereket ismertettek a nem kívánt gyarapodás csökkentése érdekében.
Lakáshelyzet, személyi nyilvántartás
Lakáshelyzetük rendezésével is gondok vannak, ugyanis a különböző romatelepeken törvénytelenül felhúzott viskókban túlzsúfolva élnek a cigányok. Vannak olyan telepek – mint a marosvásárhelyi Hidegvölgyben, vagy Ludason, Gernyeszegen, Mezőzáhon, Petelén, Sárpatakon –, ahol két, három helyiségből álló épületben 20-25-en is meghúzódnak. Azok a polgármesteri hivatalok, ahova a romák személyazonossági igazolvány kibocsátásáért fordulnak, operatívan, a megyei lakosság-nyilvántartó hivatallal közösen, a romák irodájának segítségével igyekeznek segíteni a kérvényezőkön. Több településen (pl. Dicső-szentmárton, Nyárádszereda, Szászrégen), ahol működnek a kirendeltségek, jelentősen nőtt a személyazonossági igazolvánnyal rendelkező romák száma.
A prefektúra romairodája beindított egy programot, amelyet hazai kormányprogram támogat, s ezáltal Dédán és Mezőzáhon 150 romának telekeltetik a házát és az udvarát. Előkészület alatt áll a telekelésre vonatkozó törvénytervezet, amely a 2015–2020-as időszakban lehetővé teszi majd az ingatlanok rendezését. Vannak olyan települések, mint Apold, Kerelőszentpál, Bogács és Mezősármás, ahol a polgármesteri hivatalok telkeket bocsátottak a romák rendelkezésére, ahova rendezett körülmények között házat építhettek maguknak. Nagy gondot jelent azonban a közművek használati díjának a törlesztése. Ugyanis nagyon sok cigánynak óriási állami adósságai vannak. Ezek elsősorban a bírságokból (tűzifa, mezőgazdasági termények lopása és közlekedési kihágások) gyűltek össze.
Több településen a polgármesteri hivatalok állják a villany- és gázfogyasztási költségeket, illetve a vízhasználati díjat (Dicsőszentmárton, Radnót, Szászrégen). Van ahol nemkormányzati szervezetek is bekapcsolódtak a szociális támogatásba, mint a dicsőszentmártoni Buckner, a marosvásárhelyi Alpha Transilvana, vagy akár a már említett szászrégeni FAER Alapítvány. Vannak szociális és kifejezetten a romák helyzetén javító uniós pályázatok, azonban a polgármesteri hivatalokban nincsenek pályázatíró szakértők.
Fokozottabb társadalmi felelősségvállalást!
A felmérést követően a prefektúra romákkal foglalkozó irodája tárgyalásokat folytatott a főtanfelügyelőséggel az iskolai közvetítők ügyében, a közegészségügyi hatósággal egyes oktató-nevelő programok kezdeményezéséért, kivitelezéséért, felvették a kapcsolatot több, romákkal foglalkozó civil szervezettel, a hatóságokat pedig arra kérték, hogy alakítsák meg a romák problémáit kezelő helyi akciócsoportokat, s ahol lehetőség van, ott alkalmazzanak egy romaszakértőt, aki követi a kormány stratégiájának a gyakorlatba ültetését.
Nagy Zsigmond alprefektus kifejtette, a romakérdések megoldására nem elég stratégiákban gondolkodni, hanem olyan konkrét programokat kell kidolgozni, amelyeket akár uniós támogatással kivitelezhetnek. Erre van már példa, hiszen ezeket is felsorolta a kimutatás, de jóval többet tehet a társadalom ezen a téren. Még a kormány meghirdetett stratégiája előtt tettek lépéseket a Maros megyei önkormányzatok. Nyárádszeredában és Jedden is rendezték egyes romák tulajdonjogi viszonyát, személyazonossági iratait, és ez elindított egy folyamatot. Zágorban kifejezetten jó a polgármesteri hivatal és a roma közösség közötti kapcsolat, mert sikerült elintézni, hogy sokan közülük Németországba járjanak idénymunkára. És ezt meg is hálálják azáltal, hogy igyekeznek beilleszkedni. Marosbogáton és Apoldon is az egyházak és nemkormányzati szervezetek közösen vesznek részt a szociális-oktatási gondok rendezésében. Vannak olyan önkormányzatok (Mezőbánd, Szászbogács, Alsóbölkény, Görgényszentimre, Szásznádas és Marosfelfalu), ahol romani (cigány) nyelven lehet a helyhatósághoz fordulni.
Nagy Zsigmond a Marosi Unitárius Egyházkör felügyelő gondnokaként, zsinati tagként, illetve a jogügyi bizottság elnökeként kifejtette, hogy nemcsak a neoprotestáns egyházak kellene befogadják a romákat, hanem, főleg vidéken, a szórványtelepüléseken a történelmi erdélyi egyházaknak is nyitniuk kell. Konkrétan: elmehetnének a lelkészek a roma közösségekbe, és bevonhatnák őket az egyházi programokba. Nem etnikai megközelítésből kellene kezelni a romakérdést, hanem elsősorban szociális, oktatási és egészségügyi-nevelési jelleggel, irányból. Akár a lelkészek is személyes példájukkal kínálhatnának megoldást az egész közösségnek. S ez nem is annyira anyagiaktól függ, hanem hozzáállás kérdése. Mert a roma közösség részéről megvan ez az igény, de az egyházak nem minden esetben viszonyulnak hozzájuk pozitívan, sőt elutasítják, elzárkóznak előlük.
A gazdasági okok – megelőzés, nem tűzoltás
Az esetek többségében a romák nem hibásak azért, hogy ilyen helyzetbe kerültek – fejtette ki az alprefektus. Ha az utóbbi 25 év társadalmi, gazdasági változásait elemezzük, megállapíthatjuk, hogy ez a közösség képtelen volt alkalmazkodni. Gondoljuk el, 1989 előtt a romák nagy része építkezéseken, a kollektív gazdaságban dolgozott. A rendszerváltást követően csődbe mentek a nagyvállalatok, megszűntek a kollektív gazdaságok, és így azok is, akik a minimális jövedelmet munkával szerezték meg, állás nélkül maradtak. Mivel alacsonyan képzettek, már nem feleltek meg az új munkapiaci elvárásoknak. Aztán úgy felgyorsult az élet, hogy a társadalomnak egyszerűen nem volt ideje velük foglalkozni. A középiskolát (egyetemet) végzettek is nehezen kaptak munkahelyet, hát még a szakképzetlen kategória! Persze van szociális segély, integrálási programok, de ameddig az önkormányzatok nem ösztönzik őket arra, hogy legalább a nyolc osztályt elvégezzék, és utána olyan szakmát tanuljanak, mint az építői, vagy autószerelő-bádogos, amire volna igény, addig egy helyben topogunk. Aztán meg ott van a nagy népszaporulat, ami szintén növeli a szegénységet, hiszen a gyerekeket gondozni kell, ellátni, mert ugye "sok gyerek szegénység", s ez így is van. Ezen a téren is többet lehetne tenni azokkal a felvilágosító programokkal, amelyekre a kimutatás is utalt.
Sok függ attól is, hogy a roma közösség miként neveli ki saját értelmiségi rétegét, amely az új társadalmi helyzetben elvállalja a vezető szerepet. A rossz tapasztalat az, hogy a "kiemelkedett" roma értelmiségeik többnyire nem akarják vállalni az identitásukat, elhatárolódnak a közösségtől, holott ők kellene legyenek a pozitív példák, a húzóerő. Ezen a mentalitáson is változtatni kellene, mint ahogy a társadalom is érzékenyebben oda kellene figyeljen az említett gondokra, jelenségekre, mert lassan nem csak a roma közösséget érintik. És az abafáji esetből kiindulva, egyik fél részéről sem az erőszakos beavatkozás, a tűzoltás a megoldás, hanem az említett okok feltárása, orvoslása. Ha nem kezdünk ezekkel idejében foglalkozni, oda jutunk, hogy mind az állami, mind a helyi közösségek képességeit meghaladják ezek a kérdések, amelyek a radikalizálódott társadalomban veszélyes precedenst teremthetnek, mint például az említett konfliktus. Mindennél fontosabb a megelőzés! – összegzett az alprefektus.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Riportkötet a Felső-Maros mentéről
Magyarok az Istenszéke lábánál
Hosszú vajúdás után végre napvilágot látott az a különleges riportkötet, amelynek "nyersanyagát" 2013 tavaszán rögzítették a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete marosi szervezetének Ratosnyán tartott riporttábora résztvevői. A MÚRE – korábban is szervezett – riporttáborainak az a célja, hogy a tagság bejárjon egy erdélyi tájegységet, és az újságírói műfaj révén bemutassa az érdeklődőknek.
Azért esett a választás a Felső-Maros mentére, mert a nagyjából Déda és Maroshévíz közötti szorosban fekvő települések lakói "szórványszigetet" alkotnak a Székelyföld, Nyárádmente és Marosvásárhely között, ahol tömbben élnek a magyarok. A Felső-Maros mentére többnyire nyaralni, kirándulni járnak a Kelemen- és a Görgényi-havasok szépségével "fertőzöttek", de ilyenkor nincs idő és alkalom arra, hogy "mélyebben" is betekintsenek az itt lakók életébe, múltjába, a jövőbeli lehetőségek mérlegelésére. Az előző táborok hagyományát folytatva, nemcsak megyénkbeli újságírók (Bodolai Gyöngyi – Népújság, Bögözi Attila – www.vasarhely.ro, Gáspár Sándor – Marosvásárhelyi Rádió, Szucher Ervin – Krónika, Vajda György – Népújság) barangolták be a településeket, hanem más lapok munkatársai (Bajna György – Gyergyói Kisújság, Czirják Károly – Maroshévízi Hírlap, Mózes László – Háromszék, Sarány István – Hargita Népe, Sarány Orsolya – egyetemi hallgató) is eljöttek alaposabban megismerkedni a vidékkel. A MÚRE gondozásában, a Juventus Média és a Népújság támogatásával megjelent kötetet Szucher Ervin szerkesztette.
A könyv első bemutatóját, a szerzők jelenlétében, az elmúlt vasárnap délben, az istentiszteletet követően a jódtelepi református templomban tartották. Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE korábbi elnöke elmondta, külön érdekessége a kötetnek, hogy igen sokszínűen, több témát is felvetve tükrözi a vidék lakóinak mindennapjait. De nemcsak a Déda és Maroshévíz közötti települések kerültek be, hanem Marosvécs és Magyaró község is szerepel benne, mert – bár ezek a települések nem tartoznak közvetlenül az említett övezetbe –, életükkel, mindennapi tevékenységükkel kötődnek a Kelemen- és a Görgényi-havasokhoz. Karácsonyi Zsigmond külön megköszönte a vendéglátást Nagy Ferenc református lelkésznek és feleségének, Editnek, ugyanakkor minden egyes alanynak is, hogy történeteikkel, elbeszéléseikkel hozzájárultak a kötet megjelenéséhez.
A rövid felvezető után a könyv szerzői ajánlották a kötetet, írásaikat. Vajda György és Gáspár Sándor több évtizede "hazajár" Ratosnyára, Jódtepelre. Kifejtették: bár a környéket jól ismerik, hiszen mindketten barangoltak eleget, a kollégák kötetbeli írásait olvasva sok újdonságot felfedeztek, s ez talán azokra is érvényes lehet, akik alanyként szerepelnek a könyvben, de nem igazán hallottak vagy tudnak információkat a szomszéd településekről. Szucher Ervin szerkesztőként a munkáról beszélt, megköszönve a munkatársak hozzájárulását. Kifejtette, megérte kivárni, hiszen mind tartalomban, mind pedig külalakban szép kötetet sikerült szerkesztenie. Bodolai Gyöngyi nem a táborban, hanem később kapcsolódott be a munkába. Pozitív kicsengésű riportjai hőseinek sorsa (Fickó és Holtmaros) azt igazolja, hogy bár nehéz, érdemes vállalkozni, dolgozni és helyben maradni. Bajna György a jódtelepi egyház könyvében kutakodva érdekes részleteket tárt fel a helybéli magyarok történetéről, nemcsak az egyházról, hanem a hajdanán működött egyházi iskoláról is. S ezen a vonalon maradva Disznajó kulturális örökségébe is betekintett. Bögözi Attila nagy prózai témát választott. Riportja a megélhetésről szól: a gödemes-terházi borvíztöltödét és a "maffia" által elkótyavetyélt kőfejtőt veszi górcső alá. Sarány István a nemesi családok (Kemény, Éltető) tulajdon-visszaszolgáltatási küzdelméről írt. A könyvbemutatón pedig egy idézettel is ösztönözte a szórványban élőket arra, hogy büszkén viseljék sorsukat.
A riportkötet az ötödik könyv, ami erről a vidékről szól. Mi több, a házigazda Nagy Ferenc tiszteletes megígérte, hogy ezen felbuzdulva hozzáfog Ratosnya monográfiájának megírásához. Sarány Orsolya egyetemistaként vett részt a táborban, és örömmel jelentette ki, hogy ez az első megjelent riportja, ami nagy lendületet ad a további íráshoz.
Nem volt jelen a bemutatón Mózes László, aki igen érdekes családi történeteket jegyzett le, illetve Czirják Károly, aki többek között a maroshévízi Urmánczy család kevésbé ismert sorsát vetette papírra.
A könyvbemutatón részt vett Rácz Éva, a MÚRE elnöke is, aki többek között elmondta, a szervezet örömmel támogatja a riporttáborok szervezését, korábban Kalotaszegen is készült egy ehhez hasonló kötet, amelyeknek célja, hogy az újságírók szemszögéből dokumentálják, leírják az adott vidéket, és úgy rögzítsék a jelent, hogy az a jövőhöz is szóljon.
A kötetet legközelebb március elsején, vasárnap 11 órakor a fickói református egyházközségben, ugyanaznap 15 órakor Holtmaroson is bemutatják. A marosvásárhelyiek március 4-én 17 órakor a Bernády Házban ismerkedhetnek meg a kiadvánnyal, míg március 6- án, pénteken 15 órára a disznajói óvodába várják az érdeklődőket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar feliratoktól pogromkísérletig
A heteken át mesterségesen gerjesztett magyarellenes hangulat 1990. március 16-án egy lakónegyedi gyógyszertár magyar felirata miatt robbant Marosvásárhelyen. Innen már csak egy lépés volt a magyar közéleti személyiségek lemondatása, bántalmazása, majd az utcai tömegverekedés. A fekete márciusi napok traumáiban Körmöczki Zoltán egykori politikus és szemtanú próbál eligazítani.
A Tudor lakónegyedben lévő 28-as számú gyógyszertár előtti randalírozás indította el a marosvásárhelyi fekete március erőszakos cselekménysorozatát. A patika kirakatába a román szövegek mellé délelőtt felfestették a „gyógyszertár” szabványfeliratot. A közeli kocsmában tartozódó románokat ez felháborította, hangoskodásukra mintegy ötven ember – többnyire a környező boltok román elárusítói – verődött össze a gyógyszertár előtt. Az eseményekről Körmöczki Zoltán mérnök, a Maros Megyei Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács (NEIT) gazdasági bizottságának egykori elnöke beszélt lapunknak, az ő felesége a 28-as számú gyógyszertár gyógyszerésze volt.
Mérgező sajtóhír
„A Tudor-negyedbeli magyar felirat azért zavarta a románságot, mert az ott lakók zöme a Ceauşescu-rendszer idején telepedett Marosvásárhelyre. Elsősorban Déda környékéről és a Görgény völgyéből érkeztek” – mondja. A kétnyelvű feliratok ügye amúgy mindenhol napirendre került, miután a Maros Megyei Gyógyszertári Hivatalban döntés született a város valamennyi gyógyszertárának kétnyelvű feliratozásáról, a Tudor-negyedi így korántsem volt egyedi jelenség. A felháborodott románok bezúzták a gyógyszertár ajtaját és ablakát, bementek a patikába és életveszélyesen megfenyegették a román és a magyar személyzetet egyaránt. Körmöczki Zoltán felesége, Emese a nagy zajra került elő a laborból, ami jelzi, hogy eleve hazugság volt a korabeli román médiában megjelent hír, miszerint tőle származna az az elhíresült mondat, hogy románokat nem szolgálnak ki. Az erről szóló cikk először a marosvásárhelyi Cuvântul Liber című napilapban jelent meg, amelyet másnap a bukaresti Adevărul is közölt. Az újságok nyomán vette át a hírt az Agerpres hírügynökség, majd a világsajtó: Marosvásárhelyen annyira súlyos a helyzet, hogy a gyógyszertárakban magyar gyógyszerészek nem hajlandók román betegeket kiszolgálni.
„Ezek annyira alaptalan és nevetséges vádak voltak, hogy csak egy dologra gondolhattam: mivel rajtam nem találtak fogást, a fekete március hátterében álló bagázs a feleségem besározásával próbált rajtam is ütni. Mi ketten, Kincses Előddel álltunk ki legkeményebben a magyarság jogai mellett a Nemzeti Megmentési Front utódszervezetében, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában, és ez sok helyi románnak szálka volt a szemében” – magyarázza Körmöczki.
A március 16-án, délben, a Tudor-negyedbeli gyógyszertárnál kirobbantott tömeghisztéria estére a város központjába tartó román felvonulássá dagadt. Körmöczki arról mesél, hogy a késő délutáni órákban ő is kiment a gyógyszertárig, hogy körülnézzen, de az ott ólálkodó mintegy tíz bőrruhás román férfi kis híján megverte. Sokat elmond az aznapi események hátteréről, hogy a megfélemlített gyógyszerészek hiába hívták a rendőrséget, a helyszínre érkező rendfenntartók tovább álltak: a gyógyszertárban randalírozó román hőzöngők közül senkit nem vontak felelősségre.
Lemondás az utca nyomására
A pogromkísérletté felerősített megmozdulások március 19-én kezdtek igazából fenyegetővé válni a város magyarsága számára. A NEIT délelőtti ülésére Körmöczki úgy emlékszik vissza, hogy a főtéri épületbe benyomult mintegy ötven jól megtermett férfi, és azt követelte, adják át nekik Kincses Elődöt. Közben az utcán a tömeg azt skandálta, hogy Kincses mondjon le. Hosszas huzavona után a testületi ülésen Kincses lemondott alelnöki tisztségéről. „A folyóson lincshangulat uralkodott, ezért arra kértem Kincses Elődöt, vonuljon vissza egy másik, zárt irodába, amíg megpróbálok higgadtan beszélni az emberekkel” – meséli az egykori megyei tisztségviselő. Az épületbe benyomult románokkal aztán sikerült kiegyezni abban, hogy nem bántják Kincsest, ha az épület erkélyéről bejelenti lemondását a téren tüntető tömegnek. Az erkélyről elhangzott Kincses-beszéd alatt az épületbe szabadon bejutó románokat a tanács többi román tagja csitította, hogy a pattanásig feszült helyzetben elkerüljük az összetűzéseket.
A Kincses lemondása nyomán kissé mérséklődő helyzetben Körmöczki Zoltán az akkori megyei tanács épületében próbált híreket szerezni a fejleményekről. Ismerősöktől érkező telefonhívások révén jutott tudomására, hogy a Görgény völgyéből autóbuszokon és teherautókon további tömeg érkezik. Arról is később hallott, hogy a szétvert RMDSZ-székházból menekülő magyarokat Judea ezredes bántatlanságot ígérő biztosítéka ellenére a felbőszült csőcselék agyba-főbe verte, Sütő Andrást fél szemére megvakították. Magyar embernek ekkor életveszélyessé vált Marosvásárhely belvárosi utcáin kószálni.
A koma visszaüt
A március 20-át sok ezer marosvásárhelyi magyarhoz hasonlóan a Körmöczki-család is nagy felháborodással és súlyos megalázottságban érte meg. Aki csak tehette, kivonult a főtérre. Az atrocitás kiagyalói épp erre számítottak, csak arra nem készültek fel, hogy a magyarok ezúttal megvédik magukat. Körmöczki arra emlékszik, hogy este nyolc órára az előző nap megalázott magyarság a szép számban segítségükre érkező cigánysággal együtt megtisztította a teret a rájuk támadó románoktól. A győzelem elégtétele azonban rövid ideig tartott, mert a következő napokban a helyi ügyészség és rendőrség a március 20-i tévéfelvételek alapján több tucat magyar és cigány embert azonosított, és állított elő. A tömegből tetszőlegesen kiemelt „elkövetők” ellen bűnvádi eljárást indítottak. „A magyar és cigány embereknek egyetlen bűnük volt: azt akarták, hogy a románokéhoz hasonló jogaink legyenek. Ezért emelték fel a szavukat, ezért tüntettek”. Körmöczkinek csak sejtései vannak arról, hogy az akkori magyar közéleti személyiségekről is készült nyilvántartás és titkos bűnügyi dosszié, de a körülmények alakulása miatt ezt már nem lépte meg a román hatalom.
A marosvásárhelyi fekete március legnagyobb vesztese a város és a vidék magyarsága: az atrocitásokat követő tíz esztendő volt számára a fő erőpróba. A várost elhagyó magyarok nem feltétlenül a fekete március miatt, hanem az általa okozott hatalmas gazdasági visszaesés következményeként távoztak Marosvásárhelyről. A kevés munkahelyre ritkán alkalmaztak magyarokat. „A kilencvenes években két út között választhatott a marosvásárhelyi magyar: vagy vállalkozásba kezd, vagy elmegy az országból. Elég sokan ez utóbbi mellett döntöttek.” Marosvásárhelyi beszélgetőtársam szerint a várost elhagyó magyarok többsége Magyarországon telepedett le.
Félelem és igazság
Sokan és sokféleképpen magyarázzák a máig példátlan erdélyi magyarellenes atrocitások hátterét. Elfogulatlan ügyészségi-bírósági tényfeltárás híján az igazságszolgáltatás mai napig adós a marosvásárhelyi fekete március háttérembereinek törvény elé állításával. Így csak a találgatások és feltételezések maradnak. Körmöczki Zoltán úgy látja, a kiváltó okok egyike a románok létező félelme volt a magyarokkal szemben. A Ceauşescu-rendszerben ahhoz voltak szoktatva, hogy magyar ember nem emelheti fel a szavát, nem kérhet semmit. Ehhez képest a rendszerváltás utáni hetekben erősen önszerveződő magyar közösséggel találták szembe magukat, amely képes volt és akart is harcolni saját jogaiért.
Körmöczki szerint a román sajtó által folyamatosan generált félelemérzet sem vezethetett volna el az atrocitásokig, ha a történet mögött nem áll egy jól kidolgozott bukaresti forgatókönyv. Legtöbben a volt Szekuritáté szerepét látják az események hátterében, amelynek emberei így próbálták bizonyítani pótolhatatlanságukat egy új román titkosszolgálati rendszer létrehozásában. A gyanút igazolja az a tény, hogy Ion Iliescu államfő sem román, sem magyar kérésre nem volt hajlandó Marosvásárhelyre utazni, hogy tárgyaljon a két közösség vezetőivel. Körmöczki kicsinek tartja annak valószínűségét, hogy valaha hivatalosan is kiderüljön a teljes márciusi igazság.
A fekete március kronológiája
Március 15. Ismeretlen tettesek összefirkálták a marosvásárhelyi Avram Iancu-szobrot. A szobor talpazatára ez írták rá: LE VED. Noha a helyi román rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy magyarok a tettesek, nyelvészek szerint az elkövetők románok voltak, akik nem ismerték a magyar nyelvet. Március 16. Délelőtt 11 órakor a Tudor lakónegyedi 28-as számú gyógyszertár ablakában magyar felirat jelent meg. Részeg, randalírozó románok csetepatéjára kisebb tömeg verődött össze a patika előtt: betörtek ajtót, ablakot. A riadóztatott rendőrség hamar távozott, nem vontak felelősségre senkit. A két órán belül összeverődött, többszázas tömeg megverte a Magyar Televízió két operatőrét, a Népújság két újságíróját, majd feldúltak egy tömbházlakást, amelynek erkélyén egyenjogúságot követelő magyar–román felirat jelent meg. A tömeg levonult a városba, és mindenhol letépték a magyar feliratokat.
Március 17. Tőkés László- és Smaranda Enache-ellenes szlogeneket kiabálva román tüntetők járták a belváros utcáit, tereit. A tömeg a főtéren kötelet kért Sütő Andrásra, Tőkés Lászlóra és Király Károlyra. Március 18. A Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ) március 17–18-án kétnapos kongresszust tartott Marosvásárhelyen. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el a magyar oktatással kapcsolatban. Szünetében a környéken tartózkodó románok több magyar fiatalt felpofoztak. Március 19. Sütő András megafonon kijelentette, hogy Kincses Előd lemondatása jogtalan, és arra kérte az embereket, menjenek haza. A délelőtt városszerte randalírozó román tömeg – amihez délután hozzácsapódtak a Görgény völgyéből érkező csoportok – megérkeztek a Bolyai utcában található RMDSZ-székházhoz. A vasajtót betörve elfoglalták az udvart. A magyarok a padlásra menekültek. Ekkor Ioan Judea ezredes szavát adta Sütő Andrásnak, hogy nem esik bántódása, ha lejön, de a feldühödött tömeg a katonák közömbössége mellett rátámadt a magyarokra. Sütő András fél szemére megvakult, több oldalbordája eltört. A tömeg a Marosvásárhelyi Rádióhoz vonult, hogy meglincselje a magyar szerkesztőket. Egy román szerkesztő lélekjelenlétének köszönhető, hogy a tömeget sikerült meggyőznie: nincsenek itt a magyarok, már elmentek. A városban randalírozók rengeteg magyart megvertek.
Március 20. Óriási magyar tömeg vonult ki a város főterére, igazságot követelve. Hamarosan román ellentüntetők sorakoztak fel a tér szélén. A délutáni órákban a szaporodó marosvásárhelyi románság újabb erősítést kapott a Görgény-völgyéből. A fejszékkel, botokkal, kaszákkal felfegyverkezett románok – a rendőrkordonon áthatolva – rárontottak a magyarokra. A térről kiszorított magyarok szétszedték a padokat, és visszaverték a románokat. Az állóháború pillanataiban egy teherautó nagy sebességgel a magyar tömegbe hajtott. Egy magyar meghalt, több megsebesült, illetve a kocsi platóján utazó egyik román is életét vesztette. A környékbeli magyar falvak lakói elzárták a főutakat, hogy megakadályozzák a román utánpótlást.
Este nyolc órakor hidegvölgyi cigányok csatlakoztak a magyarokhoz, de a döntő ütközetre 11-kor került sor, amikor Nyárád-menti székelyek érkeztek a városba. A főtéren tétlenül álló katonai harckocsikon átjutva, a botokkal, vasvillákkal felfegyverkezett székelyek kiverték a főtérről a románokat. A győzelmet a magyar himnusz eléneklésével ünnepelte a tömeg, a polgármesteri hivatalra kitűzték a magyar zászlót.
Március 21. Hajnalban a román hadsereg elit ejtőernyősei és egy gyalogos zászlóalj érkezett a városba, ők állították helyre a rendet. Az összetűzéseknek 5 halálos áldozata, továbbá 300 sebesültje volt. A bíróság mintegy 40 magyart és cigány embert ítélt több-kevesebb börtönbüntetésre. Egyetlen román ember kapott csendháborításért pénzbüntetést.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Beolvad a Felső-Maros-menti szórvány
Húsz év alatt ijesztően csökkent a ratosnya-Jódtelepi és a környező református gyülekezetek lélekszáma, s bár anyagiakban sikerült megerősödniük, a beolvadást megállítani nem, csak lassítani tudják. Nagy Ferenc református lelkipásztorral beszélgettünk.
– Még egyetemistaként került ide, huszonegy éve a ratosnya-jódtelepi református gyülekezet lelkipásztora. Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Harmadéves teológusként Székely József akkori esperes megkért, hogy vállaljam el a szolgálatokat vakációban. Vasárnap helyben, majd palotailván, dédán és dédabisztrán volt istentisztelet. A következő évben lehetőség nyílt arra, hogy negyedéves teológusként kihelyezzenek a gyülekezetbe, mert akkoriban nagy volt a lelkészhiány. A feleségemmel és a kisfiammal ide költöztünk. Feleségem közben tanult kántorizálni. Negyedév végén a presbitérium felkért, hogy mAradjak, ebbe a püspökség is beleegyezett, így ötödéven is itt szolgálhattam. Amikor ide kerültünk, csak úgy lehetett megközelíteni az építkezést, a parókiát, hogy a gondnok utat vágott a derékig érő fűben. Aztán elkészült két szoba és a konyha, hogy legyen, hol lakjunk. Én tanulmányi segélyt kaptam, így a gyülekezetet nem terhelte a lelkész fenntartása, a begyűlt egyházfenntartói alapból tudtunk építkezni. Fontosnak tartottam a beázó templom rendbetételét, erre is gyűjtöttünk pénzt. A falakig le kellett bontani az épületet, s 1997-ben sikerült a templomot szakszerűen felújítani.
– Modern vendégszobák is épültek. Mi adta az indítékot egy ilyen mérvű beruházásra?
– Az Erdélyi Kárpát Egyesületnek 1997-ben volt egy tábora ratosnyán, s szállást kértek tőlünk. Mi akkor már a parókia mellé elkezdtük építeni a gyülekezeti termet, amelynek a tetőterét is beépítettük, hogy szállást biztosíthassunk a túrázóknak. Egyre többen érdeklődtek a szállás iránt. Szükség volt a vendégszobákra azért is, mert sokszor jöttek holland ismerőseink. Holland tervező barátunk készítette el az építési tervet, de az is nagy előnyünk volt, hogy a hollandok az építkezést is támogatták. Akkoriban kaptunk vissza 35 hektárnyi erdőt, ahonnan gyakorlatilag ki tudtuk termelni a tetőtér elkészítéséhez szükséges faanyagot. Sokan ismerik manapság a szálláshelyünket, egymásnak adják a kilincset nyáridőben. Közben folyamatosan fejlesztettünk, kialakítottuk a focipályát és a játszóteret is.
– Mekkora ma a gyülekezet?
– Amikor ide kerültünk, mintegy háromszázötven hívünk volt Jódtelepen és Ratosnyán. Felső-Marosmentén, Disznajótól felfele szétszórt települések húzódnak. Vannak gyülekezeti tagjaink, akik 2,5 kilométerről jönnek templomba. A nyilvántartások szerint ma már csak 176-an vagyunk Jódtelepen és Ratosnyán. Sajnos, a fiatalok nagy része elment külföldre, de papírforma szerint hozzánk tartoznak. A kivándorlás mellett nagyon nagy a természetes apadás, kevés gyerek születik és magas az elhalálozás. Az is gondot jelent, hogy sok a vegyesházasság: tavaly ugyan négy fiatal párt eskettem (ami rendkívüli eset), de csak egyik tagjai voltak magyar reformátusok, és ők is Franciaországban élnek. A statisztikák szerint majdnem 180 tagja van a gyülekezetnek, de valójában alig 150-en élnek itt.
– A szórványban mennyire hangsúlyos jelenség a beolvadás?
– Vegyes családokban a gyermekek nemük szerint öröklik a szülő vallását. Ha az anya ortodox, akkor a leánygyermekek is azok lesznek. Hozzánk járnak vallásórára, részt vesznek istentiszteleten, de jövőjük attól függ, kihez mennek férjhez, kivel alapítanak családot. Arra, hogy magyarok mAradjanak, kevés az esély. Néhány éve megszűnt a magyar iskola és az óvoda is, így a gyermekek beolvadása még gyorsabb. Sajnos, nem a közösségi, hanem a személyes érdeke vezérelte a helyettesítő pedagógust, így nem figyelt oda, hogy meglegyen az óvoda indulásához szükséges gyermeklétszám. Kérte, hogy helyezzék el más településre. Ma már a magyar gyerekek is román tagozatra járnak óvodába és iskolába. A legközelebbi település a 18 km-re fekvő Magyaró, ahol magyar oktatás van, és felfele Maroshévíz. Amíg működött a magyar tagozat, a tehetségesebb gyermekeket V-VIII. osztályba minden hétfőn beszállítottam Szászrégenbe, a katolikus egyház által fenntartott bentlakásba. Ha meglenne a magyar tagozat, ötödiktől most is elmehetnének a jó képességű gyermekek tanulni a régeni szórványkollégiumba, ezt anyagilag támogatni is tudnánk. A beolvadást az anyanyelvi oktatás felvállalásával próbáljuk némiképp fékezni. A vallásórákkal egyidőben anyanyelvi oktatást is biztosítunk. A foglalkozásokat a feleségem tartja: van népdaléneklés, népmesehallgatás, ismerkedés a magyar ábécével, gyermekjátékokkal, s mindazzal, ami a magyar kultúrához tartozik. Sikerült elérnünk, hogy akik ezeken az anyanyelvi foglalkozásokon részt vesznek, megkapják a magyar kormány által biztosított Szülőföldön magyarul éves támogatást.
– Nincsenek hazatelepülő magyar fiatalok, akik otthon próbálnának szerencsét?
– Az volt a tervünk, hogy olyan fiatalokat taníttassunk, akik pedagógusként, egészségügyi asszisztensként hazatérnek és itt a közösségben dolgoznak. Ki is taníttattunk egy lányt asszisztensnőnek, de amikor férjhez ment, elköltözött a településről. Egy másik fiatalt is támogattunk holland barátaink révén, hogy pedagógusnak tanuljon, de ő is elköltözött, most Temesváron dolgozik, más szakmában. Az asszisztensnő kérdése közben megoldódott, mert egy egyesület révén beindult az otthoni beteggondozás: egy református magyar asszisztensnő nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, és mi lehetőségeink szerint mindenben támogatjuk.
– Palotailvára is eljár, ahol a környék talán legnagyobb református temploma található. Hány híve él ott?
– A „legnagyobb” szórványgyülekezetem Palotailva, ahol valóban a Maros mente egyik legszebb református temploma található. A korabeli magyar kormánynak hatalmas tervei voltak Palotailvával 1940–1944 között: azt akarták, hogy az itteni erdőkből kitermelt fát helyben dolgozzák fel. A terv részeként egy hatalmas templomot is építtettek katonákkal és kényszermunkásokkal az ide érkező munkások számára. Kós Károly tanítványa, Debreceni László tervezte, akárcsak a ratosnyai templomot. Jöttek a változások, a templomot pedig sikerült befedni, és lassan befejezni, 1957-ben volt a felszentelési istentisztelet. A hatalmas templom elkészült, de mAradt a parányi gyülekezet. Húsz évvel ezelőtt Palotailván 158 református élt, ma 34-en vannak... Tulajdonképpen 21 ott lakó gyülekezeti tagunk van, akik közül 7-8 ember jár el az istentiszteletekre. Időközben megszűnt a fakitermelés, a munkalehetőség, így sokan elmentek a településről, közöttük a magyarok is. Palotailván tavaly újítottuk fel a templom tetőszerkezetét. A gondnokunk, egy ügyes fiatalember, a gyergyói erdészeti hivatalnál talált munkát, a feleségét is ott alkalmazták, így már áruba bocsátotta palotailvai lakását, ő is elköltözik...
– Mi fogadja Dédabisztrán?
– Két évtizeddel ezelőtt 16 református élt ott, ma vannak négyen. Egy ideig egy nagyobb szobát béreltünk, de ma már nincs közösségi istentisztelet. Ünnepekkor minden gyülekezeti tagot felkeresek és úrvacsorát osztok nekik, elbeszélgetek velük. Ez a beszélgetés felér egy istentiszteleti alkalommal. Dédán ötön voltak húsz évvel ezelőtt, ma már ketten vannak, az egyik gyülekezeti tag az idősgondozó központban él. Az öregotthonba néha bekerülnek idős reformátusok, őket is mindig felkeresem, úrvacsorát viszek nekik ünnepek alkalmával. A nőszövetségi tagok kis tésztás csomagot szoktak készíteni számukra. Karácsonykor a holland barátokkal is meg szoktuk látogatni a dédai gondozóközpontban levő reformátusokat kis ajándékokkal.
– Fenn tudna-e tartani külső támogatás nélkül egy lelkészt az egyházközség? És mi lesz húsz év múlva?
– Emberi számítások szerint nem biztos, hogy húsz év múlva lesz itt még református gyülekezet. Már majdnem eltemettem a dédai, a dédabisztrai és a palotailvai reformátusokat. Ugyanez a jövő vár a ratosnyaiakra és jódtelepiekre is. Missziós egyházközségként kis- és szórványgyülekezeti támogatást kapunk a püspökségtől, Disznajótól Gödemesterházáig összetartjuk a magyar reformátusokat. A magyar kormánytól is érkezik kis gyülekezeti támogatás. Ezekkel a pénzekkel a gyülekezetek egy kezdő lelkészt el tudnak tartani. Az is fontos háttér, hogy az egyház tulajdonában levő erdő nagyon jó állapotban van, az ütemterv szerint évente lehetne kitermelni belőle. Ezzel a lehetőséggel még nem élünk: csak akkor termelünk ki, ha nagyobb befektetésre van szükség, például a ravatalozó építésekor értékesítettünk. Óvjuk az erdőt. Az egyházi épületek fűtésére a tűzifát a vendégház bevételéből vásároljuk meg. Ha olyan személy lesz majd itt, aki szívügyének tekinti mindazt, ami elkezdődött, akkor amíg egy magyar él Jódon, fenntartható lesz a lelkészi állás és megmAradhat a református egyház. Szeretnénk hivatalossá tenni a vendégház működtetését: ha egy vendéglátóipari hely, egy panzió el tud tartani egy családot, akkor a vendégház itt is el tud tartani majd egy lelkészt. Sokan idegenkednek ettől az ötlettől. Azt mondják, hogy az egyháznak nem az a célja, feladata, hogy vendégházat működtessen. El kell fogadnunk azt a tényt is, hogy biztosítani kell a gyülekezet anyagi hátterét. Az idősebbek közül sokan a múltban élnek és azokat az időket emlegetik, amikor a gyülekezetben még háromszázan-négyszázan voltak. Akkor fenn tudták tartani lelkészüket, egyházukat. Ma már az egyháznak több mindennel kell foglalkoznia. Az anyanyelvi és vallási oktatás és az istentiszteleti alkalmak biztosítása mellett nagyon fontos az anyagi háttér megteremtése is. Mindehhez sok segítséget kapunk a gyülekezettől. Feleségemmel megszerettük itt, s bár hívtak több helyre is, mAradtunk, s nyugdíjig itt szeretnénk tovább szolgálni.
Simon Virág
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Törvénytervezet: négy „szuperközsége” lenne Hargita megyének
Maros megye öt, Hargita megye négy, Kovászna megye pedig két „szuperközséggel” rendelkezne, ha a parlament elfogadja a települések új közigazgatási besorolásáról szóló törvénytervezetet, amelyet nemrég bocsátott közvitára a fejlesztési minisztérium.
A jogszabályt már korábban ismertettük. E szerint a kormány létrehozna egy új közigazgatási egységet, a „rurális pólusnak” nevezett községeket. Ezek legkevesebb 2000 lakosú települések, amelyek 25 kilométeres körzetében nincsenek városok, ezért az adott térség egészségügyi, oktatási, kulturális és kereskedelmi központjainak számítanak.
A „rurális pólus” besorolás elnyerése azért lesz majd fontos a községeknek, mert a törvénytervezet szerint támogatást kapnak majd a központi költségvetésből infrastruktúrájuk fejlesztésére, kulturális-társadalmi életük fellendítésére.
A jogszabály által lefektetett kritériumok szerint 183 ilyen „szuperközség” lenne az országban. Maros megyenek öt (Mezőbánd, Mezőcsávás, Görgényszentimre, Déda, Ratosnya), Hargita megyének négy (Gyergyóholló, Korond, Parajd, Zeteleka), Kovászna megyének két (Uzon és Bodok) rurális pólusa lenne.
maszol.ro

A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak
Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.
Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.
A gyökértelen Fenyő
Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.
Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék
A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.
A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.
Az utcákról hiányzó márkanév
Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.
A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként
Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.
A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel
Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.
Agrárreform, államosítás és egyéb rablások
Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.
A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.
A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.
Az Urmánczyak is örülnek
Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá

Halmozott kisebbségi helyzetben a maroshévizi magyarok – mi a megmaradás kulcsa?
A Hargita megye északi részén található, halmozottan is kisebbségben élő magyar szórványközösség oktatását és megmaradását érintő problémákra keresték a választ azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelyet a hetedik Maroshévízi Magyar Művelődési Napok részeként tartottak pénteken. A résztvevők a politika, a pedagógusok, az egyház, valamint a magyar kormány álláspontját képviselték.
A maroshévízi származású Sarány István újságíró tartotta meg a kerekasztal-beszélgetés vitaindítóját, amelyben Maroshévíz demográfiai változásaira vonatkozó statisztikai adatokat közölt: 2002-ben a város lakossága 15 880 volt, 2011-re ez a szám 13 282-re apadt. Ezen belül a román lakosság létszáma 11 291-ről 9688-ra csökkent, a magyarságé pedig 4039-ről 3031-re. 2002-ben még 25,43 százalék volt a magyarság részaránya, 2011-re ez az arány 22,82-re csökkent. Sarány István arra is kitért, hogy miért élnek halmozottan is kisebbségben a Hargita megye északi részében élő magyarok. A románok azt közvetítik a nyilvánosság felé, hogy elnyomva, kisebbségben élnek a tömbmagyar megyében. Ennek az önmagát kisebbségként definiáló közösségnek a kisebbsége a maroshévízi magyarság.
A Kemény János Elméleti Líceum igazgatója, Deme Gabriella ismertette az iskolára vonatkozó adatokat: míg 27 évvel ezelőtt 700-nál is több diákja volt az iskolának, addigra ma már csak 217-en járnak oda. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ennyi magyar iskoláskorú gyermek van a városban és a környékén. A román tannyelvű iskolákba ugyanis a magyar gyermekek körülbelül egyharmada jár.
Újra meg kell találniuk az identitásukat
A régió parlamenti képviselője, Bende Sándor RMDSZ-es politikus a rendszerváltás után tapasztalt gazdasági hanyatlás mellett a magyarok részéről mutatott közömbösséget emelte ki meghatározó akadályként. Szavai szerint egyre több a vegyes házasság, és sok szülő gondolja úgy, hogy könnyebb a gyermeknek, ha az érettségire eggyel kevesebb tantárgyból kell készülnie. Mint mondta, egy esetleges gazdasági fellendülés sem tudná már visszafordítani a magyarság csökkenését abban a városban, ahol soha nem voltak többségben.
Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus címzetes esperes-plébános 20 éven keresztül szolgált Nyárádtőn és környékén szórványlelkészként. Tapasztalatai azt mutatják, hogy meg kell találni a közösség számára az otthonmaradás lehetőségeit. Neki lelkipásztorként nagy szerepe volt abban, hogy asztalosműhelyt és szállítócéget hoztak létre a térségben, földeket vásároltak, gazdálkodtak. Az egyháznak tehát itt többletszerep jut, amellyel a kreativitást és leleményességet erősíti az önmagát kereső közösségben.
Vetési László szórványkutató, szociográfus is az öndefiníció problémáját emelte ki, ami azért is nehézkes, mert ebben a közösségben folyamatos harc zajlik kisebbség és többség között.
Az iskola összetartó ereje és az oktatás minősége
Lászlófy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének tiszteletbeli elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy ma már „természetes körülmények között” nem lehet a hévízi és a környékbeli magyarságot megtartani. Ebben kap fontos szerepet a Kemény János iskola: össze kell gyűjteniük minden magyar gyermeket bölcsődétől középiskoláig, ahol megélhetik magyarságukat, és minőségi oktatásban részesülhetnek. Hozzátette, hogy ennek megvalósításában a pedagógusokra hárul a legnagyobb feladat, akiknek több áldozatot kell hozniuk, mint a tömbmagyar településeken.
Székely Melinda, a szamosújvári Kemény Zsigmond Mezőségi Szórványoktatási Központ magyartanára a saját intézményük által elért eredményeket ismertette, és hozzátette, hogy valóban a pedagógusok munkáján és hozzáállásán múlik a legtöbb. Mint mondta, hosszú és kitartó munka eredménye, hogy a mezőségi gyermekeket megfelelő körülmények között, bentlakásos iskolában oktathatják. Az intézmény magyar állami támogatásból épült fel, és annyira modern, hogy a szamosújvári román szülők már kérvényezték, hogy indítsanak román tannyelvű osztályt. Ez azonban nem fog megvalósulni, hiszen akkor értelmét veszítené az intézmény.
A pedagógus elmondása szerint a tanulmányi eredmények sokszor aggasztóak, mert a gyermekek nagy tudásbeli hiányosságokkal érkeznek az iskolába. A tanár szempontjából pedig nehéz döntés – ha nem tanul jól a diák és emiatt bukásra áll –, hogy átengedje-e a következő osztályba, miközben tudja azt, hogy a munkájának később látszik meg az eredménye. Hozzátette, hogy a pluszórák tartása, a különfoglalkozások szervezése az egyik leghatékonyabb eszköze a jobb tanulmányi eredmények elérésének.
Darvas-Kozma József szerint erre további jó megoldást jelenthet az önszerveződés megoldása, a kulturális események szervezése, amelyekben a diákok is kiveszik a részüket, így nemcsak ők, hanem szülők is sikerélményben részesülnek.
A magyar állam kész segítőkezet nyújtani
A Nemzeti kisebbség-kutató Intézet részéről Molnár Gergely volt jelen, aki javasolta, hogy mindenképp érdemes megkérdezni a helyi fiatalokat, hogy ők mit szeretnének, és ennek megfelelően mit tud nyújtani a szülőföld, hiszen nekik mobilitásra, modernségre van szükségük. Felvetette annak a lehetőségét, hogy közelebb hozzák őket a jó perspektívák előtt álló Székelyföldhöz. Ugyanakkor az egység fontosságát is kiemelte, mint mondta, ebben a helyzetben a pártoskodás csak ellentétes eredményt szülhet. Ugyanakkor a globalizáció és a fenntarthatóság közötti ellentétet vázolta, hozzáfűzve, hogy az infrastruktúra fejlesztése felé azért érdemes elindulni. Hozzátette, jelenleg 16 olyan pályázati lehetőség van, amit a helyi közösség kihasználhat.
Veress László, a Magyar Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke maroshévízi származásúként is felszólalt. Mint mondta, kétségbeejtő aktatologatás történik, miközben egy arctalan gépezet azon dolgozik, hogy a környékbeli magyarság elveszítse identitását. A kommunizmus románosítási kísérleteivel szemben ennek az az átka, hogy úgy veszi el az identitást, hogy közben nem kínál másikat. A maroshévízi halmozottan kisebbségben élő magyarság számára a helyi adottságok kihasználását látja jó lehetőségnek. Mint mondta, a magyar állam kész támogatást nyújtani akár ahhoz is, hogy a magyar közösség (egyházak, az iskola és a civil szervezetek) megvásárolja és saját táborozási és más céljaira használja a híres Bánffy-fürdőt.
A kerekasztal-beszélgetés résztvevői azt a következtetést vonták le, hogy az iskolát támogatni kell abban, hogy összegyűjtse a környékbeli magyar diákokat, Dédától Ratosnyán és Tölgyesen át Várhegyig minőségi oktatásban kell részesíteni őket. A gyermekeket és szülőket érdekeltté kell tenni abban, hogy legyen egyszer Hévíznek magyar értelmisége. Ugyanakkor meg kell oldani a visszakapcsolást a családhoz, egyházhoz, Székelyföldhöz és Erdélyhez. A szamosújvárin túl más testvérkapcsolatok létesítésére is szükség van például Hunyad, Beszterce és Fehér megyével.
Kovács Boglárka / maszol.ro

XIII. Maros völgye fesztivál
A hagyományőrzés jegyében
Július 29–30-án a 13. alkalommal tartották meg a Ratosnya melletti Sétatér (La Alei) tisztáson a Maros völgye fesztivált, amelyet eredetileg a környékbeli községek bemutatására szántak. S bár az idén is gazdagon feldíszítették a községek házát, úgy tűnt, hogy egy kicsit megkopott ez a jellege, és nagyobb szerepet kapott a vásár. Az érdeklődők inkább az élelmet és italt kínáló sátrak előtti teret töltötték meg. A szervezőket dicséri, hogy a zsúfoltság elkerüléséért külön parkolóhelyet létesítettek a tisztás egyik részén, és elkülönítették a hagyományőrző kiállítóteret az élelmiszert kínáló standoktól, sátraktól. Gondoskodtak ivóvízről, illemhely is volt bőven, mi több, szelektív hulladékgyűjtésre kukákat is kiállítottak. Mint minden évben, az idén is a következő települések mutatkoztak be: Marosvécs, Magyaró, Felfalu, Felsőrépa, Alsóidecs, Petele, Marosoroszfalu, Déda, Ratosnya, Palotailva, Gödemesterháza és Szászrégen is, első- sorban a Gliga cég termékeivel és a néprajzi múzeum kiállításával. A Maros Megyei Tanács külön standdal jelentkezett, és a megyei múzeum is jelen volt két igen érdekes kiállítással. Az egyiken olyan régi, elsősorban Felső-Maros menti fotókat mutattak be, amelyeket az ott lakók ajánlottak fel a múzeumnak, illetve bocsátottak rendelkezésre. Ezeken a felvételeken régi népviseletek láthatók. De jelen voltak – lapunkban már említettük – az első világháború eseményeit kutató muzeológusok is a Maros mentiek a Nagy Háború lövészárkaiban című kiállítással. Mindkét tárlat célja az volt, hogy felhívja a figyelmet a tárgyi, szellemi örökség gyűjtésére. Ha még van családok birtokában olyan fotó vagy tárgy, amely egyrészt a régi népviseletet őrzi, másrészt kötődik az első világháborúhoz, ezeket a múzeum szívesen átvenné, vagy akár kölcsönözné, digitálisan archiválná, hogy bővítse adattárát. A fesztivál szombat déli megnyitóján az említett települések polgármesterei mellett jelen volt Péter Ferenc, a megyei tanács elnöke, Alexandru Câmpean alelnök, Lucian Goga prefektus, több politikus és más Maros megyei elöljáró is. Péter Ferenc megnyitóbeszédé- ben gratulált a szervezőknek, és felhívta a figyelmet a hagyományőrzés fontosságára, arra, hogy mindezt a vidékfejlesztésre, az idegenforgalom fellendítésére is használhatják. A megnyitót követően a meghívottak meglátogatták a települések hagyományosan berendezett házait és az időszakos kiállításokat. Örömmel tapasztalhattuk, hogy a román népviselet mellett megfért a magyar is, igaz, csak elenyésző számban, hiszen sajnos ez a részvétel is tükrözi a Felső-Maros mente egyre fogyatkozó kisebbségi arányát. Némiképp javít ezen Marosvécs és Magyaró jelenléte a fesztiválon. A fellépők között helyet kaptak a részt vevő községek román, magyar hagyományőrző néptánccsoportjai és előadói is. A könnyűzene-együttesek, előadók között megemlíthetjük a Proconsult és a Coraxot, illetve Paula Selinget, a Titánt és a Wi-Fi együttest. Népújság (Marosvásárhely)

Fogyatkozó szórványközösség
Magyar óvodából múzeum
A magyarói születésű Nagy Ferenc lelkipásztor és felesége, Edit 1995-ben került a jódtelepi református gyülekezethez. A lelkész nemcsak a községben, hanem a Felső- Maros mente (Maros völgye) településein is szórványszolgálatot végez, vagy mondhatnánk: őrzi az utolsó bástyát. Feleségével együtt, aki kántor is, nemcsak lelki szolgálatot végeznek, hanem minden igyekezetükkel azon vannak, hogy egybetartsák a jódtelepi magyarokat, hiszen ez a legnagyobb Maros-völgyi magyar közösség. Sajnos, a „szórványátok” nem kíméli ezt a vidéket sem – számol be lapunknak a lelkész –, az utóbbi években igen nagy apadás tapasztalható. Jelenleg, a nyilvántartás szerint, 178 gyülekezeti tag van Ratosnyán, ebből 50-en külföldön tartózkodnak, köztük olyanok is, akik férjhez mentek egyiptomi, német, francia állampolgárokhoz, ők már nem térnek vissza. Nemsokára olyan gyereket keresztel a lelkész, akinek szülei Németországban élnek, hazajönnek keresztelőt tartani, de másnap már vissza is utaznak. S míg korábban a fiatalok körében sikerült tánc- és színjátszó csoportot indítani és működtetni, ezek mára megszűntek. Működik még az ifjúsági énekkar és ifjúsági biblia órákat is tartanak, de egyre kevesebb a résztvevő. Korábban minden egyházi ünnepen és világi bálokon volt műsor, most nincs akivel megtartani ezeket – mondja a lelkész, majd előveszi a regisztert, és sorolja: Szalárdon megszűnt a gyülekezet, van még néhány magyar, de hitüket feladták, átpártoltak az ortodoxokhoz. Dédán a parókia átvételekor hét református volt, maradt egy. Dédabisztrát 18 személlyel vette át, most négyen vannak. Galonyán három református van a nyilvántartásban, Palotailván 1995- ben 157 lélek volt, most 30. Ez utóbbi oka az, hogy a rendszerváltás előtt különböző, leginkább székelyföldi vidékekről telepítettek ide munkaerőt, majd miután megszűntek a munkahelyek, nyugdíjba mentek a volt alkalmazottak, aki tehette, hazaköltözött. Csak azok maradtak, akiknek nem volt hova menniük – magyarázza. Sajnos, Márton István gödemesterházi plébános, aki nagyon összefogta az ottani magyar közösséget, nemrég plébániát váltott, és ezt is megérzi a közösség. Ami az egyházi eseményeket illeti, évente egy-két esketés van (többnyire vegyes házasságból) és alig egy keresztelő. 2015-ben hat, 2016-ban két, 2017-ben egy esküvő volt. Az utóbbi esetén mindketten magyarok, azonban a vőlegény falujába, Magyaróra költözik az ifjú pár – mondja a pap, majd elszomorító esetet említ. Egy magyar család hazaköltözött Palotailvára Magyarországról, ahol vendégmunkásként dolgoztak. Kislányuk ott született, ötéves lehetett, amikor visszajöttek, így az volt a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudott románul. „Ma ha magyarul szólok hozzá, románul felel, elfelejtette az anyanyelvét” – mondja a pap. A tehetséges kislány egy marosvásárhelyi középiskolába jár, de már nem beszél magyarul, mert más közegben nőtt fel. A temetések száma viszont nőtt. 2009-ben kilenc, 2010-ben hat, 2011-ben négy, 2012-ben tizenhárom, 2013-ban öt, 2014-ben nyolc, 2015-ben hét, az idén már négy volt. A tiszteletes szerint az elsorvadást felgyorsította, hogy megszűnt a magyar nyelvű óvoda és I-IV. osztály. Az idén is lett volna egy óvodai csoportra való gyerek, de a tan- ügyben dolgozóknak nem volt érdekük „összeszedni őket”. Az óvónőnek nem volt címzetes állása, a tanító bácsinak pedig kényelmesebb, ha a községközponti iskolában románul tanít – mondja Nagy Ferenc. Ezért üresen maradt a jódtelepi óvoda- és iskolaépület. – Beszéltem a polgármesterrel, hogy valamiképpen hasznosítani kellene az épületet, azt javasoltam, hogy rendezzünk be falumúzeumot. Nekünk is van egy kis néprajzi gyűjteményünk, jó volna bemutatni a mai nemzedéknek, hogy eleik miként dolgoztak a Maros völgyében. Azt sem tudják, hogyan faragtak ki egy gerendát, miként készül a zsindely, de még arról sincs tudomásuk, hogy hajdanában tutajokkal szállították a fát a Maroson. A polgármester nem zárkózott el az ötlet megvalósítása elől. Azt is megtudtuk, hogy a tavaly felújított jódtelepi kultúrotthont sem igazán használják. Amikor volt tánc- és színjátszó csoport, volt élet benne, de sajnos nincs utánpótlás, nincs aki megtöltse élettel a művelődési házat. Nagy ritkán, évente egyszer tor megtartására használják – mondja a pap. Népújság (Marosvásárhely)

Marosvásárhelyről Budapestre csak átszállással
Megszűnt az egyetlen közvetlen vonatjárat, amely Marosvásárhelyről Budapestre tartott. A vonat-összeköttetés ezután kizárólag úgy lehetséges, ha az utasok Kolozsvárra mennek, és ott szállnak át a budapesti járatra.
A Magyar Állami Vasutak (MÁV) kommunikációs igazgatósága érdeklődésünkre közölte, azért döntöttek a Marosvásárhely–Budapest közvetlen járat megszüntetéséről, mert a román személyszállító vasúti társaság, a CFR Călători, a rendszeres nemzetközi konferencia keretében tájékoztatta a MÁV-START képviselőjét, hogy mozdonygondokkal küzd. Ennek következtében a Budapest–Marosvásárhely közötti kocsikra saját hálózatán csak olyan dízel-vontatójárművet tudna biztosítani, amely nem alkalmas a személykocsik megfelelő energiaellátására.
Ennek figyelembe vételével a román vasút a közvetlen kocsik továbbítását lemondja, a decemberi menetrendváltozástól megszűnik a közvetlen eljutási lehetőség Budapest–Marosvásárhely között – válaszolta a Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére a MÁV Zrt. kommunikációs igazgatósága. A Marosvásárhelyen is áthaladó Déda–Székelykocsárd közötti vasútvonalon nincs elektromos felsővezeték, emiatt dízelmozdonyok vontatják a szerelvényeket. Ez többek közt azzal is jár, hogy ezeken az állomásokon a szokásosnál többet időznek a vonatok, hiszen minden alkalommal mozdonyt kell cserélni. A Marosvásárhely–Budapest közötti közvetlen járat érdekében néhány évvel ezelőtt Kerekes Károly parlamenti képviselő szólalt fel. Néhányan a parlamenti képviselők közül megkeresésünkre korábban elmondták, az újabb megszüntetés kapcsán javaslatot tesznek le a szállításügyi minisztériumban, a Marosvásárhelyt is érintő vasútvonal használhatóvá tételéről, illetve fejlesztéséről. Csép Andrea RMDSZ-es parlamenti képviselő tájékoztatott, hogy a szllításügyi miniszterhez fordult kérdéseivel. Arra kért választ, hogy mikor szándékoznak korszerűsíteni a Déda–Székelykocsárd közötti vasúti szakaszt, a peronokat, illetve mikorra tervezik a vagonok akadálymentesítését is elvégezni. A Román Vasúttársaság elnökével is fogok találkozni, neki is felteszem ezeket a kérdéseket – mondta érdeklődésünkre a képviselő, aki a minisztertől egyelőre nem kapott választ. Antal Erika / Székelyhon.ro