Folytatódik a határvita Hargita és Neamţ megye között
Miközben a Hargita Megyei Törvényszéken tárgyalták a Hargita és Neamţ megye között zajló határvitát, Gyilkostón a Nagyhagymás–Békás-szoros Nemzeti Parkőrség szervezett természetvédelmi meghallgatást a gyergyószentmiklósi önkormányzat által építendő sípályakomplexum, illetve a Neamţ megyei Békás falu (Bicaz Chei) azon igényéről, hogy a Mária-forrás vizét be szeretnék fogni közhasznú célokra. A két megye közötti pert június 8-ra halasztották, a természetvédelmi meghallgatáson még nem született végső döntés.
Nem ismernek határt. Évek óta vitatják a két megye közti határ helyét. Mint ismeretes, a Hargita és Neamţ megye közötti határvita évek óta húzódó probléma, melyre máig nem sikerült megnyugtató megoldást találni. A vita tárgyát az a több tízhektáros terület képezi, amelyet mindkét megye magáénak akar tudni.
A két megye önkormányzati vezetői többször is tárgyalóasztalhoz ültek, 2005-ben közös bizottságot is létrehoztak, amely a határvitaügyben kellett volna döntsön. Legutóbb tavaly augusztusban zajlott egy tárgyalás Gyilkostó üdülőtelepen, ahol a felek abban állapodtak meg, hogy a 2005-ben létrehozott közös bizottság döntse el, hol van a tényleges határ a két megye között. Míg Hargita megye és Gyergyószentmiklós elöljárói ragaszkodnak az 1968-as megyésítés alkalmával kijelölt határokhoz, addig Neamţ megye önkormányzatának képviselői és Békás település elöljárói az 1987-ben kiigazított, és 1998-ban gyergyószentmiklósi elöljárók által aláírással is elismert határokat tekintik érvényesnek.
Ez konkrétan azt jelenti, hogy míg a Hargita megyei szakemberek a Lapos-pataknak a műúttal való találkozását tekintik határvonalnak, addig a Neamţ megyeiek a Kupás- és a Békás-patak találkozását ismerik el határnak. Hargita megye tanácsa azt követően perelte be Neamţ megye önkormányzatát és prefektúráját, miután többször is felszólította a szomszédos megye elöljáróit, hogy a múlt év augusztusi tárgyalások értelmében nevezze ki a szakembereit a közös szakbizottságba. Hargita megye elöljárói sérelmezik, hogy Mihai Archip Neamţ megyei prefektus megtagadta a szakemberek delegálását a közös szakbizottságba.
Archip szükségtelennek tartja a szakbizottságot, ugyanis szerinte kataszteri dokumentumok és az 1998-ban a gyergyószentmiklósi önkormányzat által aláírt dokumentum bizonyítja, hogy a kérdéses terület az övék. Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke szerint azonban az 1998-ban kiállított dokumentum nem érvényes, mert nem törvény szerint állították ki, a kérdéses dokumentum semmissé nyilvánításáért egyébként a gyergyószentmiklósi önkormányzat és a kataszteri hivatal is pert kezdeményezett.
Neamţ megye azonban más módszerekkel is erősíteni próbálja helyzetét a Békás-szorosban, ugyanis Békás község tegnapi természetvédelmi meghallgatásra előterjesztett projektje értelmében éppen a vitás területen lévő Mária-forrás vizét akarják ivóvízként hasznosítani. A Gheorghe Oniga polgármester által bemutatott tervek szerint első fázisban Békás községet szeretnék ellátni ivóvízzel, majd a későbbiek során juttatnának Damok és Magyarbékás községeknek is a Mária-forrás vizéből.
Elmondta: a Natura 2000 természetvédelmi övezetben lévő területen nem okoznának semmilyen környezetromboló tevékenységet a forrás környékén. Cosmin Butnar, a Nagyhagymás– Békás-szoros Nemzeti Parkőrség vezetője kifejtette, a természetvédelmi engedélyt csak úgy adhatják meg, ha módosítják a terület rendeltetését, vagyis megszüntetik szigorúan védett területnek tekinteni. Hasonlóan vélekedett a gyergyószentmiklósi önkormányzat által benyújtott sípályakomplexum terveiről is, amelyet Mezei János polgármester mutatott be a jelenlévőknek. Döntés még nem született egyik tervet illetően sem.
Jánossy Alíz
Krónika (Kolozsvár)

Téli mese Háromkútról a Csángó Rádióban
Háromkút a Keleti Kárpátok belsejében, az 1800 méteres Nagy- hagymástól mintegy 4 kilométerre keletre egy kis patak völgyében, a Gyilkos-tótól körülbelül 12 kilométerre délre, míg a Gyimes völgyéből, a Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegségen keresztül pedig 32 kilométerre található.
A település határtelepülése Hargita és Neamt megyének, ugyanis a két megyét a települést átszelő kis patakocska választja el egymástól. Közigazgatásilag a település Gyimesközéplokhoz tartozik.
A néprajzozók a gyimesieket is csángóknak nevezték el, akik a csángó szó egyik értelmezése szerint „elkóboroltak”, vagyis „elcsángáltak”. Viccesen azt is szokták mondani, hogy Háromkúton laknak a „legcsángóbb” csángók, hiszen a háromkútiak kétszer is elcsángáltak: először a Gyimes-völgyébe majd másodszor Háromkútra. Háromkútra először csak ideiglenes szálláshelyeket, úgynevezett kalibákat készítettek, és ott töltötték a nyarat állataikkal együtt, majd ősszel Szent Mihály táján leköltöztek a gyimesi falvakba.
A gazdák egy idő után rájöttek, hogy Háromkúton megvannak a megfelelő feltételek ahhoz, hogy állattartásból meg tudjanak élni és elkezdték kialakítani, építeni az állandó élettereiket. Viszont, ez nagyon hosszú folyamat volt, mert 1929-ben is csupán három család élt állandó jelleggel a településen. Rá 10 évre már 15 család élt a településen állandó jelleggel, és 70 család ideiglenesen. Ezek után már a település faluként szerepelt. Iskolája, temploma és kultúrterme is lett.
A megélhetést nagyrészt a famegmunkálás, az állattartás és a mészégetés biztosítja.
Nagyon gazdag hagyományvilággal rendelkezik, magába foglalja a régi gyökereket. Sokszínűség jellemzi a helyi népi kultúrát, amely annak tudható be, hogy nagyon sokáig elszigetelt település volt, ahonnan a lakók alig mozdultak ki.
A csángó falvakba nagyon fontos a hitélet. Amíg nem lett a településnek temploma, addig a hívők minden év június 24-én, Keresztelő Szent János ünnepén hallgathattak búcsús szentmisét egy haranglábnál, amely a mostani temető helyén állt. Mivel idős volt a lelkiatya, és messziről kellett bemenjen a faluba lóháton vagy szekéren, a település lakói egy évben csak egyszer hallgathattak misét, ezért többször átmentek a hegyeken a légvonalban körülbelül 15 kilométerre található a Neamt megyei Gyergyódamucra misét hallgatni. A gazdák egy idő után rájöttek, hogy Háromkúton megvannak a megfelelő feltételek ahhoz, hogy állattartásból meg tudjanak élni és elkezdték kialakítani, építeni az állandó élettereiket. Viszont, ez nagyon hosszú folyamat volt, mert 1929-ben is csupán három család élt állandó jelleggel a településen. Rá 10 évre már 15 család élt a településen állandó jelleggel, és 70 család ideiglenesen. Ezek után már a település faluként szerepelt. Iskolája, temploma és kultúrterme is lett.
Végül 1951-’52-ben a falu lakói a mostani templom helyén lévő romokban heverő bárói házból templomot építettek, ahová az akkor Gyergyószentmiklóson szolgálatot teljesítő pap kijárt minden hónapban egy alkalommal misézni. Mostanra már havonta két alkalommal tartanak szentmisét a településen. 2010-ben a település temploma egy Szűzanya-szoborral is gazdagodott, ugyanakkor a kis templomot nagyrészt újjávarázsolták, nagyon sok mindent felújítottak többségben a Dobai Sándor atya pénzadományain keresztül.
Végezetül az iskoláról is néhány információ: a 2011/2012-es tanévben 8 iskolás gyerek van szimultán oktatásban: 5 első osztályos, 1 második osztályos, 1 harmadik osztályos és 1 negyedik osztályos. Az óvodában 18-an vannak. Ezek a számok évről évre nőnek, ezért is merült fel egy közösségi ház építése, amely helyet adna az iskolának is. Egyelőre ez még elképzelés, mert nagyon sok probléma felmerült az engedélyek megszerzésénél, de a pénz folyamatosan gyűl, és remélhetőleg tavasszal elkezdődhet az építkezés.
A jelenlegi téli időjárás nem jobb mint az ország más területein, körülbelül 60-70 centiméteres hó van, –30 fokos hidegek. A közlekedés kicsit nehézkesebb, mert az utat nem takarítják, így vagy szánnal, vagy gyalog tudnak bemenni Gyergyószentmiklósra.
csangoradio.ro
Erdély.ma

„Tiszta” Romániát! (15.)
Gyilkosságok Erdély-szerte
A kivégzések módja, brutalitása Erdély-szerte hasonló a korábban bemutatott szárazajtaihoz. A Maniu-gárdák és az önkéntesek a kivégzésekre rendszerint mondvacsinált kibúvót keresnek és találnak. Az atrocitásokra az ürügy gyakran a helyi magyar és román közösségek közti gazdasági érdekellentét. Mindezek mellett a nemzetiségi sérelmek teljesen eltörpülnek.
A kutatások nyomán egyértelmű, hogy az Észak-Erdélyben berendezkedő román hatalom árnyékában tevékenykedő önkénteseknek, voluntároknak nevezett félkatonai szervezetek garázdálkodásának legfőbb célja a magyarság megfélemlítése.
A szárazajtai mészárlások utáni napon, szeptember 27-én a Gavrilă Olteanu tartalékos kapitány vezette Maniu-gárdák folytatják véres menetelésüket Székelyföld belsejébe, Csíkszereda irányába. Útjukat rablás és fosztogatás jelzi. Erre ürügyként használják fel a partizánok és az elrejtett fegyverek kutatását. A gárda szeptember 29-én a jórészt elnéptelenedett Csíkszeredában több helybeli székely-magyart félholtra verve mutatkozott be. Október 4-én már három halálos áldozattal büszkélkedhetnek, majd október 6-tól kezdve közel egy hétig terrorizálják Gyergyószentmiklós népét. A szárazajtaihoz hasonló vérengzésre Csíkszentdomokoson került sor. Ezúttal Olteanu önkénteseihez – a fegyvertelen civil lakossággal, a csíkszentdomokosiakkal szemben – a békási, a dámuki és a tölgyesi románok csatlakoztak. Az ellenségeskedés forrása nem nemzetiségi jellegű, hanem a havasi legelők tulajdonjogáért folyó vita a székely faluközösség és a románok között. Miután Olteanuék október 27-én alaposan kirabolják a települést, a gárdisták október 8-án összeterelik a magyar lakosságot, és hidegvérrel tizenegy személyt, köztük egy 81 éves asszonyt gyilkolnak le. Hogy mennyire jogosan, mennyire alapos kivizsgálás után? Erre jó példa az egyik áldozat, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy neve a kiszemelt személy nevével volt azonos. Ez mutatja, hogy itt is a szárazajtaihoz hasonló kivizsgálási módszereket alkalmazták. Szárazajtán is megesett, hogy olyan bűnért végeztek ki ártatlan embert, amelyet egyszerűen azért nem követhetett el, mert a frontról még nem ért haza.
A sikeres csíkszentdomokosi vitézkedés után Gavrilă Olteanu Gyergyószentmiklóson tervez nagyobb méretű rendteremtést, mészárlást. A szentmiklósiak szerencsések, mert a szovjet városparancsnokság értesül a partizánok elleni harcra szerveződött gárda magyarirtó tevékenységéről. A szovjeteket arról értesítik, hogy e fosztogató gyilkosokká süllyedt banda a téglagyár területén már három személyt megölt, és készül a másnapi tömeges kivégzésre, harminc ártatlan civil lemészárlására. A városparancsnok e félkatonai fegyveres alakulatot azonnal kiutasítja a város területéről. Az orosz fellépés annyira hatékonynak bizonyul, hogy a fegyvertelen lakossággal szemben oly harcias honfiak a Kelemen-havasokba menekülnek.
Az önkéntesek, a voluntárok más osztagai főképp Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye vegyes lakosságú településein gyilkolnak, tartják rettegésben a magyar lakosságot. A Magyar Népi Szövetség által összeállított jegyzőkönyv szerint csak itt ötvennyolc gyilkosságra kerül sor. A csendőrök és a helybeli románok Egeresen tizenhat, Bánffyhunyadon tizenegy magyart ölnek meg. A levéltári források szerint az Erdély-szerte legyilkolt magyarok száma 100–150 főre becsülhető. A magyar lakosság terrorizálásának híre nemcsak Bukarestben és Magyarországon vált ismertté, de a nyugati országokban is. Időközben a román hadsereg és a román politikai élet néhány meghatározó személyisége rádöbben, hogy a magyar lakossággal szemben alkalmazott terror a közelgő béketárgyalásokon negatívan befolyásolhatja Észak-Erdély hovatartozásának kérdését, ezért leállítják a szabadcsapatok további vérengzéseit. A Szovjetunió október 24-én – politikai meggondolásból, biztonsági okokra hivatkozva – Kolozs, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód megyében orosz katonai adminisztrációt vezet be, majd november elején Bihar, Szilágy és Szatmár megyében is. Végül november 12-én V. I. Vinogradov szovjet tábornok, a Romániai Szövetséges (Szovjet) Ellenőrző Bizottság helyettes alelnöke kiutasítja a román közigazgatást Észak-Erdély területéről. Visinszkij kiutasítási parancsa 1944. november 14-én lép érvénybe. E kiutasítás mögött elsősorban a szovjet nagyhatalmi érdek áll. Csak a posta és a vasút maradhat Bukarest ellenőrzése alatt. Internálások Észak-Erdélyből – a felszabadító szovjet és román hadsereg elől – 400 ezer magyar menekül el. Csík vármegye 140 ezer lakójából 1944 végén csupán 60 ezer személy marad otthon. Tömegesen menekülnek az anyaországba és a környező hegyekbe. Az internálások áldozatainak túlnyomó többsége a magyar hadseregből hazatért katona volt, és azok a fiatalok, akik még koruknál fogva nem vonultak be. Lényegében minden magyar ember nemre, korra való tekintet nélkül veszélyeztetetté vált. Kivizsgálatlan feljelentés alapján bárki az internálótáborba kerülhet. Csak Kolozsvárról ötezer magyart hurcolnak el, Maros-Torda megyéből négyezret, köztük 450 kiskorút. Ez utóbbiak hathatós közbenjárás után, csak decemberben mehetnek haza. A Szovjetunióba elvitt magyar munkaszolgálatosok száma 40 ezer főre becsülhető, közülük csak kevesen térnek haza.
A körülmények a harminchat romániai internáló fogolytáborban nem egyformák. A Magyar Népi Szövetség felmérése szerint a foglyok fele életét vesztette a földvári és más fogolytáborokban az éhínség és tífuszjárvány, az embertelen körülmények miatt. A Brassó melletti földvári tábor a legkegyetlenebb fogolytáborok egyike, utólag haláltáborként vonul be a köztudatba. Az itt elpusztultak száma 3500–4000 főre taksálható. A Târgu Jiuban kiépített barakktábor a körülményeket tekintve azon kevés kivételek közé tartozik, ahol kezdetben még az ellátás is tűrhető.
Észak-Erdély román uralom alá kerül
1944. augusztus 23-a után egyértelművé vált, hogy Észak-Erdély ismét román uralom alá kerül. Egyértelmű az is, hogy az égvilágon senkit nem érdekel az etnikai és a történelmi jog. Erdély etnikai helyzetét vizsgálva megállapítható, hogy 1940 és 1944 között a román többségű Dél-Erdély tovább románosodik, a magyar többségű Észak-Erdély magyarosodik. Észak-Erdélyben a népesség száma 3 011 000, ebből magyar nemzetiségűek száma 1 867 000 (62%) fő, míg a románoké 1 036 000 (34,4%). Egyértelmű az is, hogy nemcsak etnikai szempontból, de a történeti jog szerint is igazságtalan Észak-Erdély Romániához csatolása. A szeptember 12-én aláírt fegyverszüneti egyezmény azonban Románia számára lehetővé teszi Észak-Erdély nagyobb részének bekebelezését, megszerzését. Semmisnek nyilvánítja a bécsi döntést. A békeszerződésben olvasható, hogy „utólagosan történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély (vagy annak nagyobb része) adassék vissza Romániának”. Sztálin Észak-Erdély hovatartozásának kérdését a szovjet politika céljainak rendeli alá. Zsarolással arra kényszeríti Mihály királyt, hogy Petru Grozát nevezze ki miniszterelnökké.
Párizsban Magyarországgal a trianoni békediktátumnál igazságtalanabb békeszerződést íratnak alá 1947. február 10-én. Ez alkalommal túlnyomó többségű magyarlakta területeket adnak a németeket kiszolgáló fasiszta Szlovákiának, a Tito partizánjai uralta Szerbiának, valamint a németeket a magyarokhoz mérve többszörös haderővel támogató Romániának. Akárcsak Trianonban, most sem kérdezik meg – népszavazás útján – a lakosságot arról, hogy melyik országban szeretne élni, feje fölött döntenek. Pedig megvolt a lehetőség, hogy az etnikai elv alapján érvényesítsék Magyarország és a szomszédos országok közt kialakult határokat, és arra is, hogy Észak- és Dél-Erdély területén a kölcsönösség elve alapján szervezzék meg e két régió románságának és magyarságának életét. A két nyelv hivatalossá tételével, a vezetésben való számarányok tiszteletben tartásával, kantonális autonómiával rendezni lehetett volna a nemzetiségi kérdést. Azonban Romániát és a nagyhatalmakat nem érdekli a kétmilliós magyar közösség sorsa. Ehhez hasonló a helyzet 2013 októberében is, amikor a székely nép, bár az általa lakott történelmi területen közel nyolcvan százalékarányt képez, kénytelen 120 ezer fős tömegben tüntetni megmaradásáért, mert a román nacionalizmus a nemzetállamot hirdető alkotmányra hivatkozva kisebbséggé akarja tenni. Ennek eszköze a székelység olyan régióba gyömöszölése, amelyben nem kerülheti el a szórványosodást, és teljesen kiszolgáltatott lesz.
Észak-Erdély 1944 őszén
Mihály király és a nagyvezérkar főnöke 1944. augusztus 23-án, a román kiugrás napján kiáltványban, illetve hadparancsban utasítja a román hadsereget Észak-Erdély elfoglalására, ahol a IX. kolozsvári hadtest és a Székely Határvédelmi Erők állomásoznak. Dálnoki Veres Lajos altábornagy – mint a 2. magyar hadsereg parancsnoka, vezérezredesi rangban – és Horváth Ferenc vezérőrnagy augusztus 30-tól kezdve szervezi a Keleti-Kárpátok szorosainak védelmét. Erre nagy szükség volt. A tordai csatában – a szeptember 13. és október 9. között folyó hősi harcokban – a magyar haderő egy bő hónapra megakadályozza az egyesült szovjet–román haderő Magyarország belső területeire való özönlését. Veress Lajos altábornagy, hogy megkímélje Kolozsvárt a rombolásoktól, 1944. október 8–9-én megkezdi a magyar csapatok visszavonását a térségből, Torda környékéről.
Az észak-erdélyi magyarság vezetői 1944 augusztusának végén, szeptember első felében több alkalommal tanácskoztak arról, hogy a szovjet és a román katonai előnyomulás időszakában hogyan lehetne fenntartani Észak-Erdélyben a közrendet, és miként akadályozható meg az intézmények leszerelése és elszállítása. Felkérik Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját, hogy kezdje meg a fegyverszüneti tárgyalásokat az oroszokkal, és szervezze meg Magyarország kiugrását a szovjetellenes háborúból, mert csak így gátolható meg Észak-Erdély hadszíntérré alakulása. Időközben az erdélyi magyar értelmiségiekből, egyházi vezetőkből és politikusokból megalakul az Erdélyi Magyar Tanács. Tevékenységük eredménye: sikerül Kolozsváron megszervezni az egyetem, a gyárak, a különböző intézmények helyben maradását.
Az idegen hadseregek előnyomulása, a voluntárok kegyetlenkedése Észak-Erdélyben pánikhoz vezet. Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezi a román közigazgatás bevezetését Észak-Erdély nagy magyar városaiban, így Kolozsváron és Szatmárnémetiben. A szovjet katonai parancsnok néhány napi működés után Nagyváradról is kiutasítja a román adminisztrációt. A városok és a falvak döntő többsége azonban nem ússza meg a román adminisztráció berendezkedését. Október 10-én megalakul az Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság, és azonnal hozzáfog a román adminisztráció észak-erdélyi újjászervezéséhez a restitutio in integrum elve alapján. Ez azt jelenti, hogy visszaállítják az 1940. augusztus 30-i, a bécsi döntés előtti állapotokat. Visszatérnek a korábbi, többnyire bosszúszomjas tisztviselők, a csendőrség és a rendőrség, visszaállítják a román tannyelvű iskolákat stb. Egyértelműen megállapítható, hogy a magyarság számára a háború vége, a front elvonulása nem hozott nyugalmat. (folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Székely–moldvai együttműködés született
Együttműködési szerződést kötött hétfőn a Hargita és a Neamţ megyei önkormányzat a két megye közötti szociális és gazdasági kapcsolatok erősítéséről.
Az együttműködés keretében valósítanának meg például a Gyimesközéplok községhez tartozó Hidegség települést Gyergyódamukkal összekötő, 127A jelzésű útszakasz leaszfaltozását, illetve egy közösségi fejlesztési társulást is létrehoznának a közös tervek megvalósítására.
Az ünnepi eseményen jelen volt Borboly Csaba Hargita és Culiţă Tărâţă Neamţ megyei tanácselnök, Mihók Péter, Gyimesközéplok, illetve Anton Covasan, Damok község polgármestere, illetve a térség több elöljárója, valamint Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor. Utóbbi az együttműködés szorgalmazójaként a sajátos helyzetű régiók gondjainak speciális kezelésére hívta fel a figyelmet, amire szerinte a megyék közötti együttműködés is jó lehetőséget teremt.
Borboly Csaba elmondta, bízik abban, hogy a megállapodás eredményeit a térség lakói is érezni fogják a mindennapjaikban, és azon reményének is hangot adott, hogy uniós forrásokkal közös projekteket valósíthatnak meg a térség turisztikai-gazdasági fejlődésére.
A Hargita megyei tanácselnök a két megye közötti tulajdonjogi vitákra is kitért, hangsúlyozva, hogy ezekre közös megoldást keresni, hiszen sok ezer hektár erdő és legelő sorsa rendezetlen. A székelyföldi elöljáró az etnikumközi kapcsolatokról szólva elmondta, reméli, munka nélkül maradnak azok a nacionalista politikusok, akik az etnikai feszültségekből élnek.
Culiţă Tărâţă Neamţ megyei tanácselnök arról beszélt, hogy Brüsszelből is jó szemmel nézik a közös pályázatokat, így az együttműködés révén nagyobb esély van pénzt lehívni elképzeléseik megvalósítására.
A moldvai elöljáró, aki maga is állattenyésztő, a vidék állattartóinak együttműködését is szorgalmazta, de a tulajdonjogi viták kapcsán is nyitottnak mutatkozott a párbeszédre. Mindkét tanácselnök hangsúlyozta, hogy a jogi viták nem zárják ki a más területeken való közös munkát.
A Hargita megyei önkormányzat küldöttsége tavaly szeptemberben Piatra Neamţon találkozott a szomszédos moldvai megye elöljáróival, ahol a közös problémákra kerestek megoldást. Többek között terítékre került a Békás-szoros népszerűbbé tétele a turisták körében, illetve a kétnyelvű turisztikai táblák kihelyezése.
Rámutattak, a Hidegség és Damuk község közötti útszakasz korszerűsítése az idegenforgalom fellendülését eredményezheti a térségben. A Gyimesekben ugyanis évről évre egyre több turista fordul meg, azonban amennyiben más látványosságokat is meg szeretnének nézni, elszigeteltsége miatt nem választják állandó szálláshelyül. Jelenleg ugyanis csaknem 180 kilométert kell utazniuk, ha például a Gyilkos-tóhoz, a Békás-szoroshoz vagy a békási tóhoz akarnak eljutni.
Az aszfaltút megépítésével ez a távolság mintegy 150 kilométert rövidülne, hangsúlyozták, így a turisták fontolóra vehetnék, hogy a Gyimesekben foglaljanak szállást, és fellendülhetne a térség turizmusa. Krónika (Kolozsvár)

Román mise Magyarbékásban, egyetlen magyar Damukon
Magyarbékás és Damuk a szórványok szórványa, a Szent Miklós egyházközség legtávolabbi fíliája. Ide tartozik Háromkút is, ott kéthetente van szentmise, a két messzebbre eső közösséghez havonta egyszer jár a lelkipásztor. Simó Ferenc kisegítő lelkész a szórványszolgálatos, hozzá csatlakoztunk.
Ha Gyergyószentmiklósról nézzük, hátborzongató, hogy van két olyan, egyházilag hozzá tartozó település, ahová csak havonta jut el a pap. Rettenetesnek keresztelhető az a tény is, hogy a magyar emberek ott románul hallgatják Isten igéjét. De ha közelebb megy hozzájuk a szentmiklósi, rádöbben, a legkisebb jelentősége annak van, hogy a Mi Atyánk vagy a Tatăl nostru csendül-e fel a templomban.
Vasárnap reggel kilenckor már ott álltunk a damuki templom előtt, miután a Gyilkostó és szoros kanyarjain túljutottunk, a főútról letértünk, majd autónkat elhagyva a hegytetői istenházához harántolva fellihegtünk. Igen, itt a templom közel van az éghez, kész zarándoklat egy-egy szentmisére menés, temetés.
Mindössze pár hívőre várunk, megfogyatkoztak. Ide járnak a görög-katolikusok is egy páran, de még így is, pappal, sofőrrel alig érjük el a tizenegy fős létszámot. Csoda-e, ha a lelkipásztornak van ideje mise közben mindenkivel kezet fogni, béke veledet kívánni, mégsem húzódik többórásra a szertartás. Az egykori hívek közül sokan a másvilágra, sokan külföldre költöztek, olyan sem egy van, aki baptistának állt át. Úgy tudják a „mAradékok” azért, mert őket nem fenyegeti a halál. Akik ide jönnek, az élettel vannak elfoglalva.
Egy család érkezik felfelé a hegyen. Idősebb házaspár három gyerekkel. Öt kilométerről jönnek. A férfi le-lemArad, benne van a korban, s a hamarabb odaérkező élete párja tudatja is velünk, megrendezte egészségét a sok kaszálás. Ő Bara Béla, az egyetlen magyar.
„Én ott születtem Gyimesközéplokon, Farkaspallónál nőttem fel. Megnősültem, s még hét évet Pallónál laktunk, de amikor apósom itt Damukon elhalt, lejöttünk ide. 1975-ben. Azóta itt lakunk. Még van egy magyar a faluban, Rakottyásból jött, itt lent, a gödörben lakik, de más nincs. Én vagyok az egyetlen római katolikus. Egyedül nekem nem misézhet a pap magyarul, megszoktam a románt. Mit csináljunk, a többiek nem értenek magyarul.”
Gyóntatással kezdődik a szertartás. A hét elsőáldozott hívő kivétel nélkül igényt tart erre. Simó Ferenc azt mondja, ez minden hónapban így történik. Az idősebb asszonyok a sekrestyei gyóntatószék felé igyekezve papírcetlit szorongatnak kezükbe. Az összetűrt füzetlapból kikandikálnak az egylejesek. Misét akarnak mondatni, annak árát viszik a papnak. Egészségért, gyógyulásért, a gazdaságért kérnek ilyenkor közbenjárást. Jó lelkek, más káráért „feketemisét” itt nem szoktak kérni.
Bara Béla felesége is megy, meggyónik, majd mise közben el-elmorzsol egy-egy könnycseppet. Áldozás után nem bírja fékezni magát, hiába próbál tekintettel lenni az arcát simogató kislánykára, kitör belőle a zokogás. A kis templomban, ahol a jobboldali padsorokban a férfiak ülnek, balról pedig a fehérnépek, sűrűn hullanak a könnycseppek, nincs ember, ki könnyeivel ne küszködne, ne szipogna. Együttérzés jele ez.
A házaspár két fiúgyermeknek adott életet. Mára mindkettő halott. Egyik betegségben, másik balesetben vesztette életét. Egyik fiú után egy unoka van, édesanyjával idegenbe költözött. A másikat felesége még éltében elhagyta, s hagyta a három gyermeket is. A két nagyobb fiút, és az akkor másfél éves kislányt. Aztán megtörtént a tragédia, a kicsik apa nélkül, a nagyszülőkre mAradtak. Bara Béla és felesége tisztességgel nevelte a gyerkőcöket, a kicsike nyugdíjt gazdálkodásból pótolva. Nemrég megérkezett az anya. Visszaköveteli a gyermekeit, vinné magával mind a hármat jelenlegi életébe, Spanyolországba.
Bírósági ügy lett az igényből, és nem nyomott a latban, hogy az anya elhagyta egykor kicsinyeit, az sem, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz ragaszkodnak, hogy az egyik fiú olyan ügyes focista, hogy ingyen kapott kosztot, kvártélyt Piatra Neamțon. Döntés, fellebbezés, majd újabb döntés erősíti: az anya viheti gyermekeit. „Hogy vehetnék el őket tőlem? Erőszakkal? Nem adom. Ilyen nem létezhet” - mondja Bara Béla, és bízik Istenben-emberben, hogy megmAradhat kicsike családja egy fedél alatt.
Továbbindulunk, Magyarbékás irányába. Hajdanán Damuk Magyarbékásnak volt a filiája, nagy plébánia is van ott, s bár régen nincs helyben lakó pap, nem áll üresen az ingatlan. Bérbe adta az egyház, kvártély fejében a lakók csinosítják az épületet. Hiba nincs az egyezségben – így tűnik kívülről, hisz új cserepek a tetőn, néhány nyílászárót is termopánra cseréltek már.
Egy udvaron van a plébánia, templom és temető. Délben kezdődik a mise, a templom búcsúünnepe ez, Szent István napja. Hogy kevesen vagyunk-e vagy sokan, nézőpont kérdése. Szám szerint huszonnyolcan, görög- és római katolikusok együtt hallgatjuk: „Szfântul Ștefan, regele Ungariei...”, azaz Szent István, Magyarország királya.
Simó Ferenc lelkipásztor prédikációjában a történelmi tények mellé fűzi a szentség fogalmának ismertetését is. A szent élet, mint mondja, nem egy történelem ködébe veszett, pár személy által birtokolható előjog, hanem a mai valóság része.
Pisszenés nélkül hallgatták lelkipásztorukat a hívek, mint mondták, egymás között csak mosolygós papként emlegetik. Mert ugyan ritkán jön, de akkor kedélyesen szóba áll velük, leül asztalukhoz, meghallgatja bajaikat. Hozzám pártol egy asszony, és be is mutatkozik: csángó-féle vagyok. Nem gyimesi, nem is moldvai. Hargitában született, csak így jelöli meg világra jöttének helyét. Aztán olyan férjet kapott, aki az italt nála többre értékelte. RámAradt a bú s a sok kapálás. Elment Bukarestbe, „servitoare” lett. Férjet is kapott, mint mondja, olyant, amilyent ott kaphatott: románt. Harminc év együttélés feledtette a múltat és a magyar nyelvet. Annak is története van, miért él Magyarbékásban. Itt van a lányának egy lakása. „Leányom kiment Olaszországba. Hiúba aludt, most háza van. Az itthoni lakása üres, én kócsolom.”
Megértik egymást? – kérdez ránk egy idős asszony tiszta magyarsággal. Ő itt az egyetlen személy, aki színtiszta magyar származásában és nyelvében egyaránt. Kilencven esztendős, s mint mondja, kicsit nehezére esik a menés újabban, eddig semmi baj nem volt a „szerkezettel”. Simon Rozália ő, aki a legtöbbet tud az egyházközségről, hiszen fél évszázadon át kántor és mindenes volt, nemrég adta át öccsének az orgonálást.
„Itt születtem magyar családban. Kilencen voltunk testvérek. Háború előtt még olyan sokan voltunk itt magyarok, hogy a templompadok tele voltak. Akkoriban volt még helyben lakó lelkipásztor is, a katonapap, Ambrus Szaniszló” – sorolja a tényeket, mint akinek az idő nem kezdte ki a memóriáját.
A háború romlást hozott. A katolikus templomot is kiürítették. Nagy szerencse, hogy egy román pap amit összeszedhetett, megőrizte, az ortodox templomban tartotta, tőle vehette át a javakat a '60-as években Dani Gergely plébános és Bodó Péter lelkipásztor. Bodó Péter segített a templom újra-berendezésében, ő járt vissza rendszeresen a magyarbékásiakhoz, damukiakhoz is. Három napba is beletelt az utazása az akkori közlekedési feltételek mellett, s ha megérkezett, a plébánián hált meg egy-két éjszakát.
Ma már a görökkatolikusokkal együtt sem sikerül megtölteni a templomot, még a búcsús szentmisén sem. De ennek is van előnye, legalább mindenkit meg lehet hívni utána ebédre. Mert a plébániaudvarban hosszú, terített asztal várt mindannyiunkat.
Rózsika néni csak mesélte a templom múltját, aztán rátért a sajátjára is. Gyereke neki nem született. De a szomszédban volt egy többgyerekes család, s köztük egy ügyes kislány, aki a többieknél is szívesebben volt Simonéknál. Tizenegy éves volt Lenuța, amikor Rózsika néni férjétől őt kapta születésnapi ajándékba: örökbe fogadták. „Olyan jól süt és főz, érzéke van hozzá. Azt mondják, én tanítottam, de nem kellett őt tanítani. Azt is mondják, hasonlít hozzám. Hát ezt a csodát” – lelkendezik a kilencven éves néni, és jön is fogadott lánya, nem másért, csak hogy az anya arcát megsimogassa, kívánságát kitudakolja.
Lenuța nem beszél magyarul, azt mondja, hibásan ejtené a szót, s restellné miatta magát. Mint ahogy románul kínálja a csorbát Laci is, ő főzte nagy izgalommal, mert ekkora adagot még sosem készített. Jóllakatnak aztán töltött káposztával, többféle süteménnyel, és a kávé mellett annyira oldódik a hangulat, hogy még a cölibátus kérdését is megpendítik lelkipásztoruknak. Ragasztott nevéhez híven csak mosolyog Simó Ferenc, majd búcsúzáskor mindenkihez szól egy jó szót. Hogy meglátja, jobb lesz, bízzon Istenben, legyen lelkében béke, imádkozzon, mi is imádkozunk érte. És ha kicsi időre is, de az emberek mosolyra váltanak, törpül a bánat. Mert az örömnek és gyásznak, a léleknek, ha közelről nézzük, nincs nemzetisége.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro