A REMÉNYTELEN ÉLET AZ OKA
ÉRDEMES OLVASNI A SZÁZÖT ÉVE SZÜLETETT KOVÁCS GYÖRGY 1944 ELŐTTI KÖNYVEIT
A százöt évvel ezelőtt született erdélyi író, Kovács György megítélése finoman szólva is vegyes: amit sikerült megtudnom róla szóbeli közlés vagy utánaolvasás alapján, nem túl szívderítő. Szerzőnk vonalas volt, politikai szerepet is vállalt, könyveit pedig újraírta és „osztályharcosította” (ezért is érdemes „az igazi” Kovács Györgyöt az 1944 előtt írt könyvei segítségével megismerni; javaslom ezek közül az Aranymező című regényt és az Emberarcok című novelláskötetet, mely utóbbi reprezentatív válogatását adja a novellaéletműnek).
Tény, hogy Kovács György nagymamám falujában (a három településből álló Hármasfalu – Atosfalva, Szentistván, Csókfalva – harmadik településrészén) viszonylag hosszú időn keresztül „úri nyomorúságban” éldeklett. A sok éven át rengeteg könyv elolvasásával kifejlesztett szimatom pedig azt súgja, hogy (sok esetben talán megmagyarázható emberi minőségétől teljesen függetlenül) igen nagy íróval van-volt dolgunk, és hogy „minden más táján a világnak szent dalnok lett volna belőle”.
Mivel én is rengeteg időt töltöttem ebben a Maros megyében található faluban, tulajdonképpen a gyermekkorom világa elevenedik fel a könyvek lapjain, és a történetek közepette – még akkor is, ha Kovács György nem minden alkalommal jelöli meg, hol játszódik a cselekmény. Én mindenesetre hajlandó vagyok azt hinni, hogy ott, vagy a környéken, és ebben a szókincshasználat is segít, amely egészen egyedi módon idézi meg annak a kisebb régiónak a természetesen nem kizáró jellegzetességeit: mosztalék (apró szemét), rikóbálás (kiáltozás), burján (fű), pipe (kisliba), ejisze (talán), letácsolni (elhallgattatni), gagya (nadrág), sátés (füves terület), merkelni (csúnyán nézni), mánus (óramutató), sze (a hiszen helyett; én még így is hallottam használni: hiszehásze), édes (az anyára), csurdényakú tyúk (kopasz nyakú), kakóca (kiskakas), második hetűs (második hetében lévő/járó), csűr (gazdasági épület), leazon (lefelé), megtökösödés (sérv), tapodás (sertepertélő lépegetés), filkós, durák (kártyajátékok), batul (alma), tészta (sütemény), pajtahija (a csűr szénatartó része, tanulunk, tanulunk!), motor (autóra használják), ugyi (ugye), valahol fájtatni (a fájlalni vagy fájdalmat érezni helyett). Aztán a pípet kapni a szomjúságtól; a béka nő a hasunkban, ha túlisszuk magunkat; a kivaszkalódtunk az ágyból és egyéb kifejezésekről még nem is beszéltünk. Egészen sokkoló magyarázatot kap továbbá néhány dolog, például a virrasztás közben játszott kártyaparti oka is: „A virrasztóban a halál beálltát követő első éjszakán, a kártyázó férfiak valósággal versenyre keltek, hogy kinek az ökle alatt döndül nagyobbat az asztal sok ütést szenvedett deszkalapja, amikor lecsattintják rá a rongyos makkfilkót. Talán azért kell ezt így csinálni, hogy a halott fölébredjen, ha netán mégsem szállt volna el belőle végérvényesen a lélek.”
Döbbenetes leírások születnek a nyomorról, a szegénység dühéről, a halálról, a falusi környezetben rekedt intellektuális igényekről – „Szörnyen unalmasok voltak ezek a keddi napok újság nélkül. Amennyi könyv föllelhető volt a faluban és környékén, azt az öreg már régen kiolvasta – nagy részüket nem is egyszer. Valamikor az iskolai kis könyvtárban még a Révai Nagy Lexikona meglévő köteteit is végigböngészte, egészen a »Mons« címszóig. (Ennél a szónál robbant ki a világháború – épp a tizenharmadik kötetnél –, és a sorozat küldése megszakadt.)” –, vagy az egykedvű mindennapokról, amelyekben a „rendületlenül pipás és habozás nélküli köpködő” emberek élete elevenedik föl.
Olyan embereké, akik reszketve gyűjtenek, de nem a gyűjtés öröméért, hanem a túlélésért; a hideglelős spórolástól és a reménytelen élettől pedig lassan kivetkőznek emberi mivoltukból, igazságtalanok és irgalmatlanok.
És akkor ott van a nagyregény, az 1940–41-ben született, a harmincas évek elején játszódó Aranymező című könyv.
El kell mondanom, hogy 1940-ben egy nagytermészetű, ráadásul szintén Dani (Mózes Dani) nevű parasztemberről regényt írni – mint Móricz – igen nagy bátorság volt, de Kovács írásának egyáltalán nem árt az összehasonlítás, megállja a helyét: veretes nyelven, komótosan, de izgalmasan, a végletekig kidolgozva és elképesztő pszichológiai, néprajzi (együtt: néplelki) tudással felvértezve halad a történet az iszonyatos végkifejlet felé. Soha nem kacsint vagy beszél ki a szerző, a narrátor, az elbeszéltek mindig az éppen gondolkodó, beszélő és érző szereplő teljes mértékben megrajzolt nézőpontjából kerülnek említésre, bölcsen, szeretettel és humorral szól az aranymezőről, a búzatáblákról, amelyek minden történés okai és céljai is egyben.
Érdemes beszerezni legalább ezt a két könyvet – antikváriumokban pár száz forintért vesztegetik –, és olvasni is érdemes, hiszen ugyancsak kevés szerzőt ismerünk, akik novellában és regényben egyaránt ilyen magas színvonalat tudtak képviselni, miközben erről a keserű világról írtak: „Az a pár darabocska föld úgy meg volt terhelve a telekkönyvben, hogy már ki sem látszott a Kádár Ferenc neve a sok beírás közül.”
Nagy Koppány Zsolt
Magyar Idők (Budapest)

"Pár sor az életemről"
Székely-Benczédi Endre költő, nyugalmazott matematikatanár rövid önvallomása fölött áll a fenti cím. Április 26-án a felújított marosvásárhelyi várban, Kedei Zoltán festőművész szellempezsdítő műtermében tollforgató kollégák és irodalombarátok társaságában beszélt önmagáról, olvasott fel köteteiből, új verseiből néhányat. Aki jelen volt az összejövetelen, Kilyén Ilka színművésznő ihletett tolmácsolásában e líra eddig talán nem is észlelt különleges hangulataira, iróniájára, humorára is ráhangolódhatott. Bölöni Domokos, illetve Kaáli Nagy Botond korábbi írásai is eszünkbe juttathatták, az eddigieknél több figyelmet érdemel ez a vidéki magányban ritkán megszólaló lírikus. Érdemes beleolvasni tömör önéletrajzába, választani egyet versei közül.
"Egykori házunk küszöbén, a Kis- Küküllő menti Csokfalván még ott virít a kopott patkó, amely arra volt hivatva, hogy megóvjon az ártó szellemektől, s az életem fonalára hurkolt csomókból néhányat kibogozzon. Sikerült valahogy átúsznom a sötétségen, s csak akkor voltam éber, ha valami világosság is mutatkozott az égen. Gyávaság talán, vagy velem született óvatosság a porból? Nem vagyok rá büszke, de valahogy égetni kezdett már a régi tüzek üszke.
Ezért írok ma újra verset. Unokáim is kezdtek botladozni a nagyvilágban, s nem biztos, hogy még leszek, amikor az eszük is kérdez.
Ars poetica? Megírni mindent, ami volt, van és lehetséges. Próbálok rátákolni régi szárakra virágot ígérő rügyeket. Minden apróság érdekel, még a szép is, ha él.
Nem akarom megváltani a világot, de szeretném olyannak mutatni, amilyennek látom. Voltak, vannak és lesznek apró, mindennapjainkba nyúló részletek, amelyekre odafigyelni érdemes. Még akkor is, ha egyikét-másikát én csak megfogalmazom. Vagy Te. Vagy Ő. Költészet mindannyiunkban lakozik, s ha sikerül így, együtt, az EGÉSZET megértenünk, talán a javunkra változik – a világ, vagy mi magunk.
1949-ben születtem Marosvásárhelyen. Szovátán jártam középiskolába. A marosvásárhelyi hároméves Tanárképző Főiskolán matematika szakot végeztem 1971-ben. Azóta tanárkodom. Feleségem is tanár. Három gyermeket neveltünk fel. A csíkfalvi iskolában tanítunk, a vele összenőtt Nyárádszentmártonban élünk.
1968-ban jelent meg első versem az akkori Maros megyei napilapban, közöltem az Albatros című főiskolai lapban is. 1972-ig folytatódott ez, amikor sikerült a Szekuritáté egyik dossziéját felduzzasztanom. *1986-tól újra írtam, verseimet folyamatosan közölték a romániai magyar lapok (Igaz Szó, Ifjúmunkás, Utunk, Vörös Zászló), majd a fordulat után a Látó, Helikon, és újabban a Népújság is.
Kötetem: Kökényvár a senki földjén. Juventus Kiadó, Marosvásárhely, 2007."
Székely-Benczédi Endre
Népújság (Marosvásárhely)

Trianonon innen, Trianonon túl
A Trianonon innen, Trianonon túl címet viselte Raffay Ernő történész előadása, melyre szerda délután került sor a Jelen Ház nagytermében. Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete által közösen összeállított megemlékező program „a nemzeti összeomlás sajátságos magyar útját és az abból kivezető túlélés útját” vázolta fel a közönségnek, ahogy az a meghívókon is szerepelt. A rendezvényt egy videoklip és egy rövid, „powerpointos” bemutató vetítésével indították a szervezők. Az est hangulatához hozzájárult Vesztergám Miklós, aki tárogatón játszott, és Murvai Dávid, aki egy Reményik-verset szavalt a közönségnek.
Köszöntőjében Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad Megyei Szervezetének elnöke többek között azt emelte ki, hogy ’89 után nyíltan lehet beszélni bármiről – szerencsére. Illyés Gyulát idézve tehát kijelentheti, „magyar az, akinek fáj Trianon”. A témához kapcsolódó történelmi tényekkel és érdekességekkel vezette fel Raffay Ernő előadását, majd néhány adattal is szolgált a vendégről. Magát az előadást nem részletezném, hiszen Borbély Zsolt, és természetesen az előadó jóvoltából sikerült készítenem egy interjút, melyből kiderül: miről volt szó, mi az, amiről szó lehetett volna, és, mivel az idő és a professzor úr is megengedte, egyéb dolgokra is rákérdezhettem.
Teljesen új tárgyalások kellenének
– Mások már megtették előttem, de hadd üdvözöljem én is Aradon, professzor úr! Bár nem először jár nálunk, mégis szeretném megkérni, hogy pár szóban mutatkozzon be az olvasóknak, hiszen szinte biztosan nem elég annyit mondani, hogy ön történész…
– Köszönöm! Én magamról annyit mondanék el, hogy történész vagyok, 68. életévemet élem, származásomra tekintve pedig apai ágon székely vagyok – Csókfalva, Hármasfalu. 1617-ben Bethlen Gábor fejedelem adott egy Raffay Mihály nevű ottani embernek lófőszékelységet, tehát nemesi rangra emelte. Anyai ágon Vas megyei családból származom. Körülbelül ennyi. A rendszerváltás idején politikus voltam, két ciklusban is, és nagyjából végig országgyűlési képviselő. Honvédelmi államtitkár, tehát katonai ügyekkel foglalkoztam, 1994-től pedig egyetemi oktató vagyok. Voltam a Partiumi Keresztény Egyetemen Nagyváradon, a Református Egyetemen Budapesten, most pedig a Wekerle Sándor Üzleti Főiskolán tanítok gazdaságtörténetet és diplomáciatörténetet. Szóval egy öreg tanárember vagyok, aki foglalkozik erdélyi, Trianonnal kapcsolatos kérdésekkel.
– A mai előadás címe Trianonon innen, Trianonon túl, de úgy-e van az előadásnak másik, hosszabb változata is. Mi az, amit ott tárgyalnak, és most nem hangzott el?
– Trianon okai és következményei szerepelnek az előadásomban, ami azt jelenti, hogy a történelemóra része az addig tart, amíg az 1800-as évek közepétől eljut Európa és a Magyar Királyság Trianonig, 1920-ig. Azután, napjaink felé haladva, Trianon következményeit sorolva először a Horthy-korszakról szoktam beszélni, a négyszeres területi revízióról, a román–magyar, csehszlovák–magyar és szerb–magyar történelmi ellentétekről, amelyek rendkívül mélyek, és szinte feloldhatatlannak látszanak. Azután az 1945 utáni Trianon-következmények kapcsán úgyszintén a kommunizmusról, a romániai és szlovákiai sovinizmusról, szerbiai magyarírtásokról beszélek, illetve, ami nem nagyon volt benne (mert most csak egy óra állt rendelkezésemre, tehát jó harminc perccel rövidebb volt az idő), a rendszerváltozás óta eltelt több mint negyed évszázadról szoktam beszélni. Ezt itt csak megemlítettem, hogy 1989–’90-ben két nagy esemény is lezajlott. Első a kommunizmus bukása – ez pozitív –, és a magyarok számára két nagy lehetőség Trianon megtámadására békés vagy nem békés eszközökkel: az egyik, hogy Csehszlovákia 1992. dec. 31-én két darabra bomlott, Jugoszlávia pedig 1991. és 1995. között egy véres háborúval bomlott fel. Na most, a dologban az a lényeg, hogy a csehek és a szlovákok ügyesen szétosztották maguk között a területet is, a fegyvereket is, bizonyos gazdasági ügyekben is megegyeztek, és ekkor Magyarországnak lett volna lehetősége Szlovákia nemzetközi jogi értelemben vett elismerése kapcsán bizonyos követeléseket tenni a szlovák kormány felé a felvidéki magyarok érdekében. A másik, hogy amikor Jugoszlávia felbomlott, a második világháborúval azonos hosszúságú, véres háború volt a szerbek és a horvátok, illetve a szerbek és a bosnyákok között. Ezeknek a részleteit szoktam elmondani. Pl. a kilencvenes évek elején, az Antal-kormány idején volt a Kalasnyikov-ügy, amikor Magyarország két nagy kamion, tehát több tízezer fegyvert és több millió lőszert adott el készpénzért a függetlenségét kinyilvánító Horvátországnak – hogy ennek milyen politikai és katonai következményei voltak annak idején. Ez nagyon fontos téma, az RTL-klub nemzetközi stábja is erről készít most egy komoly filmet, jelenleg Zágrábban forgatnak.
Ezenkívül szoktam beszélni arról is – hiszen magam is erdélyi családból származom, és a könyveim egy része a román–magyar viszonyról szól –, hogy az első világháborúban Romániának milyen szerepe volt Magyarország kapcsán. Az egyik következő könyvemnek az lesz a címe, hogy az 1916. évi erdélyi román katonai betörés.Tehát 1916 augusztusában megtámad bennünket a saját szövetségesünk, ami elég furcsa, a nemzetközi joggal nehezen magyarázható döntés. Ez gyakorlatilag a mai napig a román–magyar viszont teljesen rosszá tette. Mindegy, hogy mit mondanak a külügyminiszterek, az államfők, a különböző kormánytagok, sajnos az a helyzet, hogy a két ország között most is súlyos ellentétek vannak. Éppen azért, mert a NATO-n belül Románia annyira Amerika-barát, hogy fölhatalmazva érzi magát arra, hogy (főleg székelyföldön) dűlőre vigye a romániai magyarok ügyét úgy, hogy a románoknak jó legyen, a magyaroknak nem. Szerintem ez így tovább nem mehet; az én felfogásom szerint kétoldalú tárgyaláson kéne beszélni a román és magyar kormányköröknek. Ezekről szoktam még beszélni az előadásokban.
– Ma olvasható volt az egyik hírportálon, hogy Szijjártó Péter és a román gazdasági miniszter erősebb együttműködést tervez a két ország között. Az viszont megfigyelhető, hogy gazdasági szempontból tényleg jól együtt tud dolgozni a két ország, főleg a határ mentén, a kereskedelmi kamarák révén. A gazdaságban tehát nem nyilvánul meg az ellentét, vagy csak nem nyíltan?
– Hát, már Trianon után elkezdődött a gazdasági kapcsolatok kiépítése. Főleg a régi kelet-magyarországi megyék, de egész Erdély a Magyarországgal való kereskedelemre van ítélve. Él egy Sabin Gherman nevű kolozsvári úr, akit én személyesen ismerek, és aki azt mondja, hogy a román költségvetésben Bukarest több támogatást kap, mint Erdély összes városa és faluja együttvéve. Ez azt jelenti, hogy Bukarest – az ő álláspontja szerint, de én is egyetértek vele – nem irányít elég pénzt és szándékot Erdély felé. Emögött viszont már politikai megfontolás van, mert nem minden esetben érzik magukénak Erdélyt. Legkevésbé a székelyföldi megyék fejlesztését támogatják. Ugye Bukaresttől nyugatra vannak, de Budapest felől a Kárpát-medence legkeletibb három megyéjéről van szó. Gondolok itt a botrányos autópálya-építésre, de ezt ismerik a Nyugati Jelen olvasói, nem akarom részletezni. Mindazonáltal nekem is az a véleményem, tehát egyetértek Szijjártó miniszter úrral abban, hogy a gazdasági kapcsolatokat jó, ha fejlesztjük, mert az oldja, oldhatja a politikai feszültségeket. Igen ám, de nem fogja! Hiába kereskedünk egymással, a cégeknek ez jó, természetesen, és helyes, mert mindkét kormány támogatja az állampolgárait. Azonban ha Bukarestben azt gondolják, hogy a magyarok elítélendők, horthysták, irredenták és a „szörnyű” területi autonómiát akarják, és emiatt idegenkednek a magyaroktól, akkor a magyar–román megbékélésnek semmi jeleit nem fogjuk látni. Az egy dolog, hogy a kamarák kereskednek, rémisztő kamionforgalom van, ami jó – de csak ha van autópálya… A gazdasági kapcsolatok tehát jók, de nem elegendőek.
– Ezek kapcsán két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy akkor mire lenne szükség a feszültségek enyhítése érdekében, ha egyáltalán van ilyen?
– Nagyon komoly kapcsolataink vannak – elvileg. Az unióban is tagok vagyunk, valamint a NATO-ban katonai szövetségesek. Ennek a kettőnek olyan rendkívüli összetartó erőt kellene jelentenie, ami nincs! A fő kérdés az marad, hogy Erdély hova tartozik. Ezt a kérdést kell megoldani, és a két nemzet közötti, korrekt megoldás után lehet csak jó a viszony. Ugyanis az, hogy a románok egy szerencsés nemzetközi pillanatban ide bevonulnak, elfoglalják egy másik nép országát (ahol az ő fiai is laknak, etnikai kisebbségben), megszállás alatt tartják és örök időkre ott akarnak maradni, nonszensz. Őrült nagy problémát okoz a két nemzet között, mert azért a magyarok sem birkák, mi is ismerjük a történelmet. Én azt mondom, hogy a románok és a magyarok között teljesen új tárgyalásokat kellene folytatni. A két ország delegációja üljön össze, tárgyalják ki a problémát az oktatástól a határokig, a kereskedelemtől a vallásokig mindent, amit lehet, beszéljenek meg, mert ez csak így fog működni.
– A másik kérdés – hogy az eredeti témához is visszakanyarodjunk –: előadásából azt a tanulságot vontam le, hogy figyelnünk kell a lehetőségekre, arra mikor adódik alkalmunk változtatni. Miről ismerhetjük fel ezeket a pillanatokat?
– Igen… Az a helyzet, hogy a világ történelmét mindig a nagyhatalmak döntik el. 1918 előtt, a Monarchia részeként ebbe a magyaroknak is volt beleszólásunk. 2016-ban is a nagyhatalmak döntenek, ezek most az USA, Oroszország és Kína, meg az ún. kisebb nagyhatalmak (mert ilyenek is vannak, például Németország stb.), de főleg az USA és Oroszország döntenek. Nekünk tehát az orosz és amerikai viszonyok békéssé vagy erőszakossá válásának kontextusában kell cselekednünk. Hogyha békésebb lesz, akkor mi Erdély kapcsán föl tudunk vetni kérdéseket. Ha erőszakossá vagy háborússá válik, akkor nagyobb a baj, mert a NATO-ban szövetségesek vagyunk Amerikával. Magyarország érdeke azonban akkor is a NATO-s és az Európai Uniós kapcsolatok meggyöngítése. Nem mondom, hogy a kilépés, de mindenképp gyöngítés, mert túl közel vagyunk ahhoz, hogy Oroszország felénk irányítsa a rakétáit. És most – kétségtelen tény, felső katonai vezetők elmondták –, hogy az orosz rakéták egy része Románia felé irányul. Megítélésem szerint tehát a román kormány öngyilkos politikát folytat.
– Elnézést kérek, de ha már erről is szó esett, nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem! Úgy látom, hogy a két nagyhatalom között Magyarország (főleg a migráns-kérdés kapcsán), inkább az oroszok felé hajaz. Önnek mi a véleménye erről?
– Jól látja. A helyzet az, hogy én nem vagyok sem Fideszes, sem KDNP-s, meg semmilyen pártnak a tagja, de figyelem az eseményeket, és egyetértek azzal, amit a mostani kormány csinál. Nem szabad nagy tömegekben beengedni a menekülteket – a szerencsétleneket és árvákat, akik az életükért futnak, nyilván –, de a nagy tömegeket nem, mert Európa elvesztheti az identitását. Egyébként már elvesztette, tehát a keresztény Európa már nem létezik. Nyugat-Európa a liberalizmus által lepusztított, fogyasztói társadalmak egymás mellett élésének konglomerációja, ha szabad ilyen bonyolultan kifejeznem magam.
Magyarország, Románia, Lengyelország az, ahol nagyobb vallásos tömegek vannak, bár Románia és Szlovákia sajnos túl soviniszta – jelenleg őket tartom Európa két legsovinisztább országának. Ezeket leszámítva a magyar kormány álláspontja helyes a migráns-ügyben, mert először valóban csak nyugaton, de utána az egész kontinensen hihetetlen kegyetlenséggel lepusztítják a kereszténységet, mert sem bennük, sem vallásukban nincs meg a Krisztusi szeretet fogalma.
– Reméljük hát, hogy ha eljön az idő, a vezetők felismerik majd a pillanatot! Én pedig köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én is köszönöm szépen!
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Tárlat nyílt Nagy Pál munkáiból Marosvécsen
Halálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával.
Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla.
„Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész.
Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők.
A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”.
„Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Hármasfalu: levették, de visszahelyezik a falunévtáblákat
Eleget téve a jogerős bírósági ítéletnek, a mai Hármasfalut alkotó, a kommunista diktatúra által felszámolt három település – Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva – nevét jelző táblákat leszerelte az önkormányzat. A lakók azonban nem adják fel a harcot.
„Nem volt mit tennünk, másodfokon is elveszítettük a prefektus által indított pert. Ha nem teszünk eleget a jogerős ítéletnek, napi ezer lejes büntetést kellett volna fizetnünk” – indokolta meg a döntést Vass Imre, a település frissen megválasztott polgármestere. Maros megye egyetlen polgárpárti elöljárója azonban tudja, miként lehetne úgy szentesíteni a három történelmi nevet – Csókfalvát, Székelyszentistvánt és Atosfalvát –, hogy azon sem a jelenlegi, sem a következő prefektus ne találjon fogást.
Mivel a magyarellenes lépéseiről elhíresült kormánybiztos, Lucian Goga azt kifogásolta, hogy a fehér alapon, zöld betűkkel feltüntetett falunevek megtévesztik a gépkocsivezetőket, az önkormányzat más megoldáshoz folyamodik. „Ha csakugyan megtévesztő volt a helységnévtáblára hasonlító felirat, elkészítjük más formában. Szépen, díszesen, fakeretbe helyezzük, hogy még véletlenül se zavarja meg a sofőröket, mint ahogy a prefektus úr kifogásolta” – mondta el Vass.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro

Székelyszentistváni ünnepség
Makfalva község önkormányzata, Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva történelmi egyházai augusztus 20-án 22. alkalommal tartják meg államalapító királyunk ünnepét. Az ünneplők 9.45 órakor találkoznak a csókfalvi unitárius templomnál, majd 10 órakorsor kerül a zászlóavatásra, a polgármester köszöntőjére. 10.30 órától fényképalbumot mutatnak be, majd dr. Raffay Ernő történész tart előadást. 12 órától ökumenikus istentisztelet lesz a székelyszentistváni templomban, majd 13 órától Péter Ferenc megyei tanácselnök, Izsák Balázs, az SZNT és Bíró Zsolt, az MPP elnöke mond ünnepi beszédet, ezt követően felavatják a székely vértanúk emlékére állított kopjafákat. 14 órától borkóstoló és bográcsolás lesz, fellép a Hatszentcsók néptánccsoport, énekel Mátyus Vilmos és zenekara.
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar államiságot ünnepelték Hármasfaluban
Szinte maratoni hosszúságú ünnepség heszíne volt szombaton Hármasfalu, ahol országalapító szent királyunk ünnepén felhúzták a Székely zászlót, majd Szent István előtt tisztelegtek, végül a Makk-féle összeesküvés 1854. évi áldozatai tiszteletére állított kopjafákat lepleztek le.
Csókfalván szombat délelőtt fúvószene mellett gyülekeztek az ünneplők az unitárius templom melletti világháborús emlékműnél. Tőkés Lóránt lelkésztől tudjuk, hogy ezen a helyen Orbók Gyula lelkész 1941. július 28-án nemzetiszín zászlótartó rudat emeltetett, amelyre „megváltó szent csodaként” felvonták a nemzeti lobogót. Vass Imre makfalvi polgármester azzal biztatta az ünneplőket, hogy mindennek eljön egyszer az ideje. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hisz mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, „vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét”, Székelyföldet, a hegyeinket, a Kis-Küküllőt, és egymást, akik még megmAradtak székelynek, magyarnak a zivataros évszázadok alatt.
A székely zászló felvonását és megáldását követően a templomban Tőkés Lóránt lelkész bemutatta az önkormányzat támogatásával nemrég megjelent kiadványát. Az Apáink arcában című füzetben csókfalvi régi fényképek gyűjteménye a falu múltjának, kultúrájának egy kis lenyomatát mutatta be. Ma mindennapi dolog a fotózás, de száz éve annál hatalmasabb értéke volt egy fényképnek, amely egy életben egyszer vagy épp egy emberi élet utolsó perceiben készült – hívta fel a figyelmet a gyűjtő.
Ezután az ünneplők nemzetiszínű és székely zászlók vezetésével a székelyszentistváni templomba vonultak, ahol az ünnepi alkalomból Boldizsár Ferenc katolikus lelkész méltatta Szent István örömünnepét, „amikor másképp dobban a szívünk”.
A dalárda előadása után a templomkertben álló szobornál Szabó Árpád megyei tanácsos kifejtette: Szent István olyant alkotott, aminek ezer év távlatából is mindenki hódol, és nekünk is ez a kötelességünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy István létrehozta a magyar államot és azt közjogi alapokra helyezte, ezért lehetett Magyarország évszázadokon át a nyugati civilizáció védelmezője.
Magyarország üzenetét Farkas Balázs Csíkszeredai konzul tolmácsolta: Szent István államot alapított, felvette a nyugati kereszténységet, megteremtette a jövő szilárd alapjait. Az ő bölcs belátása és tevékenysége arra is figyelmeztet bennünket, hogy fel kell ismerni a közös nemzeti érdeket, és ezekről világnézettől, meggyőződéstől függetlenül meg kell tudni egyezni.
Az emlékezés koszorúinak elhelyezése után az ünneplés a szemközti Barátosi-udvarháznál folytatódott, ahol a helyi gazdakör helyet adott három kopjafa felállítására. A Makk-féle összeesküvésben való részvétel miatt Marosvásárhelyen kivégzett Török János, Horváth Károly, Gálfi Mihály neveit jelző oszlopok állnak itt ezután, de ez emlékeztet a többi négy Székelyföldön kivégzett vezetőre, és azokra, akiknek halálos ítéletét várfogságra változtatták, közöttük a szentistváni Musnai Pálra, aki tíz évig raboskodott. A három oszlopot a helyi Sándor János fafaragó mester készítette a gazdakör, Nemes József elnök és Csonta Ferenc tanácsos kezdeményezésére.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Isten áldja Önöket, Isten óvja a Nemzetet!
Szent István-napi rendezvények Hármasfaluban
,,Valóságokat akartam láttatni, igazságokat akartam kiáltani. Valóságokat és igazságokat, amik fájnak a gyávának, elnémítják az árulót, megrontják az ellenséget, megállítják az elnyomni akarót, amik bátorságot adnak a csüggedőknek, világot gyújtanak a sötétben tévelygőknek, fegyvert adnak a védteleneknek. Ezt akartam kiáltani, és lehet, hogy kiáltószó leszek a pusztában..."
Kós Károly 1921-ben megfogalmazott gondolataival köszöntötte Vass Imre, Makfalva község polgármestere a csókfalvi unitárius templom előtt, a turulmadaras háborús emlékműnél egybegyűlteket augusztus 20-án, államalapító Szent István ünnepén.
Székelyföld autonómiája is eljön egyszer…
Vass Imre hangsúlyozta: "Mindenki, aki magyarnak érzi magát, szívén kell hogy viselje nemzete érdekét, felelősséget kell érezzünk egymás iránt, ennek a felelősségnek a terhét vállalnunk kell hittel, erkölcsös lélekkel".
Kijelentette: minden idő eljön egyszer, csak tudni kell rá várni. Székelyföld önrendelkezése, autonómiája is eljön egyszer, csak küzdeni kell érte nap mint nap, kitartóan és egységesen.
Emlékeztetett, hogy nemrég törvényszéki végzéssel vétették le a polgármesteri hivatal homlokzatáról a székely zászlót, az Atosfalva, Szentistván, Csókfalva helységnévtáblákat, de – ígérte – újabb és újabb zászlók fognak megjelenni a község területén, s más formában, székely furfanggal a helységnévtáblák is vissza fognak kerülni a helyükre. Ebben a küzdelemben kérte Makfalva község minden polgárának a támogatását.
Vass Imre egyebek mellett kijelentette: "A mai napon azért gyűltünk itt össze, hogy közösen állítsunk emléket annak a több mint egy évezredes Szent István-i akaratnak, amely egybe tartott minket itt, a Kárpát-medenceében. Reménykedésünk, imáink nem voltak hiábavalóak, hiszen mi még mindig itt vagyunk azon a helyen, ahová minket a Teremtő őrként állított, hogy vigyázzuk a világnak ezt a kicsiny szegletét: Székelyföldet. Vigyázzuk a hegyeinket, a Kis-Küküllő mentét, községünket, és vigyázzuk egymást, akik még megmAradtunk székelynek, magyarnak határon innen és túl a zivataros évszázadok alatt".
A beszédet követően felavatták a piros-fehér- zöld zászlórudat, amelyre a polgármester és Csonta Ferenc, a történelmi vitézi rend tagja felvonta a székely zászlót. Áldást mondott Tőkés Lóránt unitárius, Kiss Dénes református lelkész, valamint Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor.
Albumbemutató és történelmi előadás
A székely és magyar himnusz eléneklése után a rendezvénysorozat az unitárius templomban folytatódott, ahol Tőkés Lóránt bemutatta az Apáink harcában, csókfalviak régi felvételeken – több mint 50 régi fényképet és hét bejegyzést tartalmazó – fotóalbumot, majd Raffay Ernő történészprofesszor tartott előadást 1916 – román betörés Erdélybe címmel.
Az előadás után az egybegyűltek a fúvószenekar kíséretében, székely zászlókat lengetve, gyalog vonultak a székelyszentistváni református templomba, ökumenikus istentiszteletre, amelyen Boldizsár Ferenc római katolikus lelkipásztor hirdetett igét. Hatalmas ünnepnek nevezte Szent István ünnepét, amikor minden magyarnak "másképp" dobban a szíve, hisz "magyar államiságunkat köszönhetjük neki". István titkának az imát nevezte. Királyunk kapcsolatban az egyházzal, megerősítette azt, amit apja, Géza elkezdett, a keresztény kultúrkör kiépítését. Arra intette a híveket, hogy Istvánhoz hasonlóan bölcsességet kérjenek Istentől, mert az építés nemcsak István feladata volt, a miénk is: tovább kell építeni az országot, a nemzetet, a hazát.
Kopjafaavatás
Az istentisztelet végén fellépett a hármasfalui ökumenikus dalárda, majd a templom udvarán található Szent István-szobor koszorúzására került sor. Beszédet mondott a megyei tanács részéről Szabó Árpád, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, illetve Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke. A himnusz eléneklése után leleplezték a székely vértanúk emlékére felállított, a Sándor János által készített kopjafákat Székelyszentistvánon, Erdély egyetlen településén, mely államalapító nagy királyunkról kapta a nevét.
A délután a kikapcsolódásé volt, a rendezvénysorozat borkóstolóval, bográcsozással, valamint a helyi Hatszentcsók néptánccsoport műsorával folytatódott. Fellépett Mátyus Vilmos és zenekara.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Zárult a második rovásírástábor Szovátan
A rovásírás "hályogkovácsa"
Miután a tavaly nagy sikernek örvendett a szovátai unitárius templom udvarán megtartott rovásírástábor, Varga Sándor unitárius lelkész, a tábor megálmodója és kivitelezője úgy döntött, hogy az idén is szervez egy hasonló tábort, ahol a gyerekek játszva tanulják a rovásírást. Az idei tábor két részben zajlott: július végén volt az úgynevezett előkészítő tábor, augusztus elején pedig a folytatása.
Varga Sándor a Népújság kérdésére elmondta, hogy 6 és 9 év közötti gyerekek tanulták a rovásírást. A résztvevők nagy része szovátai volt, de érkeztek gyerekek Sóváradról és Szakadátról is.
Ráduly János tanár úr engem is "megfertőzött"
A reggeli ima után kezdődtek a változatos programok, mert a rovásírás mellett imákat, verseket, mondókákat, népdalokat is tanított a lelkipásztor. Emellett sokat kirándultak, Varga Sándor szerint "patakoztak", vagyis fürödtek a Szováta- patakban.
– Honnan jött a tábor, és egyáltalán a rovásírás tanításának ötlete?
– A táborozást a tavaly kezdtük 25 gyerekkel Szovátan, az unitárius egyházközség udvarán, felhasználva a tanácstermet, a templomot és az udvart is, de mondhatnám egész Szovátat, mert közbe-közbe kirándultunk is.
Az ötlet már régebben megfogalmazódott bennem, de tulajdonképpen abból adódott, hogy annak idején gyermekkoromban Ráduly János tanár úrral szomszédok voltunk Csókfalván. A tanár úr engem is "megfertőzött" a rovásírással. Arra gondoltam, hogy ha van egy ilyen lehetőség, akkor miért ne lehetne megtanulni. És kiderült, annyira logikus az egész, hogy rekordidő alatt el lehet sajátítani.
– Csak egy példát mondok: van olyan negyedikes tanítványom, aki ötnapi tanulás és gyakorlat után a templomban egy táblára diktálás után felírta, hogy Anyám tyúkja. De ne kössük a szekeret a lovak elé. Arra gondoltam, miért ne tanítsak meg másokat is, ha én már valamit tudogatok. Eleinte amolyan "hályog-kovács" voltam, tartottam egy előadást a felnőtteknek, amelyre eljött a Sóvidék televízió, és készített egy kisfilmet az eseményről. Akkor jöttem rá, hogy bizony-bizony meglehetősen sekélyes volt a tudásom ahhoz, hogy "közprédára" lehessen tenni. Aztán túlestem ezen a lámpalázon, és arra gondoltam, hogy miért ne lehetne, hiszen a gyerekész rendkívül fogékony, és aztán az egyik hittanórás szülőnek a biztatására belevágtam.
– Kik voltak a táborozók?
– Első osztályosoktól negyedik osztályosokig, sőt még előkészítő osztályosok is voltak. A tavaly 25 gyerekkel indultunk. Amolyan nappali tábor volt, egy hatalmas közös sátrat húztunk fel a templom udvarán, ahol kézműves-tevékenységeket lehetett tanulni, gyakorolni, lehetett gyurmázni stb., a tanácstermet pedig kineveztük tanteremnek. Érdekes módon a gyerekeket azzal fogtam meg, hogy azt mondtam, semmit sem kell tanulni. És tényleg úgy is volt: játszva tanultuk a rovásírást.
...a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban
– Ez volt a tavaly. Az idén kéthetes tábort szerveztek július-augusztusban.
– Idén felbátorodtam, és mint már említettem, az egyik szülő is nagy segítségemre volt, szemléltetőanyagot hozott, beszereztük az ábécét, és úgy szerveztük meg a tábort, hogy nemcsak rovásírással foglalkoztunk – az unalmas lett volna –, hanem mindennel egy csipetnyit. Például reggel a templom előtt gyülekeztünk, körbeálltuk az úrasztalát, imádkoztunk előbb a szülőkért, majd a szülők a gyerekekért, majd utána házi áldást mondtunk, mert a házat is meg kell áldani. Utána még tanítottam pár imát, egypár éneket, még népdalokat is. A végén kezdtük énekelni azt, hogy elmegyünk mi messzire/, a világ végére/, ha a cipőnk megbírja, elmegyünk Párizsba/, de a cipőnk nem bírta,/ s mAradtunk a táborban.
– Nem mentek tehát Párizsba...
– Nem, mAradtunk tehát a táborban, pontosabban az unitárius templom udvarán. Ott sorba álltak a gyermekek, tornaórát tartottunk, egy kis mozgást végeztünk, és közben elmagyaráztam, hogy a rovásírás tulajdonképpen a test alakját mutatja: a terpeszállás például az S betű, mert olyan, mint egy sátor. Vagy amikor egyenesen állsz, az a szeretet betűje, mert az az ég és a föld között van, és a szeretet köti össze az eget a földdel. Tudniillik a rovásírás legtöbb betűje pontosan ebből indul ki. Például húzok egy vonalat, az a J betű, mert a jurtánál Isten fájának nevezik a középső tartóoszlopot. Vagy a címerben a kettős kereszt, amit a katolikusok apostoli keresztnek neveznek, az a gy betűt jelképezi: egy az Isten, és így tovább. Majd amikor jól elfáradtunk, gyurmáztunk, később, mikor erősebben kezdett tűzni a nap, bementünk a hűvös terembe, ott róttuk a betűket. Csábító és serkentő volt a gyermekek számára, hogy először mindenki a saját nevét tanulta meg. De megtanultuk azt is, hogy a rovásírás milyen gazdag, mert 14 magánhangzója van, amiből a latin héttel szemben jobban lehet szavakat kombinálni.
– Az idén 22 gyerek vett részt a táborban. Honnan jöttek?
– Szovátaról és a Sóvidék körzetéből. A szülők hozták és vitték, ugyanis csak nappali táborozás volt. Az volt számomra is a legérdekesebb az egészből, hogy egy másodikos-harmadikos gyermek az ábécét öt- tíz óra alatt meg tudja tanulni, sőt már tud írni és olvasni is. Én magam is csak most jöttem rá, hogy mi az előnye, és logikai szempontból mennyi mindenre tanít.
Nem árultunk zsákbamacskát
– Pénteken, a táborzárás előtti napon csodálatos tábortüzet raktunk a templom udvarán. A tábortűz előtt összegyűjtöttem a szülőket és a gyermekeket, bevittem egy kisebb iskolai táblát, és nagyobb papírszeletekre rovásírással felírtam különböző helységneveket, a gyerekek neveit. A gyermekek a szülők előtt kihúztak egy "tételt", és meg kellett mondják, mi van rajta. Tehát nem árultunk zsákbamacskát, hogy tanultak-e vagy sem. A vizsga után elénekeltünk néhány vicces nótát, sőt még a szülőket is "vizsgáztattuk". A végén okleveleket osztottunk ki, utána kimentünk a tábortűzhöz, ezzel zártuk a tábort. Persze ezek mellett kikapcsolódásként volt például "patakászás", ami azt jelentette, hogy levittem a gyerekeket a Szováta-patakára, ahol aztán úgy pancsoltak, mint a vadkacsák, de ellátogattunk Korondra is és a tőzegláphoz is.
Játékosan tanultunk, naponta másfél óránál többet nem, azt azonban olyan tömötten, mint a "somosdi tojás". Kiderült, hogy a gyerekeknek hihetetlenül jó memóriájuk van. Az is előfordult, hogy ha valamit tévedésből elírtam, azok közül, akik másodjára voltak a táborban, kijavítottak. Úgy vizsgáztattam őket, hogy mindegyik anyagban hagytam egy hibát. Rájöttünk, hogy egészen más a nyelvtanulásnál vagy az olvasásnál, amikor egy betű egy hang, nincs benne semmi zavaró. A rovásírás annyira logikus, hogy rendkívül megkönnyíti a tanulást. Például az f betű egy karika, mintha ki volna ikszelve. A karika a földet szimbolizálja, az iksz pedig az égtájakat. Megtanítja logikára az embert, mindennek megvan a logikája, ezért könnyű a gyereknek rögzíteni.
– Első ránézésre csupa érthetetlen jeleket lát a laikus.
– Pedig könnyű megjegyezni. Itt van például a h betű, mint egy hajfonat. Csodálatos dolgokat lehet kihozni, és az is érdekes, hogy a rovásírást lehet balról jobbra is és jobbról balra is írni.
– Lesz folytatása?
– Persze. Sőt, téli időszakban a felnőttek is, akik igényt tartottak rá, rovásírást tanultak, előadásokat tartottunk. Annyira egyszerű, hogy egy intelligens ember pár óra alatt megtanulhatja. Lesz folytatása. Ez olyan, hogy ha megfertőz, akkor nem tudsz tőle szabadulni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Nemsokára lesznek hármasfalusi táblák
Ha nem tetszett a kétnyelvű, lesz egynyelvű
Még nincsenek kivitelezve, de nemsokára lesznek új falunévjelző táblák Hármasfaluban – tudtuk meg Makfalva község polgármesterétől.
Vass Imre néhány nappal ezelőtt megkeresésünkre megerősítette: rövid időn belül magyar nyelvű helységnévtáblákat szerelnek fel a ma Hármasfaluként emlegetett települést alkotó, egykor önálló három faluja határán. Csókfalva, Székelyszentistván és Atosfalva nevét a kommunista hatalom törölte el, de az emberemlékezet számontartja, sőt most is ezeket a neveket használják a Kis-Küküllő menti emberek. A községvezetés 2014-ben hivatalos, kétnyelvű táblákat függesztett ki a három falu határán, de rendőrség jelzésére az útügyi ható- ságok kérték ezek eltávolítását olyan nevetséges indokokkal, hogy megtévesztőek, elvonják a gépkocsivezetők figyelmét, s foszforeszkáló fényük miatt is közlekedési szempontból veszélyesek. Mivel ezt nem tette meg a községvezetés, a megye prefektusa beperelte az önkormányzatot, így tavaly végül eltávolították a táblákat, de nem mondtak le arról a szándékukról, hogy az egykori faluneveket kifüggesszék. Vass Imre szerint fából kivitelezett, az előző táblákhoz hasonló méretű, szépen kidolgozott, zsindelytetővel ellátott fatáblákat helyeznek ki, hogy azok ne legyenek sem „megtévesztőek”, sem „veszélyesek”, és mindezt turisztikai tájékoztatás céljából teszik, továbbá egy kis műanyag táblát is elhelyeznek a tartóoszlopon, amelyen tudatják, hogy ezeket a falunevezeket mikor és hogyan „tüntette el” a hatalom. A közel három évvel ezelőtt kihelyezett tábláktól eltérően a mostani feliratok viszont már csak magyar nyelvűek lesznek – tette hozzá az elöljáró, aki elmondta: egy erdőszentgyörgyi mesterrel tárgyaltak a kivitelezésről, s bár még nem véglegesítették a tábla alakját, kinézetét, hamarosan hozzálátnak a kivitelezéshez. Ugyanis a helyi lakosság számontartja ez irányú ígéretüket, úgy ahogy a népszavazást is, amelyet azért írnának ki, hogy a három település hivatalosan visszakapja az egykori nevét. Erre a lépésre azonban még nem került sor, mivel az utóbbi időben a kelleténél is több munkát, pályázatot vállalt be az önkormányzat, ezért egyelőre a népszavazás kérdése kissé eltolódott, de erre is időt fognak szakítani – magyarázta Vass Imre. A kommunista hatalom eltörölte, de az emlékezet számontartja a faluneveket
Gligor Róbert László
Népújság (Marosvásárhely)

Ráduly János dicsérete
„Bécsbe, Budapestre / csak a szívem vágyik, / az ottélést, lakást / nem bírná sokáig, / lélegezni – nagyot – / csak Kibéden lehet, / a cseperedő vágy / itt nagy útra kelhet; / testemnek e falu / megmarad alapnak, / hegyei nyergéből / felcsapok angyalnak.” (Dal Kibédről)
A Maros megyei EMKE Értékteremtő díjával kitüntetettek doyenje, a kibédi Ráduly János ősszel tölti 80. esztendejét. Vitalitása, munkabírása most is irigylésre és követésre méltó. A május 24-i díjátadó ünnepségen a sokoldalú tollforgató munkásságát Bölöni Domokos laudálta. A lírai elemekkel átszőtt, de semmit se szépítő, alapos méltatás a költő Ráduly előbb idézett soraival kezdődött. A kibédi kenyér illatáról című irodalmi igényű laudáció pár kiragadott bekezdésével kívánunk további töretlen alkotókedvet és jó egészséget a Múzsa régi és rendszeres szerzőjének, Ráduly Jánosnak.
„Kibéddel megáldott Ráduly János, Ráduly Jánossal megáldott Kibéd. Életét és teljes munkásságát a szülőföld, a választott szülőfalu néphagyományai feltárásának szentelte. Korondon született, a közeli Csokfalván nevelkedett, viszont mindvégig Kibéden élt és alkotott, folytatta és kiteljesítette két nagy küküllői elődje, Seprődi János és Ősz János munkásságát. (…)
Ráduly János már túllépett a bűvös százon, a száztízen is: ez nem az életkorát jelzi, hanem a neve alatt megjelent kiadványok számát. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert jórészt főleg füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. Egyik haikuját idézem: »Magamról ennyit: / Folyton belebotlom a / Nagy szegénységbe.« Ez nem költőieskedés, hanem a puszta való. Hiszen a kétszáz éve született nagy költőnk egyik őszikéjére utalva ezt is leírja: »A ‘független nyugalomra’ – míg dolgoztam – vágyva vágytam. // A független szegénységre / – nyugdíjasként – / rátaláltam.« (Ki mit keres – Arany Jánosra gondolva) (…)
Fantasztikus munkabírásáról árulkodik a napló utolsó bejegyzése (1989. augusztus 23., szerda.):
Késő délután elkúrálom az állatokat, s vissza a kézirat mellé, a vacsoráról is ‘megfeledkezem’. Pontosan éjfélre kész az új, a véglegesített változat: 380 gépelt oldal, három példányban. Egyszer még – holnap, holnapután – át fogom az egészet olvasni, aztán mehet Kolozsvárra. Címlapot kell még gépelnem hozzá. A legelső lapra ez kerül: Hold elejti, Nap felkapja. Kibédi találós kérdések. Gyűjtötte, bevezető tanulmánnyal ellátta Ráduly János.
Nagy elégtételt érzek. A munkatempó diktálta feszültség lassan oldódni kezd. Most érzem igazán, mennyire fáradt vagyok.
Lefekszem, de furcsamód, nem tudok aludni. Látomásaim vannak. Egy adott pillanatban a reggel felkelő Nap látványa jelenik meg előttem.
– Olyan, akár a frissen sült kenyér – mondom. A hasonlatot kitűnőnek érzem. Az agyamban gyermekvers motoszkál, fél órán belül el is készül. Íme: »Reggelente, / mikor a Nap / hozzánk ismét / visszatér, / friss, akár a / kemencéből / most kiemelt / sült kenyér.«
A versbeli sült kenyér illatától elbódultan alszom el.
A tiszta szívű ember tud így érezni és írni. Akinek a lelke is illatozik, akár a mesebeli lágy kenyér” – fejezte be laudációját Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Célkeresztben a közösségi jelképek: Maros megyében is „vadásznak” a zászlókra
A székely és magyar zászlók, valamint a Székelyföld egységét hirdető – hetek óta levett – molinó eltávolítására szólított fel Maros megye prefektusa számos elöljárót. Lucian Goga a román lobogó tiszteletére inti a polgármestereket. A Krónikának nyilatkozó elöljárók elmondták: háromnapos határidőt kaptak.
Hadat üzent Maros megye prefektusa a kisebbségi szimbólumoknak és feliratoknak: Lucian Goga a székely és magyar zászlók, valamint a Marosvásárhely és Szováta közötti útszakaszon kifeszített, a Székelyföld egységét hirdető magyar nyelvű molinó sürgős eltávolítására szólított fel számos Küküllő menti polgármestert. A néhány hete még a magyar utcanévtáblák ellen harcoló kormánymegbízott a Románia hivatalos lobogójáról rendelkező 1994/75-ös számú törvényre hivatkozva rendelte el, hogy az érintett települések vezetői három napon belül vegyék le a száműzetésre ítélt közösségi jelképeket.
A prefektust az sem nyugtatta meg, hogy a magyar és székely zászlók mellé mindenhol kitűzték a román lobogót is, követelése nyomatékosításaként idézte a jogszabályból, hogy „az állampolgároknak tisztelniük kell a román zászlót és a nemzeti himnuszt, és nem követhetnek el semmiféle olyan cselekedetet, amely sértené ezeket”.
Goga felszólítását a kormányhivatal alapos terepszemléje előzte meg: a prefektúra alkalmazottai napokig járták a megye magyarlakta vidékeit, és fényképezőgéppel közösségi jelképekre „vadásztak”. A prefektus fotósai polgármesterek irodájában is fényképeztek – az éppen távollevő községvezető tudta és beleegyezése nélkül. Háromnapos határidőt kaptak a magyar polgármesterek
Varga József, Gyulakuta polgármestere arról számolt be: három napot kapott arra, hogy a havadtői kultúrotthon homlokzatáról és saját irodájából eltávolítsa a székely zászlót.
„Eleget tettem az utasításnak, mert a prefektus büntetéssel fenyegetőzött. Sajnos nincs akkora zsebem, hogy ki tudjam fizetni a bírságot, illetve a Goga által emlegetett napi ezerlejes kamatot” – panaszolta az elöljáró. Varga József értesülései szerint Lucian Goga feljelentés alapján kezdett intézkedni. A Küküllő menti polgármester úgy véli: barátságtalan gesztusával a kormánymegbízott nemcsak őt, hanem Gyulakuta mintegy ötezer magyar lakóját is megsértette.
Makfalván nemcsak a művelődési ház homlokzatára kitűzött lobogó szúrta a prefektusi „vizsgálóbizottság” tagjainak szemét, hanem a Marosvásárhelyt Szovátával összekötő országút fölé kifeszített molinó szövege is. „Székelyföld egy és oszthatatlan” – állt a banneren, amit a hagyományos, idén május 20-án tartott Székely Majálisra helyeztek ki. A feliratot már rég leszedték, amikor Lucian Goga május 29-én átiratban fenyegetőzött. A tavalyi majálison a csendőrség tagjai járták a falut, és számolták, hány székely zászló került ki a házakra. Most a molinóba akadtak bele. Az az érzésem, hogy ebben az országban ez a legnagyobb gond, más problémákra nem is jut idő” – fakadt ki Vass Imre polgármester. Lucian Goga nem először kerül összetűzésbe Makfalvával: néhány éve a községhez tartozó Hármasfalut alkotó, egybeolvadt települések hagyományos nevének kiírása ellen indított hadjáratot, amelynek eredményeképp a polgármester tavaly kénytelen volt leszereltetni a kommunista rendszer által feledésre ítélt Atosfalva, Székelyszentistván és Csókfalva nevét megörökítő táblákat. A kormánymegbízott egyébként nevetséges indokkal járta ki a táblák eltávolítását, amelyek szerinte veszélyeztették a forgalom biztonságát.
A prefektus mostani, a székely és magyar zászlókra vonatkozó felszólításának gyulakutai kollégájához hasonlóan Vass Imre is a tetemes pénzbírságtól tartva tett eleget. Vass azonban leszögezte: a makfalviak nem tűrik az efféle megaláztatásokat, a következő ünnepnapon ismét kitűzik a közösségi jelképeket, aztán a prefektus felszólításáig „ottfelejtik” azokat.
„Tiszteletben tartjuk a helyiek döntését”
Hasonlóan vélekednek a közigazgatásilag Erdőszentgyörgyhöz tartozó Bözödön is, ahol a tavalyi falunapok alkalmával tűzték ki a magyar és a székely zászlót a községháza egykori épületére. A prefektusi felszólítás nyomán a jelenleg vendégházként használt épületről eltávolították a közösségi jelképeket, de Csibi Attila, Erdőszentgyörgy polgármestere lapunknak arról számolt be: amennyiben a bözödiek úgy döntenek, a két zászlónak ott a helye, az önkormányzat megpróbál megoldást találni.
„Tiszteletben tartjuk a helyiek döntését. A falunak van egy külön tanácsa, amit ott megszavaznak, azt az erdőszentgyörgyi önkormányzatban mi is felvállaljuk” – szögezte le Csibi. Lucian Gogának legutóbb a marosvásárhelyi Dózsa György úton kihelyezett magyar utcanév­táblákon akadt meg a szeme: a prefektus ezek eltávolítására szólította fel a polgármesteri hivatalt, mert szerinte a kétnyelvű táblák kihelyezésére nincs törvényes alap.
Indoklásként a 2015. május 28-án hozott 150-es önkormányzati határozatot hozta fel, amely azonban – amint arra többek között a Civil Elkötelezettség Mozgalom (Cemo) felhívta a figyelmet – nem az utcanevek kétnyelvűsítésére vonatkozott, hanem arra, hogy 30 utcának feltüntetik a köznyelvben máig is használt hagyományos nevét is. Amikor erre figyelmeztették, a prefektus úgy reagált: az, hogy a Dózsa György út nem szerepelt a határozat mellékletében, azt jelenti, hogy nem volt meg az a szándék az önkormányzat részéről, hogy ebbe az utcába is kétnyelvű feliratok kerüljenek. Krónika (Kolozsvár)