Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Csöb (ROU)
4 tétel
2000. augusztus 20.
"Államalapító Szent István király nevét számos templom viseli a közel ezer éves erdélyi egyházmegyében, a legtöbb Székelyföldön található: Mikóújfalu, Árkos, Szörcse, Kovászna; Csöb, Ákosfalva, Mezőbánd, Mikháza, Disznajó, Csíkszentkirály, Ajnád, Hargitafürdő, Bükkhavas, Borszék, Borzont, Gyergyóbékás, Kicsibükk, Székelyszentkirály, Bethlen, Csicsókeresztúr, Mezőszengyel és Piliskitelep. /Szent István király védelme alatt. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 20./"
2005. március 4.
Gyulakután a művelődési otthon korszerűsítését kezdeményezte a helyi önkormányzat. Kóródszentmárton kultúrotthonát tavaly teljes körűen felújították. Egy holland református gyülekezet évek óta felvállalta Havadtő kultúrotthonának, iskolájának és óvodájának korszerűsítését, hasonlóan segítik Ravát is. Bordos művelődési otthonát tavaly a francia testvértelepülés adományából és a helyi költségvetésből elkülönített összegből felújították. 70 millió lejt különítettek el a Csöb művelődési házának javítására. /Nagy Annamária: Napirenden a kultúrotthonok javítása. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 4./
2010. augusztus 26.
25 oktatási intézmény szűnik meg a megyében
A prefektúra kollégiuma tegnapi soros ülésének napirendjén egyebek mellett a 2010/2011-es tanév előkészületeiről szóló jelentést mutatta be Matei Dumitru főtanfelügyelő.
Kijelentette: a megye összes iskolájában megfelelő számú tanügyi káderrel kezdik a tanévet: összesen 9201 poszt van, ebből 6970 tanügyi káder, 587 kisegítő személyzet, 1644-en a nem pedagógus személyzethez tartoznak. A végleges kinevezésekért a versenyvizsga öt központban zajlott, 2005 pedagógus vett részt és 156-ot véglegesítettek. Augusztus 6-án tartották a versenyvizsgát a helyettes állásokra. Ezen a vizsgán 535 jelentkező indult, 5-ös osztályzatot 384-en értek el. A fennmaradt 770 állást augusztus 23. és 30. között töltik be.
A főtanfelügyelő ugyanitt ismertette a most kezdődő tanévtől összevonásra kerülő iskolák és óvodák helyzetét, valamint az oktatási intézmények állapotáról olvasott fel kimutatást.
A 2010/2011-es tanévben 892 oktatási egységben folyik a tanítás (875 közintézmény, 17 magán oktatási intézmény). Elemi iskolákban összesen 1426 osztály indul 24.827 tanulóval, ebből 450 összevont (simultan) osztály (6303 tanuló). Gimnáziumi oktatás: 1152 osztály, 24.027 tanuló, 114 összevont osztály (2075 tanuló), illetve 173 oktatási intézményben indul IX. osztály, 5190 tanulóval.
Szeptember 1-jétől összevont iskolák: Bözöd (magyar oktatás) – Erdőszentgyörggyel, a bözödi iskolában összevont I-IV. osztály marad. A csekelakai (román) tagozatot a cintosival vonják össze, a gerendkeresztúri iskolát a maroskeceivel, a felsőoroszit a köhérivel, az iszticsóit a libánfalvival, a kerelői iskolát a szentpálival, a küküllőszéplakit (r/m) héder-fájaival, a marosligetit a felsőrépaival.
A megyében 2010. szeptember elsejétől 25 oktatási intézményt szüntetnek meg gyermekhiány miatt: a batizházi óvodát , a batizházi I-IV. osztályt, mindkét intézményt Cintosra helyezték. A feketelaki (m) I-IV. osztályosok ezentúl Bándon tanulnak, megszűnik a kiskóródi I-IV. oszt. – Kóródszentmártonra járnak majd a gyermekek. Megszűnik a kisteremi elemi – Nyárádkarácsonra, a csöbi (m) (I-IV.) Gyulakutára, kisillyei (m) – Gernyeszegre, pálpataki (óvoda és elemi iskola) – Görgényszentimrére, az oroszidecsi iskola Idecsre, abosfalvi (m) óvoda Mikefalvára, az andrássytelepi elemi iskola – Marosludasra, a felsőszakadáti ált. isk – Szovátára, borzatanyai elemi – Ratosnyára, a maroslaki , a sebesi , valamint a monosfalui óvodások és elemisták ezentúl Marosoroszira járnak, a várhegyi (r/) elemi iskola – Marosszentannára, a Valea Padurii-beli és Valea Surii-beli I-IV. osztályok Mezőcekedre, a toldalagi – Vajdaszentiványra. Megszűnik a marosvásárhelyi 21. sz. óvoda (r/m), amely egy tömbházlakásban működött, illetve a dicsőszentmártoni 7-es óvoda .
Megyeszinten 783 oktatási egység 90,42%-a megkapta a működési engedélyt, 3,5%-uk nem, 6,00%-nál az engedélyeztetés folyamatban van.
Matei Dumitru kijelentette, utólagos adatokat, valamint a menedzsmenttervet a 2009/2010-es tanév kiértékelése során ismertet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
A prefektúra kollégiuma tegnapi soros ülésének napirendjén egyebek mellett a 2010/2011-es tanév előkészületeiről szóló jelentést mutatta be Matei Dumitru főtanfelügyelő.
Kijelentette: a megye összes iskolájában megfelelő számú tanügyi káderrel kezdik a tanévet: összesen 9201 poszt van, ebből 6970 tanügyi káder, 587 kisegítő személyzet, 1644-en a nem pedagógus személyzethez tartoznak. A végleges kinevezésekért a versenyvizsga öt központban zajlott, 2005 pedagógus vett részt és 156-ot véglegesítettek. Augusztus 6-án tartották a versenyvizsgát a helyettes állásokra. Ezen a vizsgán 535 jelentkező indult, 5-ös osztályzatot 384-en értek el. A fennmaradt 770 állást augusztus 23. és 30. között töltik be.
A főtanfelügyelő ugyanitt ismertette a most kezdődő tanévtől összevonásra kerülő iskolák és óvodák helyzetét, valamint az oktatási intézmények állapotáról olvasott fel kimutatást.
A 2010/2011-es tanévben 892 oktatási egységben folyik a tanítás (875 közintézmény, 17 magán oktatási intézmény). Elemi iskolákban összesen 1426 osztály indul 24.827 tanulóval, ebből 450 összevont (simultan) osztály (6303 tanuló). Gimnáziumi oktatás: 1152 osztály, 24.027 tanuló, 114 összevont osztály (2075 tanuló), illetve 173 oktatási intézményben indul IX. osztály, 5190 tanulóval.
Szeptember 1-jétől összevont iskolák: Bözöd (magyar oktatás) – Erdőszentgyörggyel, a bözödi iskolában összevont I-IV. osztály marad. A csekelakai (román) tagozatot a cintosival vonják össze, a gerendkeresztúri iskolát a maroskeceivel, a felsőoroszit a köhérivel, az iszticsóit a libánfalvival, a kerelői iskolát a szentpálival, a küküllőszéplakit (r/m) héder-fájaival, a marosligetit a felsőrépaival.
A megyében 2010. szeptember elsejétől 25 oktatási intézményt szüntetnek meg gyermekhiány miatt: a batizházi óvodát , a batizházi I-IV. osztályt, mindkét intézményt Cintosra helyezték. A feketelaki (m) I-IV. osztályosok ezentúl Bándon tanulnak, megszűnik a kiskóródi I-IV. oszt. – Kóródszentmártonra járnak majd a gyermekek. Megszűnik a kisteremi elemi – Nyárádkarácsonra, a csöbi (m) (I-IV.) Gyulakutára, kisillyei (m) – Gernyeszegre, pálpataki (óvoda és elemi iskola) – Görgényszentimrére, az oroszidecsi iskola Idecsre, abosfalvi (m) óvoda Mikefalvára, az andrássytelepi elemi iskola – Marosludasra, a felsőszakadáti ált. isk – Szovátára, borzatanyai elemi – Ratosnyára, a maroslaki , a sebesi , valamint a monosfalui óvodások és elemisták ezentúl Marosoroszira járnak, a várhegyi (r/) elemi iskola – Marosszentannára, a Valea Padurii-beli és Valea Surii-beli I-IV. osztályok Mezőcekedre, a toldalagi – Vajdaszentiványra. Megszűnik a marosvásárhelyi 21. sz. óvoda (r/m), amely egy tömbházlakásban működött, illetve a dicsőszentmártoni 7-es óvoda .
Megyeszinten 783 oktatási egység 90,42%-a megkapta a működési engedélyt, 3,5%-uk nem, 6,00%-nál az engedélyeztetés folyamatban van.
Matei Dumitru kijelentette, utólagos adatokat, valamint a menedzsmenttervet a 2009/2010-es tanév kiértékelése során ismertet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2013. december 27.
Elhalkul a magyar szó a Regátban
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
A református egyház és az RMDSZ tartja össze a Gorj megyei magyarokat, akiknek száma az utóbbi húsz évben félezerről 134-re csökkent.
Az olténiai magyarok évente egyszer közös rendezvény keretében imádkozhatnak, énekelhetnek anyanyelvükön.
Lgtöbben közülük jövevények, az iparosítás idején, harminc-negyven évvel ezelőtt az olténiai megyében kaptak állást. A Regátban ragadt tősgyökeres székelyek gyerekei már nem beszélik az anyanyelvüket, nemzetiségüket azonban büszkén vállalják még akkor is, ha választási kampányokban emiatt gyakran sértegetik őket. Mint vallják, „békés időkben” senki nem érezteti velük, hogy az ország vagy az észak-olténiai térség másodrendű polgárai lennének.
A népszámlálási adatok szerint 1992-ben még 502-en vallották magyarnak magukat Gorj megyében, de minden bizonnyal ’89 előtt még ezernél is többen élhettek és dolgozhattak az észak-olténiai megyében. A rendszerváltás után, amikor megszűnt a munkahelyi kötöttség, aki csak tehette, hazatért Erdélybe. Jobbára csak azok maradtak, akik itteniekkel kötöttek vegyes házasságot és családjukkal nem akartak elköltözni.
Háromszáz kilométerről irányított szervezet
Nagyjából így járt Şerbănoaică Ilyés Klára is, aki három évtizedes olténiai kitérő után, férjével együtt a tavaly úgy döntött, gyermeke mellé, Brassóba költözik. A nyugalmazott informatikus és közgazdász asszony egy ideje távirányítással, mintegy háromszáz kilométerről vezeti a Gorj megyei RMDSZ-t. Mint mondja, ez sem neki, sem a tagságnak nem jelent gondot.
„Ezelőtt bő két hónappal jártam utoljára Zsilvásárhelyen. Fölöslegesnek tartom, hogy őrizzem a székházat, az élet megy tovább nélkülem is, az ott maradottak ügyesen végzik a dolgukat. Ráadásul ott a telefon, az internet, tudjuk tartani a kapcsolatot. Az RMDSZ működik, nemrég hoztuk létre a női szervezetet, most meg a karácsonyi ünnepekre készülünk” – sorolja az egy éve ismét Erdélyben lakó, zetelaki születésű asszony.
Azon olténiai magyarok közé tartozik, akik határozattan állítják, soha, semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem érte őket Olténiában. Az egyetem elvégzése óta, 1977-től 2012-ig szinte mindvégig vezető beosztásban dolgozott a megyei turisztikai hivatalban, majd a gyermekjog-védelemi hivatalban.
„A gyerekek miatt áttértünk a román nyelvre…”
A Kiss családnak már nem adatott meg a hazatérés lehetősége, noha a Şerbănoaică–Ilyés házaspártól eltérően itt a férj is, a feleség is a Székelyföldről került a magyarok által Zsilvásárhelynek is nevezett Târgu Jiura. Julianna néni idestova több mint négy évtizede él abban a színromán Zsil-parti városban, amely hajdanán egy bolgár bojár tulajdonát képezte. Ő a Székelykeresztúr mellőli Kissolymosról, megboldogult férje, a néhány évvel ezelőtt elhunyt Laci bácsi a Maros megyei Csöbből került előbb Dévára, majd a Gorj megyei településre.
„Férjemmel magyarul beszéltünk, de gyermekeink, bár büszkén vállalják származásukat, csak az állam nyelvét ismerik. Hiába, lakást kaptunk s itt ragadtunk, a kicsik meg itt kezdték az iskolát. Hétköznaponként mi későn értünk haza, a leckéket románul kellett megtanulni, így a gyermekek kedvéért áttértünk a román nyelvre” – érvelt az idős özvegyasszony. Rendszerváltás után, amikor hazatérhettek volna a Székelyföldre, azon vették észre magukat, hogy már nem nagyon van, ahová hazatérni. Már látogatóba sincs hova menniük, hisz a testvérek meghaltak, házukat pedig eladták.
Bár tudja, hogy az időközben felnőtt gyermekei közül egyik sem lesz már színmagyar, Kiss néni büszke rájuk, hisz a Zsilvásárhelyen maradt fiai, Levente és Károly a 2012-es parlamenti választásokon az RMDSZ színeiben képviselték a helyi magyar közösséget. Előbbi Victor Ponta miniszterelnök és a populista Dan Diaconescu ellenében indult, míg testvére egy másik körzetben próbálkozott. Mindketten az esélytelenek nyugalmával próbálták összegyűjteni a Gorjba rekedt magyarok szavazatait, ami nagyrészt sikerült is. Mi több, a többségiek egy része is az ő nevükre és egyúttal a tulipánra nyomta a bélyegzőt.
A román pártok és a helyi sajtó képviselői mindezt nem nézték jó szemmel, ezért is a betegnyugdíjas Kiss Leventét haszonlesőnek, ingyenélőknek titulálták. „Nem tehetek arról, hogy három és fél éves korom óta testi fogyatékkal élek, és csak mankókkal vagyok képes járni – magyarázza a fiatalember. – Együtt kell élnem azzal, amit a sors nekem szánt, a választási kampányban elhangzott sértéseket leszámítva azonban sosem éreztem azt, hogy a helyi románság elítélne amiatt, hogy magyar vagyok.”
„Kihez szóljak anyanyelvemen?”
A jóval fiatalabb Csolti István nem sokkal a diktatúra bukása előtt került Olténiába. Előbb a feleségét helyezték Brâncuşi városába, majd őt egy nyolcvan kilométerre fekvő községbe, Stoinára helyezték ki, ám végül Craiován kötött ki. A ’89-es rendszerváltás után a misztótfalusi fiatalember hazatérhetett volna, de nem tette. „Fiatalság, bolondság!” – jegyezte meg mosolyogva, amikor erről kérdeztük.
„Nem volt nehéz megszokni a román környezetet, hisz a feleségem Craiova mellől származik, az egyetemet meg Bukarestben végeztem. Azt láttam, hogy itt jobb, mint a fővárosban, ráadásul lakást kaptam, előbb egy kis garzont, majd egy kétszobás lakrészt. Fiatalok voltunk, jól kerestünk, szép életet éltünk” – pergeti vissza a huszonöt évvel ezelőtt történteket a középkorú mérnök. – Nekem sem ’90 előtt, sem azután semmi bajom nem volt a románokkal, és nekik sem velem. Sokan, akik először hallják a nevemet, azt sem tudják, hogy milyen nemzetiségű vagyok, csak azt érzékelik, hogy hozzájuk képest valami másfajta lehetek.”
Csoltinak inkább az okozott gondot, hogy a több mint 80 ezer lakosú megyeszékhelyen nem volt kivel gyakorolja az anyanyelvét. Később Zsilvásárhelyre költözött, de ott senkit nem ismert, s fogalma sem volt, hol lelhet magyar barátokra. Mint meséli, az elején évekig nem volt kivel egy szót váltson, aztán megismert egy hölgyet, akivel minden negyedik vasárnap együtt ingázott a petrozsényi református templomba, de az asszony már annyira rosszul beszélte anyanyelvét, hogy a közös utazások alatt is inkább románra váltottak.
A bő félszáz kilométerre lévő Petrozsény után a valamivel közelebbi Motrun is próbálkozott, ahol a lelkipásztoron kívül három-négy ott ragadt öreg nénivel találkozott. Körülbelül ugyanennyien hallgatják végig az istentiszteletet Zsilvásárhelyen is, ahova a Râmnicu Vâlcean élő Szántó János egy hónapban egyszer látogat el. „Miután megtudtam, hogy a pap eljön a mi városunkba is, már nem utaztam se Petrozsényba, se Motrura. Itt, az RMDSZ-nél vagy Zsigmond Anna néninél családias hangulatban zajlanak az istentiszteletek, amire még az egyik társunk, Kiss néni román barátnője is szívesen eljön” – mondja.
Nem az idős hölgy az egyedüli helyi román, aki református szertartásra jár. A házigazda is az, hisz csak a küküllőmenti férje után lett Zsigmond. Amúgy egy környékbeli színromán család Anaként anyakönyvezett leszármazottja, aki a férje révén megtanult magyarul és magyarosította a keresztnevét is.
Csolti István megörvendett, amikor megtudta, hogy a városban van katolikus templom, de reményei szertefoszlottak, amint meghallotta, hogy a bukaresti püspökséghez tartózó moldvai csángó pap románul prédikál. A református férfi így jobbára csak az édesanyjával kommunikál magyar nyelven, vele is csak telefonon tartja a kapcsolatot. Az évi találkozó, a nagy ünnep
„A lányaim, akik kiskorukban sok időt töltöttek a közelben élő anyósomnál, és mindössze nyaranta egy-egy hónapot voltak édesanyámnál, alig tudnak magyarul. De tény, hogy a magyar eseményekre az egész család szívesen eljár” – fejtegeti. Az utóbbi néhány évben elszaporodtak a regáti magyar rendezvények: az olténiai magyarok évi találkozóján túl ma már közös kirándulásokat, majálisokat, bálokat is szerveznek.
Az „összerázódás” kezdeményezője, Csorbai Lóránd református lelkész volt, aki Râmnicu Vâlcea-i szolgálata alatt, 2006-ban szervezte meg az olténiai magyarok első találkozóját. Mint mondta, olyanok jöttek el a rendezvényre, akik jóformán nem is tudták, hogy szűk családi és baráti körükön kívül még több magyar is él Olténiában. Volt, aki évtizedek után szerzett tudomást arról, hogy a románnak hitt távoli ismerőse, vagy éppenséggel a néhány tömbházzal odébb lakó szomszédja Erdélyből származó magyar.
„Ez még a jobbik eset, amikor valakiről előbb-utóbb kiderül, hogy magyar. Sajnos sok olyan vegyes család is van, ahol a román férj tiltására a magyar feleség a vallását sem gyakorolhatja, a nemzetiségét sem vállalhatja” – állítja az időközben Marosvásárhely közelébe áthelyezett lelkipásztor. Utódja, Szántó Sándor ma is hat-hét reformátussal számol a városban. Bár nem rajta múlott, szinte személyes kudarcként élte meg, hogy az anyagiak hiánya miatt az idén sem a regáti magyarok nyári találkozóját, sem a szüreti bált nem tudta megszervezni.
Pedig tavaly a Horezu közelében fekvő Costeşti-re csaknem hetvenöten jöttek el magyar igét, magyar énekeket hallani. Egy évekkel ezelőtt, Vâlceán szervezett nyári összejövetelen az egyik idős résztvevő meghatódva, könnyes szemekkel újságolta, hogy ünneplő ruháját már húsvét tájékán kimosta és kivasalta, és lelkileg ő maga is hónapok óta készül erre a nagy napra, amikor magyar véreivel és anyanyelvével találkozhat. A 2013-as összejövetel elmaradt, a szekrénybe visszakerült ünneplő ruha talán nem gyűrődik össze jövő nyárig, de az elnémított anyanyelv talán veszíteni fog ékességéből.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)