Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falvaink – Csíkverebes, Hargita megye
A falu az Alcsíki-medence eldugott kis települése az Olt partján, a Verebes-patak mentén, 655 méter tengerszint feletti magasságban. Csíkszentkirálytól a 123A jelzésű megyei úton közelíthető meg. Fő utcája a 123 A jelzésű megyei utat kelet-nyugat irányban keresztezi.
A községközponttól, Tusnádtól 3 km-re fekszik.
A falu sokszor leégett.
A Benes rétláp területét borvízforrások táplálják. Több helyen okkerlerakodások figyelhetők meg. A láp az Olt bal oldali árterületén húzódik. A tavasszal virágzó, rózsaszínű lisztes kankalinnak (Primula farinosa) itt van az egyetlen Hargita megyei előfordulása. A láp közelében elbozótosodott égerfa-, fűzfa-, és törpenyír-ligetek vannak. A Benes-láp folytatásának tekinthető a Nagytusnádtól dél-nyugatra elterülő Nyírkert és az Újtusnádtól északra, az Olt jobb partján lévő Varsavész. Itt él a szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica) és a kék csatavirág vagy fűzlevelű gyöngyvessző (Polemonium caeruleum).
A faluban sok gazdaság udvarán borvízforrások bugyognak föl. A vasúti megálló melletti borvizet egykor palackozták, ma elhagyottan áll.
A vasúti megálló mögött a Kicsi Csemő nevezetű, ritka növényekben gazdag rétláp terül el.
Római katolikus temploma egyes feljegyzések szerint a 15-16. század fordulójáról való. A templom a barokk korban átalakult. Diadalíve is barokk. Két ajtajának kőkerete leszelt ívű, kési gót, belül vésett rozettákkal díszítve.
Csíkverebes előbb Kozmásnak, majd Tusnádnak filiája.
A verebesi őrző angyalok kápolnája 1770 és 1775 között épült. Az eredeti fatorony helyett 1836-ban épült a jelenlegi. Az oltárképet, amely az őrző angyalokat ábrázolja, 1810-ben hozták át a régi tusnádi kápolnából és az olvasható szöveg szerint 1771-ben Tompos Péter kozmási plébános költségén vásárolták. A kápolnának egy 15-16. századi szenteltvíztartója van. A búcsút szeptember első vasárnapján tartják. Erdély.ma

Ismét eltűnt a tábla Sólyom László nyergestetői kopjafájáról
Ismét ellopták ismeretlen tettesek a Sólyom László, akkor hivatalban levő magyar köztársasági elnök által, 2009 márciusában a Nyergestetőn állított kopjafáról az emléklapot. A csíkkozmási önkormányzat illetékesei jelentették a plakett eltűnését a rendőrségnek, illetve értesítették a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusát a rongálásról.
Ismeretlen tettesek ellopták a Sólyom László által 2009. március 14-én a Nyergestetőn állíttatott kopjafa tábláját. Az olvasónak deja vu érzése támadhat a fenti mondat olvastán, de sajnos nem a tavalyelőtt október 13-án megjelent lapszámunkat szemléztük, az elszomorító eset megismétlődött. Bodó Dávidot, Csíkkozmás polgármesterét éppen kopjafa-ügyben kerestük fel tegnap, arról készültünk beszámolni, hogy a helyi önkormányzat a nyár folyamán felleltározta a nyergestetői kopjafapark összes emlékoszlopát, az egyes darabokról fotók készültek, az összegyűlt anyagról egy kiadványt szándékoznak megjelentetni. Nagy Gábor kovácsmester vállalta, hogy elkészíti a sorszámozott kopjafák azonosítószámait műhelyében, az egyedi, a kézműves kovácsolás stílusjegyeit magukon hordozó darabok feltehetően ősszel kerülnek a fákra.
– Kétszáznyolcvan darab kopjafát vettünk leltárba, de a hétvégére egy debreceni küldöttség kért engedélyt egy újabb állítására, tehát közelebbről 281- re emelkedik az emlékoszlopok száma. Sajnos negatívum is van, ismeretlen tettesek újfent megrongálták Sólyom László ajándékát, augusztus végén vettük észre, hogy ismét eltűnt róla az emlékplakett – számolt be az elszomorító eseményről Bodó. Az elöljáró elmondta, a plakett eltűnését jelezte a rendőrségnek, illetve a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulátusának. A 2009 őszén történt lopást talán még lehetett a színesfém-tolvajok tevékenységéhez kötni, hiszen az első plakett bronzból készült. Ezúttal azonban kizárt, hogy ócskavastelepre szánták volna az emléklapot, hiszen éppen a fémtolvajok miatt a második számú plakett műanyagból készült.
A 2009-ben történt lopás miatt akkor a rendőrség hivatalból eljárást indított, amelyet később megszüntettek. A kivizsgálás során megállapították, hogy a plakett nem szerepelt Csíkkozmás község nyilvántartásában, illetve vagyonállományi leltárában. Az eljárás során nem lehetett meghatározni az okozott kár értékét, sem az esetleges sértett személyt. Mindezek tükrében és a büntetőeljárási törvénykönyv vonatkozó szakaszainak előírásaival összhangban az ismeretlen tettesek által elkövetett lopás bűntényének ügyében a csíkszeredai ügyészség az eljárás megszüntetéséről rendelkezett – állt a megyeszékhelyi ügyészség által a Hargita Népének címzett akkori hivatalos értesítésben.
Hompoth Loránd. Hargita Népe (Csíkszereda)

Előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén
Három Hargita megyei település címerét hagyta jóvá a kormány 2012/243-as határozatában: Korond, Csíkkozmás és Csíkszentgyörgy községét. Mindez előrelépést jelent, hiszen több mint tíz éve várnak jóváhagyásra Hargita megyei címerek. Az említett települések címerét még 2009-ben terjesztették fel a Román Akadémia Országos Heraldikai Bizottságának kolozsvári körzeti irodájához, amely 2011-ben, Hargita Megye Tanácsa sorozatos utánajárására, továbbította Bukarestbe, az Országos Heraldikai Bizottsághoz jóváhagyásra. Az Akadémia a fentiek mellett előzetes engedélyezéssel hagyta jóvá Csíkszentkirály, Kányád és Kászonaltíz címerét, de módosításokat kért.
Hargita Megye Tanácsa tavaly novemberben újabb kilenc Hargita megyei település címerét küldte jóváhagyásra a kolozsvári heraldikai irodához, a helységek a következők: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Bélbor, Kápolnás, Gyimesközéplok, Salamás, Csíkszentdomokos, Csíkszentmárton.
Amint azt Borboly Csaba, a megyei tanács elnöke nyilatkozta, számtalanszor sürgették már a Hargita megyei települések címerének elbírálását, ám sokáig nem történt előrelépés; az intézmény a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium segítségét is kérte, aminek nyomán az ügy kimozdult a holtpontról. A tanácselnök szerint újabb előrelépés történt a székely szimbólumok elfogadtatása terén e három címer jóváhagyásával. Erdély.ma

Népesség és természeti csapások a Székelyföldön a 18. század elején
A lakosság létszáma a korabeli összeírások tükrében
A 18. század eleji székelyföldi népességi viszonyok kérdése, az összlakosság tényleges létszámának megállapítása olyan kérdés, amely mindmáig megnyugtató feleletet nem kapott. Ekkor még nem készültek népességlétszámot felmérő statisztikai felmérések, vagyis népszámlálások, hanem csak különböző céllal kimutatások. Ilyenek voltak az adózási, katonai, egyházi és egyéb célú összeírások, amelyek segítségével igyekeztek megállapítani a történészek a népességi viszonyokat. Ezt tettük mi is, felhasználva e célból az 1703. és 1722. évi adóösszeírásokat, az 1702-es ingyensóra jogosultak listáját, illetve az 1712-15. évi nemesi lajstromokat.
A nyilvántartások közül a legteljesebbek az adófelmérések. Ezért azokat vettük alapul, majd a teljes népesség számának megállapítása érdekében kiegészítettük azokat az adómentes nemesek, a tisztviselők, egyházi személyek (lelkészek és tanítók), a nincstelenek, valamint a városlakók adataival.
Az adóösszeírások valamint a kiegészítő adatok alapján a székelyföldi családok létszáma és székenkénti megoszlása a 18. század elején az alábbi:
A kapott eredmények alapján a Székelyföldön 1703-ban mintegy 28.000-28.500 család élt. Ez 4.300-4.400 családdal több, mint az adózó népesség. A különbség tehát 17,6%. Ugyanakkor 1722-ben a különbség 3231 család, vagyis 12,8%-os.
Ez az összlétszám még a kiegészítések révén is meglepően alacsonynak tűnik. Hiszen kevesebb, mint a mai Marosvásárhelyé egymagában. De ha egy pillantást vetünk az országos helyzetre, kénytelenek vagyunk elfogadni az eredményeket. És ha a települések lakottságát nézzük, kitűnik, hogy a székely falvak lakottabbak voltak, mint az erdélyiek általában. Míg 1722-ben a 2103 erdélyi településen átlag 43,1 család élt, a 424 székelyföldi helységben (10 város, 3 kiváltságos hely és 411 falu) ez az átlag 49,1 család volt.
A Magyarországra és Erdélyre is kiterjedő 1720-as, illetve 1721–1722-es általános felmérés összesítő adatait Acsády Ignác már több mint egy évszázada közzétette. A kapott adatokat ő is túl alacsonynak találta, és a tényleges létszám megállapítása érdekében 50%-kal kiegészítette azokat, néhol ennél többel is. Eljárását azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal. Kutatásunk kapott eredményeit valósághűebbnek tekinthetjük.
Összevetve a két összeírást, kitűnik, hogy az eltelt két évtized alatt a családok létszáma 3180-nal, vagyis 11,2%-kal csökkent. És felvetődik a kérdés: miért történt, és ez a csökkenés valós vagy megtévesztő? Vagyis: összeegyeztethető-e a kortárs irodalomban fennmaradt leírásokkal, valamint egyéb levéltári adatokkal, vagy megtévesztőknek bizonyul?
A létszámcsökkenés okai
Ismert tény, hogy a demográfiai viszonyokra, a népesség gyarapodásának alakulására számtalan tényező hathatott. E téren az általunk tárgyalt időszakban a legnagyobb befolyásoló tényezők a nyolc évig tartó háború (az 1703-1711 közötti, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc), valamint a rendkívüli természeti csapások voltak.
A háborús eseményekkel magyarázható, hogy 1707-ben hat aranyosszéki település vált ideiglenesen lakatlanná. Éspedig: Felvinc, Székelykocsárd, Harasztos, Aranyospolyán, Felsőszentmihályfalva és Inakfalva. Súlyos veszteségek érték 1708-ban a csíki és gyergyói településeket, mikor a császári csapatok végigpusztították a vidék falvait. Kisebb-nagyobb számú emberáldozatot követeltek a harcok más vidékeken is.
A szárazság
A legnagyobb veszteségeket azonban a természeti csapások okozták, a szárazság és a járványos betegségek, különösen a pestis. A szárazságot a kortársak közül többen is leírták. Az 1710. évi időjárásról azt írja Cserei Mihály, hogy: "Júniusban, júliusban oly rendkívül való szörnyű száraz meleg idők jártanak, melyhez hasonlókat soha nem értem, az emberek teljességgel semmit nem szánthattak, a gyümölcsök a fákon egyben főttenek fonyadtanak, a tavaszgabonák fel nem nőhettenek. Septemberben penig Molduvából számtalan sáskák jövének ki, kik a napnak fényét sokaságokkal befedték és az egész országot egyben járták, mindenféle zöldséget megettenek."
Az 1710. évinél súlyosabb szárazság, amely az egész Erdélyi Fejedelemségre kiterjedt, 1717-ben kezdődött és több mint két évig tartott, amiről több emlékíró is beszámolt. A kortárs Lakatos István csíkkozmási esperes- plébános írja, hogy: "1717-ik évben május 15-től 1719-nek september 2-ig merőben akkora szárazság volt, hogy csak egyszer is a föld terményének termesztésire nézve meg nem ázott, a földön annyira kiszáradtak a füvek gyökerei, úgy a fáké és a nádaké is, hogy a hol meggyúlt, azok lassan égtek a földben egy öl mélységre is, füstölve némely helyeken egy esztendeig s tovább is szünet nélkül: tavak, kutak, kisebb folyóvizek főképpen kiapadtak, hogy egy csepp vizet sem lehetett kapni bennek. Csíkban nem oly kegyetlenül, de Erdélynek némely részeiben, mint a Mezőségen közönségesen mind emberek, mind a barmok szomjúságaiktól üldöztetve szülötte földjeiket elhagyni, hogy szomjúság őket el ne pusztítsa, máshová költözni kényszerültek. Szemmel láttam, […] minden őszi és tavaszi vetések, melyek táplálják az emberi nemet – úgy a gyümölcsfák is – teljességgel semmit sem termettek. Itten 1718-ban, 1603-tól fogva nem ismert, hallatlan, akkora éhség lett, a mi hazánkban. Az éhségtől úgy elharapódzott a pestis, hogy némely falvakban annyian haltak el éhség, mint pestis miatt."
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely

Székely zöldenergia
Hamarosan tizenöt turbina fog áramot termelni a Csíki-havasokhoz tartozó Úz völgyében. A Hargita megyében felépült vízi erőmű egy zöldenergiás projekt keretében valósult meg egy esztendő leforgása alatt. Ráadásul a teljes vízierőmű-rendszer Kárpát-medencei magyar összefogással jön létre, és az érintettek szerint fontos állomása lehet Székelyföld saját energiatermelő hálózata kiépítésének. A zöldenergiás tervhez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
„Az építkezésen háromszázan dolgoztak. Becslések szerint egy ekkora munkálathoz három évre van szükség, azonban a kivitelező cégünk mérnökgárdáját kiegészítettük, és alvállalkozókat vontunk be, így három esztendő helyett egy év alatt sikerül eljutni a próbaüzemmódig” – tudtuk meg a főberuházótól, Lénárd András csíkszeredai vállalkozótól. Egyébként az üzletember által kidolgozott zöldenergiás projekthez társtulajdonosként csatlakozott a Romániai Református Egyház Nyugdíjintézete, az Úz-völgyi beruházáshoz pedig Világi Oszkár dunaszerdahelyi nagyvállalkozó, Szlovákia egyik leggazdagabb embere.
Lénárd András a zöldenergiás projekttel kapcsolatban kifejtette: az erőmű egyelőre 7,4 megawatt teljesítményű, viszont egy éven belül kiegészül még egy 1,5 megawattos teljesítményű létesítménnyel, amelyet már az Úz völgye Bákó megyei részén építenek meg. A kivitelezés során megerősítették a meglévő villanyáram-vezetékeket – sok helyen új oszlopokat állítottak, a huzalokat mindenütt kicserélték –, valamint a földbe is fektettek kábeleket, így a megtermelt áram két párhuzamos vezetéken keresztül kerül majd az országos hálózatba Csíkszentmárton és Csíkkozmás határában. A munkálatok során mintegy hatvan kilométernyi vezetéket helyeztek el rendeltetésének megfelelően. Jelenleg a turbinák elektromos hálózathoz való csatlakozásán dolgoznak a szakemberek, ami közel három hónapos munkát igényel. „A vízi erőmű felépítése mindenféleképpen környezeti beavatkozással történik, de a beruházók és a kivitelezők arra ügyeltek, hogy a környezetet a lehető legjobban megóvják” – tájékoztatta lapunkat Lénárd. Hozzáfűzte: az energiatermelési módozatok közül az általuk használt a legkíméletesebb. A kis vízi erőművek által termelt energia megújuló energia, nem szennyezi a környezetet, és nem termel sem szén-dioxidot, sem más, üvegházhatást kiváltó gázt. A kivitelezés után a környezetet eredeti állapotába helyezik viszsza, a természet pedig rövid időn belül regenerálódik. A létesítmény működése ugyanakkor tizenöt állandó munkahelyet fog teremteni. Két turbinaházban lesz állandó felügyelet, a többit távrendszerben figyelik majd. Mint megtudtuk: az érintett települések és közbirtokosságok a beruházóval nagyon jól együtt tudtak és tudnak működni, hozzáállásuk pozitív. A közbirtokosságoknak – melyeknek területeit érintette a beruházás, például a vezetékek lefektetésével – bért fizetnek, melynek értéke megegyezik egy csíkszeredai központi ingatlan bérleti díjával. Ugyanakkor az érintett települések közösségeit különböző projektekkel támogatták.
Mint arról annak idején beszámoltunk, Lénárd András 2011 novemberében jelentette be, hogy a több millió eurós beruházás részeként a Székelyudvarhely közeli Szentegyháza felett elkészült az első erőmű. A létesítmény a vízszintkülönbségre épül, így a vizet egy magasabb szintről elvezetik a sokkal alacsonyabban elhelyezkedő turbinákig, amelyek áramot termelnek. A református egyház nyugdíjintézetének vezetősége 2010-ben döntött a közös vállalkozás létrehozásáról, amelyben az egyházi intézmény a többségi tulajdonos. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, a nyugdíjintézet vezetője korábban azzal indokolta a vállalkozásban való részvételt, hogy a piacgazdaság törvényeinek megfelelően megpróbálja megőrizni az intézet tagjai – a romániai református egyházban szolgáló lelkészek, valamint a világi személyzet – által befizetett járulékok értékét.
Létai Tibor
Krónika (Kolozsvár),

Kemény tél tombol a térségben
Bukarest és csaknem az egész ország hó alatt van, az éjszaka lehullott nagy mennyiségű csapadék miatt. A narancssárga kódjelzésű hó- és hóviharriadó kedd délutánig érvényben marad, a fővárosban rosszabbodik az időjárás. Az évszakra nem jellemző rendkívüli téli időjárás miatt a hatóságok iskolaszüneti napot rendeltek el a fővárosban és öt déli megyében. Az országutakon akadozik a közlekedés, néhány településen szünetel az áramszolgáltatás.
Hargita megyében kedd reggel 9:30 órától néhány órára lezárják a tehergépkocsi forgalmat Kézdivásárhely és Csíkkozmás között, amíg a hóekék eltakarítják az úttesten összegyűlt havat. Az Infotrafic által javasolt kerülő útvonal Sepsiszentgyörgy irányában kerüli ki a kérdéses útszakaszt. Máramaros megyében is akadozik a járműforgalom, helyenként útlezárásokra lehet számítani a nap folyamán.
A román-magyar határ le van zárva a nehézgépjárművek számára, a kamionstopot leghamarább szerdán este oldhatják fel.
Maszol.ro,

Gál Sándor-díjas a főkonzul és a publicista
Az Alcsík Kistérségi Fejlesztési Társulás által alapított Gál Sándor-díjat idén Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja és Ferencz Imre Székelyföld-díjas költő, publicista vehette át.
Gergely András, a Alcsík Kistérségi Fejlesztési Társulás elnöke (jobbról) adta át a Gál Sándor-díjakat
Az Alcsík Kistérségi Fejlesztési Társulás csütörtöki évzáró ülésén, Csíkkozmáson átadták az egyesület által 2010-ben létrehozott Gál Sándor-díjakat. Ezen erkölcsi elismeréssel az egyesület kuratóriuma olyan személyeket tüntet ki, akiknek magatartásuk példaértékű a régió lakossága előtt, ugyanakkor munkásságukkal hozzájárultak a térség fejlődőséhez – fogalmazott Gergely András, a fejlesztési társulás elnöke.
Gergely elsőként Zsigmond Barna Pálnak, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának a közösségben betöltött szerepét méltatta, és átadta neki az erkölcsi elismerést. A főkonzul köszönő beszédében megerősítette az elnök azon gondolatát, miszerint a konzulátus egy hidat jelent Magyarország és Erdély között. Hozzátette, kollégái segítségével folyamatosan ezen dolgoznak, így ez az elismerés részben nekik is szól. Azt is elmondta, hogy munkássága alatt folyamatosan próbált mindenhol a közösséggel kapcsolatot tartani, Csíkban is erre törekszik.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Adalékok dr. Balló István életrajzához
Sikerült tisztázni a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelem egyik jeles kutatója, a csíkkozmási születésű dr. Balló István halálának időpontját. Az 1905-ben felavatott madéfalvi emlékmű márványtábláján olvasható versszakasz szerzője Szegeden alussza örök álmát.
Olvasóink bizonyára emlékeznek, hogy 2011 és 2013 között a Csíki Hírlap és a Székelyhon.ro portál többször cikkezett a madéfalvi Siculicidium-emlékmű tervezőjének, a Csíkszeredában született és Esztergomban eltemetett Tamás József építésznek a síremléke kapcsán. Salamon János, az 1989-es fordulat utáni első madéfalvi polgármester mellé állva, sikerült megmenteni a lebontásra ítélt esztergomi síremléket, csíki és anyaországi összefogás eredményeként Esztergom Önkormányzatának Képviselő-testülete felülvizsgálta a temetőkről szóló rendeletét, és Tamás József bekerült az Esztergom története szempontjából jelentős szerepet játszó személyek névsorába. Ebben az akcióban fontos szerepet játszott a Szent György Lovagrend, és ennek Esztergomban élő tagja, dr. Bárdos István művészettörténész. Az ő beadványa járt sikerrel az esztergomi önkormányzatnál.
Balló István után kutatva
Salamon János még ismerte, és az 1990-es évek elején személyesen találkozott Tamás József építész lányaival, Magdolnával és Emíliával, akik őrizték dr. Balló Istvánnak az 1906-ban a csíkszeredai Szvoboda nyomdában kiadott A madéfalvi veszedelem című, a szerző által az építésznek dedikált kötetét. Ennek fénymásolatát hozta haza Székelyföldre Salamon, és ennek szöveghű másolatát adta ki ezekben a napokban a Turul Egyesület. Az újra kiadott könyv borítóján Balási Csaba fotója látható, a nyomdai kivitelezés pedig a Hajdu Áron vezette Alutus nyomda munkaközösségét dicséri. A több mint száz évvel ezelőtt kiadott Balló-kötet volt az első önálló könyv, amely a Siculicidiummal foglalkozott. Nyírő József Madéfalvi veszedelem című regénye csak 1939-ban jelent meg. Dr. Balló István könyvében szinte minden oldalon lábjegyzékkel találkozunk, ahol utal a felhasznált forrásokra. Elsősorban a Csík vármegye és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum levéltárának adatait használta fel. Átolvasta Losteiner Leonárd Ferenc-rendi atya Chronologia és a Szent Ferenc-rend erdélyi tartományának története c. munka kéziratát, Benkő József Transsilvania II. kötetét, a madéfalvi veszedelem után kiszállt bizottság jegyzőjének, Heidendorf Konrád Mihály önéletrajzának ide vonatkozó részeit, Nagy Imre csíksomlyói gimnáziumi tanárnak a Losteiner-mű fordítását, illetve D. Orbán Gyula, gróf Teleki Domokos, dr. Szádeczky Lajos és Kováts Tamás írásait. Dr. Balló István az első világháború idején Magyarországra települt át, életének ezt követő szakaszáról szinte semmit sem tudtak eddig a székelyföldi történészek. Levelet írtunk dr. Balló István unokájának, a Szombathelyen élő Balló Lászlónak.
Szegeden érte a halál
Íme, a Szombathelyről január 1-jén érkezett válaszlevél:
„Kedves Dobos László! Elnézését kérem a késlekedésért, de hiányzott egy fontos életrajzi adat, s ezt mostanra sikerült tisztázni. Sem én, sem a Székelyföldön működő történészek nem ismerték nagyapám elhalálozásának pontos dátumát, mivel Szegeden halt meg, s jómagam Szombathelyen születtem már. Dr. Balló István Csíkkozmáson született 1871. december 25-én, édesapja: Balló Imre kántortanító, édesanyja Albert Zenóbia volt. A csíksomlyói gimnáziumban, majd a kolozsvári egyetemen végezte tanulmányait, magyar-latin szakon szerzett tanári oklevelet. Doktorátusát történelemtudományból szerezte. A Csíksomlyói Főgimnázium tanára volt 1896-tól, 1907-től pedig Csík vármegye főtanfelügyelője. Első felesége: Balogh Berta, akitől István fia született. Berta fiatalon elhunyt. Második felesége Láng Irén volt, a család az 1910-es évek elejétől Tordán élt, itt született 1911-ben édesapám: Balló László. A családban négy gyermek nevelkedett, két leány is született: Ilona és Piroska. A Balló-család 1914-ben Csongrád vármegyébe települt át, ahol nagyapám gimnáziumi görög-latin-történelem tanár volt az 1922-es nyugállományba vonulásáig. Ezután csanádi főtanfelügyelőként tevékenykedett. Szegeden érte a halál 1953. december 9-én, s itt temették el a Belvárosi Temetőben. (Gyermekei közül a két leánya élt akkor Szegeden. Szeged Kállay – fasor 25. sz. alatt, majd a Dugonics tér 2. szám alatt laktak, ez utóbbi címen jelenleg a Romániai Kulturális Intézet működik.). Főbb munkái a Csíksomlyói Főgimnázium Értesítőjében jelentek meg, illetve könyv alakban: Altorjai Báró Apor Péter élete és működése (1897.), Báthori Endre bíbornok és erdélyi fejedelem halála (1899.), Teleki Mihály ( életrajz ,1903.), A madéfalvi veszedelem (1906.). Nem jelent meg azonban a Szemelvények P. Loisteiner Lénárd kéziratából című munkája, ennek kéziratát jómagam őrzöm. Fáradhatatlanul kutatott magán- (családi) és egyházi levéltárakban a székelység történelmi emlékei után, és számtalan fontos okiratot és adatot tárt fel és dokumentált. A Magyar Történelmi Tár közölte 1899-ben az alábbi publikációit: Tatár rabság (1662, 1665), A külföldi iskolázás történetéhez (1593) és Adatok a székelyek történetéhez (1466-1575). A Székely Oklevéltár köteteinek szerkesztője: dr. Szádeczky Lajos (más források dr. Szádeczky-Kardoss Lajosként emlegetik) segítőjeként említette nagyapámat: „Csíkvármegye területén a kutatásban, majd a feldolgozásban derék munkatársam volt akkor jeles tanítványom, most csíksomlyai gymn. tanár Balló István, a vármegye szülötte, a ki ezután is folytatta a kutatást" (...).Az Irodalmi Szemlében a Székely Oklevéltár VII. kötetének megjelenésekor a könyvismertetőt nagyapám írta. A Magyar Gazdaságtörténelmi Szemlében 1899-ben az alábbi írásai jelentek meg: Lóorvosságok és kuruzslások a XVI. századból és Adatok a csíki negyedfél megye havasainak közös birtoklásáról. Hargitaváralja jelképes székely község hiv. Közlönye, az erdélyiek tudományos, szépirodalmi és társadalmi folyóirata Szegeden jelent meg (Trianon után). Ebben publikálta „Báthory István lengyel király és a székelyek", valamint a „Székelyek három rendje" című írását. 1943-ban Szegeden jelent meg tollából A székelyek régi története és lófő Csíkszentgyörgyi Jósa János / írta Csíkszentimrei Balló István ([1943]) Könyv/monográfia. Kétségtelenül legjelentősebb műve az a közel 8500 oldalnyi terjedelmű kézirat, amelyben vármegyékbe csoportosítva helységenként feldolgozza a Székelyföld történelmét, mindvégig pontosan megjelölve a forrásokat. Ezt a hatalmas szellemi örökséget én kaptam meg, gyermekkorom óta őrzöm, és szándékom szerint a Csíki Székely Múzeumnak ajándékozom, hogy őseink történelmének mai és jövőbeni kutatói mindenkor hozzáférhessenek. Ezen szándékomat levélben már közöltem Gyarmati Zsolt igazgató úrral. Terveim szerint tavasszal személyesen fogom átadni Csíkszeredában a kéziratot. Sikeres, békés, boldog új esztendőt kívánva üdvözli: Balló László Szombathelyről (A Magyar Irószövetség tagja).”
A Siculicidium emlékmű
A madéfalvi emlékmű ünnepélyes felavatására 1905. október 8-án került sor. Az emlékmű terveit a csíkszeredai születésű, akkor Budapesten élt Tamás József építészmérnök ingyen készítette el. A kivitelező Szász István építész volt, a turulmadarat pedig Köllő Miklós gyergyócsomafalvi születésű szobrász mintázta meg. A feliratot hordozó márványtábla Sánta Nándor műve, a felirat szövegének első részét dr. Szádeczky Lajos kolozsvári történész, a második, verses részét pedig dr. Balló István csíkszeredai tanár írta.
Dobos László
Székelyhon.ro,

Székelyföld fürdői
Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik. Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt. A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

Hagyományápolásra buzdít Áder János (A magyar államfő Háromszéken)
Székelyföldi, 1848–1849-es tematikájú magánlátogatásának második napját a Székely Nemzeti Múzeumban kezdte Áder János, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Herczegh Anita. Ezt követően útjuk Kézdiszékre vezetett, Csernátont és Kézdivásárhelyt látogatták meg, majd a Nyergestetőn állítottak kopjafát. Erdélyi körútjukat Hargita megyében folytatták tegnap délután.
Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete, Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul és kísérete körében az elnöki pár gyalog érkezett a Székely Nemzeti Múzeumhoz, melynek kapujában Vargha Mihály igazgató köszöntötte őket. Az előcsarnokban Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke és Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere üdvözölte a vendégeket. Először az In memoriam Gábor Áron (1814–1849) állandó kiállítást mutatta be az igazgató, s azon belül is Gábor Áron ágyújához vezette a vendégeket. Majd a kökösi csata térképe és a székely Munkácsy, Gyárfás Jenő nagyméretű festménye, a Gábor Áron halála előtt időztek. A lovagterem felé menet Vargha Mihály megmutatta a székely nemzet pecsétnyomójának képét, utána a legfrissebb, nemrég az alkalomra megnyitott időszakos kiállítás, A szabadságharc ereklyéi című tárlat következett. Vargha Mihály tárlatvezetését Tamás Sándor kiegészítései fűszerezték. A hivatalos programban ennyi szerepelt, de az igazgató még becsalta a vendégeket a kápolnaterembe, ahol a Haza a mélyben című kiállítást mutatta meg, s a múzeum nagy kincsét jelentő Apor-kódex nemesmásolatát. A látogatás végén ajándékokkal kedveskedtek az elnöki párnak: Tamás Sándor Gábor Áron arcképének másolatával és a nemrég megjelent Descriptio Transilvaniae térképkatalógussal, Antal Árpád a Cserey Zoltán és József Álmos szerzőpáros Sepsiszentgyörgy képes története című munkájával, Vargha Mihály múzeumi kiadványokkal. Az elnökné asszony a Guzsalyas Alapítvány nemezsálával és egy festett faládikával gazdagodott. Ezt követően az államfő beírt a vendégkönyvbe: „Fogadják őszinte elismerésemet az 1848–49-es kiállításért. Remélem, minél több fiatal tér majd be a Székely Nemzeti Múzeumba, hogy megismerje történelmünk e fontos pillanatának emlékeit. Időutazás, emlékezés, hagyományápolás: legyenek a fő motivációi az erdélyi fiataloknak”. Ezt aláírta mind Áder János, mind Herczegh Anita. Tamás Sándor rendkívül fontosnak tartja, hogy Magyarország közméltóságai gyakran jönnek Székelyföldre, és hívja, jöjjenek minél sűrűbben, hisz Erdély, s azon belül bármely térség magyarjai ugyanúgy a magyar nemzethez tartoznak, mint a magyarországiak. Tisztelgés a ’48-as hősök előtt
Délelőtt 11 óra körül érkezett meg az elnöki pár és kísérete Alsócsernátonba, ahol a Haszmann Pál Múzeum bejáratánál Bölöni Dávid polgármester, Haszmann Pál és D. Haszmann Orsolya, a múzeum volt és jelenlegi vezetője köszöntötte, majd népviseletbe öltözött csernátoni fiatalok szilvapálinkával és frissen sütött kürtőskaláccsal kínálták őket. Megtekintették a kopjafákat (felvételünk), a technikatörténeti kiállítást, a régi mezőgazdasági szerszám- és gépgyűjteményt, valamint a Damokos-kúriában berendezett múzeumi termeket, az államelnök beírt a múzeum aranykönyvébe, tisztelgett Végh Antal és Bod Péter mellszobra előtt. Háromszéki körútjukat Kézdivásárhelyen folytatták, a Jazz Cafféban elfogyasztott kávé után a déli harangszót követően Áder János a biztonságára diszkréten vigyázó magyar és román testőrökkel körülvéve gyalog tette meg az utat Gábor Áron szobráig, ahol mintegy háromszáz fős összesereglett tömeg fogadta tapssal. A szobornál díszőrséget állt a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület két huszára. Az elnöki pár koszorút helyezett el az ágyúöntő hős szobrának talapzatán, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklése után Bokor Tibor polgármester üdvözölte a köztársasági elnököt. Rövid beszédét „Mindig szeretettel várjuk önt vissza Kézdivásárhelyre” szavakkal zárta. Áder János megköszönte a nagyon meleg fogadtatást, és elismerését fejezte ki, hogy ápolják „mindannyiunk hőse, Gábor Áron emlékét”. A szobortól az államfő és kísérete a 11-es udvarteret járta végig, majd a 10-es udvartéren, az Incze László Céhtörténeti Múzeum udvarán keresztül – ahol megtekintette Gábor Áron ágyújának hű mását – tért vissza a főtérre. Továbbutazása előtt Bokor Tibor polgármesternek elmondta, hogy a nyáron Csernátonba jön, amikor ismét meglátogatja a céhes várost, ahol nagyon jól érezte magát. A magyar államfő és kísérete Kézdivásárhelyről a Nyergestetőre utazott, ahol felavatta az 1848/49-es szabadságharcban itt elesettek emlékére általa állíttatott, a csíkszeredai Művészeti Népiskola műhelyében készült monumentális kopjafát. A Nyergestetőn Áder Jánost fúvószenekarral és huszárokkal fogadták, házigazdaként Borboly Csaba megyeitanács-elnök, a Csíki Területi RMDSZ elnöke és Bodó Dávid, Csíkkozmás polgármestere köszöntötte. Áder János megkoszorúzta az emlékművet, majd a kopjafához vonult a vendéglátókkal együtt, ahol András Lajos faragómester, a Művészeti Népiskola oktatója elmagyarázta az alkotást díszítő motívumok jelentését. A kopjafát Tamás József római katolikus segédpüspök áldotta meg.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Károk több száz hektáron
A múlt keddi felhőszakadás több száz hektárnyi takarmánynövényben tett kárt a csíkszentmártoni és csíkkozmási mezőgazdasági területeken. A fél óra alatt lehullt, négyzetméterenkénti 50 liter csapadék a pityóka-, illetve a cukorrépatermést károsította meg jelentősen. Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni.
Az elmúlt hetben megszűnt a talaj eddigi szárazsága, a Csíkszéken napi rendszerességgel lehulló négyzetméterenkénti 5-6 liter csapadék pedig nem tesz kárt a takarmánynövényekben – mutatott rá Török Jenő. A Hargita Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság vezetője hozzátette, a rendszeres esőzés viszont zavarja a mezei munkát, ellehetetleníti a takarmányok kezelésének megfelelő elvégzését. „Ha a továbbiakban is folyamatosan esik az eső, akkor gondot okozhat a gabona levélbetegségeinek megjelenése, amelyek ellen már kellene permetezni. Ilyen időjárási viszonyok között nemsokára a burgonyavész és a kolorádóbogár ellen is ajánlott lesz védekezni” – hívta fel a figyelmet a szakember.
Több száz hektár takarmány károsult
Annak ellenére, hogy a megye legnagyobb területén nem jelentett gondot az elmúlt napok esőzése, a Csíkszentmárton és Csíkkozmás mezőgazdasági területeit érintő keddi felhőszakadás több száz hektáron okozott károkat. A fél óra alatt lehullt négyzetméterenkénti 50 liter csapadék, valamint a zivatarral járó erős szél és jégeső a csíkszentmártoni parcellákon öt hektárnyi pityóka-, illetve húsz hektárnyi cukorrépatermést károsított jelentősen. Emellett negyvenhat hektáron kisebb (10 százalékos) kár keletkezett – tudtuk meg az intézményvezetőtől. „Kozmáson 10 hektárnyi cukorrépában, 410 hektárnyi pityókában és 400 hektárnyi búzában van nagyobb kár” – tette hozzá.
A további esőzés további veszélyeket rejt
Török kiemelte, a közölt adatok az előzetes felmérésből származnak, a végleges vizsgálatot hétfőn végzik el a szakemberek, mivel most mérhető fel pontosan a kárérték. Mint megtudtuk, a legérzékenyebb takarmány – a fejlettségi szintje miatt – a cukorrépa, amelyben valószínű a legnagyobb kárt tehette a jégesővel járó felhőszakadás. Emellett a pityóka is teljesen kiveszhet, ha a sorokat öt-hat napig teljesen ellepi az esővíz. Ha csak a sorok között áll meg a víz és az fel tud szívódni két-három napon belül, akkor a gumók nem rothadnak el a földben – részletezte az illetékes.
„Problémát jelenthet az is, hogy az elkövetkező napokra szintén esőt mondanak, s ha a két eső között nem tudja felszívni a vizet a talaj, s a mélyebb pontokon megáll, akkor valószínű ott ki fog veszni a termés” – vázolta a kedvezőtlen lehetőséget az igazgató.
Százötvenezer lejes kár
Egyelőre még nem tudtak mezőgazdasági gépekkel rámenni a csíkkozmási Nyerges Társulás azon földterületeire, amelyekben kárt tett a keddi zivatar, mivel még nem száradt fel megfelelőképpen a talaj – tudtuk meg Vitos Lászlótól. A társulás vezetője kifejtette, becslésük szerint eddig 150 ezer lejes káruk származik az alig több mint félórás jégesővel és erős széllel járó zivatarból. A cukorrépaföldeken 15-18 hektáron, a lucernával beültetett területekből pedig 6 hektáron valószínűsíthető teljes kár, a pityókaföldek 5-6 hektárán áll a víz, emellett további 10-15 hektárnyi gabona veszett kárba – részletezte.
Újraültetik a parcellákat
Azokat a területeket, amelyen teljesen kiveszik a takarmány, a felszáradásuk után újraszántják és cukorrépával ültetik be – osztotta meg velünk Vitos. Amennyiben nem esik további eső, ezt már a héten meg tudják tenni, így reményeik szerint őszre az érintett területek is teremhetnek.
Kömény Kamilla. Székelyhon.ro

Ponta: fontos, hogy a gyerekek jól megtanulják anyanyelvüket
Négy Hargita megyei – Csíkkozmás, Gyimesfelsőlok, Csíkszentmárton, Csíkmadaras – és három Kovászna megyei – Szentkatolna, Előpatak és Nagybacon – településnek adtak át iskolabuszokat Csíkkozmáson szeptember 11-én, csütörtökön. Az átadóünnepségen részt vett Victor Ponta miniszterelnök, Kelemen Hunor és Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettesek, Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának, valamint Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, a két megyéből számos polgármester, Korodi Attila környezetvédelmi miniszter, továbbá Antal István és Moldován József parlamenti képviselők.
A látogatás előtt Kelemen Hunor jelenlétében a polgármesterek aláírták az Országos Településfejlesztési Programból (PNDL) kiutalt pénzösszegekről szóló szerződéseket – a közel hetven település iskolák, óvodák, utak, ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kap támogatást, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére, Hargita és Kovászna megye egyaránt több mint hat-hat millió lejben. A Kovászna megye által kapott hat mikrobuszból a fent említett három község vezetője vehette át személyesen Victor Ponta miniszterelnöktől csütörtökön, Csíkkozmáson az új iskolabuszok kulcsát. Utak felújítására Uzon, Szentlélek, Nagybacon, Bárkány, Bereck, Gelence, Zágon, Ozsdola, Kézdivásárhely, míg ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére Kökös, Hídvég, Bodzaforduló kapnak támogatást a kormány alapjaiból, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére is.
A miniszterelnököt és helyetteseit a Boga Alajos V–VIII. osztályos iskolában fogadták, ahol Bodó Dávid polgármester üdvözölte őket házigazdaként. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszönetet mondott az iskolabuszokért, és fontosnak nevezte a PNDL-szerződések aláírását, megjegyezve, örömmel értesült arról, hogy további támogatásra kaptak ígéretet a program keretében. A Hargita megyei elnök átadta Victor Pontának azt az oktatási segédanyagot, amely nem román anyanyelvű középiskolások romántanulását segíti, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt, és amelyet Hargita megyei romántanárok szerkesztettek Maria Sturzu irányításával. „Azt hiszem, mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy hiányos a magyar tanulók nyelvtudása, ami általában negatív értelmezést kapott, pedig tudjuk, hogy a legtöbb esetben ezt a problémát a nem megfelelő módszertan okozza. A most megjelenő könyv fontos előrelépést jelent ezen a téren, és más megyék iskolái számára is elérhető lesz” – jelentette ki Borboly Csaba. Az elöljáró ismertette a vendégekkel a Hargita és Bákó megye közti határvitát is, amelynek megoldásához a segítségüket kérte, hiszen az Úz-völgyi ifjúsági tábor is kihasználatlanul áll az egyetértés hiánya miatt.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint a kormányfő mai jelenléte a térség, a két megye, Székelyföld fejlesztése szempontjából fontos momentum. „Egy hónappal ezelőtt a miniszterelnök úr az RMDSZ-elnök, Kelemen Hunor meghívására érkezett Nyergestetőre, az akkor egy politikailag fontos momentum volt. Első jele a normalitásnak. Akkor ígéretet tett, hogy gyakrabban jár majd hozzánk. Íme, ma is itt van, a miniszterelnök-helyettes társaságában” – mondta köszöntőbeszédében. Victor Ponta magyarul is köszöntötte a jelenlévőket, és a román tankönyvekre utalva azt mondta, fontos, hogy a gyerekek jól megtanulják anyanyelvüket, ugyanígy a román nyelvet, akárcsak az angolt, hiszen nemcsak Románia, hanem Európa polgárai is vagyunk. „A felvetett problémáról már tárgyaltam és még tárgyalni fogok az oktatási miniszterrel, hiszen mindannyiunk érdeke a minőségi oktatás” – jelentette ki a miniszterelnök. Hangsúlyozta, hogy a fejlesztési programok Románia minden polgárának szólnak, és minden gyermeknek szüksége van iskolabuszra, korszerű tanintézetekre, régiótól függetlenül. A kormányfő úgy vélte, emellett a szimbolikus gesztusokra is szükség van, példaként említette Gábor Áron ágyújának a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum tulajdonába való helyezését. Ezek a gesztusok Victor Ponta szerint egyre gyakoribbak, és a normalitás irányába mutatnak.
Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes szintén magyarul köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta, hogy a Hargita megyének szánt iskolabuszok egy részét már átadták Bukarestben, a kormány székhelyén, és a Kozmáson átadottak után újabb kisbuszok érkeznek majd. Olyképp módosították a törvényt, hogy ezentúl városi oktatási intézmények is kaphassanak iskolabuszt. „Minden állampolgárnak, etnikai hovatartozástól függetlenül, joga van a civilizált életkörülményekhez: aszfaltozott úthoz, ivóvízhez, csatornarendszerhez, modern iskolához. A kozmásiaknak ugyanúgy, mint a bukarestieknek” – jelentette ki a kormányfő-helyettes. Mint mondta, a jelenlegi kormány egyik fontos intézkedése, hogy ne politikai alapon, hanem a fenntartható fejlődés szempontjait figyelembe véve osszák el a forrásokat, elsősorban a hátrányos helyzetű térségeket segítve.
Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes szerint hosszú távú tervezés az, ha az oktatási rendszert, az iskolás gyermekek biztonságát egy felelős kormányzás prioritásának tekinti. „Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta.
Közlemény
Erdély.ma

Kelemen: a kormányzás az emberekért, a közösségért van
„Székelyföld közel hetven települése új közösségi beruházásokra vagy munkálatok befejezésére kap támogatást a kormánytól. Kézzelfogható segítséget nyújtunk a jövőtervezéshez és az életminőség javításához. A kormányzás az emberekért, a közösségért van, ez az RMDSZ feladata” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes Csíkkozmáson azon a találkozón, amelyen Hargita és Kovászna megye tanácselnökeit és polgármestereit tájékoztatta újabb fejlesztési alapok előirányzásáról.
A települések iskolák, óvodák, utak, ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kapnak támogatást a kormány által működtetett Helyi Fejlesztési Program alapjaiból, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére.
Kelemen Hunor a polgármestereket arról is tájékoztatta, hogy ez a támogatás csupán egy része azoknak a településfejlesztésre előirányozott kormányzati alapoknak, amelyeket a Székelyföld az ősz folyamán megkap. Egy nehéz kormányzati időszak után költségvetés-kiegészítés várható még szeptember végén, amikor újabb települések is fejlesztési alapokhoz juthatnak.
„Székelyföld közel hetven települése új közösségi beruházásokra vagy munkálatok befejezésére kap támogatást a kormánytól. Kézzelfogható segítséget nyújtunk a jövőtervezéshez és az életminőség javításához. A kormányzás az emberekért, a közösségért van, ez az RMDSZ feladata” – jelentette ki Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes Csíkkozmáson azon a találkozón, amelyen Hargita és Kovászna megye tanácselnökeit és polgármestereit tájékoztatta újabb fejlesztési alapok előirányzásáról.
A települések iskolák, óvodák, utak, ivóvíz- és csatornahálózat korszerűsítésére kapnak támogatást a kormány által működtetett Helyi Fejlesztési Program alapjaiból, új munkálatok elkezdésére és a már folyamatban lévők befejezésére.
Kelemen Hunor a polgármestereket arról is tájékoztatta, hogy ez a támogatás csupán egy része azoknak a településfejlesztésre előirányozott kormányzati alapoknak, amelyeket a Székelyföld az ősz folyamán megkap. Egy nehéz kormányzati időszak után költségvetés-kiegészítés várható még szeptember végén, amikor újabb települések is fejlesztési alapokhoz juthatnak.
Erdély.ma

Támogatást biztosítanak, szavazatokat remélnek
Visszatérő vendég lett Csíkszéken Victor Ponta. A kormányfő az augusztusi Nyerges-tetői megemlékezésen tett látogatása után Csíkkozmásra érkezett szeptember 11-én, csütörtökön, iskolabuszokat és fejlesztési projektek támogatási szerződéseit adva át több polgármesternek. Az RMDSZ autonómiatervezetéről kevés szó esett, az együttműködésről annál több.
Az együttműködést, párbeszédet emlegették a legtöbben a kormányfő csütörtöki csíkkozmási látogatása alkalmával, ahol két államfőjelölt is találkozott. A felszólalók közül senki, még Victor Ponta vagy Liviu Dragnea sem mellőzte a magyar nyelvű üdvözlést.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Korodi Attila miniszter, közel hatvan polgármester, alpolgármester Hargita és Kovászna megyékből, a két megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke, képviselők jelenléte jelezte Kozmáson, hogy az esemény jelentősége túlmutat hét iskolabusz átadásán, valamint a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében aláírt támogatási szerződéseken. A Boga Alajos Általános Iskola udvarán tartott ünnepségre a kormányfő késve érkezett, az őt és Liviu Dragnea regionális fejlesztési minisztert szállító helikopter Csíkszeredában szállt le, onnan mentek kíséretükkel az alcsíki községbe.
Lenne még tennivaló
Petres Sándor prefektus üdvözlő szavai után Borboly Csaba következett, és a kormányfő jelenlétét kihasználva nemcsak a fejlesztésre szánt pénz fontosságát emelte ki, de felhívta a figyelmet arra is, hogy nem az asszimiláció, hanem a kivándorlás jelenti a legnagyobb problémát Hargita megyében. A Hargita megyei önkormányzati képviselő-testület elnöke hozzátette, a megyében többletfinanszírozásra van szükség ahhoz, hogy ne kelljen tanintézeteket bezárni.
Egyúttal felhívta a figyelmet, hogy a magyar anyanyelvű diákoknak külön tanterv szerint kellene oktatni a román nyelvet, és az 1-2. osztályosok számára Hargita megyében elkészített, sajátos román tananyagot tartalmazó tankönyvet is átadta Pontának. Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke úgy értékelte, a Nyerges-tetői látogatás egy lépés volt a normalitás felé, amelyet most újabb, konkrét eredményeket hozó lépés követ.
A normalitás gesztusai
Jó napot kívánok – köszöntötte magyarul a kormányfő a jelenlévőket, kifejtve, a gyermekeknek anyanyelvükön kell tanulniuk, ugyanakkor tudniuk kell románul és angolul is, „mert román állampolgárok, de európai polgárok is vagyunk”. Közölte, a tanügyminiszterrel is konzultál a sajátos román tananyag ügyében. Fontosnak nevezte a vidéki települések fejlesztését, és úgy értékelte, a normalitás gesztusaira, lépéseire szükség van, még több találkozó ad erre lehetőséget.
Liviu Dragnea regionális fejlesztési miniszter szerint mindenkinek fontos a gyermekek öröme. „A vidéken élő embereknek joguk van a járható utakhoz, vízvezetékhez, korszerű iskolákhoz, a civilizációhoz. A kormányprogramnak a fenntartható fejlődést kell szolgálnia” – szögezte le. Nem felejtette el a végén a buzdítást, hogy az elnökválasztás második fordulójában úgy szavazzanak, ahogy az ország számára szükséges.
„Amikor kormányra léptünk, a helyi közösségek fejlődésére gondoltunk. Az RMDSZ azért része ennek a kormánynak, hogy minden olyan helyi igényt támogasson, ami a közösséget szolgálja. Ezeknek az iskolabuszoknak az átadása és a ma aláírt településfejlesztési szerződések azt bizonyítják, hogy jól döntöttünk” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes. A miniszterelnök és kísérete a járművek és a szerződések átadását követően Maroshévízre látogatott, ahol szintén iskolabuszt adtak át, majd a 174A jelzésű, felújított megyei utat tekintették meg.
Hét iskolabusz, sok pályázati támogatás
Csíkkozmás, Csíkszentmárton, Csíkmadaras, Gyimesfelsőlok, illetve a háromszéki Nagybacon, Előpatak és Szentkatolna polgármesterei vehették át az új iskolabuszokat, a Helyi Fejlesztési Országos Program (PNDL) keretében Hargita megyéből a megyei önkormányzat, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Balánbánya, Tusnádfürdő, Székelykeresztúr, Szentegyháza, Csíkszentgyörgy, Szépvíz, Csíkszentlélek, Gyimesközéplok, Kászonaltíz, Csíkrákos, Csíkszentkirály, Madéfalva, Csíkszentimre, Zetelaka, Varság, Oroszhegy, Siménfalva, Parajd, Galambfalva, Máréfalva, Újszékely, Székelyandrásfalva, Etéd, Bögöz pályázatai részesülnek támogatásban.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Ismét Kelemen Hunor oldalán korteskedik Victor Ponta
Több mint hatvan székelyföldi önkormányzat képviselője vehetett át csütörtökön Csíkkozmáson támogatási szerződést, vagy iskolabuszt Victor Ponta miniszterelnöktől, aki Kelemen Hunor RMDSZ-elnökkel közösen látogatott el a Hargita megyei településre.
Victor Ponta megemlítette, amikor augusztus 3-án részt vett a Nyergestetőn tartott 1848-as megemlékezésen, a szimbolikus térben tett lépést a normalitás felé, most pedig a pragmatikus lépéseknek érkezett el az ideje. Hozzátette, a helyi fejlesztési terv keretében megkötött székelyföldi támogatási szerződésekkel azt szerették volna tanúsítani, hogy Románia valamennyi polgára haszonélvezője lehet a román kormány támogatási programjainak, azok nem csak a moldvaiaknak vagy az olténiaiaknak szólnak.
Victor Pontát, a Szociáldemokrata Párt (PSD) elnökjelöltjét párttársa, Liviu Dragnea miniszterelnök-helyettes, fejlesztési miniszter is elkísérte, aki ama reményét hangoztatta, miszerint a novemberi elnökválasztáson a székelyek is úgy szavaznak, hogy „az jó legyen az országnak”. Hozzátette, reményei szerint 2015-ben nyugodt és racionális párbeszédet folytathatnak a magyarság képviselőivel, amely elvezethet a mindenki vágyait kielégítő megoldáshoz, és „minél több kompetencia helyi szintre kerülhet”.
A rendezvényen felszólaló Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes azt hangsúlyozta, hogy az RMDSZ a jó kormányzás, és a helyi közösségek fejlődésének biztosítása végett lépett be a kormányba, és döntését azóta sem bánta meg.
A ceremónia után újságírói kérdésre Victor Ponta kijelentette, ha a decentralizálás és az autonómia ugyanazt jelenti, akkor nincsen vitája a székelyföldiekkel. Ponta hangsúlyozta, a politikai párbeszéd híve, és senkinek nincs joga megsértődni, ha valaki tárgyalni kíván valamiről. A miniszterelnök azt is nyomatékosította, egyedül az RMDSZ-t tekinti az erdélyi magyarok legitim képviselőjének. Jónak tartotta, hogy az RMDSZ ott van az önkormányzatokban, a parlamentben és a kormányban egyaránt, mert általa a magyar közösség van jelen a döntéshozásban és a végrehajtásban.
Ponta továbbá hangsúlyozta, a székelyföldi gyermekeknek anyanyelvükön kell tanulniuk, ugyanakkor tudniuk kell románul és angolul is, mert mindez szükséges ahhoz, hogy európai polgárokként boldoguljanak. A miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy az oktatási tárcavezetővel is egyeztet a román nyelv elsajátításának pedagógiai eszközeiről és azok javításáról.
Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke egyébként egy magyar gyermekeknek szánt román tankönyv kéziratát adta át a miniszterelnöknek, kérve, hogy támogassa a tankönyv kiadását, hogy általa a székelyföldi gyermekek is jobban megtanulhassanak románul.
A Csíkkozmáson aláírt támogatási szerződések keretében mintegy hatvan Hargita és Kovászna megyei önkormányzat kapott együttesen 12 millió lej értékű támogatást állami költségvetésből, elsősorban infrastrukturális beruházások befejezésére.
Krónika (Kolozsvár)

Iskolabuszok sofőr nélkül (Kétszer vették át a kampányajándékot)
„Megköszöntem Victor Ponta miniszterelnöknek az iskolabuszt, mivel nagy szükségünk lenne rá, de azt kértem tőle, hogy biztosítsák a fizetésalapot is a gépkocsivezető részére, mivel nem tudunk sofőrt alkalmazni.
Ezért a második buszt kénytelenek leszünk az árnyékban vagy a garázsban tartani” – nyilatkozta lapunknak Tusa Levente, Kézdiszentkatolna polgármestere, aki a múlt csütörtökön Csíkkozmáson a Boga Alajos-iskola udvarán Nagybacon, Előpatak és négy Hargita megyei település polgármesterével a miniszterelnöktől átvette az új, tizenhat személyes iskolabuszokat, melyekre a székelyföldi önkormányzatok a Helyi Fejlesztési Országos Program részeként pályáztak. Az öt falut magában foglaló Szentkatolnának feltétlenül kellett a második iskolabusz is, hogy zökkenőmentesen és kényelmesen bonyolítsa le a pedagógusok és tanulók utaztatását a község területén. Tusa Levente azt is hozzáfűzte, hogy miután elmondta panaszát a miniszterelnöknek, az odahívta Liviu Dragnea kormányfőhelyettest, aki megígérte, hogy valamilyen formában próbálják orvosolni a problémát.
Mint ismert, Victor Ponta az elmúlt időszakban már másodszor látogatott Székelyföldre, első alkalommal a nyergestetői csata évfordulóján szervezett megemlékezésen vett részt, az RMDSZ ellenfelei szerint korteskedése a Székelyföldön nem véletlenszerű, és a magyarok iránti „barátsága” sem érdek nélküli: az RMDSZ csúcsvezetőinek segítségével megpróbálja elnyerni a magyar szavazók egy részének bizalmát a közelgő államfőválasztás előtt, hogy az esetleges második fordulóban a székelység rá, és ne Klaus Johannisra, a másik esélyes államfőjelöltre adja voksát. BukarestA dolog pikantériája, hogy az iskolabuszokat már egy-másfél hónappal ezelőtt elhozták ből, és a forgalomba is beíratták. Csíkkozmáson tehát tulajdonképpen másodszor vették át a székelyföldi polgármesterek azokat, most éppen a nagyobbik kormánypárt államfőjelöltjétől.
Iochom István, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támogatás székelyföldi árvízvédelemre
Hargita és Kovászna megye összesen 9,7 millió lejt kap árvízvédelemre, illetve az árvízkárok felszámolására – jelezte közleményben az RMDSZ sajtószolgálata.
Országos szinten a kormány tartalékalapjából az árvíz sújtotta településeket összesen 169 millió lejjel támogatja. A kiutalt összegből Hargita megye 7,2 millió lejt kap, amiből több utat és hidat javítanak ki. A megyei tanács ügykezelésében lévő utak és hidak javítására 2,8 millió lejt különítettek el. Munkálatokat végeznek a 132A jelzésű megyei úton, itt kijavítanak egy hidat is.
Ugyancsak ebből az összegből a 127A jelzésű megyei út esetében is elvégzik a víz okozta károk orvoslását három híd kijavításával. A 127-es jelzésű megyei utat szintén javítják, akárcsak a 134A jelzésű, a 135-ös, illetve a 136B megyei utat, több hidat és átereszt.
Több település is pénzhez jut a károk enyhítésére: Csíkszereda (5 ezer lej), Kápolnásfalu (145 ezer), Oroszhegy (600 ezer), Gyimesközéplok (700 ezer), Tölgyes (155 ezer), Oklánd (10 ezer), Madéfalva (16 ezer), Homoródalmás (95 ezer), Csíkkozmás (33 ezer), Farkaslaka (2,6 millió), Siménfalva (60 ezer).
„Fontos, hogy gyorsan kijavítsák a rongálódott útszakaszokat és hidakat, hogy ne romoljon tovább az állaguk, ezért igyekeztünk, hogy a kormány mihamarabb elfogadja ezeket az intézkedéseket, és a megfelelő pénzösszegeket különítsék el a magyarlakta településeknek is” – nyilatkozta a kormányülést követően Korodi Attila környezetvédelmi miniszter.
Július végén Hargita megyében Farkaslaka községben okozta a legnagyobb kárt az áradás. Az idei heves esőzések a legnagyobb árvízkárokat az ország keleti, déli és délnyugati részén idézték elő.
Kozán István, Krónika (Kolozsvár)

Diplomácia helyett segítség – Interjú Magyarország olténiai tiszteletbeli konzuljával
Magyarország tiszteletbeli konzuljaként az anyaországot képviselői Olténiában a Székelyföldön született Molnár Endre. A hivatalt Szörényváron (Drobeta-Turnu Severin), a vállalkozó tulajdonában lévő Tropical Szálloda irodahelyiségében rendezték be. Molnár azt állítja, már kinevezése előtt is öntevékenyen eljárt bajbajutott magyar turisták és kamionosok ügyében, akik hozzá fordultak segítségért. 
– Székelyföldi származásúként közel fél évszázada Olténiában él, és most Magyarország tiszteletbeli konzuljává nevezték ki. Mit gondol, hogyan „találta meg” Önt ez a tisztség?
– Csíkkozmási származású vagyok, rendszeresen el is látogatok a szüleim, rokonaim sírjához. Akárhányszor Marosvásárhelyre vagy Kolozsvárra szólít a kötelesség, teszek egy kétszáz kilométeres kitérőt, és felkeresem szülőfalumat, a temetőjét, a régi utcáit. Mindig feltöltődve indulok tovább, vagy térek vissza Olténiába, ahova közel ötven évvel ezelőtt telepedtem le.
Szörényvárra nősültem, ott születtek a fiaim, ott működik a vállalkozásom, ott hoztam létre az RMDSZ Mehedinţi megyei szervezetét, és ott segítem a magyarországiakat, valahányszor valamiféle gondjuk támad. Tréfásan úgy is fogalmazhatnék, ezt a tiszteletbeli konzuli feladatot eddig is elláttam, csak egy kicsit feketén. Bár nem lehetek tagja a magyar diplomáciai testületnek, munkámért nem kapok, de nem is várok fizetést, hivatalos kinevezésemhez meg kellett várnom a román külügy hozzájárulását, akár egy rendes konzul.
– Mi a feladata Románia déli részén, távol az anyaországi és az erdélyi magyarságtól?
– Elsősorban a bajba került magyar állampolgárok megsegítése. Amióta átvettem ezt a számomra rendkívül megtisztelő címet, hál’ Istennek nem akadt semmiféle munkám. De addig – balesetek, lopások, gépkocsifeltörések és különböző incidensek miatt – mindegyre hívtak vagy küldtek tolmácsolni, tanácsot adni az érintetteknek.
A legtöbb esetben a bajba keveredett magyarországi kamionsofőröknek kellett segédkeznem, olyanoknak, akik karamboloztak, de olyanoknak is, akiknek ellopták az árujukat vagy az üzemanyagukat. Akkor is léptem, amikor egy pontonkikötő eldőlése miatt egy húszfős turistacsoport esett a Dunába. Senkinek nem lett semmi baja, de az iratok tönkrementek, vagy a szó szoros értelmében elúsztak.
– Magyarország megbízottjaként a kultúránkat is megpróbálja népszerűsíteni?
– Nem hinném, hogy erre komolyabb igény mutatkozna. Inkább sportesemények szervezésében gondolkodom annál is inkább, mivel van egy sportrepülőterem, ahol nagyon szép dolgokat szoktunk művelni.
– Az Al-Dunán, Orsován vagy a Kazán-szoros környékén valamikor számos, a magyar múltra utaló jel létezett. Nem tudom, az RMDSZ-elnöktől vagy a tiszteletbeli konzultól kérdezzem: szándékában áll ezeket újra nyilvánosság elé tárni, láthatóvá tenni?
– Ha a Széchenyi-táblára gondol, el kell mondanom, hogy legalább háromszor rögzítettük a sziklára, és mindannyiszor eltüntették. Egyesek azt mondják, emeljük ki az eredetit, amely a vaskapui gát megépítése után, a Duna szintjének felemelésével került víz alá. Ez lehetetlen, hisz az emlékmű szövege nem egyszerű márványtáblára került, hanem a lecsiszolt sziklába faragták.
Az orsovai Korona-kápolna ugyanazon okok miatt az egész városkával együtt víz alá került. Az új római katolikus templom faláról viszont a látogató megtudhatja, hogy a menekülő Kossuth Lajos megbízásából 1849-ben itt ásta el Szemere Bertalan a magyar koronát, amit négy évvel később a császári hatóság megtalált.
– Hogyan fogadták kinevezését a helyi vezetők a nem éppen felhőtlen magyar–román viszony közepette?
– Mindenki eljött, akit meghívtam – a prefektus, a megyei tanácselnök, a polgármester –, és gratuláltak kinevezésemhez. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Szörényváron és a megyében szinte mindenki ismer, és tudja, hogy székely emberként, a helyi RMDSZ alapítójaként, elnökeként mindig is kiegyensúlyozott ember voltam, és az vagyok ma is.
Persze egyesek feltették a kérdést, hogy minek magyar tiszteletbeli konzul, ha itt már nem is élnek magyarok? Ezeknek az embereknek elmagyaráztam, hogy konzulként én nem a romániai magyarságot, hanem Magyarországot képviselőem. Az elején így volt az RMDSZ-szel is, de aztán megszokták, hogy az én szállodámon a román meg az uniós zászlón kívül ott lobog a piros-fehér-zöld lobogó is.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Egy élet a kultúra szolgálatában
A csíkszeredai Léstyán Dénest már egyetemi hallgatóként vonzotta a színház, a színjátszás, statisztaként, közönségszervezőként dolgozott színházban és operában. Hosszú évekig szerepelt műkedvel színtársulatban, a csíkszeredai Népszínház vezetője, majd a városi könyvtár, illetve a városi művelődési ház igazgatója is volt. Lételeme volt ez a közeg, szívvel-lélekkel végezte munkáját.
A család csíkkozmási, édesapja gazdálkodó ember volt. „Szerencsés pillanatban születtem, 1943-ban, a legutolsó magyar világban. Heten voltunk testvérek, én ötödikként születtem. Nehéz évek voltak, mert csépléskor ellenőrizték a gabonát, és mind elvitték beszolgáltatásba. Nem voltunk kulákok, 16 hektáros birtokunk volt, de sokan voltunk a családban, idegen munkaerőt nem használtunk. első osztályos koromban, aratáskor az egész gabonának a kötelet én vetettem meg. 1956-ban a forradalom eseményeit a rádióban hallgattuk. Elkapott a láz, és az újság szélére verset írtam, édesanyám megtalálta, és beletette a tűzbe, nehogy bajt hozzak a családra” – emlékezett.
A hetedik osztály elvégzése után Sepsiszentgyörgyre ment felvételizni,  a Mikó Kollégiumba, ahová  elsőnek jutott be. Utána kiderült, hogy mégsem, mert azt üzenték, más rajonból származik, ezért nem vehetik fel. Ősszel Csíkszeredában felvételizett, és hiába írt le mindent, az eredmény 4-es volt.  „Kérdeztem a gimnázium aligazgatóját, hogyhogy 4-es, amikor mindent leírtam. Összeszidott, hogy nem szégyellem magam, el akarom venni a becsületes szegény székely gyermekek elől a helyet? Már akkor meg volt szabva, hogy a diákok 5 százaléka lehet középparaszt származású, és már nem volt hely nekem” – mesélte. Így került aztán Bukarestbe, ahol a magyar iskolába végül felvették, el is végezte. Kolozsváron a magyar szakra felvételizett, és be is jutott az egyetemre.  
A színjátszás varázsa
„Édesapám földek nélkül maradt, nem állt be a kollektívbe. Kozmásról a néptanács elnöke levelet is írt az egyetemre, javasolva, hogy rúgjanak ki, mert a szüleim nem álltak be a kollektívbe, de annyira rendes volt a vezetőség, hogy nem vettek el” – elevenítette fel a történteket. Az egyetemen már első éven beállt a színjátszó csoportba, mint mondta, bemutatták Bolyai Farkasnak a Párizsi per című művét, Moliére-től a Tudós nőket. Emellett a kolozsvári operánál statiszta lett, majd a diákbérletek értékesítését vállalta az opera és a színház számára.
„Harmadéven már kétszer annyi egyetemi hallgató vett bérletet, mint korábban. Megismertek az operánál, később statisztafőnök lettem. A bérletértékesítés nagy segítség volt a két intézménynek, mert állandóan jöttek ellenőrök például az operába, és kifogásolták, mi az, hogy két opera van Kolozsváron. Egyiket meg kell szüntetni. Olyankor szólt az opera igazgatója, kell hozni a közönséget. Amikor jött egy egy küldöttség, a titkos bejárón egyetemistákkal megtöltöttem a termet” – mondta el.
Léstyán Dénes elmondása szerint  öt év alatt egyszer sem hiányzott az órákról, pedig megtörtént, hogy a színháznál egész éjjel dolgoztak, másik éjszaka az operánál következett ugyanez. „Akkor is bementem az egyetemre, igaz, ott elaludtam” – mesélte nevetve.
Könyvtár, mint találkozóhely
Az egyetem után Csíkszentsimont választotta tanári pályája kezdetén, majd 1968-ban a megye kultúrbizottságához hívták, 1969 szeptemberében pedig a városi könyvtár igazgatója lett, miután elődje távozott. A könyvtári könyvállományt igyekezett feljavítani.
„Az ötvenes évek ósdi könyvei voltak akkor ott. Igyekeztem ezen változtatni, új szellemű könyvtárat hozni létre. Pénz volt elég könyvvásárlásra, új anyaggal kezdtem ellátni a könyvtárat. Előttem volt a kolozsvári könyvtár, ahol minden megtalálható volt, hasonlót szerettem volna itt is. Minden hétfő délután, amikor a könyvtár zárva volt, Irodalmi Szemle néven rendszeresen találkozókat szerveztünk. Az erdélyi szellemi életnek a nagy része megfordult itt, és mindig telt ház volt” – mesélte. Hibájául rótták fel, hogy csak magyar írókat, költőket hívott meg, ezért gondolt arra, hogy Mircea Dinescut is meghívják 1984-ben.
„Dinescu a találkozón felháborodásának adott hangot, hogy nem tudja megjelentetni a verseskötetét, mert azt mondták, nincs papír. Azt mondta, menjünk be a könyvesboltba, lássuk, mennyi piros könyv van eladatlanul” –  elevenítette fel a történteket Léstyán Dénes.
Lelkes társaság
1969 szén jelentkezett a helybeli színjátszó csoportba, Tamási Áron Énekes madár című népi játékát javasolta, azt játszották, majd a Dankó Pista, Ilyen nagy szerelem, A lányok című eladások következtek egymás után. Nemcsak Csíkszeredában szerepeltek, hanem a csíki községekben is járt kiszállásokra a színjátszó csoport.
„Nagyon lelkes társaság volt, éppúgy mint az ötvenes években, amikor Tóth Géza vagy Rafain Gabi játszotta a főszerepet, énekelt a János Vitéz vagy a Mézeskalács eladásain. A társulatban volt a Sárpátki házaspár, Ágnes és József, a Horváth házaspár, Irén és Géza, Boldizsár Ágoston, Balogh Erzsébet, Albert Homonnai Márton, Szász Zsolt, Oláh-Gál Elvira, Nagy Imre, Bachner István, Szekeres Adorján, Tiron Tibor és mások. De olyanok is léptek fel, akik később hivatásos színészekké váltak, mint Bogdán Zsolt, Orbán Attila és Hozó Márta. 1980-tól a csoport felvette a Népszínház nevet az Egérút című darabbal. Nagy sikerrel játszottuk a Zsuzsit, a Mirandolinát, a Szerelmünk a színház című eladást, hetente több fellépésünk volt, eljutottunk a szomszédos megyékbe is” – emlékezett.
Betiltott eladások
Imecs Dénesnek a Veszedelem című történelmi játékát, amely a madéfalvi veszedelemről szól,  huszonhétszer játszották, ebből tízszer Csíkszeredában, telt ház előtt, és minden nagyobb csíki községbe, de Gyergyóba és Udvarhelyre is elvitték. „Az volt az író vesszőparipája, hogy egy szót sem szabad kihagyni a szövegből, de hosszúra sikeredett, négyórás eladás volt. A kultúrház vezetősége mondta, hogy le kell csökkenteni, László Károly színművész jól megoldotta a feladatot, két és fél órás eladás lett belőle, de a szerző megharagudott, felénk se jött. A kultúrbizottság új vezetősége vizionálta, és nem engedélyezték játszani” – ismertette Léstyán Dénes.
Az 1986-os csernobili atomkatasztrófa hatására a Vlagyimir Gurbajev által írt dráma szövegkönyvét megszerezték, és 1988 december 14-én már játszották, szintén László Károly rendezésében a Szarkofág című darabot. „Itt Csíkszeredában négy eladás volt, készültünk Sepsiszentgyörgyre és Marosvásárhelyre, de jött a telefonhívás a Központi Bizottságtól, Bukarestből, hogy nem lehet. Itt volt a csíkszeredai eladáson Zsehránszky István, és írt róla az Új Életbe, ez az akkori Hazafias Népfront lapja volt. Tamara Dobrin, az RKP Központi Bizottságának propagandatitkára ennek minden betűjét ellenőrizte, ott olvasta, hogy Csíkszeredában nagy sikerrel játsszák a Szarkofágot, amelyet egy színház sem játszik. Ezt megtudta, és azonnal letiltották” – mesélte.
Megváltozott helyzet
Az 1989-es változás után, mint mondta, próbálkozott felújítani a két legnagyobb sikert hozó eladást, a Veszedelmet és a Szarkofágot, de akkor már minden megváltozott. Többen hivatásos színházhoz mentek dolgozni, mások egyéni érvényesülést akartak, így nem lehetett összehozni a szereplőket, megszűnt a Népszínház. Léstyán Dénes és a színjátszás kapcsolata természetesen megmaradt, nagy örömmel fogadta a Csíki Játékszín megalakítását.
„Kezdettől fogva minden eladásukat megnézem, mert ez volt a megoldás, a műkedvelők ideje lejárt. Le a kalappal a városvezetés előtt, akik ezt létrehozták” – jelentette ki. Visszatekintve életútjára, azt vallja, ha az ember lélekből csinálja, akkor könnyű ez a munka. „Örvendek, hogy ilyen élményekben volt részem” – mondja Léstyán Dénes.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Karnagy
Potyó István, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya. Brassóban született. Szülővárosában nevelkedett, zenei tanulmányait is ott kezdte. Szülei Székelyföldről származnak. Édesanyja felcsíki, ahol Márton Áron született, édesapja Csíkkozmásról, származik. A szülők munkalehetőséget Brassóban kaptak, mely élhető feltételeket biztosított a család számára.
A zene iránti érdeklődéséről, tanulmányairól, a kántori munkájával kapcsolatban kérdeztem. A zene iránti érdeklődése korán megjelent. Abban az időben lehetőség volt, hogy zeneóvodába is beírassák, mivel már három éves korától furulyázott. Középiskolai tanulmányait az Áprily Lajos Líceum informatika osztályában végezte. A tanultak mai napig is érezhetők. A reáltudomány sok mindenben nyújt segítséget. Amint mondta: Ma is azt választanám, ha most állnék a döntés előtt. A zene iránti érdeklődése új dimenziókat nyert. Az ifjúsági énekkarban énekelt, idővel átvette a vezetését is.
Ídőközben megszerette a templomi orgonát, az egyházi zenét. Egy évig Farkas Áron kántor úr mellé szerződött, aki segítette és oktatta. Majd Gyulafehérváron kántorvizsgát tesz le. Az életében új lehetőségek jelentek meg. Lehetőséget kapott, hogy Németországban fejlessze zenei tudását, Aachenben egyházzenei képzésben részesült. Ekkor tapasztalhatta meg, milyen háttérintézményei vannak egy németországi egyetemnek, ahol hat orgona állott a diákság és tanszemélyzet rendelkezésére. 2002-ben minden teremben kivetítők és TV, zongora található. Mivel az anyagi lehetőségek nem jöttek össze, visszajött Brassóba. Egyetemi tanulmányait Brassóban kezdte, Kolozsváron fejezte be. A teológia szakon tanult. Kolozsváron elvégezte a Zeneakadémia zenepedagógiai szakát, mesterkurzust karvezetésből. Közben két évig szolgálatot vállalt a Ferences templomban is. Akkor üresedett meg a kolozsvári Szent Mihály- templom kántori helye. Potyó István tevékenysége figyelemfelkeltő volt, megfelelő ajánlatokkal ellátva. Czirják Árpád kanonok állásinterjút tartott. Az állásra megfelelőnek tartotta, és az óta, immár 10. éve kántor. Melyből nagyon nehéz volt az első két év, amíg az embernek kialakul a bizalmi viszonya. A kapcsolatok kialakítását nem lehet egyből megvalósítani. Rengeteget kellett tanulnia. A kolozsvári környezet kihívásai később tudatosultak benne.
– A Szent Mihály-templom a maga több százéves múltjával, legmagasabb erdélyi templomtornyával, több ezer embert befogadó templomterével tiszteletet kérő történetével, bizonyos fokú, jó értelemben vett, alázatot kér. Erről, ha kifejtené a véleményét?
- Van az úgynevezett szakrális tér. Ez nem azt jelenti, hogy nem gyakorolunk ebben a szakrális térben. De ami ezen a téren megszólal, más töltetet, értelmet, értelmezést kap, vagy kaphat. Az egyház szolgálatába állni azt is jelenti, hogy igazából énekelünk, nem lehet hibázni, úgy, mint gesztus. Zeneileg, technikailag lehet hibázni, ennek tudatában vagyunk, és ezért mindig arra törekszünk, hogy adottságainkból kiindulva minél magasabb fokon adjuk elő a művet. Ez az emberi vonzata. De a szakrális vonzatában nem lehet tévedni.
– Ezért más a hozzáállás az egyházi előadásban, és más a műzenei előadásban. Mindkettő felelősséggel bír. Ellenben a szakrális térben a hangzásokat, melyek ilyen tudattal születtek, már más hatással keletkeznek, mind a hallgatóban, mind az előadóban.
- Szerintem az énekkar tagjai belső kényszerből szeretnének bekerülni az énekkarba. Ez lenne az ideális eset. Erre is van példa. De a valóságban nem így működik. A mai világban fel kell vállalni egy bizonyos áldozatot. Már csak azért is, hogy az emberek, sokszor a várost átutazva, eljöjjenek próbára. Ez nagy áldozat. Én tudatában vagyok, hogy akik ezt megteszik, nem könnyű számukra, amikor egy munkanapot letöltöttek. Minden vasárnap vagy ünnepnapon énekelni nem könnyű. Főleg azoknak, akik ezt hosszasan teszik. A repertoár elég nagy. Van egy kismag, ami ezt lehetővé teszi, hogy ez működjön. Akik ezeket a műveket tudják, azoknak nem könnyű áldozatos hozzáállással betanítani az új énekkarosoknak. Vannak ilyen egyéniségek, csak meg kell őket találni. Hálát adunk az Úrnak. Mert tevékenységük megteremti azt a légkört, mely körbefogja azokat, akik ebben az irányban tevékenykednek. Sajnos többen is lehetnének, de a mindennapi életlehetőségük erre nem ad időt. Vagy nem tudnak annyi időt áldozni, amennyit én szeretnék.
– Melyek azok a tevékenységei, amelyek lehetővé teszik Önnek, hogy még ilyen életkörülmények között is oly szép eredményeket tudjon felmutatni?
- Ehhez kell a plébánia támogatása mind szellemileg, mind anyagi támogatásban. Nem csak én, de a kollegáim magatartása, szellemi hozzáállása, olyan légkör kialakítása, amely ezt a munkafolyamatot, még ha nehéz körülmények közepette is, de elősegítse. Aki a komoly, lelkiismeretes munkát végez, nem létezik, hogy ne legyen eredmény. Én úgy érzem, eddig ezt sikerült megtenni. Hitelesíteni azt, amit mi szeretnénk megtenni. Bármilyen cselekedetnek egyik fő vonzata a hitelesség kell, legyen. A közönség visszajelzése számunkra beszédesen bizonyítja, az út, melyet járunk, eredményes. – Ezt a nem könnyű feladatot, hogyan próbálják megoldani?
- Ami törekvéseim, egyházzeneileg is, elsősorban is a liturgia szolgálatát jelenti. Tehát ez az elsődleges. Ez nem csak a zenészek áldozata, hanem a hívek áldozata is, akik ezt vállalják. A közös részvétel, liturgikus konszenzusban való megszólaltatása teszi teljessé. Ezért választjuk mindig külön, amikor szent misén muzsikálunk, vagy koncerten muzsikálunk. Ez két külön dolog. Külön feladat és külön szolgálat. Mindkettő egyházi zene. Az egyik teljesen alá rendelt a szentmisének, a liturgiának. Csak az egyházzene elvárásait veszi figyelembe. Minden vasárnap énekelünk. Ez egy bizonyos folytonosságot jelent, mely tovább sarkall minket. Ez mennyire vonzza, vagy nem vonzza a híveket, valószínű igen, melybe be kell számítani a Szent Mihály-templom varázsát is. A felső karzat ajtaja mindig nyitva van. Nem egy alkalommal szülő gyermekével vagy csak a gyermek egyedül is felmegy. Megcsodálhatja közelről a csodálatos barokk orgonát. Bármikor, a liturgia alatt is, ott ülhet Potyó István karnagy melletti székeken. Felettük szólhat az orgona az Úr dicsőítésére.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro

Karácsonyi műsorkavalkád Csíkszéken
A fúvószenekarok karácsonyi koncertekkel, az ifjúsági csoportok ünnepi előadásokkal, az iskolás korú gyermekek betlehemes játékokkal, a néptánccsoportok táncos műsorokkal készülnek, hogy megörvendeztessék a csíkszékieket az ünnepi időszakban.
Csíkkarcfalván december 25-én este hét órától a helyi kultúrotthonban koncertezik a község ifjúsági zenekara, többek között egyházi és világi, magyar és nemzetközi karácsonyi énekeket adnak elő. Csíkszentmihályon a kántor állított össze egy karácsonyi műsort, amelyet a helyiek bevonásával 25-én este hét órakor mutatnak be a falubeli kultúrotthonban. Csíkajnádon az ifjúsági csoport hívja a helyieket színdarabos bálba december 27-én. Az előadás 19 órakor kezdődik a művelődési házban, azt követően pedig reggelig tartó bálban rophatják a táncos kedvűek.
A Kászonokban a fiatalok szereplésével hagyományos egyházi előadásokra kerül sor, ahogyan eddig is, a karácsonyi szentmiséket követően. Kászonhoz hasonlóan Csíkrákoson is szerdán este pásztorjátékot tekinthetnek meg a helyiek a szentmise előtt. Madéfalván az ottani iskolás gyermekek mutatnak be hagyományos pásztorjátékot az ünneplő közösségnek szerdán este a templomban. 27-én estére pedig jótékonysági céllal szerveznek ünnepi előadást (kabarét) a fiatalok, amelynek bevételét Orbán Bencének ajánlják fel. Csíkmadarason karácsony másodnapján, 26-án este hét órától karácsonyi előadás lesz a kultúrotthonban. A helyi hagyományőrző csoport tagjainak, a népiskola zenészeinek, a vonós zenekarnak és a helyi vállalkozó fiataloknak köszönhetően létrejött előadás bevételét szintén a négy és fél éves madéfalvi Bencének ajánlják fel.
Csíkszentmártonon a fúvószenekar várja ünnepi előadására az érdeklődőket december 25-én este 7 órára a kultúrotthonba. A tusnádi közösségnek is az ottani fúvószenekar szerez örömet karácsonyi koncertjével, amelyet december 26-án este tartanak a nagytusnádi kultúrotthonban. A csíkcsicsói fúvósok ugyancsak 26-ára várják az ünneplőket a helyi kultúrotthonba, ahol este nyolc órától lesz karácsonyi koncertjük. Csíkszentkirályon is a fúvószenekar ad karácsonyi koncertet, ott azonban december 28-án este nyolc órára várják az érdeklődőket, a helyszín ebben az esetben is a kultúrotthon. Ezen alaklomból a fúvószenekar mellett fellép a népi zenekar is.
A csíkdánfalvi gyermekek karácsonyi előadását szerdán 16 órától tekinthetik meg a szülők, ismerősök a művelődési házban, azt követően a gyermekek számára karácsonyi csomagokat osztanak ki. Karácsonyi koncertre 25-én este 7 órakor kerül sor, amelynek keretében fellépnek a fúvós- és vonószenekarok, illetve a színjátszó csoport. Csíkszentdomokoson már megtartotta karácsonyi koncertjét a fúvószenekar, szerveztek karácsonyi vásárt is, a két ünnep között pedig 27-én délután öt órától hagyományőrző műsorral várják az érdeklődő helyieket a kultúrotthonba. A Szenttamási Ifjúság a Közösségért Egyesület 26-án 19 órára várja a falubelieket a kultúrotthonba, ahol az általuk összeállított karácsonyi műsort tekinthetik meg a jelenlévők.
Csíkkozmáson karácsonyi műsorként vasárnap a Csíkszentgyörgyi Székely Góbék léptek fel, azt követően szilveszteri kosaras bálba várják az érdeklődő párokat, családokat. Egészen 30-áig várják akár a gyermekes családok jelentkezését is, akik részvételi szándékukat Virág György alpolgármesternél jelezhetik a 0724-053 143-as telefonszámon. Szintén a góbékkal ünnepelnek Csíkszentgyörgyön, ahol a mára már hagyományossá vált 25-ei karácsonyi bál előtt este hét órától lépnek fel a falu szülöttei, Vitos Imre és Fehér Zoltán.
Csíkszentlélek községben 25-én délután 6 órára várják az ünneplőket a sportcsarnokba, ahol az ünnepi műsor keretében a helyi néptánccsoportok lépnek fel, illetve egy zenés betlehemes játékot is megtekinthetnek a jelenlévők. A Csíkszentlélekért Egyesület tagjai a fitódi időseknek és a szentlélekieknek is szeretnének örömet szerezni az ünnepek alkalmából: 25-én a kilenc órától kezdődő fitódi szentmise előtt rövid karácsonyi műsort adnak elő, amelyet a 11 órától kezdődő szentléleki szentmise előtt is bemutatnak.
Karácsony másodnapján, pénteken 19 órai kezdettel ünnepi előadásra várják az érdeklődőket a csíktaplocai kultúrotthonba. Fellép a másfél éve működő Csíktaplocai Ifjúsági Néptánccsoport, illetve a Csíkszentkirályi Vadrózsa Néptánccsoport Az élet útján című tematikus, szórakoztató előadással.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Pályázatokról Alcsíkon, a Kászonokban és a Gyimesekben
Az alcsíki településekre, Kászonba és a Gyimesekbe is ellátogat a héten Tánczos Barna szenátor az általa indított informáló körút keretében. A következő napokban az új vidékfejlesztési program várható kiírásairól számol be az önkormányzatoknak, vállalkozóknak és a mezőgazdasággal foglalkozóknak.
A várható pályázati lehetőségekre való felkészülés érdekében járja be Csíkszéket Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor, és az aktualitásokról tájékoztatja az érdeklődőket.
Hétfőn Csíkszentgyörgyön 9 órától a polgármesteri hivatalban került sor az önkormányzati egyeztetésre, majd 10 órától a vállalkozókat tájékoztatták. Csíkmindszenten 11 órától elsőként az önkormányzat érintettjeit, azt követően pedig a helyi vállalkozókat informálták. 13 órától már Csíkpálfalván ismertették az új kiírásokat. A tusnádi és csíkkozmási gazdafórumok a helyi kultúrotthonokban zajlanak délután hat órától, illetve fél nyolctól.
A kászoni önkormányzati és vállalkozói egyeztetés kedden 9 órától lesz a polgármesteri hivatal épületében, 10 órára pedig a gazdákat várják a helyi kultúrotthonba. Az önkormányzatra és a vállalkozókra vonatkozó információkat osztják meg a szakemberek Tusnádon fél tizenkettőkor községházán, egy órakor pedig a kozmási kultúrotthonban. Délután négy órától Gyimesfelsőlokon informálják az önkormányzati munkatársakat, a vállalkozókat és a gazdákat, helyszín ebben az esetben is a községháza lesz. Ezzel szemben Gyimesközéplokon a turisztikai és információs központba fél hatra várják a mezőgazdasággal és nem mezőgazdasággal foglalkozó vállalkozókat egyaránt, illetve a polgármesteri hivatal munkatársait.
Szerda délelőtt Csíkszentsimonban és Csíkszentimrén tudhatnak meg többet az érdeklődők az önkormányzatoknak és vállalkozóknak szóló kiírásokról, előbbi esetében 10 órára, utóbbi esetében pedig fél tizenkettőre várják az érintetteket a polgármesteri hivatalokba. A csíkszentkirályi polgármesteri hivatalban fél kettőtől az intézmény alkalmazottaival, 14 órától pedig a vállalkozókkal találkozik a szenátor. 18 órakor a csíkszentgyörgyi gazdálkodóknak szolgálnak hasznos információkkal, 20 órától pedig a csíkszentsimoni gazdák tudhatnak meg többet az új kiírásokról a kultúrotthonban.
Csíkszentmártonban csütörtökön délután fél egytől kerül sor a vállalkozói fórumra és önkormányzati egyeztetésre, majd este héttől a gazdák tájékoztatására, valamennyit a Baka János Könyvtárkozpontban tartják. A csíkszentimrei gazdafórum csütörtökön délután fél hattól zajlik a mezőgazdálkodók számára a községházán.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

Dózsa Györgytől Gábor Áronig (A székelység története)
Honismereti jutalomkiránduláson vettek részt azok a diákok, akik összemérték ismereteiket a székelység történetéről rendezett vetélkedő második, döntő fordulójában. Mind a versenyt, mind az azt követő kirándulást figyelemfelkeltő szándékkal szervezték, hisz 35 ezer példányban kinyomtatták a székelység történetét feldolgozó oktatási könyvet – most készül a második, javított kiadás –, de alig pár iskolában tanítják.
Történelmi vetélkedő
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium Alapítvány kezdeményezésére, a Tanulók Klubja támogatásával, Pénzes Loránd fiatal mikós történelemtanár főszervezésében vetélkedőt rendeztek. Olyan háromszéki iskolaközösségeket szólítottak meg, ahol VI., illetve VII. osztályban tanítják a székelység történetét. Tapasztalat szerint elenyésző számú osztályban oktatják, pedig akár a romániai magyar kisebbség története című tantárgy keretében is lehetne tanítani, hisz témába vág. Az első fordulóra jelentkező négyfős csapatok közül tizenegy bekerült a második szakaszba. Képviselték a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceumot, Székely Mikó Kollégiumot, Református Kollégiumot, Plugor Sándor Művészeti Líceumot, Váradi József Általános Iskolát, Tanulók Klubját, a barátosi Bibó István Általános Iskolát, a berecki Comenius Általános Iskolát, valamint az illyefalvi Lukács László Általános Iskolát. A forduló résztvevőit múlt csütörtökön tematikus, főleg az 1848–1849-es önvédelmi harc helyszíneit érintő honismereti jutalomkirándulásra vitték a szervezők. Az útvonal
A verseny helyszínéről, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjától indult az autóbusz. Zuhogott az eső, a közelben hely sem volt parkolásra, ezért a busz kétszer kerülte meg az Állomás negyed északi részét, így is csak az ablakból tekinthettük meg az Eprestetői csata emlékművének másolatát az Ady Endre Általános Iskola előtt. A csata, pontosabban mészárlás történetét Kádár Gyula történész hangosbemondón ismertette. Az első igazi állomás Eresztevény volt. Gábor Áron síremléke előtt Kádár Gyula a hős életútjáról, az uzon-kökösi csatáról és a székely hős temetésének körülményeiről beszélt. Kis kitérővel következett Dálnok, ahol Dózsa György szobra előtt tartott előadást a történész. Innen Bereckbe utaztunk, a Gábor Áron Emlékháznál a helybeli Tibád Sándor történelemtanár várt, ő mesélte el a település történetét, kiemelve Gábor Áron nagyságát. Ebéd után Kézdivásárhelyre vonultunk, de idő szűkében csak a buszról tekintettük meg Gábor Áron szobrát, melynek történetét Keresztes László, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány titkára vázolta. Ezután a Nyergestetőre utaztunk. Az ottani csatáról és az emlékműállításról szintén Kádár Gyula beszélt. Onnan már haza vezetett az út. A helyszíneket kronológiai sorrendben mutatjuk be.
Dálnok A Dózsa György szülőfalujaként jegyzett település központjában emelkedő monumentális Dózsa-szobor, Szobotka András alkotása előtt gyűlt össze a diáksereg. Kádár Gyula felhívta a figyelmet, itt magyarul is megjelenik Dózsa György neve, nem csak románul. Az elmúlt évtizedekben millióknak tanították Gheorghe Doja hőstetteit. A románok tudatában Dózsa György a román jobbágyparasztok harcának vezetője. Ők úgy tudják, a magyar nemesség kegyetlen elnyomása miatt fegyvert ragadt románokhoz csatlakoztak a magyar jobbágyok is. És sok erdélyi magyar gyermek is Gheorghe Doja nevű hősről hallott, mert Románia történelmének oktatása az elmúlt évekig csak román nyelven folyt. A megyei csendőrfelügyelőség még mindig a Gheorghe Doja nevet viseli. Sepsiszentgyörgyön egy utca évtizedekig Gheorghe Doja volt, de ma már Dózsa György.
Az 1514-es Dózsa-felkelésről elterjedt/elterjesztett tévhitek dacára az eredetileg keresztes hadjárat céljából összeállt seregben túlnyomóan nem parasztok voltak, hanem szép számmal kisnemesek, sőt középnemesek is, valamint tehetős alföldi polgárok, a küzdelem nem annyira a nemesi elnyomás, hanem a kialakult gazdasági különbségek miatt folyt.
Dózsa György seregét Szapolyai János erdélyi vajda, a későbbi király verte le. A vezérnek különleges kegyetlenségű kivégzésben volt része. Izzó vaskoronát helyeztek a fejére, katonáit arra kényszerítették, hogy egyenek a még élő Dózsa húsából. Dózsa György az embertelen kínzást hatalmas lelkierővel, szótlanul tűrte. Nem felel meg a valóságnak, hogy izzó vas-trónra ültették, ahogy az néhány irodalmi műben megjelenik.
Bereck Itt született Gábor Áron 1814. november 27-én, a jelenleg 103-as házszámmal megjelölt telken akkor még álló házban. Ettől nem messze, a 89. szám alatt alakították ki az emlékházat. Bereck első írásos említése 1332-ből, a pápai tizedjegyzékből való, de már a római korban lakott volt, Luxemburgi Zsigmond 1426-ban mezővárosi rangra emelte, s e kiváltságát 1888-ig megőrizte. Nagyszámú oklevél bizonyítja városi privilégiumait.
Stratégiai fekvése lehetővé tette a városi rang elnyerését. A királyi hatalom – az Ojtozi-szoros előterében – az ellenséges betörések útjában létrehozott egy olyan jogállású települést, amelynek lakói az elnyert szabadságjogok fejében a szoros védelmére kötelezhetőek. Címerében a levelet tartó kéz mutatja a település szerepét a posta megszervezésében. Mivel a Bécs–Konstantinápoly közötti postai útvonalon helyezkedik el, a bereckiek feladata a levelek, a postások, küldöncök Moldvába szállítása volt, valamint lovasszekerek előállítása a fejedelmi futárok számára. A bereckiek által fenntartott posta Moldvában Tatros városáig megy, visszafelé pedig Kézdivásárhelyig.
Eresztevény Gábor Áron nyughelye. A református templom előtt, a főút szélén emelkedik Gyárfás Győző háromszéki főépítész által tervezett síremléke. Rajta a születési évszám hibás, hívta fel a figyelmet Kádár Gyula, aki ismertette a hős életútját.
Gábor Áron népéért aggódó, mártírhalált vállaló, széles látókörű forradalmár szabadságharcos, aki 1848 őszén – műszaki ismereteivel és a népe iránti elkötelezettségével – készen állt a történelem által rászabott feladatok elvégzésére. Legnagyobb érdeme a székely hadiipar megteremtése mellett az önálló székely tüzérség megszervezése. Bátran küzdött a csatatereken, forradalmárként lépett fel a népgyűléseken, következetes keménységgel járt el a gyávákkal, a haszonlesőkkel szemben, miközben emberséges katonatisztként viselkedett a nemzeti ügy szolgálatában állókkal. Háromszék népe 1848 őszén megmutatta a világnak, hogy mire képes közössége, ha a szabadságáért küzd, és olyan vezetői vannak, mint Gábor Áron. Ágyúi Háromszék népének bátorságot adtak, erkölcsi erőt ahhoz, hogy vállalja a lehetetlent, az önvédelmi harcot.
A szabadságharcos Gábor Áron ma az önrendelkezésért küzdő székely nép jelképe. Életét áldozatkészség jellemzi, kitartása ma is erőt sugároz.
Nyergestető Kászonújfalu és Csíkkozmás között helyezkedik el, mintegy nyeregalakzatot öltve két csúcs között. Itt zajlott 1849. augusztus 1-jén az az egyenlőtlen ütközet, amely ma is a székely kiállás jelképe. A mintegy 12 ezres, Clam-Gallas császári tábornok vezette osztrák-orosz túlerő támadását Tuzson János alezredes mindössze 200 székely honvédje igyekezett feltartani. A szorosban többször sikerült visszaverniük a támadást, végül árulás nyomán az ellenség bekerítette és legyilkolta a hősiesen védekező székelyeket.
A csata helyén 1897. augusztus 8-án emlékművet avattak. A Poulini János csíkzsögödi kőfaragó által készített emlékoszlop költségeit „a Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” adták össze, tudhatjuk meg az oszlop oldalába vésett szövegből. A szemközti oldalra temették az 1849-ben itt elesett hősöket. A tömegsír fölött előbb keresztek jelentek meg, ma már kopjafaerdő díszeleg. Székelyföldi látogatásakor Áder János, Magyarország köztársasági elnöke is állított kopjafát a tetőn. A nyergestetői hősökre emlékezve Kányádi Sándor így ír:
„Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.” Utószó A székely történelmi vetélkedő szervezői, a zsűri tagjai, valamint a csapatokat felkészítő tanárok elemezték a verseny részleteit, levonták a következtetéseket. A becsúszott hibákat igyekeznek kiküszöbölni, a vetélkedőt érdekesebbé, vonzóbbá tenni. Egyetértettek abban, hogy folytatni kell, sőt, kiterjeszteni egész Székelyföldre. A cél, hogy minél több iskolában tanítsák a székelység történetét, hiszen van miből, csak akarni kell.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés 2.
Bevonulás Háromszékre
A magyar hadvezetés már szeptember első napjaiban felvázolta az erdélyi bevonulás forgatókönyvét, melyben a Tiszántúlon felvonultatott csapatoknak majdnem egésze részt vett. A légvonalban mintegy 375 kilométer mély terület megszállását a döntés időpontjától számított 14 nap alatt, tehát szeptember 13-áig be kellett fejezni.
Az első csapatrészeknek – a magyar 1. hadsereg miskolci VII. hadteste – vitéz primor szotyori Nagy Gyula altábornagy vezérletével szeptember 5-én Técsőnél (Máramarossziget felett) kell átlépniük a határt, majd Naszód, Óradna és Beszterce elérése után Szászrégennél kettéválva (Marosvásárhely, Sóvidék, Székelyudvarhely, Barót, Mikóújfalu, Sepsiszentgyörgy, Kovászna, Zágon, illetve Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon, Csíkkozmás, Kászonújfalu vagy Kászonjakabfalva, Szárazpatak, Kézdiszentlélek, Kézdivásárhely, Bereck, Sósmező vonalon) nyomulnak elő Székelyföldre. A jelentősebb erdélyi városok közül Nagyváradot 6-án, Kolozsvárt 11-én vették birtokukba a magyar 1. és 2. hadsereg kijelölt alakulatai. Marosvásárhelyre szeptember 10-én a Gyorshadtest, majd szeptember 15-én a szekszárdi 12. gyalogdandár vonult be vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezényletével. A háromszéki bevonulásban részt vevő magyar 1. hadsereg 1940. március 10-én alakult Szolnokon nagybaczoni Nagy Vilmos tábornok parancsnoksága alatt. Alárendeltségébe tartozott a miskolci VII. és a kassai VIII. hadtest (az előbbi parancsnoka szotyori Nagy Gyula altábornagy, vezérkari főnöke vitéz felsőtorjai Kozma István vezérkari ezredes), valamint a vitéz lófő dálnoki Miklós Béla tábornok parancsnoksága alatt álló Gyorshadtest. Ennek két gépkocsizó dandárja, a budapesti 1. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Major Jenő tábornok), illetve a munkácsi 2. gépkocsizó dandár (parancsnoka vitéz Heszlényi József tábornok), valamint két lovasdandárja (a nyíregyházi 1. és a kecskeméti 2.) volt.
Miután a rossz útviszonyok, a gyakori torlódás, az utánpótlás elmaradása, az emberek és lovak kimerültsége miatt félő volt, hogy a magyar csapatok nem tudják a bevonulást időben végrehajtani, nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok utasítására Székelyföld megszállására a dálnoki Miklós Béla tábornok vezette Gyorshadtestet küldték előre. Az 1. gépkocsizó dandár, a lovasság egy része Major Jenő tábornok és Zsombolyai Béla ezredes irányításával szeptember 11. és 13. között a Marosvásárhely, Korond, Székelyudvarhely, Oklánd útvonalon haladt, szeptember 12-én belépett a már erdővidéki Vargyasra, majd onnan a Barót, Nagybacon, Málnásfürdő, Málnás vonalon továbbmenve 13-án felszabadítják Sepsiszentgyörgyöt. Itt szétválva egyfelől Illyefalva–Kökös, Uzon–Bikfalva, másrészt Réty, Nagyborosnyó, Zágon, illetve Réty, Barátos, Kovászna, Kommandó a haladás iránya A 2. gépkocsizó dandár Heszlényi József tábornokkal az élen a Szászrégen, Gödemesterháza, Maroshévíz, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Csíkszentsimon vonalat követte. Innen a csapatok két irányba haladnak: egy rész Csíkkozmás, majd Kászonjakabfalva érintésével szeptember 13-án Szárazpatakon át belép Felső-Háromszékre, és Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre érkezik. A másik Tusnádfürdőn, Sepsibükszádon, majd a Nagy-Csomád déli lejtőin, Torján át jut Kézdivásárhelyre. Innen a felszabadítók Nyujtódot, Lemhényt, Berecket, illetve Ojtozt elhagyva a történelmi Magyarország legkeletibb helységébe, Sósmezőre érve befejezik Észak-Erdély visszafoglalását. A szeptember 12–13-án érkező gyorsalakulatok általában csak a kijelölt útvonalakon levő településeken haladtak át. A VII. hadtest csapattestei viszont – amelyek a bevonuló honvéd hadsereg zömét képezték, és melyből a helyőrségi alakulatokat állították össze, különböző útvonalakon csak szeptember 20–21-ére érkeztek meg Háromszékre és szóródtak szét a megye településein, így rendezvényekkel egybekötött ünnepélyes fogadásukra csak ezekben a napokban kerülhetett sor. (Jegyezzük meg, hogy a megszállást követő három hónapban, november 26-áig három szinten szervezett katonai közigazgatás alatt állt Észak-Erdély. A határvédelem megszervezése mellett a hadsereg gondoskodott a közigazgatás és oktatás újjászervezéséről, a lakosság ellátásáról és biztonságáról, valamint a szociális ügyek kezeléséről.)
Sepsiszentgyörgyre az egri magyar királyi Dobó István 14. honvéd gyalogezred a Csíkszereda, Tusnádfürdő, Sepsibükszád, Málnás, illetve Oltszemnél szétválva a Zalán, Kálnok, Kőröspatak, Árkos országúton haladva szeptember 21-én vonult be szotyori Nagy Gyula altábornagy vezetésével, majd oszlott szét a megye déli és délnyugati helységeibe.
(folytatjuk)
József Álmos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A második bécsi döntés 3. (Bevonulás Háromszékre )
A Kézdivásárhelyre bevonult 2. gépkocsizó dan­dár helyébe szeptember 21-én vitéz nemes Domaniczky Ödön tábornok vezetésével az egri 20. gyalogdandár törzse és a 44. gyalogezred érkezett. Szeptember 5-én lépte át a határt Faluszlatinánál, és szep­tember 19-én ért Csíkszeredába, majd 20-án Kozmáson, Kászonújfalun át Szárazpatakra.
Itt az ezred kettévált: egyik része Kézdiszentléleken át Kézdivásárhelyre, onnan Berecken át Sósmezőre, a másik Kézdikőváron át Torján keresztül a Felső- és Alsócsernáton útvonalon, majd Albis és Dálnok mellett elhaladva, Maksa és Eresztevény érintésével érkezett Rétyre. A bevonulás hírére Erdély felszabadult helységeiben a lakosság a honvédség ünnepélyes fogadására készül. A Székely Nép szeptember 12-ei rendkívüli kiadásában közlik a honvédcsapatok ünnepélyes háromszéki fogadtatásának forgatókönyvét. A bevonulókat szeptember 13-án a megye határán báró Szentkereszty Béla fogadja Séra István gárdaparancsnok és dr. Ferencz Lajos ügyvéd társaságában, bár senki nem tudta, milyen irányból érkezik dálnoki Miklós Béla tábornok. Háromszék központjában, a piactéren kiemelik a kék-sárga-piros színezetű zászlórudat és piros-fehér-zöldre festik át, díszemelvény készül a park Székely Mikó Kollégiummal szemközti oldalán. Bérbe adják a kollégium internátusa, a városháza és a törvényszék ablakait a bevonulás napjára, a kormányzó levelezőlap-méretű arcképét, kokárdákat árusítanak. Ez utóbbiak kitűzését, az épületek fellobogózását még nem engedélyezik. A honvédség tervezett fogadása azonos forgatókönyv szerint történt: székely vagy magyaros népviseletbe, díszmagyarba öltözve virággal, kürtőskaláccsal, a helység bejáratánál épített díszkapunál fogadták az érkezőket, köszöntőbeszédek, szavalatok, zene emelte az esemény ünnepélyességét. A Székely Nép napilapnak köszönhetően csak a sepsiszentgyörgyi kettős bevonulásról maradtak írott forrásaink, még a kézdivásárhelyi helyi lapban is csupán egy kétsoros utalást találunk. Ennek ellenére bizonyság, hogy Málnáson, Oltszemen, Szentgyörgyön, Rétytől Kovásznáig, valamint Szárazpatakon, Kézdiszentléleken, Kézdivásárhelyen át Sósmezőig nemcsak a gyorshadtest haladt át, hanem 20-án vagy 21-én a VII. hadtest egri 20. gyalogdandárja is, tehát ezekbe a helységekbe kettős bevonulás történt. Tény az is, hogy a gyorshadtest szeptember 12–13-án csak az útjába eső helységeket érintette. Ha a bevonulók útvonala elkerülte a települést, lakói a vonulási út legközelebbi pontján sorakoztak fel, itt állítva meg és köszöntve az érkezőket. Így például Bodok, Étfalvazoltán és Zalán lakossága a vasútállomás mögött, Gidófalva, Fotosmartonos, Kőröspatak, Kálnok népe a gidófalvi keresztútnál, Felsőrákos, Olasztelek, Székelyszáldobos és Vargyas pedig a Vargyas–Olasztelek, Fel­sőrákos–Székelyszál­dobos útkereszteződésnél köszöntötte a bevonuló magyar katonákat. Megtörtént az is, hogy egy szakasz, letérve a főútvonalról, a közeli helységbe is bekukkantott, majd újból csatlakozott csapatához – Ba­rót–Köpec–Nagyajta (sőt, Középajta)–Bölön; Sár­falva–Hi­lib–Gelence–Haraly–Zabola, illetve Kovászna–Csomakőrös–Papolc. A megye hely­ségeiben a katonai közigazgatást végző és ellenőrző helyőrség közvetlenül a szeptember 20–21-ei érkezést követő napokban rendezkedett be több esetben úgy, hogy a katonákat módosabb gazdákhoz szállásolták el. A csendőrőrsök egy része ezekben a napokban foglalta el kijelölt helyét. Szeptember 13-án Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen működésbe lépett a Magyar Királyi Posta. A következő napokban megérkezett a Magyar Nemzeti Bank és a pénzügyőrség, és máris megkezdték a pénz beváltását. A Háromszék Takarékpénztárnál 30 lejért egy pengőt fizettek. Megszervezték a helyi közigazgatást, mely a pillanatnyi viszonyokra való tekintettel katonai jellegű lett. Vármegyei katonai parancs­noknak vitéz Tallér Gusztáv nyugalmazott tábornokot, a megyeszékhely parancsnokának báró Gaudernák Emilt nevezték ki. A közigazgatási tisztviselők is tiszti rangban álltak, de mind szakemberek voltak. A katonai közigazgatás november 26-áig volt érvényben, majd a polgári adminisztráció váltotta fel.
Gazda József
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elkészült a tanterv (Románoktatás magyaroknak)
Speciális románoktatási tervet dolgoztak ki a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanárai a nem román anyanyelvű V–VIII. és IX–XII. osztályos diákok számára, a román mint második nyelv oktatását szorgalmazva. A tervet Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke Victor Ponta miniszterelnök figyelmébe ajánlotta, leveléhez mellékelve a teljes, több tíz oldalas dokumentumot.
A programot elkészítő csapat tagjai a Sapientia csíkszeredai Gazdasági és Humán Tudományok Karának oktatói: Balázs Lajos, a csapat vezetője, valamint Tódor Erika Mária és Lajos Katalin. A megyeelnök arra kéri a kormányfőt, támogassa a program mihamarabbi gyakorlatba ültetését és a speciális tankönyvek használatba kerülését, mert ezáltal „elősegítik a kisebbségekhez tartozó diákok nyelvi, társadalmi és szakmai integrációját”. Borboly Csaba levelében hangsúlyozza: Hargita megyei román oktatók is hasznosnak tartják a speciális programok bevezetését, mert azokkal hatékonyabbá tehetik a nem román ajkú diákok kommunikációs készségét. A kidolgozott program ugyanis a kommunikációra helyezi a hangsúlyt.
Hargita Megye Tanácsának elnöke korábban is felhívta Victor Ponta figyelmét a problémára: 2014 őszén Csíkkozmáson átadta a miniszterelnöknek azt az oktatási segédanyagot, amely nem román anyanyelvű középiskolások romántanulását segíti, a kommunikációra helyezve a hangsúlyt, és amelyet Hargita megyei romántanárok szerkesztettek Maria Sturzu irányításával.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Üllő, kalapács és tűzhely
A csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak.
„Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk. Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor.
A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással.
Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell.
A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét.
Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Csíkkozmáson a héten eltávolítják a „Községháza” feliratot
Törvényszéki végzés kötelezi Bodó Dávidot, Csíkkozmás polgármesterét, hogy levegye a polgármesteri hivatalnak, közbirtokosságnak és községi óvodának is helyet adó épület homlokzatáról „Községháza” feliratot. Az elöljáró szerint nem ők az elsők ezzel Székelyföldön.
Ezen a héten veteti le Bodó Dávid polgármester a csíkkozmási községháza homlokzatán levő „Csíkkozmás Községháza” feliratot, miután pert veszített a Méltóságot Európában Polgári Egyesület (ADEC) képviseletében őt feljelentő Dan Tănasă ellen. A felirat betűi a 2002-es restaurálások során, az 1943-as eredeti formájukban kerültek vissza az épületre, melyet akkoriban a közbirtokosság építtetett közösségi házként, ma pedig a polgármesteri hivatal mellett a jelenlegi közbirtokosságnak és az óvodának is helyet ad.
A Hargita Népe beszámolója szerint feljelentő azt kifogásolta, hogy a Községháza kifejezésnek nincs románra lefordítható formája, mivel azt csak Magyarországon használták, így törvénytelenül került fel helyenként egyes erdélyi épületre. Ezzel szemben a lapnak a polgármester jelezte: román államelnököt és miniszterelnököt is fogadott a felirat alatt, és senki nem rótta fel a feliratot. S mivel nem ez az első ilyen eset, az elöljáró a romániai magyarság elleni sértésnek értékeli a bírósági döntéssorozatot.
„Tisztességesen ki van írva románul és magyarul is a bejáratoknál minden itt működő intézmény neve, meg lehet nézni, mégis, nekünk igazat nem adnak” – mondta a Maszolnak a polgármester. Szavai szeerint a "személyesen ellene" zajló pereskedésre a helyi jogásszal készültek fel. Az elsőfokú döntést megfellebbezték, sikertelenül. Későbbi már nem kívántak fellebbezni, Bodó Dávid ugyanis teljesen reménytelen tartja a számukra esetleg kedvező döntés meghozatalának esélyét.
„Igazat nekünk nem adnak. Tudomásom szerint legalább 10 ilyen feliratot szedettek le eddig, csak Kovászna megyében” – mondta az elöljáró. A polgármester közölte: a héten állványokat ácsolnak leveszik a kifogásolt feliratot. Ezt a későbbiekben az épület belsejében helyezik el.
maszol.ro