Mintegy nyolcszáz éve élnek magyarok a Tatros, a Szeret és a Szalánc mentén. A völgyben fekvő települések lakói közül több ezren vallják magukat katolikusnak. A Bákó megyei, Slanic Moldovaként ismert Szaláncfürdőn anyanyelvükként ma is sokan a magyart jelölik meg, de román nemzetiségűeknek vallják magukat. Egymás között leginkább románul beszélnek, de magyarul is tudnak – ez a kevert identitástudat jellemzi a völgy lakóit. Szervezett formában egyelőre nem oktatják a magyar nyelvet ebben a térségben. A mindenkori hatóságok gondoskodtak arról, hogy a csángó témában járatlanokban fel se merüljön, hogy a tatrosmenti Aknavásárról (Tîrgu Ocna) az üdülőtelephez vezető közel 20 kilométeres útszakasz mentén elterülő helységekben, köztük a Szlanikfürdő vagy Szaláncfürdő néven emlegetett üdülővárosban ma is élnek magyarul beszélő római katolikusok. Nicolae Iorga szerint a magyarok már a 13. század elejétől jelen voltak a Tatros, a Szeret és a Szalánc mentén. Átvették a románok viseletét, szokásait és viselkedésmódját, de „megőrizték székely nyelvüket és törvényeiket. ”Az aknavásári leágazás utáni első településen, Templomfalván az 1811 lakóból csaknem 1783 vallja magát római katolikusnak. A legtöbben értenek magyarul, de nem beszélik a nyelvet. A következő faluban, Cserdákon az 1571 lakosból már csak 559-en katolikusok. A legkevesebb katolikust Szaláncfürdőn tartják nyilván, itt a lakosságnak csupán egynegyede vallja magát e felekezethez tartozónak. A népszámlálások alkalmával a völgy lakóinak nagy többsége elismerte, hogy ősei magyarok voltak, anyanyelvként is a magyart jelölte meg, de román nemzetiségűnek vallotta magát. A Szalánc völgyében egyetlen településen sem oktatják a magyar nyelvet. /Szucher Ervin: A megrekedt idő foglyai. = Krónika (Kolozsvár), febr. 6./