"Máj. 31-én ünnepi tanácsülést tartott Nagyszalonta önkormányzati testülete, a város alapításának 395. évfordulóján. Magát az alapító oklevelet a háromszáz hajdú Bocskai Istvántól, Erdély fejedelmétől 1606. június 3-án vette át. E dátum évek óta a város napja Nagyszalontán. Az ünnepi ülés előtt koszorút helyeztek el a fejedelem köztéri szobránál. Koszorúzáson részt vettek a magyarországi testvértelepülések: Sarkad, Túrkeve, Hajdúböszörmény, Csepel és Méhkerék polgármesterei is. A rendkívüli tanácsülésen átadták a díjakat azoknak a szalontaiaknak, akik az utóbbi években sokat tettek a hajdúváros fejlődése érdekében. Egy Pro Urbe-díjat is kiosztottak, melyet a köztiszteletben álló tanár, közíró, Dánielisz Endre vehetett át. Csepel polgármestere, Tóth Mihály az egykori Bocskai-zászló másolatát nyújtotta át Tódor Albert polgármesternek. /Nagyszalonta napja. Bocskai-zászlót kapott a hajdúváros. = Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 1./"

Vámosgálfalva 700 éves fennállását ünnepelte. Május 31-én csepeli vendégek érkeztek Vámosgálfalvára. A két önkormányzat /Budapest XXI. kerülete és Vámosgálfalva/ között rendkívül jó a barátság. A helybéliek építettek Magyar Házat is. Nemsokára Vámosgálfalváról írt átfogó monográfia lát napvilágot, jelezte Végh József polgármester. Augusztusra biztosan megjelenik, amikor a faluban keresztény ifjúsági világtalálkozót tartanak, mintegy 12 országból várva vendégeket. /Lokodi Imre: Vámosgálfalva 700 éves. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 4./

Tusnádfürdőn a városközpontban levő hősök emlékművének tetejére az 1848–49-es szabadságharc évfordulós ünnepségének tiszteletére bronzból készült turulmadarat helyeznek el – tájékoztatott Zólya Zoltán polgármester. A turulmadarat Csepelen készítették, magyarországi támogatók adományainak köszönhetően. A március 15-i tusnádfürdői ünnepségre a Hargita megyei önkormányzat vezetőit, parlamenti képviselőket, szenátorokat, államtitkárokat és magyarországi támogatókat hívtak meg. /Turulmadár kerül az emlékműre. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 10./

Magyarország idegen fegyverekkel hatalomra segített pártállami kormánya sok mindent ígért, míg végül a demokratikus szocializmust a nyílt megtorlással váltotta fel. Kádárék bosszúhadjáratot viseltek a nemzet ellen. Ezek a perek is koncepciós perek voltak, Kádáréknak a gyerek is ellenség volt, ha ellene fegyvert fogott. Kádár János november 21-én – Haynauhoz foghatóan – úgy fogalmazott, hogy ,,Most semmiféle demokráciáról nem lehet beszélni; most kemények leszünk!” Később a Szovjetunió felajánlotta csapatai kivonását, Kádár János ezt visszautasította. A szovjet hadsereg mellett a nemzetellenes karhatalom lett a Kádár-kormány legfőbb támasza. A Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalom 1. ezrede a fővárosban november 8-án alakult meg, ÁVH-s tisztek alkották az állomány kétharmadát. November 21-re már 18 század szerveződött; 8 kizárólag volt belügyesből; vattakabátjukról csak pufajkásoknak nevezték őket. November 11-e után őket vetették be az ellenállók helyi csoportjai ellen. A honvéd karhatalom létrehozása november 30-ra fejeződött be. Budapesten 5500, vidéken 5000 főt számlált (75 százalékuk korábban is hivatásos katona, 5 százalék rendőr volt, míg 20 százalék a civilek soraiból jött). A karhatalmisták és a szovjet hadsereg együttes fellépése iszonyatosnak bizonyult: ők lőttek a tüntetők közé 1956 végén, illetve még 1957 elején is; Budapesten, Salgótarjánban, Miskolcon, Veszprémben, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Pásztón. Az ÁVH feloszlatását hiába hagyta jóvá Kádár kormánya, decemberre a politikai rendőrség 80 százaléka az egykori ÁVH állományából került ki. November első napjaitól nem csak a Szovjetunióba történő deportálások voltak folyamatosak, de az őrizetbe vételek és letartóztatások is. 13-án az újpesti munkástanács és forradalmi bizottság tagjait, 33 személyt tartóztattak le, fogtak perbe, amelyben 10 halálos ítéletet mondtak ki. Decembertől jöttek a nagy letartóztatások, letartóztatták Gimes Miklóst, Bali Sándort, Rácz Sándort, a hódmezővásárhelyi sztrájkok szervezőit, Vaskó Andrást és Máté Istvánt. December 11-én törvényerejű rendelet jelent meg a halálos ítélettel járó statáriumról; másnap visszahozták az internálás intézményét és bevezették a gyülekezési tilalmat. December közepétől a kormány akasztatott is, mégpedig csupa kisembert. Miskolcon és Budapesten fegyverrejtegetés címén végezték ki Soltész Józsefet, illetve Minczér Józsefet. Ekkor ítélték el a Békés megyei Gyulavári községben szervezett megmozdulás résztvevőit: tizenkét személyt börtönbüntetésre, két személyt, egy fiatal lányt és egy katonatisztet halálra, az ítéletet 1957 februárjában hajtották végre. 1957. áprilisban 16, illetve 12 évi börtönbüntetésre ítélték az ÁVH vezetőit, Farkas Mihályt és Farkas Vladimírt, akkor, amikor egy munkás büntetése fegyverrejtegetés miatt halál volt. Fegyverrejtegetés címén többségükben munkásokat ítéltek el; áprilisban Kardos Lászlót, májusban Bibó Istvánt és Tildy Zoltánt tartóztatták le. A május 6-án kezdődő perben Eörsi István írót 8 évre, Angyal Istvánt halálra ítélték. Ebben a hónapban ítélték el a Rádió ostromában részt vevőket; júniusban a miskolci forradalmárokat. Egerben a Katonai Tanács 14 tagját ítélték el. Augusztusban az edelényi munkástanács tagjainak ügyét tárgyalták, és hét inácsi parasztembert végeztek ki, a nemzeti bizottság vezetőit. A forradalmi eseményekben való részvételük miatt a tiszti igazolóbizottság májusi jelentését követően 21 tisztet végeztek ki. 1957 januárjában újabb letartóztatások voltak (Háy Gyula, Zelk Zoltán, Lengyel Balázs, Tardos Tibor, Novobáczky Sándor, Lőcsei Pál, Gyurkó László); a Magyar Írók Szövetségét, a Magyar Újságírók Országos Szövetségét, a művészeti szövetségeket pedig betiltották. Röpcédula, illegális sajtótermék, fegyver rejtegetése elég volt a halálos ítélethez. (Február elején emiatt végezték ki a Batonai testvéreket.) Január 19-én végezték ki Dudás Józsefet s Szabó Jánost. Február 18-án a Fővárosi Bíróságon kezdték meg a megtorlás egyik hírhedt perét. Gyilkosság és illegális sajtótermék megjelentetése volt a vád Tóth Ilona orvostanhallgató és társai, a Péterffy Sándor utcai kórházban berendezkedett ellenállók (Gáli József, Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Bagó Gyula, Lukács József, Kéri Sándor, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János, Obersovszky Gyula és Pribelszki István) ügyében. A halálos ítéletet Tóth Ilonán, Gönczi Ferencen, Kovács Ferencen, Gyöngyösi Miklóson június végén hajtották végre. Gáli 15 évet, Obersovszky életfogytiglant kapott. (Azóta több szakértő is megerősítette, nem bizonyított, hogy Tóth Ilona orvostanhallgatónő meggyilkolt volna egy sebesült ávóst.) Kádár szerint legalább 400–500 ellenforradalmár-gyanús személyt kell összeszedni, Földes László még többet: néhány ezret szeretett volna lefogva látni. A statisztikák szerint január és február közepe között 559 személyt internáltak, február 16.–március 16. között 2652 személyt. Miskolcon Mikulás Gábor és társai tárgyalása volt – az ítélet rendkívül súlyos, öt személyen végrehajtották a halálos ítéletet, a többiek életfogytiglanit, 5, 15, 10, 7, 3, illetve 1 év börtönbüntetést kaptak, 400-an kerültek börtönbe és 10 000-től vették vissza a rendfokozatot. Tizennyolc író – többségében a népi írók – levélben fordult Kállai Gyulához a letartóztatott írók: Varga Domokos, Molnár Zoltán, Fekete Gyula, Tóbiás Áron, Déry Tibor, Háy Gyula és Zelk Zoltán érdekében, ennek ellenére az íróperekben évekre szóló börtönbüntetéseket szabtak ki. Kivégezték Prezsmayer Ágostont, aki Maléter összekötője volt a Kilián laktanyában. A kommunista pártok november 12–19-i moszkvai tanácskozása idején ítélték el Déryéket, letartóztatták Ádám Györgyöt és Kosáry Domokost, utóbbit a katonai bíróság 1958. június 18-án 4 évi börtönre ítélte. November–decemberben kivégezték a Széna téri és a Corvin-közi felkelők vezetőinek egy részét: Ekrem Kemalt, Bán Róbertet, Iván Kovács Lászlót, Pálinkás őrnagyot, aki kiszabadította Mindszentyt. Ítélet született Földes Gábor és 12 társa ügyében (Földes színész-rendező, Gulyás Lajos lelkész, Tihanyi Árpád tanító győri ávéhásokat mentettek meg!); súlyos börtönbüntetéssel zárult a Központi Munkástanács vezetőinek pere, és tisztázatlan körülmények között december 21-én a Gyorskocsi utcai vizsgálati fogságban meghalt Losonczy Géza. 1958. január 18-án megtörtént a vádemelés Nagy Imre és társai ellen. Röviddel előtte végezték ki Brusznyay Árpád tanárt, aki a veszprémi Nemzeti Bizottságnak volt az elnöke. A hatalom továbbra sem válogatott. Február elején halálra ítélték majd kivégezték Renner Pétert. A Nagy Imréék perében hozott júniusi ítéletig halálra ítélték a Csepeli Nemzetőrség parancsnokát és társait, két tisztet, egy honvédet, egy mérnököt, egy bányászt és egy csapost: a nagytétényi Nemzeti Bizottság és Nemzetőrség vezetőit, egy csepeli munkás két gyilkosát, Balogh Lászlót és társait; az óbudai katonai ellenállás három tisztjét; április 24-én kivégezték a Nagy Imre-per vádlottját, Szilágyi Józsefet. Emellett számtalan súlyos ítélet született Sándor András, Lőcsei Pál, az esztergomi Nemzeti Tanács és munkástanácsok tagjai, a Honvéd Kórház vezetői, Kéri József, Győr-Sopron megye főügyészének ügyében. (…)(részlet) /Lipcsey Ildikó: Ötvenhat után: Megtorló szervezetek, koncepciós perek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 10./

A csepeli kettős gyilkosság egyik áldozata a csepeli önkormányzat MSZP-frakciójának helyettes vezetője, az egyik gyanúsított pedig az MSZP volt önkormányzati képviselőjelöltje. A kivégzés hátterében sikkasztási ügy áll. /Szocialista politikus a kettős gyilkosság társtettese. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 9./

Tíz új magyar nyelvű kiadványt mutattak be a nagyváradi könyvmaratonon. Szűcs László, a rendezvény ötletgazdája és egyik szervezője, a Várad folyóirat főszerkesztője elmondta, a könyvmaratonnal a kultúra és a nagyváradi könyvkiadás mostoha helyzetére kívánták felhívni a figyelmet. A gyermekprogram keretében a kiskunhalasi Lyra együttes és a szlovákiai marcellházi zeneiskola fiataljai léptek fel, valamint bemutatták a Mákvirág című nagyváradi gyermeklap legújabb, októberi számát. /Totka László: Maratoni könyvmérleg. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 6./ Az Erdély anno 2010 című falinaptár egy-egy erdélyi-partiumi települést mutatott be, régi képeslapokon. A kiadványt Péter I. Zoltán helytörténész értékelte. Szilágyi Aladár A nemlétezők lázadása című riportkötetében a romániai nem magyar, illetve elszórványosodott magyar kisebbségek életét mutatta be, ehhez 117 település 27 etnikumának képviselőit kereste fel. /Megyeri Tamás Róbert: I. váradi könyvmaraton. = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 6./ Gittai István új verseskötetét, az Őszliget címűt ismerhették meg az érdeklődők. Gittai elmondta, Nagyváradon érzi magát igazán otthon, itt vannak a barátai, Csepelen csak a Petőfi-szobrot köszönti jó ismerősként. Kinde Annamária Rózsavér című verseskötete a pozsonyi AB-ART és a Várad folyóirat gondozásában jelent meg. Orbán Attila Vaníliás gumicsont című kisregényéről a szerző elmondta, nem regénynek indult, hanem blognak. Tóth Ágnes hetedik kötetéről, a Mákvirág Kiadó gondozásában megjelent Mámikák szűzmáriái című kisregényről Szűcs László beszélgetett a szerzővel. Wagner Péter Szék című albumát Derzsi Ákos, az Europrint Kiadó vezetője méltatta. Molnár Zsolt Kapaszkodom című verseskönyvének bemutatója az Euro Foto Art Galériában volt. A mozgássérült fiatalember első kötetét a Nagyváradi Magyar Diákszövetség adta ki. /Tóth Hajnal: A könyveket, az irodalmat ünnepelték = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 6./

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Baloldali tiltakozók zavarták meg a csepeli Nyirő-megemlékezést
Baloldali tüntetők zavarták meg a Nyirő József-megemlékezést, amelyet Csepelen a Radnóti Miklós Művelődési Házban tartottak pénteken. Az épület előtt a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai tiltakoztak azellen, hogy Nyirő Józsefet épp a Randóti Miklósról elnevezett intézményben ünneplik.
Németh Szilárd, Csepel fideszes polgármestere „kis intermezzónak” nevezte a tüntetést, szerinte a tüntetők célja a „botránykavarás” volt. Az elöljáró megjegyezte, hogy a tüntetést szervező Vadai Ágnesnek, a Demokratikus Koalíció elnökségi tagjának a Parlamentben két Nyirő József- és egy Radnóti-kötetet fog ajándékozni, hogy megismerhesse az erdélyi író műveit.
Fráter Olivér történész felidézte a meghiúsult székelyudvarhelyi újratemetés körülményeit, szerinte az újratemetést a román hatóságok ellenállása és a helyi magyarság politikai érdekképviselete vezetőjének elutasító magatartása hiúsította meg. A történész elmondta: elkezdte kutatni Nyirő József második világháborús szerepvállalását, az eddigi eredményei azt mutatják, az író „nem vállalt tevőleges szerepet egyik diktatúrában sem”. Kijelentette: háborús bűnökkel nem vádolták meg, és nem ítélték el.
Takaró Mihály irodalomtörténész emlékeztetett: az író munkássága 2013. szeptember 1-jétől a nemzeti alaptanterv része lesz. Szerinte a két világháború közötti magyar irodalmi kánon csonka, torz, és helyre kell állítani. Mint fogalmazott, a kánonból ideológiai okokból száműzték a nemzeti-konzervatív irodalmat és az erdélyi irodalmat. Az irodalomtörténész, utalva Nyirő szélsőjobboldali múltjára, elmondta, a magyar irodalom számos alakját száműzhetnék a kánonból közéleti szerepvállalásaiért. Ugyanakkor leszögezte, szerinte a kommunista eszmével való szimpatizálás miatt nem kell kizárni a magyar irodalomból József Attilát, Babits Mihályt vagy Kosztolányi Dezsőt sem.
Megszólalt a Die Presse német lapnak adott interjúban a Nyirő-botrány kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök is, aki kijelentette, hogy azt kegyeleti és nem politikai kérdésnek tartja, és nem ért egyet azzal, hogy Kövér László részvétele szimbolikus jelentőségű politikai lépés lett volna. „Csodálkozom, hogy Románia számára ez politikai kérdés” – mondta. Hozzátette, Budapesten nemrég megemlékeztek Kádár Jánosról is, amit szintén kegyeleti aktusnak tart. Krónika (Kolozsvár)

Ötvenhét éve volt „ötvenhat”
Napra pontosan ötvenhét éve kezdődött el az '56-os forradalom és szabadságharc Magyarországon, október 23. pedig azóta is a magyar nép szabadságszeretetének szimbóluma. Több mint húsz éve már nálunk is szabad, lehet emlékezni arra az egész világot megrengető tizenhárom napra, s szerdán méltóképpen meg is teszik ezt Marosvásárhelyen.
Az 1956-os forradalom Magyarország sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, s egyben a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye is. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött minden 57 évvel ezelőtt október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én. Az október 23-i budapesti tömegtüntetés a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója és a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé nőtt. Ez a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához, majd a többpártrendszer visszaállításához és az ország demokratikus átalakulásának megkezdéséhez vezetett.
A szabadságvágytól áthatott magyarországi történéseket a Kárpát-medence különböző államaiba szakadt nemzetrészek, magyar közösségek is érzékelték, mi több, visszafojtott lélegzettel követték és ahol lehetőség volt arra, támogatásukról, szimpátiájukról biztosították a magyar forradalmárokat.
Székelyföldön, a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el. Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A legnagyobb véráldozatot Marosvásárhely hozta. Budapesten 1957-ben végezték ki a marosvásárhelyi származású Dudás József mérnök-technikust és Preisz Zoltán szerszámlakatost. Temesváron végezték ki dr. Kónya István-Béla ügyvédet, valamint a marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt Orbán Károlyt és báró Huszár József földbirtokost, 1958-ban.
'56 izzó ősze volt
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete diákvetélkedővel, emléktábla avatással, valamint ünnepi műsorral tiszteleg a hősök emléke előtt. Szerdán 14 órától zajlik az '56 izzó ősze volt című diákvetélkedő a Kultúrpalotában, 17 órától emléktáblát avatnak a Vártemplom udvarán, majd az RMDSZ az Erdélyi 56-os Bajtársi Társaság Maros megyei szövetségével közösen koszorúz az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére emelt kopjafánál.
Az ünnepi műsor a Vártemplomban kezdődik ünnepi áldással, majd Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalja a Református Kollégium diákja, Vass Márton. 1956 és Marosvásárhely címmel tart előadást Tófalvi Zoltán, majd Cseh Tamás-Bereményi Géza: Corvin köziek című dalát előadja Kovács Károly Márk. Az '56 izzó ősze volt esszéíró pályázat rövid kiértékelése és a győztes diák előadása is itt lesz, majd Illyés Gyula: Ne feledd a tért! című versével zárja a műsort Malinás Nimród, a Bolyai Farkas Gimnázium diákja.
Megszólal egy szemtanú
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete Az 1956-os magyar forradalom és hazai visszhangja, személyes történetek címmel interaktív rendezvényt szervez a Bolyai téri unitárius templomban szerdán 18.30-tól. A rendezvény témái: megtorlások magyarok és románok ellen Bukarestben és Marosvásárhelyen. Mi történt a MOGYE-n? Megszólal egy szemtanú, aki tüntetett október 23-án Budapesten. Szász István Tas orvos-író úgy ment el, hogy lélekben máig itthon maradt. Részleteket vetítenek B. Nagy Veronika és Boros Zoltán dokumentumfilmjeiből, amelyekről beszélgetni is lehet. A rendezvény műsorvezetője Boros Zoltán.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro

Kiállás a székelyek mellett
A székelyföldi autonómiáért a világ több mint húsz városában tartanak szimpátiatüntetést, többek között Budapesten és több más magyarországi településen is utcára vonultak tegnap az emberek a Székelyek Nagy Menetelése melletti kiállásként. A főváros mellett Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen, Sárospatakon, Békéscsabán, Hódmezővásárhelyen, Tokajban, Szombathelyen, Gyöngyösön, Zalaegerszegen és Nagykanizsán is felvonulással fejezték ki szolidaritásukat a székelyföldiek autonómiatörekvése mellett demonstrálók.
Területi autonómiát a Székelyföldnek – ez állt azon a molinón, amely a budapesti Hősök teréről a román nagykövetség irányába elindult menet elején volt látható. A Civil Összefogás Fórum (CÖF) és a Székelyföldért Társaság kezdeményezte, tízezresre becsült menetet egy nemzeti színű és székely zászlókkal feldíszített, régi Csepel teherautó vezette fel, a plató oldalán lévő molinón pedig ez volt olvasható: "Magyarok! Veszélyben a székelyek!"
„A Székelyföldért megmozdult az egész világ” – jelentette ki György-Mózes Árpád, a Székelyföldért Társaság elnöke, miután a szimpátiamenet megérkezett a nagykövetség Thököly úti épületéhez. Bayer Zsolt újságíró eközben a Román Királyság és Erdély egyesülését kimondó Gyulafehérvári nyilatkozatnak a nemzeti önrendelkezést garantáló harmadik pontját idézte fel beszédében. Az eseményen ugyanakkor elhangzott, hogy a Civil Összefogás Fórum petíció átadására készül az Európai Unió és a román kormány számára. Mint Bencze Izabella, a CÖF alapítója és szóvivője elmondta, a dokumentumban felsorolják majd a várható jogsértéseket. Hozzátette: nem hagyják majd, hogy az Európai Unió "úgy rázza le magáról az autonómia kérdéskörét, mint ahogy azt eddig tette". Közölte: azt üzenik a román kormánynak, hogy az autonómia nem ördögtől való, ha egyetértésben, gyűlölködés nélkül hozzák létre, az aranyat ér nemcsak az ott élőknek, hanem az azt jóváhagyó államnak is.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)|

Emlékművet állítottak Gábor Ferencnek
Egy kivételes nagyszalontai személyiség bronzmását avatták fel a közelmúltban szülővárosában. A hajdúváros Feri bácsija már fiatalon helytállt a munka mezején, s miközben napjai a megélhetésért folytatott harccal teltek, éjjeleit irodalmi alkotómunkával töltötte.
Gábor Ferenc első verseskötete, a Nyári nap 1967-ben jelent meg, majd közel két évtizedes hallgatás után, 1984-ben publikált ismét. Következő verseskötete 1992-ben Túrkevén készült el Vád és könyörgés címmel, majd ugrásszerűen megnőtt költői elismertsége, s ezután sorra jelentek meg kötetei, immár a szülőváros jóvoltából.
Gábor Ferenc szókimondó, egyenes ember volt, különleges személyiség, akinek az életműve jól megérdemelten került a nagyszalontai halhatatlanok közé. A költő bronzszobrát Túrkeve város polgármestere, dr. Szabó Zoltán adományozta Nagyszalontának, jeléül annak, hogy a túrkevei barátok, akik egykor elsőként segítették, bátorították a költőt, ma sem feledkeztek meg róla. Az emlékművet Fehérvári Tamás túrkevei szobrászművész készítette el.
A szoboravató ünnepségre a város szívében került sor, az égiek áldásával, ugyanis szép, napsütéses volt az idő. Számos vendég tisztelte meg jelenlétével az eseményt, köztük dr. Szabó Zoltán, a testvérváros Túrkeve polgármestere, Mudura Sándor vállalkozó, az Arany János Művelődési Egyesület elkötelezett segítője és az Arany-porta építésének a támogatója, Nagyszalonta másik testvérvárosának, Csepelnek a küldöttsége, a Romániai Magyar Nyugdíjas Szövetség tagsága és elnöke, Nagy Irma, akik évek óta ápolják Gábor Ferenc költői hagyatékát, valamint jelen volt a költő családja, a helyi önkormányzat vezetői, tanácsosai és a város civil szervezetei.
Gali Teréz előadóművész alkalomhoz illő dalai teremtettek bensőséges hangulatot, aztán Biró Rozália szenátor mondta el ünnepi gondolatait Nagyszalonta „sajátos hangú, kérdésekre választ kereső közéleti személyiségéről”, majd dr. Szabó Zoltán idézte fel a Gábor Ferencet Túrkevéhez fűző különleges kapcsolatot. Meleg Vilmos színművész Gábor Ferenc költészetéből nyújtott ízelítőt, Csanádi János pedig, a költő jó barátja és több kötetének szerkesztője, a legszebb közös emlékeket idézte fel.
Az esemény legmeghatóbb pillanata kétségkívül az volt, amikor Gábor Ferenc felesége lépett a mikrofonhoz és köszönte meg Túrkeve, illetve Nagyszalonta polgármesterének, hogy a férje emlékműve a református templom közelében kaphatott helyet, ugyanis mint mondta, Feri bácsi annak idején gyakran emlegette: „Meglásd, itt leszek én még egyszer a templom árnyékában”.
Gábor Ferenc (Nagyszalonta, 1923. május 13. – Nagyszalonta, 2006. szeptember 6.)
biharmegye.ro

Erdélyben is szavaltak a magyar nyelv napján
Csaknem kilencezer magyar óvodás szavalta el ugyanazokat a verseket világszerte csütörtökön fél 12-kor, hogy így ünnepeljék közösen a magyar nyelv napját. A közös versmondás a nyelv tanulása és fejlesztése mellett az összetartozást is jelképezi – emelte ki az akciót életre hívó Hanczár János a rendezvény központi budapesti helyszínén az MTI-nek.
Az Eötvös 10 Kulturális Színtérben erzsébetvárosi, rákosmentei és csepeli óvodások egy-egy csoportja szavalta el az óvodákba elküldött verseket. Online közvetítéssel két másik óvodás csoport is csatlakozott a fővárosi gyerekekhez Lentiből és Kézdivásárhelyről, több ezren pedig saját intézményeikben szavaltak. A kezdeményezéshez idén Nagyszalonta is csatlakozott.
Hanczár János emlékeztetett rá, hogy 1844. november 13-án a pozsonyi országgyűlés nyilvánította a magyar nyelvet államnyelvvé, erre emlékezve a parlament 2011-ben döntött arról, hogy november 13-át nevezi ki a magyar nyelv napjának. Két évvel ezelőtt 1000 erzsébetvárosi óvodás vett részt a programban, tavaly pedig a VI. kerületi óvodákhoz Terézváros és Csepel is csatlakozott.
A csütörtöki eseményen már mintegy kilencezer gyerek vett részt világszerte. Nemcsak Magyarországon belül és a szomszédos országokba, hanem világszerte 70 magyar közösségnek küldték el a felhívást Canberrától Torontóig. A gyerekek Tamkó Sirató Károly, Kiss Dénes, Bella István, Fecske Csaba és Darázs Endre verseit szavalták.
Krónika (Kolozsvár)

Fiatalok az idősekért
Az Európai Unió forrásaiból az Európa a polgárokért pályázati kiírás által finanszírozott Fiatalok az idősekért című tizenötezer eurós nyertes projektre két hete érkezett meg az uniós finanszírozás a Vámosgálfalvi Polgármesteri Hivatal bankszámlájára.
A projektet indítványozó Balog Elemér polgármester, valamint a tervezéssel és lebonyolítással megbízott Szabó Edit Edina közgazdász és Szentgyörgyi Anna, az RMDSZ megyei Nőszervezetének alelnöke, helyi tanácsos elmondták, tavaly decemberben nyerték meg a pályázatot. Augusztusban lezajlott a projektbe foglalt tevékenységsorozat, a sikeres pályázat bizonyítékaként pedig nemrég utalták át a megpályázott pénzösszeget.
A támogatás a határokon átnyúló közös programok támogatását célozta, az augusztus 28–szeptember 1. közötti tevékenységek pedig az idősebb generációra való odafigyelést, a közvetlen segítségnyújtást, az interkulturális párbeszédet hivatottak ösztönözni. A projektbe 45 egyedül élő személyt, több önkéntes fiatalt vontak be, akik a magyarországi testvértelepülésekről, Nagyhegyesről és Csepelről érkeztek, és a vámosgálfalvi önkéntes fiatalokkal közösen vettek részt a tevékenységekben. Négyes-ötös csoportokban keresték fel a fiatalok segítségére számító idős embereket, akiknek a háztáji munkában segédkeztek: kerítést javítottak, festettek, udvart takarítottak, ástak, locsoltak, ültettek, a betakarítási munkákból is kivették a részük, de kipróbálhatták a tehénfejést is, ami főképp a budapesti fiatalok számára jelentett rendkívüli élményt, és a csörögesütéstől sem ódzkodtak.
A projekt közvetlen kedvezményezettjei a vámosgálfalvi idősebb korosztály tagjai voltak, akik jelezték a fiatal munkaerő iránti igényüket. A közvetett kedvezményezettek csoportja a csepeli, nagyhegyesi és vámosgálfalvi önkéntes fiatalokból állt, akik lelkiismeretesen végezték el a felvállalt munkát, dokumentálták, lefényképezték, a kiértékelés során bemutatták a segítségnyújtás lépéseit, elmondták élményeiket, tapasztalataikat, ami a projekt közösségépítő részét képezte. Azáltal, hogy a testvértelepülések fiataljai betekinthettek a vámosgálfalvi kultúrába, baráti kapcsolatok alakultak ki, valamint közösen betekintést nyertek az idősebb generáció életterébe, mindennapi gondjaiba is. A felvállalt tevékenységeket lelkiismeretesen, jó kedvvel végezték, ugyanakkor empátiával viszonyultak az idős emberekhez.
A projekt megvalósítása elérte célját, ugyanis a közösen eltöltött tartalmas idő, az önfeledt szórakozás mellett a fiatalokban is tudatosult az egymásra figyelés, az egymástól való tanulás, az, hogy legyen türelmük meghallgatni és segíteni az idősebb korosztályt, jobb emberekké válni. Az önkormányzatnak szándékában áll a továbbiakban is a helyi tanács támogatásával – akárcsak az idén – hasonló jellegű pályázaton részt venni, ugyanis a község idős emberei elégedettek voltak a kezdeményezéssel, és kifejezték azon óhajukat, hogy jövőre is haszonélvezői lehessenek a hasonló ackióknak.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)

A háború különböző arcai a Csíki Székely Múzeumban
Az első világháború id. Kováts István fotográfus szemével címmel nyílt kiállítás csütörtök délután a Csíki Székely Múzeumban.
Id. Kováts István Marosújváron született, onnan Gyergyószentmiklósra került fényképésznek, később Székelyudvarhelyen Ferenczy Lukáccsal közösen, majd önállóan működtetett fényképészetet – mesélte ifj. Kováts Árpád, a dédunokája. Az ezerkilencszázas évek elején építette meg id. Kováts István az úgynevezett napfényműtermet – a terem egyik oldala és a teteje is üvegből van – a kor elvárásainak megfelelően. Ez a napfényműterem ma is működik, talán az egyedüliként Európában. Az ide betérő készíttethet a régi géppel, a régi technikával, régi hátterekkel fekete-fehér képet, amelyet kézi kidolgozással készítenek el. A fényképezés mestersége öröklődik apáról fiúra, mindig van a családban, aki továbbvigye. Ifj. Kováts Árpád elmondta, a család több mint nyolcvanezer negatívot őriz. Ezeket már a kezdetektől archiválták: mindig leírták, hogy hol fényképezték, mit ábrázol és mikor készült. Nemcsak műtermi fotók találhatók a gyűjteményben, hanem kijárnak, megörökítik a fontosabb történéseket a városban, vidéken különböző népszokásokat, népi életképeket fényképeznek.
Id. Kováts István a 82. császári és királyi gyalogezred katonájaként és fényképészeként vett részt a háborúban. Végigjárta a romániai, galíciai és észak-olaszországi frontvonalakat, a most nyílt kiállításon ötven fénykép látható a közel négyszáz felvételből. Ezeken megjelennek a bakák mindennapjai, a szórakozás, a táborhely, a lövészárok, a temetés, a romok és a gépi roncsok.
A tárlaton tizenkét sztereófotót is meg lehet tekinteni. „Már az ezernyolcszázas évek végén létezett a háromdimenziós technika, és nemcsak id. Kováts Istvánnál, hanem a kor más fényképészeinél is fellelhető pár ilyen sztereófelvétel. Ezeket a sztereókat elkészítettük modern változatban is, a vörös és kék szemüvegekkel meg is lehet őket tekinteni. Sikerült beszerezni egy ezerkilencszázból való sztereoszkópot, ezt is kipróbálhatják a kiállításra ellátogatók.”
Csíkszereda Székelyudvarhely után második állomása a vándorkiállításnak, a Csíki Székely Múzeumban február 15-ig látogatható. Ezután Csepelen, majd Komáromban tekinthető meg a tárlat.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Meseparkot avattak Nagyszalontán
A ma kezdődő Szalontai Napok előrendezvényeként tegnap avatták fel azt a különleges játszóteret, meseparkot, amit a bihari hajdúváros testvértelepülése, a magyarországi Csepel ajándékozott Nagyszalontának. A piarctér mellett felépített egyedi és különleges játszóteret a helyi vezetők mellett a vendégek jelenlétében adták át, a gyermekek pedig kisvártatva birtokba is vettek.
A megnyitó ünnepségen Török László, Nagyszalonta polgármestere azt hangsúlyozta, hogy bár a két települést formálisan elválasztja az országhatár, a valóságban azonban sokkal szorosabb a kötelék annál, hogy a határ akadályt jelentsen a kapcsolatok számára. A hajdúvárosi elöljáró köszönetet mondott Csepel vezetőségének az ajándékért és az áldozatos munkáért, amellyel Nagyszalontára szállították és itt össze rakták a játszóelemeket. Csepel polgármestere, Borbély Lénárd azt emelte ki, hogy 2010 óta él a testvértelepülési kapcsolat a két önkormányzat között, és ők mindent megtesznek, hogy szorosabbra fűzzék a kapcsolatokat. Ezután átadta Török Lászlónak az iratot, amely Arany János Toldi trilógiájának a hőseit játékos formában eleveníti fel, ugyanakkor átadta a mesepark jelképes kulcsait is.
A mesepark egyedülálló játszótér Romániában. Az Arany János emlékévhez igazodva a Nagyszalontán éppen kétszáz éve megszületett költő remekművét, a Toldit ismerteti meg kreatív módon a gyermekekkel. A csepeli önkormányzat a mesepark minden vonatkozó költségét finanszírozta.
Némi üröm az örömben, hogy amint tegnapi lapszámunkban is olvashatták, nem tudta mindenki nyitott szívvel fogadni a csepeliek ajándékát. Néhány nagyszalontai polgár amiatt emelte fel hangját, mert a facsemeték mellé piros és zöld karókat helyeztek a kivitelezők, a fáknak pedig világos a törzsük. Ebből ők azonnal arra következtettek, hogy szándékosan jelenik meg a nemzetiszín a parkocskában. A piros-fehér-zöld látványa olyannyira frusztrálta a hangadókat, hogy az internetes fórumokon támadássorozatot intéztek a városvezetőség ellen. Nem mintha bűn lenne a három szín használata, ők mégis úgy értelmezték, és erre segített rá magyargyűlölő attitűdjéről hírhedt Dan Tanasă is, hogy „sovén magyar propaganda” jelent meg egy játszótéren. A kivitelezők erre úgy reagáltak, hogy kicserélték vagy átfestették az oszlopokat, hogy még véletlenül se lehessen belekötni a magyar nemzeti színekbe.
A szalontaiak többsége elítélte az alpári és nemtelen támadást a magyarok ellen, és számtalan hozzászólásban, bejegyzésben arra világítottak rá, hogy a hajdúvárosiak mindig is befogadók és toleránsak voltak, egy olyan közösség, amely eddig soha nem engedett teret a szélsőséges megnyilvánulásoknak. A román, a magyar és a cigány közösség békés együttélésének a záloga a tolerancia és egymás kultúrájának, hagyományainak és nemzeti jelképeinek a tiszteletben tartása és elfogadása.
Borsi Balázs; Sára Péter / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Revizionista játszóteret fedezett fel Dan Tanasă
A magyarok iránti gyűlöletéről elhíresült blogger - aki egyes források szerint a román titkosszolgálatok provokátora - ezúttal egy nagyszalontai játszótéren vélte felfedezni a magyar revizionizmus jeleit.
A dél-bihari Nagyszalonta testvérvárosa Csepel, egy Romániában egyedülálló „meseparkot” adományozott a hajdúvárosnak. A kreatív, látványos és ötletes játszótéri alkalmatosság szállítását és összeszerelését, valamint a környezete rendbetételét szintén a magyar főváros XXI-ik kerületének önkormányzata vállalta magára. A Szalontai Napok keretében ma délben át is adják a különleges játszóteret, amelynek segítségével Arany János Toldijának történetével ismerkedhetnek meg a kicsik.
Egyes nagyszalontai román „hazafiak” az élő fába is belekötve (ebben az esetben szó szerint) sérelmezik, hogy a játszótéren levő fehér kérgű nyírfák mellé pirosra és zöldre festett támoszlopokat helyeztek ki, melyek így - legalábbis a mindenütt magyar veszélyt szimatoló hazafiak agyában – a magyar lobogó színeit adják ki.
Több sem kellett a magyarok feljelentéséből sportot űző Dan Tanasă nevű önjelölt honmentőnek, azonnal meg isírta nagy olvasottságnak örvendő blogjában, hogy „a játszóteret adományozó Csepel önkormányzata nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy Magyarország zászlaját szimbolikusan megjelenítse és ezáltal egy banális helyszínt, egy játszóteret a magyar sovén propaganda helyévé változtassa”.
A reakció persze nem maradt el, a blogbejegyzés alatti kommentárokban egyesek minden magyar migránst hazaküldenének a zászlójukkal együtt, mások pedig személyesen festenék át a román lobogó színeire a szóban forgó oszlopokat. Az az apróság, hogy a piros-fehér-zöld színkombináció lehetne Mexikó, Olaszország, vagy éppen Írország zászlaja is, vagy talán csak egyszerű véletlen, fel sem merül a világot csak piros-sárga-kék színekben látó koponyákban.
Frissítés: Információink szerint az ominózus oszlopok közül a zöldeket pirosra festette át az önkormányzat. Hiába, a megfelelési kényszer nagy úr.
Barta Béla / itthon.ma/erdelyorszag

Az Össznemzeti Zarándokvonat nagyváradi fogadásáról
Az elmúlt évek hagyományait követve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt idén is ünnepi fogadtatásban részesítette a Csíksomlyóra tartó Össznemzeti Zarándokvonatot, azaz a Csíksomlyó Expressz és a Székely Gyors egymásba kapcsolt szerelvényét.
A nagyváradi főpályaudvaron több száz helybéli és környékbeli magyar gyülekezett péntek délelőtt a vonat fogadására. Türelemmel és nagy szeretettel, virágokkal, zászlókkal, nótaszóval és zenével várták annak utasait. A vonatra várók között – immár hagyományosan –  jelen volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke, Tőkés László európai parlamenti képviselő is. De ott voltak az EMNT és az EMNP Bihar megyei és nagyváradi vezetői is – közölte az EP-képviselő sajtóirodája.
A vonat lelki vezetője, Kóczán Árpád esperes, csepeli plébános, valamint a Kárpáteurópa Utazási Iroda vezetői és Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész fogadták a jókívánságokat. Tőkés László röviden köszöntötte a vonat utasait és az utazás szervezőit, elmondva, hogy a csíksomlyói búcsú az erdélyi magyarok, székelyek, a Kárpát-medencei magyarok „mekkai zarándoklata”, amely ez évben a nemzeti összetartozás napját a hitbéli összetartozás napjává is szenteli. „ Tarts meg minket őseink szent hitében” – ennek a kérésnek a jegyében tartják a pünkösdi zarándoklatot. Felekezeti hovatartozástól függetlenül ezt a mondatot mindannyian a magunkénak érezhetjük, hiszen erdélyi történelmi magyar egyházainkat a hithűség és a kisebbségbe szakadt, elnyomott népünk iránti hitbeli kiállás jellemzi.
Időszerű összefüggésben a nemzeti összetartozás napja, azaz június 4-e közeledtén nem lehet nem gondolnunk a marosvásárhelyi katolikus iskola kálváriájára, és arra, hogy az iskola mellett nem más, mint Buendía érsek, apostoli nuncius állott ki, aki a holnapi csíksomlyói búcsú  szentmiséjét is celebrálja. Hasonlóképpen gondolhatunk arra az örvendetes hírre, hogy a római katolikus püspöki konferencia, jelesül Jakubinyi György gyulafehérvári érsek személyesen is meghívta Ferenc pápát Csíksomlyóra a jövőre várt romániai, illetve erdélyi látogatása alkalmából. A trianoni, valamint a párizsi diktátum aláírásának 97., illetve 70. évfordulóján rendkívül fontos, hogy egyházaink kiálljanak kisebbségben élő népünk védelmében – hangsúlyozta az EP-képviselő.
A kölcsönös egyéb jókívánságok után a szerelvényt a Rákóczi Ferenc fejedelem képmását viselő mozdony és az elébe csatolt két román mozdony indította tovább Csíksomlyó felé. http://itthon.ma/erdelyorszag

Megtartó kapcsok
Öröm az egykor egy önkormányzat irányította hármas településnek, Sepsikőröspataknak, Kálnoknak és az azóta önálló utakon járó Árkosnak, hogy nem fogyó baráti szeretettel ápolja azt a testvértelepülési kapcsolatot, amely negyedszázada jött létre a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Mezőtúr városa és a mi három sepsiszéki falunk között.
Az alföldi erdőtelepítés atyja, Kaán Károly (1867–1940) születésének 125. évfordulója és a negyedszázados baráti viszony volt az, ami miatt tőlünk is egy küldöttség utazott a kettős évfordulón abba a városba, amelyet többszálú régi kapcsolatok is fűznek Háromszékhez. Kaán Károly munkásságában mondhatni hasonmása volt az erdőtörvény atyjának, a sepsikőröspataki és kálnoki Bedő Albertnek. „Azt tekintem feladatomul, hogy tájékoztatást nyújtsak a természet kultusza mindenrendű művelőjének, felköltsem az érdeklődését a természetvédelem és a természeti emlékek gondozására, természeti kincseink védelmére” – mondta és írta 1931-ben Kaán Károly.
A mi hármas településünket több emlék köti Mezőtúrhoz. Az ottani református kollégium tanára volt Árkosi Benkő Gyula, az egyik terem az ő nevét viseli. Árkoson a Kaán Károly Alapítvány állított emléktáblát. Mezőtúr történetének kutatói, jelesen levéltárosai a bodoki Fodor fivérek voltak, egykori önkormányzatának „jogtudora” pedig sepsikőröspataki Asztalos György jogász, akinek szép emléktábla örökíti meg nevét szülőfalujában. Történelmi szálak ezek, amelyek serkentői a hármas település jelenlegi kapcsolatainak is. Nem beszélve a lepergett negyedszázad lelki-baráti kötődéseiről, amelyek már mély gyökeret hajtottak!  A XXV. országos természet- és környezetismereti versenyen a mai Magyarország 25 iskolájának tanulócsoportjai vetélkedőn emlékeztek Kaán Károlyra abban a mezőtúri református kollégiumban, amely az ország egyik legrégibb történelmi skólája, hiszen alapítása 1530-ra nyúlik vissza. A kollégium a helybeli református egyházközség tulajdona, a mezőtúri tanulók ez alkalommal is színvonalas emlékműsorral idézték a reformáció félezredik évfordulójának jelentőségét, és dr. Krizsán Józsefné Józsa Piroska, a hármas település kedves Piroska nénije beszélt a verseny 25 éves történetéről és hozadékáról. Túl azon, hogy a vetélkedőn tiszteletét tette a téma számos magyarországi tudós személyisége, számunkra elégtétel volt, hogy – a szabályok miatt ugyan versenyen kívül – a sepsikőröspataki Kálnoky Ludmilla Általános Iskola két ötödik osztályos tanulója, Marhát Apollónia és Bálint Balázs is sikerrel vett részt, bemutatták a községközpont természeti értékeit, azok védelmének fontosságát. Felkészítő tanáruk Gaál Zsuzsa volt.  A jubileum három napra terjedő programjának része volt az a terepgyakorlat, amelynek hozadékára sokáig visszaemlékezünk. A Szabadszállás – a Hortobágy egy részének megtekintése –, Karcag és Tiszaigar települések útvonalán megszervezett terepgyakorlatot az útvonal kitűnő ismerője és idegenvezető szakembere, dr. Tóth Albert vezette. Számunkra az amúgy egyhangúnak hitt Hortobágy marad emlékezetes, nem is gondoltuk volna, hogy annyira változatos és ritka fajokkal bővelkedő növényvilágon legel ott a gulya. Élmény volt a kánikulai árnyékban ismerkedni a szabadszállási Erzsébet liget faritkaságaival, a karcagi, de különösképpen a tiszaigari nagy kiterjedésű arborétummal. Mindvégig madárdal kísért bennünket, a környék madárvilágának jó ismerői intettek mindenhol csendre, hogy hallgathassuk a vidáman éneklők csicsergését-dalait. A Tiszaigari Arborétum a Tisza-tó közelében található. Története 1867-ig vezethető vissza, amikor Széky Péter sétakert építésébe kezdett. A kéthektáros területet lépésenként húszhektárosra bővítették, az év minden napján látogatható. Az arborétum fő funkciója, hogy megőrizze a keményfaligetek megmaradt egyedeit, és azokat a növénykert más hazai és tájidegen fajaival együtt gondozza, fejlessze. Jelenleg több mit 400 növényfaj tekinthető meg benne. Az arborétum természetvédelmi terület. A magyar vendégszeretettel is itt, a csoda világában ismerkedtünk, ahol a tudomány mellett a terített asztalon ízleltük az igazi magyar sertéspörköltet, a lekváros buktát, nemkülönben a homoki szőlők levét. Az arborétum szélén, a Tiszai-hátság változatos vidékén fotózhattuk Mátyás király tölgyfáját. Az évszázados fához itt is monda kötődik. Amikor a király erre járt, ennek a fának az árnyékában pihent meg, itt sütötte meg szalonnáját. Védett fának nyilvánították – tájékoztatott Blaskó Mihály, az egység igazgatója, aki maga is szakember, mint Erdély-ismerő szeretettel fogadott, hiszen néhány évvel ezelőtt a marosvásárhelyi Sapientia egyetemen a fásítási és kertészmérnöki órák előadója volt.  A mezőtúri nagy vetélkedőn a gyermekek remekeltek mind természetismeretből, mind előadó-művészetből. Volt, aki a Verpeléti Várhegyet, más a virginiai holdrutát, lakóhelyét, Zombát, Csepel szépségeit és rémségeit, a Zselici erdő varázslatos vidékét, a rábaközi tájat, a Naszály-hegy természeti értékeit, a szarkát mutatta be.  Képviseltette magát a jubileumon a földművelésügyi minisztérium, a kollégium vezetősége, Mezőtúr önkormányzata, az Ásotthalmi Erdészeti Szakközépiskola, az Országos Erdészeti Egyesület és Sepsikőröspatak önkormányzata Kisgyörgy Sándor polgármester és erdész személyében. A háromszéki három település és Mezőtúr kapcsolatának ünnepi felidézésére július 22-én a Kőröspataki napok alkalmával kerül sor, ahol jelen lesznek mindazok, akik ennek ottani és helyi megteremtői-fenntartói voltak és azok ma is.
Kisgyörgy Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

KISEBBSÉGBEN: Túlélés 1956, helyi geopolitika, titokgépezet
Sajátos benyomás, mondhatni kíméletlen fölismerés is, hogy a rendszerváltások története hol feledi, miközben máskor meg túlzottan fölértékeli a história meghatározó jelentőségű évfordulóit, egyes személyek perszonális memóriájának hatásait, belátási horizontját is.
Az 56-os emlékvilágból ma már jubileumi évtizedenként messzire kivilágít a nemzetpolitikai emlékezet-alkotás hatása, sőt célzatos törekvés is erre, de még mindig kevéske az érdeklődés a hazai szaktudományokban is a romániai magyarság körében a pesti és magyarországi eseményekkel egyidőben zajló tüntetések, felkelés, tiltakozások és megtorlások irányában. Az emlékező jelen és a szaktudományi elhivatottság egyik fontos lenyomatává lett éppen ezért az Erdély emlékezete sorozatban megjelent kötet, Tófalvi Zoltán munkája: 1956 erdélyi mártírjai. V. Az erdélyi kérdés, ahogy a túlélők látják.[1] A könyv címe is jelzi: ötödik kötet lévén előzményei is vannak, melyek hitelt érdemlő levéltári források alapján mutatják be a korszak leghírhedtebb romániai „hazaárulási” pert,[2] melyeknek forrásközlési jelentőségét kevesen volnának, akik túlértékelhetnék. A legutóbbi könyv ugyanakkor szerves része a korábbi négynek, a feltáró kutatás nyomán megismert és megtalált túlélőkkel folytatott beszélgetések ugyanis nemcsak a források értelmezésében segítenek, hanem tükrözik egyfelől a kollektív emlékezet cseleit, kihagyásait, hangsúlyos túlzásait, választékos trükkjeit is, ugyanakkor hangsúlyosan hitelesítik a tudnivalókat, tudatosítják a jelentéstartalmak árnyalatait, föloldják vagy tovább-bonyolítják az eljárásmódok, megismeréstechnikák problematikáit. Tófalvi évtizedes munkája immár nemcsak a helytörténet, erdélyi tudományosság, 56-os emlékezetkutatás, a sajátlagos zsarnoksági mentalitástörténet, a proletárdiktatúrák valódi diktatórikus karaktere, s egyúttal a határon túli, nemzetpolitikai szempontból is jelentőségteljessé vált kutatás tekintetében kiemelkedő, hanem abból fakadóan is, hogy mindezt helytörténeti—levéltár kutatási téren pótolhatatlanná tette a CNSAS és SRI titkosszolgálati levéltárak dossziéi közötti értékmentéssel. Az 56-os történések szempontjából is kulcsfontosságú eseménymenetben az „erdélyi kérdés” nem igazán ismert a mai történettudomány szűkebb szféráján túl, holott a földrajzi dimenziók, gazdasági terek, társadalmi csoportrétegződési problematikák, etnikai tagolódás és represszió, vallási konfrontációk és mindezek „Erdély lehetséges elszakításának feltételezett szándékára” visszavezetett megtorlási következményei ma már ugyanúgy részét kellene képezzék a hazai 56-os emlékezetpolitikának, mint a határokon túli magyarok, az 56-os diaszpóra, a láger- és börtönperek, ellenszegülések köztes-európai historikumának roppant sokféle más összefüggése is.[3]
Tófalvi könyve, s nemcsak interjúi, hanem a börtön-visszaemlékezések, hazaárulási koncepciós perek, mártírsorsok és „Erdélykérdés-megoldások” is kompakt egységben láthatók e kötetekben, igényes forráskritikával kezelt szövegekkel, a vallomástevők és emlékezők személyes jóváhagyásával, s túl az irattárak poros méltóságosságán, adatféltő bizalmatlanságán, történeti oktalanságán is.
Történeti számtan, 56 a 89-ben
Ötvenhat és nyolcvankilenc – ha nem is aránypárok, belső ritmusuk mellett tartalmi összefüggésük is közel evidens, amennyiben történelemről, rendszerváltozások évfordulóiról van szó. Molnár Adrienne önkényuralmi játszmákban bővelkedő kötete puszta számtani párhuzam helyett historikus kapcsolódást kínál, lehessen szó a kormány- és államváltás megannyi sajátlagos aspektusáról: hogyan vallanak az ötvenhatosok a nyolcvankilences rendszerváltásról, mikró- és családtörténeti meglátásokban, a tényleges ötvenhatos emlékezet és a rendszerátalakulás reményeinek 56-os időkbe kapcsolási percepcióiról. Molnár Adrienne könyve 89:56 Ötvenhatosok a rendszerváltásrólcímmel[4] három nagyobb fejezetbe szedi a rendszerváltó napok, hetek, évek, idők fontosabb tematikus történésmenetét, a kulcsjelenségeket és korszakfordító jeleneteket is mind egyfajta „ötvenhatos” aspektusból láttatja, miképpen a változásban érdekelt korosztályok is előképként, emlékezet-építő eszközként, szimbolikus szervezőerőként gondolnak a forradalom történéseire, jelentőségére, örökségére. A könyv az 1988–1992-ig felölelt időszak előzményi és utóhatási együttesét is magába foglalóan mintegy korjellemző interjú- és riportválogatással a historikus másképpgondolkodás előképét is megteremti. A megkérdezettek önvallomásai (példaképpen Hegedüs B. András, Forgách Pál, Andorka Rudolf, Donáth László, Ember Judit, Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Hann Endre, Karátson Gábor, Kuklay Antal, Szűrös Mátyás, Schiffer Péter, Vásárhelyi Miklós, Sárközi Mátyás, Pákh Tibor, Gyenes Judith, Horváth Ádám, összesen 89 interjú) egyfelől csupán csekély hányada az 56-os Intézet mintegy ezernél is több interjú-anyagából, másfelől ha nem is teljes létszámmal, de azok megidézését szolgálja, akik a politikai változásban ’56 szerepét látták valamiképpen, s akiknek 56-os szereplése szereptudatot adott akkor is, midőn a 89-es fordulat végbement. (Innen a kötetcím 89:56 tükörképzete is.) A múltértékelés és az Emlékbizottság (TIB), a gyászmunka feladata és az emlékezetközösség fennmaradásának életvezetési, hangulati, világnézeti megmaradási törvényei együttes hatásukkal ülnek ezen a köteten, beleértve a kritikai máskéntgondolás aspektusait is, például Litván György kérdését: „…hoz-e áttörést ezen a téren a félévszázados évforduló?”, vagy Mécs Imréét, aki nehezményezi, hogy az emlékezések egysíkúsága nemcsak a hatalmi gépezet kitermelte történeti kép, hanem a 89-es „ötvenhatozás” is sérelmet szenved, ha nem emlékezünk Rácz Sándor beszédére, de idézgetjük az ugyanott felszólalt Orbán Viktorét kultuszformálóan sokszor is.
A kötet mégis fontos, s ma már, a forradalomtól ismét egy évtizeddel később, de a rendszerváltás éveit még épp csak előkészítően, egészen más jelentésűvé válik, magára öltve az időközben elhunytak, az azóta pártoskodásba fulladók, az átírók, a lépésváltók vagy lépésváltási parancsot kiadók társas közegét. Molnár Adrienne munkája, ha nem is közvetlenül az ’56-ra emlékezést, de az életút-interjúk egyre nagyobb tömegének földolgozási aspektusai közül az egyiket idézik meg, kétségtelen dokumentáló erővel, az 56-os Intézet eredendő vállalásának szolgálatában.[5] Világok és korszakok között, átmenet-köztességben és értelmezésköziségben
Munkás, munkáslét, munkástanács.
Munkavilágok emlékező mozaikokban
Ha a történész gyűjtő és közlő munkája kellő távlatból (is) érdemes, értelmes egészet alkothat, s ha egy „munkás évekkel” eltöltött életút lehet többre érdemes, mint valami hétköznapi „meló”, akkor bizony alapkérdéssé válik, mitől is másabb—kevesebb, értéktelenebb vagy hőstelenebb a proletársors, a gyári meló, a „munka világa” és mindennapjai Csepelen, Ózdon, Ikarusban vagy a Rudabányai Vasércben…?
Három nagyobb blokkban jelenítette meg az Eszterházy Károly Egyetem Történettudományi Doktori Iskolája, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és az 1956-os Intézet (OSZK) multidiszciplináris kötetében azt a tematikus konferenciát, ahol egyetemi oktatók és diákjaik prezentálják sorban a munkáslét és a történeti emlékezés viszonyát 1956 kapcsán. A Munkások ’56 című kötet, mely egyúttal az 56-os Intézet 2016–2017-es évkönyve is (XXII.),[6] az évforduló kapcsán „a XX. századi magyar történelem egyik legjelentősebb eseményéről” szól, „amely világosan jelezte a szovjet típusú rendszerek válságát. 1956 októbere után már nemigen lehetett azt gondolni a szocializmusról, mint előtte. Ezzel párhuzamosan átalakultak a szocialista diktatúrákhoz való hétköznapi viszonyulás módjai is. A magyar 1956 nem elszigetelt esemény: része egy hosszabb, Sztálin halálával kezdődő és még évekig tartó nemzetközi folyamatnak” (jelzik a szerkesztők, 7. old.). A három nagyobb gondolati egységben azután a „Közelítések” fejezet munkáslét, munkásság, munkástanácsok magyarországi korszakolását és történésrendjét összegzi Varga László és Valuch Tibor két áttekintő írásban (13—54. old.). A második nagyobb blokkban a forradalom pesti és vidéki történéseit, majd közvetlen következményeit járja körül Papp Andrea, Bódy Zsombor, Nagy Péter, Kiss András és Rainer M. János (57—153. old.). A befejező fejezet a munkástanácsok és a munkásönigazgatási kísérletek 1956 utáni időszakát fogja össze (157—259. old.) Bartha Eszter, Alabán Péter, Somlai Katalin és Szegő Iván Miklós írása révén.[7]
Mindezek körvonalai mentén persze szinte lehetetlen az egyes írások részletes bemutatása, bár megérné… Az alapvonalak mentén szinte az előadók—szerzők mindvégig azt kérdezik, taglalják, s tartják szem előtt, lehetséges-e a munkáslét és munkáshelyzet e korszakra, a 20. század mintegy jó felére—háromnegyedére jellemző időszakára vonatkoztatott alapkérdés, miszerint mit ígérhetett a nem kapitalista típusú fejlődés, az egyenlőtlenségek rendszerével szembeszegülő, a párt vezette bolsevik programosságra épülő társadalomszervezeti modell, mely a mindennapokban és hétköznapi életben a szociológiai, történeti, helyi életformában és társadalomfilozófiai stratégiában egyaránt a munkást, a munkásságot és munkáslétet tünteti ki stratégiai győztes szereppel. Az előadások kivonata, visszhangja is megtalálhatók az egri egyetemi és az 56-os intézeti weboldalakon, de itt az eredeti 258 jelentkezőből (javarészt hazai, de részint határokon túli diákokból, előadókból) válogatott tematikus írásokat találjuk meg, melyek fókuszában nemcsak az 56-os események vagy körülmények, hanem kifejezetten a társadalomtörténeti értelemben kiemelt fókuszba emelt munkásság tűnt fel főszereplőként. Ebben is külön rangot kapott, hogy a 60-as/80-as évek (elsősorban persze külföldi) monografikus feldolgozásai között bár feltűnt néhány szempont, de valójában a sejtelmes szocializmus évei alatt valójában fokozatosan elhalványult az a szempont, mely a munkásságot a munkástanácsok, az önigazgatás, a totalitárius rendszerrel szembeni attitűd mentén volt hajlamos figyelembe venni, s ez a szempont 1989 után szinte teljesen föl is számolódott. Ez utóbbi időponttól napjainkig „nem a radikális cselekvés, hanem a nemzeti vereség, a megtorlás és az ezért viselt felelősség játszotta a fő szerepet. A társadalmi s ezen belül a munkás-részvétel és annak sajátos, például intézményi formája néhány magányos kutató ügyévé vált” (9. old.). E magányosak egyike éppen a kötet vezető írását komponáló, összefoglaló „közelítést” alkotó kutató, Varga László volt, akinek 2016 végi halálakor még nem lehetett tudni, hogy utolsó írását közli e kötetben, amit azután a szerkesztők mint kollégának, pályatársnak s e témakör egyik kitartó kutatójának emlékére is ajánlottak.
A kötet két-és-félszáz oldala sűrűn megpakolt a szakirodalmi hivatkozásokkal, nézőpontokkal, tudományos hipotézisekkel, forrásközlésekkel, fotókkal, ábrázolási és értelmezési, feltárási és ideologikus részletkérdésekkel, sőt interferenciákkal is, vagyis a rokon tudásterületek (demográfia, valóságirodalom, emlékezéstörténet, állambiztonsági iratok, visszaemlékezések, helytörténet, mozgalomkutatás, filmszociográfia, munkásönigazgatási felfogásmódok, gyártörténetek, stb.) részletes fölidézésével, mint olyannal, ami ezt az ’56 előtti és utáni társadalomhistóriát széleskörűen jellemzi. Kevés, fölöttébb kevés ilyen tematikájú, munkáskultúra és munkáséletmód kutatási szakkönyv létezik, s főképp ebből a kritikai historiográfiai szempontból meg alig… Ezért is, a tanulmányok kiválasztott témaköreinek, a munkássá válásra következő életmód-csődök históriáinak, majd az életvilágok folyamatát is ábrázolni képes szemléletmódoknak hiánypótlása miatt is sajátlagos többletértékkel bír a kötet, tipográfiai színvonala és gyakorlatias tördelési megoldásai meg amúgy is az elegáns könyvritkaságok közé emelik. S ha már nem követhettem végig az összes írást (mind a tizenegyet), legalább kiemelhetném itt röviden Varga László nyomatékos áttekintését „Munkás – munkásság – munkástanácsok, történelmi távlatban” címmel, Valuch Tibor hosszú időtávú folyamatot leíró „Munkáslét Magyarországon” dolgozatát, az 56-os jelenségek kontinuitását és diszkontinuitását körvonalazó tanulmányt Bódy Zsombortól „Az 1956-os forradalom és következményei az Ikarus gyárban” témakörrel, valamint a több kiváló írás között Rainer M. János „horthysta” személyek és 56-os bűnösök állambiztonsági iratok alapján „burzsoá ellenforradalom” támogatásában részt vevő „elemek” ürügyén írott családi memoárját, továbbá Alabán Péter ózdi és domaházi munkavilágokat fölidéző, ezeknek dokumentumfilmekben követhető megjelenésmódjaiból komponált „Emlékező mozaikok” írását.
A kötet fontosságát többszörösen aláhúzhatnám itt…, de mi tagadás, nem az én minősítésem vagy besorolásom, hanem a könyv és szerzőinek erényei igazolják ezt sokkalta érzékletesebben… Többször juthatnánk az Intézet évkönyveihez, bizonnyal nemcsak az 56-os évforduló teszi, hogy fajsúlyos mű, valódi oral history-indíttatású és korrajz-szemlélető opusz született idén is.
[1] Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012., 215 oldal.
[2] A megjelent kötetek: A Szoboszlai-csoport (2007); Az érmihályfalvi csoport(2007); A Dobai-csoport (2009); A Fodor Pál-csoport (2010).
[3] Lásd még a kötet bevezetőjét ehhez, 5-26. old.
[4] kiadta az 1956-os Intézet, Budapest, 2009., 286 oldal.
[5] munkássága, cikkei, s e kötet előszava is letölthető az 56-os Intézet weboldaláról! http://www.rev.hu/ords/f?p=600:2:::::P2_PAGE_URI:kiadvanyok/89_56
[6] szerkesztette Rainer M. János és Valuch Tibor, Országos Széchényi Könyvtár – 1956-os Intézet Alapítvány, Budapest, 2017., 260 oldal
[7] A kötet tartalomjegyzéke és előszava elérhető az OSZK weboldalán,http://www.rev.hu/hu/evkonyv_2017
A.Gergely András / maszol.ro

Teret hódító, megújuló Kolozsvári Magyar Napok
Tovább terjeszkedik, több mint 500 programot kínál idén az augusztus 13–20. között zajló Kolozsvári Magyar Napok, amely közkinccsé vált az elmúlt években.
Kinőtte korábbi helyszíneit, ezért terjeszkedik a hét végén kezdődő, nyolcadik alkalommal megrendezendő Kolozsvári Magyar Napok, Erdély legnépszerűbb magyar kulturális programsorozata. A nyolcnapos fesztivál újdonságairól tartott szerdai kolozsvári sajtótájékoztatón Gergely Balázs főszervező elmondta: a tavalyi magyar napokon – amelyek keretében Kolozsvár városi rangra emelésének a 700. évfordulóját is megünnepelték – a szervezők úgy érezték, hogy elérték teljesítőképességük határát.
A szervezőstáb a következtetést is levonta, hogy a fesztivál kinőtte helyszíneit, a Főtér, a Fogoly utca és a Farkas utca terei már nem elégségesek a látogatók befogadására.
Ezért idén a Sétatéren is színpadot állítanak fel – az új helyszínen a Képzőművészeti Egyetem épületétől a Kolozsvári Magyar Opera felőli bejáratáig „terjeszkedhetnek” –, és egy olyan kísérletet, továbbgondolási folyamatot indítanak el, amely két év alatt megújítja Erdély legfontosabb kulturális fesztiválját.
Gergely Balázs emlékeztetett: nem véletlenül a „Transylvanicum” az idei Kolozsvári Magyar Napok jelszava, mert a rendezvény olyan közkinccsé vált, amelyet sok más erdélyi érték mellett ki lehet tenni a kirakatba”, és amely egész Erdélyt gazdagítja. A főszervező hozzátette, idén is adománygyűjtést szerveznek a magyar napok keretében, a kedvezményezett ezúttal a kolozsvári szegénykonyha lesz, amelyet közösen kívánnak működtetni a történelmi magyar egyházak.
Gergely Balázs szerint további újdonság, hogy a Kolozsvári Magyar Napok régi partnerével, az Emese Parkkal közösen új programot szerveznek. A Kárpát-medencei egyetemisták számára megszervezett, Egy hajóban evezünk című programról van szó, a diákok ugyanis azt követően, hogy több ezer kilométert végighajóznak a Dunán, Csepelről egyenesen Kolozsvárra jönnek, hogy a középkori vásári forgatag hangulatát hitelesen mutassák be a közönségnek.
Szabó Lilla programigazgató elmondta: elkészült már a fesztivál programfüzete, amely letölthető a világhálóról is, akárcsak az okostelefonos alkalmazás, amely szintén tartalmazza a rendezvénysorozat részletes programkínálatát.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

A küzdelem folytatódik
A nyugati világ kormányai, beleértve a szabadság és demokrácia védelmezőjének magát világszerte kikiáltó Amerikai Egyesült Államokét is, 1956 őszén már kibontakozásának pillanatában elárulták a magyar forradalmat.
A kommunizmussal szembeni ellenállás szükségességének hirdetése, a Szovjetunió elleni nyílt uszítás és a segítségnyújtás nyilvános ígérete után ugyanis magatartásukat jogosan lehet árulásnak nevezni.
Hiszen amint utólag kiderült, nem csak közömbösen szemlélték a piciny ország elkeseredett harcát az őt letiporni szándékozó óriás ellenében, hanem titokban szabad kezet adtak a támadónak.
Tették ezt annak ellenére, hogy a nemzetközi jog idevágó passzusain kívül a szovjet csapatok Magyarországról történő kivonását a Párizsban 1947. február 10-én megkötött békeszerződés is szavatolta. Ennek 22. cikkelye ugyanis kimondja, hogy a Szovjetunió csak addig állomásoztathat haderőt Magyarországon, amíg a szomszédos Ausztria területéről ki nem vonulnak a megszálló angol, amerikai, francia és szovjet csapatok. Ez pedig 1955 őszén bekövetkezett.
Ugyanakkor a Szovjetunió és Magyarország között 1948. II. 18-án aláírt Barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződés, valamint az 1955-ben megkötött varsói szerződés is leszögezte, hogy „egymás függetlenségét, állami szuverenitását tiszteletben tartják, a másik fél belső ügyeibe nem avatkoznak be.” Lett volna tehát amire hivatkozzanak, de nem tették ezt meg. Így kerülhetett sor Európa szívében egy újabb háborúra, alig egy évtizeddel a II. világégés után. A Szovjetunió fegyveres erői ugyanis 1956. november 4. hajnalán lerohanták Magyarországot. A Forgószél fedőnevű hadműveletben 17 hadosztály 60 ezer katonája vett részt. A Magyarország ellen folytatott háború november 11-én, Csepel elestével ért véget.
A szabadságharcba torkollott magyar forradalmat vérbe fojtották tehát, azonban az mégis győzedelmeskedett, mert olyan sebet ütött a kommunista szörny testén, amit az többé nem tudott kiheverni, és 1989-ben bele is pusztult. Ordas eszméi azonban újabb gazdatestekre leltek, és általuk tovább mérgezik az emberiség tudatát és lelkét. Éppen ezért az ellenük 1956 őszén elkezdett küzdelmet, ha más eszközökkel is, de folytatni kell. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma