"Tóth Mihály kárpátaljai parlamenti képviselő javasolta, hogy az ukrán törvényhozás iktassa alapdokumentumba, hogy a kisebbségek is államalkotó népek a többségi mellett. A képviselő bízik abban, hogy erre március végén sor kerül. A kárpátaljai magyarságnak soha sem volt autonómiája, most van, szabad az anyanyelvhasználat, a feliratozás két- vagy háromnyelvű, zászlóikat kitűzhetik, énekeiket szabadon énekelhetik. - A kárpátaljai magyarság évekkel ezelőtt a határon kívül rekedt magyar népességből a legszerencsétlenebb volt, a háború is őket tizedelte meg a legjobban, mintegy negyvenezer férfit hurcoltak el "málenkij robotra". A lakosság szándékos összekeverését mutatja, hogy Csapon a lakosság 28 nemzetiséghez tartozónak mondja magát. A térségből kikerült értelmiségieket szétszórták, ennek egyik következménye, hogy Alma-Atában erős magyar szervezet működik, de Tallin, Riga és Kijev, Lvov magyarsága is Kárpátaljáról került ki. - Most készül az ukrán-román alapszerződés. Elképzelhető, hogy az ukránok tesznek ajánlatot a kisebbségi ügyek pozitív rendezésére? - tette fel a kérdést Sylvester Lajos. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 4./"

Ukrán határőrök gépkocsival követték, majd szállodájukban igazoltatták a Magyar Televízió Kárpátalján forgató munkatársait. Csapon forgatva figyeltek fel napközben arra, hogy az ukrán határőrség gépkocsija követi őket, majd este szállodájukban egy tiszt kereste meg a televíziósokat, igazoltatta és munkájukról faggatta a csoport tagjai. Az MTV munkatársai zaklatásnak tekintik az ukrán hatóság eljárását. A forgatócsoport tagjai tájékoztatták a Magyar Köztársaság ungvári főkonzulátusát. /Ukrán határőrök követték Kárpátalján az MTV forgatócsoportját. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 3./

Lágerben kötött irodalmi barátság
Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulág szigetvilágnak velejéig kiismerője és megörökítője – halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el.
Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét, mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben részesült.
Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt, felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan történetét.
A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:
„... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy - magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az ízületei, égető reuma kínozza, melyet Északon, erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni? Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba. Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, - most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban, hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa.
De azzal, amit a láger kórháza nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben, Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis - megszerette.”
Rózsás János pedig ekképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:
„Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk, akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő tíz évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban.
Én rajtuk keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről, mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.
Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam, persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak. Később kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin.”
Később azért mégis csak elvégezte azt, amiért megérdemli a magyar Szolzsenyicin elnevezést: a Gulág lexikonba átmentette a szovjet lágerekben szenvedő ártatlan magyar foglyok élettörténeteit. Különösen kényes arra, hogy sokan összetévesztik a gulág fogalmát a lágerrel. Leszögezi:
„A Gulág az a különleges intézményrendszert, az ügyosztályt jelenti, ami a lágereket működtette, szervezte. Szolzsenyicin adatai szerint közel 40 ezer lágerben 6-7 millió lágerlakó raboskodott. Ebből körülbelül 100 ezer volt magyar. Elfogásunk pillanatában szovjet állampolgároknak minősítettek és ilyen minőségben hazaárulásért ítéltek el tíz évre. Én akkor úgy tudtam, hogy soha nem léphetek többé a hazám földjére.
Amikor kiderült, sőt bizonyossá vált, hogy 1953 nyarán összeszedett, Lembergben összegyűjtött körülbelül ezerötszáz magyar, nők és férfiak, hazajöhetnek, – az első szívfájdalmunk az volt, vajon mire jövünk haza? Ugyanis, mint külföldi állampolgárok, nem levelezhettünk hozzátartozóinkkal, nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mi történt velük az elmúlt nyolc-tíz évben? Hogyan ért véget a háború a mi vidékünkön? Ki és hogyan élte túl a front és megszállás borzalmait? Ki fogad bennünket, és lesz-e, aki hazafogad minket?
A Lembergben várakozás hónapjaiban mindenkit hívattak a parancsnokságra. Meg kellett neveznünk, hogy hová és kihez akarunk hazamenni. Jaj volt annak, akit másodszor is hívattak és közölték vele: az általa megadott cím nem jó, nem megfelelő, nevezzen meg másikat! Vagy akinek végül azt mondták: majd kijelölt lakhelyre megy haza. Idegőrlő hónapok voltak, amit várakozással töltöttünk a gyűjtőtáborban. Néhányan megzavarodtak közöttünk...”
A hazaérkezésről:
„Két csoportban indították útnak a hazatérésre váró, volt magyar rabokat. A-tól P-ig, majd R-től Ja-ig, az orosz ABC sorrendje szerint. A második csoportba kerültem, amely az első csoportot egy hét múltán követte, 1953 november 24-25-én. A szovjet kísérők nem zárták be a vagonok ajtaját, nem féltek szökéstől. Engedélyezték, hogy a magunk varrta nemzetiszín zászlókkal feldíszítsük mind a mozdonyt, mind pedig a vagonokat.
November 25-én délelőtt történt az átadás-átvétel még a szovjet oldalon, Csap állomáson. Minden huzavona nélkül átolvastak minket név szerint a vagonokból a magyar, keskeny nyomtávú síneken várakozó személykocsikba. Délben indult el a szerelvény, a fegyvertelen kísérő orosz katonák leugráltak, és sapkájukkal integettek, szerencsés utat kívánva... Átértünk a magyar oldalra, és a vonat lassan gördült tova, majd hirtelen lefékezett.
A töltést szegélyező fűzbokrok fedezékéből orosz egyenruhás katonák rohanták meg a szerelvényt, de magyarul rivalltak ránk: - Felhúzni az ablakokat, az előtérből bemenni, és leülni a kupéban! És láttuk, ahogy az állig fegyverzett marcona katonák lövésre készen tartott géppisztollyal ácsorognak a vasúti kocsik lépcsőin... Szinte megkövülten, némán ültünk a helyünkön, a vonat pedig robogni kezdett, most már a magyar rónán át, ragyogó napsütésben...
A Nyíregyháza melletti Sóstófürdő egyik üdülőjébe kísérték lehorgasztott fejű csapatunkat...Ott a belügyi kormánybiztos kemény beszédet tartott: mire jöttünk haza, és mihez tartsuk magunkat. Aztán helyrevergődtünk a kijelölt, bútor nélküli szobákban. Őrök állták körül az épületet, szoros csatárláncban. Kibiztosított géppisztollyal ellenséges vagy talán riadt tekintettel lesve mozdulatainkat...”
Rózsás János nyolcvanöt éves korában, annak ellenére, hogy súlyosan mozgássérült, vállalta az élete nagy élményének számító erdélyi-székelyföldi körutat, melynek állomásai: Kolozsvár, Gyimesek, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Barót és Gyergyószentmiklós voltak, s megosztotta velünk a gulág-lét tanulságait és a lágerben kötött irodalmi barátság történetét. Köszönet érte.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)

A Remény Kis Emberei
Az István, a király Csíkszeredában
Érdekesnek ígérkező előadásnak ad otthont augusztus 20-án Csíkszereda, ahol a nemzeti ünnep alkalmából ismét bemutatják az István, a király rockoperát – ezúttal a Remény Kis Emberei szervezésében.
A Budapesti székhelyű nonprofit szervezet – teljes nevén Egyesület a Remény Kis Emberei Közösségért – célja a Kárpát- medencei gyermekotthonokban, illetve mélyszegénységben élő fiatalok felemelése, a társadalomba való integrálása, értékeik megmutatása és megerősítése. Munkájukat 2005-ben kezdték, amikor szentendrei fiatalok közreműködésével előadták az István, a király rockoperát. A jótékonysági előadás bevételét a Kárpátaljai Ferences Misszió javára ajánlották fel, majd Majnek Antal munkácsi püspök atya biztatására bemutatták a darabot 2006-ban Beregszászon, ahol a bevételt az épülő ráti gyermekotthonnak adományozták.
2006 adventjében egy 50 fős erdélyi és moldvai csapatot fogadtak egy hétre családoknál, ekkor a fiatalok a saját karácsonyi és újévi szokásaikat mutatták be az érdeklődőknek.
2007 óta minden nyáron megtartják a Szövetség az életért elnevezésű táborukat, melynek keretében a Kárpát-medencei magyar nehéz sorsú és gyermekotthonos fiatalokat látják vendégül egy hétre. 2007-ben az első tábort még a zetelaki víztározó partján szervezték, ahol pázmányos egyetemisták táboroztattak székely gyerekotthonos gyerekeket. 2008-ban Csobánkára tették át a tábor helyszínét, és folyamatosan kibővítették a gyerekek körét Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék és az anyaország felé, és a táboroztatók száma is lényegesen megnőtt. 2012-ben bővítették tevékenységi körüket egy fesztivállal, mely kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a gyerekeknek. Ezt a fesztivált 2013-ban is megszervezték. A színvonalas zsűri – Lackfi János, Harcsa Veronika, Malek Andrea és Baricz Gergő – építő kritikáival rengeteget emelt a gyerekeken. Az egységben nagy erő rejlik, ezért 2014-ben egy közös szereplésre hívták a rájuk bízottakat, és előadták az István, a király rockoperát a Petőfi Csarnokban 200 fiatal szereplésével. Az előadást 2015-ben a vajdasági Csantavéren is megismételték. Az évek során egyre tágították kapcsolatrendszerüket, így mára már várnak gyerekeket a Vajdaságból (Csantavér, Óbecse, Drea, Hajdújárás), Erdélyből (Csíkszereda, Csíksomlyó, Gyergyószentmiklós, Csíkszentsimon, Csíkszentkirály, Tusnádfürdő, Szentegyháza), a Gyimesekből (Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk), Moldvából (Bákó, Lujzikalagor, Csíkfalu, Rekecsin, Lészped, Magyarfalu), Kárpátaljáról (Rát, Szürte, Téglás, Csap, Beregszász) és az anyaországból (Berettyóújfalu és térsége, Pilis, Budapest, Szentendre, Solymár, Pilisvörösvár és környéke). Mára éves szinten 9 rendezvényük van, közel 1000 rászoruló gyermekkel és fiatallal vannak folyamatosan kapcsolatban. Az évek során kb. 2000 önkéntes segítette munkájukat.
A híres magyar rockoperát Csíkszeredában idén is mintegy 200 nehéz sorsú amatőr gyermek adja elő profi módon, akik Kárpátaljáról, Csángóföldről, Erdélyből, Vajdaságból és az anyaországból fogtak össze, hogy egységet alkotva megmutathassák az értékeiket. A bemutatóra augusztus 20-án este fél kilenc órakor kerül sor, a részletekre visszatérünk.
(Knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Húszéves a csapi református templom
A második világháború idején, amikor a németek elfoglalták Csapot, a helyi református templom tornyából tartották a frontot, amikor pedig visszavonultak, felrobbantották maguk után az isteni hajlékot. A hívek eleinte pajtákban, házaknál gyűltek össze imádkozni, később a római katolikus templomban kaptak helyet. A 90-es évek elején a gyülekezeti tagok szívében megszületett a templomépítés gondolata. 1992 őszén aztán lerakták az alapkövet, négy év múlva pedig, 1996 augusztusában felszentelték az új hajlékot. A húszéves jubileum alkalmából ünnepséget tartottak a templomban. Isten igéjét Balogh Attila, az Ungi Református Egyházmegye esperese hirdette. Balogh János, a gyülekezet lelkésze beszámolt a templomépítés történetéről. Az ünnepi istentiszteleten Bátori József, az egyházmegye főgondnoka, Tóth Béla, a csongori gyülekezet gondnoka, Stefán Zoltán Tiszaújfalu és Tiszaásvány lelkésze egy-egy igével köszöntötte az ünneplő csapiakat, Nagy István, Nagygejőc és Korláthelmec lelkipásztora pedig egy verset írt erre az alkalomra.
kiszo.hhrf.org