Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Cinfalva (AUT)
1 tétel
2013. november 12.
Szőcs Géza: Megelégszem azzal is, hogy költő
Hatvanéves Szőcs Géza. A költő neve az elmúlt években elsősorban politikai szerepvállalása kapcsán merült fel a közbeszédben. Volt kultúráért felelős államtitkár, jelenleg miniszterelnöki főtanácsadó és a 2015. évi milánói világkiállításért felelős kormánybiztos. A politika kihat a költészete megítélésére, de úgy véli: költőként 2010 előtt sem volt a kánon kedvence. Legújabb könyve képzeletbeli, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának. Marosvásárhelyi születésű, és sok műve szól Kolozsvárról, de Szőcs Géza számára a haza nem egy pontot jelent, hanem pontok sokaságát, amelyek között az ember sorsa megtörténik. Bár Liberté ’56 című művét Vidnyánszky Attila állította színpadra, Szőcs a Magyar Nemzetnek azt mondta: elképzelhetetlennek tartja, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója bármit is rendezzen a színházban az ő darabjai közül.
– Kolozsvárott, 60. születésnapi ünnepségén azt mondta legújabb könyvéről, a Ha polip szuszog Kolozsvárott című kötetről, hogy „szinte szamizdatban jelent meg”, a könyvesboltokban sem kapható. Nekünk sikerült megvenni Budapesten az egyik nagy könyvesboltlánc üzletében, bár ott a világirodalom polcára került. Hogy értette, amit akkor mondott? – Örömmel hallom, hogy a világirodalomhoz sorolták a könyvet. Az engem ért ottani sokk alapján mondhattam ezt Kolozsvárott, ezt a rossz tréfát a szamizdattal. A helybeli könyvesboltok kirakatai tele vannak jobbnál jobb magyar könyvekkel, és elszomorított, hogy ez a kötetem, amely legfőként Kolozsvárról szól, a kolozsváriakat oly kevéssé érdekli, hogy még csak meg sem próbálják megmutatni. Azóta nekem is sikerült megvásárolnom Budapesten, akkor éppen a költészet polcon volt. Nyilván nem tudnak vele mit kezdeni, és nem is állítom, hogy hagyományos megközelítéssel egykettőre meghatározható, hogy micsoda. Gyakori panasz, hogy nincs látható helyen. Tőlem is nagyon sokan kérdezték, hol lehet kapni. De hát a könyvbeszerzés, sőt a könyvolvasás hagyományos formái felett úgyis eljárt az idő. Ennek nem örülök, mert nem szeretek képernyőről olvasni, de mégiscsak ez lesz a jövő útja. A szép könyveket persze nagyon fogjuk sajnálni, eltűnésük a könyvkultúra leépülését jelenti. De valószínűleg ugyanezt érezte az az írástudó kaszt is, amely kevesek privilégiumaként kódexeket olvashatott. Amikor megjelent a könyvnyomtatás, talán úgy vélekedtek, hogy a könyv olyan, mint egy festmény, szobor vagy ékszer: manufakturális remekmű. És ezt a könyvnyomtatás tönkreteszi majd. Iparivá teszi az írott betűhöz való hozzáférést. Akármeddig élek, nem tud oly nagyot fejlődni a technika, hogy ne akarjak szép könyveket írni és olvasni. Ha tervezek valamit a hetvenedik vagy nyolcvanadik születésnapomra, az biztosan egy szép könyv lesz.
– A Sziveri Jánossal való beszélgetésekben kitalált Kolozsvár-történeteket nem Szőcs Géza jegyzi, hanem valaki más, aki Szőcs Géza történeteit meséli el, és akivel korábbi műveiben is találkozhattunk. Miért a Carbonaro álnév?
– A jegyzetekben meg is neveztem Darkó István barátomat, akivel közös történeteket írtunk, és a Szénégető Henrik álnevet használtuk. Ezek a kolozsvári Echinox diáklapban jelentek meg negyven évvel ezelőtt. A romantikus szabadságeszmény és a természetközeliség, amely a carbonarókhoz kötődik a képzeletemben, hatott rám akkor is, és nyilván ma is. De ma már az álnévnek nem az az elsődleges szerepe, hogy elrejtsen, hanem, hogy eltávolítsa a valóságos hús-vér szerzőt annak irodalmi mutációjától. Amióta van olvasás, sokan elkövetik azt a hibát, hogy a könyv szerzőjét azonosítják a szerző valóságos énjével. Márpedig nem azonosítható. Az én helyzetem különösen kényes. Annyi kígyót-békát kapott a Szőcs Géza nevű politikus-író, hogy a mocsokdobálók maguk is képtelenek elkülöníteni az írót a politikustól, akit maguk mázoltak feketére. De nem csak ezért választottam ezt a megoldást. Meghatározhatatlan műfajú a könyv, nem a szó klasszikus értelmében vett novellákról van szó. Elvont, képzeletbeli, parodisztikus, szürrealisztikus feldolgozása Kolozsvár és Erdély valóságának, annak a tapasztalatnak, amit Sziveri János nem ismert, de aminek a megismerésére rendkívüli módon vágyott. A könyv egészében, azt hiszem, pontosan visszaadja azt a sajátos kapcsolatot, amely kettőnk között volt. Ezzel emlékezem meg Sziveri Jánosról, akivel nagyon sokféle játékot megengedtünk magunknak. Úgy gondoltam, az eltelt negyedszázad indokolja, hogy az akkori Szőcs Gézát eltávolítsam a maitól.
– Hamar megosztott lett a közélet a rendszerváltás után, ekkor mégsem érezte szükségét annak, hogy álnéven írjon.
– Bizonyos konklúziók akkor már megszülettek bennem. Ezt jelzi A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban – Sz. G. utolsó verseskönyve című, 1992-es kötet. Világos volt, hogy az az attitűd, amellyel az ember 1990-ig – főleg Erdélyben – magyar költő lehetett, nem folytatható. A könyv üzenet volt, hogy ez Sz. G. utolsó verseskönyve, és most valami más következik. Lehet, hogy Carbonaro, lehet, hogy csak versek, de biztosan nem verseskötetek. Amit 1990 előtt egy verseskötet jelentett egy magyar költő életében, azt többet nem lehetett már megismételni.
– A költő szerepe változott?
– Minden megváltozott, a költő valóságos és elképzelt szerepe, a missziója és a missziós tudata, a költészeti, verselési technikák, eszmények, trendek. Máshogyan üzent akkor egy kötet. Ahogy a világ kezdett szétesni, úgy atomizálódott az egykor egységes mondatként felfogható verseskötet is. Szétesett, megtöredezett egyes versekre.
– Ön szerint ez a változás rossz?
– Ezt a szót nem használnám. Szokatlan annak, aki nem nőtt bele. A politikai viszonyokat, amelyekben felnőttem, nem kívánom vissza. De az ezekhez elválaszthatatlanul kötődő saját verseskönyveket igen. Ez nosztalgia. Akinek persze – mondjuk – a slam poetry az anyateje, annak mindez már teljesen érthetetlen és érdektelen. – Jól értjük, hogy ön szerint inkább a prózának és a drámának van túlélési esélye? – Az embereknek mindig szüksége lesz történetekre. A lírai tudat elsorvadása viszont nagy kockázat, mert ez a legősibb önkifejezési és önértelmezési formája az emberi léleknek. Évezredekig hozzátartozott az emberi közösségek tudatvilágához, mentális és pszichés önismeretéhez. Ma, amikor egyre bonyolultabbak az összefüggések, még kevésbé nélkülözhető ez a fajta tudás és világinterpretáció. Az az emberiség, amelyik el tudja képzelni, hogy költészet nélkül lehet élni, az önsorsrontás felé halad. Egy falanszterben nem az ellenőrzöttség, a megfélemlítettség és a kiszolgáltatottság a legborzasztóbb, hanem a léleknélküliség. – Ha így gondolja, akkor nem csoda, hogy nemzetközi költészeti díjat alapított, a Janus Pannonius-díjat. – Bozótharcosok vagyunk, akiknek az egyetlen imperativus, hogy a költészetet életben kell tartanunk, át kell mentenünk, valamiképpen Asimov Alapítványának megfelelően. Egy olyan költészeti nagydíj, amelyre a világ odafigyel, e célnak fontos eszköze lehet.
– Úgy tűnik, szívesen foglalkozik olyan elődökkel és pályatársakkal, akiket kevésbé becsülnek meg, mint érdemelnék. Ez a programja?
– Ez a karakteremhez tartozik. Úgy vélem: ami érték, azt meg kell mutatni. Az idén Janus Pannonius-díjjal kitüntetett perzsa költőnő, Szimin Behbaháni magyarul teljesen ismeretlen volt, hiába jelölték kétszer is Nobel-díjra, hiába idézték a legmagasabb méltóságok a strófáit, és hiába volt ismert világszerte mint polgárjogi aktivista. Angol fordításban ismerkedtem meg a műveivel, nagyon rossz fordítás: leegyszerűsít, elhagy sok mindent, de mégis megérintett. Cél volt az is, hogy magán a költőn segítsünk üldözött állapotában. Óriási siker volt az idei Janus Pannonius-díjátadás, a BBC-től lefelé rengetegen foglalkoztak vele. A magyar sajtó jelentős része viszont csak hallgatott, némán és nyilván ingerülten, és valószínűleg pokolba kívánta Szimin Behbahánit, amiért el merte fogadni a díjat ahelyett, hogy megalázta volna Magyarországot azzal, hogy visszautasítja. Ugyanez a sajtó kárörömmel konstatálta, hogy tavalyi díjazottunk, Lawrence Ferlinghetti, miután előbb elfogadta, végül is nem vette át a díjat.
– A Terror Háza Múzeumban rendezett Szolzsenyicin-kiállítás kísérőprogramjára önt is meghívták, hogy felolvassa az esszéjét. A meghívóban az állt, hogy „Szőcs Géza, erdélyi magyar költő”. Ugyanebben a sorban a szintén meghívott Spiró Györgynek a Kossuth-díját tüntették fel. Ilyen sokat jelent az erdélyi magyar költő cím?
– Persze, lehet az erdélyi magyar költő presztízskategória vagy elismerés, felérhet adott esetben akár egy Kossuth-díjjal is. De vannak erről más élményeim is. Irodalmi értéktulajdonítás szempontjából az erdélyiség ma biztosan semmit nem jelent. Egy időben fontos volt, Bukarestben és Párizsban is volt üzenetértéke annak, hogy Erdélyben vannak magyarok, erdélyi magyar költők is. Aztán az önmeghatározásom mind inkább eltolódott afelé, hogy megelégedtem a magyar költő meghatározással. Ma már azzal is megelégszem, hogy költő.
– Az életműve Erdély-, többnyire Kolozsvár-központú. A száműzetésből is hazavágyott, most mégis régóta nem él már otthon. Az ön számára ez normális állapot, vagy törést jelent nem Kolozsvárott élni? – Számomra a haza egységes kontinuum, Soprontól, sőt Őriszigettől és Cinfalvától Brassóig, Kézdivásárhelyig tart. Az, hogy ezen a hazán belül valaki hova költözik, szuverén döntés. Nem véletlen, hogy a régi kolozsvári családoknak volt házuk Kolozsvárott és Budapesten is. A haza nem egy pontot jelent, amely „a” haza földje, hanem pontok sokaságát, amelyek között meghatározódik és megtörténik az ember sorsa.
– Húsz év telt el, amióta megalapította az Előretolt Helyőrséget, a kilencvenes évek fiatal erdélyi költőgenerációjának fórumát. Milyen utat járt be ön szerint ez a műhely, és most hol tart? – Akkor ez azért volt fontos, mert kibontakozási lehetőséget jelentett nem kevés ifjú tehetségnek. Sajnos őnekik is meg kellett élniük az irodalom és főleg a líra leértékelődését. Ők más generáció, mint azok, akik 1980 vagy 1990 előtt adhatták ki a versesköteteiket. Akkor, a kilencvenes években pontosan érzékelték, hogy abban a világban nekik hol a helyük. Mára ezt a biztonságérzetet elvesztették. Megöregedtek, lehetne mondani. De nagyon örülök, hogy akkor ez az egész elindult. Előképei voltak már a hetvenes években: az Echinox, ahol fiatal és tehetséges emberek próbáltak publikálni, és az Igazság című kolozsvári hetilap Fellegvár című rovata, amely ugyanerről szólt, és én szerkesztettem. Már huszonévesen szívesen támogattam azokat, akikben tehetséget láttam. Számomra az irodalmi kapcsolatok soha nem a rivalizálásról szóltak. Vagy barátságról, vagy elutasításról, de semmiképpen nem a rivalizálásról.
– A 60. születésnapjára készült kötetben Karinthy Márton teszi fel a kérdést, hogy miért nem játszanak Szőcs Géza-darabokat a színházak. A Liberté ’56 című művét 2006-ban Vidnyánszky Attila vitte színre, aki most a Nemzeti Színház élére került. Lesz Szőcs-darab a Nemzetiben?
– Vidnyánszky Attilának mindig nagyon következetes támogatója voltam, akkor is, amikor nemcsak ellenoldalról támadták, hanem házon belül is. Már csak ezek miatt az előzmények miatt is elképzelhetetlen, hogy Vidnyánszky bármit is rendezzen a Nemzeti Színházban az én darabjaim közül. Ha a helsinki vagy a Kuala Lumpur-i színház felkéri, és ő igent mond, az más dolog. De a Nemzeti Színházban nem, ezt nem tartanám helyesnek.
– A politikai támadások árnyéka nem túl igazságos módon visszavetül a költői életművére, annak megítélésére is. Ez bántja?
– A költő érzékeny ember. Attól költő, hogy túlérzékeny.
– Feltehetőleg számított erre, amikor politikai szerepet vállalt.
– Ha úgy vesszük, 2010 előtt sem voltam a kánon kedvence. Az a szekértábor, amelynek tagjai az elmúlt huszonöt évben megmondóemberek voltak a kultúrában, jól körülírható orientálódást és gazsulálást vár el azoktól az íróktól, akiket sztárolni akar. Ez a fajta futtatás, helyzetbe hozás, feltupírozás ízlésem ellen való. Megelégszem azzal, hogy nem tudtak megsemmisíteni, kiradírozni, elpusztítani. Persze talán azért, mert nem tartottak elég fontosnak.
– Az alkotói életére milyen hatással volt a politikai szereplés? – Nem szabad elszakadni a valóságtól. Sok művész hajlana rá, hogy egy kellemes dolgozószobában írja a műveit. De ahhoz, hogy a valóságot izgalmas művekben tudja feldolgozni a művész, állandó kapcsolatban kell lennie a tényekkel, kihívásokkal, amelyeket az élet hoz. Látnia kell, hogy viselkedik az ember elesettként, és hogyan egy kivételezett kaszt tagjaként. A politikusi pozícióból ilyen értelemben sokkal gazdagabb életanyaghoz jutottam, mint ami egyébként lehetséges lett volna számomra. Ha lesz időm mindezt beépíteni különböző műfajú szintézisekbe, akkor hálás lehetek a sorsnak, hogy politikusként is rálátást nyerhettem az életre.
– A politikus ezek szerint ott volt a költészetben. A költő ott volt-e a politikában? És ha igen, hogy boldogult? – Olykor korlátozták, máskor inspirálták egymást. Az nem igaz, hogy szétválasztható a kettő. Már csak azért sem, mert a politikus sokszor olyan kihívásokkal szembesül, amelyek a költőnek is kihívást jelentenek. És erre nem lehet kétféle választ adni.
– A magyar költők körében mindig nagy hagyománya volt a közéleti tevékenységnek. – Itt van rögtön szegény Janus Pannonius, aki rosszul politizált, ott is hagyta a fogát. Mindig volt ennek kockázata. Sok a kísértés és a kihívás is, ezekre én általában igent mondtam. Olyan generációhoz tartozom, amely évtizedekig a legstatikusabb, legeseménytelenebb, legsivárabb életkörülmények között élte az életét. Amikor kinyílt a világ, az összes lehetőséget úgy értelmezte, mint kihívást, feladatot. Amire egy normális helyzetben lévő költő, politikus vagy egészen egyszerűen egy polgár azt mondja, hogy nem lehet, vagy túl sok, arra az én generációm azt mondja: dehogynem, próbáljuk meg.
– Közelmúltbeli sajtóértesülések szerint önt nevezhetik ki az Országos Széchényi Könyvtár kormánybiztosának. Akkor úgy nyilatkozott, hogy elvállalná a feladatot. Ön szerint mikor születhet döntés az ügyben? Kinevezése esetén milyen elképzelésekkel, tervekkel kezdene hozzá a kormánybiztosi működéshez? – E kérdés már túlmutat valamelyest eredeti szándékunkon, hogy e beszélgetés alanya elsősorban a költő, író, irodalomról gondolkodó szerző lesz. De igaz: hogyne tartozna bele egy író érdeklődési körébe a könyvtár, egyáltalán: a könyv, a könyvkultúra jövője? Különösen a mai válságos időkben, amikor állítólag éppen végét járja a Gutenberg-galaxis. Úgy fogalmazhatnék: a könyvek iránti érdeklődésemből és szeretetemből évek alatt kifejlődött a felelősségérzet is. Egyre többet kezdtem foglalkozni a késégbeejtő állapotba jutott Széchényi-könyvtárral is, megoldásokat, mintákat keresve a problémáira, egyre többet konzultálva hazai és külföldön élő szakemberekkel és intézményvezetőkkel. Ennek a kapcsolati és szakismereti tőkének a gyarapodását érzékelte a kormányzat is, ezért kaptam a felkérést a kormánybiztosi tisztség elvállalására. Ami nagy megtiszteltetés, és igent is mondtam, de pár hónap türelmi időt kértem, különös tekintettel a közelgő választásokra meg arra, hogy éppen mostanában kerülnek magasabb energianívóra a milánói világkiállítás előkészületei. Vagyis két kormánybiztosság terheit és felelősségét kellene vállalnom. Azt kértem, egyelőre egy saját szellemi műhelyre támaszkodva segíthessem a könyvtár megbízott főigazgatójának munkáját, s ennek eredményeit mérlegre téve szülessen meg majd a végleges döntés. És ez így is lesz.
rKissNelli, Tölgyesi Gábor
Magyar Nemzet