Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. június 15.
Nagy-Dobrudzsa álmodói
Van, akinek nem kell Erdély, van akinek Románia nem kell. Szilágyi Aladár írása.
Nem lehet tudni, kicsoda, milyen célból, miért éppen napjainkban, előkotort a facebook-világ mocsarából egy három esztendeje nagy visszhangot, ribilliót, majd látványos iszapbirkózást provokáló blogböffentést, bizonyos Liviu Andrei megfogalmazásában. A caracali (tehát oltyán…) szerző már nyílt levélnek szánt irománya címében: Nu mai vreau Transilvania asta jegoasă la mine-n ţară! üzeni: ennek a koszos Erdélynek nincs semmi keresnivalója az ő országában, mi több, referendumot javasol avégett, hogy ezt az ő hazájához nem illő régiót szakítsák el Romániától. Miután lefordíthatatlan szitoközönt áraszt Transzszilvánia minden ördögfattyára a cigányoktól a bozgorokig, kijelenti, hogy ott nem érzi jól magát, mert… Erdély nem Románia, kedves közvetlenséggel bejelenti, hogy veri a f…szát Erdélybe, és annak magyar történelmébe. És így tovább…
Persze annak idején mind román, mind magyar részről ez a példa nélküli böffentés hatalmas fölháborodás-lavinát indított el. De volt egy nem érdektelen mellékhatása is: román fórumozók tucatjai az ország minden sarkából – nem csak Erdélyből, hanem Bukovinából, a Bánságból és főleg Dobrudzsából – azzal vágtak vissza, hogy ők viszont Liviu Andrei Romániájához nem akarnak tartozni, autonómiát, akár Bukaresttől való teljes függetlenséget óhajtanának! Persze, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a közhangulatot illetően, de tény, hogy a Duna és a Fekete-tenger közötti tartományban a mai napig eleven izzik a függetlenedés parazsa…
Amidőn elkezdődött az EU-régiók kialakítása körüli huzavona, Konstanca két akkori, azóta bokros érdemei miatt sittre vágott erős embere: Radu Mazăre polgármester és Nicuşor Constantinescu, a megyei tanács elnöke, erősen ütötte a vasat, hogy Dobrudzsa két megyéje, Konstanca és Tulcea külön entitásként, „autonóm” eurórégiót alkothasson. Adott pillanatban azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, akár megalakítják a Dobrudzsaiak Pártját, még egy eredménytelen (és törvénytelen) referendumot is kiírtak a szent ügy érdekében. A két uraságot persze, nem valamiféle történelmi fogantatású regionális identitástudat, hanem a saját pecsenyéjük minél zavartalanabb sütögethetése vezérelte. Végül nem jött össze a Mazăre (Borsó) Köztársasága-ként aposztrofált képződmény, négy környező megyével együtt gyúrták egybe az úgynevezett Második, Dél-keleti Fejlesztési Régiót. Viszont a médiában, főleg az internet világában, a mai napig eleven téma Dobrudzsa viszonylagos vagy teljes függetlenedésének a kérdése. Olyannyira, hogy az elszakadás híveinek külön honlapjuk van, s egy merész fiatalember, bizonyos Cosmin Dumitru pedig történelmi, földrajzi, gazdasági, etnikai és politikai érvek fölsorakoztatásával komolyan eljátszott a gondolattal, kereste a választ arra a kérdésre, hogy mi történne, ha Dobrudzsa függetlenné válhatna Románia többi részétől?
Az viszont talán a legpikánsabb fejleménye a dolognak, hogy Ioan Coja professzor, a Vatra Românească egyik hajdani, hírhedett alapítója, maga is Konstanca szülötte, 2014. februárjában Autonómiát akarunk Nagy-Dobrudzsa számára! címmel cikkezett, melyből kiderül, hogy ő már egyetemista korában kérte Dobrudzsa függetlenné válását és leszakadását Romániától. Az is, hogy „Nagy-Dobrudzsát” a Bulgáriához tartozó déli részek, az úgynevezett Quadrilater megkaparintásával hozná létre, s az elárvult, konstancátlanított Romániát Besszarábiával kárpótolná, hiszen annak is van kijárata a tengerre!
Végül hadd fordítsuk komolyra a szót. Lucian Boia történész, 2015-ben napvilágot látott, Hogyan románosították Romániát? című könyvében emlékeztet arra, hogy 1878-ban, abban a pillanatban, amikor a román királyság megkapta Dobrudzsát, az a terület „Európa legfantasztikusabb etnikai-vallási mozaikját képezte”. Annyira, hogy akár Dobrotics, a román/bolgár/török/kún, avagy ki tudja, milyen gyökerű despota idejében, félezer évvel korábban, ismét független államocskává alakulhatott volna. A bolgárok, törökök, tatárok, stb. szétszórása, áttelepítése, a havasalföldi, moldvai, erdélyi románok tömeges betelepítése után, az „anyaország kebelére visszakerült” országrészben csupán a kebelreölelést követően majd négy évtizeddel, 1912-ben mert a román kormány választásokat tartani… erport.ro
Van, akinek nem kell Erdély, van akinek Románia nem kell. Szilágyi Aladár írása.
Nem lehet tudni, kicsoda, milyen célból, miért éppen napjainkban, előkotort a facebook-világ mocsarából egy három esztendeje nagy visszhangot, ribilliót, majd látványos iszapbirkózást provokáló blogböffentést, bizonyos Liviu Andrei megfogalmazásában. A caracali (tehát oltyán…) szerző már nyílt levélnek szánt irománya címében: Nu mai vreau Transilvania asta jegoasă la mine-n ţară! üzeni: ennek a koszos Erdélynek nincs semmi keresnivalója az ő országában, mi több, referendumot javasol avégett, hogy ezt az ő hazájához nem illő régiót szakítsák el Romániától. Miután lefordíthatatlan szitoközönt áraszt Transzszilvánia minden ördögfattyára a cigányoktól a bozgorokig, kijelenti, hogy ott nem érzi jól magát, mert… Erdély nem Románia, kedves közvetlenséggel bejelenti, hogy veri a f…szát Erdélybe, és annak magyar történelmébe. És így tovább…
Persze annak idején mind román, mind magyar részről ez a példa nélküli böffentés hatalmas fölháborodás-lavinát indított el. De volt egy nem érdektelen mellékhatása is: román fórumozók tucatjai az ország minden sarkából – nem csak Erdélyből, hanem Bukovinából, a Bánságból és főleg Dobrudzsából – azzal vágtak vissza, hogy ők viszont Liviu Andrei Romániájához nem akarnak tartozni, autonómiát, akár Bukaresttől való teljes függetlenséget óhajtanának! Persze, ennyiből nem lehet messze menő következtetéseket levonni a közhangulatot illetően, de tény, hogy a Duna és a Fekete-tenger közötti tartományban a mai napig eleven izzik a függetlenedés parazsa…
Amidőn elkezdődött az EU-régiók kialakítása körüli huzavona, Konstanca két akkori, azóta bokros érdemei miatt sittre vágott erős embere: Radu Mazăre polgármester és Nicuşor Constantinescu, a megyei tanács elnöke, erősen ütötte a vasat, hogy Dobrudzsa két megyéje, Konstanca és Tulcea külön entitásként, „autonóm” eurórégiót alkothasson. Adott pillanatban azzal fenyegetőztek, hogy ha kell, akár megalakítják a Dobrudzsaiak Pártját, még egy eredménytelen (és törvénytelen) referendumot is kiírtak a szent ügy érdekében. A két uraságot persze, nem valamiféle történelmi fogantatású regionális identitástudat, hanem a saját pecsenyéjük minél zavartalanabb sütögethetése vezérelte. Végül nem jött össze a Mazăre (Borsó) Köztársasága-ként aposztrofált képződmény, négy környező megyével együtt gyúrták egybe az úgynevezett Második, Dél-keleti Fejlesztési Régiót. Viszont a médiában, főleg az internet világában, a mai napig eleven téma Dobrudzsa viszonylagos vagy teljes függetlenedésének a kérdése. Olyannyira, hogy az elszakadás híveinek külön honlapjuk van, s egy merész fiatalember, bizonyos Cosmin Dumitru pedig történelmi, földrajzi, gazdasági, etnikai és politikai érvek fölsorakoztatásával komolyan eljátszott a gondolattal, kereste a választ arra a kérdésre, hogy mi történne, ha Dobrudzsa függetlenné válhatna Románia többi részétől?
Az viszont talán a legpikánsabb fejleménye a dolognak, hogy Ioan Coja professzor, a Vatra Românească egyik hajdani, hírhedett alapítója, maga is Konstanca szülötte, 2014. februárjában Autonómiát akarunk Nagy-Dobrudzsa számára! címmel cikkezett, melyből kiderül, hogy ő már egyetemista korában kérte Dobrudzsa függetlenné válását és leszakadását Romániától. Az is, hogy „Nagy-Dobrudzsát” a Bulgáriához tartozó déli részek, az úgynevezett Quadrilater megkaparintásával hozná létre, s az elárvult, konstancátlanított Romániát Besszarábiával kárpótolná, hiszen annak is van kijárata a tengerre!
Végül hadd fordítsuk komolyra a szót. Lucian Boia történész, 2015-ben napvilágot látott, Hogyan románosították Romániát? című könyvében emlékeztet arra, hogy 1878-ban, abban a pillanatban, amikor a román királyság megkapta Dobrudzsát, az a terület „Európa legfantasztikusabb etnikai-vallási mozaikját képezte”. Annyira, hogy akár Dobrotics, a román/bolgár/török/kún, avagy ki tudja, milyen gyökerű despota idejében, félezer évvel korábban, ismét független államocskává alakulhatott volna. A bolgárok, törökök, tatárok, stb. szétszórása, áttelepítése, a havasalföldi, moldvai, erdélyi románok tömeges betelepítése után, az „anyaország kebelére visszakerült” országrészben csupán a kebelreölelést követően majd négy évtizeddel, 1912-ben mert a román kormány választásokat tartani… erport.ro
2017. július 20.
A román államhatalom székelyföldi testőre
A legutóbbi romániai elnökválasztás kapcsán Németországba szakadt félig szász és félig magyar unokatestvéremmel folytatott elektronikus levelezésem néhány részlete jutott eszembe, amikor a fiatalember örömmámorral felérő üdvrivalgással nyugtázta földije román elnökké történő felkenetését. Az erdélyi közélet iránt érdeklődő barcasági rokonom akkor még azt jósolta, hogy ha területi autonómia nem is, de hamarosan kulturális önrendelkezés dukál nekünk, itthon maradt erdélyi magyaroknak. Azóta, persze, sokat változott a teljesen románná átvedlett szász elnökkel kapcsolatos véleménye, de az államfő keddi, székelyföldi látogatása nála is kiverte a biztosítékot. Ő ugyanis azon szászok közé tartozik, aki ismeri a magyar és szász történelmet, és II. András magyar király szászoknak nyújtott széles körű önrendelkezését. Úgy tűnik, mindezzel Johannis köszönő viszonyban sincs, és fújja ugyanazt a régi nótát, ami rég megkopott a román politikusok örökzöld kottájában is. És ami az erdélyi magyarság számára semmi újdonságot nem tartogat. Talán nem véletlen, hogy a román államfő székelyföldi látogatását éppen Tusványos idejére időzítették. Tett már ilyen gesztust Traian Băsescu is, de ő legalább elmerészkedett a táborba, ahol elmondta ugyanazt, amit most utódja, azaz nem kell az autonómia. Vagy ha lesz, az ugyanolyan legyen, mint Caracalban. Johannis már nem jött el a táborba. A román államhatalom legfontosabb jelképeként az észt osztó román államelnök semmi újat nem mondott Székelyföldön. Csak azt, amit Trianon óta mindannyian tudunk: nekünk, erdélyi magyaroknak közösségi jogaink, autonómiánk nem lehet, merthogy az akadályozná fejlődésünket. Hát ezért fontosak az olyan közösségi terek, közéleti táborok, mint Tusványos. Ezt a fajta abszurd, mindenféle logikát mellőző nagyromán propagandát próbálja ellensúlyozni érvekkel, tényekkel, vitákkal. Igyekszik legalább a magyar fejekben rendbe tenni a dolgokat, hogyha érdemi tárgyalásra kerülne sor, mi legyünk tisztában jogainkkal és saját igazunkkal. A helyzet mai állása szerint úgy tűnik, nem sok esélyünk van a területi önrendelkezés kiharcolására, amit Johannis elnök és román politikustársai a világ legelfogadhatatlanabb kérésének tartanak. De ez a helyzet mai állása. Mert mehet Johannis elnök akár minden héten NATO-hadgyakorlatra, és akár évi rendszerességgel gazsulázhat Washingtonban, Románia hazugságra épített múltját, jelenét és jövőjét nem tudja megváltani. A hazugságra épített társadalom olyan, mint a kártyavár. Egyszer valaki csak kihúz alulról egy lapot, és minden összeomlik.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A legutóbbi romániai elnökválasztás kapcsán Németországba szakadt félig szász és félig magyar unokatestvéremmel folytatott elektronikus levelezésem néhány részlete jutott eszembe, amikor a fiatalember örömmámorral felérő üdvrivalgással nyugtázta földije román elnökké történő felkenetését. Az erdélyi közélet iránt érdeklődő barcasági rokonom akkor még azt jósolta, hogy ha területi autonómia nem is, de hamarosan kulturális önrendelkezés dukál nekünk, itthon maradt erdélyi magyaroknak. Azóta, persze, sokat változott a teljesen románná átvedlett szász elnökkel kapcsolatos véleménye, de az államfő keddi, székelyföldi látogatása nála is kiverte a biztosítékot. Ő ugyanis azon szászok közé tartozik, aki ismeri a magyar és szász történelmet, és II. András magyar király szászoknak nyújtott széles körű önrendelkezését. Úgy tűnik, mindezzel Johannis köszönő viszonyban sincs, és fújja ugyanazt a régi nótát, ami rég megkopott a román politikusok örökzöld kottájában is. És ami az erdélyi magyarság számára semmi újdonságot nem tartogat. Talán nem véletlen, hogy a román államfő székelyföldi látogatását éppen Tusványos idejére időzítették. Tett már ilyen gesztust Traian Băsescu is, de ő legalább elmerészkedett a táborba, ahol elmondta ugyanazt, amit most utódja, azaz nem kell az autonómia. Vagy ha lesz, az ugyanolyan legyen, mint Caracalban. Johannis már nem jött el a táborba. A román államhatalom legfontosabb jelképeként az észt osztó román államelnök semmi újat nem mondott Székelyföldön. Csak azt, amit Trianon óta mindannyian tudunk: nekünk, erdélyi magyaroknak közösségi jogaink, autonómiánk nem lehet, merthogy az akadályozná fejlődésünket. Hát ezért fontosak az olyan közösségi terek, közéleti táborok, mint Tusványos. Ezt a fajta abszurd, mindenféle logikát mellőző nagyromán propagandát próbálja ellensúlyozni érvekkel, tényekkel, vitákkal. Igyekszik legalább a magyar fejekben rendbe tenni a dolgokat, hogyha érdemi tárgyalásra kerülne sor, mi legyünk tisztában jogainkkal és saját igazunkkal. A helyzet mai állása szerint úgy tűnik, nem sok esélyünk van a területi önrendelkezés kiharcolására, amit Johannis elnök és román politikustársai a világ legelfogadhatatlanabb kérésének tartanak. De ez a helyzet mai állása. Mert mehet Johannis elnök akár minden héten NATO-hadgyakorlatra, és akár évi rendszerességgel gazsulázhat Washingtonban, Románia hazugságra épített múltját, jelenét és jövőjét nem tudja megváltani. A hazugságra épített társadalom olyan, mint a kártyavár. Egyszer valaki csak kihúz alulról egy lapot, és minden összeomlik.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. szeptember 8.
Ma is hatnak a kommunista bűnök
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro
Mellőzve érzik magukat: több mint 200 volt politikai fogoly is jelen volt Félixfürdőn, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. kongresszusán, és a legtöbben panaszkodnak. Ugyanakkor elnökük szerint „nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Kétezernél is kevesebb személy él ma már azok közül, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kommunista diktatúra romániai változatának kegyetlenségét a börtönökben, politikai foglyokként. Lassan kihal a ma még valamelyest élő emlékezet, és a meghurcoltakkal együtt beláthatatlan távolságba került a valós és teljes igazságtétel – ami a rendszerváltás után is elmaradt, és a mai napig késik. Romániában is, akárcsak a többi volt kommunista országban. A meghurcoltak azonban még próbálnak összetartani: szövetségük Félixfürdőn, az egyik szállodában tartotta országos tanácskozását, és a helyszínen újabb infókat is megosztottak velünk arról, hol tart (illetve hol stagnál) a romániai elszámolás, a szembenézés a közelmúltbeli vészkorszakkal.
Módosítást akarnak
Tegnap zárult tehát a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének (AFDPR) XXIV. Kongresszusa, és a háromnapos tanácskozáson arról is határoztak, hogy több törvénymódosítást kezdeményeznek. Az AFDPR-nek 34 megyében van helyi szervezete, ezeknek a képviselői vettek részt a legfőbb döntéshozó és konzultációs fórumukon, mintegy 200 küldött volt itt, Félixen. Köztük például a néhai Corneliu Coposu rokonai, valamint egy olyan nő, akit 15 évesen ítéltek 20 éves börtönbüntetésre, ellenállási tevékenysége miatt. Octav Bjoza, a szervezet elnöke elmondta: az országban 37.737 olyan személy van még, aki a kommunizmusban elszenvedett meghurcoltatásokért jogosult életjáradékra, közülök 995 Bihar megyében. Gond azonban, hogy a közvetlen hozzátartozóik (többnyire a gyermekeik) sokszor nehezen juthatnak be a kedvezményezetti körbe. Ezért a tömörülés arról döntött: kezdeményezik, hogy a parlament módosítsa a vonatkozó, 1990/118-as számú jogszabályt, tételesen bevéve annak hatálya alá a meghurcoltak gyermekeit is. Továbbá változtattatnának a jogállásukkal kapcsolatos 2015/217-es számú törvényen is, mert az szerintük túlságosan interpretálható jelenleg.
Octav Bjoza egyébként kongresszusi záróbeszédében azt mondta, a kommunista bűnök sok vonatkozásban még ma is kísértenek az országban. Ugyanakkor többször panaszkodott a központi sajtóra, amely szerinte „Teljesen semmibe vesz minket, nem törődik velünk, nem, hogy ők nem keresnek, de ha mi megyünk, akkor is agyonhallgatnak. Amikor személyesen mentem be például az Adevărulhoz, akkor sem változott semmi”. További gondja a szervezetnek például, hogy ugyan a kommunista visszaélések egyes konkrétumairól szóló dokumentumaik archívumszerűen rendezve vannak, ám mégsem tudják archívumszerűen működtetni az egészet, mert az előírt tárolási körülményeket (nedvességszint, hőfok, stb.) már nem tudják biztosítani. Ezért olyan megoldást keresnek (egyelőre hiába), amely révén biztosan megmenekülnének a dokumentumok. Az elnök hozzátette: az AFDPR támogatja ugyanakkor az bukaresti ortodox gigakatedrális, a románok által is sokat bírált Nemzet Megváltása Katedrális építését, sőt, azt szeretné, hogy az épületben emlékhelyet kapjanak a kommunista diktatúra áldozatai. Belső szervezési ügyeikre térve Octav Bjoza ironikusan jegyezte meg, hogy náluk nem nagyon szokott tisztújítás lenni, mert az előrehaladott életkorok miatt „itt nem átadják a tisztségeket, hanem kihalnak belőlük”.
Bihar, a hóhér
Kivétel viszont az AFDPR Bihar megyei szervezete, amelynek élén viszonylag fiatal vezető van: Lucian Silaghi, aki a nagyváradi színház igazgatója is volt, jelenleg a műemlékvédelmi hivatalt vezeti. Ő a kongresszuson azt emelte ki: Váradon legalább igyekeznek méltó emléket állítani az áldozatoknak. Ennek egyik jeleként azt ajánlotta mindenki figyelmébe, hogy a váradi várban idén április óta külön múzeuma van a témakörnek. Váradon is volt ugyanis olyan tranzitláger, ahol a hatalomba berendezkedő kommunisták az elhurcolandó németeket, románokat, magyarokat gyűjtötték össze. Ez a vár mai E szárnyában működött. 2011-ben például a G épület falába rejtett feljegyzést is találtak az egyik elhurcolttól: a sárguló lapra rótt pár sorban bizonyos Andreas Dittrich emlékez(tet)ett arra, hogy itt dolgozott. „Ma 1947 augusztus 21. van, és 1947 március 20-a óta vagyok itt a lágerben. Német vagyok, és így állnak a dolgok itt ma. Andreas Dittrich, 42 éves” – áll a lapon. Az összegyűjtöttek többségét aztán jellemzően Târgu Jiuba, vagy Temesvárra vitték, kényszermunkatáborba, a német nemzetiségűek többségét viszont a Szovjetúnióba deportálták. Nagyváradon más épületekben is működtek fogdák, kínzókamrák, vallatószobák: a Securitate ingatlanában, illetve a börtönben is.
Bihar megye egyébként a román gulágok feltöltésében is az élen járók között volt a második világháború után, amikor a kommunisták megszerezték a hatalmat. Ekkor a náci kollaboránsok ellen való harcot ürügyként használva tízezrekkel igyekeztek leszámolni: lehetőleg mindenkivel, aki ellenállt volna az újabb önkényes hatalom kiépülésének, aki aktuális, vagy akár potenciális ellenséget jelentett a kommunistáknak, vagy akár csak úgymond túlságosan független volt. Megyénkből a lakosság 1,4%-át hurcolták el, ami az első tízben biztosított helyet Biharnak. A legfiatalabb áldozat 15 éves volt.
Táborok
Fürtös Róbert kutatása szerint már a háború vége után, azaz 1945 végéig, a legfontosabb táborok Zsilvásárhely, Slobozia, Ciurel (Bukarest közelében), Turnu Măgurele, Caracal, Felsőtömös (Timişul de Sus) voltak. Voltak megyék, ahol öt vagy három tábor is létezett: Arad megyében Borossebes (Sebiş), Pankota (Pâncota), Doroszlófalva (Drăuţi), Nagyhalmágy (Hălmagiu) és Arad, Brassó megyében Földvár (Feldioara), Barcaszentpéter (Sânpetru) és Brassó, Bihar megyében pedig Köröstárkány (Tărcaia), Belényes (Beiuş) és Nagyvárad. Gyakorlatilag minden megyében működött hosszabb-rövidebb időszakban internáló tábor, vagy legalább a csendőrség/rendőrség által felügyelt fogva tartási központ. A fogdák, börtönök és munkatelepek 1958-ban már adminisztratíve is két nagy csoportra tagolódtak: a „forradalmárok” fogva tartására szánt létesítmények (Nagyenyed, Szamosújvár, Fogaras, Galac, Zsiláva, Csíkszereda, Piteşti és Râmnicu Sărat) és a köztörvényes elítélteknek szánt helyek. Az 54 börtön, 37 munkatábor, 8 kiskorúak és 2 gyerekek befogadására szánt létesítmények mellett, a Börtönök Főigazgatóságának számos „termelő” jellegű egység volt alárendelve. És ne legyenek illúzióink: Sztálin halála után ugyan átmenetileg enyhültek a fogva tartás körülményei (katasztrofálisról nagyon rosszra), ám az 1960-as években ismét romlottak. És a kommunista rezsim a bukásáig, azaz 1989-ig folyamatosan figyelte, zaklatta, üldözte, büntette azokat, akik nem a szekerét tolták…
Brosúra az elnyomásról
A kongresszuson mutatta be és osztotta ki a jelenlévők között dr. Cristina Puşcaş kutató azt a kiadványt, amely az Ellenállás és elnyomás Bihar megyében címet viseli. A brosúra jellegű kiadvány külön-külön román, magyar és angol nyelven is megjelent, összesen azonban csak 500 példányban. Nyolcezer lejes uniós támogatásból adták ki, és adatokat tartalmaz a kommunista elnyomás Bihar megyei vonzatairól. Fő célja ugyanakkor a váradi várban idén megnyitott múzeum és emlékhely népszerűsítése. Ez a lapunkban már bemutatott létesítmény a vár K épületében van.
Szeghalmi Örs / erdon.ro