Jún. 20-án estig hírzárlat volt az alapszerződéssel kapcsolatos szakértői tárgyaláson. A tárgyaláson nem sikerült előre lépni. Az Adevarul jún. 20-i száma szerint Magyarország továbbra is a lehetetlent kéri: etnikai autonómiát és kollektív jogokat. A lap szerint előrelépésre a jún. 27-i cannes-i európai csúcsértekezleten kerül sor, ahol valószínű egy Horn-Iliescu találkozó. /Magyar Hírlap, jún. 21./ A szakértői megbeszélések nem igazolták a bizakodó előrejelzéseket, közölte dr. Szénási György külügyi főosztályvezető, a magyar szakértői csoport vezetője. A magyar fél kifejtette, melyek azok a sarokkövek. határpontok, amelyeken nem léphet túl. Ezeket a határpontokat a magyar-szlovák alapszerződés is érzékelteti. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22./

Románia a cannes-i csúcs alkalmával beterjeszti tagfelvételi kérelmét az Európai Unióhoz, jelentette be Gavril Iosif Chiuzbaian igazságügyminiszter jún. 20-án Luxemburgban, az EU és a társult kelet-európai országok igazságügy- és belügyminisztereinek együttes ülésén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 22./

A Romániai Magyar Keresztény Egyházak Elöljáróinak Állandó Értekezlete rendkívüli tanácskozásra gyűlt össze Kolozsváron jún. 23-án. Tiltakozással fordultak Iliescu elnökhöz, az ET vezetőségéhez, az Európai Unió cannes-i csúcstalálkozóján résztvevő politikusokhoz a tanügyi törvénytervezet ellen, egyben a tervezet elfogadásának elnapolását kérték. A tiltakozó levélben kifejtették, hogy a törvénytervezet sérti az egyházak jogait és sújtja a híveket. A tervezet a magánoktatásba utalja a felekezeti oktatást. Amennyiben nem kapnak orvoslást az egyházi javak visszaszármaztatásával kapcsolatban, testületileg Strasbourgba fognak utazni. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 26., Magyar Hírlap, jún. 27./

Jún. 27-én Cannes-ban tartották meg az Európai Unió csúcsértekezletét, amelyre meghívták a társult országok vezetőit is. A csúcsértekezleten találkozott egymással Horn Gyula miniszterelnök és Ion Iliescu elnök. A találkozó után Iliescu kijelentette, hogy a magyar-román kapcsolatok a lehető legjobbak, hozzátette, hogy július elején külügyminiszteri tárgyalások révén igyekeznek véglegesíteni az alapszerződést. Hamis a konfliktusokat sugalló kép a két ország viszonyáról. Horn Gyula hangsúlyozta, hogy a román oktatási törvénytervezet ellentétes az Európa Tanácsban vállalt román kötelezettségekkel. Iliescu azt válaszolta, hogy még finomítanak a tervezeten, egyúttal elnézést kért a Dimineata című lapban megjelent, becsmérlő hangú cikkért. /Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, jún. 28./

Iliescu elnök nem kért bocsánatot Cannes-ban Horn Gyula miniszterelnöktől a Dimineata napilapban egy kormánypárti szenátornak a magyar kormányfőt támadó cikkéért, jelentette ki Paul Dobrescu, Iliescu tanácsosa, aki maga is jelen volt a megbeszélésen, tévesnek mondva a budapesti híreket. A támadó cikket Horn Gyula hozta szóba. Iliescu válaszul leszögezte, hogy az írás nem tükrözi a Társadalmi Demokrácia Pártja álláspontját. Közölte azt is, hogy a Dimineata éppen a találkozó napján /jún. 27./ szerkesztőségi cikkben elhatárolta magát a szenátor nézeteitől. /Magyar Hírlap, jún. 30./

Megkezdődött a Román Filmhét Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A szemle díszvendége Cristian Mungiu, aki 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjével az idén Cannes-ban elnyerte az Arany Pálma-díjat. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium támogatásával, a Budapesti Román Kulturális Intézet szervezésében megvalósuló hatnapos mustrán olyan alkotásokat mutatnak be, amelyek a cannes-i filmfesztiválon díjat kaptak. /Román Filmhét Budapesten. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 18./

Május 30-án kezdődik Kolozsváron a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál. A június 8-áig tartó rendezvényen 127 nagyjátékfilmet és 73 rövidfilmet láthat a közönség. A magyar filmgyártást idén is kiemelten figyelemmel kíséri a fesztivál, a már hagyományos magyar napra június 4-én kerül sor, összesen 7 játékfilmet vetítenek az elmúlt 3 év terméséből, látható lesz a napokban Cannes-ban versenyző Delta, Mundruczó Kornél alkotása is. /Köllő Katalin: TIFFT-kezdés a láthatáron. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 23./

Mundruczó Kornél Delta című filmje nyerte el május 24-én a Nemzetközi Filmkritikusok Szövetségének díját a 61. Cannes-i Filmfesztiválon. A romániai Duna-deltában forgatott magyar versenyfilm a 39. Magyar Filmszemlén elnyerte az Arany Orsó fődíjat, a legjobb filmzene díját (Lajkó Félix) és a külföldi filmkritikusok Gene Moskowitz-díját. /Magyar alkotást díjaztak a kritikusok a Cannes-i Filmfesztiválon. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

A romániai mozikban ritkán láthatók magyar filmet, ezért különleges alkalom volt a nagyjátékfilmeket, közönségtalálkozót és koncertet kínáló magyar nap. A magyar film napja volt június 4-én a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon /TIFF-en/. Romániai premierként levetítették Mundruczó Kornél Delta című alkotását, amely a filmkritikusok Fipresci-díját kapta idén Cannes-ban. A Deltához hasonlóan Bollók Csaba Iszka utazása című filmjét is sikert aratott. A 2007-ben készült alkotás főszereplői utcagyerekek, akik nagyon kevés módosítással saját életüket vitték a filmvászonra. Paczolay Béla alkotása, a Kalandorok című film a TIFF-nagydíjáért verseng. Vetítették még Koltai Lajos Sorstalanságát, Forgács Péter Saját halál című alkotását, a Buharov-testvérek Lassú tükör című filmjét, Török Ferenc Overnightját, Goda Krisztina Szabadság, szerelem című alkotását és Fliegauf Benedek Tejútját. /Turós-Jakab László: TIFF: a magyar film napja. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 5./

Székely Ervin: Gyászbeszéd helyett
Sergiu Nicolaescu filmrendező és politikus temetése fellebbentette a fátylat a román társadalom legalább két olyan dilemmájáról, amely 1990 óta megoldatlan. Az egyik: a közvélekedés és a média viszonyulása az 1989 előtti művészet meghatározó személyiségeihez, a másik: az ortodox egyház minden tekintetben túlhaladott, irracionális, dogmatikus gyakorlata, ami mögött nem annyira vallásos túlbuzgóságot, mint inkább a szekularizáció megkésettségét kell sejtenünk.
Első alkalommal két évvel ezelőtt, Adrian Păunescu költő, publicista és politikus halála után szembesülhettünk azzal, hogy az esemény jelentőségét a média – mindenekelőtt a hírtelevíziók – tudatosan túlbecsülték. A különböző csatornákból délelőtt és délután visszaemlékezések, életmű-interjúk folytak vég nélkül, hogy aztán este kamerák elé üljön a véleményformálók, megmondóemberek és egyéb filozopterek siserehada, akik komoly képpel – bár érthető megrendüléssel – emlékeztek meg az elhunyt kvalitásairól, aki ily módon megdicsőülve távozott az élők sorából, s foglalt helyet a halhatatlanok Parnasszusán.
Valami hasonló történt most Sergiu Nicolaescu halálakor is, annyi különbséggel, hogy ez alkalommal a tévéműsorok nézettségét még egy nehezen előrelátható botrány is fokozta.
Nem az én tisztem értékelni Păunescu vagy Nicolaescu művészi teljesítményeit, bár élek a gyanúperrel, hogy egyikük sem tekinthető a román kultúra élvonalbeli személyiségének. Ismertségüket, a másokéinál sokkal tágabb kibontakozási lehetőségeiket elsősorban annak köszönhették, hogy az 1989 előtti politikai hatalmi propagandával konvergens alkotások fűződnek a nevükhöz, mindketten élvezték a diktátor-pár erkölcsi és politikai támogatását.
Még közönségükről is a rendszer gondoskodott! Emlékszem, hogy az iskolásoknak – legalábbis Nagyszalontán, de gondolom, hogy másutt is – kötelező volt elmenni Păunescu delíriummal határos nacionalista kultúrshow-jára, a Dákok és a Mihály vajda című filmekre pedig még engem is elhajtottak a suliból (igaz, annak idején nem éreztem megalázónak a mérsékelt filmesztétikai élmény élvezeti kötelezettségét, sőt örültem, hogy ennek okán elblicceltük a történelemórát).
Ilyen előzmények ismeretében a kereskedelmi média kiemelt érdeklődését csakis azzal lehet magyarázni, hogy szakembereik ráéreztek: a Păunescu és a Nicolaescu brendek jól értékesíthetők a médiapiacon. Ez azt jelenti, hogy a '89 előtti éra sztárjai még haláluk esetén is nagyobb nézettséget hoznak a televíziós csatornák számára, mint az élő művészek, uram bocsá', celebek.
Mindezért pedig nem a média a hibás. A televíziós szakemberek csak reagálnak egy valós társadalmi igényre, s tükröznek egy helyzetet. Például azt, hogy a Palme d'Or díjas és legutóbb Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert Cristian Mungiu filmrendező népszerűségben elmarad az erősen nacionalista ihletettségű, heroizáló és túlpolitizált Mihály vajda című film alkotója mögött. Érzésem szerint a román társadalom jelentős része azért nyúl vissza a kommunista diktatúra erősen vitatható művészeinek kultuszához, mert a jelenlegi politikai elit részéről nem tapasztalja a kortárs művészek olyan megbecsülését, mint amilyenben Nicolae Ceauşescu részesítette Adrian Păunescut vagy Sergiu Nicolaescut. Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a letűnt rezsim sztárjainak kultusza harmonikusan illeszkedik a kommunizmus iránti nosztalgia térhódításának közvélemény-kutatások által is jelzett folyamatába.
Sergiu Nicolaescu kívánsága, hogy földi maradványait elhamvasszák, kivívta az ortodox egyház és néhány tucat rendbontó teljesen irracionális haragját. Az ortodox egyház ugyanis – amely nem csekély állami támogatásban részesül – egyszerűen megvonja híveitől az egyházi temetési szertartást, ha azok a hamvasztás, nem pedig a temetés mellett döntenek. Ez annak bizonysága, hogy az ortodox egyház nem ismeri el az állam és az egyház különválasztását, mi több, nincs tekintettel az emberek egyéni jogaira, még azt a választást is megtagadja tőlük, hogy mi történjen a testükkel haláluk után.
A jelenség aligha független attól, hogy az ortodox egyházban mind a mai napig elmaradt az öntisztulás. Az egyház előző és jelenlegi pátriárkája sem kívánt szembenézni azzal, hogy soraiban a kommunista titkosszolgálat ügynökei, ördögűzők, nacionalista agitátorok, adócsalók és harácsolók is vannak.
Kérdés, hogy a román államnak lesz-e a jövőben valamilyen válasza az ortodox egyház arroganciájára, vagy továbbra is asszisztál állampolgárai megalázásához.
Maszol.ro,

Vértanúság és aranygömb
Tange Kenzó Mária-katedrálisa Tokióban – monumentális belső tere a nyugati katedrálisok hangulatát idézi
A másfél hónapra kalibrált ünnepi csillogás, vásárlási láz amerikai mintára már Európában is a fekete péntekkel (black friday) veszi a kezdetét, és nyomokban tartalmaz csak elcsendesedést, bűnbánatot és adventi várakozást, mint szóját a tejcsokoládé.
1.
Az újabban „szerethető betontömbökkel” és páncélozott járművekkel biztosított, bőségben és kavalkádban egymással versengő vásárokban minden az ölünkbe csöppen, ha nem sajnáljuk rá a pénzt, ezért könnyen megfeledkezünk azokról a karácsony-környéki történetekről, amelyek a szenvedésről és mártíromságról szólnak. Pedig az ünnepkör tanulságosan van összerakva. Karácsony másodnapján István diakónus őskeresztény vértanúságára emlékezik az egyház, akit a csőcselék a hite miatt kövezett agyon. Jeruzsálemben az ő nevét viseli az István-kapu mind a mai napig. János apostolról, a szeretett tanítványról a rá következő napon szólnak a szentbeszédek. Egyedüliként az apostolok közül János nem volt ugyan mártír, de a majdani nagy megpróbáltatásokról az ő tollából értesülhetett az utókor. Ez A jelenések könyve. Aprószentek napjának nem csak az ártatlanul felkoncolt betlehemi gyermekek bármely kultúrában kapitális bűnnek számító esete adja a súlyát, de közvetlenül kapcsolódik hozzá a napkeleti bölcsek látogatása (Vízkereszt) után az üldöztetés elől Egyiptomba menekülő Szentcsalád képe is.
2.
Megválasztása óta Ferenc pápa többször hangoztatta abbéli meggyőződését, hogy a keresztényüldözések első évszázadaiban sem haltak meg annyian a hitükért, mint manapság. Nem véletlen, hogy az Olaszországban 2016 januárjában közzétett társadalmi célú hirdetés, amely a napjainkban zajló keresztényüldözésre kívánta felhívni a figyelmet, épp az ő gondolatával indult, melyet egy Úrangyala-imádság után a Szent Péter-téren egybegyűlteknek mondott: „Testvéreink vérüket áldozzák pusztán azért, mert keresztények.” Később egyik, a pápa lakhelyéül szolgáló vatikáni Szent Márta-házban tartott reggeli homíliájában, amelyet a katolikus sajtó nem rejtett véka alá, csak épp azok nem hallották meg, akiknek szánta, bővebben is kifejtette mondanivalóját: „Ami Szent István első vértanúval, aztán az aprószentekkel megtörtént, az ma is folytatódik megannyi keresztény halálával, akiket a Krisztusba vetett hitük miatt ölnek meg. Létezik ugyanis vérszomjas keresztényüldözés: például amikor vadállatok tépték szét a keresztényeket a nézőtéren helyet foglalók örömére, vagy amikor a szentmise után, a kivonuláskor felrobbantott bombával röpítették a levegőbe őket. Van azonban »fehér kesztyűs« üldöztetés is, mely a kultúra álarca mögé rejtőzik, és a társadalom egyik szegletébe szorítja vissza az embert, egészen odáig menően, hogy elveszik a munkáját, ha nem alkalmazkodik a törvényekhez, melyek a Teremtő Isten ellenébe mennek.” (Erre rezonál a 2006–2016 között Erdő Péter magyar bíboros által elnökölt Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának tavaly októberi, monacói gyűlésén megszövegezett állásfoglalása, amely Európát olyan kontinensnek látja, „ahol számos társadalmi és kulturális hatás nyomására a kereszténységet mindinkább perifériára szorítják hátrányos megkülönböztetés révén”.)
3.
A kultúra álarca: nagyon érdekes szókapcsolat. Karácsony táján érdemes elgondolkodni, vajon erről van-e szó, amikor a közterekről bírói ítélettel vagy civil nyomásra kitiltott betlehemekről hallunk, mivel azok sérthetik a más vallásúak vagy másként gondolkodók isten tudja, miféle érzékenységét egy olyan kontinensen, ahol a néhai Antall József magyar miniszterelnök sokat idézett bonmot-ja szerint „még az ateista is keresztény”? Erről van-e szó, amikor abszurdba hajló érveléssel II. János Pál pápa köztéri emlékművének megcsonkítására tesznek kísérletet, mondván: igen feltűnő azon a kereszt? Erről van-e szó, ha azért bélyegeznek „túlságosan vallásosnak” egy karácsonyi reklámot, mert annak a mottója „Christmas begins with Christ”? Erről van-e szó, ha média-hatóságok betilthatnak egy keresztények kivégzéséről szóló beszámolót, mivel azt „erőszak-keltőnek”, sőt „pornográfnak” minősítenek? És erről van-e szó, ha nyögvenyelős nyelvészkedéssel bizonygatják, hogy sérti a gendersemlegesség ideológiáját, ha Isten nevének említésekor egyes európai nyelvekben a hímnemű személyes névmást is ejteni kell? Szinte mindegy, melyik esetet melyik haladó társadalom gyöngyözte ki magából, elég annyi, hogy európai példákat citáltam a közelmúltból.
4.
Mielőtt megnéztem volna Martin Scorsese Némaság (Silence) című, ez év tavaszán bemutatott filmjét, bevallom: keveset tudtam a japán kereszténység megrázó történetéről. Jártam ugyan Tokióban Tange Kenzó csodálatos Szűz Mária-katedrálisában, amely rendkívül népszerű esketési helyszín a nyugatos menyegzőkért bolonduló japánok körében, múzeumi tárlóban láttam taposóképet, amely a Tokugava-sógunátus hírhedt, keresztényellenes rituális tárgya volt, sőt: ismertem a Mária-kannon, azaz a buddhista Madonna ábrázolásmódjának jelentéstartalmát is, összefüggéseiben azonban mégsem tudtam értelmezni a Japánban látottakat. Szégyen vagy sem, a sok vizuális inger egyszerűen elnyomta bennem a gondolkodó embert, a Némaság tehát olyan volt, mint egy megvilágosodás. Kartográfusok érezhettek hasonlót, amikor végre kiszínezhettek térképeiken a tenyérnyi ismeretlent. A monumentális alkotás cselekményéről nem ejtek szót, hozzáférhető már a különféle adtahordozókon, ínyenceknek viszont Endó Súszaku azonos című, magyarul is megjelent regényét, esetleg az 1972-ben Cannes-ban is bemutatott Némaságot (Chinmoku) ajánlom, amely Shinoda Maszahiró munkáját dicséri. Kis leleményességgel ez utóbbit is könnyen elérhetjük online, érdekes tanulmány lehet a két filmes látásmód összevetése. A lényeg azonban az, ami a történet vertikalitásából fakad: a szélsőséges környezetben megélt hit ereje, amely a folyamatos fenyegetettségnek és állandó életveszélynek való kitettség, a nyilvános vallásgyakorlás lehetetlensége, valamint a totális üldöztetés ellenére is képes évszázadokon át összetartani, megőrizni egy közösséget. Valami távoli, sejtelmes bizonyosság pisla fénye világít a mindennapi gyarlóság, reménytelenség és megalázottság sötétjében. Erős a párhuzam a közel-keleti kereszténység másfél évezreden át megélt, és napjainkban már a végkifejletéhez érkező tragédiájával. Noha Scorsese több évtizeden át dédelgette tervét, egyértelmű, hogy ez adja a Némaság filmes adaptációjának aktualitását.
5.
Az Open Doors (!) nevű keresztény emberi jogi szervezet kimutatásai szerint az elmúlt években ugrásszerűen megnőtt a kereszténységük miatt üldözöttek száma, ezzel párhuzamosan pedig megduplázódott a keresztény templomok ellen elkövetett támadások száma is. A holland civil szervezet a 2016-os adatok alapján mintegy 215 millióra teszi a hitük miatt üldözött vagy hátrányos megkülönböztetésben részesülő keresztények számát. A száraz statisztikáknak sokféle, a hétköznapi emberek száma is értelmezhető képlete jelent meg a sajtóban: minden öt, vallása miatt üldözött emberből négy keresztény, minden öt percben legalább egy keresztényt megölnek a hite miatt, minden tizenkettedik keresztény valamilyen diszkrimináció, üldöztetés vagy fizikai erőszak áldozata lesz a kereszténysége miatt. A helyzet súlyát jelzi, hogy a témában számos nemzetközi konferenciát szerveznek már évek óta, legutóbb például Budapesten (január és október), Genfben (március) és Washingtonban (május) került sor hasonlóra. Szakemberek az üldöztetés legfőbb okát a szélsőséges iszlám terjedésében látják, és úgy gondolják, hogy a közel-keleti válság legnagyobb vesztesei maguk a Krisztus-hívők, hiszen őket azokban az országokban is hátrányos megkülönböztetés vagy fizikai erőszak éri, ahol a hatóságok egyébként szigorúan lépnek fel a szélsőségekkel szemben. Ennek szomorú példái voltak a legerősebb és legnépesebb közel-keleti keresztény közösség, a nagyjából 10 milliós egyiptomi kopt ortodoxok templomai elleni virágvasárnapi merényletek, amelyek három hónapig tartó rendkívüli állapotot eredményeztek az országban. Ferenc pápa egyiptomi látogatását is ennek árnyékában sikerült tető alá hozni, az Al-Azhar nevű legfőbb egyiptomi szunnita központ pedig szokatlanul éles hangon szólalt meg a tragédia kapcsán. Henri Boulad, a tudós egyiptomi jezsuita páter a merényletek után alig pár órával tartott alexandriai szentbeszédében szinte dacosan reagált a történtekre: „A gyűlöletünket nem kapjátok meg! Szeretünk titeket!”
6.
Júniusban vetítette a magyar köztelevízió Övék a mennyek országa című dokumentum-sorozatának első, észak-iraki üldözött keresztényeket bemutató epizódját, amelynek létrejöttében Böjte Csaba ferences szerzetes tevékeny részt vállalt. Az egyiptomi kopt keresztényekről szóló fejezetet már a szeretet ünnepének közeledtével, advent harmadik vasárnapján tűzték műsorra, talán jelezve: karácsony elmúltával feltartóztathatatlanul közeledik a keresztáldozat, és nem telhet el úgy az ünnep, hogy nem gondolunk a szükséget szenvedő, másfélezer éven át kitartó, most mégis a szemünk láttára kipusztuló ősi keresztény közösségekre. Vajon hányan vesszük ma komolyan – akár egy ima erejéig – Boulad atya krisztusi szeretetben gyökerező, dacos fogadalmát, amely a modern kori mártíromság és a megbocsájtás erejébe vetett hit jelmondata egyaránt lehetne? És vajon mi, kényelmes európaiak, akik a vásári karácsonyok ragyogásában fürdőzünk heteken át, ugyan hány esztendeig volnánk képesek kitartani egy olyan környezetben, ahol az ádventnek mintha már sohasem akarna vége lenni? Laczkó-Vass Róbert / Szabadság (Kolozsvár)