"Átszervezik a román hadsereget, a jelenlegi 4 hadsereg helyett 3 lesz, közölte Dumitru Cioflina altábornagy, vezérkari főnök. Valószínűleg a Krajován székelő hadsereg feloszlatásáról van szó, írta az Evenimentul Zilei, állományát a Kolozsvár és Buzau székhelyű hadseregek között osztják fel. A "hadosztály" és "ezred" nevek helyett a "hadtest" és "dandár" elnevezéseket vezették be. /Szabadság (Kolozsvár), júl. 23./ "

1997 decemberében a nagyváradi római katolikus püspökség a pártatlan ítélkezés reményében azt kérte a Legfelsőbb Bíróságtól, hogy a püspöki palota tulajdonjogáért indított pert helyezzék át más városba. Hosszas huzavona után csak 1998 szeptemberében született meg a döntés: a pert Buzauban folytatják. Ott azóta sem tűzték napirendre az ügyet. Tempfli József megyéspüspök kijelentette, hogy szeptember óta lett volna idő a tárgyalásra. Eltökélt szándéka, hogy minden belső jogorvoslati lehetőséget kimerít, s ha ez sem segít, akkor igazáért a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordul. /Péter I. Zoltán: Római katolikus püspöki palota. = Bihari Napló (Nagyvárad), febr. 4./

"Adrian Marian rendőr-főfelügyelő, a kolozsvári rendőrség sajtószóvivője közölte, hogy Kolozs megyében jelenleg összesen 18 magyar anyanyelvű alkalmazottja van a rendőrségnek: 2 tiszt, 14 altiszt és 2 civil alkalmazott. Ettől a héttől, azaz március 10-től kezdődően lehet jelentkezni a tiszti iskolákba. Liceális oktatásra Ploiestiben és Buzauban a katonai iskolában folyik a képzés.A posztliceális oktatásban négy intézmény van, az egyetemi képzésre a bukaresti Alexandru Ioan Cuza Rendőrakadémia az egyetlen lehetőség, amely három szakon - jog, tűzoltó, arhivisztika - kínál továbbtanulási lehetőséget. /Balázs Bence: Nyitva az út a magyar rendőröknek. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 14./"

Szobrot állít a marosvásárhelyi önkormányzat Stefan Gusa tábornoknak, a ‘89-es temesvári, majd bukaresti véres események egyik vitatott kulcsfigurájának. A tiszt nevét viselő alapítvány kezdeményezésére született döntést valamennyi frakció támogatta, beleértve a tíz taggal rendelkező RMDSZ-t is. Cserében a román pártok képviselői megígérték, hogy amint elkészül a Sütő András szobrának dokumentációs terve, ők is megszavazzák annak felállítását. A határozat értelmében Gusa büsztje azon a vársétányi talapzaton kap helyet, ahol eredetileg egy másik katonai szervezet Ion Antonescu háborús bűnös marsall szobrát szerette volna felavatni. A konszenzussal született tanácsi döntés felháborodást keltett a temesvári forradalmárokban. Az 1994-ben elhunyt Stefan Gusa volt az egyike azoknak a tábornokoknak, akik 1989 decemberében belelövettek a temesvári tüntetőkbe. A katonai ügyészség 1997-ben Victor Atanasie Stanculescuval és Mihai Chitackal egyetemben Gusát bűnösnek találta. Gusa még életében tagadta az ellene felhozott vádakat, mi több, a forradalom hősének tekintette magát. Ion Iliescu és az alakulófélben lévő állam vezetői néhány nap elteltével lemondtak Gusa szolgálatairól. Egy interjúban az ismert rendező és egyben a forradalom egyik aktív résztvevője, Sergiu Nicolaescu azzal vádolta a generálist, hogy 1989. december 23-án államcsínyt tervezett, azonban magára maradt, a vezérkar többi tagja ugyanis elhatárolódott a tervtől. Későbbi interjúkban Gusa hősként pózolt, azt állítván magáról, hogy ő volt az, aki békés megoldást talált a temesvári forradalomra, illetve sikerült megakadályoznia az idegen, elsősorban szovjet erők behatolását Romániába. A csontrákban szenvedő Stefan Gusa egy bécsi klinikán, 1994. március 28-án elhunyt. Temetését huszonegy ortodox pópa celebrálta, élen Epifanie Norocellel, Buzau és Vrancea megye püspökével. A politikusok közül a ceremónián Niculae Spiroiu akkori hadügyminiszter, Simion Cotoi volt párttitkár és az egykori Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) elnöke, Gheorghe Funar vett részt. Románia főként ókirálysági részein utcákat és hadtesteket neveztek el róla, nevét viselő alapítvány működik, illetve szülőfalujában, Spatarun már mellszobrot is állítottak emlékére. A tábornok halála után a Gusa-kultusz kialakításában Josif Constantin Dragan is fontos szerepet játszott. A vasgárdista múltjáért elítélt, később viszont a leggazdagabb román állampolgárrá vált Dragan jelentős pénzösszeggel támogatta a kultusz ápolóit. /Szucher Ervin: Szobrot kap a forradalmárgyilkos. = Krónika (Kolozsvár), szept. 14./

Fékezi Szatmárt a jelenlegi régiós beosztás
Csehi Árpád szerint a romániai régiókat nem a valós érdek, hanem politikai játszmák alapján hozták korábban létre
Túl nagyok a jelenlegi régiók, ezért nem lehetnek hatékonyak – mondta lapunknak Csehi Árpád, a hat megyét magában foglaló Északnyugati Fejlesztési Régió soros elnöke. Csehi szerint – aki Szatmár megye tanácselnöke – más irányban fejlődik Szatmárnémeti és Nagyvárad, így nem indokolt, hogy Kolozsvárral egy régióhoz tartozzék.
A kormányon lévő magyarok egyik javaslata a jelenlegi régiós határok átrajzolása. Miért van szükség erre?
– Ráillik a mostani fejlesztési régiókra az ismert mondás: aki sokat markol, az keveset fog. Túl nagyok a jelenlegi fejlesztési egységek, és már ezért sem lehetnek hatékonyak. Minden ilyen felosztás önmagában azt feltételezi, hogy az egy régióba sorolt területeket azonos gazdasági és egyéb érdekek kötnek össze. De ha ránézünk a térképre, könnyen észrevehetjük, hogy ez messze nincs így.
Azt mondja, hogy nem egyazon érdekek vezérlik Szatmár, Máramaros, Szilágy, Bihar, Beszterce és Kolozs megyéket, amelyek az Északnyugati Fejlesztési Régiót alkotják.
– Nem csak Besztercének, Szilágyságnak, hanem Szatmárnak vagy Máramarosnak sincs túl sok köze Kolozsvárhoz azon túl, hogy sok fiatal megy az ottani egyetemekre, s a kincses város megugrott fejlődésének köszönhetően, tanulmányaik befejeztével mind többen ott is ragadnak. Kolozsvár elhúzott a bolyból, ami természetes is, mert sokkal nagyobb a vonzási körzete, mindig is központi szerepet töltött be Erdélyben. Szatmárnémetinek vagy Nagyváradnak más az erővonala, valamint a fejlődésiránya.
Miben más ez az irány?
– Az északnyugati régióból Szatmárnémeti azért is lóg ki, mert három ország találkozási övezetében fekszik, s a határok légiesedése okán ma már mind szélesebb és intenzívebb gazdasági, kulturális és turisztikai kapcsolatokat alakított ki nemcsak a közelebbi Nyíregyházával, Debrecennel és Ungvárral, de például Kassával és Krakkóval is.
A mienknél azonban vannak kirívóbb példák is: ilyen az ország déli részén Ploieşti-nek Giurgiuhoz és Sloboziához való kapcsolata, vagy Konstanca és Buzău viszonya. Ez is azt bizonyítja, hogy a jelenlegi régiókat nem a valós érdek, hanem politikai játszmák alapján hozták létre.
Hogyan jellemezné az északnyugati régió működését?
– Az adott körülmények között egészen jól működik, az országos adatok szerint a nyolc régió közül a második legeredményesebb. Ám a neheze csak most következik, mivel másak a fejlődési irányok. Szatmár megyének azokat az előnyöket kell kihasználnia, amelyeket a határmenti együttműködés kínál a következő években, amelyekre pályázatok útján könnyűszerrel kap uniós támogatásokat. A mostani keretek viszont inkább fékezik fejlődésünket, ezeken haladéktalanul változtatni kell.
Mennyiben felelne meg Szatmárnak, ha Biharral és a Szilágysággal alkotna egy jóval kisebb régiót az RMDSZ javaslata szerint?
– Másokkal is tárgyaltam már erről, s szinte tökéletesen megfelelne. Úgy látom, ez Szilágyságnak is előnyösebb lenne, mint a jelenlegi rendszer, hisz a megye területének nagyobb része a Meszesen innen helyezkedik el, ami a Biharral és Szatmárral való kommunikálást teszi könnyebbé.
Mi kapcsolja össze ezt a három megyét?
– Sok a közös adottság természeti, gazdasági és turisztikai vonalon, azonos történelmi-kulturális hagyományokról beszélhetünk, s a fejlődési különbség sem eltérő. Gondoljunk csak a mezőgazdaságra, s külön a gyümölcstermesztésre, a bor- és pálinkakultúrára, a termálvizekre, ami önmagában is több együttes pályázat témája lehet. S a három megye már lépett is abba az irányba, hogy jobban összekapcsolódjon.
A bihariak megépítették Szalacsnál a megyehatárig azt az utat, amely egy új kapocs lesz Szilágypéren át Szatmárnak – a magunk részén az idén végezzük el az aszfaltozást. Készül a kivitelezési terve annak az útnak, amely Szilágyság felé, Hadadon át húsz kilométerrel lerövidíti a távolságot Zilah felé. De ugyanígy épülnek azok az utak is, amelyek Magyarország felé a schengeni övezethez kapcsolnak bennünket, velünk a szilágyságiakat is. Szóval mi hisszük, hogy számunkra ez a fejlődés iránya.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Elismerték az egyház tulajdonjogát – Fordulat a Mikó-ügyben
Jogerősnek ismerte el a buzăui bíróság a brassói ítélőtábla azon (2007-ben született) határozatát, amely szerint a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium mindenestül a református egyház tulajdonát képezte.
Ezáltal lényeges előrelépés történt abban a bűnvádi perben, amelyet a Korrupcióellenes Ügyészség az iskola visszaszolgáltatása miatt indított – közölte érdeklődésünkre az egyik vádlott, Marosán Tamás volt egyházi jogtanácsos. Ezzel a megállapítással tartalmilag kiürült, okafogyottá vált az ügy, és jó esély van arra, hogy hamarosan – talán már a következő, február 21-ére kitűzött tárgyaláson – felmentsék az egykori visszaszolgáltatási kormánybizottság tagjait – Marosán mellett Markó Attila államtitkárt és Silviu Clim jogászt, aki az igazságügyi minisztériumot képviselte –, alapfokon lezárva az egy éve kezdődött pert. Rossz irányú meglepetés már nem várható – véli Marosán. Marosán azt is elmondta, hogy az ügyvédek által emelt első kifogást – amely az ügyészi eljárásra vonatkozott – a bírónő visszautasította. Ezt azonban nem valamiféle nyomásnak tudják be, hiszen tárgyilagosságát, szakmai hozzáállását külön kiemelték. „Mi tudtuk, hogy nem történt bűntény, és azt is, hogy ez ki fog derülni – nyilatkozta Marosán –, de évekig el lehetett volna húzni az eljárást, és főleg az volt zavaró, amit köréje kerítettek: felfújták a nagy semmit, és ezért hurcoltak meg minket. Most azonban bizakodó vagyok, és bár nem látok a dolgok mögé, remélem, hogy nemsokára tisztázódik az ügy.” A Mikó 2002-ben történt visszaszolgáltatásának törvényességét az iskola egykori tanári lakásait megvásároló bérlők kérdőjelezték meg, miután a református egyház megpróbálta visszaperelni az értékes belvárosi ingatlanokat. A feljelentést a Korrupcióellenes Ügyészség hosszadalmas kivizsgálások után megalapozottnak ítélte, és 2010 decemberében nagy értékű (1,3 millió euróra becsülték akkor az iskolát) hivatali visszaélés miatt vádat emelt a restitúciós bizottság három tagja ellen. A per Sepsiszentgyörgyön kezdődött, de néhány halasztás – és egy 2011. január 23-án lezajlott, nagy létszámú gyertyás tüntetés – után az ügyészek kérésére semleges területre, azaz Buzăuba helyezték át. A fejleményeket nemcsak a magyar közösség, hanem a román sajtó, de az Európai Bizottság és az Amerikai Egyesült Államok szenátusának külügyi bizottsága is figyelemmel kíséri.
Demeter J. Ildikó, Háromszék 
Erdély.ma

Diverziókeltés Mikó-ügyben: a Facebookon „kampányolnak” a restitúció ellenzői
A Facebook közösségi portálon megalakult a Mikó-ügy nevű felhasználó, amelyről a bejelöltek többsége úgy vélte, hogy a buzăui bíróság döntése elleni tiltakozás folytatódik a virtuális térben. Néhány nap alatt azonban kiderült, hogy a felhasználó az ellenvéleményt képviseli: szerinte nem kell kétségbe vonni a bíróság döntését, az iskola az államé kell legyen, de egyházellenes bejegyzéseket is közzétett.
Miközben az erdélyi magyar történelmi egyházak és az RMDSZ közös tiltakozó akciót szervez szeptember elsejére a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium ügyében, a restitúció ellenzői a Facebook közösségi portálon próbálják bizonygatni igazukat. A történelmi egyházak, a civil szervezetek és a politikum szeptember elsején közösen szervezi meg az igazság napja mottóval meghirdetett nagyszabású tüntetést a Székely Mikó Kollégium épületének visszaállamosítása ellen, az iskolaépület védelmében.
A tiltakozó akció kapcsán az RMDSZ közleményt adott ki, amelyben kifejti: az erdélyi magyar történelmi egyházakkal közösen szorgalmazza, hogy 2012. szeptember 1-je legyen az igazság napja. „A sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy azt igazolja, hogy a magántulajdon és a közösségi vagyon sérthetetlenségének elve 22 évvel a rendszerváltást követően sem érvényesül, mi több, a bíróság döntése a diktatúra legsötétebb intézkedéseit idézi. Tudatában vagyunk annak, hogy a történelmi egyházaink és a magyarság ellen irányuló rendkívül súlyos, igazságtalan bírósági döntésre csupán közös fellépéssel tudjuk felhívni Európa és az egész világ figyelmét. Csak így tudunk továbbra is elkötelezetten küzdeni az igazságszolgáltatásért, egyházaink, mindannyiunk örökségének megvédéséért, a bennünket megillető jogok tiszteletben tartásáért” – olvasható a szövetség közleményében.
Ebben az RMDSZ vezetői arra kérik a sepsiszentgyörgyi és erdélyi magyarokat, hogy szeptember 1-jén a Székely Mikó Kollégium előtt követeljék az igazság, a törvény tiszteletben tartását. Mint ismeretes, Sánta Imre bikfalvi református lelkész már több mint két hete naponta két órát áll az iskola előtt, tiltakozva a visszaállamosítás és a jogtiprás ellen, és egyre többen csatlakoznak hozzá. A lelkész eredetileg egy hónaposra tervezte akcióját, ám úgy döntött, augusztusban is folytatja azt, hogy az egyházak által szervezett megmozdulásig fenntartsa az érdeklődést a Mikó-ügy iránt.
Virtuális diverzió
Eközben a Facebook közösségi portálon megalakult a Mikó-ügy nevű felhasználó, amelyről a bejelöltek többsége úgy vélte, hogy a buzăui bíróság döntése elleni tiltakozás folytatódik a virtuális térben. Néhány nap alatt azonban kiderült, hogy a felhasználó az ellenvéleményt képviseli: szerinte nem kell hogy kétségbe vonni a bíróság döntését, az iskola az államé kell legyen, de egyházellenes bejegyzéseket is közzétett. Ugyancsak Mikó-ügy néven, a stílus alapján valószínű ugyanaz a felhasználó blogot is létrehozott, amely fejlécében így fogalmaz: „Mikó-ügy – érzelmek helyett tények. Gondolkozzunk, mielőtt tüntetünk.”
Egyik bejegyzésben pedig így ír: „Őszintén szólva számomra különös, hogy a véget nem érő benedekleventézés közben senki nem teszi fel a kérdést, vajon mi a fenével érvelhetett a DNA a bíróságon, vajon tényleg rendben voltak-e az egyház papírjai, vajon az a kijelentés, hogy »mindenki tudja«, elegendő érv-e nemcsak Buzăuban, hanem bárhol Európában.(...) Nem tudni viszont, hogy mi a tragédia abban, ha az épület az önkormányzat tulajdonába kerül (attól még simán működhetne benne egy református iskola, sőt).”
A felvetésekre több közéleti személyiség is válaszolt, például Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, aki hangsúlyozta, bár egyesek úgy vélik, jó kezekben lesz az iskola a város tulajdonában, azonban ha visszaállamosítják a szentgyörgyi ingatlant, precedenst teremtenek, ugyanezt Aradon, Kolozsváron vagy Zilahon is megtehetik, ahol már nincs magyar önkormányzat, amely védené az iskola érdekeit.
Bakk Miklós politológus pedig így ír a Facebook portálon: „Egy – csupán technikai – észrevétel, mely abból a tapasztalatomból ered, hogy hiteles fordító (is) vagyok a Bánságban. Számos okiratot fordítottam, amely a görög katolikus egyházat segítette, hogy ingatlanjait visszaszerezze az ortodox egyháztól. Ezek körében akadt olyan ingatlan, amelyet a görög katolikus egyház nem tudott telekkönyvileg igazolni, csupán annyit, hogy ő építtette a görög katolikus közösség pénzéből, és az építőmestert a görög katolikus pap kérte fel. Ezen régi iratok (eredetiben német, ill. magyar nyelvűek) alapján a visszaszolgáltatást megítélték a görög katolikusok javára. Ha nincs kettős mérce, akkor már az ilyen típusú bizonyítékoknak is lehet perdöntő ereje. Arról nem beszélve, hogy a Mikó esetében számos más bizonyíték is van.”
Markó: arccal kell vállalni az ellenvéleményt
Markó Attila volt államtitkár, a kollégium épületét az egyháznak visszaszolgáltató restitúciós bizottság tagja – akit ezért alapfokon három év letöltendő börtönbüntetésre ítéltek – a Krónikának elmondta: természetesen lehetnek és vannak ellenvélemények az ügyben, azonban elvárnák, hogy a Mikó-ügy felhasználója felfedje arcát, merje vállalni nevét.
„Nem tesz mást, mint névtelenségbe burkolózva a korrupcióellenes ügyészség vádiratát használja, annak a különböző vádpontjai közül szemelget. Valószínű Benedek Leventééktől szerezte meg a vádiratot, és azt használja diverziókeltésre. Másrészt a tulajdonjoggal kapcsolatos felvetéseit, miszerint az iskola soha nem volt a református egyház tulajdona, már 2006-ban cáfolta a brassói táblabíróság, amely kimondta, hogy az ingatlan az egyházé volt” – értékelte a Facebookon közzétett bejegyzéseket Markó Attila.
Hozzátette, mindenkinek joga van antiklerikális nézeteket vallani, de ezeket nem kell összemosni a kollégium visszaállamosítási kísérletével. Egyébként időközben ugyancsak a Facebookon megalakult a Tüntetés a Székely Mikó Kollégiumért csoport is, amelynek közel 4000 tagja van, míg az említett Mikó-ügynek 300 felhasználó ismerőse. Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Az Igazság Napján mutassuk meg, hogy erős nemzetközösség vagyunk!
A Mikó-ügy egyértelműen túlmutat egy iskola visszaállamosításán és egy peren, ugyanakkor az erdélyi magyar közösségnek most kell fel mutatnia erejét, még mielőtt túl messzire gyűrűzik ez az ügy – hangsúlyozta csütörtöki, sepsiszentgyörgyi közös sajtótájékoztatóján Markó Attila államtitkár, Antal Árpád András polgármester, Tamás SÁndor tanácselnök és Porcsalmi Bálint, az 13020-as ügy kampány koordinátora. A csütörtöki nap folyamán Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, pénteken Kolozsváron kerül sor sajtóbeszélgetésre.
A Mikó-ügynek két lehetséges forgatókönyve van, véli Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere. „Buzăuban egy hozzá nem értő, rosszindulatú bíró hibás döntést hozott, most a román hatóságok fogják a fejüket, hogy egy rossz bírói döntés miatt felhördült az egész erdélyi magyarság. Természetesen ebben az esetben is van politikai felelősség, hiszen az elmúlt időszakban Bukarestben felerősödtek a magyarellenes felhangok és ez is hozzájárult a döntés meghozatalához.
A másik lehetséges forgatókönyv szerint politikai megrendelés áll a háttérben, valakik meg akarják félemlíteni az erdélyi magyar közösséget, tesztelnek minket, hogy milyen a válaszreakciónk. Meg kell mutatnunk, hogy az erdélyi magyar közösség immunrendszere egészséges, leküzdi az ilyen vírusokat” – fejtette ki Antal Árpád András, kiemelve, hogy szerinte a jogi eljárások során túl sok szándékosságot lehet felfedezni ahhoz, hogy véletlen legyen a tévedés.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szerint a Mikó-ügy nem pusztán jogi kérdés, hanem hangsúlyos politikai vetülete van.
„Egy láthatatlan erő, hatalom célja, hogy megfékezzék, visszafordítsák az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását. Gondoljunk csak bele, a nagy erdélyi városok központjának épületei az erdélyi magyar történelmi egyházakhoz kerültek vissza, és ez nem mindenkinek tetszik. A jelen esetben nemcsak egy iskoláról van szó, hanem egy olyan folyamat kezdődhet el, amely a magyar közösség ellen fordítható, hiszen majdnem minden településen van visszaszolgáltatott ingatlan. A jogi eljárásban természetesen jogi lépéseket fognak megtenni az érintettek, azonban a politikai jellegű provokációra politikai választ adunk. Az is világos, hogy kiállunk a közösségünkért dolgozó magyar emberekért, szolidaritást vállalunk minden magyar emberrel, aki hasonló helyzetbe kerül” – hangsúlyozta Tamás Sándor. Nehéz érzelemmentesen viszonyulni ehhez az ügyhöz, vallotta be Markó Attila államtitkár, a Mikó-ügy egyik érintettje.
„Nagyon fontos, hogy belelássunk az ügy hátterébe, hiszen ez nem az én személyes ügyem, hanem az egész erdélyi magyar közösség ügye. Felhívnám arra is a figyelmet, hogy a bizottság egy létező törvényt alkalmazott, amikor a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásáról hozott határozatot, és nem a bizottság döntött arról, hogy adja-e vagy ne a Mikót vissza az egyháznak. Nem állja meg a helyét maga az állítás, hogy mi döntöttünk a visszaszolgáltatásról, ezért is értelmetlen vitatni vétkességünket” – mutatott rá az ügy visszásságára Markó Attila. Az államtitkár elmondta, a döntést megfellebbezték, az ügy átkerült a ploieşti táblabíróságra, ahol az első tárgyalás dátumát október 5-re tűzték ki. „Nincs több lépésre lehetőségünk, az eljárás végén jogerős ítélet születik. Ma már nem az igazságszolgáltatási hatóságokban, hanem a közösség erejében bízom” – mondta el Markó Attila.
Porcsalmi Bálint a www.13020.ro honlap célját ismertette, kiemelve, hogy nemcsak online zajlik az aláírásgyűjtés, hanem templomokban, rendezvényeken is lehet csatlakozni a peticióhoz. „Fontos, hogy az emberek pontosan tájékozódjanak, folyamatosan követni tudják a Mikó-ügyet, ne feledjék el, hogy igazságtalanság történt”- hangsúlyozta a kampány célját Porcsalmi Bálint.
A sajtótájékoztatón jelen levők kitértek a szeptember elsején sor kerülő Igazság Napja megmozdulásra is, amelyre egész Erdélyből várnak résztvevőket, a tervek szerint felszólal Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke, Tőkés László, az EMNT elnöke, az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői, a református, unitárius, evangélikus püspök és a katolikus érsek.
„Egy katalán példára hívnám fel a figyelmet. A madridi parlament hozott egy határozatot, amely kimondta: nem létezik a katalán nemzet. Ekkor egymillió katalán vonult fel azzal a felirattal, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely nem létezik. Most nekünk kell megmutatni, hogy mi vagyunk az a nemzet, amely megvédi tagjait, amely nem engedi, hogy vagyonát elkobozzák. Biztos vagyok abban, hogy szeptember elsején délben, az Igazság Napján annyian leszünk Sepsiszentgyörgyön, amennyien magyar ügy kapcsán az elmúlt 15 évben nem gyűltünk össze, mindenkinek itt a helye. Mutassuk meg, hogy nemcsak a lakói vagyunk ennek az országnak, hanem egy erős, összetartó nemzetközösséget alkotunk” – fordult felhívással a magyar közösséghez Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármestere.
A Csíkszeredában tartott sajtóbeszélgetésen Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke hangsúlyozta: A Mikó-ügy van annyira fontos, hogy az USL korábbi társelnöke, Crin Antonescu ideiglenes államfő fellépjen ebben az ügyben. Úgy gondolom, hogy Románia államelnöke akkor jár el helyesen, ha nemcsak azoknak az embereknek az ügyében tesz fel kérdéseket, és kéri a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) összehívását, akik például 32-szer szavaztak a referendum ügyében, hanem a magyar közösséget ért, akár precedens értékű, súlyos döntés ügyében is megteszi ugyanezt. Jogegységi döntésre van szükség, hiszen mindeddig az igazságszolgáltatás hasonló esetekben elismerte a tulajdon jogos visszaszolgáltatását, most először döntöttek másként. Ezért úgy gondolom, hogy a CSM egységesítő döntésére van szükség, és kérem az ideiglenes államfőt, hogy javasolja az ügynek a napirendi pontok közé való felvételét, és Victor Ponta ideiglenes igazságügyi minisztert, aki néhány hete itt Csíkszeredában azt nyilatkozta, hogy államalkotó partnernek tekinti a romániai magyarságot, hogy ezt CSM tagként szavazatával tartsa fenn. Hargita Megye Tanácsának sajtóközleménye
Erdély.ma

A Mikó-ügy áttekintése – A mutyizós, kompromisszumos politika ideje lejárt
Nyolcadik hete, hogy naponta, délután öt és hét óra között emberek tucatjai vonulnak a Székely Mikó Kollégium épülete elé. A sepsiszentgyörgyiek, de más településből érkezők is Sánta Imre református lelkipásztort támogatják, aki több mint egy hónapja egymaga kezdett el tiltakozni az ellen, hogy a másfél évszázados oktatási intézményt ismét államosítani akarják.
A Székely Mikó Kollégium mai épületét 1876-ban építették, gróf Mikó Imre jelentős anyagi támogatásával. A telket Sepsiszentgyörgy városa adta, az építőanyag nagy részét Háromszék lakói hordták össze, szekerekkel.
A román államosítás után, 1990-ben a közösség visszakövetelte az iskolát, ám az egyház tulajdonjogát az épület fölött csak 2002-ben állították vissza.
2006-ban két – egyébként magyar nemzetiségű – család beperelte a visszaszolgáltatási bizottság tagjait, hamisítás vádjával. Érvelésük szerint az egyház soha nem volt tulajdonosa az épületegyüttesnek, mert az ingatlan mindvégig a Székely Mikó Kollégium tulajdonát képezte.
– Az iskola viszont az egyházé – állítja Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője. – Számunkra egyértelműen fontos, és ezt ki kell mondanunk, hogy ezek az ingatlanok, amelyeket évszázadokon keresztül birtokoltunk, és az egyházunk, a mi népünk épített fel, ma is az egyház tulajdonát képezik, és mi nem loptunk el senkitől, nem csalással kértünk vissza valamit, hanem a jogos tulajdonunkat szeretnénk visszakapni. Ha nem az egyház építette, hanem közadakozásból épült, akkor nem is az egyháznak, hanem a helyi tanácsnak kell visszaszolgáltatni – vélik a felperesek. A város polgármestere szerint ez nem jó megoldás. – Az erdélyi magyar közösségi vagyon a legbiztonságosabb helyen az egyházak tulajdonában van, hiszen úgy, ahogy megjelent egyszer egy törvény, és azt mondta ki, hogy ezek az ingatlanok – az iskolák épületei – az önkormányzatok vagyonát képezik, holnapután ugyanúgy jöhet egy olyan döntés, amivel ezeket az államnak adja – fejti ki Antal Árpád. A pert Sepsiszentgyörgyről Buzăuba helyezték át, mert, úgymond: Háromszéken a bíróság a nép haragjának a nyomása alatt áll. Buzăuban a visszaszolgáltató bizottság tagjait a közérdek ellen elkövetett hatalommal való, minősített visszaélés vádpont alatt bűnösnek találták. Abban az országban, ahol az, aki holtrészegen elgázol és gyakorlatilag kiirt egy egész családot, két év felfüggesztettet kap, a bizottság két magyar tagját három év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
– Amikor a hírről értesültem, úgy éreztem, mintha engem ítéltek volna el három év börtönre, és meggyőződésem, hogy minden erdélyi magyar, de talán a tizenötmillió magyar kellene úgy érezze most magát, hogy három év börtönt kapott most azért, mert végezte a munkáját – mondja Antal Árpád. – Nem csaltak, nem loptak, hanem a közösség érdekében, tisztességesen a törvényeket betartva, végezték a munkájukat – teszi hozzá a megyeszékhelyi polgármester.
A kiegyensúlyozott, objektív és független román bíróság nagyobb dicsőségére, a bizottság egyetlen román tagja felfüggesztett büntetést kapott, mert – fogalmaz az indoklás – idős, és krónikus betegségekben szenved.
Markó Attila államtitkár, a visszaszolgáltató bizottság tagja érthetetlennek nevezte a döntést. – Egy ilyen testület esetében, mint amilyen a miénk volt, a felelősség teljes mértékben egyforma. Tehát kortól, nemtől függetlenül a felelősség ugyanaz kellene hogy legyen. Én nem kétlem, és nem próbálom „eltüntetni” a román kolléga betegségét és életkorát, viszont a felelősség megállapításánál nem lehetnek ilyen különbségtételek – nyilatkozta Markó.
Ezek után döntött úgy Sánta Imre bikfalvi református lelkipásztor, hogy egyszemélyes tiltakozásba kezd, és július 6-án egy székely zászlóval kiállt a kollégium elé.
– Nem az volt a célja a tiltakozásomnak, hogy tömegeket mozgassak meg, hanem inkább az, hogy felkeltsem a figyelmet, és ország-világ elé tárjuk azt a gyalázatot, ami itt rajtunk megesett – nyilatkozta Sánta Imre.
Attól a naptól kezdve minden nap csatlakoztak hozzá olyanok, akik igazságtalannak tartják a Mikó-perben hozott ítéletet.
A rendszeresen jelen lévő Bagoly György röviden fogalmazza meg véleményét: „Azért jövök ide, mert azt szeretném, hogy az iskola kerüljön vissza az egyházhoz, és ne az államé legyen.”
A zászlóval őrt álló Korodi János úgy véli: ezt az épületet nem a dákok, nem a románok, hanem a magyarok építették, és a református egyház tulajdona, így hát annak is kell maradnia.
A bikfalvi lelkészt édesapja, idősebb Sánta Imre is támogatja. – Ez az épület soha nem volt még a magyar államé sem, akkor hogy engedjük meg azt, hogy a román állam birtokába kerüljön. Ha minden közadakozásból épült ingatlan az államé, akkor az összes templomunkat elvehetik – véli idős Sánta Imre.
A tüntetéshez magyarországiak is csatlakoztak. „A jogbiztonság ilyen hiánya megengedhetetlen az Európai Unióban” – mondja Morocza Árpád Alsóörsről.
A helyszínen tiltakozó ívek aláírására is adott a lehetőség. Akárcsak a Mikó-per bírósági aktacsomójára utaló számmal elindult a 13020.ro honlapon, ahol egyébként fellelhető a kollégium visszaállamosítási kísérletéről és a bizottsági tagokat érintő döntésről szóló valamennyi információ, illetve a Mikó-ügy teljes története.
Sánta Imre azt mondja: a klérusnak, a politikumnak és a civil társadalomnak már rég radikálisabban kellett volna fellépnie a nyilvánvaló jogfosztás ellen.
– A mutyizós, kompromisszumos politika ideje lejárt, és arra van szükség, hogy megmutassuk, akár a polgári engedetlenség bizonyos eszközeivel élve, hogy nem lehet velünk azt tenni, amit éppen akarnak – állítja a bikfalvi lelkész.
Erre annál is inkább szükség van, mert a román igazságszolgáltatástól nem sok jó várható. – A bírósági indoklás egész részeket vett át az ügyész érveléséből, és azt próbálta alátámasztani – avat be Markó Attila. – Például olyan egyezményről beszél az egyház és a kollégium között, amelyben különböző javak használatáról egymás javára lemondanak, de ez nem érinti a tulajdon kérdését. Az indoklás önmagának ellentmondva próbálja feloldani azt a körülményt, hogy korábban már megállapítást nyert: az iskola az egyház tulajdona.
Természetesen fellebbeztünk, és minden olyan érvet elő fogunk venni, amit eddig még nem tettünk meg. Például a marosvásárhelyi Bolyai Kollégium ügyét, ahol hasonló per volt, és végleges döntés született arról, hogy az egyház tulajdonát képezi az iskola. Ezzel együtt nincs garancia arra – ismerve az alapfokú döntést –, hogy a fellebbviteli szinten egyértelműen és kétséget kizáróan előjön az igazság. Viszont bízom abban, hogy a közösség ereje – az igazság oldalán – nagyobb lesz, mint a bíróság ereje.
A református egyház szeptember elsejére szervezi az Igazság Napját. Déli tizenkét órára Sepsiszentgyörgyre várnak mindenkit, aki tiltakozni akar a Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen.
Erdély András
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Visszavonta a védelmi minisztérium Kelemen Hunor ezredesi rangját
érintettek kérésére a védelmi minisztérium visszavonta Kelemen Hunor, Robert Turcescu és Laura-Codruţa Kövesi katonai rangját. A szaktárca ugyanakkor kilátásba helyezte a 2011-2012 közötti tartalékos kitüntetések és előléptetések visszavonását is, mert szabálytalanságokat állapított meg odaítélésük kapcsán.
Az augusztusi listán például egy sor közéleti személyiség – többek között Gheorghe Hagi, Mugur Isărescu, Mihai Răzvan Ungureanu, Sorin Blejnar volt ANAF-elnök, Bogdan Chirieac újságíró, Constantin Boşcodeală Buzău polgármestere, Chirvăsuţă Laurenţiu független szenátor, Cătălin Flutur Botoşani volt polgármestere, Gheorghe Flutur a Suceava megye tanács volt elnöke, Miodrag Belodedici, Gabi Balint, Bölöni László, Helmut Duckadam, Adrian Bumbescu, Ştefan Iovan és Victor Piţurcă – neve is szerepel.
Tavaly 316 személyt léptettek elő és 426 személy kapott tartalékos rendfokozatot, míg idén 77 személy részesült előléptetésben és 16-an kaptak tartalékos rendfokozat.
Az Evenimentul Zilei júliusban tett közzé egy arról szóló listát, hogy vezető politikusok milyen katonai rangot kaptak az utóbbi két évtizedben. Több tucat vezető román politikus mellett Kelemen Hunor, Verestóy Attila és Cseke Attila is magas katonai rangot kapott. Az RMDSZ elnöke akkor úgy nyilatkozott a Transindexnek, hogy nem kérte, és nincs szüksége az ezredesi rangra. (gandul.info/hírszerk.)
Transindex.ro

Vak az igazságszolgáltatás?
Amikor nemrég egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról adott hírt a hazai sajtó, sokan gondolhattak arra, hogy az Egyesült Államok Kongresszusának intése, miszerint Románia igen lemaradt az egyházak ellopott vagyonának visszaszolgáltatásával, lépéskényszerbe hozta a bukaresti hatalmat, s fukar kezekkel ugyan, de a történelmi magyar egyházaknak vissza- szolgáltatott egy-két ingatlant, igaz, olyannyira óvatosan, hogy máig sem publikus, kik voltak a szerencsések.
Biztatónak tetszik az is, hogy a bizottság felébredt tetszhalálából, melyet egykori munkatársainak, Markó Attilának, Marosán Tamásnak elítélése okozott.
Markó Attilának e hónap közepe táján – fellebbezése nyomán – ismét bíróság elé kell állnia. Jusson eszünkbe: a Mikó-kollégium körüli cirkuszt két önző, ebül szerzett vagyonának kis részéhez, a Mikó tanári lakásaihoz foggal-körömmel ragaszkodó polgártársunk bosszúja indított el. Markó Attila lelkiismeretes köztisztviselőként, a visszaszolgáltatási bizottság vezetőjeként azt tette, amit a rendelkezésére álló dokumentumok alapján tennie kellett: aláírta a Székely Mikó Kollégium református egyháznak való visszaszolgáltatását elrendelő határozatot. S mert e vagyon részei az egykori tanári lakások is, a benne élő két lakó kivagyiságból, bosszúból, Isten a megmondhatója, miért is, hatalommal való visszaélés címén feljelentést tett Markó Attila és munkatársai ellen.
Sok vesztes per után 2012-ben a két atyafinak sikerült Buzăuban olyan bíróra szert tennie, aki három év börtönre és 1,2 millió lejes kártérítésre ítélte a visszaszolgáltatást aláíró köztisztviselőket. Marosán Tamás, látva a román igazságszolgáltatás licsi-locsi voltát, áttelepedett Magyarországra. Markó maradt, s igazsága tudatában igyekszik vesszőfuttatását méltósággal viselni. Ő maga írja: közössége mindig is kiállt mellette, tüntetést is szerveztek Sepsiszentgyörgyön, bűntelenségének tudata is erősíti. De a két tisztes korú sepsiszentgyörgyi magyar férfiú mégis pokollá tette az elmúlt éveit, s a román igazságszolgáltatás képlékeny volta miatt a jövő, akár egy nagy ismeretlen, úgy tornyosul előtte.
A feljelentők meg nyugodtan élnek, sétáltatják unokáikat, gazdálkodnak Zalánban, s bizonyára örülnek, hogy – eddig legalábbis – célt ért bosszújuk. Az igazságszolgáltatás bekötött szemmel ítélkezett. Nem semlegessége, hanem vaksága jeleként. Vagy ami még elszomorítóbb: pénzért? Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszautalják a pert (Váratlan fordulat a Mikó-ügyben)
Nem született ítélet tegnap a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatási perében: a Legfelső Semmítő- és Ítélőszék tegnap úgy határozott, hogy a döntésben nem illetékes, ezért az ügy várhatóan visszakerül a ploieşti-i táblabíróságra, ahol idén aligha tűzik már napirendre.
A váratlan fordulat az ügyvédeket és az ügyészeket is meglepte, hiszen korábban már két tárgyalásra is sor került ezen a bíróságon – ezeken elutasították a magyar vádlottak által benyújtott újabb bizonyítékok elfogadását, illetve a megnevezett tanúk meghallgatását –, de az illetékesség eddig nem jött szóba. A per azért került a legfelsőbb törvényszékre, mert az egykori restitúciós bizottság egyik tagját, Markó Attilát tavaly decemberben képviselővé választották, és a parlament tagjairól csak ezen a fórumon ítélkezhetnek; most azonban a bírói testület arra hivatkozott, hogy „a feltételezett bűncselekmény” idején a vádlott még nem volt képviselő – közölte egybehangzóan a per két ügyvédje, Kapcza Mikolt és Eugen Iordăchescu, akik arra készültek, hogy ezúttal lezárul az ügy. A tegnapi tárgyaláson a buzăui bíróság által 2012-ben alapfokon háromévi börtönre ítélt vádlottak közül csak a nyugdíjas Silviu Clim jelent meg, Marosán Tamás volt egyházkerületi jogász Magyarországon, Markó Attila pedig Strasbourgban várta a végleges ítéletet; a teremben azonban több megfigyelő, köztük az amerikai nagykövetség küldöttje is ott volt. Az illetékesség elutasítását a háromtagú bírói testület azzal indokolta, hogy korábban az úgynevezett labdarúgó-átigazolási perben adócsalással, sikkasztással és korrupcióval vádolt George Neţoiu ügyét is visszautalták a bukaresti táblabíróságnak, mert ő is később lett képviselő. – Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy miért az utolsó és nem az első tárgyaláson mondta ki illetéktelenségét a legfelsőbb bíróság, hiszen az a kívánatos, hogy ezen a szinten a törvény előírásait nagyon pontosan kövessék, de ha már így van, akkor Ploieşti-en kell folytatni a harcot. Ezt a fordulatot lehet sokféleképpen magyarázni, és úgy tűnik, hogy ezeknek az ártatlanul meghurcolt embereknek folytatódik a kálváriájuk, de amúgy nincs jelentősége annak, hogy hol születik meg a döntés, ami csakis felmentő ítélet lehet, ha olyan országban élünk, ahol a jogot tisztelik. Ami ugyanis Buzăuban történt, az durva igazságszolgáltatási tévedés volt – nyilatkozta lapunknak Eugen Iordăchescu, aki szerint a táblabíróságon nem húzódhat sokáig a per. Becslésekre nem vállalkozott, azt azonban leszögezte, hogy az ítélet végleges lesz. − A tegnapi fordulat annak a jele, hogy Romániában semmi sem működik úgy, ahogy kellene: ez nem egy normális per egy normális országban – jelentette ki Markó Attila, aki úgy véli, hogy a legmagasabb igazságszolgáltatási fórumon egyszerűen nem mertek dönteni ebben az egyik részről kényelmetlen, másik oldalról népszerűtlen ügyben. „A buzăui döntés is púp a hátukon, tehát a következő időben folytatódik a hideg- és idegháború, de megyünk előre” – tette hozzá. A háromszéki képviselő szeretné, ha mielőbb véget érne a Mikó-per, azt azonban a ploieşti-i táblabíróságon is kérni fogják, hogy ismerjék el bizonyítékaikat – köztük a brassói táblabíróságnak az egyház tulajdonjogát elismerő ítéletét, amit a legfelsőbb törvényszék nem kívánt az iratcsomóhoz csatolni –, és hallgassák meg tanúikat. Markó Attila továbbra is hisz abban, hogy az igazság ki fog derülni, és nyilvánosan is megköszönte az egyház, a közösség, a nagyvilág, az amerikai és a magyar diplomácia odafigyelését, az imára való felszólítást. A Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatását megsemmisítő és a visszaszolgáltatási bizottság tagjait szabadságvesztéssel sújtó pert az iskola egykori tanári lakásait megvásároló bérlők feljelentése nyomán 2010-ben indította az Országos Korrupcióellenes Ügyészség. Az alapfokon eljáró bíróság azzal indokolta ítéletét, hogy a kollégium épületegyüttesét eredetileg nem az egyház pénzéből, hanem közadakozásból építették, így a restitúciós bizottság visszaélést követett el, amikor az egyháznak adta az ingatlant.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szerencsejáték
Ismét csak tanúbizonyságot kaptunk arról, milyen alaposan és körültekintően zajlik Romániában a kulcsfontosságú tisztségek betöltésére kijelölt személyek válogatása.
Most például a Szervezettbűnözés- és Terrorellenes Ügyosztály egyik buzăui ügyészéről derült ki, hogy onlájn pókeren eljátszott százezer eurót, amit egyébként azért bocsátottak a rendelkezésére, hogy a pénzt csaliként használva lebuktasson egy kábítószercsempész bandát.
Meg kell adni, az ügyész úrnak van stílusa. Mintha csak egy igazi magyar dzsentri vére folyna az ereiben, olyan nonsalansszal volt képes elpókerezni a pénzt. Mindazonáltal azt is érdemes megjegyezni, hogy a magyar urakkal való párhuzam mégiscsak sántít, ők ugyanis rendszerint a saját vagyonukat kártyázták el, ami persze a családjukat nem boldogította annyira, viszont mégiscsak nagyságrendekkel korrektebb hozzáállás ahhoz képest, ha valaki egy közintézmény vagyonát tapsolja el egy internetes pókerjátszma során.
Mindemellett szabadlábon védekezhet, enyhítő körülményként számították be ugyanis, hogy saját bevallása szerint olyan betegségben szenved, ami miatt néha muszáj pókereznie. El is képzelhetjük mindjárt, amint a hétköznapokon amúgy kellemes modorú, család- és állatbarát ügyész teliholdas éjszakákon iszonyú kínok között vérszerencsejátékossá változik, és az összes keze ügyében levő pénzt elkártyázza, függetlenül attól, hogy az övé, vagy sem.
Persze a szenvedélybeteg ügyész esete szomorú, ugyanakkor lehet, hogy a példájára érdemes odafigyelni. Hiszen az ország a valamelyest jobb gazdasági mutatók ellenére is nehézkesen vánszorog kifele a válságból, kevesebb pénz jut a közintézmények fenntartására, a közalkalmazottak bérére, valamint a nyomozó ügyészségeken a leleplezéseknél csaliként használt összegekre. Így akár még intézményes gyakorlattá is tehetnék, hogy a közintézmények költségvetéséből minden hónapban egy bizonyos összeget szerencsejátékra kell költeni, hiszen így a nagy számok törvénye alapján előbb-utóbb nyerni is sikerülne, az így szerzett pénz pedig kimondottan jól jönne az államkasszának.
Maga a kormány is föltehetné az állami költségvetés egy részét ruletten: ha bejön, dőzs van, ha meg nem, tulajdonképpen mindegy, hogy a Monte Carló-i kaszinó vagy az IMF kasszájába vándorol az ország pénze. Ráadásul egy kaszinó biztos nem követelne megszorító intézkedéseket annak fejében, hogy fizessen.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

30 millió eurót költöttek eddig a Nemzet Megváltásának Katedrálisára
Nem támogatják egyöntetűen a helyi hatóságok a Nemzet Megváltásának Katedrálisa építését. A Román Ortodox Egyház által kezdeményezett ambiciózus terv, a Nemzet Megváltásának Katedrálisa megépítésére eddig 30 millió eurót költöttek, ami közpénzekből és a hívek adományozásából gyűlt össze.
Noha, a Patriarkátus adománygyűjtő kampányt hirdetett, csütörtökig mindössze 977 online-adomány érkezett be. A munkálatok folytatása érdekében a Román Patriarkátus adományozásért a megyei tanácsokhoz és a polgármesteri hivatalokhoz fordult.
Az elképzelést a temesvári, a buzăui és a dâmboviţai helyi tanácsok nem helyeselték, és kijelentették, hogy nem tudják támogatni a katedrális megépítését, mivel költségvetésük így is szegény.
Klaus Iohannis nagyszebeni polgármester is elutasította a kérést, megjegyezve, hogy a helyieknek mások a prioritásai.
Paprika Rádió / rador.ro
Erdély.ma,

Koldusok országa: Románia?
Amikor legelőször olvastam, halottam arról, hogy Európát valósággal ellepték a Romániából, Bulgáriából elindult koldusok, kéregetők, az újságírás – finoman szólva – kegyes sarkításának, túlzásának, füllentésének tekintettem.
Ha valaki önmagát alázza meg azzal, hogy másoktól vár könyöradományt, ahhoz megértéssel kell közeledni, és nem szabad tőle megtagadni azt a pár fillért, amivel – esetleg – az életét megmentő kenyeret, élelmet megvásárolhatja! – érveltem magamban a közel-keletiek örök bölcsességével.
E sorok írója is helyeselte, amikor a rendszerváltást követően a román sajtó egésze felmentést kért a két román atyafi számára, akiket Irakban (?), Szíriában (?) kézlevágással akartak büntetni, mert gumiabroncsokat loptak! Ma is tiltakoznék, és elfogadnám – bár a tízparancsolat szerint a lopás a legfőbb bűnök egyike! – az akkori érvelést: valóban nem követtek el életellenes, életbevágó bűnt. A példás büntetésnek azonban visszatartó, elrettentő hatása is elképzelhető, ez – valahogy – mindig kimaradt és kimarad az érvelésből!
Az általánosítás bélyege mindig egy egész közösséget, népcsoportot, népet, nemzetet sújt, a láthatatlan billogot soha nem lehet eltüntetni. Ez az alapja az előítéleteknek, sztereotípiáknak. Az általánosítás veszélyének elkerüléséért került a kérdőjel a cím végére. Románok százezrei, milliói becsületesen dolgoznak, éjt nappallá téve keresik a kenyerüket, biztosítják a saját, és az otthonmaradt családtagok egzisztenciáját olaszországi, spanyolországi, nagy-britanniai vagy éppen ciprusi munkavállalással.
Mégis: a tisztességesen és becsületesen dolgozók (az ő nevükben szólok) arca pirul és szégyenkezik, amikor honfitársaik – személyesen láttam, megtapasztaltam – a világhírű párizsi Diadalív tövében, amelyen mintegy Petőfi Sándor intelmét meghallgatva „emléket” állítottak „a sok hős lábnak”, melyek 1809-ben a Bonaparte Napóleon elleni dicstelen felkelés során Győrnél „úgy futottak”, olyan agresszív módon kéregetnek.
Mit kéregetnek? Követelőznek, hogy a legtoleránsabb helybéliek és turisták tízezreinek a zsebében akarva-akaratlanul kinyílik a bicska. Különösen akkor, amikor a gyanútlan szemlélődő megdöbbenve látja: a „fény városának” központjában, a Diadalívtől kőhajításnyi távolságra végzik a kis- és nagydolgukat. Egyenesen cinkos sunyítás, amikor a román sajtó meghatározó része mindezt kizárólag a romákra, azaz a cigányokra hárítja. Kétségtelenül: az utóbbiak vannak döntő többségben.
Az említett párizsi kiránduláson – 2011. szeptember elején – a bécsi Európa-klub meghívására és segítségével vehettem részt. Szemtanúja voltam, amikor az egyik, Romániából kirajzott koldus Toró Emilt, a Maros Művészegyüttes, a Hargita Népi Együttes egykori táncosát szemelte ki a begyakorolt trükk áldozatának. A Champs-Elysées-n – a világ egyik legismertebb sugárútja, ahol egy száz négyzetméteres ingatlan egy évi bérleti díja másfél millió amerikai dollár – csodáltuk a fényűző palotákat, a luxuscikkeket kínáló üzleteket, mesebeli kávézókat, amikor a koldus – úgymond – „talált egy aranygyűrűt” a világváros forgatagában, és azt „nagylelkűen” bagóért megvásárlásra „felajánlotta” Emil barátomnak.
Kicsin múlott, hogy a tagbaszakadt táncos, civilben bécsi taxisofőr, az alkalmi árust első felindulásában nem vágta szájon. Csak akkor kotródott egy kicsit tovább, amikor román nyelven mindennek lehordta, és szégyenletesnek nevezte azt, amivel beszennyezi egy ország, jelesen Románia lakóinak becsületét. Párizsban valósággal hemzsegnek a Romániából származó koldusok, akik nemcsak koldulnak, lopnak, és más, akár súlyos bűncselekményeket is elkövetnek: a figyelmetlen turisták, helybéliek kezéből, válláról a másodperc töredéke alatt kikapják a táskát, a közszállítási járműveken minden értéket kilopnak a zsebéből.
Képletesen szólva: „A szemét is kilopják, ha nem eléggé figyelmes!” Ugyanezt láttuk, tapasztaltuk Ciprus szigetén, ahol – egészen bizonyos: túlzó állítások szerint – a 700 ezer fős összlakosságból mintegy százezer Romániából érkezett. Elképesztő az a pimaszság, agresszivitás, amellyel visszaélnek az egyik legemberibb érzéssel: a részvéttel, a segíteni akarással, az együttérzéssel. Szicília szigetén, Palermóban, Cataniában, az észak-olasz nagyvárosokban a repülőtereken, a vonat- és autóbusz-állomásokon százméterenként babakocsival, vagy karon ülő kisgyerekkel kolduló „honfitársainkkal” találkozhatunk…
Írásra az idei nyár utazásainak „hordaléka” késztetett. Sok-sok takarékoskodás után a feleségemmel végre négy napra eljutottunk Rómába, öt napra a Málágától huszonöt kilométerre lévő, a tengerparton fekvő Torremolinosba, egy napra pedig Gibraltárra. A római metrószerelvényeket, az „örök város” örök jelképeiként számon tartott Forum Romanum, a Colosseum, a vatikáni múzeum – szinte egy teljes napot tölthettünk a Sixtus-kápolna felejthetetlen remekművei között, ahol az ember önkéntelenül így kiált fel: ezért érdemes volt megszületni, élni!
A Panthenon környékét, a Santa Maria Magiore, a San Pietro in Vincoli (Szent Péter két láncban), a Szent Péter-székesegyház bejáratát, környékét – az előbbiben Michelangelo Mózese, az utóbbiban a Pietà, és megannyi építészeti, művészettörténeti csoda látható, sehol nincs szükség turistacsalogató szórólapokra –, a legfontosabb közlekedési csomópontokat ellepték a romániai koldusok, támadóan rohanják le az emberi civilizáció páratlan és egyedülálló értékeit megcsodáló, azokat jelképesen „birtokba vevő” turistákat.
A román etnogenezis egyik tartópilléreként emlegetett Traianus-oszlop tövében (az Unesco és a román állam segítségével a dákok ellen viselt két háború, a damaszkuszi Apollodor elképzelései alapján a Dunán átvezető híd megépítését, Dácia meghódítását követően pedig Decebal király és a dáciai elit öngyilkosságától kezdve a római diadalmenet minden fontosabb eseményét megörökítő oszlop faragott képsorait az elektronika és a vizualitás csúcsát jelentő technológia segítségével egy közel harminc méter hosszú, háztetőre emlékeztető nyílt téri kiállításon lehet megcsodálni) felváltva, göncökbe öltözötten fiatal román – nem roma! – lányok kéregetnek.
Mivel nagyon fárasztó állandóan a földig görnyedve koldulni, a műanyag poharat előre tartani, a „váltásban” folytatott koldulás mellett döntöttek. Amikor az egyik kifárad az „intenzív koldulásban”, hátravonul az oszloptól nem messze lévő épület árkádjai alá, vagy a világhírű műemlék templom mögé, ledobja az öltözetét borító rongyokat, és olyan elégedetten cigarettázik, mint aki megnyerte az ötös vagy hatos lottó főnyereményét. Eldobott szemét, üres cigarettás dobozok, pillepalackok jelzik az alkalmi pihenő színhelyét.
Nincs szükség különösebb képzelőerőre a feltételezéshez: a koldulást prostitúcióval is kiegészítik. Nincs skrupulus, ellenkezőleg: alanyi joguknak tartják, hogy a világhírű Traianus-oszlop tövében koldulnak, és minden bizonnyal a szemét is kiszednék, ha más koldus, kéregető – akár honfitársuk is – a „felségterületükre” merészkedne. Kiröhögnék, ha valamelyik román nemzetvédő előadást tartana a dákokról, a rómaiak elleni hősi küzdelmükről, a román nép és nyelv kialakulásáról.
A római metrószerelvények mindenikén mindegyre feltűnnek a román tangóharmonikások, akik az unalomig játsszák azt a néhány begyakorolt taktust, miközben a gyerekük vagy a kölcsönkért kislány, kisfiú műanyag pohárral a kezében az utasoktól már-már követeli a „produkcióért” járó adományokat. Ha valaki megfeledkezik az adakozásról, román nyelven átok-cunamival próbálják „jobb belátásra bírni”…
Jóformán nem is tértünk magunkhoz a római koldusinvázió okozta sokktól, amikor a torremolinosi szállásunk közelében lévő (a „spanyol Riviéra” egyik legjelentősebb központja, a „malomtemető”, az 1930-as évek elején még tizenöt házból álló halásztelep volt, a területet a látnoki és üzleti képességekkel megáldott Carlotta Alessandri 1932-ben megvásárolta, és a terméketlen földre előbb turistákat „telepített”, majd, mintegy varázsütésre, jöttek a filmsztárok és írók, jelenleg negyvenezer lakosú fürdőparadicsom) bevásárlóközpont, a Mercadona főbejárata előtt egy összecsukható széken ott láttunk trónolni egy napbarnított, makkegészséges, ötven év körüli férfit. Még azok sem állíthatnák róla, hogy roma, akik minden bűncselekmény után kizárólag őket kiáltják ki bűnbaknak.
Azzal a titkolt reménnyel szólítottuk meg román nyelven, hátha ezúttal tévedtünk, mégsem a Duna és a Kárpátok vidékéről származik. A férfi ölében egy kartonpapíron spanyol és angol nyelven öles betűkkel a koldusok szokásos rituális szövege olvasható: napok óta semmit nem evett, halálos beteg, két éhező, fogyatékos gyermek várja, hogy az életmentő betevő falatot elvigye nekik. Kiderült: Buzău környékéről származik, otthon van háza, megélhetése. Kilenc hónapja jött a családjával koldulni Spanyolországba. A felesége és a kartonlapon fogyatékosnak feltüntetett „éhező baby”-k a szomszédos fürdővárosban, Fuengirolában koldulnak. Naponta fejenként összegyűl 15-20 euró.
Amikor a spanyolok délután három és öt óra között az elmaradhatatlan sziesztájukat töltik, a fű sem nő az egész országban, „koldusunk” az egyik gyorsétkezdében „elkölti” a jól megérdemelt ebédjét. Gyorsan utánaszámoltunk: a napi húszeurós koldulás fejenként havi hatszáz eurós bevételt jelent. A család négy tagja így havi kétezernégyszáz eurót keres, ami testvérek között is több mint tízezer lejes jövedelem. Mindezt munka nélkül, adómentesen. Romániában kevés család örvendhet ilyen bevételnek.
Az együttérzés és megértés hangján szóltunk hozzá: súlyos oka kell legyen, hogy valaki munkaképesen, egészségesen koldulásra kényszerül. Talán azzal követtük el a legnagyobb hibát, hogy az Emberhez próbáltunk szólni? A tudatunkban nem ülepedett le eléggé a kiváló történésznek, egyetemi tanárnak, a bukaresti magyar nagykövetség egykori attaséjának, Borsi-Kálmán Bélának a román „néplélek” (Ion Luca Caragiale zseniális művei a bizonyság rá: ez a „néplélek” bizony bőven és mélyen merített a bizánci, levantei, fanarióta hagyományokból!) rejtelmeiről írt tanulmányának intelme: megpróbálják kilesni a beszélgetőtárs emberi gyengéit, és akkor élnek vissza a bizalommal, amikor az valóban fájó?
„Koldusunk” a másodszori beszélgetésnél azonnal rákérdezett: „Dar minunatul nostru litoralul românesc nici nu vă place?” (A mi csodálatos román tengerpartunk nem is tetszik maguknak?) A pimasz kérdés hallatán alig kaptunk levegőt! A „magon kelt” sajátos filozófia lényege: a romániai koldusokat egyenesen megilleti, hogy a világ bármely részén akár szemtelen módon is kolduljanak. Azok pedig, akik dolgoznak, vagy egy egész élet munkája után nyugdíjasként élik a mindennapjaikat – mint jómagunk –, azok üljenek otthon, és élvezzék a román tengerpart számtalanszor megszellőztetett, korrupcióval át meg átszőtt „szolgáltatásait”.
Kapásból válaszoltam: „Dar minunatul nostru oraş românesc de reşedinţă judeţeană, Buzău nici nu vă place?” (De a mi csodálatos, megyei jogú román városunk, Buzău nem is tetszik magának?) Szemrebbenés nélkül kapásból válaszolta: egyáltalán nincs szégyenérzete a koldulásért! Miért is lenne? – kérdez vissza. Már korábban kijöhetett volna. Megismétli a Romániából érkező koldusok szokásos mantráját: otthon nincs munkahely, nincs megélhetési lehetőség, majd jogosan a politikusokat teszi felelőssé, hogy a külföldi befektetők elkerülik az országot.
Arról nem hajlandó semmit elárulni, hogy milyen hálózat révén került éppen Torremolinosba. Önigazolásként csak annyit jegyez meg: nem elég munka, hogy reggel nyolctól este kilenc óráig, a bevásárlóközpont bezárásáig, megállás nélkül hajlong, megalázkodik, hálás szavakat mormol? Az sem zavarja, hogy az üzletben vásárlók tudják, hogy Romániából érkezett az „Ígéret földjére”. Nincs honvágya, de, ha egyszer hazamegy, mindenkinek elmondja: munka nélkül is dúsgazdag lehet.
A vallomás döbbentett rá arra: ez a számbelileg sem elenyésző tömeg, amelyik koldulásból, kéregetésből él, még gondolatban sem akar visszatérni a mindennapi munkához. A gyerekeik és az unokáik sem. Aki egyszer megízlelte a munka nélküli élet örömeit, tapasztalatok sora bizonyítja, hihetetlenül nehéz visszavezetni őket az alkalmi munkához is. Esetükben bizonyára csődöt mondana a felsősófalvi ezermester, Kovács Mózsi bácsi – akit tudásáért, mókára ugrató életviteléért joggal neveztek „Ész Mózsinak” – legendás vallomása a munkáról: „Munka nélkül az ember nem ellágyul, hanem elpuhul! Ezt maga is jól jegyezze meg!”
Gibraltáron, Európa végpontjánál, az Europa Pointnál is – ahol az ember nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is belelógathatja a lábát az óperenciás tengerbe – román koldusokkal találkoztunk. Egykori korondi tanítványom, a száztizenkilenc országba eljutó Farkas András világjáró énekes Rio de Janeiróban találkozott román koldussal. Amikor anyanyelvén szólt hozzá, örömében majdnem ledöntötte a lábáról…
Bár a román politikai elit ingerküszöbét a koldusok, kéregetők – ezúttal csak róluk beszéljünk – országimázs-romboló áldatlan ténykedése nem éri el (a négy-, ötcsillagos, osztályon felüli szállodákból, a Kanári- vagy a Maldív-szigetek „magasságából” mindez nem is látszik), megoldásra váró „gordiuszi csomó”-ként immár huszonöt éve jelen van. Bár az erdélyi, romániai magyarok kimaradtak a „koldusszórásból”, valójában a pragmatikus nyugati állampolgár elmarasztalása bennünket, romániai magyarokat is sújt.
Nem véletlen: román útlevéllel a zsebünkben nagyon nehéz ausztráliai, kanadai, új-zélandi vagy egyesült államokbeli beutazási vízumhoz jutni. Jogos a kérdés: a parlamenti, államelnöki, önkormányzati választások programjaiban mikor olvashatunk az európai méretűvé terebélyesedett koldulást legalább mérséklő megoldási javaslatokról?
Tófalvi Zoltán
A szerző újságíró, történész
Krónika (Kolozsvár)

A Mikó-ügy másfél évtizede: egy ingatlan-visszaszolgáltatás kálváriája
Bő két év és tizenöt tárgyalási forduló után került pont a Mikó-ügyként elhíresült tulajdon-visszaszolgáltatási per végére. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épületének visszaszolgáltatása miatt indult büntetőperben a Ploiesti-i Táblabíróság három-három év felfüggesztett szabadságvesztésre enyhítette Markó Attila és Marosán Tamás alapfokon kiszabott három-három év letöltendő börtönbüntetéséről szóló ítéletét. A testület eltörölte a buzãui bíróság alapfokú ítéletének azt a részét is, amely az Erdélyi Református Egyházkerületet 1,13 millió lejes kártérítésre kötelezte, ugyanakkor megerősítette az elsőfokú határozat ama részét, amely szerint a református egyház elveszíti az ingatlan feletti tulajdonjogát.
Összességében több mint tízévnyi pereskedés után jutott el a jogerős ítéletig a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó kollégium ügye. Az ingatlant – a hajdani mikós tanári lakásokkal együtt – 1999-ben sürgősségi kormányrendelet révén kapta vissza az Erdélyi Református Egyházkerület. A lakásokat a kilencvenes években megvásároló két sepsiszentgyörgyi magánszemély azonban beperelte az egyházat azzal az érveléssel, hogy az ingatlanegyüttes tulajdonjoga nem az egyházé volt, hanem a város közösségéé. A korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vizsgálódását követően bűnügyi per lett az ügyből, amelynek alapfokú ítélete három éves letöltendő börtönbüntetéssel sújtotta a restitúciós bizottság három tagját, az ingatlan tulajdonjogát megvonta az egyháztól, és 1,1 millió lejes kártérítésre kötelezte. Az ügyet 2013. október 10-én tárgyalta a legfelsőbb bíróság, amely a ploieşti-i táblabíróság hatáskörébe utalta vissza.
Lakásgazdálkodási hibák
Az ügy tulajdonképpen egy tizenöt évvel ezelőtti törvény (1995/112.) kibocsátásáig vezethető vissza, amelynek értelmében az önkormányzatok – ingatlankezelő cégeik révén – eladhatták a kommunizmus idején magánszemélyektől államosított ingatlanokat. A Konsza Samu utca 14–16. szám alatti két tanári lakást 1997-ben vásárolta meg két sepsiszentgyörgyi magánszemély, mindketten bérlőkként laktak az ingatlanban. A Székely Mikó Kollégium igazgatósága ugyan hivatalos átiratban értesítette az ingatlankezelőt, miszerint a lakások az egykori Református Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatandó vagyonának részét képezik, de az eladást nem tudták megakadályozni.
Az 1999/83-as sürgősségi kormányrendelet egy sor, korábban közösségi vagy egyházi tulajdonú ingatlan visszaszolgáltatásáról rendelkezett. Hogy kinek kell visszaadni, egy közösségen belül ki a jogos tulajdonos, arról a visszaszolgáltatási bizottságnak kellett döntenie, amelynek tagjai voltak Silviu Clim (az igazságügyi minisztérium részéről), Markó Attila államtitkár, valamint Marosán Tamás, az egyházkerület akkori jogtanácsosa. A kormányrendeletben ugyan még nem szerepelt a Mikó, de a 2000. decemberi kiegészítés már tételesen megnevezi a Mikó Kollégium épületét is. A bizottság megállapította, hogy a visszaigényelt ingatlan a református egyházkerület tulajdonát képezte. A végleges döntést 2002 májusában hozta meg a bizottság, ekkor kapta meg a határozatot az egyház, és tette meg a szükséges lépéseket a Székely Mikó Kollégiumnak az egyházkerület nevére való telekeltése érdekében.
A NATO-tagságra és az Európai Unióba pályázó román állam felgyorsította a visszaszolgáltatási folyamatot. A 2000/94-es számú sürgősségi kormányrendelet alapján, kifejezetten az államosított egyházi épületek visszaszolgáltatására létrehozták a ma is létező Visszaszolgáltató Bizottságot (Comisia de Retrocedare), amelynek tagjait az aktuális kormány nevezi ki. Az egyházak ide nyújthatták be előbb csak tíz-tíz, később már számbeli korlátozás nélküli, több száz épületre vonatkozó visszaigénylési kérésüket. Az időközben életbe lépő 2002/501-es törvény lehetővé tette, hogy a korábban törvénytelen módon megszerzett ingatlanok adásvételi szerződését a jogos tulajdonos megtámadhassa. Ez alapján igényelte 2004-ben az egyház a Konsza Samu utcai tanári lakások adásvételi szerződésének törvényszéki megsemmisítését. 2006-ban végleges, megfellebbezhetetlen táblabírósági döntés szögezte le, hogy az egykori Református Székely Mikó Kollégium vagyonának tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület, és visszautalta az ügyet alapfokra az adásvételi szerződések megsemmisítése céljából.
Ezt követően született meg a bérlők első feljelentése, előbb a rendőrségen, majd az ügyészségen, végül a DNA-n. A feljelentés indoklásában az szerepelt, hogy az iskolaépület az iskola kizárólagos tulajdona volt, nem az egyház pénzéből épült, hanem állami alapokból, az egyház csak felügyelte az oktatási folyamatot, ezért az iskolának kellett volna azt visszaszolgáltatni, nem pedig az egyháznak.
A DNA több személy ellen vizsgálatot indított, köztük Bustya János lelkipásztor-tanár ellen, Kató Béla akkori püspökhelyettes ellen, valamint a hivatalos fordító ellen, de vádat egyikőjük ellen sem emeltek. Markó Attila, Silviu Clim és Marosán Tamás ellen eredetileg okirathamisítás, később szolgálati visszaélés címén emeltek vádat, mivel bizottsági tagként tudniuk kellett volna, hogy az ingatlan nem az egyházé, mégis pozitív döntést hoztak. A DNA megállapította az érintett három bizottsági személy vétkességét, így bűnvádi eljárás indult ellenük.
Kié az iskola?
Perektől és kivizsgálásoktól eltekintve az ügy lényege, hogy ki a tulajdonos. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint az egyház. Ezt az állapotot támasztja alá az a minisztériumi engedély is, amelyet Constantin I. Anghelescu oktatásügyi miniszter bocsátott ki (1928/81.). Ebben a Mikó Kollégiumról a következő szerepel: aceastã şcoalã este proprietatea Eparhiei Reformate din Ardeal (ez az iskola az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona). Az engedély 1928. augusztus 8-án megjelent a Hivatalos Közlönyben is. Az egyházi tulajdont látszik bizonyítani egy másik irat is, a magyar nyelvű telekkönyvi kivonat: sepsiszentgyörgyi ev. ref. székely Mikó Kollégium (az ev. ref. azt jelenti, hogy evangélium szerinti református, ezt a 19. században mindenhol így használták, az egyházi törvényekben, még a kommunista időkben is – szerk. megj.).
Számos további korabeli dokumentum is arról tanúskodik, hogy a 19. század második felében alapított iskolát a reformátusok hozták létre. Az egyházkerület jogászai által az egyik tárgyalásra a 19. századi törvények, dokumentumok alapján összeállított román nyelvű magyarázat szerint az iskolát a „Rikán belüli Kommunitás” hozta létre, amely a háromszéki egyházmegyék közös szervezete volt, és a háromszéki református egyház képviselőiből állt (a három esperes, küldöttek és jegyzők). Ezt a közösséget már a 17. századi fejedelmi rendeletek is önálló egyházi közösségként ismerték el. A kollégium épületének nyugati szárnyát a háromszéki református egyházközségek építtették saját költségen, a déli szárny ugyancsak a „Rikán belüli Kommunitás” támogatásával épült fel egy város által az egyháznak adományozott telken, valamint a közösség saját telkén. Az építkezés költségeit részvények kibocsátásával, adományokból és állami támogatással sikerült végül előteremteni. A sepsiszentgyörgyi kollégium a 19. század második felétől az 1948-as államosításig az Erdélyi Református Egyházkerület iskolájaként működött önálló oktatási központként, önálló vagyonkezelési joggal.
Az államosítási rendelkezés nyomán született iratban (Decret nr. 176/2. aug. 1948) az iskola a következőképpen szerepel: Liceul reformat bãieþi din Sf. Gheorghe, al. Bis. Ref. A dokumentum felsorolja az iskola vagyonát képező ingatlanokat – köztük a tanári lakásokat is –, azonosíthatóan, pontos címmel és házszámmal ellátva. Az adásvételi szerződések megsemmisítése érdekében az egyházkerület által 2004-ben elindított jogi procedúra leállt, az indoklás szerint a büntetőjogi perek lezárása előtt az adásvételi szerződéseket sem semmisíthetik meg véglegesen.
Fordulat, tiltakozás
A DNA kivizsgálása megállapította, hogy az egykori restitúciós bizottság három tagja törvénytelenséget követett el, és nagy értékben elkövetett hivatali visszaélés címén emelt vádat. Az ügy sokak számára váratlan, nagy felháborodást okozó fordulatot vett: 2012-ben a buzãui bíróság első fokú ítélete szerint hivatali visszaélés miatt három-három év börtönbüntetésre ítélték a per három vádlottját. Míg azonban a két magyar vádlott (Marosán Tamás és Markó Attila) esetében letöltendő börtönbüntetést szabtak ki, a bizottság román tagja (Silviu Clim) ellen csupán felfüggesztettet. A bírói ítélet érvénytelennek nyilvánította a visszaszolgáltatási iratot, és elrendelte, hogy töröljék az Erdélyi Református Egyházkerületet, mint tulajdonost a telekkönyvből. A bírósági ítélet megállapítja, hogy a vádlottak a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt károsították meg, holott a per folyamán a hivatal jelezte: nem tart igényt az épületre, mert az a református egyházé volt.
Vonal alatt, vonal felett
„Szögezzük le mindjárt az elején: a törvény úgy szól, hogy annak kell visszaszolgáltatni az ingatlant, akitől 1948-ban a román állam elkobozta az államosítás idején. A szentgyörgyi Mikó Kollégium a református egyház tulajdona volt, tehát neki kellett visszaadni” – állítja Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke. Ezt a gondolatot támasztja alá Sipos Gábor egyházkerületi levéltáros is, aki a következőképpen fogalmaz: az államosított egyházi ingatlanok tulajdonjoga a telekkönyvi betétlapból deríthető ki, a birtoklapon az utolsó bejegyzés után vonalat húztak, ott szerepel a „naþionalizat în favoarea Statului Român” szövegrész. Amely tulajdonos a vonal felett szerepel, az jogosult a visszaszolgáltatásra. A telekkönyvben rögzített tulajdonjogot nem befolyásolja, hogy az ingatlan építéséhez-fejlesztéséhez ki járult hozzá anyagi eszközökkel.
A bírósági döntés következtében mindenki megmozdult, az egyház 2012. szeptember elsejére tiltakozó megmozdulást szervezett, amelyre Erdély valamennyi szegletéből érkeztek tüntetők. Az Igazság Napján a Székely Mikó Kollégium épületén hatalmas transzparensekre a református egyház tulajdonjogát igazoló dokumentumokból származó idézetek kerültek: 1928-ból a román oktatási működési engedélye, amelyben az egyház szerepel tulajdonosként, valamint az 1948-as államosítási törvény, amely szerint a kollégium épületét a református egyháztól vették el. A tiltakozó nagygyűlés alkalmával több egyházi vezető és politikus is felszólalt.
Az ügyet közben Buzãuból a ploieşti-i ítélőtáblára helyezték, a per azonban innen is tovább került. A 2012-es parlamenti választásokat követően ugyanis Markó Attila az RMDSZ színeiben képviselői mandátumot szerzett, így a folyamatban levő ügyet kötelező módon a bukaresti legfelsőbb bíróságnak kellett tárgyalnia. A testület azonban úgy döntött: nem illetékes az ügyben, ezért az egészet visszautalta a ploieşti-i ítélőtáblára, ahol rengeteg halasztást követően 2014. november 26-án hirdettek ítéletet.
Somogyi Botond
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felhívás kussolásra
A jelek szerint egyelőre semmi foganatja annak, hogy az „etnikai együttélés normalizálására” szólították fel a romániai magyar civil, illetve politikai szervezetek vezetőit. Nem is csoda.
A Csíkszeredában megjelenő román nyelvű lap szerint fiatalok és idősek Bukarestből, Nagyszebenből, Buzăuból, Târgovișteből és Brassóból, valamint más helységekből, illetve a Hargita, Kovászna és Maros megyei civil szervezetek képviselői az ortodox érsek áldásával fogalmazták meg ezt a bizonyos felhívást. A dokumentumot a december elsejei nemzeti ünnepük alkalmából olvasták fel Sepsiszentgyörgyön.
Bukaresttől Târgovișteig úgy látják a fiatalok és öregek, Hargita, Kovászna és Maros megyéknek nagy károkat okoz, hogy a régió egy „potenciális konfliktusövezet” látszatát kelti, ez pedig nem jó sem a románoknak, sem a magyaroknak. Némi szelektív történelmi emlékeztetőt követően aztán az öregek és fiatalok belecsapnak a lecsóba, és leszögezik: itt az ideje, hogy a magyar civil és politikai szervezetek vezetői beismerjék, a nemzetközi szerződésekben rögzített, a nemzeti kisebbségekkel szembeni kötelezettségeit Románia maradéktalanul teljesítette. Sőt, azt is kijelentik igen határozottan, hogy az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatban megfogalmazott elvi vállalásokat is teljesítette Románia. Nem, nincs itt semmi félreértés, ugyanis szerintük a 96 évvel ezelőtti dokumentumot nem szó szerint kell érteni, hanem történelmi kontextusba kell helyezni.
Aha, persze, nem úgy kell érteni, hogy autonómiát adunk a nemzeti kisebbségeknek, hanem hogy kapjátok be. Kontextussal együtt. Világos, értjük ezt. Volt időnk megérteni, éppen ezért szoktunk morogni.
A felhívás szerzői egyúttal követelik, hogy a magyar közösség legitim vezetői ítéljék el a magyar szélsőségeseket. A „Vesszen Trianon” és a „Székelyföld nem Románia” lózungok szerintük nem alkalmasak arra, hogy szimpátiát ébresszenek a románságban. Hát ezeket általában nem szimpátiakeltés céljából szokták hangoztatni. Mint ahogy a „Kifelé a magyarokkal az országból” és hasonlókat sem azért szoktak emlegetni a román szélsőségesek, hogy mi megkedveljük őket. Szó, ami szó, ez a kezdeményezés, pontosabban mondva felhívás egy centit sem visz előre. Hiába van rajta püspöki áldás, mit sem ér az egész, ha annyi az üzenete, hogy legyen nekünk elég az, ami van, és kussoljunk.
Pedig igencsak szükség volna megbékélésre, normális viszonyokra, vagy ha úgy jobban értik, normalizálódásra. Az egyébként akkor lesz, amikor majd a magyar közösség Bukaresttől Târgovișteig őszintén azt hangoztatja, hogy bőven elég az, ami van.
Szüszer-Nagy Róbert
Székelyhon.ro

Egyház és állam: lojalitástól hadüzenetig
„Az alapvető probléma az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher” – Kató Béla református püspökkel a Mikó-ügy utórezgéseiről és perspektíváiról.
– A Mikó-ügyben hozott jogfosztó ítélet révén váratlanul feszültté vált az év vége az Erdélyi Református Egyházkerület számára. Valóban váratlanul?
– Részben, mert amint a Mikó esetéből ügy lett, rosszat sejtettünk. Egészen pontosan attól a pillanattól számítva, amikor az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály átadta az ügyet a bíróságnak. Mert önmagában az, hogy valaki feljelent valakit, és elkezdődik egy vizsgálat, még befér a demokratikus jogállamiság keretei közé. Hogy azonban miből lesz bűnügy, és miből nem, az már annak az igazságszolgáltatásnak a minőségét jelzi, amelyben élünk.
Persze bármikor mondhatják, hogy egy ítéletben elmarasztalt fél mindig ezzel hozakodik elő. A mi esetünkben azonban másról van szó: igazából azt jelzi, hogy nincs valami rendben, amikor egy egyszerű vagyonjogi polgári pert bűnügyi perré minősítenek át. Olyan koncepciós perré, ami azt üzeni, hogy általa meg akarják állítani az egyházak nagy értéket, közösségi jelentőséget képviselő vagyonelemeket célzó követeléseit.
Különösen az első fokú ítélet után vált egyértelművé, hogy valakik tudatosan terelik a dolgot ebbe az irányba, mert semmilyen érvet nem fogadtak el, sőt ezekkel szemben hozták meg az ítéletet. Sokáig arra gondolhattunk, hogy maguk sem tudják, mit kell kezdeni egy ilyen üggyel, és a hazai és nemzetközi tiltakozás miatt nem mernek döntést hozni. Ezért is érthetetlen és váratlan ez az ítélet.
Kató Béla 1954. január 31-én született a Kovászna megyei Barátoson. Elemi iskoláit szülőfalujában, a középiskolát a kolozsvári volt Református Kollégiumban végezte, 1974–1979 között a kolozsvári Egységes Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, közben egy évet a nagyszebeni német nyelvű lutheránus teológián tanult. 1979–1988 között a háromszéki Cófalván volt lelkész, 1988–2001 között az illyefalvi református egyházközség parókus lelkésze. 1990-ben négy hónapig Illyefalva polgármestere, majd helyi tanácsos, 1992–2004 között három cikluson át a Kovászna Megyei Tanács tagja. 2000–2012 között az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője-püspökhelyettese; 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. 2012 decemberében az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották.
– Érez valami üzenetet abban, hogy éppen most és éppen ezt az ítéletet hozták?
– Igen. A buzăui alapfokú ítélet meghozatala után azt mondtam a munkatársaimnak: másodfokon a letöltendőből felfüggesztett lesz, az egyház pénzbüntetését pedig elengedik.
Az alapvető probléma azonban az, hogy egy egész közösséget ítéltek el bűnügyi perben. Az egyház nem azt az épületet sajnálja, hanem azt fájlalja, hogy hazugnak, csalónak, mások tulajdonát elkívánónak bélyegezték meg. Nagyon súlyos bélyeg ez, elviselhetetlen morális teher.
– Menet közben érezve a veszélyt felmerült-e, hogy újabb dokumentumokkal, érvekkel támogassák a restitúciós folyamat jogosságát?
– Nem, mert három olyan alapdokumentumra építettük fel a visszaigényléseinket, amelyeket elégségesnek ítéltünk. Ezek közül az egyik, hogy kitől vették el a szóban forgó ingatlant: mert annak kell visszaadni.
Ha a Székely Mikó kollégium nem az egyházé volt, akkor meg kell nevezni, hogy ki a jogosult, és annak kell visszaszolgáltatni. Erre azonban még nem kaptunk választ.
A kihallgatások szakaszában elhangzott: nem mondják meg, hogy kié volt, de nem az egyházé, mert a tulajdoni lapon az szerepel, hogy ev. ref. Székely Mikó Kollégium, nem pedig az Eparhia Reformată din Ardeal, azaz az Erdélyi Református Egyházkerület. Ezzel az indoklással nem ismerik el, hogy az összes kollégium külön jogi személyként, de az egyház szerves részeként működött. És ezen az elven most valamennyi református kollégium helyzete kétségessé vált.
– Reális vagy csak elvi veszélyként kezeljük ezt?
– Teljesen reális veszélyként. A marosvásárhelyi kollégium esetében például bepereltük az önkormányzatot, mert évek óta nem fizetett bért, amiből egy sereg javítást el kellett és el lehetett volna végezni. Elképzelhető, hogy ez az ítélet most ezt a követelésünket is ellehetetleníti. Kolozsváron a kormányrendelet után szétválasztották a telekkönyvet, a Farkas utcára telekkönyvezett ókollégiumi részt visszaadták, a Petőfi utcai részt pedig – mivel a Kogălniceanu utca 29 szám alatt szerepelt – visszaírták az államra. Az ügyirat most újra a restitúciós bizottság előtt van, a ploieşti-i ítélet azonban kétségessé teszi az egészet. Nagyenyeden is a Mikóéhoz hasonlóan alakulhat a történet.
– Talán érdemes tisztázni: a hatékonyabb érdekérvényesítés céljából a református egyház nem ment bele rossz kompromisszumokba? Zsarolható valamivel?
– Tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy nem. Soha semmiféle alkut nem tartottunk elképzelhetőnek, részben a Mikó-per is ennek következménye. Nincsenek csontvázak a szekrényben.
– A sokkon és a további veszély felmérésén túl azonban a „hogyan tovább?” kérdése merül fel…
– Leszögezve és elismerve, hogy minden felmerülő veszélyérzetünk ellenére sem hittük el, hogy hasonló döntés születhet, következésképpen nem is készültünk rá, most már valóban a továbblépésen kell dolgoznunk. Ennek első fázisaként az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén hattagú jogászcsoport felállításáról döntöttünk, amely a kérdést a világ elé tárja.
Mert ez az ügy nem állhat meg ezen a szinten. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának kötelezően foglalkoznia kell az üggyel, megpróbáljuk valamennyi egyház figyelmét felhívni rá, mert ez a döntés hosszú távon is képes befolyásolni a vagyonjogi kérdéseket. Meggyőződésem, hogy ez az ítélet most túlment azon a határon, amit kiötlői esetleg szántak neki. Valószínűleg kellő alkalmat láttak arra, hogy a Mikó-ügyet összemossák a visszaszolgáltatási korrupciós ügyekben indított offenzívával annál is inkább, mivel Markó Attila neve más ügyekben is felmerült.
– A hazai terepen semmilyen jogorvoslati lehetőség nem kínálkozik már?
– Talán igen. A szakemberek vizsgálják, hogy az új büntető törvénykönyv szerint a sok, egymásnak ellentmondó ítélet alapján kínálkozik-e fellebbviteli lehetőség.
– A magyar történelmi egyházakat minden bizonnyal „összerántja” az ítélet, hiszen valamennyien veszélyeztetve érezhetik magukat. A román egyházakkal nem keresnek szövetséget? Hiszen a görög katolikusok sincsenek elkényeztetve az államhatalom részéről.
– A magyar egyházakkal való együttműködés természetesen nem kérdéses. A görög katolikusokkal való együttműködés ötletére reagálva azonban tisztában kell lennünk, hogy az ő harcuk az ortodoxokkal testvérháború, míg az állam és a köztünk lévő viszony az idegenekkel való háborúskodás esete. Ebbe pedig megítélésem szerint a görög katolikusok soha nem lépnének be, mivel a román nemzeti érdekek ellen valónak tekintenék.
– Az egyházkerület rendkívüli közgyűlésén háborút hirdetett. Hogyan értendő ez a hadüzenet?
– Az egyház korábban egyfajta lojalitási szerződést kötött az állammal azáltal, hogy benyújtotta a statútumát, ez alapján pedig az állam megalkotta az egyházügyi törvényt, amely alapján működtette eddig a rendszert. Ebben garantálva éreztük az egyházi autonómiát, s annak ígéretét, hogy az állam megvédi és segíti annak érvényesítését. Ez most felborult azzal, hogy az egyházat kollektíve elítélték.
Innentől kezdve az állam nem számíthat a mi lojalitásunkra. Ez azt jelenti, hogy minden lehetséges fórumon kifejezzük: nem igaz, amit a román állam deklarál, ellenkezőleg, hátrányos helyzetbe hozza, akadályozza az egyház tevékenységét. A mi részünkről e tekintetben az állam folyamatos offenzívára számíthat még akkor is, ha azzal vádolnak majd, hogy romboljuk a jó hírét, az arculatát. Elsősorban a szó fegyverével kívánunk élni, különösen most, amikor Románia azzal az áruval „házal”, hogy a román állampolgárok német nemzetiségű államelnököt választottak.
– Ön és helyettese a továbbiakban nem kívánja igénybe venni az állami illetményt. Mi lesz azonban az egyházkerület papjaival, egyéb fizetett alkalmazottaival?
– Szimbolikus gesztusnak szántuk, ezáltal is jelezve, hogy nem minden áron fogadjuk el az állam segítségét, függetlenségünk nem megvásárolható. Arra viszont még nem vagyunk felkészülve, hogy ezt valamennyi fizetett tagunkra kiterjesszük. És miközben változatlanul bízunk benne, hogy az államnak nem érdeke elidegeníteni magától a romániai reformátusok közel hétszázezres táborát, igyekszünk egyértelműsíteni: velünk nem lehet bármit megtenni. Morális kötelességeink vannak, amelyek hiánya létünk jogosságát kérdőjelezi meg.
– A politikummal való párbeszéd, a lojalitás kérdésének újratárgyalása szerepel a terveikben?
– Új visszaszolgáltatási törvény közös megfogalmazását tervezzük a többi egyházzal és a törvényhozásban jelen levő RMDSZ-szel. A jelenlegiben szinte kódolt kiskapuk ugyanis hosszú időre képesek elnyújtani a folyamatban lévő ügyeket. Ebben a korrupciós-maffiózós restitúciós történetben ugyanis épp az a veszély, hogy ha nem a korábbi tulajdonosnak szolgáltatják vissza az ingatlanokat, az igazságtalanná teszi és késlelteti a folyamatot. Élni akarunk és fogunk minden elképzelhető és adódó lehetőséggel, mert a nem cselekvés immár bűnnek számítana.
Csinta Samu |
Krónika (Kolozsvár)

Huszonöt év: lángra lobbant a temesvári szikra
Öt nappal az 1989. évi temesvári megmozdulásokat kirobbantó események után Nicolae Ceauşescu visszatért Iránból. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot, a várost pedig szabad területnek nyilvánították.
Bukarest nem mozdul…
Nicolae Ceauşescu hazatérte után este televíziós beszédében a történteket Románia megcsonkítására, a szocializmus szétzúzására irányuló nemzetellenes, provokatív akciónak minősítette, amely mögött idegen hatalmak állnak. A nap folyamán egyébként tüntetések voltak Aradon, Kolozsvárott, Nagyváradon, Brassóban, Nagyszebenben, Besztercén, Konstancában és Buzăuban. A külföldi hírügynökségek értesülnek arról, hogy Tőkés László életben van, Temesvárról Menyőre szállították.
http://www.youtube.com/watch?v=YMKw7YHPaGo
Másnap, december 21-én reggel a bukaresti vezetőség – Pârcălăbescu, a Hazafias Gárda parancsnoka javaslatára – több ezer, botokkal felfegyverzett zsil-völgyi bányászt küldött vonatokon Temesvárra, azzal az indokkal, hogy a magyarok és a huligánok feldúlták Temesvárt, és meg kell fékezni őket. A Temesvárra érkező bányászok saját szemükkel győződtek meg az igazságról, és a felkelők mellé álltak, egy részük pedig el sem indult otthonról.
Ugyancsak december 21-én délelőttre, a hatalmában még mindig biztos Nicolae Ceauşescu népgyűlést hívott össze Bukarestbe, és a megjelent kb. 100 000 fős tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A tömeg a beszéd első részében a szokásos kommunista jelszavakat skandálta, és úgy tűnt, a temesvári forradalmárok egymagukra maradnak. Amennyiben ugyanis a bukaresti tömegek nem álltak volna át a temesvári forradalmárok oldalára, akkor Ceauşescunak minden bizonnyal sikerült volna vérbe fojtania a forradalmat.
A diverzió
A forgatókönyv azonban nem a diktátor terve szerint alakult. Még máig sem tudni, minek a hatására bolydult meg az addig fegyelmezetten viselkedő tömeg. Szemtanúk szerint petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók hirtelen zúgni kezdtek, a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. Nem tudni pontosan azt sem, ki követte el a diverziót, de a téren összegyűlt százezer ember hirtelen harciassá vált. A rendbontás nyomán az élő tévé-közvetítés mintegy három percig szünetelt.
Az ugyancsak megrémült Ceauşescu és felesége képtelen volt visszaszerezni az irányítást a tömeg felett, hiába „hallózott”, hiába szólította fel a tömeget, hogy „mindenki maradjon a helyén”, és fölöslegesen ígért havi, akkor pénzben mintegy 4 dollárnak megfelelő 100 lejes fizetést a munkásoknak. 
A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceauşescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni. A tüntetők végül ellepték a Piața Kogălniceanu, Piaţa Unirii, Piaţa Rosetti, és a Piaţa Romană közötti utcákat és tereket. Ceauşescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és hozzáláttak a megtorlás megszervezéséhez.
Véres megtorlás
Egyre többen csatlakoztak a fegyvertelen tüntetőkhöz, akik farkasszemet néztek a katonasággal, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjaival. Megjelentek a Securitate emberei is, a hatalom a helyszínre tankokat, csapatszállító járműveket vezényelt, a tűzoltók vízágyúval lőtték a tömeget.
Több tüntetőt halálos lövés ért, számos embert letartóztattak. Egy csapatszállító jármű az Intercontinental szálloda körzetében belehajtott a tömegbe. A tüntetőknek mindeközben sikerült barikádot építeniük a Dunărea étterem előtt – ez csaknem éjfélig kitartott, ekkor azonban egy harckocsi elsodorta. A heves tüzelés éjfél után alábbhagyott, a tömeg szétoszlott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Hajnalban a tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat.
Megmozdultak a munkások
Ceauşescu másnapra azt hitte, sikerült elejét venniük a bukaresti megmozdulásoknak, jóllehet testvére, Ilie Ceauşescu, a védelmi miniszter egyik helyettese figyelmeztette, hogy hatalmas tömegek közelednek a városközpont felé. Ceauşescu ekkor azt felelte, hogy a pekingi Tienanmen téren 1989-ben egy millió tüntető gyűlt össze, és azokat is elintézték a hatóságok. Reggel nyolc órára a párt Központi Bizottságának székházában tehát összehívták a párt politikai végrehajtó bizottságának az ülését.
Még aznap, december 22-én, a korareggeli órákban a peremkerületekben lévő iparvállalatokból és lakónegyedekből hatalmas tömegek indultak Bukarest központja felé, áttörték a rendfenntartó erők kordonjait (több katona átállt a felkelők oldalára), és a pártszékház körüli utcákban gyülekeztek, majd megtöltötték a központi teret is.
Fél tíz körül a kormány védelmi minisztere, Vasile Milea a hivatalos változatnak megfelelően öngyilkosságot követett el. A magyarázat szerint a tárcavezető árulást követett el és a felelősségre vonástól félve vetett véget életének. Nem hivatalos változat szerint maga Ceauşescu lőtte – lövette? – le, de erre sem derült mindmáig fény.
Ezt követően rendkívüli állapotot hirdettek az egész országban, megtiltották, de a rendeletnek a karhatalom már nem szerzett érvényt. 
A „jóbarát”
Ceauşescu Victor Atanasie Stănculescut – aki a diktátor családjának barátja volt – akarta honvédelmi miniszterré kinevezni, a ravaszságáról is nevezetes tábornok, azonban a szerepet nem vállalta el: ezt természetesen nem mondhatta meg Ceauşescunak, ezért egészséges lábát begipszeltette. Ceauşescu eszén azonban nem járt túl: a diktátor követelte, hogy jelenjen meg a pártszékházban, majd – szóbelileg – rábízta a Honvédelmi Minisztérium vezetését.
Victor Atanasie Stănculescu átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező 2-3 órában színleg teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták, majd a délelőtt folyamán, bizalmi emberein keresztül öt olyan parancsot adott ki, amelyek keresztülhúzták Ceauşescu terveit. Így például leállította a csapaterősítéseket, megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel. Egyben megszerezte a Securitate vezetője, Iulian Vlad tábornok, valamint a pártszékház védelmét ellátó V. igazgatóság parancsnokának támogatását is
Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását is  Iulian Vlad valamint a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, nem alkalmaznak erőszakot.
A diktátorhoz hű Nicolae Eftimescu tábornok, a vezérkar főnökének első helyettese megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött.
A puccsba torkollt forradalom
Stănculescu tanácsára Nicolae Ceauşescu végül is úgy döntött, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe utazik. Ekkor kíséretével együtt lifttel felment a pártszékház utolsó emeletére, onnan a tetőre, és 12:09-kor helikopterrel elhagyta az épületet. Elutazás előtt Elena Ceauşescu a „jó barátot”, Stănculescut kérte meg, viselje gondját a Ceauşescu-gyermekeknek…
A diktátor távozását követően a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, az épületet védő fegyveresek, nem használták fegyvereiket, hanem civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceauşescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott.
Stănculescu azt is parancsba adta, csakis a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni.
Délután fél három körül a felkelők birtokába jutott televízió épületében megjelent Ion Iliescu, több tábornok – közöttük Nicolae Militaru, Mihai Chitac – kíséretében. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a Securitate megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez.
A temesvári és a bukaresti forradalom ettől a pillanattól kezdve vált puccsá.
BT
maszol

Kivándorlás és nemzetpolitika
Titkos nemzetvédelmi akció Ó-Romániában a dualizmus korában – segélyezés és tervszerű intézményfejlesztés magyar pénzből
A 19. század utolsó harmadában a megélhetés gondjaitól űzve magyar és nemzetiségi munkavállalók százezrei áramlottak az óceán túloldalára. Sok tízezer magyar azonban az ígéret földjét a szomszédos délszláv és román területeken kereste. Az 1886-ban kirobbanó vámháború a Monarchia és délkeleti szomszédja között a román piacra termelő szász és székely kisiparosok kiáramlását okozta, majd idénymunkások és cselédek tömegei ragadtak vándorbotot.
A munkaerő- és szakemberhiánnyal küszködő román társadalom iskolázottabb erdélyi testvéreit szívesen fogadta. Az ő elnyomóikat látta viszont a bevándorolt magyarokban, ezért különös elégtételül szolgált, nem rátarti úrként, ellenkezőleg, a románság szolgáiként látta viszont őket. Ahogy a közgazdász Hegedüs Lóránt írta, a székely cselédlányok némi megtakarítás reményében jól tűrték a háziúr (s az élet) pofonjait. A visszás magyar törvényi szabályozás miatt tíz év múltán állampolgárságukat elvesztő bevándorlók a befogadó ország „hazátlan” jogállású lakóivá, bozgorrá váltak – egyúttal a román beolvasztó törekvések célpontjává.
Templom és iskola
A tömeges külföldre áramlás hátterében súlyos megélhetési gondok álltak ugyan, a közgondolkodásban a jelenség mégis mint a hazától való kötelességmulasztó elfordulás jelent meg. A hivatalosság így a bajt pusztán az útlevélkiadás és a határőrizet szigorításával próbálta kezelni. A kivándoroltak látványos tudatállapot-romlása, majd beolvadása azonban kijózanító hatással volt a hazai döntéshozókra. A századfordulón, a Széll-kabinet idején jelentős hangsúlyváltozás következett be a kormányzat nemzetpolitikai felfogásában: szakítva a Bánffy-kormány meddő asszimilációs törekvéseivel, immár a saját „faji erő” megóvásával próbálták erősíteni a magyarság pozícióit, főként a szórványban és a nyelvhatárokon.
A gazdasági eltartó képesség javulásának függvényében többek között az idegenbe szakadt magyarság távlati hazatelepítésével is. Átmenetileg azonban „templommal és iskolával”, hazafias újságokkal, ösztöndíjakkal, gazdasági tanácsadással, jogsegélyszolgálattal erősítették a távozottak kötődését az óhazához.
Ezt az önvédelmi, de aktív nemzetpolitikai programot, melynek részleteiről a szerző új kötetében (Székely-magyar „temető” – Ó-Románia – A szerk.) olvashatunk, jórészt a fiatal Klebelsberg Kuno öntötte formába. „Az idegenben élő magyar honosok nemzeti gondozásának” titkos programja 1901-ben Romániában és az Egyesült Államokban, 1904-ben Szlavóniában, egy évvel később Bukovinában és 1909-ben Boszniában vette kezdetét.
Budapest politikai kudarca ugyanakkor a román ókirályságban, hogy kirekedtek a segélypolitikából – a be nem avatkozás elve szerint – a román állampolgárságú csángók. (Tekintettel az erdélyi románság hárommilliós tömegére, amelynek bukaresti viszonos segélyezése az országrész elszakításával fenyegetett volna.)
A 1848/49-es emigrációnak köszönhetően létrehozott első egyesületek, vallási közösségek ugyanakkor a román nagyvárosokban megteremtették a magyar önművelés és önsegélyezés alapintézményeit, amelyek pénzügyi támogatását a századfordulón elinduló akcióban tervszerű intézményfejlesztés váltotta fel, imaházak, iskolák építésével. A mintegy hétezres, de jól szervezett református közösség a 19. század utolsó negyedében alakult önálló egyházkerületté. Élén a bukaresti esperessel, aki a peremvidéken nagyobb szabadsághoz szokott híveket fokozatosan az erdélyi püspök, majd konventi főhatóság ellenőrzése alá vonta, s a gyülekezeteket okszerűbb gazdálkodásra szorította. De irányította a vidéki szórvány gondozását is Szászkúton, Aknavásáron, Brailán, Ploiesti-en, Galacon. A jóval számosabb katolikus közösségnek Szörénytornyán, Craiován, Targovistén, Foksányban, Buzaun voltak bázisai. Bukarestben (amelynek minden tizedik lakója magyar katolikus volt!) 1903-ban alakult az önálló magyar hitközség, s a német ajkú érsek (anyagi támogatás fejében) a vidéki magyar többségű gyülekezetek élére is legalább magyarul tudó papokat nevezett ki. A szervezés azért folyt a nagyobb védettséget nyújtó egyházi keretek között, mert sem a fél évszázados múltra visszatekintő Bukaresti Magyar Társulat, sem más magyar egyesület nem volt alkalmas a kinti magyarság vezetésére. A legpatinásabb társulatot éppen az akció kezdetén szakította ketté a felekezeti viszálykodás és a személyes becsvágy.
Ezen túlmenően a századfordulóra közfelfogássá vált, hogy Romániában a „magyarnál csak a zsidót gyűlölik jobban”. Az idegenellenesség ugyan a gazdasági nehézségek és az erdélyi román értelmiség lejárató hírverése hatására érte el a kritikus szintet, a helyzetet azonban belső ellentétek súlyosbították, s ebben szerepet játszott, hogy korábban mindkét egyház jórészt büntetésből küldte alkalmazottait a regáti misszióba. Az érdemes vezetők alkalmazását szorgalmazó magyar kormány ugyanakkor világossá tette: az akcióban a nemzeti érdekek az elsődlegesek! A vetélkedő felekezeti vezetőket arra szorította, hogy tanköteleseiket kölcsönösen „betereljék” a másik fél tanodájába, amennyiben más magyar tanintézet nincs elérhető közelségben. Ellenkező esetben a magyar diákok olyan állami iskolákba kényszerültek, ahol Spiru Haret oktatási miniszter utasítására a románság kiválóságának és a magyarok hitványságának tételeit tanították.
Beolvasztási kísérletek
A magyar iskolák gyarapodását a román hatóságok semmi szín alatt nem kívánták elősegíteni, noha az országnak csak minden ötödik lakója tudott írni-olvasni. A gőzerővel zajló óvodaépítések is szinte kizárólag nemzetiségi (bolgár, török, csángó) vidékeken valósultak meg, minden bizonnyal beolvasztó szándékkal. Miközben a magyarországi románság több ezer anyanyelvi felekezeti iskolát tarthatott fenn háborítatlanul, a regáti magyar tanintézetek elvileg még hazátlanná lett magyar tanköteleseket sem vehettek fel. Nem adhattak ki érvényes bizonyítványokat, tankönyveiket akár többször átíratták vagy betiltották (ha pl. egy számtankönyvben az egyik feladat a Pozsony–Budapest távolság kiszámítása volt!). A román környezet-nyelvet (ahogy a román ünnepek megülését) kötelezővé tették, s óraszámát fokozatosan a háromszorosára növelték. S megtörtént, hogy mondvacsinált okokkal a magyar tanodák bezárásával fenyegetőztek. Mindezt a magyar kormány pénzén, magyar honpolgároknak szervezett iskolák ellenében!
Budapest a beolvadás veszélyének fokozottan kitett vidéki szórvány számára az erdélyi határszélen (Predeálon és Berecken) alapított ingyenes bentlakásos iskolákat. Az árvák és jóléti támogatásra szoruló félárvák ezreinek megmentését a marosvásárhelyi gyermekmenhely látta el (illetve anyaországi nevelőszülők).
Budapest arra törekedett, hogy a regáti szórványmagyarság idővel intézményei önerős fenntartója legyen, ezért ösztöndíjas értelmiségképzéssel s az anyaországban szakiskolát végzett „középvezetőkkel” kívánta erősíteni a regáti magyar csonkatársadalmat, amely döntően mezőgazdasági idénymunkásokból, cselédekből és iparosokból állt.
Ezen célokról, a kínálkozó lehetőségekről és az ügyintézés módjáról jól szerkesztett sajtótermékek adtak tájékoztatást. A helyi kulturális igényekre és gazdasági szükségletekre kidolgozott, igen hasznos és olvasmányos képes kalendárium, valamint a magyar kormány támogatását élvező anyanyelvű sajtóorgánumok, amelyek egyúttal szívós igyekezettel próbálták erősíteni a kivándoroltak óhazával ápolt kötődéseit.
Az adósságcsapdába jutott iparosokon Budapest hitelszövetkezet és kereskedelmi kamara alapításával kívánt segíteni, a diszkriminatív román gazdasági szabályzók bevezetése után tömegesen lecsúszó magyar munkavállalóknak munkásotthont, hazai közmunkát vagy birtokparcellázási lehetőséget kínált. A dolgos, megbízható és nem utolsósorban mutatós magyar cselédlányokkal való szégyenletes emberkereskedelem ellen cselédotthonokat kívántak alapítani. S noha a vámháború táján még öntudatosan mondhatták a kivándoroltak, hogy a székelyek „teljesen értéktelenné teszik a román munkásokat”, az 1912-ben kirobbanó Balkán-háború idejére bevetté vált az a rezignált, igazodást sejtető hitvallás, hogy „ahol a kenyér, ott a haza”.
A hazatérés támogatása
Az irredenta Románia, amely 1883-tól ugyan a Monarchia szövetségesének számított, Dél-Dobrudzsa 1913-as elragadásának eufóriájában már nyíltan magyarellenes politikai kampányt folytatott, Erdély megszerzéséért.
Az idegenellenesség extrém túlkapásai jelölték ki az utat az antanttal kötött titkos paktumhoz, majd Dél-Erdély elözönléséhez 1916 késő nyarán. A Mackensen-offenzívával felülkerekedő központi hatalmak nyomására az agresszor békét kért. S az egyezség nem csak területátadásokat rögzített a Kárpátok vonalán, de elvben biztosította a csángók vallási és kulturális jogainak gyakorlását is. (Mi több, magyar jelölttel remélték betölteni a frissen megüresedett jászvásári püspöki posztot is.) Mindezek ellenére a Bukaresti Magyar Hírlap szerkesztője kénytelen volt szembesíteni honfitársait a rekvirálások és internálások sajgó emlékével, a román vendégszeretet tévesnek bizonyult mítoszával. A regáti magyarságnak ebben a helyzetben két választása maradt: 1. Az évtizedek munkájával megszerzett javainak megtartása érdekében betagozódni a végletesen idegenellenes Romániában. (Amely a korábbi kategorikus elzárkózás helyett most minden procedúra nélkül késznek mutatkozott állampolgárrá fogadni a „hazátlanokat”.) 2. Avagy a világháborúban végletesen megromló magyar-román (v)iszony ismeretében az anyaország védőszárnyai alá húzódni.
A többség természetesen a hazatérés mellett döntött, amit a magyar kormány illetékmentes útlevélkiadással és – bizalmas csatornákon – vasúti költségtérítéssel igyekezett támogatni. S kezdeményezte azt is, hogy a hazai iparvállalatok kvótát biztosítsanak a hazatérő munkavállalóknak. Az anyaország ezeket az áldozatokat (beleértve az ösztöndíjakat, a tizenhét katolikus és nyolc református oktatási intézmény fenntartását óvodákkal, varró- és inasiskolákkal) abban a meggyőződésben vállalta, hogy megélhetési gondok és az elszenvedett nemzeti sérelmek esetleg továbbvándorlásra késztetik a kivándoroltakat. A tengerentúli „ígéret földjéről” pedig már csak nagyon csekély esélye marad, hogy hazatérésre bírja elszéledt állampolgárait.
A világháború végére a regáti magyar tanintézetek padsorai így is jelentősen megritkultak, mindezt betetőzni látszott, hogy a Tanácsköztársaság internacionalistái döntést hoztak a külföldi nemzetvédelmi programok felszámolásáról… Az évek szívós munkájával létrehívott segélyezési mechanizmus azonban szívósan ellenállt.
A katolikus Szent László Társulat, a Julián Egyesület és a Református Egyetemes Konvent elnöksége – ha kerülő utakon is – továbbra is eljuttatta a segélyeket a külhoni célállomásokra. Ezzel sikerült elkerülni azt a szégyent, hogy a nemzet összetartásáért felelős magyar kormányzat hibájából, sőt, kifejezett akaratából szűnjék meg a magyarsággondozás eddigi legtervszerűbb és legnagyobb szabású programja… Ezt a dicstelen szerepet végül a győztesek vállalták magukra, akik nagyhatalmi pártfogóik jóvoltából megtöbbszörözött területen gátlástalanul és minden erkölcsi aggály nélkül láthattak hozzá idegen ajkú néptömegeik beolvasztásához.
A demográfus Thirring Gusztáv ókirályságra tett 1904-es drámai megállapítása így lett érvényessé Nagy-Romániára is: „A magyarság nagy temetője.”
Makkai Béla
A szerző történész
Magyar Hírlap

Hírsaláta
BÖRTÖNBE KELL VONULNIA a volt Kolozs megyei tanfelügyelő-helyettesnek, a kolozsvári ítélőtábla ugyanis elutasította Péter Tünde fellebbezését. Az eddig házi őrizetben tartózkodó Péter Tündére két és fél éves szabadságvesztés vár. A vont főtanfelügyelő-helyettest tavaly szeptember elsején vették őrizetbe, és azzal gyanúsították, hogy több mint tízezer eurót kért és kapott öt személytől, akiknek azt ígérte: befolyását felhasználva ráveszi a vizsgáztató bizottságok tagjait, hogy engedjenek át több diákot a nyári és az őszi érettségin. (Maszol)
MÉGSEM TUDOTT A BÖRTÖNRŐL? Cáfolta Ion Iliescu, hogy elismerte, tudott a CIA által üzemeltetett titkos romániai börtönökről. A volt államfő blogján reagált arra, hogy múlt héten a német Der Spiegel arról írt: kérdésükre Iliescu elmondta, 2003-ban jóváhagyta az amerikai titkosszolgálat kérését, akik egy ingatlant kaptak a román hatóságoktól. Hozzátette: amennyiben tudta volna, milyen célra kéri a Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége a szóban forgó bukaresti ingatlant, amelyben kínvallatásnak vetették alá a terrorizmussal gyanúsított, törvénytelenül fogva tartott őrizeteseket, más döntést hozott volna. Egyúttal cáfolta, hogy többek között ezzel a gesztussal próbálta volna Románia megvesztegetni az Egyesült Államokat, hogy az országot felvegyék a NATO-ba. Szerinte, amennyiben az ingatlanban valóban törvénytelenségeket követtek el, azért az amerikai fél tartozik magyarázattal. (Krónika)
AZ ÁLLAM A LEGNAGYOBB MUNKAADÓ. Románia 5,2 millió foglalkoztatottjából közel 1,2 millióan a közszférában dolgoznak, az ország megyéinek közel felében az állami intézmények biztosítják sokak megélhetését. Vasluiban, az egyik legszegényebb régióban a szociális igazgatóságnál többen dolgoznak, mint a megye legnagyobb magánvállalkozásánál, öt megyében pedig – Botoşani, Buzău, Călăraşi, Suceava és Tulcea – egyetlen olyan vállalkozás sincs, mely legalább ezer munkavállalót foglalkoztatna. Szakemberek rámutatnak, míg Európa nyugati államaiban a legtöbben termelésben dolgoznak, addig Romániában magas az adminisztrációs tevékenységet végzők aránya. A hazai cégek 4 millió alkalmazottjából 400 ezren állami kereskedelmi társaságok munkatársai, így tulajdonképpen a versenyszféra 3,5 millió dolgozója által befizetett különféle adókból és illetékekből fedezik a kiadásokat. (Digi24)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Közben Koós Ferenc folytatja az Ország Tükre című laphoz intézett levelezését, melyből álljon itt néhány jellegzetes rész: „A rabszolga cigányok szabaddá tétetvén – írja 1864. május 21-én – tömegesen vonultak ki a bojár udvarokból, hol eladdig ingyen munkát voltak kénytelenek végezni.
Ezek helyét többnyire székelyek foglalták el. Ma ritka azon udvar hol öt-hat magyar cseléd ne találtanék. A bojár a magyar cselédet pontossága és igazlelküségéért kedveli leginkább. Az iparos jobban fizettetvén mint honunkban, sietett ismét elfoglalni azon tért melyet ősei bírtak. Lakatos, puskás, asztalos, kovács, bérkocsi tulajdonos s több más iparos méltán megáll a más nemzetiségű iparosok mellett, s ha egyházunk anyagi ereje megengedné, hogy iskolánkat reáliskolává változtathatnók, még sokkal többre haladnánk”.
Azonban nemcsak az ipar terén, hanem a gazdászat, gyógyszerészet, építészet, kereskedés, ügyvédség s művészet terén is jeles magyar képviselőket említ föl a tudósító. Így Călăraşi-ban Mester Ede gyógyszerész az első botanikus kertet állítja fel az országban, míg Hajnal nevű testvére Botoşani-ban valósított meg hasonlót. És a nevek magyar értelmiségiek felsorolásával folytatódnak: Szathmári Károly, Veress, Czakó, Csíki, Horvát, Varga, Borosnyói, Daragi, Tar, Vrányi, Fialla. Mindezek számára „a Hunnia megalakulása – Koós szerint – elsőrendű szükségletnek számított. Aki magyar könyvet akar olvasni Oláhországban, ha erszénye nem engedi, hogy saját költségén hozasson könyvet a hazából, azonnal a Hunniához fordul és vágya ki van elégítve. A Hunnia báljai pedig, míg egyrészről ennek eszközt nyújtanak magyar könyvek vásárlására, másrészt magyar viselet, magyar tánc és szellemnek nemcsak védbástyái, de sőt hatalmas terjesztői is. Azon román ifjak, kik ebben részt vesznek, csak oly jó kedvvel járják nemzeti táncunkat, mint a született magyarok”.
Megtudjuk továbbá a terjedelmes hírlapi levelezésből, hogy a ’48-as forradalom előtti időkben Piteşti-en, Ploieşti-en, Galacon és Brăilán éltek nagyobb számban magyarok. Következett Craiova, Slatina, Focşani, Giurgiu, míg Câmpulung, Târgovişte, Câmpina, Buzău, Călăraşi, Alexandria és Turnu Severin helységekben – Koós szerint – „csak egyes családokra találunk, kik mint orvosok, gyógyszerészek, építészek és mesteremberek igyekeznek megőrizni kebleikben és családjuk körében, elszigetelt helyzetükben is a magyar nemzetiséget, kik itt is becsületére vállnak a nemzetnek”.
S hogy ez így volt, abból is kitűnik, hogy Sükei Imre közbenjárására még a forradalom előtt Argeş megyei orvossá nevezte ki a brassói Székely Károlyt a román kormány, s ezáltal Piteşti-en telepedett le. E lelkes magyar orvosnak 1847-ben sikerült egy ifjú segédlelkészt vinnie Piteşti-re, Kovács Zsigmond személyében, kinek a buzgó orvos biztosított szállást, s aki vasárnapokon magyar istentiszteletet, hétköznap pedig magyar iskolát tartott. Nem sokat virulhatott viszont e kis magyar Sion, mert az 1848-as évben úgy Székely, mint Sükei elköltözött e földi világból, viszont Székely Károly végrendeletileg Piteşti legszebb piacán egy gyönyörű nagy telket s a város határában egy szép szőlőt hagyott, azzal a céllal, hogy előbbire templomot építsenek, a szőlő jövedelméből pedig a lelkész anyagi fedezetét biztosítsák. A fáradhatatlan Kovács Zsigmond addig járt-kelt Piteşti-en, Câmpulungon, Râureni-ben és Bukarestben, míg 1857-ben a hagyakozott telekre iskolát épített, és Horzsa János személyében egy több nyelvet ismerő derék tanítót szerzett. 1858-ban két szép harangot vásárolt, s ezek számára haranglábat épített.
GYŐRFI DÉNES
Előző rész
Szabadság (Kolozsvár), 2015. július 14., Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Szabadság (Kolozsvár)

In memoriam Kacsó Albert
Nekrológokat általában csak híres emberekről (no meg politikusokról) szoktak írni, pedig jóval szélesebb azok köre, akik legalább egyszer, halálukkor megérdemelnék, hogy méltassák őket. Ilyen ember volt Kacsó Albert is. Látszólag nem tett semmi különöset, ám aki Kézdivásárhelyen élt és újságot olvasott az utóbbi huszonhat évben, holtbiztosan találkozott vele: 1989. december 23-án ő vitte ki az elsők közt a friss, ropogós Székely Újságot a nyomdából, és élete végéig ennek is maradt: újságárusnak. Ő volt ugyanis az igazi, békebeli, szakmáját szerető, azt magas szinten űző szakember, aki köré az újságolvasók összegyűltek, hogy megvitassák az eseményeket.
Berci ugyanis egyvalamihez nagyszerűen értett: úgy beszélt (sokat, nagy kedvvel), hogy azzal megtermékenyítette a hallgatók gondolatait, akik ezután meg is vásárolták az újságot. A Szabadság és a Dózsa György utcák kereszteződésénél így jött létre egy székely Hyde Park, ahol az emberek meghallgatták Bercinek egy-egy klienshez intézett beszédét, amibe nyilván joguk volt beleszólni is. A sorban állásért, a lassúbb kiszolgálásért, a negyedórás vitatkozásért senki sem méltatlankodott, hiszen végső soron ezért vásároltak nála. Nyilvánvaló, hogy a Székely Hírmondó indulásakor annak eladását is felkarolta, a beszéd sokszor éppen lapunk egy-egy információjára alapult.
Viszonylag kevesen tudták, hogy Berci emellett nagy természetjáró is volt, az utóbbi években pedig a régi Săcuieni megyére (a mai Buzăura és Prahovára) koncentrált. Ezt eléggé különösnek tartottam mindaddig, amíg saját kutatásaim arra nem vezettek, hogy ott kell keresni székely őseinket. Csak ezek után mondta el, mit keresett ő arrafelé: a rovásírás kitűnő ismerőjeként rájött, hogy számtalan emléke maradt fenn a székely rovásnak sziklavéseteken, ortodox kolostorok, templomok eldugott sarkaiban. A közös út ezekre a helyekre végül valahogy elmaradt, hiszen kellett hajtani a pénzt a megélhetésért... Talán számítógépe memóriájában lapulnak azok az információk, amelyek fényt derítenek régi történelmünkre, talán nem. De nélküled sokkal nehezebb lesz azokat megtalálni, Berci!
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elkészült a Maros megyei levéltári források kimutatása
Hasznos forrásmunka
A levéltári dokumentumok már a középkorban féltve őrzött kincsek voltak. Ezek az okiratok elsősorban a jogi érdekekhez fűződtek, így évszázadokon át az egyházi okiratokat, birtokleveleket templomok, kolostorok legvédettebb helyiségeiben tárolták, megóva őket az pusztulástól. A levéltár mindig fontos intézménye volt az államnak. A történelmi időket átvészelő okiratok ma is bizonyítékok arra, hogy miként szervezte meg Szent István a Magyar Királyságot. Majd arról is szólnak a dokumentumok, miként váltott gazdát az ország a török hódoltság alatt, majd a Habsburg Birodalomban, s tükrözi mindazt a társadalmi, politikai átalakulást, amely 1918 után bekövetkezett határon innen és túl. Nem véletlen, hogy a kommunista hatalom állambiztonsági szerveinek szigorú felügyelete alatt lehetett – kizárólag a kutatóknak – a múltba tekinteni a dokumentumokon keresztül. A rendszerváltást követően közel egy évtizeddel sikerült feloldani ezt a görcsösséget, s így lehetővé vált, hogy a román és a magyar levéltárosok hozzáférhessenek mindkét ország közös fondjához. S újabb évtized kellett ahhoz is, hogy hozzáfogjanak a Kárpát-medencei magyar levéltári források kimutatásának elkészítéséhez, amely új fejezetet nyit mindkét ország (Magyarország és Románia) történelmi múltjának levéltári kutatásában. Erről beszélgettünk a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjával, dr. Pál-Antal Sándor történésszel, nyugalmazott főlevéltárossal.
– Melyik a legrégebbi magyarországi levéltári dokumentum?
– Az első levéltári okleveleket az egykori egyházi intézmények, a püspökségek, a káptalanok állították ki. A pannonhalmi kolostorban 11. századi oklevelet is megőriztek. Vannak kutatók, akik a hivatalos írásbeliség kezdetét III. Béla 1181-ben kibocsátott okleveléhez kötik. Ahogy kialakulnak az egyházmegyék, majd az állami közigazgatási egységek, úgy jelenik meg egyre több okirat. Tájainkon ismert az 1332-1337 között készített pápai tizedjegyzék, amelyből kikövetkeztethető, hogy hány lakosa volt középkori településeinknek. Sajnos, az évszázadok során, a tatárdúlásban, török pusztításban nagyon sok dokumentum elpusztult, de több esetben a hanyagság, a nem megfelelő tárolási körülmények között is tönkrementek okiratok a 16-17. században. Igaz, voltak mentési kísérletek is olyan képzett levéltárosok személyében, mint Szamosközy István, aki az országgyűlések dokumentumainak megőrzésére tett kísérletet, több középkori okirat pedig a főméltóságok családi oklevéltárában maradt fenn és vészelte át a pusztításokat, mígnem 1723-ban létrehozták az Archivum Regnit, a nádori és országbírói levéltárat. Aztán ezt követően felépültek a levéltárral ellátott megyei székhelyek, mígnem 1756-ban elkezdte működését nyugati mintára a régi magyar országos levéltár is. 1874-ben megalakult a Magyar Országos Levéltár, amely a 20. században építi ki hálózatát, dolgozza ki tárolási, kutatási koncepcióját. Trianon után az erdélyi levéltárak elszakadtak a Magyar Országos Levéltártól, és a román állami levéltári hálózat részévé váltak. 1950-ig a román közoktatási minisztérium, azután pedig a belügyminisztérium felügyelete alatt működtek.
– Az 1918-as országváltást követően az a paradox helyzet állt elő, hogy a magyar dokumentumok – amiatt, hogy más lett a közigazgatás – a román levéltárak gyűjteményébe kerültek. Túl azon, hogy rendszerezettebb anyagot vehettek át, hiszen a Román Királyság sem tekintett vissza nagy múltra, az "ajándékba kapott" dokumentumok nem a román államiság múltjáról szóltak. Mindezek tükrében miként alakult az erdélyi levéltárak sorsa az 1918 utáni Romániában?
– A modern román nemzeti állam történelmi országrészei közül, mint az köztudott, Erdélyben keletkeztek és őrződtek meg a legrégebbi és leggazdagabb levéltárak. Az erdélyi levéltári rendszer a térségre az 1918 előtti időszakban politikai és kulturális befolyást gyakorló két állam, a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalom által kínált modellt követte. A levéltári anyag a tartomány kulturális sokszínűségét igazolja, híven tükrözve a három, nagyobb számban együtt élő nép – a románok, magyarok/székelyek és németek – politikai és társadalmi helyzetét. Erdélyben az 1874-ig terjedő időszakban a közlevéltári feladatokat a hiteles helyeknek (loca credibilia) nevezett káptalanok és egyéb intézmények végezték. Ezek biztosították a hivatásos levéltárosokat (requisitores), és a reformáció nyomán bekövetkezett szekularizáció (1575) után létrehozták a mai Románia területén az első levéltári szabályzatot is.
Amikor 1867-ben Erdély ismét Magyarország szerves része lett, ott földrajzilag szétszórt, de igen gazdag és a létrehozó intézményeknél viszonylag ép állapotban megőrzött levéltárak voltak. A kormányhatósági levéltári anyagok nagy része az 1880-90-es években a budapesti Magyar Országos Levéltárba került. Az 1918 előtti időszakban a kolozsvári Erdélyi Múzeum Egyesület történeti levéltára volt a legjelentősebb, amely némiképp pótolta egy tartományi központi levéltár hiányát. Az 1918–1920 folyamán történt területi gyarapodásokat követően a Román Állami Levéltár Főigazgatósága az új tartományok (Besszarábia, Bukovina és Erdély) területén is megszervezte az állami levéltárat. Az 1925. évi, 1932-ben kiegészített levéltári törvény egységes szervezetet biztosított a romániai közlevéltárak számára. Az Állami Levéltár a Közoktatási Minisztérium Főigazgatóságaként az egyetemekkel és a múzeumokkal együtt a Felsőoktatási Főosztályhoz tartozott. A bukaresti főigazgatóság felügyelte Munténia és Dobrudzsa területét, ugyanakkor regionális igazgatóságok működtek Kolozsvárott a széleskörűen értelmezett Erdély és a Bánság, továbbá Csernyovicban Bukovina és Kisinyovban Besszarábia területeinek ellátására. A bukaresti levéltár keretén belül létrehoztak egy levéltári múzeumot is. Az 1925. évi levéltári törvény az ország megyei közigazgatási beosztásával együtt 1950-ig maradt érvényben, mely időszak alatt regionális igazgatóságok és aligazgatóságok létesültek Krajován (1931), Temesvárott (1936), Naszódon (1937), Brassóban (1938), Nagyszebenben (1944), Bodzavásáron, Szucsáván, Konstancán és Máramarosszigeten (1945). Ezt követően 1951-ben 16 tartományi hivatal és a fontosabb rajoni központokban 54 fióklevéltár létesült. Az 1968. évi közigazgatási átszervezést követően a területi levéltárak száma 42-re csökkent (41 megyei fióklevéltár és Bukarest municípium levéltára), amelyhez hozzáadódott a Központi Levéltár, amely szervezeti felépítés a mai napig is fennáll.
– Mikor jött létre a Maros Megyei Levéltár, és hogyan alakult a története?
– A Marosvásárhelyi Nemzeti Levéltár 1952. január 2-án kezdte meg tényleges működését. Az új intézmény kezdetben – megalakulásától 1952 szeptemberéig – az Állami Levéltár Maros Tartományi Hivatala néven működött. 1952 szeptemberétől 1960 végéig az Állami Levéltár Magyar Autonóm Tartományi Hivatala volt, míg 1961–1969 között, miután a Magyar Autonóm Tartomány összetétele módosult, a levéltár neve Állami Levéltár Maros-Magyar Autonóm Tartományi Hivatala lett. 1961 előtt a hivatalnak Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Szászrégenben és Székelyudvarhelyen volt fióklevéltára. Az 1961. évi területi átszervezés után a sepsiszentgyörgyi fiók Brassó tartományhoz került. A levéltárak 1969. évi átszervezése alkalmával a marosvásárhelyi tartományi levéltár a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi rajoni fiókokkal együtt megyei intézménnyé vált, a másik kettő pedig megszűnt. 1969 és 1996 között a marosvásárhelyi levéltár az Állami Levéltár Marosi Fiókjává alakult, majd 1996- tól a Nemzeti Levéltár Maros Megyei Igazgatóságaként működött, 2009-től pedig az intézmény neve Románia Nemzeti Levéltárának Maros Megyei Hivatala.
– Miből állt össze a Maros Megyei Levéltár levéltári alapja?
– Az Állami Levéltár 1952-ben létrehozott marosvásárhelyi egysége egy-két kisebb termen kívül 1961-ig gyakorlatilag nem rendelkezett raktárhelyiségekkel. Néhány év után azonban ez az épület is szűknek bizonyult, mivel az 1200-1300 iratfolyóméternyi befogadóképességű és a higiéniai követelményeknek csak részben megfelelő raktárai megteltek. 1978 nyarán – az intézmény 1200 ifm-nyi levéltári anyaggal rendelkezett, ma pedig mintegy 6500 ifm-mel. A marosvásárhelyi levéltár igazi levéltári intézménnyé, levéltárrá akkor vált, amikor 1956-tal kezdődően átvette előbb Marosvásárhely város 1470-1944 közötti történelmi levéltárát, majd – 1962-1967 között – több részletben Marosszékét is. Ma a levéltár raktáraiban öt törvényhatósági (Marosszék, Küküllő vármegye, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő és Maros-Torda megye), három városi és 150 községi levéltár található. A levéltárba kerültek a megye területén 1950-1968 között működött tartományi és rajoni, valamint a marosvásárhelyi, a szászrégeni, a marosludasi, a nagysármási és az erdőszentgyörgyi rajoni) néptanácsok levéltárai is. Gyarapították az állami kezelésbe vett levéltárak anyagát a bírósági szervek 1968 előtti (a Maros, a Nagy- és Kis-Küküllő megyei törvényszékek, a dicsőszentmártoni, a marosludasi, a nyárádszeredai, a segesvári és a szászrégeni bíróságok), valamint a felső- és középfokú iskolai intézmények, továbbá egyes gazdasági létesítmények 1965 előtti iratai is.
A levéltári törvénykezés 1974-ben végrehajtott módosítása révén a levéltár állománya kiegészült a marosvásárhelyi Teleki Tékától, a Maros Megyei Könyvtártól, a Maros Megyei Múzeumtól és az egyházi (esperesi és egyházközségi) intézményektől átvett iratokkal. Az utolsó nagyobb méretű levéltár-gyarapodás 1990-1992-ben történt a megszűnt Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága levéltárának és a volt politikai pártok ott őrzött iratainak a levéltár raktáraiba történt átvételével.
– Nemrég elkészült A Kárpát-medence levéltári forrásai c. sorozat 1918/19 előtti Erdélyre vonatkozó részében az a vaskos kötet, amely a Maros megyei fondjegyzéket tartalmazza, aminek ön a szerzője. Miért fontos ez az útmutató a levéltárosok, kutatók számára?
– Fontos a levéltárosok számára is, de elsősorban a kutatást szolgálja. Megemlítem, hogy nagyon nehezen, mondhatni rögös úton jött létre a két állam, illetve a bukaresti és a budapesti levéltárak közötti együttműködési kapcsolat, ami lehetővé tette azt, hogy a tudósok, a kutatók mindkét országos intézmény levéltári anyagát zavartalanul tanulmányozzák. A kérdésben említett fondjegyzék egy nagyméretű vállalkozás része. Ugyanis a Kárpát-medencei levéltári források része az erdélyi is, ahol tekintélyes mennyiségű magyar levéltári anyag található. Az útmutató eligazít a levéltárban található dokumentumok tömkelegében, anélkül hogy a tájékozódás érdekében az érdeklődők személyesen is felkeresnék az iratőrző szervet. Átfogó képet nyújt az érdeklődőnek a kutatás tárgyát illetően, és ennek folytán több olyan anyag válik így rendszerezettebben hozzáférhetőbbé, amely a történelem során fennmaradt és a múltunkat igazolja. De túl a szakmai vonatkozáson, a kötetet azért is jelentősnek tartom, mert új fejezetet nyithat mindkét ország történelmi múltjának levéltári kutatásában.
– Említette, hogy nem volt könnyű az út idáig.
– A magyar–román levéltári együttműködés több évtizedes múltra tekint vissza, melynek során sok hasznos szakmai program megvalósult, főleg tapasztalatcserék a levéltáros kollégák részére, illetve iratanyagok kölcsönös feltárása és mikrofilmezése. Az együttműködés ezen formái az 1989 utáni években esetlegessé váltak, annak ellenére, hogy a két ország levéltárai 1996-ban és 2007-ben is együttműködési egyezményt kötöttek. A közeledés konkrét lépése 2009 novemberében volt, amikor a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának képviselői találkoztak Bukarestben Románia Nemzeti Levéltárának vezetőivel. Ezután a 2010 márciusában Marosvásárhelyen megtartott szakmai összejövetelen a Magyar Országos Levéltár főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének és az Önkormányzati Levéltárak Tanácsának elnökei egyeztettek Románia Nemzeti Levéltárának és Románia Nemzeti Levéltára Kolozs és Maros megyei hivatalának vezetőivel. Végül 2011 júliusában Gyulafehérváron a két intézmény vezetői megkötötték az együttműködési szerződést. Az aláíró felek vállalták, hogy a romániai levéltárakban 1918/1919-ig keletkezett, illetve a Magyarország e tekintetben meghatározó levéltáraiban található erdélyi vonatkozású fondokról, állagokról és sorozatokról részletes jegyzéket készítenek, és azokat kölcsönösen lefordítják. Az együttműködés eredményeként várhatóan 21 kötet lát napvilágot. Ebből 17, a megyék betűrendjében szerkesztett kötet az Erdélyben keletkezett 1918/1919 előtti levéltári dokumentumokat, míg négy kötet a Magyarországon őrzött erdélyi vonatkozású levéltári forrásokat öleli fel. 2014-ben megjelent a Hargita és Maros megye fondját tartalmazó jegyzék, 2015-ben a Máramaros megyei, az idén még öt megye, köztük külön Budapest levéltári alapjának romániai, főként erdélyi vonatkozású iratainak a jegyzékét is papírra vetik. (Ez utóbbi román nyelvre fordítását már elvégeztem.) A kiadványt a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára finanszírozza. A minket is érintő, szóban forgó kötet 150-150 példányban jelenik meg, ezeket elsősorban levéltárakhoz, könyvtárakba, egyetemekhez, kutatóközpontokhoz juttatták el. Megjegyzem, hogy a Maros megyei fondjegyzék készült el elsőnek, és mintapéldányként szolgál a többi megyei fondjegyzéknek.
– Egy újságoldal sem lenne elég ahhoz, hogy felsoroljuk Pál-Antal Sándor kutatómunkáját. Csak néhány témát: a székelység történetét kiegészítő, a Bodor Péter életét feltáró, a madéfalvi veszedelemről, az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásáról szóló írásokat emelnénk ki, ugyanakkor alaposan feltárta az erdélyi boszorkánypereket is. Beszélgetésünk során azt is említette, hogy a fondjegyzék megkönnyíti a kutatómunkát, s így várhatóan érdekes adalékok, tudományos munkák jelennek majd meg Erdély történetéről. Az ön munkássága tükrében van-e olyan területe a levéltári kutatásoknak, amely eddig kevésbé ismert, milyen újabb, meglepő epizódokat hámozhatunk ki a dokumentumokból az amúgy is igen kusza történelmi múltunkról?
– Ez egy nagyon fogas kérdés, hiszen a kutatandó és feltárandó területek és kérdések köre rendkívül nagy, és csak szemlélet kérdése, hogy ki mit tart elsődlegesnek és időszerűnek. Amikor a rendszerváltás után belemélyedtem az akadályoktól lassan megtisztuló kutatómunkába, megdöbbenve tapasztaltam, hogy újra kell értékelni múltismeretünket, hiteles források alapján le kell vetkőzzük egyoldalú történelemszemléletünket, hiszen az utolsó fél évszázadból alig van egypár olyan munka, amely mentes az egyoldalúságtól, túlzásoktól és ferdítésektől. És hol vannak még az elhallgatások, azok a tények, amelyeket nem lehetett megírni?!
Ma történetírásunk új fejezetét írjuk. Van fiatal történész- utánpótlás, akiknek munkája révén tovább csökkenthetők a történelmi fehér foltok. De még mindig lemaradásban vagyunk más tudományágakhoz képest. A lemaradást pedig hiteles forrásokon alapuló újabb, főként levéltári kutatások révén számolhatjuk fel. És eredményes levéltári kutatás csak jó levéltári nyilvántartások, útmutatók alapján lehetséges. Ehhez nyújt gyakorlati segítséget a beszélgetésünk tárgyát képező kétnyelvű kötet is.
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Bocsánatkérést várnak a hamis bizonyítékokkal megbírságoltak
Nyilvános bocsánatkérést vár a csendőrparancsnoktól az EMNT Maros megyei elnöke azok irányába, akiket „tévedésből” büntetettek meg a székely szabadság napi események miatt. A pardont pedig felelősségre vonás kövesse: vegyék elő azokat, akik hamis tényekre és adatokra hivatkozva kiállították a jegyzőkönyveket.
A Maros megyei csendőrség többeket úgy bírságolt meg a március 10-i utcai felvonulás után, hogy az illető személyek még csak a megyében sem tartózkodtak. Karácsonyi Dezső és kollégája, Petelei Csaba István, egy magáncég gépkocsivezetője és kereskedelmi ügynöke bemutatta azokat a csendőrségi jegyzőkönyveket, miszerint a hatóság ezer-ezer lejjel bírságolja őket, miközben több okirattal is bizonyítani tudják, hogy a marosvásárhelyi tüntetés napján Buzău, illetve Bákó megyében voltak. A két munkatárs március 10-én reggel kelt útra, és 11-én este ért vissza Vásárhelyre. Ezt különböző cégeknél lepecsételt kiküldetési okmányokkal, fuvarlevéllel, útközben kiállított számlákkal és egy szállodai számlával, valamint tanúkkal tudják bizonyítani. 
Ehhez képest a büntetési jegyzőkönyvben az szerepel, hogy mindkettőjüket a csendőrség lefilmezte, amint a Székely Szabadság Napja alkalmával, szervezőkként, a székely vértanúk emlékművétől a főtérig vonulva hangoskodnak. „Nem tudom, hogy készülhetett a videofelvétel, esetleg photoshoppal, de tény, hogy mi még csak a megyében sem voltunk, aznap délután, este a több száz kilométerre lévő Bákót jártuk” – nyilatkozta Petelei.
A fiatalemberek esetéhez hasonló meglepetésben volt része Cseh Gábornak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Maros megyei elnökének is. Ő ugyan részt vett a postaréti megemlékezésen, viszont annak vége felé kocsiba ült és elment. „Sajnos nekem el kellett lógnom az eseményről, egy színházi esemény miatt nem vonulhattam a tüntetőkkel a főtérre. Amikor a menet a főtér felé közeledett, én már a Színház felé lépkedtem idős nagynénémmel, Debreczeni Gabi nyugalmazott színésznő társaságában” – mesélte el Cseh Gábor, hozzátéve, hogy a jegyzőkönyv szerint 18 óra 10 perckor fedezték fel a tömegben, egy olyan időpontban, amikor a színházi jubileumi esemény már elkezdődött. Az EMNT vezetőjét 400 lejjel büntették.
A napokban Cseh levelet küldött Iulius Cenan csendőrparancsnoknak, felszólítván, hogy mielőbb kérjen nyilvánosan bocsánatot azoktól, akiket „tévedésből” büntetett meg, és vonja felelősségre azokat, akik hamis tényekre és adatokra hivatkozva, kiállították a jegyzőkönyveket.
A március 10-i nagyszabású tiltakozó akció szervezői tudomása szerint eddig közel száz büntetési jegyzőkönyvet küldött szét a csendőrség. „Az is érdekes, hogy ugyanazon paragrafus szerint büntettek, egyesek csak 200, másokat 400, a pechesebbeket 600 lejjel. Csak nem attól függően, hogy ki milyen hangosan kiabált?” – tette fel a kérdést az EMNT elnöke.
Kincses Előd, aki eddig több tíz érintett képviseletét vállalta fel, elmondta, véleménye szerint jogilag tiszta a helyzet. „A székely szabadság napi események szervezője a Siculitas Egyesület volt, mást szervezőként – ahogy a büntetési jegyzőkönyvekben szerepel – megbüntetni nem lehet. Ráadásul a gyülekezési törvénybe belefér az éneklés és a hangoskodás, hisz egy kiabálás nélküli tiltakozás értelmetlen. A csendháborítás, amire a csendőrség hivatkozik, egészen más esetekre vonatkozik.”
Szucher Ervin. Székelyhon.ro

Cseh Gábor a jegyzőkönyv-hamisítók felelősségre vonását kéri
Szerinte a cél a megfélemlítés
– A március 10-i rendezvényt és felvonulást követően eddig mintegy 90 személynek állítottak ki büntető jegyzőkönyvet, de a büntetések sorozata még nem ért véget, és nem lehet tudni, hol fog megállni, ugyanis még hatvan nap kifutási ideje van a csendőrségnek, amely alatt újabb és újabb büntetések jelenhetnek meg – nyilatkozta tegnapi sajtótájékoztatóján Cseh Gábor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei elnöke.
Elmondta, hogy újabb és újabb büntetésekről érkeznek hírek Csíkszeredából, Sepiszentgyörgyről, Székelyudvarhelyről, Kolozsvárról, és, érdekes módon, bár a legtöbb személyt ugyanazon paragrafus alapján büntették meg, a büntetések összege 200, 400 és 600 lej között mozog.
Ennél is súlyosabbnak nevezte, hogy olyan személyek is kaptak büntetést, akik nem vettek részt a felvonuláson, sőt olyanok is, akik az adott időpontban nem tartózkodtak Marosvásárhelyen. "A román karhatalmi intézményeket, jelen esetben a Maros Megyei Csendőrséget a megbízhatóság, komolyság, becsületesség és tisztesség kellene jellemezze, és az állampolgárok bizalmát kellene élveznie – nemzetiségi hovatartozás nélkül. Ezzel szemben hamis, fals büntető jegyzőkönyveket állít ki, és alaptalanul diszkriminálja a magyar közösség tagjait. A cél egyértelmű: a megfélemlítés! – jelentette ki.
Pert is kilátásba helyezett
A továbbiakban tájékoztatott, hogy levélben fordult Cenan Iulius megyei csendőrparancsnokhoz, amelyben figyelmeztette a túlkapásokra, a hamis büntető jegyzőkönyvek kiállítására, és a vétkesek, hamisítók felelősségre vonását kérte. Ellenkező esetben pert helyezett kilátásba. "Amennyiben a parancsnok úr nem intézkedik, és nyilvánosan nem kérnek bocsánatot azoktól, akiket »tévedésből« megbüntettek, beperelem a Maros Megyei Csendőrséget fals, hamis okirat kiállításáért."
"Nem tudom, hogyan fognak engem a videóra varázsolni"
Egyébként ő maga is azok közé tartozik, akiket a felvonulásban való részvételért, illetve hangoskodás miatt 400 lejre büntettek, holott az állítólagos videofelvétel idején, amelyen "azonosították", éppen színházban volt. "Nem vettem részt a felvonuláson, ugyanis van egy nyugdíjas színésznő nagynéném, aki 6 órára ott kellett legyen a színházban, ahol színésztalálkozó és kiállítás-megnyitó volt, és nekem kellett odavinnem. Én tehát, úgymond, ellógtam a rendezvényről." Ezek után kijelentette: "nem tudom, hogyan fognak engem a videóra varázsolni".
Távollétükben "azonosították"
A sajtótájékoztatón jelen volt két fiatalember – Karácsonyi Dezső és Petelei Csaba István –, akiket szervezőként és a felvonuláson való részvétel miatt büntettek fejenként ezer lejre, holott az úgynevezett "azonosítás" időpontjában valahol Buzau és Bákó között úton voltak. Elmondásuk szerint március 10-én reggel indultak Vásárhelyről, és 11-én este érkeztek haza. Mindezt benzinkúti, szállodai számlákkal, pecsétes útiokmányokkal tudják bizonyítani. A történteket felháborítónak és jogsértőnek nevezték, és mindketten feljelentést tesznek a csendőrség ellen.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda : Magyar Bukarest, 4. (Orvosok)
Az első magyar orvos, aki hivatalosan érkezett a városba, a magyarországi Molnár Ádám volt. A Halle-i Egyetemen doktorált, és Constantin Mavrocordat hívta meg személyi orvosának 1749-ben. Majdnem két évtizedig Munténia főorvosi tisztjét is betöltötte. Pár évtizeddel korábban volt még néhány sikertelen próbálkozásuk a havasalföldi uralkodóknak, hogy magyar orvosokat csábítsanak ide. 1688-ban Şerban Cantacuzino Pécsi András Páduában végzett orvost hívja Bukarestbe magánorvosának, de köztisztviselőnek is. Constantin Brâncoveanu ugyanebből a célból nemcsak Pécsit, hanem a Hollandiában tanult szebeni Kölesér Sámuelt is felkeresi, aki 1709-ben el is látogat Havasalföldre.
Molnár a román orvostudomány számára néhány úttörő jellegű tanulmányt írt, egyiket az oláhországi járványokról. Érdeklődési köre nem szorítkozott az orvostudományra, foglalkozott román földrajzzal és néprajzzal is. Mivel tudott románul, Benkő József felkérte, hogy állítsa össze a munténiai növények névjegyzékét egy botanikai atlasz számára. A munka, sajnos, elveszett a török–orosz háború előli menekülése során, Molnár 1768-ban végleg elhagyta Havasalföldet. Később, a XIX. századtól több magyar orvos ittlétének is maradandó a nyoma. Sokan kérdezhetik: miért is telepednének meg idegen orvosok Bukarestben?
Az anyagi lehetőségekért, amelyekkel egy népes, de felsőfokú orvosi oktatás nélküli és szánalmas egészségügyi rendszerrel rendelkező város kecsegtetett. A román orvosi oktatás mindössze egy felcseriskolából állt, amelyet Kiseleff tábornok alapított a Filantropia Kórházban 1832-ben. Két további felcseriskolát, egy katonait és egy polgárit 1841-ben, illetve 1842-ben alapított az orvos Nicoale Creţulescu. Egy bábaiskola is nyílt 1839-ben. A román fejedelemségekben praktizáló néhány román orvos mind külföldön végezte tanulmányait, egyikük, a moldovai Constantin Vârnav éppenséggel Pesten. 1833-ban az Oláh Fejedelemségben csak 42 orvos volt, a szaklisták megőrizték (elrománosított) neveiket, Bukarestben 27 orvos praktizált – azaz minden 2000 lakosra jutott egy –, nagyrészt külföldiek: görögök, németek vagy magyarok, pesti, bécsi, olasz vagy német diplomával. 1809-ben az Oláh Díván bizottsága megállapította, hogy 11-nek közülük nem volt megfelelő végzettsége. Erre az állapotra utalt sok malíciával Ürmösy is, amikor a sok gazdag német evangélikus láttán megjegyezte, hogy bárki, aki Szebenben megtanult borotválni, Oláhországban híres orvossá válhatott. Név alapján több magyar orvos azonosítható a munténiai és moldvai szaklistáknál. Egyikük Vásárhelyi Mózes Károly katonaorvos, neve többféle átírásban: Vasarel, Vaşarheli, Vasarhely, Carol Vasarheli szerepel. Tanulmányait Pesten végezte és 1832-ben jött Bukarestbe, Oláhország egyik első katonaorvosaként. Részt vállalt a református közösség tevékenységében, pénzzel támogatta Sükei parókiáját; 1834-től a templom főgondnoka. Más városokban, Brăilán, Craiován és Ploieşti-en is dolgozott, Bukarestbe 1859-ben tért vissza, egy évvel később újranősült, olyan gazdag magyar nőt vett el feleségül, aki már alig tudott magyarul. /.../ Az orvost Ürmösy is említi – neki ajánlja naplóját –, de Koós is.
Egy Világ nevezetű másik magyar katonaorvos a bukaresti katonai kórházat vezette 1838-ban. Havasalföldön néhány magyar állatorvos is praktizált, marhadoktorok, ahogy a román hivatalos iratok említik őket. A magyaroknak lehetőségük volt Bécsben vagy Pesten végezni tanulmányaikat. Pesten az orvosi karon már 1782-től létezett állatorvosi képzés. 1834-ben a román dokumentumok két, nevük után magyar állatorvost említenek: Ostoloşt (Asztalos), aki Kisoláhországért és Argeş, Teleorman, Vlaşca és Olt megyéért felelt, és Kişt (Kis), akihez a többi megye tartozott. Több adatunk maradt fenn Hubossy János (Ioan Huboţi) tevékenységéről, akit 1835-ben a református parókia anyakönyve is említ. Hubossy diplomáját Bécsben szerezte 1817-ben, és 1833-ban érkezett Bukarestbe. 1841-ben a román hatóságok állami állatorvosnak nevezik ki. Egy évvel később megírja az első román nyelvű állatorvosi könyvet. A román állatgyógyászat történészei megállapították, hogy a könyv „halhatatlan oldalakat írt a román állatgyógyászat történetében”, ám nem tértek ki Hubossy (Huboţi) vagy akár Lukács Farkas osztrák állampolgárságára, illetve magyar nemzetiségére. A másik nagyra értékelt, a román orvostörténetben úttörő szerepet játszó magyar orvos Lukács Farkas (1806–1890) sebész. A román forrásokban neve többféle változatban is megjelenik: Wolfgang Lucaci (Wolfgang a magyar Farkas keresztnév német megfelelője), vagy Volfgang Sukaci (itt valószínű nyomdahibáról van szó). Marsillac 1877-es útikönyvében, de Th. Bauer 1882-es Bukaresti Kalauzában (Călăuza Bucureşcilor) is Wolfgang Lucas-ként, illetve W. Lucaci-ként jelenik meg. Lukács Farkast 1835-ben hívta az országba egy román bojár, hogy állatgyógyászati iskolát szervezzen, az iskolaalapításra azonban csak később, 1861-ben került sor. Időközben Ploieşti-en volt orvos (1842–1845), a román állam fő állatorvosa (1853-tól), tanított Pantelimonon, az 1852-ben alapított Nemzeti Mezőgazdasági Iskolában, a katonai felcseriskolában és a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskolában (amelyet 1857-ben alapítottak). Ő volt az első, aki állatgyógyászati kurzust tartott, és 1855-ben kiadott egy román nyelvű könyvet az állatbetegségekről . Tagja volt a református egyházközség presbiteri tanácsának is.
1843-ban elvette Enderle Paulinát, Carol Enderle műépítész nővérét, családja elnémetesedett, halálát már az evangélikus egyháznál anyakönyvezték, feltüntetve az elhunyt református vallását. /.../ Az orvos leszármazottjainak elnémetesedésére utalt Koós is, aki szerint a családban németül beszéltek, és a gyermekek már nem tudtak magyarul.
Vásárhelyi és Lukács fontos szerepet játszott a borszéki borvízkúra népszerűsítésében, hozzájárultak ahhoz, hogy jelentősen megnőtt a híres székelyföldi településen nyaraló román bojárok száma. A hivatalos román orvoslistákon további magyar nevek is találhatóak. A Havasalföld Fejedelemség 1836/1837-es, majd az 1838-as és 1840-es évkönyvében szerepelnek: Sekeli (Székely Károly) – Muscel és Argeş megyék orvosa, Ioab Sebeni/Sibineanu (Szebényi János), Ştefan Sobotlai (Szoboszlai István) – Muscel és Turnu megyékben, Sigism. Bartok (Bartók Zsigmond), Samuel Kiş (Kis/Kisch), a Filantropia Kórház főorvosa, Ladislav Nagi (Nagy László), Francisc (Ferenc) Orsoni és mások. A felsoroltak közül a Nagyszeben melletti Mikeszászáról származó Szebényi János Pesten szerzett diplomát 1831-ben és 1832-ben érkezett a Fejedelemségekbe; 1837-ben pedig elsőként adott ki könyvet román nyelven a nemi betegségekről.
A Piteşti-en letelepedő Székely Károlyról emlékiratokban is megemlékeznek; mivel örökösök nélkül halt meg 1855-ben, egy házat és egy szőlőst hagyott a református közösségre. Néhány orvos a református nyilvántartásokban is felbukkan: Barabás József sebész és szülész 1839-ben esküdött, Márton Pált meg mint adományozót jegyzik. Borosnyói János Lukács elismert bukaresti orvos, és több éven keresztül a református egyházközség kurátora volt, Bécsben tanult és 1850-ben érkezett Bukarestbe. Valamivel korábban, 1846-ban jött Szebenből Iosif Brust, aki román nőt vett feleségül. Amint azt a Hivatalos Közlönyből megtudhatjuk, ő és Brust Albert 1860-ban kérik honosításukat. G. Costescu szerint a botanikus Brust magyar származású volt.
Több magyar orvos dolgozott Jászvásáron. A marosvásárhelyi származású Viola József Bécsben tanult; Sturdza fejedelem személyi orvosa volt, aki a moldvai kórházak megszervezésével is őt bízta meg. Ő volt az első magyar, aki könyvet jelentetett meg a Regát területén, pontosabban Jászvásáron, 1833-ban, azonban német nyelven (Diätetik für einen Regenten); a könyv nem maradt fönn. Jászvásáron valóságos orvosi és gyógyszerészeti mozgalom indult, tagjai közt magyarokkal, Ábrahámfi Antallal és Szabó Józseffel. A jászvásári magyar orvosok az elsők között publikáltak román nyelvű szakirodalmat, Ábrahámfi 1834-ben az ásványvizekről. Szabó József (1803–1874) állította össze az első román farmakológiai munkát Iacob Czihakkal; 1872-ben a Román Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A 2006-os enciklopédiai szótárban (Dicţionar enciclopedic, VI. kötet) Szabó Józsefet német nemzetiségűként említik meg, annak ellenére, hogy az egyik leggyakoribb, köznévi eredetű magyar családnév az övé.
Az 1848-as forradalom után nemcsak a bukaresti, de a vidéki magyar orvosok száma is megnőtt. Ketten közülük, Oroszhegyi Józsa és Fialla Lajos különleges szerepet játszottak, az előbbi a magyar nép viharos történelmében, utóbbi a román orvostudomány úttörőjeként. Vidéken, Craiován folytatott bakteriológiai kutatásokat Sárkány Sándor (Alexandru Sarcani), Jászvásáron dolgozott a kémikus és gyógyszerész Kónya Sámuel (1845–1940). Emlékiratokban említik 1860-ban Buzăuban dr. Eperjesit. A román fejedelemségek minden nagyobb városában megtelepedett szakemberek külön kategóriáját alkották a magyar gyógyszerészek.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elutasították Soós óvását
A Központi Választási Iroda (BEC) minden óvást elutasítva pénteken hivatalosan is kihirdette a romániai önkormányzati választások végeredményét. Soós Zoltán marosvásárhelyi független jelölt óvását is bizonyítékok hiányában, egyhangúlag utasították el.
A leadott érvényes szavazatok száma és a mandátumok eloszlása sem változott a csütörtökön ismertetett nem hivatalos végeredményekhez képest – tájékoztatta az MTI-t Iulian Ivan, a BEC szóvivője.
Az MTI kérdésére, hogy a bíróság utólag elrendelheti-e a választás megismétlését, a szóvivő azt mondta: ilyen döntést csak a BEC hozhatott volna. Hozzátette: a törvény szerint a Központi Választási Iroda kirázólagos illetékességébe tartozik minden olyan óvás kivizsgálása és elbírálása, amely felveti a mandátumelosztást befolyásolni képes választási csalás gyanúját. A testületnek a választási procedúra befejeztével lejár a mandátuma. Ez csak néhány hét múlva következik be, ugyanis a Temesvártól tíz kilométernyire lévő Temesságon és a Buzău megyei Vâlcelen második fordulót is kell rendezni, mert mindkét településen a két-két legjobban szereplő jelölt azonos számú szavazatot szerzett.
A BEC pénteken 54, a választás megismétlését, és 57, a szavazatok újraszámolását kérő óvást bírált el és utasított el. A csütörtökön ismertetett, most hivatalossá vált végeredmény szerint az RMDSZ megyei és bukaresti listáira összesen 411 823-an voksoltak, ez az országosan leadott szavazatok 4,99 százaléka. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megyei listáira 38 215 szavazat érkezett, ez országos összesítésben a voksok 0,46 százalékát teszi ki, míg a Magyar Polgári Párt (MPP) listáira 16 824-en szavaztak, ez országos szinten a voksok 0,2 százalékát jelenti.
A magyar pártok megyei jelöltlistái által összesített csaknem 467 ezer szavazat országos szinten a szavazatok 5,65 százalékát teszi ki.
MTI
Székelyhon.ro

Hencz Hilda : Magyar Bukarest 13. (Részletek)
A katolikus közösség története nagymértékben eltér a reformátusétól. Miután a Propaganda Fide kongregáció átvette a romániai katolikusok irányítását, és a Barátok (Bărăţia) templomának birtokosa lett, a magyarok nemkívánatossá váltak, ezért csak egyetlen magyar pap maradt. 1883-ban a Vatikánnal folytatott tárgyalások eredményeként megalakult a román állam ellenőrzése alatt álló Bukaresti Katolikus Érsekség.
Habár, ahogy azt Fr. Damé megjegyzi, a katolicizmus régebbi volt a Román Fejedelemségekben, mint az ortodoxia, hívei száma nem volt túl magas, Damé dolgozatának megjelenésekor csak 149 667 katolikus élt két egyházmegyébe, a bukarestibe és a jászvásáriba szervezve; a hívők többsége idegen volt. A katolikusok soha nem tettek közzé nemzeti és anyanyelvi megoszlásról szóló statisztikákat, ilyen téren csak becsült adataink vannak, de mindegyik a magyarok többségéről tanúskodik. Bukarestben a magyarság felekezetre való tekintet nélkül részt vett a Magyar Társaság által szervezett kulturális eseményeken; többször is volt katolikus elnöke a szervezetnek. A magyar katolikusok szellemi központja azonban évtizedeken keresztül a Barátok temploma maradt. A XX. század kezdetén még élt az a hiedelem, hogy ezt a templomot a csíki székelyek építették maguknak. Habár a magyarok közt mindig több volt a katolikus, mint a protestáns (kálvinista, evangélikus vagy unitárius), és a más nemzetű katolikusoknál (osztrákok, németek, olaszok, franciák vagy bolgárok) is többen voltak, sohasem alkottak külön egyházi közösséget, és saját iskoláik sem voltak. Sebestyén Ede újságíró 1902-ben bejutott az érsekség levéltárába, az alábbi számokat adta meg a bukaresti katolikusokra vonatkozóan: 15 ezren a Szent József-templomhoz tartoztak, 35 ezren a Barátok templomához és 805-en a ciopleai templomhoz. A katolikusok többsége tehát magyar kellett hogy legyen. 1886-ban György István katolikus pap kezdeményezte elsőként megszervezésüket: megalakította a bukaresti magyar nőegyletet, később, 1887. január 28-án egy karitatív egyesületet is. Mégis ezek hatékonysága nagyon alacsony maradt. (...) Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a legtöbb magyar tanuló a román állami iskolát választotta, ami elkerülhetetlenné tette a beolvadást. Ezekben a román iskolákban csak a román történészek nézőpontjából ismerték meg a magyar történelmet, és ez ,,a magyar gyerek lelkét megmérgezi, megöli” – írta Sebestyén Ede. Az újabb, elsősorban Székelyföldről érkezett bevándorlók nem törődtek bele sem a külön egyházközösség, sem a magyar nyelvű iskolák hiányába, panaszt is tettek az anyaországban, sajnos, nem sok sikerrel. Gyökeres változást a bukaresti magyar katolikusok életében 1898-ban Bálinth János pap (1862–1905) megérkezése hozott a magyar katolikus identitás megerősítésében; két lap, a Romániai Magyar Néplap és a Bukaresti Magyar Újság szerkesztője is volt 1900–1903 között. A kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, 1900. március 31-én Bálinth megalapította a Szent István Király Egyesületet, és ezzel bevezette Magyarország első, apostoli királyának kultuszát. Eredetileg az egyesület a csíksomlyói búcsú zarándokútjainak megszervezésére alakult. Elnöknek Boga Tamás kocsigyártót választották, a vezetőtanács nagyrészt mesteremberekből állt. 1900 decemberében újjászervezték a katolikus nőegyletet Mária Egyesület néven, a tagok száma meghaladta a háromszázat.
A következő évben Bálinth szerkesztésében megjelent A Bukaresti Szent István Király Egyesület alakulási Emlékkönyve, amely a romániai diaszpóra magyar mestereit magasztalja. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok közt nincs tudós vagy bankár, jegyzi meg Bálinth, ők mégsem a magyarság söpredéke, hanem már a kezdetektől itt megtelepedett kisiparosok, becsületes és szorgalmas, megbecsülésnek örvendő emberek.
A diaszpóra felkarolása érdekében a magyar hatóságok támogatását is kereste, kitartásának köszönhetően a budapesti vallásos társaságok hajlandóak voltak pénzt adni a magyar iskolahálózat és templomok építésére.
1903 szeptemberében Bálinthot Giurgiura helyezik, tevékenysége a románok körében sem maradt észrevétlen. Több román értelmiségi, köztük B. P. Haşdeu, Spiru Haret és Onisifor Ghibu hevesen támadta őt és Hornstein érseket, akárcsak a Poliány-féle Naptárat. Az Apărarea naţională napilap két, egymást követő számában Românism-Ortodoxism alcímmel Haşdeu Hornsteint „a bukaresti magyar propaganda közönséges ügynökének” nevezte, azzal vádolta, hogy mivel megengedte a magyar klubok, egyesületek és egy újság létrehozását Bálinth vezetésével, most ezek a „báránybőrbe bújtatott farkasok pénzt gyűjtenek olyan magyar iskolák számára, mint a galaci”. A napilap a püspököt a román állammal szembeni ellenséges magatartással is megvádolta: „elfeledi Szentséged, hogy a katolikus egyház nem ismer nemzetiséget, hanem csak keresztényeket? S ezért elfeledi, hogy a vallás lelkes terjesztőjéből a sovinizmus, és egy egész, Rómából eredő nép elleni gyűlölet terjesztőjévé válik?... Vajon még meddig élhet vissza ez a titokzatos alak a román nép és állam türelmével?!” Poliány nagy Naptárának megjelenése után Haşdeu biztosította az „aggódó” románokat, hogy a naptárat többé nem fogják eljuttatni moldvai csángó megrendelőinek. Haşdeu lapjában a kor más román kiadványaihoz hasonlóan zsidóellenes támadások is megjelentek. (...) Bálinth erőfeszítéseinek eredményei 1903-tól kezdtek látszani, ebben az évben november 15-én alakult meg az óromániai magyar katolikusok független közössége, amely ezúttal már nem a német közösség filiája volt. Elnökének Poliány Zoltánt választották, a magyar hívők lelkipásztora Nemes Tóth Zsigmond lett.
Az első magyar nyelvű katolikus iskola Bukarestben 1903 szeptemberében nyitotta meg kapuit Spiru Haret minisztersége alatt. Az építkezést Gondorfi műépítész (?) vezette. Az iskola igazgatója Lukász Péter lett. A három fiú- és két leányosztályba 311 tanuló iratkozott be; egy szomszédos épületben volt a tanítók és a papok lakása. 1904-ben a katolikus lányiskola is megnyitotta kapuit a Scaune utca 10. szám alatt, a fiúiskola szomszédságában; több osztályterem, egy díszterem, egy ebédlő és egy tornaterem volt az új épületben. Hamarosan megnyílt ugyanitt egy ingyenes óvoda is. A lányiskola igazgatónője 1903 és 1914 között Baynovics Anna (1879–1914) volt, akit a román kormány is érdemrenddel tüntetett ki. Többszöri bővítés után, 1905-től az iskola adott szállást a német és magyar katolikus iskolák tanfelügyelőségének, de a tanítónők lakásának és egy betegszobának is. (...) A tanulók és tanügyi káderek száma nagyon gyorsan gyarapodott. Az 1906/1907-es tanévben az iskolát 745 tanuló látogatta, ezek közül 695 magyar volt, 37 román, 11 német és 2 más nemzetiségű. A szülők foglalkozása szerint 449 gyermek szülője mester volt, 26-é kereskedő, nyolcnak tisztviselő, 169-nek napszámos, 72-nek cseléd, 21 egyéb. 1907-ben létesült a négyéves polgári lányiskola, egy hároméves szabóiskola és egy inasiskola.
1909. február 16-án nyílt meg az első magyar iskolai menza a fiúiskolában; szimbolikus összegért 500 gyermeknek biztosított meleg ételt, a szegények pedig ingyen kosztozhattak. A katolikus iskolák az ingyenes tízórait is bevezették, ami egy pohár tejből és egy darab kenyérből állt. A Julianus Egyesületnek köszönhetően az iskolai könyvtárat 300 könyvvel látták el. A katolikusok utolsó épületei a Tăbăcari (Tímárok) negyedben, a Cuza-Vodă utca 100. szám alatt épültek fel (jelenleg a Művészeti Népiskola székháza), ugyanis abban a negyedben akkoriban nagyon sok magyar lakott. Már az 1912/13-as tanévtől működött a negyedben egy elemi iskola és egy óvoda, az emeletes épület négy, egyenként 60 fős osztályteremből, egy óvodából, ebédlőből, betegszobából és a tanítók lakásaiból állt. Az iskolát 1913. december 3-án szentelte fel Augustin Kuczka pápai prelátus. Ugyanebben az évben a Juliánus Egyesület iskolai könyvtárat nyitott 235 kötettel. 1903-tól sorra alapították a vidéki magyar katolikus iskolákat is (Pitești-en, Târgoviștén, Brăilán, Krajován, Giurgiuban, Ploiești-en, Buzăuban, Szörényváron és Galacon), magyar nyelvű miséket pedig a buzăui és a brăilai templomokban tartottak. A világháború előtti utolsó statisztikák az 1913/14-es tanévre vonatkoznak; ezek szerint 1244 gyermek tanult Bukarestben.
A román hatóságok elzárkóztak a nemzeti, de legfőképp magyar alapon történő katolikus templomok építésétől. Titu Maiorescu, 1910–1913 közötti miniszterelnök és külügyminiszter az alábbiakkal indokolta olasz kollégáinak egy olasz templom építésének megtagadását: „Gondoljanak csak a magyarok törekvéseire, akik már régóta követelnek egy saját bukaresti magyar templomot, saját lelki segítséggel, magyar nyelven. (...) Itt, egy saját magyar templomot! Nem, ez semmiképp sem lehetséges! (...) Amíg én töltöm be ezt a hivatalt, semmiféle magyar templom sem fog épülni...” 1914. június 4-én Titu Maiorescu visszavonult a politikai életből. Még abban az évben megkezdődött a magyar katolikus templom építése Carol Cortobius (1874–1955) tervei alapján. A templom a Cuza-Vodă utca 102. szám alatt, az iskola mellett épült fel, és Szt. Ilona nevét vette fel, egy gazdag magyar nő, Sterian Ilona után, aki 10 ezer frankot adományozott építésére. Az alapkövet Augustin Kuczka tette le 1914. június 3-án; neki egy későbbi, 80 ezer lejből és egy festett ablakból álló adomány köszönhető. Ősszel Abonyi asszonyság egy harangot adományozott a templomnak. A Szt. Helénát ábrázoló bejárati külső mozaik, valamint a 12, szentekkel díszített, zömében latin feliratú ablak még ma is megvan. A szentek közül öt árpádházi (Sanctus Stephanus, Sanctus Emericus, Sanctus Ladislaus, Sancta Elisabeth és Sancta Margareth). Az adományozókat is feltüntették az ablakokon, ez a magyar nyelvű felirat az egyetlen nyom, mely a templom eredetére utal.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A felejtésről és a félelemről – négy évvel a buzău-i ítélet után
Mottó: “Hát nem vesszük észre – legalább mi, magyarok – hogy épp ez a célja a modern »szekuritáténak«? Hogy a meghurcoltatással és megfélemlítéssel azt akarja elérni, hogy megroggyanjon térdünk? Hogy meghátráljuk? Hogy feladjuk? Akkor követnénk el nagy hibát, ha az igazságunk birtokában azt tennénk, amit ezek a szervek el kívánnak érni…”
A fenti idézet lehetne Kelemen Hunor néhány hónappal ezelőtti gondolata, amikor azt mondta: „Vállalni kell a közösségi munkát, még annak személyes kockázata ellenére is”. Vagy lehetne Antal Árpádé is, amikor idén a február végi SZKT ülésen így fogalmazott: „Előre kell menni, mert ha meghátrálunk és elbizonytalanodunk, akkor gyakorlatilag azt tesszük, amit azok akarnak, akik teszik ellenünk azt, amit tesznek”. Nos, nem ők és nem is mostanában mondták ezeket a szavakat.
Én írtam le. A Mikó-per alapfokú tárgyalásáról beszámoló blogomban, 2011. október 11-én...
Amikor ezeket a gondolatokat megfogalmaztam, akkor magam is tele voltam energiával, biztos voltam abban, hogy van igazság, vakon bíztam abban, hogy egy jogállamban ez győzedelmeskedik is, és semmi pénzért nem dobtam volna el a mögöttem levő – akkor még „csak” 21 évnyi – közképviseleti munkát. Azóta eltelt majdnem öt év. Közben megszületett a letöltendő 3 év börtönről szóló alapfokú, majd a felfüggesztett 3 év börtönről szóló jogerős, felháborítóan igazságtalan, elviselhetetlen, emészthetetlen, ördögi döntés, amihez már nem volt elég a tűrőképességem. És mindezek után, hogy még véletlenül se keljek fel a padlóról, jött a többi – éppoly igazságtalan – pofon.
Most már túl hosszú idő telt el, már csak azóta is, hogy lemondtam a képviselői tisztségemről. Egy olyan munkát hagytam félbe, amit minden korábbinál jobban szerettem. Mert az emberekről, a velük való közvetlen kapcsolatról, az emberek mosolyáról szólt. És arról, hogy lehetőségem adatott viszonozni azt a kézfogást, mindazt a szolidaritást, amit a Mikó kapcsán tőlük kaptam. Amikor lemondtam, tavaly április elseje volt – és a sors fura fintoraként hajszálpontosan egy évvel később, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának ülésén újra együtt ültem egykori kollégáimmal... Annyi mindent elmondtam volna, de éreztem és érzékeltem: nagy úr a felejtés, nagy úr a félelem.
Lehet, hogy ennek ez a rendje. Lehet, hogy csak nekem idegen ez a helyzet, mindenki másnak normális. Lehet, hogy tényleg lassan a feledéssel és a feladással kell szembenéznem. És lehet, hogy nem is kell már azon meglepődnöm, hogy elfordult arcokat látok.
Tényleg annyira nehéz arról beszélni…?
De tényleg. Tényleg annyira nehéz már arról beszélni, hogy a Mikó-perben azzal vádoltak bennünket, hogy a református egyháznak, mint nem valós tulajdonosnak adtuk vissza a Székely Mikó Kollégiumot, ennek ellenére egy olyan irat hiánya miatt ítéltek el jogerősen, amely mindig is ott volt a periratok között, és amivel amúgy soha senki nem vádolt meg? Tényleg olyan nehéz észrevenni, hogy nem lehetett volna visszaállamosítani a Mikót, ha valahogy – akárhogy – nem ítélnek el? Tényleg olyan nehéz már arról beszélni, hogy a kárpótlások körüli cirkuszban először úgy akartak letartóztatni, hogy jelen sem voltam a bizottság ülésén? Tényleg olyan nehéz kimondani, hogy nem lehet elkövetni egy olyan bűncselekményt, amiről nincs és nem is lehetett tudomásom – a mások lopásairól és lekenyerezéseiről? Tényleg olyan nehéz átlátni, hogy ha mondjuk egy mérnök szerint a tetőzet megbírja a terhet, de utólag az mégis összeomlik, akkor a mérnök a hibás és nem az, aki a tervet rendelte? Igen, tudom. Az igazságszolgáltatás dolga mindezt megállapítani. De mit tegyünk akkor, ha ez az igazságszolgáltatás nem teszi meg, sőt már bebizonyította, hogy nem is akarja megtenni? Akkor is oda kell tennünk a képünk? Nem inkább az a kérdés, hogy miért van ez így, és megpróbálni visszahozni az uralkodó állapotot a jog uralma, a jogállam elve alá?
Igen, lehetek naív és a valóságtól elrugaszkodott. De engem az egyetemen arra tanítottak, hogy az emberi jogokat semmilyen más fölöttes erő érdekében nem lehet feladni. Én ezt az elvet vittem egész politikai karrierem alatt a zászlómon. Ehhez képest az államhatalom létező legmagasabb szintjén büntetlenül ki lehet mondani, hogy az emberi jogok luxusnak számítanak, és ez minden jel szerint rendben is van.
MARKÓ ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)