Fehér „apokalipszis” Romániában
Halálos áldozatokkal járt a Bukarestet is foglyul ejtő viharos havazás
Ketten meghaltak, másfél ezren pedig az utakon rekedve órákig gépkocsijukban fagyoskodtak tegnap a második napja tartó viharos havazás miatt, amely csaknem ellehetetlenítette a közlekedést az ország déli megyéiben. Bukarest szó szerint a hó foglya volt egy fél napig.
Két halálos áldozatot követelt, és csaknem teljes mértékben ellehetetlenítette a közlekedést tegnap a második napja tartó erőteljes viharos havazás az ország déli részén. Több megyében a katonaságot kellett bevetni a hó eltakarítására és az elakadt autók utasainak kimentésére.
A tegnap délutáni órákban az A1-es és A2-es autópálya, 25 országút és 80 megyei út járhatatlan volt. A vasúti társaság ötven vonatjáratot törölt. A bukaresti repülőtereken összesen negyven járatot töröltek, az utasoknak órákig kellett várakozniuk, amíg elhagyhatták a fővárost. Közel kétszáz település maradt áram nélkül, 718 helységben pedig tegnap reggel nem nyitottak az iskolák.
Kegyetlen Crivăţ a bukaresti körgyűrűn
Tegnap reggelre Bukarest szó szerint a hó foglya lett, a fővárosba vezető utakat már szerdán este kivétel nélkül lezárták. Ennek az lett az eredménye, hogy a főváros felé igyekvő autósok a bukaresti terelőúton és a DN1-es országúton rekedtek, a gépkocsijukban kellett éjszakázniuk, járművüket pedig reggelre teljesen betemette a hó. Az utakon valóságos drámák játszódtak le.
„Kérem, segítsenek!” – könyörgött elcsukló hangon az egyik hírtelevízióhoz betelefonáló, élő adásba tegnap délben bekapcsolt nő. Mint elmondta, a bukaresti körgyűrű Măgurele és Jilava közötti szakaszán, lakásától alig három kilométerre akadt el, és autójával a hófúvás kellős közepébe került, még szerda délután. Könnyeivel küzdve panaszolta el a műsorvezetőnek, hogy bukaresti munkahelyéről igyekezett haza Măgurelére, de valamikor szerda délután 5 óra körül meg kellett állnia, mert nem tudott tovább haladni. Lassan a Crivăţ (az orosz sztyeppék felől Moldva és Havasalföld irányába fújó, hideg szél) befújta a bukaresti körgyűrűn álldogáló autókat, így egy idő után már az ajtót sem lehetett kinyitni, reggel pedig már alig szűrődött be némi fény a kocsiba, annyira be volt temetve a hóba. „Húsz órája ülök itt, étel és ital nélkül, a szükségeimet is az autóba végeztem. A benzinem az éjjel elfogyott, a mobiltelefonom hamarosan lemerül, annyit hívtam vele a 112-t, mindhiába... Szörnyű, mi van itt, segítsenek!” – zokogott az amúgy cukorbeteg, elmondása szerint 160 kilogramm testsúlyú asszony.
Egy Marosvásárhelyről Bukarestbe igyekvő fiatalember lapunknak arról számolt be: éjjel kettőkor indultak útnak, nyolcra értek Ploieşti-ig, ahová gond nélkül sikerült eljutniuk, a Prahova völgyében sem akadozott a közlekedés. „Ploieşti után azonban, a bufteai letérőnél lezárták az utat. Nem is csodálom, hiszen teljes egészében betakarta a hó. Kérdeztük a rendőröktől, hogy mi történt, mire ők visszakérdeztek: nem látják, hogy tél van?” – számolt be az ÚMSZ-nek a fiatalember, aki reggel nyolctól délután kettőig vesztegelt autójával egy Buftea környéki benzinkútnál, amíg beindult a forgalom. Mint mondta, folyamatosan járatta a motort, hogy melegedni tudjon. „Ki is számoltam, félmillió régi lejembe került az üzemanyag-fogyasztás miatt nekem ez a hatórás várakozás, de legalább nem fagytam meg” – mondta lapunknak.
Boc is lapátolt
A miniszterelnök előbb szerda estére, majd tegnap délre is válságtanácskozást hívott össze a belügyminisztérium, a védelmi és az egészségügyi tárca képviselőinek részvételével, és távértekezletet tartott a nap folyamán a prefektusokkal. Emil Boc a déli órákban jelentette be, hogy a katonaságot és tankjaikat hívja segítségül a közlekedés helyreállítására és az elakadt autósok megsegítésére Ilfov, Buzau és Giurgiu megyében. A nap folyamán a hadsereg országosan ezerháromszáz embert mentettek ki, akik gépkocsijukkal akadtak el az országutakon. Őket a hatóságok a polgármesteri hivatalokban és egyéb, erre a célra alkalmas létesítményekben szállásolták el.
Emil Boc jó példát kívánt mutatni, amikor tegnap terepszemlét tartott a Bukarest–Piteşti autópályán Anca Boagiu szállításügyi miniszterrel. A kormányfő csatlakozott az utat takarító munkásokhoz, és hólapáttal a kezében megszabadított a hótól egy veszteglő gépkocsit.
Az autóban fagyott halálra
A bajba jutottakon az országos rohammentő-szolgálat is próbált segíteni, alapítója, Raed Arafat helyettes államtitkár személyes irányításával. Az egészségügyi minisztériumba nemrégiben visszatért orvos a kormányfővel tartott közös sajtótájékoztatóján két halálesetről számolt be. Egy bolgár állampolgárságú férfit autójában találtak meg reggel megfagyva a DN 5-ös országúton két Giurgiu megyei település között. A gépkocsit annyira betakarta a hó, hogy csupán az antennája látszott ki, amit az arra járó katonák vettek észre. Közvetve a hóvihar áldozata volt az a Tulcea megyei cukorbeteg férfi is, aki rosszul lett, ám a hótorlaszok miatt a mentők későre jutottak el hozzá.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bukaresti küldetés ’89 decemberében
Feladat volt, amit nem utasíthattunk vissza, Bukarestbe kellett mennünk ’89. december 24-én. Kevesen tudnak erről a háttérmisszióról, pedig egy elég érdekes adalék az akkori történésekhez – idézi fel emlékeit Péter László 26 év teltén, amikor a Román Televízió székhelyére kellett juttatniuk az új idők szellemében megjelent újságokat, felvételeket.
„December 23-án üzent értem Pataki úr (Pataki Imre jogász, a megye ideiglenes vezetőségének tagja, később elnöke), hogy menjek be a megyeházára, beszéljek a fiatalsághoz, mert szerettek engem, nem voltam kompromittálva. Újságíróként akkor a Hargitánál dolgoztam. Visszaüzentem, hogy engem ezek a dolgok nem érdekelnek, addig sem léptem be a pártba, és maradok újságírónak. 24-én délelőtt újra üzent értem, hogy menjek be, mert valami nagyon fontosat akar. Azt mondta, János Pali bácsival, a megyei múzeum nyugdíjba vonult igazgatójával beküldenek Bukarestbe, be kell vinnünk az újonnan megjelent lapokat, és az itt történtek felvételeit, hogy a tévébe mutassák be, és ez már nem kérés, hanem feladat. Megjegyzem, én dolgoztam a tévénél már azelőtt is több alkalommal” – kezd bele a történtek elmesélésébe Péter László.
Feladat, így menni kell
13 órakor indulniuk kellett, ez épp december 24-én történt, karácsonykor. Amint jött ki Pataki irodájából, találkozott Antal Előddel, volt osztálytársával, aki jelezte, tudja, hová készülnek, és Láday Karcsival együtt velük tartanak testőrként. Utóbbinak volt egy 1300-as Daciája, kiderült, azzal be is tudnak menni. „Mindenki hazament azzal, hogy 1 órakor találkozunk a megyeházán, és indulunk. Elmondtam otthon, hogy mi a helyzet, kezdődött a sírás-rívás, mert Bukarestben akkor lőttek, ezt később meg is tapasztaltuk. Mondtam, hogy ez feladat, el kell menni” – idézi fel.
Szembesülés a valósággal
„Senki nem járt az utakon, ahogy haladtunk Bukarest felé, akkor zajlottak ott a legnagyobb harcok. Brassóban a bemenetkor belekerültünk egy lövöldözésbe, megálltunk. Később kiderült, hogy két hölgy lövöldözött az ablakból, akiknek a férjük szekus, rendőr volt. Három napja ott hagyták őket töltött fegyverekkel, kiborultak, lövöldözni kezdtek, aztán összeszedték őket, így mentünk tovább. Predeal körül szembejött velünk egy harckocsi. Addig még viccelődtünk, hisz mind ismertük egymást, de erre nagy csend lett. Elcsörömpölt mellettünk, nem foglalkozott velünk, viszont szembesített azzal, hogy mi is történik körülöttünk. Este 9 körül érkeztünk Bukarestbe, addig harminchárom ellenőrző ponton haladtunk át. Volt, hogy lefektettek, más helyen csak a kezünket kellett feltartsuk, megmotoztak, de mindenhol továbbengedtek. Adtak nekünk egy-egy hosszú ficujkát – sokáig megvolt otthon –, három sor volt rágépelve, hogy mi a Nemzeti Megmentési Front küldöttei vagyunk, se fénykép, se semmi más nem került rá. Megmutatni sem mertük sok helyen, mert nem tudtuk, kik azok, akik állítanak géppisztollyal, botokkal felszerelkezve” – emlékezik.
Veszélyes út a tévéig
Útközben felvettek valakit, akinek a barátját azelőtt nem sokkal lőtték le mellette, és a zokogástól alig tudta elmesélni, mi történt. Ki kellett kerülniük Otopeni-t, mivel ott is éppen lövöldözés volt, Buftea felől jutottak be Bukarestbe. „Megérkeztünk a Scânteia ház környékére. A katonaság megállított, hogy onnan nem lehet továbbmenni, erre mi mutattuk a papírokat, hogy nekünk a tévéhez el kell jutnunk. A tiszt mondta, hogy kapcsoljuk le a lámpákat, és teljes sebességgel menjünk előre a saját felelősségünkre. Teljes sötétségben végigrobogtunk egy fás rész mellett, már amennyire lehetett a Daciával, végig lőttek ránk, szerencsére nem találtak el. Elértünk az Aviatorilor környékére. Ott viszont két tank állta el az utat, és azt mondta a tiszt, innen már csak gyalog lehet továbbmenni, a kocsit beparkoltatta egy busz mellé, hogy onnan majd visszafelé elvehetjük. Kérdeztük, hogy lehet eljutni a tévéhez, erre adott mellénk egy 12-13 éves körüli gyereket, aki ismerte az utat. El is indultunk. Egy háznál azt mondta a fiú, ebből lőnek, itt feküdjünk hasra, és kússzunk át előtte. Mi abból a lendületből így is tettünk, túl felálltunk. Pali bácsi háborgott, hogy őt még soha senki le nem fektette, és ez a suhanc hülyéskedik velünk, amikor ezt kimondta, hatalmas lövöldözés hallatszott, beszaladtunk a metrólejárathoz. Mikor elcsitult, kióvatoskodtunk, mellettünk 2-3 méterre egy fiatalember is. Egyszerre egy éles hang hallatszott, és a fiatalembert homlokon találta egy golyó, holtan esett össze. Abból a házból lőttek, amit mondott a gyerek. Aztán eljutottunk valahogy a tévéhez metróval, gyalog. Ott az egyik kapunál átvették tőlünk az anyagokat, amiket vittünk, amelyek már az új idők szellemében készültek. Minket nem engedtek be, ott végeztünk is” – vázolja a történteket.
Meg nem ismétlődő hangulat
Elhatározták, hogy már nem indulnak éjjel haza, elmennek az akkori Augusztus 23 sportkomplexumba, ott kérnek szállást, mivel voltak ott ismerőseik, lévén, hogy korábban jégkorongoztak. „Elmentünk metróval a Muncii megállóig. A metró is tele volt fiatalokkal, 12 évestől húszévesig, állítom, ők csinálták az egész forradalmat, napokig nem aludva. Udvariasan, de felfegyverezve mindenkit megnéztek, többszörös ellenőrző pontokon kellett átmenni. Vendéglőkből hoztak szendvicseket, az az utcagyerek, aki azelőtt a zsebedből a zsebkendőt kilopta, elvett egy szendvicset, és azt mondta, köszönöm, maradjon másnak is. Egy ilyen hangulat volt, ami soha meg nem ismétlődik, legalábbis itt a környéken” – legyint lemondóan Péter, majd folytatja a történtek elmesélését. „A megállótól gyalog indultunk a sportkomplexum felé. Azon a környéken nem lövöldöztek, a központban viszont igen. Húsz-harminc métert tehettünk meg, amikor megállt mellettünk egy szemeteskocsi, kiugrott belőle három magas cigány férfi, kérdezve, hová megyünk. Elmondtuk, honnan jövünk, mit csináltunk, erre megöleltek, csókolgattak, hogy magyar testvérek, ti csináltátok a forradalmat, hova mentek, elviszünk. Mondtuk, hogy a közelbe megyünk, de szinte erőszakkal beültettek a szemeteskocsiba, elvittek a sportkomplexumba, ahol még ragadtak ott sportolók, mert mindig edzőtáborok zajlottak. Ismertük az ott dolgozókat, ennünk adtak, és ott aludhattunk.”
Domokos Gézánál jártak
Másnap reggel metróval tértek vissza az autóhoz. „Gyönyörű idő volt, csak épp egy kis hó. Ahogy értünk a kocsihoz, láttuk, hogy a busz, amelyik mellé beparkoltunk, szét van lőve teljesen. Karcsi megjegyezte – sokszor eszünkbe jut –, a feleségem engem otthon megöl, megmondta, hogy ne jöjjek el autóval. Mikor odaértünk, kiderült, hogy az autó teljesen ép, csak az oldalán, ahol van egy szegély, megkarcolta egy golyó. Beültünk a kocsiba, és a Scânteia háznál Pali bácsi jött az ötlettel, hogy menjünk fel Domokos Géza irodájába. (Domokos Géza meg is említi az egyik könyvében futólagosan Pali bácsit.) Még nem volt beérve az irodájába, de mondták, hogy várják, az egyik irodában többen össze voltak gyűlve. Mikor megérkezett, beinvitáltak minket is, és gyakorlatilag mi négyen részt vettünk, teljesen véletlenül, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség, tehát az RMDSZ első ülésén. Tudtommal azóta sem lett egyikünk sem az RMDSZ tagja, de jelen voltunk a megalakuló ülésén. Ott fogalmazódott meg a kiáltvány, el is hoztuk egy példányát.”
Megköszönték, hogy elmehettek
Hazafelé a megyehatárig szintén sok ellenőrző ponton kellett áthaladniuk, de annyira már nem állították, mint menet, viszont ami feltűnt nekik, Tusnádtól látszólag senki nem ellenőrizte az utakat „Amikor hazaértünk, mondtuk is ezt Pataki úrnak, aki azt válaszolta, mi ezzel ne törődjünk, ők tudják, mi a helyzet. A történet csattanója, hogy megköszönte úgy-ahogy, amiért elmentünk, de ezt olyan természetesnek vette. Mikor jöttünk volna ki az ajtón, Láday megszólította: Pataki úr, ne haragudjon, mi az én kocsimmal mentünk, legyen szíves, adjon egy húszas benzinbont, mert ugye, akkoriban csak azzal lehetett tankolni, meg volt szabva, havonta mennyit tankolhatsz a saját pénzedre. Erre Pataki leordibálta, amiért ilyen forradalmi időben benzinjegyeket kér. Akkor mi szépen megköszöntük, hogy elmehettünk” – zárja a háttérmissziós visszaemlékezését Péter László.
Izsák-Székely Judith
Székelyhon.ro

Magyar huszárok Bukarestben
100 évvel ezelőtt foglalták el az Európa egyik legmodernebb erődrendszerével rendelkező Bukarestet a magyar alakulatokat is magában foglaló központi hatalmak hadseregei – miután megakadályozták a mélyebb román benyomulást Magyarországra. A román front különlegességét az adja, hogy a két szemben álló csoportosulás szinte minden európai tagja képviseltette magát, ráadásul az állóháború vérszivattyúja helyett itt dinamikus, mozgó hadmozdulatok zajlottak. Románia belép a háborúba
1916. augusztus 27-én nyújtotta át Edgar Mavrocordat, a román király bécsi követe Burián István közös külügyminiszternek hazája hadüzenetét. A román hadvezetés Budapest elfoglalását tűzte ki célul, de az új front megnyitását leginkább szorgalmazó Franciaországnak már az is kapóra jött, ha eggyel több arcvonalon kötik le a központi hatalmakat, miközben a francia hadsereg élet-halál harcát vívja Verdunnél.
Románia stratégiai helyzete igen kedvezőtlen volt, ugyanis Bulgária révén hosszú déli határai mentén is ellenséggel kellett szembenéznie. Az 1916. augusztus 17-én megkötött bukaresti szerződésben az antanthatalmak és Olaszország a jól ismert területi ígéretek mellett orosz segítségről biztosították a román hadsereget, és Bulgáriát egy Szalonikiből kiinduló támadással tervezték lekötni.
Az 1., 2. és 4. román hadsereg összesen 370 ezer román katonája törte át a Kárpátok védelmét augusztus 28-án. Úgy tűnt, a Monarchia már nem bírja ki az újabb égtáj felől érkező nyomást. Számos fronton lekötött szövetségesei azonban mindjárt a segítségére siettek: még augusztusban német, bolgár és török hadüzenet érkezett a román fővárosba, és néhány napon belül teljes koalíciós haderő várta az ellentámadás megindítását.
Erdély felől az 1. osztrák–magyar és a 9. német hadsereg állt szemben a három román hadsereggel, míg délen August von Mackensen tábornok német–bolgár–török Duna-hadseregével és a bolgár 3. hadsereggel szemben csak a 3. román hadsereg állt. A román erők bekerítésének tervét Paul von Hindenburg készítette elő. Szeptember 2-án a 70 ezer főt számláló Duna-hadsereg törte át a román védelmet, amit 16-án követett a bajor Alpenkorps támadása Erdélyben, a cs. és kir. 2. hegyidandárral kiegészülve. A román erők két tűz közé kerültek.
Mackensent segítette a Dunán egészen Dobrudzsáig hajózó osztrák és magyar monitorflotta, amelynek köszönhetően szeptember 23-ra elfoglalta Konstancát. Erdélyt október 25-ére szabadították fel a német és osztrák–magyar erők, másnapra pedig Romániát elvágták a tengertől, megnyitva az utat a központi hatalmak előtt a román alföld és Bukarest felé.
A bevehetetlen erőd
Novemberre a parlament, Ion I. C. Bratiănu kormánya és I. Ferdinánd király is Jászvásárba tette át székhelyét, miközben a Szaloniki felől jövő elterelő támadás is eredménytelen maradt a görögországi helyzet miatt. A Havasalföldön visszavonuló román, orosz, szerb és francia egységek a felperzselt föld taktikájával igyekeztek minél nehezebbé tenni a nyersanyagok ellenséges kézre jutását. Bukarest elfoglalása sok fejtörést okozott a szövetséges erőknek. I. Károly király parancsára már 1884-ben elkezdték a fővárost körülvevő erődöv kiépítését Henri Brialmont belga hadmérnök tervei alapján. Az antwerpenihez hasonló erődrendszert körvasút és kocsiút kötötte össze (amely egyébként a mai bukaresti körgyűrű alapja), páncéltornyos erődei, modern védműi és nehézágyúi véres ostromot vetítettek előre. De a sors, pontosabban a román vezetés másképp alakította a hadjárat menetét. A Zeppelin-bombázásoktól már így is 4 ezer lelket sirató Bukarestet a kormány meg akarta kímélni az ostromtól, így november végére az Argeș folyó mentén készültek egy erőteljes végső támadással megfordítani a harcok menetét. A francia Philippe Berthelot szövetségi összekötő egy, a marne-ihoz hasonló ellentámadással akarta a Duna-hadsereget megsemmisíteni. A masszív roham majdnem összeroppantotta Mackensen hadseregét, de Erich von Falkenhayn német vezérkari főnök és egy török hadosztály szárnytámadása visszavonulásra késztette a román hadsereget december 5-re.
Az Argeș menti csatát követően Bukarest sorsa eldőlt. Mackensen Duna-hadserege előtt megnyílt az út a román főváros felé. A parancsnok december 5-én üzenetet küldött Bukarest parancsnokának: „A központi hatalmak csapatai Bukarest megtámadására készülnek. Ebben sem a román tábori hadsereg, sem az ott lévő orosz kötelékek nem fogják megakadályozni. (…) Magának a várnak a lövetésére messzehordó ágyúk állnak rendelkezésünkre. Hogy a román fővárost és annak lakóit (…) megkíméljük, (…) felszólítom Nagyméltóságodat, hogy a helyőrséget és a várost feltétel nélkül adja át.”
Bevonulás német és magyar szemmel
A hadseregparancsnok az erődrendszer szétlövetését helyezte kilátásba, de az erőfitogtatásra már nem volt szükség, ugyanis a német hadikövet a következő választ hozta vissza: a románok közölték, hogy a városnak már nincs önálló parancsnoksága, a hadsereg szinte teljesen kiürítette azt. A védelmet gyengítette, hogy a nehézágyúkat a románok már korábban a dobrudzsai frontra szállították. A német hadosztályok így legnagyobb megdöbbenésükre sorra üresen találták a Bukarest körüli erődöket. Mikulás napján, december 6-án Mackensen törzstisztjeivel az elővéd oltalma alatt beautózott a belvárosba. Naplója tanúsága szerint itt érte az újabb nagy meglepetés: „Nyitott üzletek és telt kávéházak! Üdvözölnek bennünket. Jól öltözött rendőrök szabályozzák kifogástalan tartásban a közlekedést. Berlinben sem mehetne rendesebben. (…) Hát nem vagyunk az ellenség fővárosának kellős közepén? Nincsen háború? Álom ez, ami elvakít bennünket?” – és valóban, merényleteknek, partizánakcióknak semmi jele nem volt a kortársak által „Kelet Párizsaként” emlegetett városban. Maderspach Viktor azon kevés magyar katonák egyike volt, akik részt vettek a bukaresti bevonulásban 1916. december 6–7-én. A német-magyar származású mérnök egy hatfős lovasjárőr parancsnoka volt a bevonulás napján. Ő is hasonló hangulatról adott számot: a lakosság „hurrázott és az ablakokból virágokat szórt. Mindenki azon volt, hogy a kedvünkben járjon. (…) Majdnem azt a benyomást szereztem, mintha a lakosság az ellenségnek bevonulását valami látványos népünnepélynek tekintette volna, nem pedig egy olyan eseménynek, mely minden nemzet történetében mint gyászos és szomorú epizód szerepel.” Az üdvrivalgás nem is hangzik olyan meglepően annak tudatában, hogy az a néhány ezer főt számláló bukaresti német, osztrák és magyar kolónia és az addig internált diplomáciai személyzet részéről történt.
Maderspach beszámol még egy hátramaradt orosz kötelékkel való áldozatmentes tűzharcról, mikor a maroknyi járőr a királyi palota elé ért. A lovas kozákok és a császári-királyi előőrs közti lövöldözés Mackensen és a német főerők bevonulását megelőzően történt, ugyanis Maderspach ekkor még hallotta kelet felől a front ágyúdörgését, és azt a hírt is kapta, hogy a Pantilimon-erőd még ellenáll. Maderspachot és egységét másnap már továbbvezényelték a frontra.
A megszállt főváros
A bukarestiek fellélegeztek, hogy megszabadultak a négy hónapja tartó háború borzalmaitól. Szádeczky–Kardoss Lajos, Bukarestbe küldött kolozsvári egyetemi oktató visszaemlékezéseiben így magyarázza a jelenséget: „A lakosság, mint egy nehéz álomra, úgy gondol vissza a rémes napokra és éjszakákra. És csodálatos ennek a léha népnek a lélektana. Most jóízűen mulat rajta, amint az Amicii Orbilor tágas arénájában előadják Bukarest bombázásának mulatságos paródiáját.”
Bukarest 1916. december 6. után négy hadsereg megszállása alá került. A megszálló erőkben a központi hatalmak minden állama képviseltette magát német, bolgár, török, osztrák és magyar alakulatokkal. Bukarest élte tovább mindennapjait, a város német parancsnokának a későbbiekben sem jelentettek komolyabb atrocitásokat a megszállás alatt – a központi hatalmak mindenesetre leszerelték a város erődgyűrűjét.
Románia hadba lépése a központi hatalmaknál is változásokat hozott, hiszen a Monarchiát csak a német támogatás mentette meg a katasztrófahelyzettől. A segítségért cserébe még 1916. szeptember 6-án a központi hatalmak hadseregeinek fővezérletét német kézbe helyezték. Ugyanakkor a Románia elleni győzelem azt a látszatot keltette, hogy a központi hatalmak ereje szinte kifogyhatatlan, ami a hátországokban is optimista hangulatot keltett.
A nyugati hatalmak örültek, hogy Románia több százezer német és osztrák–magyar katonát köt le, ugyanakkor Liddel Hart hadtörténész kiemeli, hogy a román hadba lépés csak késleltette az antanthatalmak győzelmét, mert bár az Osztrák–Magyar Monarchiát majdnem összeroppantotta az újabb égtáj felől jövő támadás, de végül Románia nagy részének gyors elfoglalásával Havasalföld olajmezői és gabonatermelő vidékei mind a központi hatalmak erejét növelték egészen 1918 őszéig.
Bukaresttől Budapestig
A román vezetés ugyan feladta a fővárost, de ezzel megmentette hadseregét a pusztulástól. Mackensen Bukarest elfoglalása után egész Romániát ki akarta ütni a háborúból. 1917 januárjára egész Dobrudzsa a kezére került, de a Duna és a Szeret folyó vonalánál a román–orosz erők megállították az ellenséget. A másik oldalról viszont a román frontot még a II. Bruszilov-offenzíva sem hozta kedvezőbb helyzetbe, így az megmerevedett.
Változást csak az oroszországi „októberi forradalom” hozott, amivel Románia biztos támaszát vesztette el. Egy évvel Bukarest elfoglalása után Oroszország összeomlott, s a helyzetet a Moldovai Köztársaság kikiáltása is bonyolította. December 7-én Foksányban a felek tárgyalóasztalhoz ültek, két nap alatt megegyeztek a fegyverszünet feltételeiben, ennek értelmében megszűntek a harcok Románia és a központi hatalmak között.
1918 tavaszán nemcsak Breszt–Litovszkban kötöttek békeszerződést győztesként a központi hatalmak, hanem a Bukarest melletti Bufteán is (1918. március 5.), amelynek nyomán a Monarchia és Németország a Prut folyóig megszállta Romániát. Az előzetes békét május 7-én követte a háborút Romániával lezáró bukaresti béke, amely Bulgáriának juttatta Dobrudzsa nagy részét, a Monarchiához egy vármegyényi területű sávot a Kárpátok hágói mentén, de Románia kompenzációként megkapta Besszarábiát. Az ország továbbra is megszállás alatt maradt, nyersanyagait pedig a németek aknázták ki.
A különbéke elvileg megszegte az 1916-os bukaresti szerződést, de a keleti front békeszerződéseit később semmisnek tekintették – igaz, Románia a compiégne-i fegyverszünet előtt egy nappal, 1918. november 10-én újból belépett a háborúba, és a Mackensen-hadsereg kivonulását követően megkezdte Magyarország megszállását is. A román hadsereg megóvása Bukarestért cserébe két évvel később hozta meg gyümölcsét: az újabb román–magyar háborúban már elérték 1916-ban kitűzött céljukat – húsz nap híján három évvel azután, hogy magyar katonák masíroztak Bukarestben, a román királyi hadsereg bevonult a magyar fővárosba.
Csernus Szilveszter (Múlt-kor) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)