A 75 esztendős Hunyadi László szobrászművész Szent Istvánt, Márton Áront, Apor Vilmost, Orbán Balázst, Petőfi Sándort, Tamási Áront, de a második világháború áldozatainak emlékszobrát is megalkotta már. Első Petőfi-szobrát tizennégy esztendős korában készítette, Sütő András emlékezett meg róla egyik írásában. Ez megjelent Hunyadi László művészetéről szóló reprezentatív album bevezetőjeként Magyarországon, 2006-ban. Apor Vilmos Segesvár szülötte. A szobor elkészítésére a segesvári plébános kérte fel a művészt. Márton Áron szobrát Székelyudvarhelyen állították fel 1995-ben, és ekkor már az Orbán Balázs szobrának felállítása folyamatban volt Székelyudvarhely főterén. Marosszentkirályon áll Szent István király mellszobra, egész alakos Szent István szobrát pedig Kiskunfélegyháza részére készítette el. Tamási Áron szobrát a farkaslakiak kérésére készítette, azután a farkaslakiak nem jelentkeztek. Tavaly végül is az egyik budapesti társaság megvette Hunyadi Lászlótól a szobor, és elvitték Farkaslakára. A művész ismert munkája az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as emlékmű. Erre pályázatot hirdettek, jóval a rendszerváltás előtt. Kulcsár Béla szobrászművészt megbízták, de ő meghalt szívinfarktusban. A terv csak nagyjából készült el. Akkor még Fazakas János volt a párt felső vezetésében, s ő elintézte, hogy Hunyadi László készítheti el. A mű három évig készült, huszonegy köbméter kő alkotja. Kiss Leventével együtt végezték el a kivitelezést. Hatalmas munka volt. Kőből faragták ki a formákat, három éven át, tavasztól késő őszig. A második világháború áldozatainak emlékére készített szobrát Keszthely városa kérésére alkotta meg. A kompozíción a gyermek siratja az apját, bátyját, a megtört boltív a háború rombolását szimbolizálja. A kereszt megdőlt, ahogy a Szent Koronán is látható. Hunyadi László alkotása Wass Albert síremléke Marosvécsen. Több helyen felállították ugyanezt a szobrát másolatban: Debrecenben, Budapesten Zuglóban. Szigligeten nem engedték az elvtársak a felállítását, ott magánterületre került. A szobrászművész Kemény Jánost is megformázta, akit személyesen is jól ismert. Reprezentatív éremsorozatot készített az erdélyi Helikon íróiról. A 22 centiméteres domborművek meghaladják az érem méretét, és Marosvécsen láthatók. Harminchat érmet készített eddig, de ötvenöt kell legyen. Pongrátz Gergely 1956-os szabadságharcos szamosújvári örmény-magyar származású. Róla készült szobra az ’56-os múzeumban látható Kiskunmajsán. Hunyadi László sokat dolgozott, ennek ellenére tele van a műterme megkezdett, befejezetlen alkotásokkal. Erdélyben és Magyarországon körülbelül tizenöt köztéri szobra van. Jelenleg Mindszenty József portréján dolgozik, Fertőszéplakon szeretnék felállítani. /Frigyesy Ágnes: A szobor néma színész legyen, ne teátrális. Beszélgetés a 75 esztendős Hunyadi László szobrászművésszel. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 6./

Érmelléki-szilágysági zarándoklat
I. Az érmelléki magyar ugartól az óceánig
Az utóbbi mintegy két évtized értékmegőrző hagyományát folytatva, Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Partiumi Magyar Művelődési Céh szervezésében ebben az esztendőben is zarándoklat keretében emlékezünk Ady Endrére, az Érmellékről indult költőóriásra és halhatatlan életművére.
A november 20-án, szombat délelőtt 10 órakor, az érmindszenti református templomban tartandó ünnepi istentiszteleten és megemlékezésen Forró László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közigazgatási eladótanácsosa, megválasztott főjegyzője hirdeti Isten igéjét. Az igeszolgálatot emlékbeszéd és művészi műsor követi.
A templomi együttlétet követően a résztvevők megkoszorúzzák Ady Endre szobrát. Ünnepi beszédet mond Tőkés László, az EP alelnöke, Papcsák Ferenc, volt elszámoltatásért felelős kormánybiztos, Zugló polgármestere. Ez alkalommal hangzik el – többek között – Vasy Géza irodalomtörténésznek, a Magyar Írószövetség elnökének üzenete.
A jeles hazai és külföldi művelődési és közéleti személyiségek közreműködésével zajló szabadtéri rendezvényt emlékműsor egészíti ki.
II. A gonoszok útja elvész – Az igazság megőrzi azt, aki útjában tökéletes
November 20-án, szombat délután 15 órakor, a címbéli igei vétetésű gondolat jegyében, a gencsi református templomban istentiszteletre és közéleti fórumra kerül sor, melynek központi tárgykörét a múlt és a jelen mulasztásainak és vétkeinek feltárása, a kiútkeresés, illetve a régió felemelkedését szolgáló elképzelések és tervek képezik.
Igét hirdet Nemes Csaba lelkipásztor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) politikai főtanácsadója. Ezt követően beszédet mond Szászfalvi László, KIM egyházügyi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára, valamint Ulicsák Szilárd miniszteri biztos.
Mindkét jeles eseményre a szervezők szeretettel hívják és várják mindazokat, akik emlékezni kívánnak Ady Endrére, és szívükön hordják a Szilágyság gondjait.
III. Utazás az érmindszenti ünnepségre
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezete utazást szervez november 20-án, szombaton Érmindszentre, Ady Endre szülőfalujába a költőre való megemlékező ünnepség alkalmából. Részletekért tárcsázzák a 0747/901-090-es vagy a 0259/431-090-es telefonszámokat. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tőkés: „Itt az ideje, hogy felszántsuk a magyar ugart!”
Ebben az évben is megemlékeztek a nagyváradiak és máshonnan érkezettek egy zarándoklat keretében az Érmellékről indult költőóriásról, Ady Endréről és halhatatlan életművéről szülőfalujában, Érmindszenten, világra jöttének évfordulóján.
Az Ady korában még majd ezer főt számláló színmagyar, mostanra már közel százötven fős kicsiny településen mintegy ötven-hatvan magyar lakik csak, fiatal alig akad közöttük. A szombati ünnepségre azonban százan, kétszázan is eljöhettek. A gyéren lakott település temploma színültig megtelt, sokan állva tekintették végig az istentiszteletet, amelynek során Forró László, a KREK közigazgatási előadó-tanácsosa, megválasztott főjegyzője hirdette az igét. Ezek után Balla Árpád, a helyi gyülekezet lelkipásztora, majd pedig Barabás Zoltán, a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója köszöntötte a megjelenteket, s tartott előadást. Meleg Vilmos színművész elszavalta Ady A magyar ugaron című versét.
A Himnusz eléneklése után a gyülekezet átvonult Ady Endre szülőházához, az ünnepség a kúria és zsúpfedeles szülőház közötti udvaron álló Ady-szobornál folytatódott. Elsőként Barabás János, a Magyar Köztársaság kolozsvári konzulja tartott beszédet. „A magyar nyelv logikailag és esztétikailag a világ egyik legszebb nyelve. Összetartozásunk kapcsa és egyik legnagyobb jelképe kell hogy legyen” – hívta fel a figyelmet a magyarok közötti összefogásra. „Sokan mondják azt, hogy ha Ady nem magyarul ír, akkor világhírű költő lehetett volna. Azonban maga a tény, hogy magyar lehetett és magyarul írhatott, tette őt igazán naggyá”– folytatta. Cs. Tóth János, a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtár és Művelődési Központ igazgatója is szóhoz jutott: „Több mint kilencven éve sír az Ady háza előtt magasló nyírfa. Sír a költő halála óta, s még jobban Trianon óta.” Majd a költő életére, munkásságára is kitért, verselemzést is hallhattunk tőle, továbbá a nemzeti összetartozást, illetve a trianoni sebek begyógyításának a fontosságát emelte ki, több ízben is. Beszédet mondott még Papcsák Ferenc zuglói polgármester, volt elszámoltatásért felelős kormánybiztos, valamint Vasy Géza irodalomtörténésznek, a Magyar Írószövetség személyesen meg nem érkezett elnökének az üzenete is elhangzott. Időközben szavalatokat hallhattunk, többek között Meleg Vilmos a költőóriástól olyan verseket adott elő, mint Az Értől az Óceánig vagy A tűz csiholója. Rákóczi Lajos köbölkúti magyartanár, volt parlamenti képviselő is előadta Ady Endre Hazamegyek a falumba című versét.
Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke vezérszónokként hosszan beszélt a még mindig felszántatlan magyar ugarról, és azokról, akik ezért felelőssé tehetők. „Mi minden különbözőségek ellenére egy helyre tartozunk, de az árulóknak nincs helye közöttünk”– hangoztatta a volt püspök, aki Ady szellemében és nyíltságában beszélt, majd hozzátette, hogy ezért az újszerű, egyenes látásmódért a költőt sokan nem kedvelték. Kitért az elmúlt két évtized értékmegőrző hagyományára, az érmindszenti megemlékezésekre, melyekkel valahányszor a költő emlékének adóztak, és amelyet egyesek igyekeznek maguknak kisajátítani, majd öncélúan felhasználni: „Nem szabad kisajátítani az Ady-ünnepet. Szép dolog, hogy Tasnádon is megemlékeznek a költőről. De olyan ez, mintha Jézus születését nem Betlehemben, hanem mondjuk Jeruzsálemben vagy Katarban ünnepelnék”. A magyarok közötti összefogásra, nemzetünk, értékeink mellett való kiállásra és harcolásra buzdította a jelenlévőket, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy „végre valahára fel kell fedni a hazugságokat, a csalásokat. Itt az ideje, hogy felszántsuk a magyar ugart”. Továbbá kitért az Érmindszent felé vezető rossz útra, amelyért a magyarokat képviselő politikai elit semmit sem tett az elmúlt húsz évben. Hogy végre civilizáltan, méltó módon lehessen adózni a 133 éve született költő emlékének. Valamint arról a projektről is beszélt, amelyet Érmindszent még az előző Orbán-kormány idején nyert meg, és amelyet azt felváltó balliberális kormányzat valahogy sikeresen átjátszott Nagyváradra Medgyessyék és Gyurcsányék ottani barátainak. „Ady nem egy rekvizitum, nem is egy muzeális érték. Nem lehet őt így kezelni” – utalt azokra az álszentekre, akik egyszer egy évben eljönnek, képmutatóan koszorút helyeznek el a költő szobránál, fejet hajtanak, majd a látszólag nemes tetteiket álságos, önérdekű céljaikra használják fel.
A beszédek után partiumi református gimnazistáktól, valamint debreceni diákoktól hallhattak a jelenlévők szavalatokat, énekeket, majd következett a koszorúzás, amelynek során egyházi, politikai és civil szervezetek, iskolák képviselői, de magánszemélyek is elhelyezték virágaikat a szobornál. A rendezvény a Szózat eléneklésével zárult.
Balla Sándor, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Szeretetről a történelem sodrásában
Embert próbáló időkben találtak egymásra, alapítottak családot, s megannyi megpróbáltatás ellenére sikerült együtt maradniuk, gyarapodniuk. Szöllősy Miklós és Jolán családjának története nem egyedülálló, hozzájuk hasonlóan milliók szenvedtek, vándoroltak a háború idején, életútjuk bizonyos mozzanatai vélhetően némely olvasók felmenőinek, elődeinek élettörténetéhez is hasonlít – számomra mégis különleges. A Monarchia idején – 1913-ban és 1916-ban –, Erdély egymástól távol eső településein – Margittán, illetve Gidófalván – látták meg a napvilágot, Brassóban találkoztak első ízben, majd újból Budapesten. Végül Háromszéken állapodtak meg, a honvágy hozta haza a családot.
1944-ben sokak számára inkább gondterhes volt a karácsony, mintsem fényektől pompázó, háború idején a túlélés jegyében és reményében teltek a mindennapok. Miklós sem tölthette családjával, fiatal feleségével és néhány hónapos kislányával az első közös karácsonyukat. A jobb élet reményében mentek a magyar fővárosba, házasságuk évében, 1941-ben kacagva mondták: jól meggazdagodtak... Állásuk volt ugyan, de sokra nem vitték. Legidősebb lányukkal, Jolánnal idéztük fel azokat az éveket.
– Édesapám egy hadiüzemben dolgozott Pesten, édesanyám egy szövőgyárban. A tulajdonos szőrmegyáros volt, katonai felszereléseket, ruházatot gyártottak, ezért édesapámat sokáig fel tudta menteni, hogy ne sorozzák be katonának. Első karácsonyunk 1944-ben azonban úgy sikerült, hogy december elsején besorozták, így édesanyám egyedül maradt velem. Nem büszkeség, de ez az igazság: édesapám következő év februárjában megszökött – tulajdonképpen ennek köszönhetjük, hogy volt édesapánk, életünk. Magyar katonaként az út-hidászokhoz sorozták be – nehéz feladatokkal járó munka volt. Talán Szolnok közelében lehetett, akkor ott már szörnyű harcok dúltak, s egy csataszerűségben, ahol magyarok, németek, oroszok összekeveredtek, édesapám átugrott a kerítésen egy temetőbe. Kiáltott utána egy német katona, de nem értette, mit mondanak neki, végül valahogy hazatért.
Élet egy utazóládában
A család Zuglóban lakott – lányuk ma is őrzi a születésekor kapott lakcímkártyát – a Kupavezér téren, albérletben. Pincékben éltek az emberek, oda költöztek, hogy biztonságban legyenek, mert gyakori volt a légiriadó, állandóan futni kellett. A ház tulajdonosa egy februári napos reggelen hazament, hogy szemügyre vegye, milyen állapotban van az épülete. Félig lebombázták... Miklós őszülő hajjal, borotválatlanul, falusi ruhában állt a ház előtt, főbérlője nem ismerte meg, de megszólította: Lássa-e bácsi, mit csináltak a házammal? – kérdezte tőle. Aztán amikor felesége hollétéről érdeklődött, kézen fogta, s bekiabált a pincébe a fiatalasszony után... Rövid ideig még kínlódtak Pesten, ám a családfőt állandóan bújtatni kellett, bármikor „falhoz állíthatták volna”. Elhatározták hát, hazamennek Miklós szülőhelyére, az akkor még falu Margittára. A nagy ostrom előtt felesége egy méretes utazóládát kapott a háziasszonytól, ebbe a régimódi hajóládába pakolt be mindenféle ágyneműt, értékeiket, majd belehúzta egy aknatölcsérbe és lefödelte. Vándorlásuk előtt ezt vették elő, ez lett kislányuk ágya. Ládájukat gyalogszerrel húzták egészen Margittáig, miután a kiváló műszaki érzékkel megáldott fiatal családfő kerekeket szerelt rá. – A biciklit édesanyám kapta egy román katonától. Egy teherautón ültek, fehér kenyeret szeltek és szalonnáztak. Anyám hetekig nem látott ilyet, vélhetően rájuk csodálkozott. Ekkor az egyik katona levágott egy szelet kenyeret, és mondott valamit a társának, anyám pedig románul köszönte meg. Aztán útbaigazítást kértek tőle, anyám románul válaszolt, ezért köszönetképpen nekiadtak egy biciklit. Ennek a kerekeire szerelte rá apám a ládát, azt húzták, benne engem és egy kis holmit, amit menekíteni tudtak. Gyalog mentek tizenegy napon át. Nem mertek sem vonatra, sem teherautóra, sem más járműre felülni. Valahányszor katonai konvojt láttak, mindig betértek a mezőre, s közben igyekeztek úgy haladni, hogy estére mindig lakott területre, faluba érjenek, ahol szállást kaphattak.
Az első éjszakát egy állomás környékén tölthették a fiatalok, az asszony egy mozdonyról kért és kapott meleg vizet, hogy tisztába tegye gyermekét. Egy alkalommal esőben, árok szélén ülve szoptatta őt, férje betakarta, pokrócot tartott felettük. Éppen akkor valami falusiak jöttek szekérrel, akik a jelenet láttán oda kiabáltak: hát maguk mit csinálnak, fényképeznek? Volt, ahol szívesen látták, máskor visszautasították őket. A kisgyermekkel utazókat általában hamarább befogadták, megsajnálták, s ha volt, meleg vacsorát adtak, legtöbbször pityókatokányt. Pesten a pincében valaki sokáig ecetes csípős paprikát, cukor nélküli egreslekvárt evett... – idézte fel lányuk.
Mire a fiatal család a határ közelébe ért, arra már valamelyest meghúzták az országhatárt, de nehézkes volt átkelni rajta. Még nem rendezték a tulajdonviszonyokat, így akinek birtoka átnyúlt a másik oldalra, átjárhatott a földjét megművelni, engedélyt kapott erre. A fiatalok egy malomnál melegedtek, arra vártak, hátha találnak valakit, aki Margittáig megy vagy legalább átkel a határon, hogy vele tartsanak. Végül egy szénát szállító szekeres jött, fogata után kötötték a kis ládát, s ők karjukon kislányukkal a szekér mellett gyalogoltak. Így sikerült átjutni a határon. Április 4-re értek haza.
Partiumból Háromszékre
Margittán tíz évet élt a család, itt született második gyermekük is, Éva. A háborút követő időszakban nehéz volt az élet, a lányok egyebek mellett arra emlékeznek, gyermekként sokat álltak sorba fekete kenyérért. Kellemes, maradandó emlékük, hogy ügyes nagybátyjuk karácsonyokon bőségesen állított elő szaloncukrot, s emellett fával is ügyesen dolgozott, ő készítette az első bababútort nekik, ma is őrzik egy darabját. Édesanyjuk barátnőjével babát varrt nekik: megvásárolták a papírmasé babafejeket, ahhoz készítettek ruhát, cipőket. A család másik ága, a fiatalasszony szülei, testvérei Sepsiszentgyörgyön éltek, ő pedig vágyott haza, arra is gondolva: gyermekei jobb oktatásban részesülnek majd. Így 1954-ben újabb lakhelyváltás következett, dolgaikat tehervagonra pakolták, s ezúttal vasúton, de ismét hosszú napokig utaztak. Immár véglegesen haza.
Úgy nézett ki, a családfő állása – varrógép-műszerészként dolgozott – áthelyezés révén megoldódott a szövetkezetnél, sőt, a lakhatást is biztosnak tudták. Miklós az apósa házában megüresedett lakrészbe készült családjával, ám mire ide értek, beköltöztettek oda egy másik szövetkezeti alkalmazottat. Gondnak ez is elegendő lett volna, ám az ügyes kezű műszerészt lakás hiányában azzal büntették, hogy nem fogadták el áthelyezését sem. Végül Előpatakon talált állást egy varrodában, a lakhatás azonban jó ideig szerencsétlenül alakult, a család be sem tudott jelentkezni a hatóságoknál. Gyermekeik úgy emlékeznek, anyai nagyapjuk halála után költöztek végül az ő belvárosi házába. A család legkisebb gyermeke, Mária 1957-ben már Sepsiszentgyörgyön született. Édesapját dolgos, ügyes kezű mesterembernek ismerték a városban, aki mindent megjavított, varrógéptől vasalóig, sőt, az ügyvédek is hozzá vitték írógépeiket javításra. Mindig vágyott haza, Margittára, s mint középső lánya felidézte: hihetetlenül boldog volt, amikor sok-sok év múlva visszakapta a család szőlőjét... Valódi szé­kellyé sohasem vált.
*
Bő két és fél évtizeddel azt követően, hogy Sepsiszentgyörgyre költöztek, a sors mondhatni összefonta útjainkat, bennünket. Kisebbik lányuk – édesanyám iskolatársa és barátnője – a keresztanyám lett, s mert a kommunizmus éveiben az anyák igen keveset lehettek kisgyermekeikkel, így ő és az egész család vállalták: vigyáznak rám, amíg szüleim dolgoznak. Ez évek alatt sajátjukként óvtak, neveltek, öreg házuk nagy asztala körül tettem meg az első lépéseket, s további életem minden lényeges eseménye oda és hozzájuk is kötődik. Unokájuk, gyermekük lettem, ők a „fogadott” nagyszüleim, s ma is szeretettel ragaszkodom mindannyiukhoz. Semmihez sem fogható érzés megélni mostanság, hogy kisfiam is ott játszhat, ott majszolhatja a piros, ropogós almát, ahol annak idején magam is. Szőllősy nagymamáék öreg-öreg almafája körül... Háromszék (Sepsiszentgyörgy)