Pomogáts Béla
Búcsú Pusztai Jánostól*
Voltak békésebb idők, midőn a halotti búcsúztatóra készülődő barát engesztelő érzésekkel állhatott egy ravatal mellett. Ámbár, ha az Ady Endrét búcsúztató Babits Mihály, a Babitstól búcsút vevő Illyés Gyula egykori fájdalmas vallomástételeire gondolok, megállapíthatom, hogy a visszatekintést sohasem pusztán a személyes és közösségi veszteség fájdalma járta át, többnyire az a történelmi szorongás is, amely akár 1919 januárjában, akár 1941 augusztusában súlyos próbák elé állította a lelkeket. Pusztai Jánosnak is zaklatott történelmi sors jutott: szülővárosának, Szatmárnémetinek fémipari szakiskolájában tanult, volt a szatmári Unió gyár lakatosa, majd az ottani Dolgozó Nép című lap szerkesztőségi munkatársa, 1953-ban verseivel jelentkezett az irodalmi életben, éveken át a Bányavidéki Fáklya című lap riportereként, majd visszatérve tanult szakmájához, szerszámlakatosként dolgozott. 1965-ben jelent meg első, Ösvény a világban című elbeszéléskötete, ezt követve bontakozott ki gazdag életműve: regények, novelláskötetek, önéletrajzi művek, majd 2000 után Nagy álomkönyv című nagyszabású munkájának hat kötete. Ez utóbbiban az álmoké a főszerep, az igazi mondanivaló azonban a valóságról szól, mondhatnám a gazdag és szövevényes álomvilág szinte csak ürügy arra, hogy az író a mögöttünk álló évtizedek köznapi tapasztalatait és nem egyszer drámai tanulságait örökítse meg. Ahogy magam látom, Pusztai János életművének középpontjában két nagyszabású „regényfolyam” helyezkedik el. A hetvenes évek végén (még Erdélyben írott) három abszurdba hajló regény: A sereg, a Zsé birtoka és a Csapdában, bizonyára nem függetlenül az író személyes romániai tapasztalataitól, az önkényuralom mítoszát kínálta. A nyolcvanas években közreadott Futótűz, Hamu és Parázs című regénytrilógiája a tatárjárás országpusztító eseményeit örökítette meg. Az évezredfordulón az olvasó elé került ugyancsak háromrészes Önéletrajz az erdélyi önéletírások hagyományait követve adott képet arról, hogy a kisebbségi sors és különösen a romániai zsarnokság milyen, alig elviselhető súllyal nehezedett az egyszerű emberek életére. Ezt a munkáját az író a közeli években megjelentetett Öregség című ugyancsak önéletrajzi ihletésű munkájával zárta le. Ez utóbbi műve azonban nem csupán önéletrajz, inkább a köznapi tapasztalataival, olvasmányaival (és ismét: álmaival) számot vető író önvizsgálatának esszéisztikus és publicisztikus foglalata. Pusztai János írói pályája, gondolom ez az előbbiekből is kitetszett, igen gazdag eredményekkel járt. A pálya kezdetén a „munkásíró” hagyományos (az ötvenes években nagy megbecsülésnek örvendő) státusának adott újszerű értelmet, ugyanis a hivatalos várakozásokkal ellentétben a legkevésbé sem idealizálta ezt a státust, ellenkezőleg azokról a valóságos tapasztalatokról adott számot, amelyeket kétkezi dolgozóként vagy üzemi tudósítóként szerzett. Ezt követve igen gyorsan váltott át egy mindezzel merőben ellentétes témára és írásmódra, az önéletrajzi mozzanatokra épülő valóságábrázolást elhagyva az abszurd regénnyel tett sikeres kísérletet, majd a széles korfestő panorámát kínáló történelmi regényben, végül az önéletrajzi beszámolóban és a naplóműfajban találta meg a számára alkalmas tárgyat és kifejezést. Ezek a prózapoétikai szempontból nagyon is különböző írói stratégiák ugyanakkor nem bontották meg az életmű egységét, az út, amelyet megtett, egyenes vonalú maradt, minden új kezdeményezés mellett is, ezt a szellemi egységet részben a vallató történelmi, közösségi kérdések kifejezésre juttatása, részben az írásmód: műveinek egyéni nyelvezete alapozta meg. Irodalmunk igen értékes személyisége távozott el a már évek óta betegeskedő íróval, akihez engem nem csak a művei iránt érzett megbecsülés fűzött, hanem a személyes barátság is, jóllehet az utóbbi években már csak a posta és a telefon segítségével tudtunk eszmét cserélni egymással. Távozását nem csak az erdélyi magyar irodalom elkötelezett híveként és történetírójaként fájlalom, személyes barátként is. És végül még egy megjegyzés: ismét volt egy írónk, aki a már régen megérdemelt Kossuth-díj nélkül hagyott itt bennünket – ez figyelmeztetés lehet a kulturális kormányzat számára is. Nekünk azonban, akik most itt összegyűltünk János ravatala körül, a gyász fájdalma mellett éreznünk kell a hűség kötelezettségét is. Meg kell őriznünk és tisztán kell tartanunk barátunk emlékét, őriznünk írói alkotásait.
*A búcsúztató Pusztai János ravatalánál, szeptember 30-án, a Farkasréti temetőben hangzott el.
Helikon (Kolozsvár)