A Kárpát-medence magyar nyelvterületein közösségi munkát végző értelmiségiek 1991. aug. 9-20-a között Budaörsön, az Illyés Gyula Gimnáziumban önismereti és vezetőképző népfőiskolán vettek részt. A Magyar Népfőiskolai Társaság, a Határon Túli Magyarok Titkársága, a Székely Kör, a Rákóczi Szövetség támogatásával létrejött népfőiskola résztvevői megvitatták a régió gondjait, a határon túli magyarság legégetőbb kérdéseit, a kisebbségi intézmények helyzetét, a könyvkiadás, a folyóiratcsere lehetőségét, az oktatási törvények, a tankönyvek, a továbbképzés helyzetét, a honismereti táborok, a közgyűjtemények, a kulturális élet finanszírozását, az egyházak megtartó erejét. A résztvevők közös nyilatkozatot adtak ki és elhatározták, hogy a szervezési forma közösségi háttereként létrehozzák a Balázs Ferenc Népfőiskolai Társaságot, Az anyagi háttér biztosítására alapítvány létrehozását, az anyagi háttér biztosítására Mikó Imre Alapítvány létrehozását tervezik. /Boldizsár Zeyk Imre: Népfőiskola - kisebbségi fórum. = Művelődés (Kolozsvár), 1992. január/

Budakeszi 14-15 ezren lakosának 30-40%-a erdélyi, dél- vagy felvidékről származott el. Az idősebb székelyek zöme 1945 után került Budakeszire, a második nagyobb exodus pedig a romániai forradalom után volt. A Budapesti Székelykör az 1980-as évek közepén alakult, ezt követően megindult az országos szerveződés. Budakeszin 1990-ben alakult meg a Buda környéki Székelykör 21 fővel. Elnöke azóta is Gecző István, ügyvezető elnöke pedig Zsigmond Balázs. A Székelykör kulturális egyesület, politikai és gazdasági tevékenységet nem folytat. Nemcsak Budakesziről, hanem Budapest környéki falvakból, így Budajenőből, Zsámbékból, Budaőrsből, Etyekből, Érdről, Telkiből, Tökből, Pátyból, Biatorbágyból is vannak tagjaik. A Bonyhád székhelyű bukovinai székelyekkel is tartják a kapcsolatot. Feladatuknak tekintik a fiatal művészek segítését, tárlatok rendezését, együttesek fellépését, összejövetelek, bálok megtartását, a székelységgel foglalkozó írások közreadását. Kiállításokat, tudományos, irodalmi előadásokat, versenyeket (szavaló, prózamondó, mesemondó) szerveznek. Csíkszeredával, Csíktapolcával. Augusztus 20-án Csíkszeredából és Csíktapolcáról várnak vendégeket, útiköltségükhöz hozzájárulnak. Ebben az évben székelykaput szeretnének felállítani. - 1996-ban a község temetőjében kopjafát emeltek a második világháborúban elesett erdélyi katonák emlékére. A kopjafát Andrási Ignác készítette. /Szőcs Andrea Enikő: Buda környéki Székelykör. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./

Júl. 23-30-a között a Bákó megyei Külsőrekecsinben rendezik meg a III. Moldvai Tánctábort. A programból: tánc- és énektanítás a helyi hagyományőrzőkkel és Tündik Tamással /Budaörs/, hangszeres oktatás a helybeli mesterek segítségével, szövés szövőszéken, esténként guzsalyas és táncház helybeli táncosokkal, zenészekkel hajnalig. Lesznek még gyermekprogramok, gyapjú- és kenderelőkészítés, népi játékok és énekek, birka- vagy ökörsütés, kirándulni lehet egy közeli esztenához. /III. Moldvai Tánctábor. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 20./

Több ajándékot kapott a Csiky Gergely Iskolacsoport /Arad/. A békéscsabai önkormányzat képviselői egy nagy teljesítményű hangerősítőt hoztak. A már korábban az iskola céljaira felajánlott összeg kiegészült más önkormányzatok adományaival, és így 1 millió Ft. értékben a Csiky megvásárolhatja az egyik megszűnőben lévő budaörsi alapítványi iskola  felszerelését /tornateremhez szükséges öltözői bútorzat, fizika és kémia laboratóriumi felszerelés, iskolai bútorzat, illetve több ezer kötetes könyvtár/. A szállítási költségeket is felvállalják. A budaörsi iskola többi használatban lévő felszerelése a tanév végén szintén a Csikyhez kerül: többek között teljes informatikai laborfelszerelés, azaz 11 számítógép és jogtiszta szoftverek, bútorzat, audio-vizuális eszközök, térképek. A szintén Békés megyei Szarvasi Gimnázium 40 iskolapadot ajánlott fel. A budapesti Puskás Tivadar Távközlési Technikum tapasztalatcserére meghívott egy autóbusznyi pedagógust a Csikyből, ápr. 19?21-e között. /P. P.: Örömteli ?csikys húsvét?. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 3./

A hét végén – akárcsak az előző esztendőkben – a Maros megyei Gernyeszegen tartotta meg találkozóját a Castellum Alapítvány, melyet az erdélyi nemesi családok leszármazottai hoztak létre. A Csép Sándor újságíró, rádió- és tévériporter vezetésével zajló ünnepségen a helyi református templomban a házigazda, Szász Attila református lelkész és Papp László marosvásárhelyi római katolikus lelkész köszöntötte a vendégeket. Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke mondott üdvözlő beszédet, és dr. Romsics Ignác budapesti történész tartott előadást Erdély a magyar és a nemzetközi politikában 1919 és 1945 között címmel. Ezután dr. Kovács András kolozsvári történész Az én házam – az én váram címmel szólt a nemesi családok történelemformáló szerepéről, életéről, hányattatásairól. Megnyílt Polgár Marianne budaörsi grafikus Magyar családi címerek című kiállítása. A találkozó résztvevői meglátogatták a paszmosi Teleki kastélyt, a nagysajói Kemény kastélyt, az árokaljai Bethlen kastélyt, és más olyan nevezetességeket, amelyek a régi nemesi családokhoz kapcsolódnak. /(Máthé Éva): „Az én házam – az én váram” = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 16./

Július 16-én ér véget a Kárpát-medence hét iskolája diákjainak tanulmányi tábora a Benedek-mezőn. A szabadkai, füleki, beregszászi, budaörsi, miskolci és hajdúnánási tanulók házigazdája a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, amely említett iskolákkal közösen indította 2000-ben a Kultúrák közötti kommunikáció a Kárpát-medencében elnevezésű programot. Az iskolák évente létrehoznak egy nemzetközi osztályt, amelynek X. osztályos tanulói tavasszal és ősszel együtt tanulnak néhány napot, nyáron pedig közösen táboroznak. Keresztes László programirányító szerint az eddigi találkozók azt bizonyítják, a részt vevő diákok a középiskola hátralévő két évében képesek önszervező módon ápolni a kialakult barátságokat, a közös tanév alatt sikerül felkelteni az érdeklődést egymás értékei, törekvései iránt. Az idei tábort a hagyományőrzés jegyében tartották. /(fekete): Egy osztályban öt ország diákjai. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 16./

A tíz éve elhunyt Gelu Pateanu /Kolozsvár, 1925. jún. 3. – Budapest, 1995. márc. 25./ költőre és műfordítóra emlékeztek Etéden szeptember 9-11-e között, akit magyar barátai Gyalunak, Gyalukának szólítottak. Fiatalon a Duna-csatornához hurcolták. Szabadulása után műfordítóként lelt menedékre, magyarból fordított. A hetvenes években Bukarestben magyar hetilapnál, az A Hétnél talált szellemi otthonra. Kénytelen volt Bukarestből eljönni, egy kis székely faluban. Énalán, majd Etéden élt tizenegy éven át. A szabadnak remélt első március 15-én a fehéregyházi Petőfi-emlékműnél elmondott beszéde után, Marosvásárhely fekete márciusa idején halálosan megfenyegették a magyarellenes pogromot kidolgozó és végrehajtó szélsőséges románok. Etédi barátai és falustársai két hétig őrizték őt, végül jobbnak látta, hogy Budapestre menekül. Ott is szemmel tartották a volt Szekuritate emberei. Pateanu igyekezett kitérni provokációik elől. Tanított az ELTE román tanszékén, újabb magyar műveket fordított románra. Kopjafáját 1998-ban a Budapesti Székely Kör, a Magyar Írószövetség és a Budaörsi Székely Kör állíttatta a farkasréti temetőben. /Cseke Péter: Gyalu-napok Erdélyben. In memoria Gelu Pateanu (1925-1995). = Helikon (Kolozsvár), szept. 25. – 18. sz./

Nagyajtán a községi könyvtár nyáron is van. Nemcsak könyvtár, hanem helytörténeti kutatóközpont is. Tízezer körüli kötete van a községi könyvtárnak, ebből mintegy nyolcszáz román nyelvű. Ajtán azonban a kétszáz olvasó közül sokan nyáron is látogatják a könyvtárat. Itt őrzik az egykori olvasóegylet, a daloskör s a sporttevékenység történetére vonatkozó kordokumentumokat is. Bartha István helytörténeti kutatómunkát végez.  A könyvtár a községháza épületében működik. Itt székel a Nagyajtai Gazdag Miklós Polgári Daloskör is. Minden kórustalálkozón jelen vannak, legutóbb a baróti református templomavató ünnepség előtt léptek fel. A kör karmestere Péter Géza tanár. Ebben az évben lesz a nagyajtai daloskör 125. évfordulója. Állandó jelleggel működik egy népi zenekar is. Bartha István szabadidejében faragással foglalkozik. Sok munkája, kopjája van a környéken. Tehetségéről tanúskodik egy székely kapu Fresnes-ben, Párizs külvárosában. Legutóbb Budaőrsön állítottak fel egy Bartha-féle nagyajtai nagykaput. /(kisgyörgy): Ahol a nyár nem szünidő. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 15./

A Serkenj fel kegyes nép Kárpát-medencei Kodály-vetélkedő, amelyet a Magyar Zenei Tanács, a Jeunesse Musicales Hungary, valamint a Romániai Magyar Zenetársaság szervezett, befejeződött. A kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum csapata a kecskeméti döntő hat résztvevőjének egyike volt a II. korosztályban. A legnagyobb sikert számukra nem csak a Leopold Mozart Zeneiskolával (Budaörs) megosztott IV. díj jelentette, hanem maga a döntőn való részvétel, amelybe az induló 106 csapatból az elődöntőt és az erdélyi középdöntőt megnyerve kerültek be. Ez a hat csapat ott lehetett a Kodály születésének 125. évfordulójára szervezett egyéves rendezvénysorozat záróünnepségein. /Báthory István Elméleti Líceum. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./

Vissza a végtelenből
Beszélgetés Bartis Attilával
Nemrég mutatták be Bartis Attila Rendezés című drámáját Marosvásárhelyen, a szerző színrevitelében. A  több nyelvre lefordított írónak ez volt az első rendezése, és a több hónapos próbafolyamatot kihasználva, még a premier előtt ültünk össze egy baráti beszélgetésre. Amit az alábbiakban olvashatnak. 
– Mesélj egy picit Marosvásárhelyről. Innen származol, ’84-ben mentetek el. Milyen volt akkor a város, milyen volt visszajönni ide, mennyire játszik szerepet az életedben? Nem lokálpatriotizmusból kérdem…
– Akár abból is kérdezheted, én a magam módján az vagyok. 1984. november 14-én mentem el innen. Olyan dátum ez, amit az életben nem felejtek el. Nagyon sokféleképpen el lehet menni, és én nagyon rosszul mentem el. Rosszul, rossz helyzetben, rossz korban. Gyakorlatilag összeért anyám elvesztése és Vásárhely elvesztése. Vásárhelyről úgy mentem el, hogy nem láthatom többé – apámat kitiltották az országból, ami azt jelentette, hogy közvetlenül a forradalom után jöhettem haza először. Ráadásul mindez egy nagyon kritikus korban történt, 16 éves voltam. Hat évig nem voltam itthon, ez idő alatt gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. Akkoriban Pestre nagyon keveset járhattak ki az emberek, és mire én ’90-ben először hazajöttem, addig a hajdani barátok, ismerősök közül többen már nem éltek, a fiatalabbak közül nagyon sokan már elmentek. Volt olyan ismerősöm, akivel naponta együtt ültünk a Tutunban, Pesten pedig harminc esztendő alatt kétszer láttuk egymást a mozgólépcsőn. És a hat év csak utólag volt hat év. Akkor, amikor benne vagy, egy örökkévalóság, mert nem tudod, hogy mikor lesz vége. A rendszerváltással ugyan véget ért ez az állapot, de mi az utolsó pillanatig nem hittük el, hogy ez a rendszer megváltozhat, bármennyire is vágytunk rá. Az öt és háromnegyedik esztendőben is úgy éreztem, hogy soha az életben nem fogok Vásárhelyre visszakerülni. Gyakorlatilag most jöttem rá, hogy nem is mitizálódott Vásárhely, hanem egyszerűen elgyászoltam. Lett egy elgyászolt város, tele az emlékhelyeimmel. És amióta rendszeresen – évente akár többször is – hazajárok, úgy jövök ide, mint amikor halottak napján kimegy az ember a temetőbe. Úgy járom végig ezeket a privát emlékhelyeket. Megállapítottam, hogy abból a lakásból, ahol anyai nagyanyám lakott, festékbolt lett, az utolsó lakásunkban, ahonnan elmentünk, egy gyógyszerészeti cég irodája van. A múlt héten kiderült, hogy egy volt osztálytársnőm fia vezeti, így bemehettem és megnézhettem. Az apám szobájában még áll a cserépkályha, egyébként pingpongszobának használják. A pingpongszobában pedig azt látom, hogy itt volt az ágy, ott apám íróasztala, amott az enyém, ahol megtanultam írni és olvasni. A hajdani Lenin utcai házban, ahol laktunk, most szexshop van. Mindez kívülről nézve nagyon nosztalgikusnak tűnhet, de ez az eleven valóság. 
Jött azonban színház felkérése, aminek köszönhetően november közepétől február elejéig szinte folyamatosan Vásárhelyen voltam – ennyi időt egyhuzamban még nem töltöttem itthon. Ráadásul úgy, hogy dolgom legyen: reggel nyolckor kelek, tízkor bent kell lennem a színházban, próbán. És valami nagyon fura dolog történt: nem az elgyászolt Vásárhely telt meg újra élettel – az a Vásárhely valahol megmaradt ugyanolyannak –, hanem azzal párhuzamosan megszületett egy valóságos, élő város. Amelyiknek van napi aktualitása, hétköznapja, ünnepe. Ez a kettő számomra most egyszerre létezik – nagyon különbözőek ugyan, de mindkettő az enyém. 
– Lehet, hogy a kényszerű kivándorlás miatt alakult ki Benned a világjáró éned?
– A világjáró énem annak köszönhető, hogy valami csoda folytán megadatott rá a lehetőség. Nem lennék ennyire világjáró, ha a külföldi meghívások ezt nem tennék lehetővé. Az esetek nagy részében valahol megjelenik fordításban egy könyvem, ott rendeznek egy bemutatót, vagy színházi premierre hívnak, esetleg alkotói ösztöndíjat kapok, és akkor megyek. Így jártam például az Egyesült Államokban, Kínában. Indonézia más történet. Nagyon hosszú ideje az volt az első olyan utazásom, aminek semmi köze nem volt a szakmához, az íráshoz. Soha nem jelentem meg indonézül, nem volt ösztöndíjam, én magam döntöttem úgy, hogy ott szeretnék tölteni legalább egy esztendőt. 
– Az írásaidban nagyon sok helyütt előfordulnak metafizikai kérdéskörök, utazási kérdéskörök. Hangulatában egyáltalán nem röghöz kötött az, amit írsz. Felfedezhető egy folyamatos mozgás különböző földek és levegők között, van egy felfele való járás a könyveidben. Ez magától jött, vagy azokat a kérdéseket, amik gyerekkorodban nagyon megterheltek – és később kiütköznek a regényeidben – ily módon dolgozod fel? A tudatalattidból szivárognak elő, és muszáj megírnod őket?
– Igen. Egy csomó mindenre én sem tudom a választ. Elkezdek keresgélni, valamit találok: igen, ez ennek a gyökere, innen származik… Csak közben tudjuk, hogy minden gyökér szerteágazik. Van, amire rájön az ember, van, amire nem. Az írásnak mint munkának számomra ez az egyik legfontosabb aspektusa. Nem azt írja az ember, amit eleve tud. Az az érdekes, hogy az ember akkor, ott, a munka folyamán jön rá dolgokra. Ha az, amit írok, engem sem tud meglepni, akkor lényegtelen. 
– Hogyan kezdtél el írni? Édesapád, Bartis Ferenc ismert költő volt, nem nyomasztott az elején, hogy az árnyékában nősz fel?
– Egészen biztos, hogy volt a dolognak ilyen része is, de ez hála Istennek elég szerencsésen alakult. Még itthon voltunk ’83 tavaszán, és ahogy mindenki, úgy én is versikéket írtam. Apám jóban volt Huszár Sándorral, A Hét akkori főszerkesztőjével, és az én jóváhagyásommal elküldte neki két-három versemet, amik meg is jelentek. Különös tapasztalattá vált ez – egyrészt jelen volt benne az öröm, a büszkeség, másrészt eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy pontosan tudjam: ha nem apám küldi el a Bartis Attila verseit, akkor ezek a versek a büdös életben nem jelennek meg A Hétben. És ezzel le is zárult az egész történet. Anyám halála miatt, illetve ettől a pillanattól kezdve nagyon furcsán alakult a mi életünk. A klasszikus apa-fiú viszony átalakult, és onnan tovább két megtört, magányos férfi élt együtt egy lakásban. Persze, az apai felelősség, a fiúi szeretet, tisztelet megmaradt, de a Huszár Sándor-os történettől kezdve a szakmai érintkezés közöttünk a minimálisra csökkent. Az elején ez biztosan fájdalmas volt a számára, de vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt, és tiszteletben tartotta a döntésemet. Onnantól az írásaimat csak akkor látta, amikor azok már megjelentek. Ő volt az első, akinek bevittem A séta első példányát. Ráadásul én nem is publikáltam azelőtt. Ez rendhagyó, mert általában nem regénnyel, hanem kisprózával jelentkeznek először, főként folyóiratokban. Én nem publikáltam előtte sehol. A séta volt az első, nyilvánosságra került szövegem, ha A Hétben megjelent két-három zsenge verset nem számítjuk.
– Ezért tértél át prózára?
– Nem, prózát nagyon korán, már anyám életében elkezdtem írni. Novellatöredékeket például, amik nagyon keserű szerelmes levelekből alakultak kisprózává. A versírást akkor hagytam abba, amikor ’86-ban megismerkedtem Kemény Istvánnal. Megkaptam a Csigalépcső az elfelejtett tanszékekhez című, első kötetét. Elolvastam a verseit, és onnantól kezdve nem írtam többé verset. Kemény a korai verseiben mérhetetlen, arcon verő pontossággal teremtette meg azt, ami felé én csak kapirgáltam. Ráadásul náluk, a teraszon, Budaörsön kezdtem el írni egy régi füzetbe A sétát, és az nagyon elvitt a próza felé. De ez nem azt jelenti, hogy nincsen közöm a költészethez, prózát is gyakran úgy írok, mint ahogy verset írnak, kikopogom a szöveg ritmusát. A prózaírásban élem ki a költői ambícióimat. 
– Hogyan vélekedsz arról, hogy jelen pillanatban lent, román vidéken te vagy az egyik A magyar írók közül? 
– Nem csak én, mert nagyon szeretik Dragomán Györgyöt, Bodor Ádámot. De számomra ez iszonyatosan fontos volt! A nyugalom volt az első, ami románul megjelent, és az, hogy Bukarestben, az egyetemen szakdolgozatot írnak belőle, szinte hihetetlen. Gondolj bele: ha ’84-ben valaki ezt mondja nekem, szemberöhögöm. Érzelmileg a román kiadás volt számomra a legfontosabb, ennek volt a legnagyobb tétje. Lehet-e a nagyon fontos, kölcsönösen mindkét oldalt érintő dolgokról írni, beszélni, meg lehet-e találni azt a hangot, ami tényleg hiteles, érthető és elfogadható mindkét oldalon, anélkül hogy aktuálpolitizálós prózát írna az ember? Hála a Jóistennek, kiderült, hogy igen. Nagyon fura állatok vagyunk mi, nagyon furcsán működünk. A szélsőségek mindig szélsőségeket hívnak életre, csak az nem teljesen egyértelmű, hogy a két szél közül melyiket. Ha egyszer pofán vágnak a magyarságodért, akkor ez két szélsőség felé vihet el: te is pofán vágsz mindenki mást, ez az A változat. A B változat pedig az, hogy „Na ez az, amit soha, senkivel többet. Se más veled, se te mással!” És hogy melyik változat felé térsz el, nincs ahonnan kiszámolni, én sem tudom, hogy nálam miért az utóbbi következett be. Egészen biztos, hogy nem azért, mert olyan szép és nemes és okos vagyok, hanem számomra is láthatatlan okok miatt. Ha egy szöveg tényleg tud működni a túloldalon, a román oldalon, akkor annak olyan az olvasata, mint amilyet szántam neki. És ez számomra nagyon fontos. Mindennek köszönhetően születtek irodalmi ismeretségnek induló, de azon már jóval túl levő barátságok: Filip Floriannal például, aki a kortárs román irodalom egyik legfontosabb prózaírója. 
– Fotográfusként is letetted a névjegyed, de ez az az éned, amit kevesebben ismernek.
– Nem véletlenül. Fotográfusként ugyan nagyon sokat dolgozom, de a képeimből kevés került nyilvánosságra. Alkalmazott fotográfiával nem foglalkoztam, nem voltam divatfotós, reklámfotós, sajtófotós. Az egy olyan része a fotográfiának, ami alkatilag tőlem idegen, nem tudnám jól művelni. Én egy nagyon szubjektív fotográfiát csinálok, és ahhoz képest, hogy milyen kevés képet adtam ki a kezemből, panaszra semmi okom. Három éven keresztül megkaptam Pesten a Pécsi József fotóművészeti alkotói ösztöndíjat, amit úgy ítéltek nekem, hogy előtte egyetlen kiállításom volt Budapesten, ’96-ban. A pályázatra úgy adtam be a képeket, hogy fénymásolatokat készítettem róluk, és megírtam, hogy az eredetit nem adom ki a kezemből. Nemrég megjelent a legújabb könyvem, így a következő pár év a fotográfiáról fog szólni, az anyagok feldolgozásáról.
– Amikor fényképezel, az írói éned teljesen kikapcsol?
– Azért nem kapcsol ki, mert nekem nincsen írói énem, ahogy nincsen fotográfusi sem. Az írói én egy átgondolt, strukturált tudatosságot, permanens írói öntudatnál levést jelent, ami valószínűleg sokaknál megvan, de belőlem teljességgel hiányzik. A nyugalommal kapcsolatban például sokan mondják, hogy a könyv megírását el sem tudják képzelni másképp, mint hogy én azt kockás papíron előre kicentiztem. Föl sem merült. Ha nekem előre el kéne készítenem egy szerkezeti vázlatot, amit szépen lassan felöltöztetek, megbolondulnék! Létezik amúgy ilyen, ez egy teljesen legitim dolog, csak én nem így működöm. Az, ami utólag egy nagyon pontos, átgondolt struktúrának tűnik, gyakorlatilag úgy született meg, mint egy feltételesen szabad asszociáció. Jött és írtam. Nincs írói énem, fotográfusi énem – van egy látásom, ami olyan amilyen. Amikor sikerül, és jönnek a szavak, akkor írok, amikor pedig nem, akkor fényképezek. 
– A színházhoz hogyan találtál el? Most rendeztél először, de nem ez az első színdarabod.
– A Rendezés a három és feledik, mert írtunk egy négykezest is Kemény Istvánnal, amin jól össze is vesztünk. Vásárhelyen gyerekkorom utolsó pár esztendejét a színművészeti egyetem mellett töltöttem, a Köteles utcában laktunk. A Stúdió Színház vészkijárata a mi udvarunkra nyílt. Kétballábas gyerek lévén keveset fociztam a többiekkel az utcán, ehelyett inkább bent ültem a próbákon. Volt olyan darab, aminek szinte az összes próbáját és előadását végignéztem. Sőt, egy ilyen drámából érettségiztem: magyar irodalomból a tétel egy szabadon választott, XX. századi drámaelemzés volt. És anélkül, hogy különösebben fontolgattam volna, hogy olyat illene választani, amit olvastam, Dürrenmatt Pillanatkép egy bolygóról című drámáját elemeztem. Két szépséghibája volt a dolognak: egyrészt soha az életben nem olvastam a darabot (de az összes előadását végigültem), másrészt, hogy ez a darab kötetben nem jelent meg. Lett is baj belőle.
Ez volt az első, szorosabb kapcsolat a színházzal. Később, ’89–’90-ben az első feleségemmel színházban ismerkedtem meg, és egy rövid időre eltévedtem a Fodor Tamás vezette Stúdió K színházhoz, gyakorlatilag véletlenül. Ez egy fél évig tartott. A következő A nyugalom első, magyarországi színházi bemutatója volt a budapesti Nemzetiben, Garas Dezső rendezésében. Megjelent az erősen színházhoz kötődő regény, és Budapesten egyszer csak azzal szembesültem, hogy színészkörökben nagyon fontos könyvvé vált. Nagyon sok színész olvasta, olyanok, akikkel azelőtt nem volt személyes kapcsolatom. Jöttek, megkerestek, beszélgettünk. Schwajda György, a budapesti Nemzeti első igazgatója kért meg, hogy írjam meg a színpadi változatot a színház számára, és azt rendezte Garas. A három hónapig tartó próbafolyamatnak szinte az összes próbáján részt vettem. Udvaros Dorottya játszta a főszerepet, kőkemény meló volt. Voltak tehát kapcsolódási pontjaim, és amikor megnéztem a Tompa Miklós Társulat által színre vitt A nyugalmat, egy beszélgetésen kiszaladt a számon, hogy egyszer az életben szeretnék rendezni. Keresztes Attila meghallotta ezt a mondatot, és meghívott rendezni Marosvásárhelyre.
– És ezzel egy kerek ívet leírt a történeted. Gyerekként elindultál a Köteles utcából, a Stúdió mellől és visszatértél majdnem ugyanoda. Úgy, hogy már a saját darabodat rendezed… Ez nagyon ritka egy ember életében.
– És teljesen valószínűtlen. Radu Afrim A nyugalom rendezése közben meg is jegyezte, hogy ahhoz képest, hogy Bukarestben mennyien ismerik a regényt, Vásárhelyen szinte ismeretlen. Volt ennek számomra egy olyan keserűsége, amit hangosan soha nem mondanék el, mert úriember vagyok. De azt látom, hogy a színészeknek is fontos, mindegyikünk küzd, kínlódik, remélem, hogy vállalható lesz az előadás.
– A sajtótájékoztatón azt nyilatkoztad, hogy a legnagyobb fal, az, hogy nem fognak elfogadni, leomlott. Hogyan sikerült ezt a valószínűleg nem is létező gátat áttörni?
– Mindenkinek van egy önképe, és ez az önkép elég sok helyen sántít. Az írás magányos dolog. Akkor, abban a pillanatban nincs helye ott senkinek, sem szerelemnek, gyereknek, semminek. És ha van közösségi munka, akkor a színház maga az. Ha úgy éled az életed, hogy ülsz a sarokban és írsz, akkor anélkül, hogy gondolkodnál róla, kialakul benned az a kép önmagadról, hogy te csak erre vagy alkalmas. Én most valamiféle ördögi körbe, csapdába kerültem. Azt gondoltam – egyébként okkal – magamról, hogy a közösségi munkára való alkalmatlanságom egy pár, nem kifejezetten szimpatikus tulajdonságomból fakad. Például nagyon uralkodó típus tudok lenni, ráadásul váratlanul. Fizikai agressziónak nyoma nincs, de egy pillanat alatt olyan aurát tudok teremteni magam körül, hogy utána én szégyellem magam. És ez nekem legalább annyira pocsék, mint azoknak, akik ott vannak körülöttem. Ezzel nagyon sokat küzdöttem az idők során, és most néha olyan helyzetben találtam magam, hogy épp erre lenne szükség. Eltökélt szándékom volt az első pillanattól kezdve, hogy nem akarok ilyenfajta hierarchiát, miközben a színház pont ezt követeli. A színháznak a lényegéhez tartozik, enélkül nem tud működni. És amikor egyetlenegyszer szakadt el a cérna, és épp csak felszisszentem, P. Béres Ildikónak felcsillant a szeme, hogy na végre, mondjad, szidjál! De én nem akarok üvölteni, nem akarok szétszedni senkit, maradjunk inkább a pozitív megerősítésnél. Tudom, hogyan dolgoznak rendezők, hogyan gyötrik, tapossák a színészeket, akik utólag hálásak nekik ezért. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezt nagyon másképpen fogom csinálni. 
K. Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

Székelyország Tündérkertje Budapesten
Marosszéki sokadalmat szerveznek Budapesten Magyarország nemzeti ünnepe alkalmából. A Kispesten kialakított Székelyország Tündérkertje Látványparkban megrendezendő esemény fővédnöke Bölöni László labdarúgóedző – számol be írja Gligor Róbert László a kronika.ro-n.
A kispesti látványparkban idén kezdődik a székely székeket bemutató programsorozat, amelynek első állomásaként Marosszéket ismerhetik meg közelebbről az anyaországi magyarok és az ott élő erdélyiek – tudtuk meg Bacsó Andrástól, a látványpark megálmodójától és megteremtőjétől, aki a nemzeti egység ünnepére változatos programot állított össze.
Augusztus 20-án délben nyitja meg kapuját a látványpark, népdalénekesek, előadóművészek, zenészek lépnek fel, Gligor Attila Csaba budaörsi fotós pedig Marosvásárhelyt és Nyárádszeredát bemutató fényképeiből, illetve természetfotóiból mutat be válogatást. A rendezvényen Budapesti személyiségek is részt vesznek, a nap fővédnöke és díszvendége a Maros megyei születésű Bölöni László labdarúgóedző lesz, aki előadást is tart. Ezután szentelik meg a székely kenyeret, majd a nemzeti összetartozás és a megmAradás jelképeként fáklyát gyújtanak.
A program idején marosszéki „tokányt”, helyben sütött kürtőskalácsot és székely sört lehet fogyasztani, jelképes áron sorsjegyeket lehet vásárolni, amellyel székely termékek nyerhetők. A gyerekeket kézműves alkotóházban foglalkoztatják. A látványparkot a kispesti Bujdosó Székely éttermet működtető, a Székelyföldről származó Bacsó András hozta létre, és idén májusban avatták fel Böjte Csaba ferences szerzetes részvételével a Dévai Szent Ferenc Alapítvány javára szervezett jótékonysági nap keretében.
A látványparkban megismerheti a közönség a Székelyföld régióit, a Székelyföldi ásványvizeket, hagyományos eszközöket, találkozhat a medvével és a hargitai rengetegben mAradt Ábellel, de lesz Csíksomlyóra „vezető” imahely, Márton Áron-kultúrcsűr és a gyergyói születésű, 2013-ban eltűnt Erőss Zsolt hegymászó tiszteletére állított mászófal is. Bacsó tervei szerint szeptember 10-én Csíkszéket mutatják be a látványparkban, október folyamán valószínűleg Gyergyószék is sorra kerül, majd jövő év tavaszán folytatják a sorozatot, hiszen nemcsak az egykori székeket, hanem azok „fiúszékeit” is szeretnék majd megmutatni a magyar fővárosban – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Kántor Zoltán: küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig
Küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig, bár elvi kifogás nem lehet ellene, nincs olyan nemzetközi testület, amely azt mondaná, kötelező megadni az autonómiát – hangsúlyozta Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vasárnap az M1 aktuális csatornán.
Az igazgató a székelyföldi autonómiáról szólva azt mondta: jelenleg „nem áll a zászló” az autonómia ügyének a nemzetközi porondon, viszont sok kedvező példa van Nyugat-Európában. Megemlítette, hogy több fronton, a román közvélemény előtt és a nemzetközi porondon egyaránt tart a küzdelem a székelyföldi autonómiáért, az utóbbi években a magyarság – főleg a Székely Nemzeti Tanácsnak köszönhetően – egyre gyakrabban áll ki a nyilvánosság elé, erősítve a magyarok összetartozását, és egyben jelez a román kormánynak és a nemzetközi közvéleménynek is. Mindazonáltal az igazgató szerint a brüsszeli fórumokon belpolitikai ügyként kezelik az autonómiatörekvést, többségében a múltban sem volt nemzetközi támogatás, hanem belpolitikai tárgyalások révén jött létre autonómia.
Amint arról beszámoltunk, kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon, falvakon, városokon Erdély-szerte, illetve Budapesten is. A fővárosban a XXII. kerületben, Budafok-Tétényben gyúlt őrmáglya. Szabolcs Attila (Fidesz), a kerület országgyűlési képviselője, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője az MTI szerint azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében és ma nem lennénk itt.
A Jóisten – folytatta – jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. A fővárosi megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld autonómiájának napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Krónika (Kolozsvár) 

Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro

A kormányellenes tüntetőkkel elnézőbbek, mint a székely felvonulókkal
A csendőrség két bírságot rótt ki a Marosvásárhelyen szervezett kormányellenes tüntetések során, azt is éjszakai hangoskodásért. Eközben a tavalyi székely szabadság napján megbüntetettek esetében annak a bírságának az eltörlése ellen is fellebbeztek, aki ott sem volt a felvonuláson.
A Vásárhelyi Hírlap utánajárt annak, hogy milyen intézkedéseket foganatosítottak a marosvásárhelyi közfelügyeleti hatóságok a közterület-foglalással, hangos bekiabálásokkal, bannerlengetéssel járó többnapos kormányellenes utcai megmozdulások alkalmával, illetve hogy hol tartanak az évente egyszer, egyetlen helyszínen, előre bejelentett módon néhány órás felvonulással kapcsolatos ügyek, amelynek célja felhívni a figyelmet Székelyföld autonómiaigényére.
„A 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonását követelő megmozdulásokat Marosvásárhely főterén is tartottak, ezeket mindannyiszor a megyei csendőrség alakulatai biztosították” – tájékoztatott Adina Chiș szóvivő, majd a Tudor lakónegyedbeli mobilegységhez irányított további információkért.
„A tiltakozások rendben, különösebb incidensek nélkül zajlottak. A csendőrség két esetben rótt ki bírságot, február elsején, egyenként 200 lej értékben. Az 1991. évi 61-es számú törvény 2-es bekezdésének 25-ös pontja alapján csendháborításért kaptak bírságot hangosbemondóba kiabáló fiatalok, a jogszabály szerint ugyanis 22–23 órakor egy rendezvény esetében is abba kell ezt hagyni, ők azonban éjjeli 1 órakor is ordibáltak” – tájékoztatta az újságot Anca Roxana Moțoc szóvivő.
Ami a kormányellenes tiltakozások jóváhagyását, tudomásul vételét illeti, megtudtuk, hogy a reformigénylő civil megmozdulásokon előszeretettel résztvevő és támogató Szabad Emberek Pártja nem nyújtott be engedélyezési kérelmet, illetve előzetes bejelentést. Az események hevében, az utolsó napokban valaki azt állította, hogy benyújtotta a jóváhagyási kérelmet. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal szóvivőjétől, Cosmin Blagától úgy értesültünk, hogy ezeken a demonstrációkon spontán gyűltek össze az emberek, a hirdetést, szervezést nem vállalta fel senki, így jóváhagyási kérelmet sem nyújtottak be.
Március másodikáig nem született jogerős ítélet arra vonatkozóan, hogy a tavalyi székely szabadság napja után a csendőrség által csendháborításért, engedélyezetlen rendezvényen való részvételért, illetve szervezésért megbírságoltak esetében töröljék el a bírságot. A hatóságok intézkedése, így a bírságról szóló kiállított jegyzőkönyvek ellen hatvanhat esetben emeltek kifogást a polgárok, és alapfokon minden esetben a jogtalanul megbírságoltaknak kedvező ítélet született.
„Hatvanhat határozatban érvénytelenítették a büntetéseket, és mindannyi alapfoki határozattal szemben fellebbezett a csendőrség, függetlenül attól, hogy az illető megbírságolt személy ténylegesen részt vett-e a rendezvényen, vagy bizonyítékokkal igazolta, hogy nem volt ott. Az összes ügyben kitűzték a tárgyalások időpontjait, ezek március 10. utánra esnek, tehát az idei székely szabadság napja előtt, legalábbis máig (március 2. – szerk. megj.) a Törvényszék nem hozott ítéletet, azaz nem született jogerős ítélet, amelyben elutasítsák a csendőrség fellebbezését” – tájékoztatott a felperesek ügyvédje, Kincses Előd.
Hozzátette, egyetlen kivétellel az összes ügyben teljes mértékben eltörölték a bírságot, a Székely Nemzeti Tanács elnökének, Izsák Balázsnak szervezésért kiállított jegyzőkönyvben szereplő 10 ezer lejes bírságból azonban 6000 lejt töröltek el, 4000-et „meghagytak”. „Ebben az ügyben mi fellebbeztünk, a tárgyalást május 2-ára tűzték ki” – tudtuk meg az ügyvédtől.
Előzetesen bejelentették, pénteken egyeztetnek
Az idei székely szabadság napi megemlékező rendezvény március 10-én, jövő pénteken 16 órakor kezdődik a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely Vértanúk emlékművénél, ahonnan a hagyományoknak megfelelően a város főterére vonulnak a résztvevők a prefektúra elé. „Ezen a napon fog megmérettetni az az erkölcsi erő, amely tizenötödik éve szembesíti a román hatóságokat és a közvéleményt a székely nép akaratával, autonómiakövetelésével. Alkotmányos eszközökkel, erőszakmentesen, de szívós kitartással igényeljük a szabadságot: az államon belüli önrendelkezést” – fogalmazott felhívásában az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke pénteken egyeztet a marosvásárhelyi csendőrség illetékeseivel az esemény biztosításáról. Ez egyébként eddig is így történt, gond és nézeteltérések nélkül, ráadásul az idei megemlékezés és felvonulás megtartásáról szóló előzetes bejelentést már két évvel ezelőtt, 2015-ben benyújtották a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz (az 1991. évi 60-as számú törvény értelmében ezt a rendezvény előtt legalább 48 órával kell megtenni), Izsák Balázs pedig nemrég írásos emlékeztetőt küldött az önkormányzatnak és a csendőrségnek, amire választ nem kapott.
Az SZNT elnöke korábban a Vásárhelyi Hírlapnak kijelentette: a gyülekezési szabadságról rendelkező törvény értelmében az előzetesen bejelentett rendezvényeket a polgármester csak a benyújtástól számított 48 órán belül tilthatja meg. Erre azonban nem került sor, ráadásul a marosvásárhelyi táblabíróság tavaly július elején jogerősen kimondta, hogy a 2016-os székely szabadság napjának 2015-ös bejelentése érvényes volt – eszerint tehát a 2017-es is az.
Megemlékezés világszerte
Az Érden bejegyzett Székelyföldért Társaság elnöke, György-Mózes Árpád március 2-án arról tájékoztatott, hogy Székely Vértanúkkal kapcsolatos megemlékezések 2017-ben a marosvásárhelyi mellett lesznek Budapesten, Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Münchenben és Zürichben is, viszont a korábbi évek alapján valószínűleg a világ távolabbi pontjain, például Isztambulban is csatlakoznak.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Az autonómia jár
Az autonómia nem alku tárgya, az autonómia jár – hangoztatta a székely szabadság napján, tegnap Budapesten a Hősök terén rendezett megmozduláson Pánczél Károly, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke. Kijelentette: az autonómia követelését egy őshonos nemzeti kisebbségnek nem szabad feladnia, a román politikának pedig fel kell ismernie, hogy az autonómia nem szeparatizmus, más jogainak csorbításával nekik nem lesz több.
Pánczél Károly hangsúlyozta: mihamarabb közmegegyezésen nyugvó tervezetet kell kidolgozni a témában, mert négy-öt egymással harcoló autonómiaterv olyan, mintha egy sem lenne. A mintegy ezerfős hallgatóság előtt a politikus kijelentette: székely hősök vannak és lesznek, ahogy székely szabadság is lesz a közeljövőben. Az autonómiáról végre nem beszélni kellene, hanem megélni azt – fogalmazott. Mint mondta, a magyarok a haladás évszázadának gondolták a huszadik századot, ehelyett két világháború és két szörnyű diktatúra következett. Máig érezzük a bőrünkön az 1918 és 1920 közötti vészkorszak, az első világháború elvesztésétől Trianonig tartó évek következményeit – fűzte hozzá.
Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész annak a véleményének adott hangot, hogy a világot ma a hazugság vezérli, például az a valótlanság, hogy szabadok a magyarok Székelyföldön. Székelyföld a székelyeké volt és a székelyeké lesz, most és mindörökké – zárta beszédét. György-Mózes Árpád, a megmozdulást szervező Székelyföldért Társaság elnöke azt emelte ki, hogy a romániai magyaroknak ugyanannyi jogot kell kapniuk, mint a magyarországi románságnak. A szónok felolvasta hétpontos követelésüket, amelyben egyebek mellett szerepel, hogy Romániában is ismerjék el államalkotónak az őshonos nemzetiségeket, amelyek anyanyelvhasználata a gyakorlatban is valósuljon meg, és a bukaresti kormány folytasson párbeszédet a székelyek küldöttségével.
Magyarország több településén megemlékeztek a székely szabadság napjáról, többek között Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Esztergomban voltak rendezvények.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)