Szentély, ahol magyarok találkoznak
Kerekasztal. Erdély egyik magas, erőt sugárzó pontján igyekszik önként vállalt, szakrális küldetését teljesíteni egy budakeszi civilszervezet
Régi kápolnát épít újra Erdélyben, a Szép Havason egy civilszervezet. A lélek megtisztulásának, a magyarok találkozásainak helye a szentély, ahogy azt Szabó Mihály villamosmérnök és Hargitay András állatorvos, egykori úszó elmondta. Szerintük az erő, amelyet a Szép Havas és a Szentlélek-kápolna sugároz, közelebb viszi a látogatókat a teremtő rendjéhez.
Hargitay András, az egykor világ- és Európa-bajnok úszó.
Nagyon szép kápolnát épít innen nyolcszáz kilométerre, a Szép Havas tetején egy budakeszi egyesület. Döntő részben önerőből húzták fel a Szent Léleknek keresztelt kegyhely falait. Az egyesület azt szeretné, ha a magyarság találkozóhelye s a magyarság egyesítésének kápolnája lenne az épület. Az építésről s a hozzá kötődő lelkiségről beszélgettünk Szabó Mihállyal, a Szép Havas Egyesület titkárával s Hargitay Andrással, a szervezet vezetőségi tagjával.
Sinkovics Ferenc: Miért kezdtek bele ebbe az egészbe, mi köti önöket Erdélyhez?
Hargitay András: Hát ha úgy vesszük, engem eleve már a nevem is Erdélyhez köt, hisz Hargitaynak hívnak. Egyébként a csíksomlyói búcsún mondták nekünk a helyiek, hogy nem is olyan messze, fönn, a Szép Havas tetején van egy kápolna. Igaz, csak a romjai láthatók, hisz Mária Terézia idejében lerombolták. A hagyomány szerint régen itt találkoztak a gyimesi és a moldvai csángók, s néhány éve megpróbálták feleleveníteni ezt a szokást. Felmentünk mi is, litániát tartottunk a romoknál, s fantasztikus érzések és erők kerítettek hatalmukba bennünket. Közel kerültünk a Teremtőhöz.
S. F.: Túl a belső és spirituális érzéseken milyen jelei voltak a hely különlegességének?
H. A.: Egyszer Szent László legendájáról beszélgettünk ott. Váratlanul besétált egy gyönyörű, fehér ló a romtemplomba, s mindvégig ott maradt, amíg a nagy királyról volt szó. Nem lehet nem hinni az ilyen jelekben és üzenetekben. Sok példát tudnék még felhozni, de a lényeg, hogy a működő, élő természet része a hely és a kápolna. Rendszeresen visszajártunk ide. És amikor Gyimesbükkön részt vettünk a társadalmi és nemzeti kezdeményezéssel felújított vasúti őrház ünnepélyes átadásán, azt mondtuk egymásnak, ezt mi is meg tudjuk csinálni odafönn, a Szép Havason a kápolnával.
S. F.: Azt tudják, hogy milyen idős lehet az eredeti szentély?
Szabó Mihály: Nem lehet tudni. Egy biztos, Mária Terézia rendeletére rombolták le. A munka megkezdése előtt megvizsgáltuk a terepet egy régésszel. Találtunk egy pénzérmét II. Rudolf idejéből, aki 1576-1608 között uralkodott. Szerintem akkor már ott állt a kápolna. A helyi hagyomány szerint fönn a Szép Havason vezetett át azelőtt a Szent László út, s amellett állt a szentély.
S.F.: Hargitay úr, ön állatorvos, Szabó úr, ön villamosmérnök. Nincs jobb dolguk, mint hogy kápolnát építsenek Budapesttől 800 kilométerre?
Sz. M.: Aki egyszer beteszi a lábát a Gyimesbe, az nem tud szabadulni onnan. Megfogja a táj szépsége, az emberek habitusa s a hely spirituális, szakrális erőtere. Én mindig visszavágyódom.
S. F.: Teljesen kiölték az anyaországi magyarságból a szakralitást?
Sz. M.: Nem, megvan benne, de jobb lenne ha több ember lenne fogékony rá, s nem nyomná el magában különféle külső hatásoknak engedve.
H. A.: Én azt mondom, minden emberben megvan a szakralitás, azaz a Teremtőhöz és a teremtő rendjéhez való igazodás igénye. Csak ezt elfojtották. Hát hogyne, hisz a jelenleg ismert és működő oktatási rendszerek, az általánossá vált életvitel, vagyis a fogyasztás mindenekfelettisége, a média tevékenysége is azt sugallja, kicsi vagy, maradj a helyeden, bármi történik, az nem a te dolgod. Az én korosztályom ezt már átélte egyszer a szocializmusban, s ez most globális rendszerré terebélyesedett.
S. F.: Egyáltalán van valami lehetőség arra, hogy kivonjuk magunkat ezalól?
H. A.: Amíg megvan az emberekben az igény a szakralitásra, addig kell, hogy legyen lehetőség is. És megvan az igény, én sokszor átéltem ezt. Győzünk a sportban, szól a Himnusz, és könny csillog az emberek szemében. Vagy amikor Gyimesbükkön, az őrház átadásánál bejött a vonat. Csak ennyi történt, semmi más, álltak az emberek, lobogtak a zászlók. De minden lélek a magasba emelkedett. Fönn, a kápolnánál ez történik, egészen más súlyt és jelentőséget kap itt egy ima, egy fohász, mint egyébként.
S. F.: Ez a Szép Havas. De vajon miért nem működik a dolog mondjuk a Hortobágyon?
H. A.: Hogyne működne! Csak ott nem keresi az ember ezeket a spirituális és szakrális érzéseket, mert eleve elfojt és lefojt, hisz erre tanítják.
Sz. M.: Nem szabad elfelejteni, hogy a kápolna mint szentély eredendően erőt sugároz. Hisz a kegyhelyeket ilyen erőt sugárzó helyekre építették, ez valamikor ősi tudása volt az embernek.
H. A.: Az a kérdés, hogy ha a kegyhelyek ilyen erőkkel bírnak, akkor milyen erő dolgozott azokban, akik lerombolták őket. A tatár és török időkből írtak le olyan templomrombolásokat, hogy még a két méter vastag falak is átizzottak a lángokban. Mitől ez az indulat? Miért adott utasítást Mária Terézia a Szép Havas-kápolna elpusztítására a veszteglőzárról szóló rendeletében?
S. F.: És milyen erők dolgoztak akkor a román hatóságokban, amikor önök engedélyt kértek az újjáépítésre?
Sz. M.: Komoly erők, maradjunk ennyiben. Először is megalapítottuk s bejegyeztettük odakint a Szép Havas Egyesületet. Ez adja a megfelelő jogi hátteret a munkához. Nem akarom a részletekkel untatni az olvasót, de majd három évig tartott, mire megkaptunk az építési engedélyt.
H. A.: A legkisebb szabályok betartására is ügyelnünk kellett, különben feleslegesen erőlködtünk volna.
Sz. M.: Igen, e szabályok szerint például csak úgy foghattunk bele az egészbe, ha a kápolna az egyesületünk saját területén van. Nekünk azonban nem volt ott egy négyzetméterünk sem. Erre nyolc helyi gazda adományozott nekünk összesen négy hektárt fönn, a Szép Havason, amiben benne van a kápolna is. Ingyen vagy jelképes összegért kaptuk a földeket. Azt hittük, minden egyenesbe került, a szakhatóság aláírta az engedélyt, ám jött egy bejelentés, amelynek következtében régészetileg is meg kellett még kutatni a területet. Pénzünkbe nem került, de ezzel a kutatással is sok idő ment el.
H. A.: Főként úgy, hogy a mi régészünk már a kezdet kezdetén kimondta: semmi akadálya nem lehet az újraépítésnek.
S. F.: Az ottani emberek, a helyiek hogyan fogadják a kezdeményezést?
H. A.: Vegyesen. Az egyik része örült neki, a másik része passzívan figyelt, a harmadik rész pedig aggodalmaskodott, hogy idejönnek ezek Budakesziről, ügyködnek, nyüzsögnek. Miért, kérdezték, mitől olyan fontos ez? Nehezen megélt sors van mögöttük, ők egyszerűen más nézőpontból látják ezt az egészet. Mi egy működő kápolnát akarunk, hogy azok, akik a csíksomlyói búcsúra érkeznek, ellátogathassanak a Szép Havason a kápolnához is, Orbán Balázs szerint a magyarság újraegyesítésének helyszíne. Hiszek abban, hogy a magyarságot összeköti lelkisége, nem véletlen, hogy ellenségeink a széttagoltságot szánták a sorsunknak.
Sz. M.: A gyimesiek, de még inkább moldvaiak nagyon kívülállónak érzik magukat, már ami a magyarság testét illeti. Ezért ha innen odamegy valaki, azt megtiszteltetésnek érzik. Na most a Szép Havason a kápolna újra a magyarság találkozóhelye lett, nemrég szerte Európa minden részéből, de még Amerikából is érkeztek ide magyarok.
S. F.: Hogy folyik az építkezés?
Sz. M.: A romokból kivehettük ugyan a kápolna alaprajzát, de nem tudjuk pontosan, hogyan nézhetett ki. Annyit láttunk, hogy kör alakú volt, ezt építettük újra. A Kárpát-medencében a legtöbb régi szentély ilyen, azaz kör alakú épület volt eredetileg, csak később nyújtották meg őket egy hajóval. A mi kápolnánk tulajdonképpen a felvidéki bényi templom testvére, az alapján építjük. Bény itt van fönn, az Ipolyságban.
S. F.: Mennyi pénzt sikerült összegyűjteniük?
Sz. M.: Magyarországról nyolcmillió forintnyi adomány jött össze eddig, Erdélyben négymillió. Pályázaton nyertünk egymilliót a Külügyminisztériumtól, 250 ezer forintot pedig a Szerencsejáték Zrt.-től. Odakint több helyről is kaptunk építési anyagot, többen pedig fuvarozással segítik a munkát. Elsősorban a helyiek dolgoznak ott, de innen, a belső hazából is több mint száz ember volt már kint „kalákázni”.
S. F.: Gondolom, méltó díszítést kap majd belül a kápolna. Ki festi a freskókat?
H. A.: Nem lesznek freskók, nem lesznek díszek. Egyszerűségre törekszünk, mert ez segíti leginkább a lélek felemelkedését. Kint pedig lesz egy állandó szabadtéri oltárunk is. Igen, nyolcszáz kilométerre vagyunk ott Magyarországtól. De ahogy egy barátunk mondta, mindig legkívül kell kezdeni egy lakás takarítását, onnan haladunk befelé.
S. F.: Elég lesz a pénz?
H. A.: A héten rendezünk jótékonysági népzenei estet, neves fellépőkkel. Sebő Ferenc, Maczkó Mária, Berecz András s így tovább… Egyfajta adománygyűjtés ez is, hisz a bevételt a kápolnára fordítjuk. Pünkösdhétfőn szeretnénk átadni a kegyhelyet.
Sz. M.: A kápolnát a jövőben természetesen a helyiek működtetik majd. Salamon József és Vas Nimród atyák már kijelölték a Mária-út Gyimesbükk és Csíksomlyó közötti szakaszát, s ez érinti a Szép Havas-kápolnát.
S. F.: Mi a következő feladat? Nyilván kinéztek már maguknak valamit…
H. A.: A templom, illetve a kápolna felépítése idehaza, a Szent Anna-réten. Natália nővér álmodta meg a tereit a második világháború előtt. Részletekbe menő, szakszerű tervet készített, bár soha semmi köze sem volt az építészethez. Látomása volt, amely szerint ha a kápolna megépül, akkor hazánkat elkerüli a háború. Mindszenty József is nagyon támogatta az építkezést.
Sz. M.: Ezt a látomást a Vatikán hivatalosan is elfogadta.
H. A.: Mindszenty úgy gondolta, ha összejön másfél millió ember, és imádkozik, akkor elmarad Magyarország mindennemű megszállása. De nem sikerült ezt a másfél milliót összehozni. Márpedig én nemcsak hiszem, hanem tudom is, hogy az imának ereje van. Ez a Szent Anna-kápolna az egész világnak fontos lehet, ha elfogadjuk, hogy a Kárpát-medence a világ szíve, s hogy most ugyanaz a feladatunk, csak szakrális és spirituális értelemben, mint amikor a török ellen védtük Európát.
Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap,

Marosvécsi kastély: Kemény-kiállás a kultúra mellett
A marosvécsi kastélynak az erdélyi magyar művelődés központjává kell válnia – vallják Kemény János unokái, akik az ősz folyamán kaphatják vissza a Helikon-találkozók egykori színhelyét.
Hosszas pereskedés, majd várakozás után az ígéretek szerint az ősszel, csúszás esetén legkésőbb karácsony előtt birtokba veheti marosvécsi várkastélyát a Kemény család. A tervek szerint néhány hónapon belül minden körülmény adott lesz az évszázados épületet használó neuropszichiátriai kórházotthon teljes kiköltözéséhez. Az elkövetkezendő időszakban az intézet a kastélyban maradt több mint száz kezeltjét is átcsoportosítja az épület szomszédságában bővülő pavilonrendszerbe.
A hétvégén báró Kemény János örökösei Az Erdélyi Helikon múltja és jövője címmel szerveztek háromnapos kastélykonferenciát Galonyán, ahol az épület jövőjére keresték a választ. Annak ellenére, hogy léteznek bizonyos véleménykülönbségek, abban mindenki egyetértett, hogy a pezsgő művelődési életnek és főként az irodalomnak ismét vissza kell térnie a marosvécsi várkastély falai közé.
Több forgatókönyv – előnyökkel és hátrányokkal
Wittek Krisztina témafelelős és Zelenai Tamás építész konzulens vezetésével a Budapesti Szent István Egyetem Ybl Miklós építészettudományi karának 22 diákja felmérést és SWOT-elemzést készített a kastélyról, annak erősségeiről és gyengeségeiről, fejlesztési lehetőségeiről és az esetleges veszélyekről. A tíznapos nyári gyakorlat célja az épületegyüttes felmérése és a hasznosítási koncepció elkészítése volt.
Amint a 2012-ben lezajlott munkát irányító szakemberek elmondták, a kastély egyidejűleg több funkciót is betölthet. Azon túl, hogy segítheti a térség fejlődését, munkahelyek teremtését, a környékbeli fiatalok helyben maradását, fontos szerepet játszhat a hagyományok felelevenítésében, a kulturális kincsek megőrzésében és a római Castrum feltárásában, felújításában.
A szakemberi vélemény szerint kastélyszállót, de művésztelepet, egészségügyi, rekreációs központot is ki lehetne itt alakítani. A budapesti egyetem tanárai és hallgatói viszont arra is figyelmeztettek, hogy a tetemes befektetésen túl az udvarra költöztetett kórházotthon közelsége, az instabil politikai háttér, a projektek beindításának hosszas folyamata mind-mind gondot jelenthetnek.
A tanulmány készítői három különböző forgatókönyvet is készítettek a várkastély hasznosítására. Az elsőben az idegenforgalmi lehetőségekre hívják fel a figyelmet, a másodikban az erdélyi művelődési élet egyik központjának a megteremtését helyezik kilátásba, míg a harmadik változatban egészségügyi funkció betöltését javasolják.
A park jövőjét is többféleképpen látják: visszaállíthatnák az arborétumot, szolgálhat egy szabadtéri színház helyszíneként, de ki lehetne alakítani itt játszóteret is. A Szent István Egyetem illetékesei arra is kitérnek, hogy valamennyi változatnak előnyei, ugyanakkor hátrányai is vannak.
Az önkormányzatnak – mely a román állam képviselőjeként hosszú évekig próbálta megakadályozni, majd késleltetni a restitúciót – most az az érdeke, hogy bármilyen rendeltetést kap a kastély, az nagyot lendítsen a településen.
„Úgy is, mint polgármester, úgy is, mint magyar ember, remélem, hogy itt egy fontos turisztikai központ alakul ki” – hangoztatta a tanácskozáson részt vevő helyi polgármester. Ördög Ferenc elmondta, hogy az eddigi súrlódások és konfliktusok dacára az önkormányzat jó kapcsolatot szeretne ápolni a Kemény családdal és a kastélyban létesítendő intézménnyel.
Az erdélyi magyar kultúra központjává tennék
Az író és művészetpárti Kemény János unokái elsősorban nagyapjuk mecénási szellemiségében hasznosítanák a marosvécsi kastélyt. A Magyarországról hazatelepedett és a közeli Galonyán élő Nagy Kemény Géza például el sem tudja képzelni, hogy az anyaországi divat szerint wellness-szállóvá alakítsa az Erdélyi Helikon színhelyét. Sokkal inkább egy, a Lezsák Sándor nevével fémjelzett Lakiteleki Népfőiskola modelljére létrehozott kulturális központot működtetne az épületben.
„Lenne itt helye művésztelepnek, alkotótábornak, konferenciáknak és összmagyar találkozóknak is” – sorolta elképzeléseit a Kemény unoka. Bátyja, a szintén hazatelepedett Vécsi Nagy Zoltán művészetkritikus is hasonló álmokat dédelget. Kemény János legidősebb unokája felelevenítette, hogy nagyapját sem a vagyonszerzés vezényelte, és nem is a pénze, hanem az irodalom és színház iránti határtalan szeretete tette mecénássá.
A Budakeszi melletti Pátyon élő unoka, Kemény Endre úgy vélekedett, amennyiben szállodaként is működtetnék az épületet, akkor is megférne falai között a kultúra. „Nagy vonalakban hasonlítanak az elképzeléseink, abban viszont mindannyian egyetértünk, hogy a marosvécsi kastélynak az erdélyi magyar művelődés központjává kell válnia” – szögezte le lapunknak az örökös.
Az elődök öröksége
A Magyar Írószövetség elnöke, Szentmártoni János káprázatos és megismételhetetlen irodalom- és kultúrtörténeti pillanatnak nevezte 1926 nyarát, amikor a mindössze 23 esztendős báró hívására az erdélyi irodalom legkiválóbb alakjai sereglettek össze Kemény János birtokán. A helikoni találkozók jelentőségét az is növelte, hogy egy percig sem voltak provinciális rendezvények, jegyezte meg Szentmártoni.
„A legjobb magyar irodalmi hagyományokra építve eleven kapcsolatot ápolt az anyaországi műhelyekkel. Nemzetközi beágyazottsága már helyzetéből adódóan is természetes volt, a román, és a szászok révén a német kultúrával való együttélését értem ez alatt elsősorban – de nyelveket beszélő és külföldi irodalmat fordító kiválóságai révén világirodalmi távlatokat is nyitott. Azzal, hogy a transzszilvanizmus eszméjét az írott szó művészetében gyakorlattá emelték, nem csupán a két Trianon közötti erdélyi magyarság önbecsülését, önismeretét, jövőképét erősítették, de perspektívát nyitottak az előtt is, hogy ez a nép elhelyezhesse magát Európa drámaian átrendezett térképén” – méltatta a vécsi irodalmi találkozók fontosságát a Magyar Írószövetség elnöke.
Szentmártoni János abbéli reményének adott hangot, miszerint a hétvégi találkozó az elődök örökségéhez méltó kulturális pezsgést indít majd el. Ehhez viszont sem a Kemény család tagjai, sem a vagyonuk nem elegendő. „Mi hétköznapi emberekként élünk és közel negyed évszázada harcolunk birtokaink visszaszerzéséért. Magunkra voltunk és vagyunk hagyva. Viszont úgy tekintünk erre a kastélyügyre, mint az összmagyarság ügyére” – fejtette ki a Krónikának Kemény Endre.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

85 éve született a Tanár Úr
Találkozásom Czine Mihállyal
Nyolcvanöt éve, 1929. április 5-én született a Széchenyi- és József Attila-díjas Czine Mihály irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár, a közkedvelt, rendkívüli megbecsülésnek örvendő Tanár Úr.
Czine Mihállyal 1990. január 12-én ismerkedtem meg Bözödön, Bözödi György temetésén. Ő volt az 1989. november 25-én Budakeszin elhunyt nagy író, költő, szociográfus méltatója, akinek hamvait – végakarata szerint – haza hozták Bözödre, az ősi anyaföldbe.
A temetésre Czine Mihály Marosvásárhelyről érkezett Sütő Andrással, Nagy Pállal és Elekes Ferenccel, aki egyben a sofőr szerepet is elvállalta: ő vezette Sütő autóját.
A havas-kemény hideg ellenére igen sokan jöttek búcsút venni Bözöd nagy szülöttjétől, Jakab úrtól, akinek földi maradványait a helyi unitárius templomban ravatalozták fel. Mikor a lelkész végzett a templombeli, hivatalos egyházi szertartással, Czine tanár úr lépett a koporsóhoz, akitől mindössze néhány lépésre álltam, szembe vele, így jól láttam beszéd közben. Lenyűgözött, ahogyan beszélt Bözödi György életéről és munkásságáról, mintha nem egy magyarországi író mondta volna ezeket, hanem egy vásárhelyi, egy kenyéren-vízen élő egykori jó barát, pályatárs, szociográfus-kutató. Egy kis cetlit tartott tenyerében, gyufásdoboznyit, melyre időnként rápillantva, gondosan fogalmazott, nyelvi tökéllyel és magával ragadó retorikával előadott szöveggel hívta fel magára a figyelmet. Mondanom sem kell, mekkora tisztelettel, nagyrabecsüléssel és odafigyeléssel hallgattuk az elhunyt emberi és szakmai rangjához méltó beszédet. Rég az ideje, hogy ilyen veretes, rögtönzött, szabadon szárnyaló szöveget hallottam szellemnagyjaink temetésén.
A templomból hosszú, hegyre kaptató, kanyargós út következett, ezen kísértük ki utolsó útjára Bözödi György földi maradványait, az izmos koronájú diófák alá. (Nyáron minden bizonnyal kellemes árnyékkal fogadják az arra látogatót.)
A koporsó leeresztése előtt ismét Czine Mihály szólt az ott lévőkhöz, aki – akárcsak a templomban – olykor egy kis papírdarabkára sandítva csodálatos dolgokat mondott, egyebeket, egy szót sem ismételt.
Visszaérve a falu központjába, gazdag torebéddel várták a temetésre érkezőket a bözödiek a helyi iskolában (1998 óta a Bözödi György nevét viseli). Ekkor már kezdett sötétedni. Én Sütő András közelében kaptam helyet a megterített asztalnál, s még mielőtt kihozták volna a töltött káposztát, egy kisebb, fiatalokból álló székely-udvarhelyi csoport hangos kérésére Sütő András emelkedett szólásra, aki nem számított erre, de nem vonakodott. Mindössze néhány rögtönzött mondatra volt szüksége ahhoz, hogy Bözödit, az írót és szellemi barátot elhelyezze az őt megillető irodalmi piedesztálon. Végül Gyurka bácsi szellemiségével példálózva kívánt neki békés nyugodalmat itthon, otthon, a szülőföld ölében.
A tor után az autó visszaindult Marosvásárhelyre, de előbb egy kis vadasdi kitérőt tett, hogy hazahozzanak engem. Vadasdon Czine Tanár Úr, ahogy kiszállt az autóból, egy idősebb asszony nevét emlegette, akit Kuri Juliannának hívtak. Elmondtam, hogy nemrég halt meg, de láttam, hogy emlékezett rá, járt még a faluban, a házában – nyilván innen elszármazott írók társaságában. (A K. J. címtárában korábban valóban megtaláltam Czine Mihály budapesti levélcímét.)
A bözödi finom töltelékes káposztát végül vadasdi nóva borral locsoltuk le, igaz, csak Sütő Andrással és Czine Mihállyal, mert Elekes Ferencnek, a sofőrnek, egy kis "munkát" adtam: kezébe nyomtam Amikor bekapcsolom a madarakat c. publicisztikakötetét. A kötetbe ezt írta: A Székely családnak, egy szép székely estén – 1990. jan. 12. Tisztelettel: Elekes Ferenc.
Valóban szép székely este volt ott is – itt is. A Bözödi György iránti tisztelet és nagyrabecsülés Nagy Estje!
Húsz-huszonöt percet maradtak, de még mindig nem volt késő, mert családom nem aludt, s mikor távozni készültek, Czine Mihály benyúlt a zsebébe és 20 forintot adott 8 éves Enikő lányomnak – emlékbe. Ezek a forintok, minden bizonnyal, már rég kimentek a forgalomból, de Enikő még sokáig őrizte, és mindig büszke volt arra, hogy egy érces hangú, magas budapesti bácsi 20 forinttal ajándékozta meg.
Ha élne, most lenne 85 éves. Valahányszor találkozásunk emlékét babrálgatom, nem tudom megérteni: miért kell a Czine Mihályoknak ilyen hamar meghalniok?
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Magyar Örökség
III. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor
Július 14–17. között harmadik alkalommal szervezik meg Baróton, Erdővidék Múzeumában Magyar Örökség címmel a honismereti szabadegyetemet és tábort. A rendezvény négy napja alatt az érdeklődőket számos, nemzetünk és a vele rokon népek múltjába elkalauzoló, érdekfeszítő előadás és program várja.
Július 14., csütörtök
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész (Bibarcfalva), Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész (Köpec) és Hoffmann Edit muzeológus (Barót) vezetésével; rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár diák (Barót) segédletével
15.00: A rendezvény hivatalos megnyitója. Köszöntőt mond dr. Zeneemyadar Batbayar, Mongólia magyarországi nagykövete, Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere, dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László történész, muzeológus
16.00: Ségercz Ferenc zenész (Sepsiszentgyörgy) Kalibakutyák címmel tart előadást
17.00: Salló Szilárd néprajzkutató (Székelyudvarhely) Csíki pásztorbotok mintakincse címmel tart előadást
18.00: Harangozó Imre néprajzkutató (Újkígyós) „Kihágék egy nagy hegyre…” Vallásos népköltészetünk archaikus képei címmel tart előadást
19.00: Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora (AEÁ) és Dáné Melinda Csilla gyógypedagógus (Kolozsvár) Táltosok, sámánok, látók, gyógyítók címmel tartanak előadást
20.00: Táncház Ségercz Ferenccel
Július 15., péntek
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész, Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész és Hoffmann Edit muzeológus vezetésével, rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár segédletével
16.00: Macalik Ernő Magyar Örökség-díjjal kitüntetett biológus, gyógynövényszakértő (Csíkkarcfalva) Gyógynövények által megőrzött ősi tudás címmel tart előadást, teakóstolót is egyben
17.00: Prof. dr. Dimaadzsav Erdenebator (Ulan Bator, Mongólia) A hun és a székely kultúra hasonló jellege címmel tart előadást
18.00: Dr. Darkó Jenő történész (Budakeszi) Ki volt Anonymus? Mit írt Anonymus? címmel tart előadást
19.00: A Dizsingisz kán utódai című kiállítást megnyitja dr. Obrusánszky Borbála (Mende)
21.00: A lovasíjász című lírai dokumentumfilm vetítése. Rendező: Kaszás Géza. Szereplők: Kassai Lajos, dr. Obrusánszky Borbála. A filmvetítésre a belépő ára: 15 lej
Július 16., szombat
Arany Griff Rend (Székelyudvarhely) délutánba nyúló programja
11.00: Élő haditábor látványedzéssel, ahol karddal, lándzsával és egyéb fegyverekkel gyakorolnak a harcosok.
Az érdeklődők aktív részvételével zajló programok: páncél- és fegyvermustra (Megtekinthetők a korabeli fegyverreplikák, felpróbálhatók a páncélok, kézbe foghatók a fegyverek. Kiváló fotózkodási lehetőség!), íjászat, hajítófegyverek próbája (csatakereszt, kelevéz), címerfestészet
15.00: Reneszánsztánc-bemutató viselettörténettel egybekötve, középkori harcművészeti (hadi) bemutató: kardforgatás, lándzsaforgatás, lándzsás hadrend, párviadalok, csatajelenet, íjászbemutató, hajítófegyverek, ezt követően reneszánsz táncház, valamint középkori orvoslás- és kínzásbemutató
16.00: Könyvbemutató. dr. Darkó Jenő: A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792)
17.00: Dr. Obrusánszky Borbála történész (Mende) A déli hunok Fehérvára címmel tart előadást
18.00: Dr. Czeglédi Katalin nyelvész-szlavista-turkológus (Pilisvörösvár) A földrajzi nevek és a magyar nyelv kapcsolatai címmel tart előadást
19.00: Tsevegmed Bolormaa (Ulan Bator, Mongólia): Mongólia értékei, látnivalói – vetített képes előadás
21.00: Tábortűz és szalonnasütés a múzeumkertben
Július 17., vasárnap
10.00: Honismereti kirándulás: Vargyas (református templom), Rika (Attila vára, Réka vára), Felsőrákos (népviselet-bemutató)
A szervezők fenntartják a műsorváltoztatás jogát!
Szervezők: Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Erdővidék Múzeuma
Támogatók: Communitas Alapítvány, Barót Város Önkormányzata, Kovászna Megye Tanácsa, Nagy-Balázsi Közjegyzői Iroda – Barót
Részvételi díj: A tábor teljes időtartamára 25 lej, napi díj 7 lej. Diákoknak napi díj 5 lej, a tábor teljes időtartamára: 20 lej.
Szálláslehetőség Baróton és környékén különböző árkategóriájú szálláshelyeken lehetséges, étkezés a tábor helyszínéhez közel (Party Pub vendéglő). Szállásfoglalásban az érdeklődők segítségére lesznek a szervezők.
Jelentkezés: magyaroroksegtabor@gmail.com
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Páter Godó Mihály jezsuita szerzetesre emlékeztek szülőfalujában
Húsz éve hunyt el a kommunizmussal való szembenállás egyik emblematikus erdélyi alakja.
Halálának huszadik évfordulóján, szeptember 22-én gyászmisét tartottak Péter Godó Mihály néhai jezsuita szerzetes emlékére szülőfalujában, az Arad megyei Kisiratoson. A megemlékezést Sándor Tivadar Arad-gáji római katolikus plébános, Godó atya személyes ismerője szervezte.
A tisztelendő szerint a 83 évesen elhunyt Godó Mihályt, az erdélyi katolikus szellemi ellenállás egyik vezetőjét a gerincesség jellemezte, nem ismerte a félelmet és a megalkuvást. Godó Mihályt szülafulájaban helyezték örök nyugalomra 1996. szeptember 24-én, 83. születésnapján, két nappal azután, hogy az újszentannai öregotthonban elhunyt. „Ragaszkodott szülőfalujához, és mindig tiszteletben tartotta Kisiratos népét. Az ő kívánsága volt, hogy itt temessék el, ez nem tényleg egy végső megnyugvás. Külön öröm számomra, hoyg 2009-ben az iskola az ő nevét vette fel, mert őt példaként kell állítanunk az ifjúság elé, hiszen szükség van ma is jellemes, karakteremberekre” – mondta Sándor Tivadar.
Az emlékező gyászmise után a résztvevők a római katolikus templom kertjében álló Godó-szobornál (Kocsis Rudol Aradi szobrászművész alkotásánál) folytatták a megemlékezést, és elhelyezték a koszorúkat. Még Budakesziről is érkeztek tisztelgők, Szabó Mihály és Kőrösi András személyében, akik 1990-ben, a tüdőkórház alkalmazottaiként kerültek atyai barátságba a kezelésen részt vevő tartózkodó Godó Mihállyal (a szerzetes ott mondta mikrofonba élete történetét, és a hangfelvétel alapján készült kéziratból önéletrajzi könyvet jelentetett meg a jezsuita rend).
Almási Gáborra, a Páter Godó Mihály Általános Iskola történelemtanárára többek között az 1981-es kisiratosi templobúcsún mondott prédikációja volt nagy hatással. „Nagyon magával ragadóan beszélt, és azt mondta, hogy Kisiratos a kereszt tövében épült falu, ezért hűek kell lennünk nemzetünkhöz és hitünkhöz, mert csak így mAradhatunk meg. Bár hivatása elszólította innen, büszkék vagyunk arra, hogy itt született, mert Godó Mihály példaképp nemcsak a mi számunkra, hanem az egész Kárpát-medencei magyarság és az egész katolikus egyház számára” – fogalmazott a pedagógus.
Godó Mihály 1913. szeptember 24-én született, az általános iskolát Kisiratoson, a gimnáziumot Gyulafehérváron, a teológiát Krakkóban végezte. Kitartott nemzete és hite mellett, amiért három ízben összesen 18 évet töltött a román kommunista diktatúra börtöneiben, ebből nyolc évet magánzárkában. Az erdélyi katolikus szellemi ellenállás egyik vezetőjeként nem volt hajlandó beállni a rendszert kiszolgáló, ún. békepapok közé. Barátságot ápolt Márton Áron püspökkel, és kapcsolatot tartott II. János Pál pápával. Börtöntársainak Krisztus fényét vitte el, és amikor harmadszor is bezárták, Godó atya azt kérte, bár mAradhatna élete végéig börtönlelkész. „Áldozatok révén születnek a nagy dolgok” – vallotta önéletrajzában. Szülőházán márványtábla őrzi emlékét.
Pataky Lehel Zsolt
maszol.ro

Gyimesbükki csoda
A település, melyet zarándokhellyé tett a magyar összefogás
„Jó értelemben vett fanatizmus nélkül az ember semmit sem valósíthat meg az életben” – vallja Deáky András panziótulajdonos, akinek vendéglátó egysége a Bákó megyehez csatolt Gyimesbükkön, a történelmi Magyarország ezeréves határától mintegy háromszáz méterre található.
A Deáky panzió azonban több egyszerű szálláshelynél: annak kéthektáros területe valóságos magyar történelmi emlékhely is, melynek külön hangulata, szentsége van. Ezt rögtön megérzi az, aki átlépi a panzió kapuját, ezen felül a vendéglátók szívélyessége, az ezeréves határ környékének magyar vonatkozású történelmi nevezetességei már csak ráadást jelenthetnek a felejthetetlen élményekhez, a rendhagyó érzelmi feltöltődéshez.
– Mióta foglalkozik vendéglátással? – kérdeztük az idén 75 éves, iskolaigazgatóként nyugdíjba vonult panziótulajdonostól.
– Idestova már 30 éve, ugyanis a rendszerváltás után egyre nagyobb számban kezdtek jönni a Gyimesekbe a főleg magyarországi turisták, akiket valahol el kellett szállásolni. Eleinte falusi turizmussal próbálkoztam, családoknál ellátni a vendégeket, de nem igazán tudták mindenhol kielégíteni az igényeiket, ezért aztán saját kezembe vettem a dolgokat. Évről évre lassan építkezve alakítottam ki a jelenlegi panziót, ma már 57 főt el tudok szállásolni, kétágyas, saját fürdőszobás szobákban. Egy évben hat hónapon keresztül működünk.
– Ma honnan jönnek inkább a turisták?
– Az ide látogatók többsége ma is magyarországi magyar, de mindenhonnan jönnek vendégek. Ausztráliai, egyesült államokbeli, de kanadai magyarok is jártak már itt. Úgy gondolom, a turizmus jövője az, ha nem csak a turisták ellátásáról, de szórakoztatásukról is gondoskodunk. Sokat jelent, ha egy kicsit egymás világára is tudunk figyelni, ha lélektől lélekig, embertől emberig elbeszélgethetünk közös dolgainkról is. Ezért találtam ki a vendégek számára többek között egy csángó népi mulatóprogramot, híres gyimesvölgyi népzenészekkel, táncosokkal, ami már egy kultúrturisztikai eseménynek is számíthat. Az évek során megismerték a nagyvilágban programjainkat, a vendégeink erdélyi útjuk fénypontjának tartják az itt töltött órákat.
– Miért érdemes még a Gyimes völgyébe látogatni?
– Itt, a Gyimesekben három dolog van, ami vonzó lehet az ide látogatók számára. Elsősorban a tájnak a szépsége, aztán a történelmi környezet. A harmadik dolog pedig a három gyimesvölgyi községben: Gyimesfelsőlokon, Gyimesközéplokon és Gyimesbükkön élő csángó etnikumnak a világa. Itt élnek a gyimesi csángó magyarok, tizenötezer lélek, akik, mint tudjuk, a csíki székelyek leszármazottjai. Érdemes figyelni népi kultúrájukra, hiszen megőrizték annak archaikus jellegét, de csodálatos a zenekultúrájuk, gyönyörű a népviseletük is.
– Kérem, beszéljen egy kicsit a történelmi környezetről is!
– Panzióm alig 300 méterre van az ezeréves határtól, ahol még állnak a Rákóczi-várnak a romjai, melyet Bethlen Gábor építtetett 1626-ban. A várral szembeni domboldalon ott van a Gyimes völgyének első római katolikus kápolnája, ami 1782-ben épült. Gyimesbükkből az elmúlt évek alatt zarándokhelyet csináltunk. Tudjuk, hogy egy helyből akkor lesz zarándokhely, ha ott valamilyen csoda történik. A csoda itt 2008. május 11-én esett meg, amikor avattuk a Magyar Királyi Államvasutak legkeletibb, 30-as számú őrházát, mely most, mint kicsi ékszer áll a Rákóczi-lépcsők aljában.
Egykor romokban hevert az őrház, vécének használták, szégyelltem a vendégek előtt, ahogy nézett ki, és elkezdtem gyűjtögetni a pénzt felújítására, azért, hogy megmenthessük az utókor, a világ magyarsága számára. Csak egy példát mondok arra, hogy mennyire önzetlenül adakoztak az emberek e célra: egy alkalommal Budakesziről jöttek vendégeim, szám szerint öten, és amikor elmeséltem nekik egy pohár bor mellett terveimet az őrházzal, mindegyikük kivett száz-százezer forintot a zsebéből, és letették az asztalra, hazatérve pedig meggyőzték a Budakeszi Kultúra Alapítvány tagjait is, hogy adományozzanak. Így gyűlt össze rövid idő alatt az őrház felújításához szükséges ötmillió forint.
Bilibók Ágoston szívélyesen mesél a vasúti őrház látogatóinak a magyar múltról
A felújított őrház avatása fantasztikus élmény volt: negyvenezer ember volt jelen az eseményen, s ezt a számot nem én találtam ki, hanem a román rendőrség olvasta bűnként a fejemre, amikor behívattak másnap Bákóba, hogy pénzbírságban részesítsenek, mert leállítottam a forgalmat egy országúton. Akkor futott be 65 év után először magyar koronás, címeres NOHAB mozdony az ezeréves határhoz, és higgye el, hogy ott szem szárazon nem mAradt. De nemcsak a jelenlevők, hanem a Duna tévé jóvoltából a nagyvilág magyarjai is kitöröltek aznap egy könnycseppet a szemük sarkából. Az őrház egyébként lebontásra került volna, mert a román állam eladta egy román vasutasnak, aki le akarta bontani. Tőle vettem meg többszörös áron, a felújítás után a gyimesbükki önkormányzatnak adományoztam, hogy legyen a közösség tulajdona ez a szakrális hely.
– És azóta más történelmi létesítmények is megújultak a környéken…
– Igen, folytattuk a munkát, a következő évben felújítottuk a kis kontumáci kápolnát, aztán leróttuk adósságunkat azokkal szemben is, akik életüket adták a magyar hazáért, akik itt estek el, védve az ezeréves határt. Konzerváltuk a kápolna melletti vesztegzár épületének romjait, ezekre a romos falakra helyeztük el a gránittáblákat a katonák neveivel.
A következő évben a Tatros folyón átívelő vashidat tetettük rendbe, amin átsétálnak az emberek, amikor az őrházhoz mennek. Majd a kontumáci kápolna melletti hegyormon felállítottuk az Élet, a Hit és a Nemzet kapuját egy kopjafasorral.
– Mi következik ezek után?
– Van még egy nagy álmunk, és ehhez is kérjük a világ magyarságának segítségét. Szeretnénk felújítani a Rákóczi váraként ismert őrtornyot. Hat éve indítottuk el az engedélyek beszerzésének folyamatát, már-már feladva a dolgot, de idén megjött végre az építkezési engedély. Most folyik a közbeszerzés, ha az idén ez meglesz, jövő tavasszal talán nekifoghatunk a munkálatnak.
– Végül egy utolsó kérdés: honnan önben ez a sok lelkesedés, ez a magyarságtudat, ez a tenniakarásvágy?
– Ez egy belső indíttatás nálam, nem kényszerített erre senki engem. Úgy érzem, megmAradásunk záloga csak ez lehet, ha szeretjük szülőföldünket és az országot, mely a hazánk, engem legalábbis így tanítottak szüleim. Gyimesbükki vagyok, őseim a kontumáci temetőben nyugszanak. Az egyetem elvégzése után úgy döntöttem, hogy hazajövök a szülőföldre, és innen engem daruval sem fognak kiemelni. Iskolaigazgatóként vonultam nyugdíjba, én indítottam újra a 35 évig szünetelő magyar oktatást Gyimesbükkön, biztatva a csángó magyarokat, adják magyar iskolába gyermekeiket. Mindaz, amit megvalósítottunk eddig itt, az csapatmunka volt, határon átívelő összefogás eredménye. És ez az összefogás kell vezessen minket továbbra is, hiszen széthúzással sehova se jutunk.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kántor Zoltán: küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig
Küzdelmes és hosszú út vezet az autonómia megszerzéséig, bár elvi kifogás nem lehet ellene, nincs olyan nemzetközi testület, amely azt mondaná, kötelező megadni az autonómiát – hangsúlyozta Kántor Zoltán, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója vasárnap az M1 aktuális csatornán.
Az igazgató a székelyföldi autonómiáról szólva azt mondta: jelenleg „nem áll a zászló” az autonómia ügyének a nemzetközi porondon, viszont sok kedvező példa van Nyugat-Európában. Megemlítette, hogy több fronton, a román közvélemény előtt és a nemzetközi porondon egyaránt tart a küzdelem a székelyföldi autonómiáért, az utóbbi években a magyarság – főleg a Székely Nemzeti Tanácsnak köszönhetően – egyre gyakrabban áll ki a nyilvánosság elé, erősítve a magyarok összetartozását, és egyben jelez a román kormánynak és a nemzetközi közvéleménynek is. Mindazonáltal az igazgató szerint a brüsszeli fórumokon belpolitikai ügyként kezelik az autonómiatörekvést, többségében a múltban sem volt nemzetközi támogatás, hanem belpolitikai tárgyalások révén jött létre autonómia.
Amint arról beszámoltunk, kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon, falvakon, városokon Erdély-szerte, illetve Budapesten is. A fővárosban a XXII. kerületben, Budafok-Tétényben gyúlt őrmáglya. Szabolcs Attila (Fidesz), a kerület országgyűlési képviselője, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának alelnöke, az esemény kezdeményezője az MTI szerint azt mondta: ha a székely nép nem létezne, az elmúlt ezer esztendőben kihalt volna a magyar szó a Kárpát-medencében és ma nem lennénk itt.
A Jóisten – folytatta – jókedvében teremtette a székelyeket, akik egy nagyon egyszerű dolgot akarnak, ez pedig az önrendelkezés, vagyis az autonómia. Annál is inkább, mert egy népcsoport nyelvi és kulturális megmaradásának garanciája az autonómia. Ezért a székelyek a területi autonómia eléréséhez kérik minden magyar támogatását és „nekünk kötelességünk segíteni ebben; az őrtüzekkel pedig felhívjuk a figyelmet arra, hogy az autonómia nélkül veszélyben a székelység jövője” – mondta Szabolcs Attila. A fővárosi megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Az SZNT szeptember végén Székelyföld autonómiájának napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Krónika (Kolozsvár) 

Autonómiatűz égett Váradon is
Rendőrök követték az autonómiatűz meggyújtóit – pedig utóbbiak magánterületen tartották a nagyváradi akciót. Amellyel az SZNT kezdeményezéséhez csatlakoztak – és amely nem ment zökkenőmentesen.
Amilyen nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívása, olyan nehéz és néha váratlan akadályokkal teli az autonómia kivívását sürgető őrtüzek meggyújtása időnként. Úgyhogy ilyen módon akár jelképnek is vehető, hogy nehezen akart beindulni az autonómia váradi tüze vasárnap este a város fölötti egyik dombon. A dolog keretét az adja, hogy Székelyföld autonómiájáért imádkoznak vasárnap azokban a templomokban, amelyek eleget tesznek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, ugyanakkor idén is előre tudatták, hogy az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként őrtüzeket gyújtanak a székelyföldi településeken – meg a hozzájuk csatlakozó más településeken. És idén is a csatlakozók között volt Nagyvárad is.
Háttér
Az SZNT szeptember végén Székelyföld Autonómiájának Napjává nyilvánította október utolsó vasárnapját. Felhívással fordult a nagyvilág keresztény, magyar gyülekezeteihez, hogy az idei autonómianapon templomaikban imádkozzanak a székely szabadságért, Székelyföld autonómiájáért. Izsák Balázs SZNT-elnök felhívásában úgy érvelt: a közös imában kialakuló lelki egység az autonómiaküzdelem folytatásának tartós alapja lehet. Az SZNT ugyanakkor azzal a kéréssel fordult a székelyföldi önkormányzatokhoz, egyházakhoz, civil szervezetekhez, közbirtokosságokhoz, vállalkozásokhoz, hogy október 30-án, helyi idő szerinti 17.30 órakor az általuk meghatározott helyen és módon “lármafák, fáklyák, gyertyák ezreinek fellobbantásával tegyék közösségi élménnyé Székelyföld Autonómiájának Napját”. “Az elmúlt évek során bebizonyosodott, hogy az autonómiáért folytatott küzdelem hosszú lesz, és próbára teszi magának az érintett közösségnek a kitartását, elkötelezettségét. Ezért van szükség arra is, hogy Székelyföld falvaiban és városaiban, de – a szolidaritás jeléül – bárhol a nagyvilágban a közösségek, s minél több közösség tagja belső meggyőződéssel, hittel vegyen részt az autonómiaküzdelemben” – olvasható az Izsák Balázs korábbi felhívásában.
Váradon
A bihari megyeszékhelyen 16.30-kor a vasútállomásnál gyülekezett az a mintegy 15 ember – gyerekek, fiatalok, idősek –, aki vállalta, hogy felsétál a Caisilor utca felől elérhető Felső-Dorongos dűlő tetejére, autonómiát követelni. Már az állomás előtt két rendőr, és egy civilruhás illető figyelte a gyülekezőket, és utóbbiak indulásának idejére már vagy öt rendőr gyűlt a civilben lévő megfigyelő köré. A város fölötti dombra vezető gyalogúton aztán meg is előzte a menetet egy rendőrautó, amely aztán a helyszín közelében leparkolva várta az érkezőket, a kocsiból rendőrök nézték, ahogy a demonstrálók bevonulnak a helyszínre. Ami azonban magánterület – Csomortányi István megyei EMNP-vezető családjáé –, így oda már nem mentek be a rendőrök. A helyszínt időközben Csomortányi előkészítette, a tűz terjedésének megakadályozása céljából levágta a füvet a környéken, felépítette a máglyát, és kis tüzet is gyújtott, amelyről a fáklyákat tudták meggyújtani, amelyekkel aztán belobbantották a máglyát. Csomortányi István köszöntötte a résztvevőket, majd Szilágyi Zsolt, az EMNP országos elnöke rövid beszédben fejtette ki: a székelyek akkor boldogok, ha a magyarok is, és viszont, épp ezért az ő autonómiatörekvéseikkel is szolidarizálni kell. A meghirdetett 17.30 után pár perccel meggyújtották az autonómia tüzét. Amely meggyulladt ugyan, de a máglya egészére nem terjedt át, vélhetően azért, mert a rőzse nedves volt. Így amíg Moldován Gellért Lajos, az EMNP váradi elnöke beszédet tartott, majd a jelenlévők elmondták a Miatyánkot, és elénekelték a Székelyhimnuszt és a Himnuszt, valaki gázolajat hozott, amivel végül sikerült belobbantani a nagy, jelképes tüzet. A demonstrálók a magyar és a székely lobogó, valamint két árpádsávos zászló alatt nézték a sötétben magasba csapó lángokat. A váradi szolidaritási akciót az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Partiumi Autonómiatanács kezdeményezte.
Székelyföldön
Eközben külön kiáltványban kérték Székelyföld területi autonómiáját azok a székelyek, akik a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hívására őrtüzeket gyújtottak vasárnap este a székelyföldi települések környékén levő magaslatokon. A valamennyi őrtűz mellett felolvasott kiáltványban a megmozdulások résztvevői kijelentették: élni akarnak az önrendelkezés jogával, és e jog alapján követelik Székelyföld államon belüli önkormányzását! “Ragaszkodunk a nyolc székely széket és 149 önkormányzatot magába foglaló Székelyföld határaihoz, amelyet a helyi közösségek népszavazása tesz majd véglegessé. Követeljük, hogy az Európában gyakorolt normák érvényesüljenek és a Székely Nép – Európa autonóm közösségeihez hasonlóan – megélhesse önrendelkezését Székelyföld autonómiája révén” – áll a kiáltványban. A dokumentumban utaltak rá: Románia kormánya nem mondott le arról, hogy Székelyföldet egy román többségű óriás-régióba olvassza be, vagy feldarabolja. Azt is megemlítették, hogy a Székelyföld autonómiájára vonatkozó, több alkalommal és több formában kinyilvánított igényt a román állam évek óta figyelmen kívül hagyja, a párbeszédre vonatkozó székelyföldi kezdeményezések rendre válasz nélkül maradnak. Izsák Balázs SZNT-elnök a Farkaslaka fölötti Gordon-tetőn meggyújtott őrtűz mellett olvasta fel a kiáltványt. Elmondta, azért választotta Tamási Áron szülőfaluját, mert a székely író által vált ismertté a székelység az egész világon. Kovács Lehel, Farkaslaka polgármestere arra biztatta az összegyűlteket, hogy a sors fölötti siránkozás helyett dolgozzanak, használják ki azokat a közösségépítő lehetőségeket, amelyeket a jelenlegi törvények is lehetővé tesznek. A szeles hideg ellenére mintegy kétszázan másztak ki a hegytetőre, mintegy ötvenen lóháton vették körül a tüzet. Az ünnepi beszédek elhangzása után a résztvevők közösen énekeltek a lármafa mellett. Értesülésünk szerint a kiáltványt elküldik a bukaresti kormánynak.
Budapesten is
A székelyföldi településekhez csatlakozva, Székelyföld autonómiájának napja alkalmából őrtüzet gyújtottak vasárnap Budapest XXII. kerületében, Budafok-Tétényben. A budapesti megemlékezésen részt vettek Budafok, Budatétény, Diósd, Érd, Budaörs és Budakeszi civil szervezetei és a helyi székely közösségek is.
Szeghalmi Örs erdon.ro

Nemzetközi iskolai együttműködés
December 13–18. között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző hét budakeszi, hat portugáliai és hat törökországi tanárt látott vendégül az Erasmus-program részeként.
Az ünnepélyes megnyitó után a következő két év tevékenységét tervezték meg, leszögezték a találkozók időpontjait, majd a résztvevők szakok szerint, csoportokra osztva kidolgozták az alapvető kulcskompetenciák fejlesztésére irányuló feladatok témáját: idegen nyelvi kommunikáció, matematikai és természettudományok, digitális és kulturális kompetenciák. A vendégtanárok programjában olyan kulturális és történelmi nevezetességek megtekintése is szerepelt, amelyek az erdélyi multikulturalitást tükrözik: Törcsvár, Csíksomlyó, Bálványos, Brassó, Csíki Székely Múzeum, csíkszentsimoni sörgyár stb. A hetet gálaesttel zárták, amelyen az iskola Gyöngyvirág tánccsoportja különböző magyarlakta tájegységek népi táncait mutatta be, majd a vendégek is belekóstolhattak a magyar néptánc világába, hiszen közösen vettek részt az élő zenés táncházban, tánctanulással egybekötve.  A négy partneriskola nemzetközi együttműködése az Erasmus-program részeként két évre, a 2016 és 2018 közötti időszakra szól, az Európai Unió finanszírozza, és az Interkulturalitás a nevelés és a tanulás szolgálatában címet viseli. A Bod Péter Tanítóképző harmadik alkalommal vesz részt ebben. Az első találkozónak a tanítóképző adott helyet, lesz még egy portugáliai tanári találkozó, a záró, kiértékelő összejövetel a budakeszi Nagy Sándor József Gimnáziumban zajlik majd. Három diáktalálkozót is terveznek, az elsőt egy törökországi líceumban, a másodikat a budakeszi középiskolában, a harmadikat pedig a portugáliai iskolában. A program során a kézdivásárhelyi tanítóképző harminchárom tanulójának és hat pedagógusának adódik lehetősége, hogy egy-egy hetes tapasztalatcserén vegyenek részt a partnerintézményeknél, a tanári találkozókon az iskola tizenkét tanára képviseli majd az intézményt.
 Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sarokkövek
Az állam világnézeti semlegessége azok találmánya, akik éppenséggel nem semlegesek világnézetileg, hanem ellenségei a hagyományoknak, a nemzeti identitásnak és a keresztény tradíciónak. Egy évezredes keresztény múlttal rendelkező nemzeti állam elsőrendű feladata, hogy a felnövekvő nemzedékeket felvértezze múltismerettel, az önazonosság kulturális kapaszkodóival, önbecsüléssel és büszkeséggel. Magyarán az államnak nem semlegesnek kell lenni, hanem értékelkötelezettnek.
A másik sokat emlegetett tézis, az állam és az egyház szétválasztása az előző abszurditással ellentétben kétségkívül fontos elv, manapság, az iszlám invázió idején, éppenséggel ennek ellenkezője fenyeget, ráadásul olyan kulturális–vallási köntösben, melyhez semmi közünk nincs. De az is fontos, hogy a nemzetépítő állam együttműködjön az egyházakkal. Örömteli, hogy erre az alapgondolatra is rámutatott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke a reformáció 500. évfordulójára meghirdetett emlékév megnyitása alkalmából adott interjújában, a Kossuth Rádióban. 
Nem kétséges, hogy vannak hibái és mulasztásai a kormányzatnak, ezeket magam is nem egyszer számba vettem, de rendkívül fontos az, hogy a vezető kormánypárt két, eszmei-értékrendi szempontból meghatározó politikusa, Orbán Viktor és Kövér László az értékrendi sarokkövek tekintetében következetes. Mindkettejük retorikájának középpontjában a nemzetet szolgáló állam áll, mindketten kellő hangsúlyt fektetnek Magyarország keresztény jellegének megőrzésére és az egységes magyar nemzetszemléletre. Hadd idézzük Orbán Viktor legutóbbi, január 7-i beszédét, amit Nagy Gáspár költő szobrának avatásakor mondott el Budakeszin: „minden nap egyre sürgetőbben” kérdezzük, „hogy vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ? És Nagy Gáspártól jön a felelet: »a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.«”
Fontos gondolat ez Magyarország első emberétől a 2017-es esztendő küszöbén, mely esztendő Európát és a Kárpát-medence országait egyaránt súlyos kihívások elé állítja. Ezekre a kihívásokra kell nemzeti és keresztény értékvilágunk megőrzését integráló választ találni.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Emberi méltóságért díjat kapott Böjte Csaba ferences szerzetes
Az Emberi Méltóság Tanácsa (EMT) Emberi méltóságért kitüntetésben részesítette Böjte Csaba ferences rendi szerzetest, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapító elnökét. Az elismerést Lomnici Zoltán, az EMT elnöke és Szunai Miklós, a civil szervezet főtitkára adta át február 6-án Budapesten.
Lomnici Zoltán, aki 2002–2009 között a Legfelsőbb Bíróság elnöke volt, 2006-ban az Alkotmánybírósághoz fordult kérve, hogy a bírói fórum értelmezze az emberi méltósághoz való jogot és annak tartalmi elemeit. Az Alkotmánybíróság három esztendőn át több ülésen elemezte a beadványt, majd végül hatáskör hiányára hivatkozva nem adott érdemi választ a feltett kérdésekre. Ezt követően Lomnici Zoltán felhívást adott ki az emberi méltóság védelme érdekében, azt a célt megjelölve, hogy hazánkban ne sérüljön az egyenlő emberi méltóság elve, és ne nyerjen teret a keresztényellenes, rasszista, antiszemita és magyarellenes retorika. A csatlakozók elkötelezték magukat annak érdekében, hogy visszautasítanak minden olyan sértő megnyilvánulást, mely személyek vagy csoportok ellen irányul, azok vallási vagy nemzeti és etnikai hovatartozása miatt. A csatlakozók fontosnak tartották a másoknak fájdalmat okozó történelmi sérelmek tiszteletben tartását, és mindenkit arra hívtak fel, hogy sem szóban, sem cselekedettel ne sértse meg az áldozatok emlékét.
Szunai Miklós, a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető elnökének javaslatára az alapítók létrehoztak egy politikai pártoktól független civil szervezetet a felhívásban megjelölt célok megvalósítása érdekében, és neves közéleti személyiségeket kértek fel a tagságra. Így jött létre az Emberi Méltóság Tanácsa. Azóta minden esztendőben átadják az Emberi méltóságért kitüntetést olyan személyeknek, akik kiemelkedően sokat tesznek az emberi jogokért, az emberi méltóságért.
A díj idei kitüntetettjét Lomnici Zoltán elnök méltatta, aki ismertette Csaba testvér eddigi életútját. Mint mondta, Böjte Csaba olyan, reménytelenségben élő gyerekeknek adott és ad ma is otthont, ételt és hitet, akiket szüleik elhagytak, vagy anyagi lehetőségeik nem engedik meg, hogy emberhez méltó módon ételt, otthont adjanak nekik. Lomnici Zoltán hangsúlyozta: Csaba testvér lelkeket ment, s a testi nélkülözéstől óv nemre, származásra, nemzetiségre nézve függetlenül – fiatal életeket.
A díj átadásakor elhangzott: Böjte Csaba élete példakép a jövő nemzedék számára is. A ferences szerzetest hallgatni bármikor felér egy lelkigyakorlattal. Ez történt a Budakeszi úton lévő Öko Ház Lovagtermében is, amikor a jelenlévőkhöz szólt Csaba testvér. Miután megköszönte az elismerést, így szólt: Igazából, amit teszek, nem áldozat. Nyáron elmenni egy tóhoz fürdeni, jó dolog. Ha megkérdezik, megéri-e, csak az lehet rá a válasz, hogy persze, megéri fürdeni egy tóban. Gyereket befogadni, gyereket nevelni, az élet mellett dönteni – megéri, csodálatos dolog. A mai napon a Gát utcában, József Attila szülőházánál jártam. Eszembe jutott, amit munkatársaimnak szoktam mondani: honnan tudjuk, netalán a következő „József Attilát” fogadjuk-e be, hiszen ki tudja, mit rejt az a kisgyermek, aki hozzánk érkezik. Minden gyermekben a csodát látom. A Jóisten nem gyárt selejtet. Minden kisgyermeknek feladata van, melyet egy-egy anyuka kezében küld el hozzánk a Mindenható. Pedagógusnak, szülőnek az a feladata, hogy a gyermek küldetését segítse beteljesíteni. Otthonainkba 1992–93 óta fogadunk be gyermekeket. Mi ezt az isteni küldetést, a gyerekek feladatát próbáljuk segíteni, támogatni. Csaba testvér elmondta, egykor „csupán” huszonhárom gyereket fogadott be. Mára nyolcvanhárom helységben végzik munkájukat; házaikba eddig összesen körülbelül hatezer gyereket fogadtak be. Hozzátette: pillanatnyilag kétezer százharminc fiatalról gondoskodnak.
A díj átadásának szervezői kulturális programról is gondoskodtak. Az ünnepi beszédek után azt tervezték, Dévai Nagy Kamilla énekében és gitárjátékában, Kathy Horváth Lajos hegedűjátékában, illetve a Cseppkő Gyermekotthoni Központ fiataljainak előadásában gyönyörködhetnek majd a megjelentek, ám e terveket Csaba testvér módosította, hiszen sehova nem érkezik üres kézzel. A Nagyszalontán található otthonuk kilenc fiataljával érkezett, akik Szent Lászlóról szóló verset adtak elő, majd bemutatkoztak egyenként. Volt olyan fiú, akinek tizenöt testvére van. A bemutatkozások után következett a szervezők ének- és hegedűprogramja, illetve a magyarországi otthon fiataljainak éneke, felolvasása.
Az ünnepség végén Csaba testvér egy tervét is megosztotta a jelenlévőkkel. Mint mondta, az anyaországból évről évre zarándokok érkeznek Csíksomlyóra. Szeretné, ha az Eucharisztikus Világkongresszusra ő jöhetne el egy vonatnyi gyerek zarándokkal, hogy Magyarországon találkozhassanak az Oltáriszentségben jelenlévő Jézussal. Bókay László
magyarkurir.hu
Erdély.ma

Beszélgetés Deáky Andrással Gyimesbükk zarándokhellyé válásáról
Romjainkat sem hagyhatjuk pusztulni, hol a csodát megéljük
Zarándokhellyé azok a helyszínek válnak, ahol csoda történik, a csodák pedig szentekhez köthetők. Gyimesbükkön Deáky András nyugalmazott iskolaigazgató szavai szerint „másképp esett meg a csoda”: kilenc évvel ezelőtt akkora érdeklődés és összefogás telepedett rá az ezeréves határra, amekkorától még mindig könnybe lábadnak a szemek. A zarándokhellyé válás folyamatáról beszélgetett Kovács Hont Imre Deáky András tanárral, panziótulajdonossal.
– Az utóbbi évtizedben teljesen megváltozott az ezeréves határként emlegetett gyimesbükki szoros környéke, ennek a változásnak pedig Ön a szíve, lelke. Mi volt az a szikra, ami a szűnni nem akaró tüzet fellobbantotta?
– Valamikor 2005 környékén kezdett egyre jobban foglalkoztatni a gondolat, hogy valamit kellene szépíteni a határon. Egyre több vendég érkezett hozzánk a panzióba, és egyre nyilvánvalóbb volt számomra, hogy mennyire érdekli őket a helyi emberek élete, a helyi történelmi örökség. De valósággal szégyelltem, hogy a vasúti őrházat vécének használják, és a Rákóczi-vár lépcsőjét is ellopkodták, még a romok is veszélyben voltak. Mesélés közben forrott ki az ötlet, hogy rakjuk vissza a lépcsőket! A vendégek is kezdték egyre komolyabban venni, mígnem egyik évben Budakesziről szimbolikusan hoztak egy méretre szabott követ lépcsőnek. Ez sajnos nem vált be, mert puha kőzetből készült, viszont kiállítottuk a panzió udvarán a Trianon-emlékműnél. Jelképesen ez a kő indította el a gyimesbükki folyamatokat.
– Az első nagy megvalósítás mégis az őrház lett, és a zarándokhellyé válás is ehhez köthető. Hogyan sikerült felújítani a házat?
– Egy darabig a román vasúttársaság használta, de úgy, hogy a benne állomásozó őr kalasnyikovval riogatta azokat, akik meg akarták látogatni a Rákóczi-várat. Később gazdátlanná vált az épület, az állapota leromlott, és a vasúttársaság eladta egy alkalmazottjának, építőanyagnak. Amikor ezt meghallottam, rémülten siettem a vasutashoz, és az épület árának többszörösét ajánlottam fel neki, így megvásároltam. Egyre szélesebb körben hangoztattam, hogy az őrházat fel kellene újítani, és egy alkalommal öt budakeszi vendégnek meséltem erről az álmomról. Egyikük felállt, és azt mondta: hagyjunk itt fejenként 100 ezer forintot erre a célra. Meg is tették, majd otthon gyűjtést szerveztek, és a Gyimesbükki Polgármesteri Hivatal is mellénk állt. Így nagyon gyorsan összegyűlt a szükséges pénz, és 2008 pünkösdjére elkészült az őrház.
– És hogyan történt a csoda?
– Magam is számítottam rá, hogy az avatáskor nagy lesz az érdeklődés, gondoltam, hogy legalább 2-3 ezer ember eljön ide. Azt viszont nehéz elmondani, hogy mi történt aznap. A román hatóságok berendeltek másnap, pünkösd hétfőjén, Bákóba, meg akartak bírságolni, amiért bevallásuk szerint a közel 40 ezer ember (!) teljesen megbénította a Gyimesi-szoroson átvezető országút forgalmát. Az az igazság, hogy erre nem voltunk felkészülve. Több mint 200 buszt és 1000 személygépkocsit számoltunk meg, a hegy aljáig álltak az autók. Az utasok kiszálltak és gyalog jöttek idáig, esetenként akár 15 km-t is, mert egyszerűen nem tudtak közelebb jönni. Fantasztikus volt az az óriási érdeklődés, az a hatalmas összefogás, ami aznap betöltötte a Gyimesi-szorost. És a nagyvilág magyarsága élőben követhette az eseményeket a Duna TV-nek köszönhetően. Ahhoz, hogy értsük, mi történt, látni kellett az emberáradatot, a tapsvihart, a zászlólobogtatást, amikor 65 év után a magyar Nohab mozdony berobogott az őrház elé. Szem szárazon nem maradt. Gyimesbükkön így esett meg a csoda, amely zarándokhellyé tette az ezeréves határt.
– Azóta az idei lesz a tizedik alkalom, hogy zarándokok tízezrei özönlik el Gyimesbükköt, és szinte minden évben találkozhatnak valami újdonsággal. Mi mindent sikerült megvalósítaniuk az őrház óta?
– A következő évben felújítottuk a kontumáci kápolnát, később az itt elesett hősök tiszteletére alakítottunk ki szakrális emlékhelyet a kápolna szomszédságában, az egykori vesztegzár romjainak felújításával. Több mint ötszáz nevet sikerült összegyűjtenünk, és a hősök névsorát gránittáblák őrzik. A másik évben a Tatros hídját festettük le. Létrehoztuk az Élet, hit és nemzet kapuját a kápolna melletti dombon. A kopjafasor állomásaira olyan kulcsszavakat faragtunk, mint például: Isten, haza, anyanyelv, szülőföld… Olyan szavak, amelyek politikai nézeteken és nemzetiségeken felüli értékeket közvetítenek. Közben a panzió udvarán is újabb és újabb szobrokat, emlékműveket avattunk. És mindezekben benne van rengeteg ember szíve, szeretete és pénze.
Az őrházzal kezdődött, az őrtoronnyal tetőzik. A gyimesbükki csoda íve
– Idén számos kerek évfordulót ünnepelhetünk a gyimesbükki pünkösd alkalmával. Melyek ezek?
– Az idei háromnapos rendezvényt Szent László király trónra lépésének 940., Kodály Zoltán zenetudós halálának 50., Domokos Pál Péter néprajzkutató halálának 25., és a csíksomlyói búcsújárás 450. évfordulójának szenteljük. Ugyanakkor ez lesz a tizedik alkalom, hogy Gyimesbükkön pünkösdi napokat szervezünk.
– Többször is kifejtette, hogy munkájuk megkoronázása lenne a Rákóczi-vár felújítása. Úgy tűnik, végre célegyenesbe értek. Mikor kezdődhet a romok újjáépítése?
– Amikor már kezdtem lemondani erről az álmomról, tavaly végül megkaptuk az építkezési engedélyt. Hét éven át küzdöttünk ezért, végül ketten maradtunk: a Gyimesbükkért Egyesület és a polgármesteri hivatal, amelynek egyébként tulajdona a Rákóczi-vár. Görbe Vilmos polgármesternek is nagyban köszönhető az előrelépés, mert az önkormányzat becsülettel állta a tervezési, engedélyeztetési költségeket. Nagyon sok munka volt ezzel, úgy kellett tárgyalni az emberekkel, hogy senkit se sértsünk meg. Figyelembe véve az állapotokat, a megosztottságot, nehéz volt legyőzni az ellenállást. Sajnos sokan meg akarták akadályozni helyi szinten is, mert ki kell mondani: a hatalomnak nem érdeke megmenteni egy magyar műemlék épületet. Egy jó belátású román szenátor közbenjárása kellett az engedélyhez, majd következett az egy éven át tartó közbeszerzési eljárás. A tervek alacsony árat vetítettek elő, nem találtunk kivitelezőt, aki vállalta volna. Végül a helyi Pál Péter elvállalta a munkát olyan összegért, hogy neki szinte semmi haszna nem származik az egészből. Már nekifoghattunk volna, de akkor a pünkösdi zarándokok elől elzártuk volna az őrtorony romjait. Ezért úgy döntöttünk, hogy pünkösd után fogunk neki a kivitelezésnek. Abban bízok, hogy sikerül értékesítenünk sok téglajegyet, és további adományokkal is megsegítenek bennünket.
– Mi az üzenete az őrtorony felújításának?
– Sokan kérdezik, hogy mi értelme van várakat újjáépíteni, amikor ennyi gond van a világban. Két üzenete van ennek. Az egyik a világ magyarsága felé: mi itt, a végeken nem adjuk fel magunkat, ezért nekik sem szabad lemondaniuk az identitásukról. A másik a románságnak üzen: üzeni, hogy a magyarok a romjaikat sem hagyják! Mi igenis itthon akarjuk érezni magunkat a szülőföldünkön, ahol temetőinkben nemzedékekre visszamenően nyugszanak a felmenőink. Hargita Népe (Csíkszereda)

Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)