...olyan nem jó emlékezni ezekre… (2)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Péterfy Lajos kitüntetése és méltatása
A magyar nemzeti ünnep alkalmából Áder János köztársasági elnök több jeles erdélyi személyiségnek adományozott állami kitüntetést ez évben is, közülük egyeseknek csak április 13-án volt alkalmuk átvenni elismeréseiket, a kolozsvári magyar főkonzulátus szervezte ünnepségen. Bréda Ferencnek, Fari Palkó Ilonának, Lapohos Andrásnak, Péterfy Lajosnak és Székely Zsuzsannának csütörtök este adta át a kitüntetéseket Mile Lajos főkonzul.
A negyed évszázada Nagyváradon lakó Péterfy Lajos színművész a magyar nyelv és kultúra megőrzése és népszerűsítése iránt elhivatott művészi pályája, valamint példaértékű közéleti szerepvállalása, különösen az 1989-es temesvári események során a református templom és gyülekezet melletti bátor kiállása elismeréseként a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült.
Laudációját Tőkés László európai parlamenti képviselő, volt temesvári lelkipásztor, majd királyhágómelléki református püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondta el, aki egyebek mellett kifejtette: a 81. életévébe lépett Szentgyörgyi István-díjas színművész, a temesvári Csiky Gergely Színház örökös tagja alkalmi méltatása nem törekedhet a teljességre, nem életrajz és nem monografikus pályakép. Csupán jelezni és töredékesen felvillantani lehet azt ilyenkor, ami életében és művészi szolgálatában számontartásra és felmutatásra érdemes. „Péterfy Lajos életútjának és művészi pályájának legfőbb állomásai magukért beszélnek. Nagyszebenből indult. Marosvásárhelyen sajátította el szakmája titkait és tudását. Thália papjaként Sepsiszentgyörgy, Brassó, Temesvár, Kolozsvár, Nagyvárad játékszínein szolgálta közönségét és közösségét. Erdélyi művész a javából, aki házas- és művésztársával, a szintén kitűnő Gáll Annamáriával együtt a kisebbségi megkötözöttségek között kibontakozott erdélyi színművészet hőskorában a színjátszást – mondhatni – szakrális szolgálatnak tekintette” – mondotta a méltató, aki felidézte az egykori temesvári művészházaspár színházi, egyházi és közéleti szerepvállalásait.
Tőkés László a kitüntetett egykori és mai harcostárs méltatását így zárta: „Évtizedek után úgy ítélem, hogy Péterfy Lajos győzte szerepeit, győzte válaszokkal, tehetséggel, hittel, tudással, emberséggel, erővel és kitartással. Ha kellett, látszólag saját kárára is, de mindig ama krisztusi »keskeny utat«, a magyar »egyenes utat» választotta. Ezért ütik ma a Magyar Érdemrend erdélyi lovagjává.”
Erdélyi EP-képviselőnk ezekkel a szavakkal gratulált a kitüntetetteknek: „Fogadják őszinte elismerésünket és jókívánságainkat, akik a mai napon rendkívüli érdemeik elismeréseképpen nemzeti közösségünk megbecsülésében részesülnek!”
Nagyvárad, 2017. április 14.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; erdon.ro

RMDSZ: bővíteni kellene a decentralizálandó területek számát
Az RMDSZ minden olyan kezdeményezést üdvözöl és támogatni fog, amellyel bármilyen színezetű kormány központi vagy akár régiós szintről hatásköröket és intézményeket utal át önkormányzati szintre – jelentette ki Cseke Attila RMDSZ-es szenátor.
A szövetség felsőházi frakciójának vezetője arra reagált, hogy a Sorin Grindeanu vezette kormány a héten elfogadta az általános decentralizációs stratégiát.
A Bihar megyei szenátor úgy értékelte, a stratégia kidolgozása egy fontos első lépés, ugyanakkor ez csak az elveket határozza meg, amelyek mentén a kormány a decentralizációt megvalósítaná. Cseke Attila a dokumentum tartalmáról elmondta, az RMDSZ álláspontja szerint a benne foglalt területek sorát bővíteni kellene, hiszen ez csak hét területet, a mezőgazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, az ifjúságot, a környezetvédelmet és az idegenforgalmat érinti.
„Kimaradt például a decentralizációs stratégiából a munkaügy. Fontos lenne, hogy a megyei munkaerő-elhelyező ügynökségek a megyei önkormányzatokhoz tartozzanak. Egyre nagyobb a munkaerőhiány, és a tendencia várhatóan a következő években is megmarad, ilyen körülmények között fontos lenne, hogy a munkaerő-elhelyező ügynökségek helyi és megyei stratégiák alapján olyan képzéseket szervezzenek, amelyek elvégzése révén a munkanélküli személyek, immár szakemberekként el is tudnak helyezkedni" − idézte az RMDSZ hírlevele Cseke Attilát. A szenátusi frakcióvezető hangsúlyozta, az általános decentralizációs stratégia bemutatása jó kezdet, de RMDSZ a konkrét tetteket várja a kormánytól, a szakminiszterektől.
Cseke Attila elmondta, bár a régiósítás egyelőre nem lehetséges, mert ehhez alkotmánymódosításra van szükség, köztudott, hogy az elmúlt években egyes szakterületeken „fű alatti régiósítás" ment végbe. „Tavaly, a szakértői kormány idején is történt ilyen: a megyei pénzügyi igazgatóságok elveszítették azon hatáskörüket, hogy a megyében működő közepes vállalkozások adóügyeivel foglalkozhassanak, ezért ma például egy Maros megyei vállalkozónak Brassóba kell mennie, egy Szatmár vagy Bihar megyei vállalkozó Kolozsváron intézi adóügyeit. Az átszervezés előtt minden közepes vállalkozásnak saját megyéjében kellett ügyeit intéznie. Az elmúlt évek régiósítási terveit nem támogatja az RMDSZ, amit viszont a kormány ma is megtehet, hogy a decentralizációs törvények kidolgozásával összekötve, az említett fű alatti régiósításokat megszünteti és visszahelyezi a régiósított hatóságokat megyei szintre" − nyilatkozta a Bihar megyei szenátor.
A politikus szerint a magyar közösség érdeke is az, mint minden közösségé Romániában, hogy ő maga dönthessen a legfontosabb kérdésekről. „Ha ez megvalósul, a választott vezetőin keresztül a közösség bele is tud szólni ezeknek a hatóságoknak a működési rendszerébe, az általuk nyújtott szolgáltatások minőségébe. Mint tapasztaljuk, a központosított rendszerben a beleszólási lehetőség nagyon alacsony vagy sok esetben teljesen kizárt" – állapította meg a szenátor. Krónika (Kolozsvár)

Az erőpróba főpróbája
Szakaszgyőzelemként könyvelheti el az RMDSZ, hogy a parlament elsöprő többséggel szavazta meg azt a tervezetet, amely kötelezővé teszi az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használatát.
Ami előrelépésnek tűnik az az, hogy az államelnöki kihirdetés előtt álló jogszabály nemcsak azokra a településekre vonatkozik, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot, hanem azokra is ahol eléri az 5 000 főt. Mintegy 330 közigazgatási egységben kell(ene) alkalmazni. Itt él az erdélyi magyarok 87 százaléka. Az sem mellékes szempont, hogy hosszú évek után ez az első nyelvi jogok bővítésére vonatkozó törvénytervezet, amelyet elfogadott a parlament. Ez mintegy azt sugallja, hogy a kormánypártok és az ellenzék sem tekinti a kisebbségi kérdést olyan fontos törésvonalnak, amelynek mentén meg lehet nyerni vagy el lehet veszíteni egy-egy választást, így engednek. Igaz, hogy az RMDSZ-nek le kell futnia a kötelező köröket, tárgyalnia kell – előbb a kormányoldallal, aztán az ellenzékkel is –, de ennek a korábbi gyakorlatnak a visszavezetése célravezető(bb)nek tűnik.
Hogy mennyit és meddig enged a kormánykoalíció, az hamarosan kiderül. Hiszen az elfogadott törvénytervezet annak a jogszabálynak a főpróbája, amelyet az RMDSZ húsvét után készül beterjeszteni, s amely a nyelvhasználati küszöb csökkentésétől és alternatív nyelvhasználati küszöbök bevezetésétől az utcanévtáblák és közlekedési táblák feliratainak kétnyelvűsítéséig sok mindenre kiterjed. Kiderül többek közt az is, hogy egy folyamat vagy fondorlat eredménye volt-e a keddi szavazás kimenetele.
Utóbbira az utalhat, hogy Románia ugyan ratifikálta a kisebbségi nyelvek európai chartáját, de van jó néhány olyan terület, ahol annak előírásait nem máig ültették gyakorlatba.
A kedden elfogadott jogszabálynak költségvonzata is van. Nem olyan jelentős, hogy azt ne lehetne felvállalni, de lehetőség arra, hogy a chartához hasonlóan alkalmazását el ne odázhassák anyagi okokra hivatkozva.
Az meglehet, hogy magyar beteget nem aláznak meg többé, mint tette azt az emberségből megbukott kolozsvári orvos a baróti diáklánnyal, de nehezebb lesz elérni azt, hogy például Brassóban minden kórházban magyarul mondhassuk el, hogy hol és mi fáj. Vannak még szerencsére magyar orvosok Brassóban, és a MOGYE-n is szép számmal tanulnak brassóiak, ám elvándorlásukat nem a frissen elfogadott jogszabály gátolhatja meg. Bár az erdélyi magyarság javuló közhangulata, Nyugat-Európa növekvő gondjai csökkenthetik a migrációs kedvet.
Az is biztató előjel, hogy az RMDSZ realistán közelít az erőpróbához, amelyet választóiknak szakítópróbaként is ajánlanak. Elárulták azt is, hogy az RMDSZ-nek a kormánypártokkal kötött parlamenti együttműködési megállapodásába belefoglalták azt is, hogy megtörténik az Európa Tanács által elfogadott egyezményekben vállalt kisebbségvédelmi kötelezettségeknek megfelelő jogharmonizáció. Ugyanis rengeteg visszás helyzet van most Romániában ezen a téren, a húsvét után megvitatásra ajánlott tervezet pedig ezeknek a helyzeteknek a feloldására kínál megoldást. Az RMDSZ együttműködési megállapodása azon áll vagy bukik, hogy sikerül-e a kormánypártokkal megegyezni a tervezet elfogadásáról.
Noha Kelemen Hunor megvallotta: rég leszokott arról, hogy optimista legyen, ám abban bízik, hogy párbeszéddel megoldhatóak a vitás kérdések is. Az utóbbi időben a kormánykoalíció is mintha erre az álláspontra helyezkedett volna. Sőt, mintha Európában is úgy vélnék, az Unió jövője szempontjából fontos a kisebbségi kérdés rendezése.
Ambrus Attila / maszol.ro

Cseke: az RMDSZ támogat minden, decentralizációt célzó kezdeményezést
Az RMDSZ minden olyan kezdeményezést üdvözöl és támogatni fog, amellyel bármilyen színezetű kormány központi vagy akár régiós szintről hatásköröket és intézményeket utal át önkormányzati szintre. Közösségünk érdeke is az, mint minden közösségé Romániában, hogy ő maga dönthessen a legfontosabb kérdésekről. Ha ez megvalósul, a választott vezetőin keresztül a közösség bele is tud szólni ezeknek a hatóságoknak a működési rendszerébe, az általuk nyújtott szolgáltatások minőségébe. Mint tapasztaljuk, a központosított rendszerben a beleszólási lehetőség nagyon alacsony vagy sok esetben teljesen kizárt” − nyilatkozta Cseke Attila, az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője arra reagálva, hogy a héten elfogadta a kormány az általános decentralizációs stratégiát. A Bihar megyei szenátor úgy értékelte, a stratégia kidolgozása egy fontos első lépés, ugyanakkor ez csak az elveket határozza meg, amelyek mentén a kormány a decentralizációt megvalósítaná. Cseke Attila a dokumentum tartalmáról elmondta, az RMDSZ álláspontja szerint a benne foglalt területek sorát bővíteni kellene, hiszen ez csak hét területet, a mezőgazdaságot, az oktatást, az egészségügyet, a kultúrát, az ifjúságot, a környezetvédelmet és az idegenforgalmat érinti. „Kimaradt például a decentralizációs stratégiából a munkaügy. Fontos lenne, hogy a megyei munkaerő-elhelyező ügynökségek a megyei önkormányzatokhoz tartozzanak. Egyre nagyobb a munkaerőhiány, és a tendencia várhatóan a következő években is megmarad, ilyen körülmények között fontos lenne, hogy a munkaerő-elhelyező ügynökségek helyi és megyei stratégiák alapján olyan képzéseket szervezzenek, amelyek elvégzése révén a munkanélküli személyek, immár szakemberekként el is tudnak helyezkedni” − mondta Cseke Attila. A szenátusi frakcióvezető hangsúlyozta, az általános decentralizációs stratégia bemutatása jó kezdet, de RMDSZ a konkrét tetteket várja a kormánytól, a szakminiszterektől. Cseke Attila elmondta, bár a régiósítás egyelőre nem lehetséges, mert ehhez alkotmánymódosításra van szükség, köztudott, hogy az elmúlt években egyes szakterületeken fű alatti régiósítás ment végbe. „Tavaly, a szakértői kormány idején is történt ilyen: a megyei pénzügyi igazgatóságok elveszítették azon hatáskörüket, hogy a megyében működő közepes vállalkozások adóügyeivel foglalkozhassanak, ezért ma például egy Maros megyei vállalkozónak Brassóba kell mennie, egy Szatmár vagy Bihar megyei vállalkozó Kolozsváron intézi adóügyeit. Az átszervezés előtt minden közepes vállalkozásnak saját megyéjében kellett ügyeit intéznie. Az elmúlt évek régiósítási terveit nem támogatja az RMDSZ, amit viszont a kormány ma is megtehet, hogy a decentralizációs törvények kidolgozásával összekötve, az említett fű alatti régiósításokat megszünteti és visszahelyezi a régiósított hatóságokat megyei szintre” − nyilatkozta a Bihar megyei szenátor. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Nyelvhasználat: meddig várjon a magyar beteg?
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az egészségügyi törvények múlt heti módosításával kapcsolatban az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Szabó Béla, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője úgy véli, az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző bizottság szabályának.
Sokan szkeptikusak a romániai egészségügyben és a szociális ellátásban a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát biztosító jogszabály gyakorlatba ültetésének esélyei kapcsán. A bukaresti képviselőház által a múlt héten elfogadott törvény lehetővé teszi, hogy azokon a településeken, ahol a kisebbségek számaránya eléri a húsz százalékot vagy az ötezer főt, az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézmények kötelesek az illető kisebbségek nyelvén beszélő dolgozókat alkalmazni.
Az indítványt beterjesztő RMDSZ szerint több, szórványnak számító erdélyi nagyvárosban is kötelezővé válik a magyar nyelv használata az egészségügyben, például a betegek Aradon, Kolozsváron, Brassóban, vagy Temesváron is magyarul fordulhatnak orvoshoz. Sokak szerint viszont kérdéses, miként lehet majd magyar nemzetiségű vagy magyarul is beszélő szakember alkalmazására kötelezni a kórházakat, szociális vagy öregotthonokat, amikor a versenyvizsga során diszkriminációnak minősül a magyar nyelvtudás megkövetelése. Ráduly Róbertet, Csíkszereda polgármesterét 2013-ban éppen amiatt sújtotta pénzbírsággal a bukaresti diszkriminációellenes tanács, mert a megyeszékhely főépítészi posztjára kiírt versenyvizsgán jelentkezési feltételként szerepelt a magyar nyelvtudás.
„Egy törvény annyit ér, amennyit betartanak belőle. Mivel az ördög a részletekben rejlik, attól tartok, hogy ellehetetlenítik a jogszabály alkalmazását" – nyilatkozta lapunknak a 2018-ban hatályba lépő előírás kapcsán Szabó Béla, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar tagozatának vezetője. A szülész-nőgyógyászati klinikai vezetőt főleg annak kapcsán fogják el a kételyek, hogy az anyanyelvhasználatról szóló friss törvény ellentmond a felsőoktatás minőségét ellenőrző romániai bizottság által rögzített szabálynak. Amely történetesen megtiltja a magyar nyelven zajló klinikai oktatást, sőt a diák-páciens viszonylatban is csak a román nyelvet engedi használni.
„Szép és jó a törvény, de ha a MOGYE szemüvegén keresztül szemlélem, nem tudom, mi fog megvalósulni belőle. Mivel az anyanyelvű képzést akadályozzák, és a kompetencia elve a domináns, szerintem legfeljebb tolmács alkalmazását fogják előírni" – jelentette ki kérdésünkre a MOGYE szenátusának alelnöke. Szabó Béla a magyar orvosok számának növekedésére sem lát sok esélyt, a szakemberek elvándorlása ugyanis egyforma arányban sújtja a magyar és román orvostársadalmat. Ráadásul a vásárhelyi egyetem az egyetlen olyan felsőoktatási intézmény Romániában, ahol az erdélyi magyarság az anyanyelvén képezhetné gyógyítóit, ám a román vezetőség folyamatosan elutasítja a magyar tagozat törvényben előírt intézményesítését.
Félrevezetőnek és károsnak tartja a nyelvi jogok bővülésének „ünneplését" az Identitás Szabadságáért Jogvédő Csoport (AGFI), amely szerint a törvénymódosítás nem biztosít új nyelvi jogokat. Keddi közleményében a kolozsvári szervezet arra hívta fel a figyelmet: tévesen tájékoztatták a magyar közvéleményt arról, hogy a törvénymódosítások következtében a magyarok által is lakott erdélyi településeken kötelezővé válna az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használata.
„Az RMDSZ és a sajtó értékelésével ellentétben ezek a törvények nem rendelkeznek a kisebbségekhez tartozó páciensek anyanyelven történő ellátásának biztosításáról, mindössze a kisebbségek nyelvét beszélő szakemberek alkalmazását teszik kötelezővé ezekben az intézményekben" – pontosította a jogvédő csoport. Példaként a kolozsvári gyermekkórház esetét hozta fel, melyben tavaly súlyosan megaláztak egy balesetben megsérült olaszteleki lányt, mert nem tudott románul válaszolni az orvos kérdéseire.
„A kolozsvári kórházban egyetlen magyarul tudó ápoló alkalmazásával is eleget lehet tenni a most módosított törvény előírásainak. Így továbbra sem lehet ezekre a jogszabályokra hivatkozva számon kérni, hogy a kolozsvári magyar pácienseket magyarul lássák el a város kórházaiban, még akkor sem, ha Kolozsváron 50 ezer magyar él" – állapította meg az AGFI, amely korábban a marosvásárhelyi Civil Elkötelezettség Mozgalommal (Cemo) együtt nyújtott be árnyékjelentést az Európa Tanácshoz a kisebbségvédelmi keretegyezmény tiszteletben tartásáról készített román kormányjelentéshez. A csoport hozzátette: a hatályos romániai jogszabályok értelmében a román nyelv ismerete hiányában a pácienst egy általa ismert nyelven kell ellátni. Nyomatékosították: a kisebbségi nyelvi jogok lényege viszont pontosan az, hogy a román nyelv ismeretétől függetlenül is használható legyen a magyar nyelv.
Az AGFI arra hívta fel az erdélyi magyar politikai elit figyelmét, hogy félrevezető „a nyelvi jogok bővülését ünnepelni" a törvénymódosítás kapcsán, és ez a megközelítés gyengíti a közösség jogtudatosságát. A csoport mindezek ellenére figyelemre méltónak tartotta a törvénymódosításokat. „A romániai jogalkotó ugyanis először állapított meg a 20 százalékos etnikai küszöbön túl egy alternatív, 5000 fős küszöböt is, amire várhatóan könnyebben lehet majd hivatkozni az esetleges további jogszabály-módosításokkor" – áll a közleményben.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Mérnök, művész, helytörténész
A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját.
– A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek?
– A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott.
– Milyen volt ott az élet?
– A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem.
– Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod?
– Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka.
– Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában?
– Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van.
– Az alternatív energiatermelők is beletartoztak?
– Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van.
– A művészetek mikor kerültek be az életedbe?
– A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok…
– Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet?
– Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is.
– A helytörténet melyik része érdekel?
– Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek
– Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen?
– Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett.
– Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült?
– A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet.
– Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk?
– Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is.
– Mi vár még feltárásra a te szempontodból?
– Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt…
Nagy Béla
Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja.
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ambrus Attila: A mindent elsöprő kisebbség
Elsöprő többséggel fogadta el a Parlament azt a jogszabályt, amely kötelezővé teszi az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben a magyar nyelv használatát – írtam egy héttel ezelőtti jegyzetemben. Amely a visszafogottság jegyében született. Nem véletlenül és nem oktalanul. Megtámadták ugyanis az Alkotmánybíróságnál az ellenzéki pártok a jogszabályt.
A Nemzeti Liberális Párt, a Mentsétek Meg Romániát Szövetség és a Népi Mozgalom Párt a taláros testülethez fordult, a 124 képviselő által aláírt kereslet szerint ugyanis az elfogadott, de ki nem hirdetett jogszabály nem biztosítja a törvény előtti egyenlőséget a társadalom tagjai számára.
Nincs ebben semmi meglepő. Ami a kisebbségi jogok biztosítását illeti, kormánypártok és ellenzék közt nincs semmi különbség. Még politikai diskurzus szintjén sincs. Azaz ott van: attól függ, hogy ki kérdezi a honatyát vagy honanyát. Ha magyar újságíró faggatja véleményéről, rendkívül nyitott, megértő és megengedő, elismeri, hogy jogos a kérés és ő mindenképpen megszavazza. Ha a hírtelevízióknak nyilatkozik, azzal indítja nyilatkozatát, hogy ő elutasította a javaslatot, mert az szegregációhoz, pluszjogokhoz és a többség iránti diszkriminációhoz vezetne.
Mondom ezt azoknak, akik az utóbbi időben azzal vádolják az RMDSZ-t, hogy lepaktált a komcsikkal, elárulta a demokratikus ellenzéket, s eltávolítaná a székelyeket szeretett fogadott atyuskájuktól, Traian Băsescutól.
Apropó Băsescu. Az ellenfelei által éppen a tatár származásával meggyanúsított politikai kalandor volt az, aki azzal érvelt a jogszabály ellen, hogy a törvénymódosítás értelmében a konstancai kórházakban a tatár és török, a bukaresti kórházakban pedig a roma nyelvet ismerő személyeket kell majd alkalmazni. Mit mondjak? Valóban borzalom lenne. Nem is beszélve arról, amiről Traian Băsescu mélyen hallgat, csak a szeme sarkából kacsint választóinak: „Értitek, ugye, hogy itt nem Konstancáról és nem Bukarestról, nem a tatárokról, törökökről, nem is a romákról van szó, hanem azokról a fránya magyarokról, akik Brassóban és Aradon, Temesváron és Nagybányán, sőt az úgynevezett Székelyföldön is jogszerint magyarul akarják elmondani az orvosoknak, hol fáj!”
Hiába próbálom meg elhessegetni az összeesküvés elméletet, nem sikerül. Egyre több bizonyítékot szolgáltat a hazai politikai élet arra a feltevésre, hogy a kormány- és az ellenzéki pártok közt nincs lényegi megítélésbeli különbség, ami a kisebbségi jogok biztosítását illeti. Ha az egyik oldal elfogadja, a másik oldal elutasítja és viceversa.
Az erőpróba főpróbája volt ez a törvény. A főpróba második felvonásához jutottunk. Az Alkotmánybíróságban többen vannak a kormánykoalíció által jelölt bírók, mint ellenzékiek. Az elmúlt hetekben a kormánykoalíció döntéseit rendre alkotmányosnak találta a taláros testület.
Elképesztően meredek az a felvetés is, hogy a törvény nem biztosítja a társadalmi egyenlőséget, mivel tatár beteg tatárul, a roma románi nyelven mondhatja el, milyen egészségügyi panasszal jelentkezett az orvosnál. A jogszabály ugyanis nem azt írja elő, hogy török betegnek romániul kellene beszélnie orvosával, sőt, még azt sem hogy minden orvosnak ismernie kellene Konstancán a tatár nyelvet.
Nem csoda, ha az ellenzék vezetője Raluca Turcan nem akart válaszolni a maszol.ro kérdéseire. Az sem, hogy van olyan képviselő, aki azt állítja, meghamisították az aláírását, mások azt, hogy átverték, azt sem tudták, mit írnak alá.
A kisebbségellenesség ilyen foka szégyelleni való. Főként, ha zsigeri. maszol.ro

Vastag hóréteg borítja Székelyföldet, hétvégén fagyni fog
Vastag hóréteg borítja Erdély számos települését, Sepsiszentgyörgyön 20 cm, Csíkszeredában és Bodzafordulón 15 cm, Brassóban 14 cm, Maroshévízen 6 cm, Kézdivásárhelyen, Szebenben és Fogarason 3 cm hó hullott.
A meteorológusok szerint a legalacsonyabb hőmérsékleti értek csütörtökről péntekre virradóra a -5 fok volt, de előrejelzéseik szerint nem ez volt a leghidegebb áprilisi éjszaka, ugyanis pénteken éjszaka kitisztul az égbolt, eláll a hóhullás, és Hargita megyében akár -10 fokig is lehűlhet a levegő hőmérséklete.
z erdélyi regionális meteorológiai központ szolgálatos meteorológusa szerint az áprilisi tél nem rendkívüli, máskor is mérték mínusz fokokat ebben az időszakban, például 2006-ban április 14-17. között is hasonló időjárási körülmények voltak. Jó hír azonban, hogy az előrejelzések szerint jövő héttől felmelegedés várható.
Pénteken közlekedésben a még mindig viharos erősségű szél okoz gondokat, amely - főleg az ország keleti részén - ellehetetleníti a hókotrók munkáját. Péntek reggel az útburkolatra fagyott jégréteg miatt lezárták az A1-es autópálya húsz kilométeres szakaszát Pitesti környékén, de nyolc moldvai országút is járhatatlan a hóátfúvások és jegesedés miatt. A jászvásári (Iasi) repülőteret az erős havazás és rossz látási viszonyok miatt péntek reggel több órára lezárták, két, Moldvába tartó járat a bukaresti nemzetközi repülőtéren szállt le.
Az ország tengeri kikötőit is lezárták az erős szél miatt. A moldvai Suceava megyében a hóvihar által megrongált villanyvezetékek miatt csaknem háromezer háztartás maradt áramellátás nélkül. maszol.ro

Új kezdet évszázados falak közt (Miklósvári kastély)
Több évtizedes kényszerpihenő után ismét élő, új szereppel felruházott, idegenforgalmi célponttá alakult át Erdővidék egyik emblematikus műemlék épülete. A miklósvári Kálnoky-kastély felújítását, valamint az Erdélyi Élet Múzeuma megnyitását egész napos rendezvénysorozattal – kiállítással, díjátadóval, szakmai konferenciával – ünnepelte a Kálnoky Alapítvány, az alkalom kapcsán meghirdetett nyílt nap pedig számos látogatót vonzott a kastélyba.
Bár évek óta dolgoztak a kastély helyreállításán, az átfogó munkálat finanszírozására nehéz volt forrásokat szerezni – vázolta gróf Kálnoky Tibor a szombati sajtótájékoztatón, elismeréssel szólva a lehetőségről, mely révén sikerült megmenteni egy műemlék épületet a helyi közösség számára. A helyreállítást a Norvégia, Románia, Liechtenstein és Izland által létrehozott alap finanszírozta, a 29 hónapos futamidejű projekt április végén zárul, értéke közel 1,15 millió euró, jelentős része vissza nem térítendő támogatás. „Egy mindenki előtt nyitott múzeum jött létre, egy élő tér, ahol több rendezvény zajlik majd. Azt szeretnénk, ha mindig élet lenne itt, hogy a kastély a környék turisztikai attrakciójává nője ki magát” – ismertette az elképzeléseket gróf Kálnoky Tibor. Úgy vélte, nem szabad szem elől téveszteni, hogy Miklósvár Brassó és Segesvár közt helyezkedik el, amely nagyon fontos turisztikai tengely, miközben a hátrányos helyzetű Baróti medence nem igazán kapcsolódik az ország nagy forgalmú turisztikai hálózatához. Reményét fejezte ki, hogy a megújult ingatlan – mely mostantól bárki által látogatható – turisztikai és kulturális objektumként az idegenforgalmi körforgás részévé válhat.
A Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériumát képviselő államtitkár, Erwin Şimşensohn hangsúlyozta: a tárca jelentős összegekkel támogatja és kiemelten foglalkozik a kulturális örökségek revitalizációjával, illetve megőrzésével, szerepet vállalva a történelmi műemlék épületek, így az erdélyi kastélyok megőrzésében is.
Az Erdélyi Élet Múzeuma kialakításáról annak művészettörténész-szakértője, Várallyay Réka beszélt a Háromszéknek. A Kálnoky-kastély nagyon fontos, késő reneszánsz épület, mely számos elemet megőrzött a kor erdélyi építészetéből, ezért megpróbálták reprezentatívan bemutatni az erdélyi 17–18. századi művészetet. A középső térben például egy 17. századi itáliai csembaló másolata található, így a közeljövőben ünnepi események, koncertek is szervezhetők itt. Mivel a kastélyok díszeit mindig a cserépkályhák jelentették, így a legdíszesebb, legszínesebb cserépkályhát is a díszteremben helyezték el. „Arra gondoltunk, úgy tudjuk a látogatókhoz közelebb hozni a kastélyt, ha egy női, illetve egy férfi szobát reprezen¬tálunk – ami egyébként így is volt – a korabeli elnevezés szerint: az úr háza és az asszony háza (a ház itt a termet jelöli)” – ismertette a szakértő. Az asszony háza a 17–18. századi kultúrát mutatja be, ahol a hímzés, kézimunkázás mellett nagyon fontos volt a kertkultúra. A 18. századi vitrinben láthatók azok a kis üvegecskék, amelyekben rózsavizet, különböző virágvizeket tarthattak, és egy 17. századi botanikai könyvnek a lapjai is megjelennek. A férfi szoba Kálnoky Dénes alakjához kapcsolódik, aki a 19. században sokáig lakott a kastélyban, fontos pozíciót töltött be a szabadságharc alatt, majd azt követően ide vonult vissza. A teremben egy fotókópiát helyeztek el arcképéről, melyet a Székely Nemzeti Múzeum őriz, illetve az intézménytől kapták kölcsön íróasztalát, egy szép írószekretert is. A kastély két oldalán egy biedermeier, illetve egy ónémet szalont alakítottak ki. Utóbbi a háromszéki kúriák világát idézi, 19. századi ónémet bútorokkal, de Szekeres Attila István heraldikus jóvoltából főleg háromszéki kisnemesi és középnemesi családok címereinek gyűjteménye is itt látható – közölte Várallyay Réka. Hozzáfűzte: a pince boltozott termében a kastélytörténeti kiállítás található, melyet Fehér János nagyon részletesen, fotókkal dokumentálva írt meg. Ugyanitt egy 19–20. századi használati eszközökkel berendezett látványkonyha is helyet kapott. Összegzésként elmondta, fontosnak tartják, hogy a kastély hosszú távon bekapcsolódhasson a kulturális életbe, ezért családi programokat, tematikus napok szervezését egyaránt tervezik, a megújult parkban pedig egy szabadtéri színpadot is kialakítanak.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Költői zene Brassóból
A brassói Fekete-templom ifjúsági Bach-kórusa lépett fel vasárnap délben az evangélikus templomban. Már a koncert címe is sokat ígérő volt: Musica Poetica – 500 évvel Luther reformja után. A tizenhét fiatalból álló kamarakórust a szintén brassói Capella Coronensis kamarazenekar kísérte, vezényelt a kolozsvári zeneakadémia volt végzőse, Steffen Schlandt.
Schlandt már zeneakadémiai hallgatóként is többször lépett fel városunkban templomi hangversenyeken orgonaművészként. Emlékszem, már akkor is figyelemre méltó muzikalitással és tökéletes hangszertechnikával rendelkezett. Értesüléseim szerint Schlandt – aki jelenleg a brassói Fekete templom karnagya és orgonistája – zenészcsaládból származik, amelyben már több generáció fejtette ki tevékenységét képzett zenészként. Így tehát nem ért meglepetésként a fiatal, ám tapasztalt karnagy muzikális és precíz teljesítménye. Nem tudom, a tizenhét tagú kórusból hány képzett zenész vagy felsőfokú zenei tanulmányokat végző fiatal volt, ám nagyon szép hangzást produkáltak. A vegyeskar kényes pontja általában a férfiszólamok, most azonban csak dicsérhetjük a kar hét férfitagját.
A koncert repertoárja igazodott a reformáció 500 évfordulójához. A XV–XIX. századi művek tolmácsolása során úgy érezhettük: időutazáson veszünk részt, ahol egyetlen útitársunk van, a csak szépet és jót tükröző vallásos zene. A koncert műsorfüzetében elolvashattuk az előadott művek szövegét németül, latinul, illetve románul is. Jó érzés volt hallani, amint a fiatalok hittel és lelkesedéssel tolmácsolták az Isten dicsőségét tolmácsoló műveket. A koncert záró számaként Schlandt bevonta a közönséget is. A néhány soros, könnyen énekelhető, latin szövegű, vallásos kánon eléneklése során mi is úgy érezhettük: Isten dicsőséges kegyelme ránk is kiterjed.
Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Hajszálon múlt a lincselés Marosvásárhelyen
A Marosvásárhelyen vasárnap egy gyermeket elgázoló gépkocsivezetőn kívül, a sofőrre és a rendőrökre támadók ellen is eljárást indítottak a hatóságok. A környéken, ahol az incidens történt, már jó ideje áldatlan állapotok uralkodnak az ott élő cigány családok viselkedése miatt.
Nyolcéves kisgyereket gázolt el vasárnap Marosvásárhelyen, a Szabadi (Voinicenilor) úton egy gépkocsi: a marosszentannai cigány gyerek jelöletlen, tiltott helyen akart átszaladni az úttesten. A baleset után a cigányok egy része megtámadta a vezetőt, sőt a segítségére siető rendőrt is, emiatt csendőri beavatkozásra is sor került.
Andreea Pop rendőrségi szóvivő elmondta, a 42 éves marosvásárhelyi gépkocsivezető hölgy ellen gondatlanságból okozott testi sértés miatt indult eljárás, az áldozat ugyanis lábtörést és fejsérüléseket szenvedett. A rendőrség és a rohammentő-szolgálat (SMURD) egyébként a sofőr hívására érkezett ki, a gyermeket pedig azonnal kórházba szállították.
Az előírások szerint, amennyiben a közúti baleset áldozata sérüléseket szenved, a vezető ellen gondatlanságból elkövetett testi sértés gyanújával kell eljárást indítani, majd a vizsgálat során fényt derítenek arra, hogy milyen mértékben volt vétkes a sofőr, illetve az elgázolt személy. Ennek függvényében kerül át az iratcsomó az igazságszolgáltatási intézményekhez, majd hoznak ítéletet az ügyben, megállapítva az érintettek a felelősségét.
Vasrúddal támadtak a sofőrre
Egy szemtanú a sajtónak úgy nyilatkozott, hogy a vasárnapi baleset bekövetkezte után azonnal telefonált a 112-es egységes sürgősségi segélykérő számra, egy percen belül pedig oda is érkezett egy rendőrségi rohamkocsi és egy mentő. A környéken levő cigány felnőttek közül azonban ketten, látva, hogy a gyereket elütötték, és elesett, két méter hosszú vasrudat ragadtak, majd szaladva közelítettek a gázoló autóhoz, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kárt tegyenek benne és esetleg a vezetőjében is. Az egyik rendőr megpróbálta megakadályozni ezt, lábával belerúgott a vasrúdba, mire a támadók az árokba estek.
A két felbőszült egyén ezután a rendőrre támadt, aki szolgálati autójába menekült. Egyikük belerúgott a rendőrségi autóba, a másik megpróbált bemászni a gépkocsiba, ahonnan a rendőrnek az utolsó pillanatban sikerült kimenekülnie. Ekkor a rendőrök segítséget hívtak, s rövidesen tíz rendőrségi és két csendőrségi jármű érkezett a helyszínre, erre a cigányok szétszéledtek. A hatósági alkalmazottaknak sikerült azonosítaniuk azokat a személyeket, akik megtámadták a rendőrt és az autót. A rendőrségi szóvivőtől megtudtuk: a sofőr ellen gondatlanságból elkövetett testi sértés miatt folytatnak eljárást, ugyanakkor feljelentést tettek a támadó személyek ellen is rongálás, fenyegetés és bántalmazás miatt.
Nem felügyelik a gyermekeket
A közösségi hálón a fényképekkel is illusztrált esethez többen is hozzászóltak, többségük pedig a környéken uralkodó állapotokra hívta fel a figyelmet. Állításuk szerint a cigány családok gyerekei az úton hancúroznak, labdáznak, az asszonyok szőnyeget mosnak, a szülők egyáltalán nem felügyelik gyerekeiket, ezzel egyrészt baleset kockázatának téve ki őket, másrészt veszélyeztetve a mezőségi megyei úton közlekedőket. Gyakran felügyelet nélkül hagyott lovak csatangolnak az úton. Egy szemtanú azt is elmondta, hogy a balesetet okozó jármű vezetője nem is láthatta az úton átszaladni készülő kisgyereket, mert az útszélen parkoló kisteherautó mögül ugrott ki eléje.
Erdélyben egyébként több ízben történt már olyan eset, hogy cigány csoportok bántalmazták a balesetet okozó, vagy csak vétlenül a helyszínen tartózkodó járművezetőt. Ilyesmire legutóbb 2014-ben, Kézdiszentléleken volt példa: Kézdivásárhely irányából két szovátai motorkerékpáros érkezett a község egyik bejáratához, ahol mintegy négyszáz cigány él, az elöl haladó motoros elütött egy tizenegy éves kislányt, aki szabálytalanul próbált átkelni az úttesten. A 37 éves motoros szörnyethalt, a mögötte ülő 41 éves nő súlyos belső sérüléseket szenvedett.
A második motoron egy férfi ült, aki szemtanúja volt társa tragikus halálának. Mivel segíteni akart, megállt a baleset helyszínén, de az összegyűltek ütlegelni kezdték. A 28 éves motorost súlyos sérülésekkel, többek között tüdőszúrással szállították Brassóba. A felbőszült helybeliek a járművet is megrongálták. A lincselést a helyszínre érkező rendőrök és csendőrök akadályozták meg, az összesereglett 120–150 cigány viszont a rend őreivel is szembefordult. Később olyan vélekedések is napvilágot láttak, hogy a gázoló motoros halálában sem ártatlanok a lincselők.
Egy másik eset Marosvásárhely közelében történt jó néhány évtizede, még a múlt rendszer idején. Az akkori polgármester gépkocsivezetője elkérte a szolgálati autót a főnökétől, hogy hétvégén meglátogassák a szülőket. Hazafelé jövet arra lett figyelmes, hogy több cigány férfi az úton ütlegel egy cigány asszonyt. Megállt az autóval, amelyben a felesége és kisgyereke tartózkodott, kiszállt, hogy az asszonyt kiszabadítsa az ütlegelők köréből. A férfiak azonban ellene fordultak, és több késszúrással meggyilkolták családja szeme láttára.
Kronika.ro; itthon.ma/erdelyorszag

Kiállítás megnyitó – hatvani képzőművészek csoportos tárlata
Időpont: 2017. április 27., csütörtök, 18 óra
Helyszín: Brassó, Reménység Háza, Moldovei u. 2 sz.
Első alkalommal mutatkoznak be hatvani képzőművészek Brassóban. Csoportos kiállításuk megnyitója április 27-én, csütörtökön, 18 órai kezdettel lesz a Reménység Házában. Az alkotásokat Vetró B. Sebestyén András képzőművész, a Reménység Háza galéria művészeti vezetője mutatja be.
A megnyitó keretében sor kerül Halász Péter: Cserefának füstje hozta ki könnyvemet...! c., a moldvai magyarokról szóló néprajzi, művelődéstörténeti tanulmánykötetének bemutatójára. A könyvet méltatja és a szerzővel beszélget dr. Balázs Lajos, a Sapientia egyetem tanára. Szervező az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület és a Reménység Háza. emke.ro

OJD 25
Brassóban született, Budapesten él. Ez ideiglenes állapot. Legjobban a Hargitán szeret alkotni, mert ott „olyan a levegő”. Miután mindent vagy legalábbis nagyon sokat elért az írói pályán, most a fiatal tehetségek „oskoláztatásával” foglalkozik. És persze ír is. Verset, prózát, drámát, tanulmányt. Orbán János Dénes (fotó) – OJD – szerda délután az Árkosi Művelődési Központban mesélt negyedszázados írói jubileumán életének alakulásáról.
Fontos, hogy az ember honnan indult, de még fontosabb, hogy hova ért – válaszolta OJD Sántha Attila, a pályatárs – és nem mellékesen felfedezője – kérdésére. Kolozsvári egyetemi évei előtt nem publikált, ott aztán fejest ugrott a mélyvízbe. A 90-es évek elején Erdély kulturális fővárosában „világmegváltó” szándékkal összeverődött csapat az irodalmi paradigmaváltást tűzte ki céljául, a lázadó, polgárpukkasztó társaság azonban nem ment szembe az öregekkel, mint általában az új generációk, hogy „meggyilkolják” elődeiket, „mi imádtuk őket, és ők felpártoltak bennünket”, emlékezett OJD az Előretolt Helyőrség folyóirat és mozgalom által meghatározott kezdetekre. „Meg akartuk változtatni azt a fajta transzilvanizmust, amelyet Reményik Sándor neve fémjelez, mi azt mondtuk, a világ a harcosokat becsüli, nem a sajnálkozókat. Nem fordultunk el Erdélytől, mi nagyon sokat letettünk a haza oltárára. Azt is tudtuk, nem vagyunk alábbvalóak az anyaországiaknál, és igazunk lett, ezt a díjak, könyveink eladott példányszámai igazolják”, mondta. Tíz év alatt nagyjából mindent elért az írói pályán, de úgy gondolta, talán kicsit túl könnyen jött a siker. Elege lett az irodalomból, pontosabban az irodalmi életből, zavarta, hogy Magyarországon furcsán fogadták az erdélyieket, „a túlzott rajongás undorító volt” – hát belevágott a vendéglátóiparba. A kolozsvári Bulgakov kávéház fogalommá vált, mert OJD nem a pult mögé állt, hanem irodalomszervezéssel foglalkozott. Így telt el tizenkét év, aztán lelkifurdalást érzett amiatt, hogy „ki írja meg azokat a műveket, amiket csak én tudok”. Felhagyott hát a Bulgakovval, egy évig szabadúszó íróként tevékenykedett, de a szervezésről nem tudott lemondani – kitalálta tehát az íróakadémiát. „Mert nem a fővárosban születnek feltétlen a nagy művészek, és a többieknek ki adja meg az esélyegyenlőséget? Évente 600–700 fiatal író debütál a Kárpát-medencében, csak a legjobbak futnak be, és a siker nem mindig a tehetségen dől el, hanem azon, ki tanul többet”, indokolta meg az íróakadémia szükségességét. Most főképp ezzel foglalkozik, közben kutatja Janus Pannonius életét és korát, első magyar költőnkről szenvedélyes előadásokat rögtönöz, és persze ír is, mert akármit is dolgozik éppen, OJD elsősorban író. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marx József 25 éve távozott
Iskolateremtő fotóművész – ezzel a minősítéssel ajándékozták meg hívei, tanítványai Marosvásárhelyen, Erdélyben – Romániában, ahol kiállítások százain vett részt aktivitásának fél évszázadnyi szakaszában. A művészbarát közösség hálás és nagylelkű. Marx József 103 éve született, 25 éve távozott. Emlékét a nevét viselő fotóklubokban tevékenykedő, időközben mesterekké izmosodó tanítványok és azok újabb tanítványai ápolják.
Közel harminc évig dolgoztunk egymás mellett a képes lap szerkesztőségének kiutalt dohos pincében, a korszerűtlen technikával ellátott fotólaboratóriumban. Volt rá időnk, hogy kölcsönösen beszámoljunk fotográfusi élményeinkről. De csak ritkán éltünk ezzel a lehetőséggel. Marx Jóska nem fukarkodott az idejével, ha bármilyen technikai kérdéssel zaklattam – és tettem ezt gyakran, mert mindvégig ügyetlenül laboráltam. Ennél azonban izgalmasabb, további életpályámra nézve meghatározó jelentőségű volt, amikor kéretlenül is kifürkészte egy-egy érdekesebbnek ígérkező felvételből a kiemelésre (kinagyításra) érdemes részletet. Akár a többi, soktucatnyi marosvásárhelyi fiatal fotóst, engem is ő biztatott: már az expozíció, a képalkotást megelőző pillanatokban (órákban, napokban) azzal az igénnyel vegyük kézbe a kamerát, hogy a születendő fotográfia kiállításon tolmácsolja majd szerzője érzelmeit, gondolatait. Kollégái, tanítványai bemutatásra alkalmasnak ítélt képeinek jobban örvendett, mint a sajátjainak. Utóbbiakról nagyjából tudta, hol és hogyan fogják fogadni, de az első sikereit megélő tanítvány örömében fele-fele arányban osztozott.
Nem szóltam még a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség különböző (AFIAP, EFIAP, HON. EFIAP) címeinek odaítéléséről. Elsőként kapta meg a rangos kitüntetéseket. Követték évek múltán legjobb tanítványai.
A múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben a Kriterion Kiadó távlati terveiben szerepelt az erdélyi fotográfia történetét, ennek keretében kiemelkedő alkotóit is bemutató monográfiasorozat kiadása. A bevezető tanulmányokat tartalmazó két kötet (Orbán Balázs: Székelyföld képekben; Teleki Samu Afrikában) megjelentetése nyomán további három szerkesztéséről tárgyaltunk: Százéves fotóriport Erdélyről; Józsa Béla betiltott szociofotó-kiállítása; Marx József-monográfia. Botár Emma, a Kriterion szerkesztője külön levélben jelezte: elgondolásuk szerint a Marx Józsefet bemutató kötet lehetne az első. Párhuzamosan foglalkoztam a jelzett témákhoz kapcsolódó anyag gyűjtésével. Tapasztalnom kellett, hogy a hozzánk olyan közel álló Jóska bácsiról is oly keveset tudunk. Nem az ő hibája, hogy gazdag tapasztalatait, fotográfusként megélt történeteit már korábban nem rögzítette írásban, vagy legalább mélyinterjúk formájában. Működésének idején Erdélyországban még nem mutatkozott érdeklődés a fotóművészek emlékezései iránt, ami például Budapesten már napirenden szerepelt.
Remekbe sikerült felvétele a két világháború közti húsz esztendő erdélyi irodalmi életének nagy játékosait, Kós Károlyt és Kemény Jánost örökíti meg ritka találkozásuk perceiben. Miről beszélgettek a Varjú-, illetve a vécsi vár irodalomalkotó és -szervező tulajdonosai? Szóba került a fotográfia és a műemlékvédelem, vagy az írótalálkozók és a fényképészek együttműködése? Harminc évig fotózta az erdélyi magyar színházak bemutatóit,
olykor művészeinek magánéleti eseményeit is. Hogyan rendezte át a fénykép követelte formában egyik-másik jelenetet? Engem, aki a realitásokat is jellemző adomakincs fogyasztója vagyok, igencsak érdekelne, ténylegesen megtörtént-e ama szóbeliség útján terjedő történet, miszerint Marx Jóska némi borravaló ellenében rávette egy tehervonat mozdonyvezetőjét: állítsa le nyílt pályán egy-két percre a szerelvényt, hogy az állványra szerelt tüköraknás gépével a különlegesen szép tájról, a naplementét megelőző fényviszonyok mellett sorozatfelvételt készítsen, színszűrők közbeiktatásával. Hétköznapi, mosolyra késztető kaland – abban az időben álmatlan éjszakákat eredményező botrány. Emlékezetem szerint 1962-ben, talán ’63-ban. Vagy más: az Új Élet hasábjain érzékeltetni kell a kollektivizálás, a falu szocialista átszervezésének diadalát. Címlapon kell ezt megoldani. Polgár Pista kollégám feladata, hogy kijelölje a közeli Szentanna köztiszteletnek örvendő családját, akit majd Marx József örökít meg a csatlakozás aláírásának pillanatában. Megtárgyalták a település pártalapszervezetének titkárával, az agrármérnökkel, kijelölték az erre politikailag is megfelelő gazdát. Innét már Marx vette át az irányítást. Terített asztal köré telepítette a népes famíliát, ünneplő ruha, népviselet, virágok az asztalon, óvodáskorú dédunoka figyeli, hogyan írja alá a belépési nyilatkozatot a család tiszteletre méltó nesztora. A kép megfelel az elvárásoknak – a gond ott kezdődik, hogy napok múltán kiderül: a dédnagytata már szemüveggel sem tud olvasni. A falu népe röhög, az írja alá a belépési nyilatkozatot, akit vaksággal vert meg a Fennvaló. A hatalomnak nincs humorérzéke, a pártbizottság intézkedő elvtársa követeli az éberséghiányban szenvedő szerkesztők példás megbüntetését. Sütő Andrásnak kellett többszörösen interveniálnia – a pohár vízben kavart viharon túljutottunk. Ma már talán az egyedüli vagyok, aki emlékezik erre és több hasonló történetre.
Nem tudom, vajon másoknak is elmondta-e, a háború idején, Ukrajnában, ahol tiszti rangban az adminisztrációval foglalkozott, rendszeresen fényképezett. Visszavonulás idején mintegy kétezer negatívját egy vízhatlan dobozba helyezte. Hosszú évekkel később, amikor a szovjet hadifogságból szabadult, nem volt lehetősége felkutatni az anyagot. Nem tudni, milyen érzéssel fogadnánk, ha most a véletlen játéka folytán előkerülne. Néhány felvételéről részletesen beszámolt. Meglehet, mára már mást olvasnánk ki belőlük, mint amit szerzőjük az exponálás idején gondolt. Hasonló történet: Roman Vishniac világhírű művészfotós 16.000 felvételt készített Közép-Európa országaiban a harmincas években. A háború kitörésekor Amerikába menekült, de közben 2.000 felvételét Dél-Franciaországban elásta. Rokona találta meg az anyagot. Az ebből összeállított kiállítást meghordozták a világ legjelentősebb kiállítótermeiben.
A Marx Jóskát bemutató monográfiát végül is nem készítettem el. A nyolcvanas évek közepétől nagymértékben romlottak a körülmények, súlyosbodott a látható és láthatatlan cenzúra. Az áttelepülés gondjaival küszködtem. Jánosházy György írta meg a monográfiát a diktatúrát követő szabadabb években.
Az olvasó elnézését kérem az anekdotázásért. A fotóriporteri szakma mint önálló, időnként művészi kvalitásokat megközelítő foglalkozás Erdélyben a múlt század ötvenes éveiben született meg: képes lapok (a kolozsvári Dolgozó Nő, Marosvásárhelyen a Művészet, illetve az Új Élet) szerkesztőségei, múzeumok félnormával foglalkoztatott munkatársai gyakorolták. Közöttük talán Marx Jóska volt az első, aki már korábban országszerte elismert művészként szerzett magának nevet, és „ereszkedett le” a pártpropaganda napi munkáját szolgáló fotóiparosok” szintjére. Ugyanakkor vele és általa nőtte ki magát az a nemzedék, amely (részben) a művészi színvonalhoz való közelítéssel szerzett magának rangot és tekintélyt a köztudatban.
Jóska a „gyöngyös bokréta”, a szép kép, a csillogó ellenfény korszak művészeinek igézetében alkotott. Akkor is, amikor egy konfekcióüzem lélekgyilkos futószalagja, vagy a tordai cementgyárak sötéten füstölgő kéményei tövében fókuszálta gépét a kijelölt témára. Az már az ő szellemiségéből következett, hogy az erdélyi magyar színházak produkcióit a nemzetközi szalonokban való kiállítások színvonalához igazodó fotókban, vagy a hajdani várak romos falait olyan képekben örökítette meg, hogy azok a művészettörténeti riportokat készítő Szépréti Lilla kötetének egyenértékű illusztrációi lehettek.
Az élet szépsége, annak örömei volt az ő igazi, belülről táplált élményanyaga. Minden bizonnyal találni akár több egyéni kiállításra alkalmas szociofotót, társadalmi kritikát tükröző felvételt gazdag filmotékájában. De nem ezeket kereste. Mindig szemem előtt lebeg az a „konfliktusos” felvétele, amely egy meglehetősen pufók kamaszt örökít meg, amint iskolatáskáját a fején egyensúlyozva, óvatosan lépdel egy vasúti sínen. Ha cipője csak néhány centit félrecsúszik, bizony le fog lépni a sínről, kockáztatva a hibátlanul megtett néhány tízméternyi sikerélményét. Nem beszélve arról, hogy a fejéről le fog pottyanni a nehéz táska. Amiben azonban nem találtatott törékeny üveganyag. Vagy: két kamasz, akik romos várkapu árnyékában, tilos biztonságában meghúzódva rágyújtanak egy cigire. A kép kedvéért, no meg Ada Kaleh (azóta elárasztott) szigetének romantikáját megörökítendő sorozatért utazott le az ország déli határára… Nem sorolom: pontos statisztikák árulkodnak a nemzetközi szalonokban több mint ezer kiállított képéről, az alkotásait értékelő díjak százairól, a romániai fotóművész-szövetség tiszteletbeli elnöki tisztségéről. De, gondolom, mások is megírták, én a laboratóriumban elhangzott beszélgetéseinket idézve jelzem: nem lehet túlértékelni azt a társadalompolitikai hatást, amivel a pártcenzúra által korlátok közé szorított amatőr fotóművészek alkotókedvét életben tudta tartani, ösztönözni, sőt fokozni. Évtizedekig tartó kulimunka volt ez. Csak ő tudta, mennyi utánajárás, kedveskedés, ingyenes családfotózás, ki tudja, még mi más szükségeltetett ahhoz, hogy öt földrész kiállítótermeibe eljussanak a Maros menti amatőr társadalom legjobb felvételei. A maga oldalára állítania a cenzúra jogkörével felruházott vámtisztet, a pártbizottság, a néptanács kulturális osztályán fontoskodó aktivistát. Tette ezt mosolyogva, panaszkodás nélkül, ismétlem: évtizedeken keresztül.
Erdélyi Lajos
*
Emlékezzünk!
Negyedszázada, 1992. április 30-án hunyt el Marx József fotóművész.
A marosvásárhelyi Szakszervezetek Művelődési Házában, a kor igényeihez alkalmazkodva, az ő kezdeményezésére kezdi meg működését 1953-ban a később Marosvásárhelyi Fotóklubként ismertté vált fotókör. Jóska bácsi (mi így szólítottuk) ekkor már komoly fotós tapasztalattal rendelkezik. Tizenhét éves korában szüleitől kapta első fényképezőgépét, kerékpáron és gyalog bejárta Nagyenyed környékét, fényképezte a tájat, az embereket. A fényképezés varázsa annyira megérinti, hogy szenvedélyévé válik, és meghatározza életpályáját. 1933-tól már rendszeres résztvevője a hazai és nemzetközi kiállításoknak, majd a háborút követően új lendülettel fényképez, lelkesít, és javaslatára a marosvásárhelyi üzemekben, intézményekben gomba módra alakulnak a fotókörök. Amikor az Új Élet képes folyóirat útjára indul, Sütő András főszerkesztő őt kéri fel, vállalja el a fotóriporteri teendőket. Itt dolgozik nyugdíjazásáig. Ez idő alatt fotóművészeti munkássága is kiteljesedik. Fényképeit kiállítják öt világrész majd minden országában, számtalan díjban, elismerésben részesül, dicsőséget szerezve városunknak, valamint az egyetemes magyar fotográfiának.
Mint fotóriporter bejárja Erdély falvait, városait. Jól megszerkesztett művészi képriportjaival bemutatja a kor embereit, azok mindennapjait. Közben keresi a találkozást a fényképezés kedvelőivel, beszél a kép szépségéről, a kidolgozás varázsáról. Jóska bácsi közéleti tevékenységének köszönhető, hogy az erdélyi városokban – Nagyvárad, Brassó, Nagykároly, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely – és más településeken fotókörök és fotóklubok alakulnak, melyek napjainkban is működnek. Követői szeretettel emlékeznek rá.
Mi, a Marosvásárhelyi Fotóklub mindenkori tagjai nagyon sokat köszönhetünk néhai mesterünknek. A fiatalok és kezdők biztatása, az őszinte beszélgetések a művészetről, a fényképezés szépségéről erős közösséget formált, mely tisztelettel tekint a több mint hat évtizedes múltra. Így vált egyértelművé, hogy a 60. évforduló alkalmával, 2013-ban a klub felvette alapítójának nevét, majd ezt követően Marx József Fotóklub néven működik. Szellemiségét tiszteljük, emlékét megőrizzük a következő nemzedékek számára.
A Marx József fotóklub nevében
Bálint Zsigmond / Népújság (Marosvásárhely)

A „szalonképtelenség” élő erdélyi klasszikusa (Beszélgetés Orbán János Dénes költő-irodalomszervezővel)
A kilencvenes évek kultuszköltője volt, egyetemi tananyag, egy időre mégis kiszállt a mindennapi irodalomból. A mai magyar irodalom legvisszhangosabb szervezője, Orbán János Dénes újra ifjonti tűzben ég, a partvonalon elfoglalt helyéről pedig előbb-utóbb regény születik.
– Soha nem számított tájba simuló típusnak, de azért aligha arról álmodott, hogy egyszer ön ellen tüntet a magyar irodalom egy része…
– Kis híján felröhögtem, amikor meghallottam az ellenem, illetve az általam irányított íróakadémia ellen készülő tüntetés hírét. Vajon mit mondott volna megboldogult édesapám, hogy fia akkora hatást gyakorolt a kortárs magyar irodalomra, hogy tüntetnek is ellene – futott végig bennem. Amikor belevágtam ebbe, tudtam, mi vár rám, biztos voltam benne, hogy lesznek, akik ekkora projektet, illetve a rá szánt pénzösszeget nem hagyják szó nélkül. A mai világ amúgy is arra tart, hogy ha valaki a teljes vagyonát egy árvaházra hagyná, a nyilvánosság tíz százaléka akkor is valami sanda szándékot vélne a háttérben. Számítottam a támadásokra, a karaktergyilkossági kísérletekre, a digitális gyűlölet megnyilvánulásaira.
– Fel lehet készülni egy ilyen harcra?
– Nem először vívok hasonló csatát. Akkor is heves ellenkezések voltak, amikor a kilencvenes évek második felében az Előretolt Helyőrség berobbant az erdélyi magyar irodalomba. Néhai Tempfli József püspök kiátkozott bennünket az egyházból Sántha Attilával együtt az ifjúság irodalom útján való megrontásáért. Ma is tartom: adná az Isten, hogy az ifjúság az irodalom által romoljon meg. Amikor 1995-ben ellentét alakult ki Markó Béla – akkor a Mentor Kiadóban és a Látó folyóiratban volt érdekelt – és az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Szőcs Géza között, többedmagammal utóbbihoz csatlakoztam. Sokan politikai állásfoglalásként kezelték, holott arról volt szó, hogy Szőcs Géza kínált a fiatal íróknak rokonszenvesebb ajánlatot. Úgy, hogy kormánytámogatás sem volt.
– Mi volt a gond akkoriban?
– A nevünkhöz fűződő irodalmi paradigmaváltás része egyféle irodalmi-szexuális forradalom volt, ami az erdélyi közönség konzervatívabb részének nem tetszett, bár az ifjúság rajongott értünk. Ez aránylag hamar megváltozott, amint konszolidálódtunk, megkerülhetetlenné váltunk, kiderült, hogy nem csak a szájunk nagy, de műveket is leteszünk az asztalra. Épp az idősebb írók álltak a pártunkra Szilágyi Istvántól Kányádi Sándorig, ezt követően ritka hosszú irodalmi béke „tört ki” Erdélyben. A másik konfrontálódás az L. Simon László által kitalált Fiatal Írók Szövetsége 1998-as megalakulásához köthető. Tehetséges, de akkor még névtelen fiatal írók tömörültek köréje, ő megkeresett, hogy társuljak, mert az Előretolt Helyőrség akkor olyan befutott fiatal írókkal dicsekedhetett, mint Sántha Attila, László Noémi, Fekete Vince, Lövétei Lázár László, György Attila és Molnár Vilmos. Amúgy akkor is a József Attila Kör lobogtatta legfőképpen a politikai térnyerés és favorizálás veszélyét.
– A lázadó, polgárpukkasztó, pár évre kocsmárosba is átcsapó Orbán János Dénesen fogtak az idők, vagy elmentek mellette?
– Húsz év alatt változik az ember. Általában az szokott bekövetkezni, hogy az ifjonti tűz kihuny, az ember professzionálisabb, egyre kevésbé lelkes. Volt néhány évem, amikor csömört éreztem az irodalmi életben zajló dolgok iránt, ezért is vágtam bele a vendéglátásba. Talán azért is, mert addig túl könnyen pottyant az ölembe a siker, s bár nem akarom letagadni a tehetségemet, jó adag szerencse is kellett a kilencvenes évek díj- és elismerésözönéhez. Amit a kilencvenes évek első felében véghezvittünk, azt a bizonyos irodalmi-szexuális forradalmat, más is megcsinálta volna előttünk, csakhogy őket nem hagyta a cenzúra. Mi viszont leírhattunk bármit, és le is írtuk. Ehhez mind-mind szerencse is kellett. Most viszont újra azt az ifjúi tüzet érzem magamban, a polgárpukkasztó attitűd nem múlt el belőlem.
– A Swedenborg kávéház vagy a Janus Pannonius-apokrifek „szalonképtelensége” valóban ezt jelzi. Nem gondolt arra, hogy többnyire másként nyilvánul meg egy húszesztendős fiatal, és másként egy konszolidált negyvenéves?
– A huszonéves feladata, hogy lázadjon és végrehajtsa az irodalom legnagyobb forradalmait, lásd Janus Pannonius, Petőfi, Ady. Olyat kell tenniük, hogy utánuk már ne lehessen visszatérni a megelőző korok gyakorlatához. Sajnos, mi, a kilencvenes évek nemzedéke voltunk a legutóbbi paradigmaváltó generáció. Azóta megszelídült az irodalom, és ez nem jó, mert ha állóvízzé alakul, unalmassá válik.
– A legvadabb patak is megszelídül néha, s ha újabb akadály kerül az útjába, megint „megmérgelődik”… – Szőcs Géza kifejezésével élve: ezt a jelenséget figyeljék a hidrokurtizánok.
– Nem szembesült azzal a jó szándékú intelemmel, hogy negyvenévesen ideje megkomolyodni? – Nem, de ne feledjük, hogy én Faludy György tanítványának számítok, aki még kilencvenen túl is fenegyerekeskedett. Szívesen konszolidálódnék, csak lenne már kinek átadni a stafétabotot. Mert szomorú, de még mindig a mi nemzedékünknek kell időnként felháborodottan felbukkannia, hogy megmozduljanak az irodalom állóvizei. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek tehetséges és jó írók, de olyanok nem jelentkeztek, akiknek színre lépésekor azt érezzük: megváltoztatják a világot. Amióta a polkorrektség az irodalmi prérit is dominálni kezdte, a fiatalok nem mernek leírni bizonyos dolgokat, attól tartva, hogy az irodalomhatalmat birtokló – publikációk, díjak és ösztöndíjak fölött rendelkező – idősebbek az útjukba állnak. Ez az öncezúrára kényszerítés pedig gyilkos tud lenni. Bár én adott pillanatban kultuszköltőnek számítottam, és egyetemi tananyagnak, olvastam későbbi visszhangokat, miszerint szexista vagyok. Ez a polkorrekt terror oda vezetett, hogy ma nem nagyon találunk merész erotikus lírát felvonultató fiatalt, pedig a nemiség a mai fiatalok életének is központi témája. Ugyanez érvényes a közéleti, filozófiai, lélektani témákra is. Olyan fiatalok érzik máris, hogy veszíteni valójuk van, akiknek egyelőre még semmijük sincs.
– A harmadik, éppen aktuális csatája honnan eredeztethető?
– Már egészen fiatalon foglalkoztatott a tehetségkutatás, a kolozsvári egyetemisták Bretter György irodalmi körének elnökeként pedig feladatom volt keresni költészettel kacérkodó tehetséges fiatalokat. Az irodalmi jövőre érdemeseket pedig felkarolni, hozzásegíteni az első publikációkhoz, debütkötethez, „így járt” például az egyik legjegyzettebb költőnk, Szálinger Balázs. Ugyanakkor sok olyan írói, művészi sorsot láttam, amely az anyagiak hiánya miatt ment félre. Mindezt mélységesen igazságtalannak éreztem. Ezen helyzetek felszámolását célozza az a javaslatcsomag, amelyet a magyar miniszterelnök kulturális főtanácsadója – akinek munkaköri leírása, hogy előremutató tervezeteket közvetítsen a Miniszterelnöki Hivatal felé –, Szőcs Géza elé vittem. Közel másfél év után alakult meg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó, annak első elemeként pedig az Előretolt Helyőrség Íróakadémia. Tényleges tevékenységünk 2016 júniusában kezdődött.
– Milyen megoldásokat kínál ez a csomag?
– Például a kárpátaljaiaknak szánt külön pályázati rendszert, amely a helyi jövedelmek többszörösét jelentő ösztöndíjak elérését teszi lehetővé. Figyelünk azokra az ismertté vált, de egzisztenciális értelemben támogatásra szoruló fiatalokra is, akik eddig ilyen-olyan munkahely mellett „félállásban” hozták létre alkotásaikat. Egy egyéves ösztöndíjért még nagyon kevesen adják fel állásukat, de egy hároméves ösztöndíj már elég lehet ahhoz, hogy ne kényszerüljenek újra visszahúzó állásokba. Ezeket a mentorokat azért is képezzük, hogy egy idő után a legjobbak átvegyék a helyünket, munkaszerződéses oktatóként illeszkedjenek a rendszerbe.
– Megpróbálták megismertetni célkitűzéseiket, netán érdekeltté tenni a projektben azokat is, akik ma hangosan kifogásolják a KMTG létét? Akár az „urambátyámozás” vádját is kivédendő... – Muszka Sándor barátom és írókollégám mondta: ezekkel vitatkozni olyan, mint ha a rádióval beszélnél. Mi mindenkit, mentort és pályakezdőt egyaránt pályázati úton vettünk fel, az első körös pályázati feltételeknek pedig a fiatal írószervezetek szinte valamennyi tagja megfelelt. Arról nem tehetek, hogy egyesek úgy érezték, feltétlenül bojkottálniuk kell a kezdeményezést.
– Van e tevékenységnek mérhető, számon kérhető dimenziója?
– A tavaly karácsony előtt megjelent Enumeráció című antológiában közel 700 oldalon már az íróakadémia valamennyi mentora és pályakezdője szöveggel jelentkezett. Ennyi idő alatt senki sem várhatta el, hogy debütkötetek sokaságával dobbantsunk, ahhoz esetenként három év tanulás sem elegendő. Ennek ellenére idén ősszel kettővel előrukkolunk, jövőre pedig további négy-öttel. Mentoraink és oktatóink írásra is szerződtek, így karácsonyig húsz körüli lesz a könyvtermésünk, ami tárgyszerűen is bizonyíthatja az íróakadémia létjogosultságát. Idei projektünk irodalmi-kulturális melléklet előállítása, amelyet azokhoz a napilapokhoz kívánunk csatolni hétvégi mellékletként, amelyek igényt tartanak rá. Igényes irodalmi portál létrehozása is szándékunkban áll.
– Mindezt egy szinte teljes egészében Erdélyből származó csapat irányítja. Találkozott már az „erdélyi maffia” bélyeggel?
– Csak félig szánom viccnek: nem tehetek róla, hogy rendkívül tehetséges emberekkel barátkozom. Az is diszkrimináció lenne, ha azért szorulna ki valaki egy kezdeményezésből, mert történetesen a projektvezető barátja. Ők nélkülem is megállnák a helyüket. Persze nem vitás, egy ilyen csatába csak akkor megy bele az ember, ha vannak harcostársai. Mi nyitottak voltunk, másokat is szerettünk volna bevonni az oktatásba, de visszautasítottak. Vagy mert kétségeik voltak, vagy ki akartak maradni egy esetleges politikai balhéból. Igyekszem egyfajta erdélyi felsőbbrendűséggel nézni a folyamatot, és időnként hüledezem, miként lehetséges ilyen mértékű megosztottság, hogy vérre menőnek kezelnek dolgokat, amelyek amúgy nem vérre mennek. Létünk, művészetünk lényegét ugyanis nem ezek határozzák meg, még ha a minőségét részben igen is. Nézelődöm, és időnként beszólok a partvonalról, ahonnan a legjobb a rálátás a terepre. Még az is lehet, hogy egyszer egy regény születik belőle.
Orbán János Dénes
Költő, prózaíró, irodalomszervező. Brassóban született 1973. július 4-én. Iskoláit szülővárosában járta, Kolozsváron szerzett magyar–angol szakos diplomát, majd bölcsésztanulmányait Szegeden és Bécsben egészítette ki. 1994–1998 között a Bretter György Irodalmi Kör elnöki tisztségét töltötte be. Egyetemi oktatói munkája mellett az Előretolt Helyőrség főszerkesztője (1995–2000), az Erdélyi Híradó Kiadó szerkesztője és ügyvezetője (1995–1998), 1998–2014 között igazgatója. 2006–2012 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke. A kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávézó alapítója (2002) és tulajdonosa 2014-ig. A Magyar Idők napilap kultúrrovatának vezetője. Több műfajban is publikál: vers, próza, paródia, kritika, esszé, tanulmány, szín- és bábdarab, műfordítás, publicisztika. Díjak, kitüntetések: a Romániai Írók Szövetségének debütdíja (1996), Faludy György-díj (1999) és Petőfi-díj (2000) a Hivatalnok-líra című kötetért (1999), Budapest Költőversenyének Fő- és közönségdíja (2000), Herder-ösztöndíj (Kertész Imre jelölésére, 2000), József Attila-díj (2002), a Romániai Írók Szövetségének Koós Károly-díja (2007), Magyarország Babérkoszorúja díja (2014).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elvándorlás képlékeny valósága
„Csak becsült adatok vannak a romániai kitelepülőkről, így a szakemberek számára is nehéz megfogni ezt a valóságot” – állítja Horváth István szociológus, egyetemi tanár. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője szerint az elvándorlás társadalmi-gazdasági hatásai már most érzékelhetők, bizonyos falvaknak az elöregedése és az egyes szektorok munkaerőhiánya egyre látványosabb, de hosszú távon a nyugdíjrendszer is megsínyli az exodust. Mivel sokan magyar állampolgárként szerepelnek a kimutatásokban, az erdélyi magyarok esetében nehezebb nyomon követni a folyamatot.
– Vannak pontos adatok arról, hogy hány román állampolgár él külföldön? – Arról, hogy mennyi romániai él külföldön, nincs, csak arról, hányan vannak bejegyezve, hogy külföldön tartózkodhatnak. Különböző országokba belépve tartózkodási engedélyt kell szerezniük, be kell jelentkezniük a lakossági nyilvántartóba, ha három hónapnál hosszabb időre mennek akár munkavégzés, akár rokonlátogatás céljából. Arról vannak adatok, hogy hol hány román állampolgárt jegyeznek be egy évben, és ezt hányan újítják meg. De arról, hogy pontosan hányan mennek ki, és mennyit maradnak, nincs. Tehát hozzávetőleges adatok vannak, melyekkel a nagyságrendeket meg tudjuk becsülni. A becsült szám jelenleg 3,8 millió. – Ezek szerint azokat, akik pár hónapot dolgoznak külföldön, visszajönnek, majd újra kimennek, nem is tartják nyilván? – Az idénymunkát csak akkor lehet követni, ha szervezeten keresztül történik. Ezeket az európai statisztikai hivatal nem jegyzi, szerinte nem számítanak „bevándorlónak”. Az Eurostat szerint bevándorló az, aki egy évnél hosszabb ideig tartózkodik egy adott ország területén. Vannak országok, melyek jelzik, hány idénymunkás fordult meg náluk – aki 3–9 hónapot dolgozott –, de ez nem feltétlenül jelenik meg az Eurostat statisztikáiban. – Mi a helyzet a külföldön született gyerekekkel, róluk van pontos kimutatás? – Ezt jobban lehet követni, ugyanis a külföldön született gyereket, ha az egyik szülő nem az illető ország állampolgára, be kell jegyezni a román konzulátuson ahhoz, hogy utána haza lehessen hozni. És általában bejegyzik, mert ha elmulasztják, annak negatív következményei vannak. A külügyminisztériumnak naprakész adatai lehetnek erről. – Mivel magyarázható a román állam és az európai statisztikai hivatal, az Eurostat adatai közötti eltérés? – Nem egyértelmű, mit jelent az, hogy kivándorolt, ugyanis különbözik a román állam és az Eurostat meghatározása. A román állam szerint kivándorolt az a személy, aki az állandó lakhelyét külföldre helyezte. Az Eurostat szerint bevándorló az, aki egy évnél hosszabb ideig tartózkodik ott. A meghatározásbeli különbség okán nehéz megfogni ezt a valóságot. Minek tekinthető az, aki két éve él Angliában, és ott születik gyereke? Haza fog térni, nem fog? Az Eurostat szerint bevándorló Angliában, a román hatóságok szerint nem biztos, hogy kivándorló, hiszen nem biztos, hogy az állandó lakhelyét áthelyezte. Ha megteszi, az egy gesztus. Akkor olyan változások történtek az életében, melyek után már ottani lakosnak tekinti magát. Tehát egy képlékeny valósággal állunk szemben. Vannak számok, amelyekhez tudunk viszonyulni, de hogy azon belül mi van, nehéz megfogni. – Vannak elemzések arról, hogy az elvándorlás hatására demográfiailag hogyan változik a romániai társadalom? – Elemzések vannak. Tudjuk, hogy 2002-ben kezdődött, és 2007-ben nagyon megnőtt a termékeny korosztályok kivándorlása. Később beindult egy szekunder kivándorlás, hozzátartozók, szülők is kimentek, de ez a kategória demográfiailag nem termékeny. A 3,8 millió kivándorlónak a zöme a termékeny, fiatal korosztályhoz tartozik, így gyerekeik nem itthon születnek meg. Valamennyien közülük visszajönnek – ezt indirekt módon tudjuk követni, ha az iskolába beíratják, és problémák vannak, mert nem tud jól románul. De nagyon kis szeletet látunk ebből is, így nem tudunk következtetni. Nagyon nehéz megfogni ezt a jelenséget. Ami biztos, hogy a 3,8 millió kintlevőség zöme termékeny korú, fiatal, és ez jelentősen csökkenti az itthon született gyerekek számát.
– Mennyire lehet már látni ennek a jelenségnek a társadalmi-gazdasági hatásait? – Bizonyos értelemben lehet látni, de gyakorlatilag nincs amit kezdeni a számokkal. A legutóbbi népszámlálás ugyanis regisztrálta mindazokat, akik nem váltottak állandó lakhelyet, így ezek alapján nagyon nehéz bármilyen típusú számítást végezni. Nem tudjuk, hogy a népszámláláskor nyilvántartottak közül hányan vannak ténylegesen itthon jelen pillanatban, a regisztrált és a valós számok között van némi eltérés. Másodsorban a munkaerőpiacon is látni a hatást: elkezdődött egy olyan típusú munkaerőhiány, mely bizonyos szektorokban inkább megnyilvánul. A vendéglátó- és szállodaiparban jelentős, mivel ezekre a szakemberekre nagy a kereslet különböző célországokban. De problémák vannak az infrastrukturális beruházások, az autópálya-építés terén is. – Milyen hosszú távú társadalmi és gazdasági hatások várhatók? – A hatásait próbáltuk elemezni, én is részt vettem egy ilyen nemzetközi projektben. Ami látványos kezd lenni: bizonyos falvak elöregedése, elszegényedése. Egyre több az olyan település, ahol a középkorú népesség hiányzik, csak öregek vannak. Ehhez hozzátartozik az infrastrukturális elszegényedés is: megszűnnek a beszállító vállalatok, mert már nem kifizetődő, az egészségügyi ellátás, a gyerekszám csökkenése miatt az iskola fenntarthatósága is problémás. A nyugdíjrendszer fenntartása is gondot jelent, hiszen egyre kevesebb a befizető. Az 1967–68-ban születtek kiemelkedő számot jelentenek, így tíz év múlva ugrásszerűen meg fog nőni azok száma, akik nyugdíjba vonulnak, ami jelentős megterhelést jelent majd. Kérdéses, hogy a fakultatív magánnyugdíj rendszerével hogyan lehet majd a pótolni a kiesést. – A kormány intézkedései, például, hogy a közszférában növelik a béreket, mennyire jelenthetnek visszatartó erőt a jövőben? – Egyre inkább olyan fiatalok mennek el, akik itthon soha nem vállaltak munkát. A problémát lassan az jelenti, hogy a munkaerőpiacra beilleszkedő rétegek inkább kint keresnek állást. Mert a hazai munkaerőpiac nagyon gyenge minőségű munkát kínál, a magánszféra nem jelent hosszú távú stabilitást. Egyre többen félig feketén kapják a fizetést, a munkahelyek minősége romlik. Így egyre vonzóbbak a stabilitást, biztonságot nyújtó külföldi lehetőségek. A közszférában történő változások kevésbé mérvadóak, kevesen vannak, akik ide irányulnának, az emberek inkább kilépnek. De a közszféra megerősítése is számít, hiszen egy felmérésből tudom, hogy a tanítók elmennek külföldre dolgozni idénymunkásként. Ez jelentős probléma a tanügyi vagy az egészségügyi rendszer működtetésében. A közszférában történő változások is érintenek bizonyos réteget, de nem a tömeget. Azoknak, akik most lépnek be a munkaerőpiacra vagy van munkahelyük, de a helyzetük nem stabil, olyan intézkedések kellenének, mint a minimálbér növelése. Sokkal nagyobb stabilizáció és perspektivikus megerősítés szükséges, a jelenlegi intézkedések csak részben, nagyon kis mértékben támogatják az itthonmaradást. Ugyanakkor a szívóhatás is egyre inkább növekedni fog. A nyugati országokban lassan nyugdíjba mennek azok a generációk, melyek a II. világháború utáni bébibummot képviselték, így bizonyos szektorokban megnő a munkaerőigény. Akármennyire próbálták a migránsokkal pótolni, ez még nem perspektivikus, és kérdéses, hogy mennyire sikeres. Még mindig van egy munkaerőpiaci igény Nyugaton, és még mindig le vagyunk maradva nemcsak a bérezést, hanem a munkahelyek biztonsága és a perspektivikus alkalmazás jegyében történő tervezést illetően, így nagy valószínűséggel középtávon, 10–15 évig még fennmarad ez a jelenség.
– Lehet tudni, hogy a különböző régiókban hogyan alakul a kitelepülők aránya? – Vannak hozzávetőleges adatok. Vannak régiók, melyek viszonylagos stabilitásnak örvendenek. Bár onnan is jelentős az elvándorlás, a belső vándorlásból nyernek. Ilyen Bukarest és Kolozsvár, a Bánság, Dél-Erdélyben Nagyszeben és Brassó, illetve Konstanca. Kevésbé élik át az általános népességfogyást, eléggé stabil növekedést mutatnak. Vannak régiók, ahol mind a kivándorlás, mind az országon belüli elvándorlás nagyon nagy. Ilyen Moldova észak-keleti része, és a déli részből Teleorman, Ialomiţa. Erdélyben közepes szinten helyezkednek el a székely megyék. Veszteségek vannak, de nincsenek olyan rossz helyzetben, mint a felsoroltak. – Mennyire változnak ezek a tendenciák az erdélyi magyarság esetében? – Az erdélyi magyarság szempontjából van két érdekesség. Egyrészt az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság később kezdett el bekapcsolódni abba az elvándorlási hullámba, hogy hosszú és bizonytalan távú bevándorlónak számítson. 2002-ben még a Magyarország vagy Nyugat irányú alkalmi, időszakos munka jelentette a tipikus elvándorlást. Most már növekszik azok aránya, akik a romániai átlagnak megfelelően viselkednek. De még mindig picit le vagyunk maradva, mert sokkal később kezdődött a folyamat. Székelyföldön azonban intézményesült az időszakos munkavállalás, a visszatérő migránsok rendszere, akik évi 3–9 hónapot töltenek külföldön. Itt kisebb számban, de Dél-Erdélyben és Erdély más részein különböző román hálózatokhoz kapcsolódva a magyarok is ugyanolyan arányba vándorolnak ki, mint a többség. – Tekintve, hogy a folyamat később kezdődött, megtörténhet, hogy a jövőben tetőzni fog, és ugyanaz a tendencia fog érvényesülni, mint a többségnél? – Nem kizárható, hogy hosszú távon kiegyenlítődik. Mindenféle statisztikai spekulációk vannak arra, hogy ezt kövessük, ugyanis mivel az erdélyi magyarok többsége magyar állampolgár is, ekként szerepel különböző országok statisztikáiban, egyre nehezebb. Más módszerekkel, közvélemény-kutatásokkal, más típusú adatfelvétellel próbálkozunk. Készítettünk pár ilyen kutatást, a legutóbbi adatok fel sincsenek dolgozva. Ezek alapján mondtam az általános trendeket. Rákérdeztünk arra is, hogy a családból, a háztartásból vannak-e kint élők, de ez is egyre nehezebb. A háztartás már nem jó viszonyítási egység, ugyanis sokan vannak, akik nem tartoznak ilyen közösséghez. Például Németországban él és dolgozik, valamilyen itthoni lakcímen be van jelentve, de a házat már eladták, vagy bérbe adták.
– Az utóbbi időben főleg a székelyföldi önkormányzatok tettek kísérletet arra, hogy hazacsalogassák a külföldön dolgozókat, vagy legalább az itthoniakat rávegyék, hogy ne menjenek el. Mennyire sikeresek ezek a kezdeményezések? – Két ilyen kísérletet ismerek, mivel megkerestek, és adatokat, tanácsot kértek. Itt a célközönség egyértelmű volt: informatikai klasztereket felépíteni, és megpróbálni visszavonzani azokat, akiknek van hálózatteremtő kapacitásuk, vagy a tapasztalt munkaerőt megszólítani, visszavonzani. Ezeknek van realitása, kérdéses, hogy tömegek esetében mennyire lehetséges. Hiszen itt többről is szó van, például az első lakhelyteremtés. Nagyon jól tudjuk, hogy Romániában az ilyen típusú közpolitikák nem elég jók, és az önkormányzatoknak nincs elegendő forrása. Vannak kezdeményezések, amelyek rövid- vagy középtávon egy réteget vissza tudnak vonzani, de ez nem fog tömegeket jelenteni. – Európai szinten van követendő példa? – Vannak példák, Lengyelországban már jelentős, tömeges visszatérés jellemző, holott Románia után a legtöbb kivándorlót kibocsátó ország volt. Nálunk is elképzelhető ez, csak kérdés, hogy az elvándorlásra vonatkozóan lehet-e közpolitikákat csinálni, vagy ez teljesen a munkaerőpiaci kereslettől függ. Olyan európai országot, ahol az állami, önkormányzati közpolitikák hatására történt volna tömeges visszavándorlás, nem ismerek, olyat, ahol a munkaerőpiaci változások hatására történt viszont igen.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Orgonaavató az arad-belvárosi baptista gyülekezetben
A zene Isten ajándéka az ember számára. A Jézus Krisztus áldozatával kegyelmet nyert ember szíve, telve van hálával, aminek hangot is ad énekben, zenében, amely viszont nem ér véget e földi lét befejeztével, átível az öröklétbe is. Isten mennyei világában az üdvözültek hatalmas örömünnepen vesznek részt, ahol a dicsőítés, a megváltás feletti öröm az ének és zene varázslatos környezetében történik.
Isten iránti hálával csordultig telt a belvárosi baptista gyülekezet közösségének szíve, amikor hálaadó istentiszteleten emlékezhettek meg egy új gyülekezeti orgona használatba vételéről. Az ünnepségsorozat szombaton este vette kezdetét, amikor vendégművészek közreműködése tette felejthetetlenné az alkalmat. Simon András lelkipásztor zsoltáros köszöntése után Kiss Eunika műsorvezető szólt az egyházi zene fontosságáról, szépségéről, amely előkészíti a szíveket az Ige üzenetének befogadására. Ismertette röviden a fellépő művészek életútját, szólt hitéletük különböző területeiről, zenei tevékenységükről. Ezt követően csendült fel dr. Garai Zsolt előadásában Johann Sebastian Bach D mol toccata és fúga című művének örök szép dallama. Az est szépségét emelte néhány gyülekezeti és vendégművész zenei előadása. Közreműködött dr. Caciora Teodor, a Dragostea román gyülekezet karmestere, Gál Gyula klarinétművész, a belvárosi gyülekezet tagja, valamint Camenita Marcel, az aradi Filharmónia tagja mélyhegedűn, akinek ifjú évei korábban a belvárosi gyülekezethez kötődtek. Az est a Vidd a jó hírt című ének közös eléneklésével zárult, amely Beethoven Örömódájának – az Európai Unió himnuszának dallamát szólaltatta meg.
A vasárnap délelőtti istentisztelet rendhagyó módon, olyan hálaadó imaórával kezdődött, amelyben Kiss László karvezető és Kulcsár Barna gyülekezetvezető vidám énekre és bensőséges hálaadásra buzdították a jelenlevőket. Ezt követően történt a délelőtt fő eseménye, az ünnepélyes orgonaátadás, amelyen Szűcs János karvezető ismertette a jelenlevőkkel az új orgona technikai adatait. Szólt arról, hogy az orgona, mint a „hangszerek királya” a legnagyobb hangterjedelmű, legváltozatosabb hangszínekkel rendelkező hangszer lévén, a legmagasabb értékelést vívta ki az egyházi zene területén. A modern technika lehetővé tette, hogy a klasszikus hangzást elektronikus úton reprodukálják, s így a hagyományos orgonák hangzásvilágát varázsolják a hallgatók elé. Nos, az átadásra került orgona a hollandiai Johannus, Európa legnagyobb orgonaépítő gyárának a terméke. Hárommanuálos, a regiszterek száma 59. Fontos szerepe van a közös templomi, gyülekezeti éneklés vezetésében, a zenei, illetve énekes szólisták kíséretében, valamint orgonára irt zeneművek megszólaltatásában.
Ezután újra felcsendült az orgona hangja dr. Garai Zsolt előadásában elhangzott Leon Boelmann, Imádság a Notre Dame-ban című lírai hangzású zenemű. Ezt követően Túrmezei Erzsébet, Kereszt és orgonasípok című versét adta elő Szűcs Bettina, majd Borzási Kinga Aradról Brassóba elszármazott hegedűművész gyönyörű előadását élvezhette a jelenlevő közösség.
Az ünnepi istentisztelet záró mozzanataként Simon András lelkipásztor a hálaadás hangján szólt arról, hogy a testvéri közösség összefogását Isten áldása kísérte. Fontos azonban, hogy az új orgona „ne álljon” Isten és a közösség közzé, pusztán csak egy eszköz maradjon annak a nagy és nemes célnak a megvalósításában, hogy segítse kifejezésre juttatni szívünk mélységes háláját a megváltásért, Jézus Krisztusért, hiszen Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a dicsőség. Befejezésül a kórus és a jelenlevők nagy átéléssel együtt énekelték: Jézus – Nagy Király, fenséges Úr, Király, Isten Fia, Tied minden magasztalás kezdetű éneket. Még sokáig szívünkben marad e fenséges nap öröme, áldása.
Bátkai Sándor / Nyugati Jelen (Arad)

Szilágyság a hagymáját is az Európai Parlamentbe vitte, mi mégsem tudunk róla – riport
Hétvégén Zilahon kerül sor az RMDSZ 13. kongresszusára - így akarja a szövetség újra felhelyezni Szilágyságot az erdélyi magyar politika és közélet porondjára. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint a Maszolnak adott interjújában úgy fogalmazott: Szilágyság megérdemli, hogy oda vigyék a kongresszust, hiszen erős magyar közösség él ott, és vannak nagyon jó közösségépítő példáik. Megnéztük, tényleg így van-e. Riportutunk során öt településen fordultunk meg: Kraszna, Szilágyperecsen, Szilágybagos, Kárásztelek és Kémer.
2015-ben Szilágy megyében Kraszna volt a legvagyonosabb falusi település, 20 millió lejes bevétellel - olvasom a Maszolon Pengő Zoltán kollégám anyagában.
Emiatt is kíváncsian lesek ki az autó ablakán, nézem a rendezett utcákat, a felújított hivatali épületeket, a restaurált református templomot. Hogyan sikerült mindez? - kérdezzük krasznai utunk első állomásán, a polgármesteri hivatalban Bogya Miklós polgármestertől. Hát úgy, hogy abban az évben a legtöbb uniós és kormánypénzt sikerült bevonzani a községbe - érkezik a válasz a fiatal elöljárótól.
Hozzáteszi, az önkormányzat szinte minden pénzforrási lehetőséget megpróbál kihasználni, pályáznak, amikor csak lehet. Ebben az évben csak májusig három uniós pályázatot nyújtottak be: 7,5 kilométer közösségi aszfaltút kiépítésére, 14 kilométer hegyi, mezőgazdasági ut modernizálására, a községhez tartozó település, Hosszúasszó kultúrotthonának felújítására. Szintén uniós forrásból tervezik kibővíteni a már meglévő víz- és szennyvízhálózatot.
A polgármesteri hivatal folyosóján több álláshirdetésen is megakad a szemem. Nincs Krasznán munkanélküliség? - kérdezzük Bogya Miklóstól. „Aki komoly szándékkal szeretne dolgozni, annak van lehetősége. Folyamatosan keresnek például a községben mérnököket. Van egy építkezési vállalkozásunk, amely konkrétan vadássza a környékbeli szakembereket. Sok autószerelői műhely működik, ez több családnak is megélhetést nyújt. Mire megjelenik ez az anyag, már biztosan lesz egy újabb autószerelői műhelyünk” - süti el a poént a polgármester. Hozzáteszi, a teljes képhez hozzátartozik, hogy egész Szilágy megyében nagy gond a fiatalok elvándorlása, de jó hír, hogy az adatokból úgy tűnik, nem fogy Kraszna lakossága. Krasznán a magyar lakosság számaránya 80 százalék fölötti, a községi szinten (Kraszna, Máron, Ráton és Krasznahosszúaszó) ez az arány 60 százalék.
Krasznán külön akciócsoport segíti a helyieket abban, hogy vállalkozzanak, pályázzanak. Az akciócsoport karavánokat szervez, hogy mindenhová eljussanak az információk.
A községnek külön kórháza van
Hogy a község tényleg komolyan vette az uniós, illetve kormányzati lehetőségeket, az a kórházunkon is látszik. A pontra tett 42 ágyas krasznai krónikus kórház kellemes látványt nyújt a tiszta, zöld övezetben felújított épületeivel. A kórházban belgyógyászat, járóbetegellátó és rehabilitációs központ működik, illetve egy 12 ágyas palliatív osztály, amely egyedülálló a megyében.
Nagy Erika kórházmenedzsertől azt is megtudjuk, hogy a helyiek rendszeresen adnak vért, így segítve a betegeket. A kórházmenedzser, amikor a befektetésekről faggatjuk, megkérdezi, elmondhatja-e, hogy Cseke Attila minisztersége idején kezdődtek a komoly pénzlehívások, abban az időben jelentős támogatást kaptak a felújításra: ekkor rehabilitálták a víz- és fűtési rendszert, illetve a rehabilitációs központot is ekkor tették pontra. Az utóbbi tíz évben közel egymillió eurós befektetést sikerült kieszközölni, a források nagy része uniós pénz.
A jövőbeli tervek között szerepel a termálvizes hidroterápia biztosítása a rehabilitációs központban. Az engedélyeztetés, amely nagyon nehéz procedúra, most zajlik - magyarázza Nagy Erika. Hozzáteszi, a vizet már sikerült bevezetni az épületbe, már csak az engedélyek hiányoznak.
Ha Kraszna, akkor bor
A kórházlátogatás után a Kishegynek vesszük az irányt, a polgármester, Bogya Miklós szerint egyenesen vétek lenne nem megkóstolni Kraszna vegyes fehér borát királyleányka alappal, melyet ezerfürtűvel, kevés muskotállyal, Blauburgerrel és egy kis furminttal bolondította meg. Tényleg vétek lett volna, a kolléganőm szavai magukért beszélnek:
A szőlőművelésnek a vidéken évszázados hagyománya van, nem véletlen, hogy Kraszna címerében a szőlőfürt is helyet kapott. Krasznán járja az a mondás, hogy a szőlőt két vész pusztította eddig: a filoxéra (szőlőgyökértetű) és a gengszterváltás (rendszerváltás), amikor tönkrementek a szövetkezetek, a falvak. A második vészt Kraszna is kiheverte, '90 után már nemes szőlőket telepítenek a község határában. A községben inkább a háztáji szőlőművelés zajlik, aránylag kis területeken, egyelőre még nem találtak olyan befektetőt, amely több hektáron művelné meg szőlőt, a gazdákban pedig akkora nyomot hagytak az átkos kényszerszövetkezetei, hogy egyelőre még nem tömörültek - meséli a falugazda, Vincze Sándor. A gazdák elsősorban a királyleanykával, a muskotállyal foglalkoznak, de már szőlőfajtákkal is kísérleteznek.
Festett kazettás templomban élőben közvetített istentisztelet
Hogy a szőlőművelés tényleg évszázados hagyományokra nyúlik vissza, a község központjában álló felújított református műemléktemplom kazettás mennyezete is bizonyítja. Az eredetileg katolikus templom, amelynek központi része 1380-1400 között épült gót stílusban, a fakazettás mennyezetét 1736-ban kapta, a virágdíszítések között pedig természetesen a szőlőfürt is látható. A reformáció térhódításával folyamatosan bővítették a templomot.
A templom teljes felújítása 2007-ben kezdődött el: restaurálják a kazettás mennyezetet, újratatarozzák az épületet, felújítják a padokat, bevezetik a padlófűtést, parkosítják, kicserélik a tetőt. A restaurálás 2014-ben fejeződött be a közel 3300 lelkes gyülekezet adományából. Hogy a híveknek meghálálják a nagylelkűséget, a templomot kamerákkal látták el, és az istentiszteleteket videóra veszik, hogy később az interneten is visszanézhetők legyenek.
Ha a Szilágyságban ilyen gazdag magyar települések vannak, ennyi látnivalóval, vajon miért került ki a látómezőből? - fordulunk kíváncsian vendéglátóinkhoz. A magyarországi televíziók szinte kizárólag Székelyföldre koncentrálnak, a magyarországi buszok ritkán érintik a megyét, ugyanakkor nem igazán van Szilágyságnak helyi magyar sajtója az egy szál hetilapon, a Szilágyságon kívül - jön néhány magyarázat. A szilágysági utunkat végigkísérő Szász Tamara, az megyei RMDSZ kommunikációért felelős referense hozzáteszi, dolgoznak azon, hogy legalább online felületen friss hírekkel tartsanak lépést az eseményekkel, programokkal.
A község, ahol a Nőszervezet is tevékeny
A borkóstolás után ebédelni megyünk, ott találkozunk az RMDSZ Nőszervezet krasznai elnökével, Bogya Annával. A névazonosság nem véletlen, a szervezet elnöke a polgármester felesége. „Csakhogy én sokkal hamarabb voltam a nőszervezet elnöke, mint a férjem polgármester” - jegyzi meg viccesen. Bogya Miklós 2016-ban lett a község elöljárója, a nőszervezet pedig már négy éve működik a községben. A szervezet munkájának fő irányát az jótékonykodási akciók jelentik, lelkes és aktív csapat dolgozik azon, hogy akit lehet, felkaroljanak - tudjuk meg.
A nőszervezet munkája négy évvel ezelőtt startolt a Mosolygós karácsonyi vásárral, amely több száz embert megmozgató rendezvénnyé nőtte ki magát. A programok között bálok, gyerekprogramok is szerepelnek, és csaknem minden rendezvény bevételét jótékony célokra fordítják. „Négy év alatt több mint száz családot tudtuk egy kicsit megsegíteni. A legnagyobb sikerünk az volt, amikor sikerült teljesen lecserélni egy egész háztetőt. A házban egy egyedülálló édesanya lakik beteg gyermekével. Azóta is nagyon hálásak” - meséli.
Ebben a pillanatban látjuk elérkezettnek az időt, hogy megkérdezzük, mit csinálnak a nők a Krasznai Férfiak Napján. https://www.facebook.com/krasznacrasna/?ref=bookmarks „Pihennek. Mivel a férfiak napját általában karácsony és szilveszter között tartják, a nők ezen a napon pihenik a fáradalmakat” - mondja visszafogottan Bogya Anna.
Ahol a hagymával Giunness-rekordot döntöttek
Kraszna után Szilágyperecsen a következő állomásunk. Ahogy begördülünk az autóval a takaros községbe, feltűnően sok hagymaárust pillantunk meg. A gazdák, gazdasszonyok a házuk előtt értékesítik a zöld- illetve a felfont száraz hagymát. Oda is sietünk az első gazdasszonyhoz.
„A mi hagymánk nagyon híres, mert nem csípős - mondja büszkén Kerezsi Mária. - A hagymánkkal a rekordok könyvébe is bekerültünk. Felfontuk a hagymát hosszan, itt ni, a főúton. Itt volt a televízió, a sajtó, nagy városokból is jöttek, hogy lássák, Brassóból, Konstancáról, Kolozsvárról, mondhatom, hogy egész Romániából jöttek a hagymafesztiválra. Az iskolánk udvarán van is egy nagy hagymaszobor".
A rövid ízelítő után sietünk a polgármesterhez, Bonchidai Csabához, hogy megtudjuk, mikor és hogyan került be a község a Rekordok Könyvébe, és ha ilyen mozgalmas itt a hagymafesztivál, vajon mit tartogatnak az idei kiadásra. Útközben viszont újabb meglepetés ér: Bagoly Rebeka tanítónő beinvitál a saját kertjébe, hogy megtudjuk, hogyan művelik meg a híres perecseni hagymát. Hát így:
Bagoly Rebekától megtudjuk, kétféle hagymával foglalkoznak Perecsenben: az édes hagymával, amelyet palántából nevelnek, és a csípősebb fajtával, amelyet dughagymából nyernek. A hagyma értékesítése egyelőre kis tétekben történik, a környékbeli nagyvárosok piacaira viszik ki a helyiek a háztáji termesztésből megmaradt fejeket. Mivel itt sem tömörültek a gazdák szövetkezetekbe, az olcsó külföldi hagyma kezdi kiszorítani a perecseni csemegét. „A városiak megveszik az olcsó, külföldi hagymát. Nem hiszik el, hogy a külföldi nem olyan finom, nem olyan egészséges, mint a perecseni. Sok perecseni emiatt kezd lemondani arról, hogy hagymát műveljen” - hívja fel a figyelmet a tanítónő.
Úgy nem válhatunk egy a vendéglátóinktól, hogy ne kérjünk el néhány helyi, hagymás étel receptjét. Íme:
A perecseniek előszeretettel esznek előételként hagymakarikát párolva, de a hagymapogácsa is népszerű, elkészítése nagyon hasonlít a krumpli-, illetve a tepertős pogácsához. A hagymaleves elkészítése a hagyma megtisztításával kezdődik, ezeket beletesszük egy fazékba, és jól megfőzzük. A léhez tojást és tejet adunk, kihabarjuk, és így tálaljuk. Egy másik különlegesség a sült hagyma tojással és sok szalonnával. A zöldhagymás pogácsa hasonlít a hagyományos hagymapogácsához, annyi különbséggel, hogy a hagyma szára is belekerül a kelt tésztába, amelyet aztán betesznek a sütőbe. Rengeteg hagymát használnak a bográcsoshoz is. A savanyúságok szintén elképzelhetetlenek hagyma nélkül.
Winker Gyulát is provokálták
Miután kapunk ajándékba egy öl zöldhagymát Bagoly Rebeka ágyásából, a polgármesteri hivatalba sietünk. Bonchidai Csaba polgármester azzal fogad, hogy közli, megpróbálták elérni, hogy oltalom alatt álló eredet-megjelölést kapjon a perecseni hagyma az Európai Unióban, nem sok sikerrel. A polgármester úgy tájékoztat, a gondot az jelentette, hogy az eredeti faj a maga speciális tulajdonságaival eltűnt, mivel a magok keveredtek. Így stratégiát váltottak, és a kolozsvári agronómiai egyetemmel karöltve azon dolgoznak, hogy a hagyma oltalom alatt álló földrajzi jelzést kapjon. Ezt az elöljáró megítélése szerint másfél éven belül el is tudják majd érni. Amennyiben erre sor kerülne, rögtön könnyebben menne a csemege értékesítése.
Felelevenítette, hogy Szilágyperecsenben az első hagymafesztivált 2007-ben szervezték meg, és nem kis attrakcióval robbantottak: a helyi termesztők egy 45 ezer hagymából álló, 4 518 méter hosszúságú koszorút fontak, a fonat szó szerint behálózta a település utcáit - ezzel Szilágyperecsen bekerült a Rekordok Könyvébe. A rekordállítás nem állt meg itt: a teleülésen álló hat méter magas hagymaemlékmű szintén világrekordnak számít. Tavaly a hagymafesztiválon újabb rekordkísérlet zajlott: több mint 1500 személy egyszerre sütött nyárson szalonnát, amihez hagyma is járt.
„Idén leállunk az ilyen kísérletezéssel, de az őszi hagymafesztiválra azért tartogatunk meglepetést - mondja a polgármester. Parasztolimpiát akarunk szervezni, ha már Budapesten leszavazták az olimpia megszervezésének lehetőségét. Tehát parasztolimpiával próbálkozunk idén, de nem bunkóknak”. Bonchidai Csabát már nem tudjuk meggyőzni arról, hogy többet is eláruljon a parasztolimpiáról, így csak abban reménykedünk, hogy sikerül elmennünk az eseményre.
Mielőtt zárnánk a beszélgetést, megkérjük a polgármestert, mesélje el, hogyan került az Európai Parlamentbe a perecseni hagyma: „A 2010-es EP-kampányban azzal provokáltuk Winkler Gyula képviselőt és jelöltet, hogy megkérdeztük, mit ígér Szilágyságnak, ha sikeres lesz a kampány. Ő erre azzal válaszolt, ha fel tudunk mutatni valamit Szilágyságról, szívesen várnak Brüsszelbe. Éltünk is a lehetőséggel, és úgy döntöttünk: megismertetjük Brüsszelt a hagymás étkekkel, a népviseletünkkel és a népzenénkkel. Előkerültek tehát a régi abroszok, és a szilágysági népviseletbe öltött hölgyek szilágysági népzenére kínálták a szilágysági étkeket”.
Búcsúzóként a polgármester elmondja, a fenti akciók célja az, hogy mindenki érezze jól magát Perecsenben, és értékelje a helyit. „Nem elég most már az, hogy elmondjuk a fiataljainknak, ha ki is mentetek külföldre, gyertek haza. Bizonyítanunk is kell, értelmet kell adni, hogy miért jöjjenek haza. Csupán azzal a lelki beszéddel, hogy ne hagyjátok a szülőföldet, nem fogjuk elérni a célunkat, ha nem próbálunk az életkörülményeken javítani, hogy itthon érezzék magukat a fiatalok” - mondja a polgármester.
Oborocea Mónika / maszol.ro

Okosváros, számvevőszék, kríziskezelés – Krasznán konferenciáztak fiatal önkormányzatisok
Okosváros-projektről, a számvevőszék működéséről, krízishelyzetek kezelései stratégiáiról tartottak tanácskozást pénteken, a Szilágy megyei Krasznán, a RMDSZ zilahi kongresszusát megelőző rendezvénysorozat részeként.
Kelemen Hunor szövetségi elnök elmondta, közösségépítést nem lehet elképzelni fiatalok nélkül, hiszen azt akarjuk elérni, hogy a következő generáció számára megteremtsük az itthonmaradás feltételeit. „Sokszor találkozunk azzal a problémával, hogy településeink, különösen a vidék kiürülnek, a fiatalok elhagyják a szülőföldet. Jó esetben csak a városba költöznek vagy a regionális központba, rossz esetben úgy mennek el külföldre, hogy nem is gondolnak a hazatérése” – fogalmazott. Beszédében kitért arra, a különböző hatalmi ágak egymással versengenek Romániában, „mintha azt akarnák bizonyítani, hogy a hatalommegosztásnak, a parlamentáris demokráciának nincs értelme” – mutatott rá.
Barabás László, Brassó alpolgármestere és a polgármesteri hivatal egy munkatársa a SmartCity projektről számoltak be. Az okosváros koncepcióról már 1922-ben, Houstonban beszélgettek, persze a korszak technológiai szintjén. Mára egy átfogó rendszerről beszélhetünk, amely Brassóban is működik, az önkormányzat arra is hangsúlyt fektet, hogy az adminisztratív ügyeket egy okostelefonról el lehessen intézni. Ismertettek honlapokat, amelyeken Brassó informatív térképét találhatjuk meg, panaszokat tehetünk és így tovább, illetve okostelefonokra fejlesztett applikációt, amely szintén a helyi lakók igényeit igyekszik kiszolgálni.
A számvevőszékben meg kell növelni a magyarok arányát
Dézsi Attila, Hunyad megye volt prefektusa, számvevőszéki tanácsos előadása elején arra hívta fel a figyelmet, a számvevőszék nem próbálta meg elmagyarázni a társdalomnak, hogy mit jelent az ellenőrzése, a munkája. „A mi célunk szolgálni a közösséget és a szakmánkat, ez pedig nem összeegyeztethetetlen” – fogalmazott hozzátéve, a számvevőszéken 2,1 százalékban vannak magyarok, ezt az arányt pedig meg kell növelni. „Ha tényleg azt akarjuk, hogy itthon maradjanak a fiataljaink, olyan munkahelyet kell adni, ahol megélnek. A számvevőszék ilyen” – mondta.
A román számvevőszékről elmondta, Európa egyik első ilyen jellegű intézménye, 1864-ben alapította a Cuza-kormány – „mert sokat loptak, szükség volt rá”. Vannak politikusok, folytatta, akik erőszakos intézménynek tartják a számvevőszéket ma, ez pedig a múlt rendszerben is így történt, ezért aztán fel is oszlatták. 1992-ben alapították újra, a rendszerváltás után. Probléma, hogy szakosodott bíróságok a mai napig nincsenek, azaz a bíráknak nincs közgazdász képzettségük is, önkormányzatok gyakran azért veszítenek, mert nem tudják eldönteni, jól állapította meg a kárt a számvevőszék, vagy sem.
A számevőszék autonóm módon működik, saját tevékenységi programjáról önállóan dönt nemzetközi standardok mentén, és csak a parlament módosíthat ezen, de ellenőrzési feladatokat nem távolíthat el belőle. A számvevőszék struktúrája jelenleg 1500 emberből áll, az RMDSZ által is támogatott módosítás 21 ezerrel növelné a létszámot – hangzott el. A reformról azt is elmondta, megérett a számvevőszék arra, hogy a presztízse megtartása mellett partner is legyen például tanácsokat adjon önkormányzati hivataloknak.
Dézsi kiemelte: szisztematizálni kellene a törvényeket, hogy érthetőbbek legyenek. A magyar kisebbség számára ez különösen fontos volna, mert míg a román nyelvben egy-egy kifejezés több értelmet nyerhet, addig ez a magyarok számára kevésbé érthető. Előfordul magyar polgármesterekkel, hogy bár igazuk van egy ügyben, olyan szinten fogalmaznak románul, hogy nem tudják kifejezni magukat – tette hozzá. A jelenlévő önkormányzati képviselőknek, polgármestereknek azokról a lehetőségekről is beszélt, amelyekkel megvédhetik az igazuk a számvevőszékkel szemben.
Gyorsaság, nyitottság, segítőkészség
Azt gondoljuk gyakran, hogy krízisek megoldódnak maguktól, és ha nem megfelelő a csapat, kapkodás lesz a vége. Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke úgy összegezte a kríziskommunikáció alapjait: legyél gyors, nyitott és segítőkész. Nemcsak a közvéleménnyel kell kommunikálni, hanem a saját munkatársakkal is. A legrosszabb, ha a közvélemény sajt magától informálódik, vagy csak a médiából, de éppen azoktól nem kap információt, akiknek meg kell oldaniuk a problémát. A kommunikációt tehát nem szabad halasztani – ha egy politikusnál megjelenik például a Korrupcióellenes Ügyészség, rögtön hangoztatni kell az álláspontot.
A pánik a krízis elején rögtön kitör, nem véletlen, hogy a katonaságnál és más intézményeknél pontos tervek készülnek a legkülönfélébb esetekre, hangzott el. Éppen ezért szükség van tervek írására, és arra is, hogy egyáltalán felismerjük: mikor van krízis, és ne értékeljük alul vagy felül az adott helyzetet.
Krízishelyzetben az első dolog, hogy a legfontosabb döntéshozót értesítjük, második lépésben pedig legalább három forrásból tájékozódunk. Sajtóközleményt kell készíteni, fontos az, hogy az információkat folyamatosan közölje az adott intézmény, párt stb. a médiával. A pletykák leállításához információkra van szükség, az események értelmezésére – tette hozzá Porcsalmi. Az eseményen a fiatal önkormányzati szereplők számos tanácsot kaptak arra, hogyan járjanak el a különféle esetekben, kikre számítsanak, hogyan szervezzék meg a szüksége lépéseket egy krízis esetén.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Együttélés negatív spirálban (Antal Árpád polgármesterrel a sepsiszentgyörgyi magyar–román együttélésről)
Nem lehet tárgyalni, mégis tárgyalni kell a sepsiszentgyörgyi magyar–román együttélés problémáiról, tartja Antal Árpád. A város polgármesterével támadásokról, védekezésekről és a Guruianu-ügyről is beszélgettünk.
– Sepsiszentgyörgy elmúlt szűk évtizede szép megvalósításokat és elmaradásokat egyaránt hozott, a magyar–román együttélés ügye azonban nem tekinthető sikertörténetnek. Miért nem sikerült példaértékű modus vivendit kialakítani?
– Kezdjük onnan, hogy a 2008-as önkormányzati választási kampány során indult a Pentru Comunitate (A közösségért) elnevezésű román civil kezdeményezés, amelynek keretében fiatal román civilek vették fel a harcot a hagyományos román pártokkal és képviselőikkel. Ebből a csapatból került akkor a városi önkormányzatba független képviselőként Mădălin Guruianu. Olyan körülmények között, hogy a román pártok közös listát indítottak a választáson. Akkor ez jó alapnak tűnt a magyar–román együttélés előremozdításához. Az a típusú, nagyon szélsőséges, intoleráns, magyarellenes politikai képviselet ugyanis, amelyet a többi román képviselő felvállalt, nem foglalkoztatja az itt élő románság jelentős többségét. Megítélésem szerint a szentgyörgyi románok sokkal kisebb mértékben elégedettek a képviseletükkel, mint a szentgyörgyi magyarok. Őket elsősorban az érdekli, hogy a gyerekeiket tudják román óvodába, iskolába járatni, és erre Szentgyörgyön adottak a lehetőségek. Meg hogy javuljon az infrastruktúra, jobb körülmények között tudjanak közlekedni, legyenek munkahelyeik, hogy ne kelljen elmenniük a városból.
– A legutóbbi népszámlálás mégis román népességcsökkenést jelzett...
– Ne feledjük, hogy nagyon erős mágnesek működnek a közelünkben. Annak a román embernek, akit zavar a magyar környezet, mindössze 30 kilométerrel kell arrébb költöznie, de az ország 200 kilométerre fekvő fővárosa is közelinek számít, és roppant nagy a vonzereje. A magyarok esetében mindez azért nem működik hasonló hatásfokkal, mert számukra a város sokkal többet jelent puszta megélhetésnél. Az egyetemet végző román fiatalok jelentős hányada nem tér vissza Szentgyörgyre, és épp az a baj, hogy a helyi románság képviselői nem akarnak ezzel a helyzettel szembesülni, megoldásokat találni. Ők azt szeretnék elérni, hogy Sepsiszentgyörgy román többségű város legyen, mert úgy gondolják, akkor majd nem mennek el innen fiataljaik. Márpedig erre elég kevés esély kínálkozik.
– Mégis miért tűnt önmagában jó alapnak az előrelépéshez, hogy egy független román jelölt önkormányzati képviselői mandátumot nyert?
– Korábban parlamenti képviselőként az autonómia eszméjének egyik zászlóhordozója voltam, és úgy gondoltam, ezt önkormányzati vezetőként is folytatnom kell. Olyan eszközökkel is, mint például a kulturális autonómia érvényesítése, ami ugyebár arról szól, hogy ahol egy közösség kisebbségben van, jogosult dönteni az őt érintő kérdésekben. Ennek szellemében azt próbáltam megvalósítani, hogy mindenben, ami a román iskolákról, színházról, kulturális pályázatokról vagy a Pro Urbe díj odaítéléséről szól, elsődlegesen a négy román tanácsos alkosson véleményt. Ha négyük közül hárman valamire rábólintanak, akkor a magyar többségű testület sorakozzon fel a döntésük mellett. Ennek szellemében nem vétóztuk meg 2009-ben Buda Stela Pro Urbe díjra jelölését, holott erős ellenérzéseink voltak a javaslattal szemben. – A román közösség is gesztusértékűként kezelte ezt a döntést? – Nem érkezett különösebb reakció a részükről, természetesnek tartották, hogy ennek így kellett történnie. Semmiféle bizalomerősítő hatását nem tapasztaltuk, továbbra is gond maradt, hogy miért nem megyünk december elsejét ünnepelni. Mindig akadtak témák, problémák, amelyek elnyomták e döntésünk üzenettartalmát. A Mihai Viteazul tér rendezése is hasonlóan visszhangtalan és viszonzatlan maradt. Mégsem állíthatom, hogy a 2008–2011 közötti gesztusainkat a román közösség nem hálálta meg, hiszen a 2012-es választáson a szavazó románok 40 százaléka rám adta a voksát – négy román jelölt ellenében. Én ezt úgy fordítom le, hogy az emberek értékelték a gesztusokat, politikai képviseletük azonban nem. – Mégis akkoriban kezdődött el a máig tomboló harc az önkormányzatok és a prefektúra intézménye között. Vagy épp ezért?
– A harc onnan indult, hogy Codrin Munteanu prefektus olyan dolgokat kezdett feszegetni, amelyek korábban nem voltak a román–magyar helyi szintű viták részei. A székely zászlót 2008-ban tettük ki a polgármesteri hivatal homlokzatára, a magyar feliratokat, szimbólumainkat célzó nagyon rendszerezett, pontosan időzített prefektusi támadásözön viszont 2011-ben kezdődött. Mindez olyan szintre süllyesztette a magyar–román viszonyt, amelyben mi folyamatos védekezésre kényszerültünk, hiszen szerzett jogokat voltunk kénytelenek megvédeni. – A fiatal románoknak erre a folyamatra nem volt befolyásuk, vagy szándék sem rá?
– Ennek a civil közösségnek a két legmarkánsabb egyénisége időközben politikai pályára lépett: Mădălin Guruianu a liberális párt, Dan Manolăchescu pedig a Demokrata Párt megyei szervezetének elnöke lett. Felcsillant a remény, hogy általuk a két párt viszonyulása megváltozik. Sajnos, nem ez történt. Dan hamar bedobta a törülközőt, hagyta a politikát, Mădălin továbbvitte, de megyei szinten továbbra is a Szociáldemokrata Párt maradt a legerősebb. Minden visszaalakult a régi helyi politikai elit által vezetett társadalommá. A Ioan Lăcătușu körül formálódó székelyföldi románok civil fóruma – amely nem legitim közösség, hiszen soha nem méretkezett meg választáson –, az ortodox egyház igyekezett diktálni a román politikai döntéseket, elvárásokat fogalmaztak meg irányukba. És elsősorban a prefektusok ügyében váltak „királycsinálókká”.
– Nem segíthetett volna ebben a Guruianu-vonal erősítése? Az időnként megoldásként felmerülő változat, a román alpolgármester megválasztása?
– Amikor 2012-ben kétharmados többséggel győzött az RMDSZ, fel sem merült a kérdés, hogy a románok benyújtsák a számlát az alpolgármesterség tekintetében. Erre csak 2016-ben került sor, amikor az RMDSZ még nagyobbat nyert. Ez azonban Mădălin magánakciója volt, semmilyen egyeztetés nem előzte meg, sem alkudozás. Egy reggel arra ébredtem: Mădălin Guruianu polgármesteri tisztségre pályázik, hogy alpolgármester legyen. Ezt így fogalmazta meg kampányplakátjain is. Pillanatig sem állítom, hogy ne lehetne alpolgármester, sőt, ő lenne az első azon a listámon, hogy kivel dolgoznék együtt szívesen. Az a benyomásom azonban, hogy a kérése visszautasítására való hivatkozás nem volt egyéb, mint Szentgyörgyről való távozásának elegáns ürügye. Számomra kérdőjeles az ő titkosszolgálati beszervezésének története is. Az a sztori akkor lenne hiteles, ha a megkeresést követően kiáll a nyilvánosság elé, és jelzi a szándék tényét. Egy jogállamban persze nem szabadna előfordulnia, hogy egy titkosszolgálat politikust vagy közéleti civilt próbál beszervezni. A helyzetünket azonban jól érzékeltette, amikor egy korábbi román belügyminiszter megkérdezte tőlem: Árpi, hogy bírod Szentgyörgyön annyi szekus között?
– Mennyire tartja valósnak azokat a párhuzamokat, amelyeket magyarok és románok egyaránt lobogtatnak: magyar alpolgármester Brassóban, Kolozsváron, Aradon?
– Nagyon hamisak ezek a párhuzamok. Brassóban például nem azért lett magyar alpolgármester, mert gesztust akartak tenni az ottani magyarságnak, hanem azért, mert az RMDSZ nélkül nem jött volna ki az aktuális politikai matematika azok számára, akik többséget akartak alkotni a brassói önkormányzatban. Kolozsváron is hasonló volt a helyzet. Olyan is előfordul, hogy politikai befektetés gyanánt, de az emberi teljesítmény alapján is megtartják a magyar vezetőt, akkor is, ha már nincs szükség az RMDSZ szavazataira. Hasonló történt Aradon. De ezek mögött is többnyire politikai számítások húzódnak, legtöbb helyen a kétharmados többség biztosításához kell az a két-három szavazat.
– Szentgyörgyön nem beszélhetünk a politikai matek szükségességéről. Más szempontok képbe kerülhetnek? – Továbbra is tartom magam korábbi vállalásomhoz: abban a pillanatban, amint a rendőrség, csendőrség, tűzoltóság vezetésében és állományában is érvényesül a város magyarságának 75 százalékos aránya, indítványozni fogom román alpolgármester kinevezését. Addig azonban senki se várja el, hogy feladjuk ezeket a tisztségeket a magyarság egyetlen bástyáját jelentő önkormányzatokban. Hiszen ha a dekoncentrált intézmények élén fel is bukkannak magyarok, olyan még a kommunista időkben sem fordult elő, hogy a rendőrségnél legalább parancsnokhelyettesi szinten ne legyen magyar ember. Fontos elvi alapkérdés, hogy a választott tisztségek ne képezzék alku tárgyát, ennek ellenére el tudok képzelni román alpolgármestert Sepsiszentgyörgyön, ha teljesülnek az előbb felsorolt igényeink.
– Beszélhetünk erre irányuló próbálkozásokról?
– Beszélgetések, próbálkozások voltak. Amióta azonban a prefektúra 2011-ben elindította szökőárszerű támadását szimbólumaink és nyelvhasználatunk ellen, erre nincs valós lehetőség. Hogy lehet párbeszédet kezdeményezni azokkal, akik az erdélyi magyarság felszámolását célozzák? Mit lehet kezdeni például a románok civil fórumának legutóbbi nyilatkozatával, amely fölösleges luxusnak nevezi az egészségügyben a magyarnyelv-használatot? Mi a baj azzal, ha egy magyar gyermek vagy idős ember el tudja mondani a kórházban, hol fáj? Kinek a jogait, érdekeit sérti ez? Ki lesz ezzel kevesebb? Vagy mit kezdjünk a marosvásárhelyi katolikus iskola ügyében tett kijelentéssel, miszerint a magyar politikum élő pajzsként használja a gyermekeket?
– Merre vezethet az út tovább? Egyáltalán: van ilyen?
– Muszáj utakat, megoldásokat keresnünk. Épp a Pro Urbe kitüntetés kapcsán nemrég leültem az ortodox egyház és a román civil fórum képviselőivel, és azt ajánlottam, hogy öt magyar és öt román részvételével hozzunk létre egy kerekasztalt. Nem érdekel, ki lesz az az öt román, egyetlen kikötésem van: öt olyan ember legyen, aki képes végrehajtani, amiben megegyezünk. Nem konkrét végrehajtó hatalomra gondolok, mert formális hatalommal talán nem rendelkeznek, informálissal azonban annál inkább. Listázzuk mihamarabb a problémákat, mert meggyőződésem, hogy van legalább harminc olyan kérdés, amelyre két hét alatt választ találunk. Mert valahogyan ki kell törnünk ebből a negatív spirálból, amelyet egy sor paranoia táplál.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünnepi kínálat a X. Csíkszeredai Régizenei Nyári Egyetemen
– 2017. július 9–14. –
Idén július 9–14. között zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek immár X. éve kísérője az egyetlen Romániában szervezett Régizenei Nyári Egyetem. Az ünnepi kiadásra készülve a szervezők összefoglalták az évtized tapasztalatait – erről tájékoztatunk, valamint áttekintjük a jubileumi kínálatot, melyből a leendő hallgatóknak június 12-éig, hétfő éjfélig lehet válogatni.
Háromszorosan is jubileumi hangulatban zajlik idén Csíkszeredában a Régizene Fesztivál, és a nemzetközi oktatói palettáról mesterkurzusokat immár tizedszerre ajánló Régizenei Nyári Egyetem: az 500 éves reformáció emlékéve mellett a 450 éve az itáliai Cremonában született Claudio Monteverdi, valamint a 250 éve Hamburgban elhunyt Georg Philipp Telemann zeneszerzők évfordulói. A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezésében zajló régizenei képzés tizedik évfordulója ugyanakkor az eredmények kiértékelésére, mérlegkészítésre is alkalmat ad.
– A csíkszeredai Régizene Fesztiválnak néhány olyan jellemzője van, amelyek ezt a rendezvényt a romániai zenei élet élére teszik. Fontossági sorrendben véve, a leglényegesebb tényezője a fesztiválnak, hogy a Régizenei Nyári Egyetemmel „szövetkezik” – nyilatkozta a www.regizene.rofesztiválhonlapnak Şorban Elena Maria kolozsvári muzikológus, aki visszatérő oktatója, valamint tolmácsa is a csíkszeredai képzésnek. Romániában ugyanis egyértelműen hiánypótló ez a képzés: a felsőoktatásban ugyanis mindmáig nem létezik kimondottan régizenei szakirány, mely másutt Európában régóta bevett gyakorlat.
Tehetségek kibontakoztatására figyelnek
A tizedik kiadás beharangozójaként nemrégiben csíkszeredai sajtótájékoztatón foglalták össze a kurzus- és fesztiválszervezők a tapasztalataikat, ugyanakkor megvonták a tíz esztendő eredményeinek mérlegét is.
A Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita megye tanácsa és a Cultura Nostra Egyesület által szervezett Régizenei Nyári Egyetem indításának történetéről megtudtuk: 2008-ban, amikor átvette a Hargita Megyei Kulturális Központ vezetését Ferencz Angéla, a fesztiválnak nem volt művészeti vezetője, keresni kellett a korábban lemondott László Ferenc tisztjére egy méltó utódot. Így történt, hogy a Kulturális Központ Filip Ignác Csabát, a mester egykori tanítványát kérte fel a csíkszeredai Régizene Fesztivál művészeti vezetőjének. A választást csak megerősíti, hogy maga László Ferenc is őt bízta meg munkásságának folytatásával, a régizene ügyének felkarolásával. Lévén, hogy sok neves zenész megfordul évente Csíkszeredában a Régizene Fesztiválon, már évekkel korábban megérlelődött annak az igénye, hogy fontos volna mesterkurzusokat is tartani a fesztivál ideje alatt. Rövid, de intenzív tervezési idő alatt összeállt a kurzusok rendje, amelyet Filip Ignác korábbi európai mesterkurzusok tapasztalatai alapján a HMKK munkatársaival igazított a helyi viszonyokhoz, és nevet is kapott az új intézmény: Régizenei Nyári Egyetem.
Növekvő igények és kínálat
Az első képzéstől folyamatosan növekvő nyári egyetem statisztikai adatairól Ferencz Angéla elmondta: 250 diák vett részt a mesterkurzusokon, ám köztük visszatérő diákok is vannak, így az intézmény összesen 420 oklevelet adott ki számukra. Az összesítés szerint a résztvevők mintegy fele Hargita megyéből, a többiek Románia más szegleteiből és Magyarországról érkeztek.
„Ez egy több nyelven zajló nyári egyetem, mely magyarul, románul és adott esetben – előadótól függően – angolul, franciául, spanyolul zajlik – mutatott rá a kulturális központ menedzsere. Mint kiemelte, az évtized alatt számos együttműködést is jegyeztek, például azt az ösztöndíjas programot, amely Románia Kormánya Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalával közösen valósult meg, és amely keretében a Románia területén élő nemzeti kisebbségekhez tartozó diákok juthattak ösztöndíjas képzéshez a csíkszeredai mesterkurzusokon – és, mint remélik, az idei, elkövetkezőkben megjelenő kiíráson is sikerrel létrejön ez az együttműködés.
A diákok részéről egyre nagyobb az érdeklődés: míg az első évben közel harmincan, a legutóbbi nyári egyetemen már több mint hetvenen vettek részt. A kínálat is duplájára növekedett: míg 2008-ban hat, 2016-ra tizenkét mesterkurzust indítottak. Mivel minden mesterkurzuson főleg egyéni foglalkozások vannak, ezért korlátozott a résztvevők száma, és idéntől bevezették az eltérő költségvonzattal járó aktív és passzív hallgatói státust: a jelentkezők eldönthetik, csak megfigyelő résztvevők, vagy egyéni hangszeres gyakorlást is igényelnek.
„A tizedik nyári egyetemet szeretnénk méltóképpen megünnepelni: a fesztiválon is részt vesznek az egyetem diákjai, ez is egy bejáratott különlegesség, hogy egymással kapcsolatban áll a két rendezvény: a fesztivál koncertjei előtt is fellépnek a diákok, utcazenélni is szoktak, a kurzuszáró koncert pedig, amelyen bemutatkoznak a diákok és megmutatják, hogy mit tanultak, az is a fesztivál hivatalos programjának a része” – összegzett Ferencz Angéla.
A csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium gyönyörű épülete tehát idén is várja a historikus régizenei tanulmányokat mesterszinten folytatni kívánó, 10 évet betöltött hallgatókat. E tanintézménnyel, valamint a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskolával folytatott erős stratégiai partnerség pedig nagyon fontos, és nagyon erős biztonságot ad a nyári egyetem lebonyolításában mind a teremhasználat, mind a hangszerek biztosítása tekintetében – hangsúlyozta a menedzser.
A kezdeményezők a tehetségek kibontakoztatását tartják szem előtt, és a tanítványok szakmai pályáját is követik: számontartják, ki milyen külföldi ösztöndíj-lehetőséget kap a csíkszeredai képzéseknek köszönhetően, és hogyan sikerül régizenei projektekhez, együttesekhez csatlakozniuk – tette hozzá.
Ahol „Bach is másként szól”
A régizenét a XX. század elején „fedezték fel”; zenetörténeti érdekesség, hogy a történelem folyamán addig soha nem játszottak régizenét (kevés kivétellel), a korabeli közönség azért ment koncertre, hogy új művet halljon – emelte ki az idei képzés ismertetőjének bevezetőjeként dr. Filip Ignác Csaba.
Mint rámutatott, a két világháború között, majd a második világháború után kezdett ez a stílus divattá válni: elővették a korabeli hangszereket, kezdték „újraépíteni” a korabeli leírások alapján, és kiderült, hogy elég nagy a különbség eleve a között is, ahogyan a zenét akkoriban értették, illetve ma értjük.
A csíkszeredai fesztivál és a képzés is a korabeli igény elve mentén szerveződik – például a fesztivál törzsközönsége is évről évre megtapasztalja a rendezvény teljes időtartamában, hogy hogyan hangozhattak a historikus hangszerek hangosítás nélkül.
Filip Ignác kiemelte: Romániában a régizene-mozgalom Marosvásárhelyen, Brassóban, Kolozsváron és Bukarestben jelent meg először, Csíkszeredában pedig az 1970-es években a Kájoni, majd későbbi Barozda együttessel. A Mikó-várban már 1979-ben volt egy régizenekoncert, majd 1980-ban megtartották az első régizene-fesztivált is.
A művészeti vezető fölhívta a figyelmet arra, hogy Romániában nem szerepel a zenei középiskolák oktatási programjában a középkor és a reneszánsz zene előadása. S míg iskolák nyíltak Európa-szerte, ahol régizenét oktatnak – például a bázeli Schola Cantorumon kizárólag régizene-oktatás folyik –, Romániában mindmáig nemcsak hogy nincs különálló régizene-egyetem, de külön szakként sem lehet választani. Ezt tanúsította a jubileumi képzést beharangozó sajtótájékoztatón jelen levő Vizi Norbert XII. osztályos csíkszeredai zene szakos hallgató is, jelezve, hogy rendszeresen részt vesz a nyári egyetemen, ahol „Bach is teljesen másként szól”.
Ajánlat 2017-re: abszolút nóvum – népszerű különlegességek
A fiatal és pályakezdő zenészeknek idén is neves előadóművészek és tanárok tartanak mesterkurzusokat Csíkszeredában. A régi korok zenéjét és a korhű, historikus előadásmódot ismertető mesterkurzusok is részben a fesztivál 2017-es fő témájához, az 500 éves reformáció emlékévéhez illeszkedve az egyházi megújulással járó zenei hatásokkal is hivatottak foglalkozni.
Abszolút nóvum idén a mesterkurzusok sorában a tanárok és a diákok javaslatára meghirdetett kóruséneklés mesterkurzus. Vezetője Ványolós András énektanár és kórusvezető, aki a fesztivál visszatérő fellépője, ugyanakkor „a térség talán egyik legaktívabb és műfaji szempontból a legszínesebb kórusvezetőjének számít” – fogalmazta meg Fazakas Gabriella, aki a Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaként több éve programvezetője a régizenei egyetemnek és a fesztiválnak. „Talán ebben az évben a legidőszerűbb e kurzus bevezetése, ugyanis az egyházi megújulásnak az egyik alappillére volt a kóruséneklés, de azon belül is az anyanyelven való éneklés” – tette hozzá. A különböző egyéni kurzusok mellett a nyári egyetem valamennyi hallgatója részt vehet a reneszánsz együttes foglalkozáson (kezdő és haladó hangszeres vagy énekes), valamint közös reggeli tánckurzuson.
Választható képzések:
ÚJ! Kórus – Ványolós András (Csíkszereda)
INGYENES! Régizene előadására alkalmazott zenekritika-kurzus – Şorban Elena Maria (Kolozsvár)
Reneszánsz együttes mesterkurzus (főtárgy) – Csörsz Rumen István (Budapest)
Furulya és fuvola – Széplaki Zoltán (Budapest)
Barokk hegedű – Vitárius Piroska (Budapest)
Ének – Palócz Réka (Budapest)
Ének – Kiss Noémi (Budapest)
Csembaló – Fülöp Mária (Bázel)
Lant és gitár – Kónya István (Budapest)
Viola da gamba és violone – Csata István (Kolozsvár)
Ütőhangszerek a régizenében, ütőhangszeres kamarakurzus: zenei játékok, rögtönzés, szólamszerkesztés – Kasza Roland (Budapest)
Reneszánsz és barokk táncok (min. 6 résztvevővel indul) – Szabó Anikó (Kolozsvár)
A nyári egyetem mesterkurzusainak, oktatóinak bemutatása a fesztivál honlapjáról érhető el: www.regizene.ro
Szakmai előadások – közönségre nyitottan
A nyári egyetem alatt az oktatáson kívül idén is lesznek szakmai előadások. Míg Fodor Csaba magyarországi előadóművész Internetes források és digitális eszközök a régizene szolgálatában címmel tart előadást, Sam Chapman svájci lantművész az Alexander-technikát ismerteti meg a hallgatósággal. A romániai előadók közül a lamentációk műfaját Szabó András csíkszeredai zenetanár, a reformáció zenéjét Péter Éva kolozsvári egyetemi előadótanár ecseteli majd. A szakmai előadásokra nem szükséges előzetes bejelentkezés.
Jelentkezési határidő a Régizenei Nyári Egyetemre: 2017. június 12., hétfő, éjfél (24:00 UTC+2).
A képzés díját érintő részletek megtalálhatóak a www.regizene.ro honlapon. Kiegészítő információkért kérjük, írjanak a
nyariegyetem@regizene.ro e-mail-címre, vagy keressék a szervezőket az alábbi telefonszámokon: +40-266-372044 (vezetékes), +40-0746-244235 (mobil), illetve Csíkszeredában személyesen, a Temesvári sugárút 4. szám alatt.
A szervezők / Népújság (Marosvásárhely)

Benyújtotta az RMDSZ az anyanyelvhasználatot kiterjesztő törvénymódosítási javaslatát
A javasolt törvénymódosítás a jelenlegi húsz százalékról tíz százalékra csökkentené azt a küszöbértéket, amely fölött egy kisebbség tagjait anyanyelvhasználati jog illeti meg a helyi közigazgatásban.
A javaslat egy alternatív küszöböt is bevezetne, hogy a nyelvhasználati jogokat az arányukban kicsi, de létszámuk alapján mégis jelentős kisebbségi közösségek is élvezhessék. Az RMDSZ ugyanakkor szankciók törvénybe iktatását is javasolja, melyekkel azokat az önkormányzatokat lehetne sújtani, amelyek nem tartják tiszteletben a nyelvhasználati jogokat.
„A 215-ös, helyi közigazgatásról szóló törvény ma iktatott módosításával jelentős változásokat akarunk elérni az anyanyelvhasználat területén. Egyrészt 20 százalékról 10-re csökkentenénk az anyanyelvhasználati küszöböt, és bevezetnénk egy újnak számító kedvezményes küszöböt is azért, hogy közösségünk még több tagja méltósággal élhessen magyarként településén. Ami szintén ennyire fontos, az az, hogy szankciókat is javasolunk azért, hogy pénzbírságot kelljen fizetniük a törvény be nem tartása esetén az önkormányzatoknak, valamint a települések közintézményeinek” – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy az RMDSZ kedden iktatta módosító javaslatait.
A szövetség közleménye szerint Kelemen rámutatott: a törvényben egyértelművé tennék a félreérthető, illetve szándékosan és rosszindulatúan félreértelmezhető passzusokat, javaslataikat azokból a nemzetközi egyezményekből – Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről, Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – vezetik le, és teszik a jogrend részévé, amelyeket Románia ratifikált, de a valóságban sosem érvényesített.
Kelemen Hunor szerint a ratifikált szerződések be nem tartása miatt, valamint a hatóságok és bíróságok korlátozó jogértelmezése okán nem megfelelő a törvénykezés jelenleg. Ugyanakkor gond az is, hogy sokszor politikai, adott esetben pedig adminisztratív akarat sincs a törvények alkalmazására.
„A román diplomácia lépten-nyomon azt állítja, hogy országunk megoldotta a kisebbségi kérdést, hogy ilyen értelemben modellértékű Románia. Mi ezzel szemben azt mondjuk, koránt sincs minden rendben. Viszont, amennyiben elsőként a román parlamenti pártok nyitottságot tanúsítanak, viszonozzák az általunk kezdeményezett párbeszédet, akkor jó úton indulhatunk el a kisebbségi jogok kiszélesítésének szempontjából" – tette hozzá Kelemen Hunor.
Jelenleg csak azokon a településeken kötelező a nyelvi jogok alkalmazása, ahol a kisebbségek számaránya meghaladja a 20%-ot. Így például nem kötelező az anyanyelv-használat Kolozsváron, Brassóban, Aradon, Nagybányán és Zilahon, ahol szintén jelentős számban élnek magyarok. „A 20 százalékos küszöb tízre való csökkentésével, illetve egy kedvezményes küszöb bevezetésével ezen akarunk változtatni a magyar közösség javára” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
A szövetség javaslata az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 legyen, a 10−25 ezer közötti lakosú településeken 500, a 25−50 ezer közötti lakosú településeken 1000, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer legyen a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása. Krónika (Kolozsvár)

Diaszpóra
A magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik. Elképzelhetetlen számukra, hogy a magyar nyelv mint kommunikációs eszköz a közterekről a templom és az iskola falai közé szorul vissza, egyre kevesebb az a hivatal, bolt, vendéglátóhely – a nyelvhasználat megannyi tere –, ahol magyar nyelven tudna érvényesülni, ügyeit intézni, bevásárolni vagy enni-innivalót kérni. S nem feltétlenül amiatt, mert a román többség elutasító vagy rosszindulatú volna, hanem mert számbeli kisebbségéből fakadóan egyre kevesebb hivatalnokot, bolti eladót, vendéglátó-egységbeli alkalmazottat tud kitermelni magából a közösség. Pedig ilyen közösségek tőlünk karnyújtásnyi távolságra is élnek, nem kell értük a nagyvárosi szórványokba – Brassóba, Kolozsvárra, Temesvárra – vagy a mezőségi falvakba menni. Tanulságos beszélgetésen vehettem részt a hét végén Maroshévízen: helyi értelmiségiek – köztük a római katolikus és a református lelkész, valamint a magyar iskola igazgatója – hazai és magyarországi politikai döntéshozókat, szórványügyekben jártas, elkötelezett és egyházukban a témában illetékes tisztségeket betöltő lelkészeket, jó tapasztalatokról beszámoló pedagógusokat ültettek egy asztalhoz, hogy ki-ki elmondja véleményét a kérdésben és vázolja a megoldásokra vonatkozó elképzeléseit. Az elhangzott számokból az derült ki, hogy a Székelyföldre jellemző elvándorlási hullám – ami elsősorban a fiatalok körében dívik – rátevődik a gazdasági szempontból peremvidéknek számító térségre jellemző kilátástalanságra, kiúttalanság-érzetre, s együttes hatásként a közösség gyors fogyását eredményezte. Röpke tíz év alatt a hévízi magyar közösség egyharmadával csökkent – 3000 főről 2000-re –, s bár a helyi román közösséget is sújtotta a fogyatkozás, a magyarok elvándorlásának mértéke nagyobb volt, így a magyar közösség számaránya is a város lakosságának egynegyedéről egyötödrészére apadt. Még egy kicsi, s már a nyelvi jogokat szavatoló 20 százalékos küszöb alá kerül a magyarság számaránya. Nem veszünk erről tudomást, minthogy arról sem, hogy a Székelyföld városaiban is rohamosan csökken számarányunk. Pedig csak figyelni kellene egy kicsit arra is, hogy mi történik körülöttünk, a szomszédunkban – ha már nem vagyunk hajlandóak szemünket a szórványvidékekre, azok gondjaira, küzdelmeire vetni, ha már nem veszünk tudomást arról, hogy miként változott meg a délvidéki, felvidéki, korábban magyar többségű települések etnikai összetétele. Pedig észre kellene vennünk és tudatunkba vésnünk, hogy ami Marosvásárhelyen, Maros megye mezőségi részén történt, történik, hamarosan nálunk is bekövetkezik. Nem egy településen már eltemették az utolsó magyart, nincs már kinek szóljon az évszázados templom harangja, üresen tátong a visszaszolgáltatott iskolaépület. Tehát ne hagyjon hidegen senkit a szórványtelepülések kiürülése, ugyanis ezek a települések mintegy lakmuszként mutatják, mi vár önelégültségbe, érdektelenségbe és a magyarországi kereskedelmi adók sorozatainak álomvilágába merült közösségeinkre. De egyelőre azt tapasztalni, hogy a magyar többségű településeken élők mintha nem vennének tudomást arról, hogy miként, milyen körülmények között élnek, milyen áldozatok révén élhetik meg magyarságukat a számbeli kisebbségben élő nemzettársaik.
Sarány István / Hargita Népe (Csíkszereda)

Iktatta az RMDSZ az anyanyelvi küszöböt 10 százalékra csökkentő javaslatát
„A 215-ös, helyi közigazgatásról szóló törvény ma iktatott módosításával jelentős változásokat akarunk elérni az anyanyelv-használat területén. Egyrészt 20 százalékról 10-re csökkentenénk az anyanyelv-használati küszöböt, és bevezetnénk egy újnak számító kedvezményes küszöböt is azért, hogy közösségünk még több tagja méltósággal élhessen magyarként településén. Ami szintén ennyire fontos, az az, hogy szankciókat is javasolunk azért, hogy pénzbírságot kelljen fizetniük a törvény be nem tartása esetén az önkormányzatoknak, valamint a települések közintézményeinek" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök azt követően, hogy az RMDSZ kedden iktatta módosító javaslatait. Az RMDSZ elnöke rámutatott: a törvényben egyértelművé tennék a félreérthető, illetve szándékosan és rosszindulatúan félreértelmezhető passzusokat, javaslataikat azokból a nemzetközi egyezményekből – Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről, Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája – vezetik le, és teszik a jogrend részévé, amelyeket Románia ratifikált, de a valóságban sosem érvényesített. Kelemen Hunor szerint a ratifikált szerződések be nem tartása miatt, valamint a hatóságok és bíróságok korlátozó jogértelmezése okán nem megfelelő a törvénykezés jelenleg. Ugyanakkor gond az is, hogy sokszor politikai, adott esetben pedig adminisztratív akarat sincs a törvények alkalmazására. „A román diplomácia lépten-nyomon azt állítja, hogy országunk megoldotta a kisebbségi kérdést, hogy ilyen értelemben modellértékű Románia. Mi ezzel szemben azt mondjuk, koránt sincs minden rendben. Viszont, amennyiben elsőként a román parlamenti pártok nyitottságot tanúsítanak, viszonozzák az általunk kezdeményezett párbeszédet, akkor jó úton indulhatunk el a kisebbségi jogok kiszélesítésének szempontjából" – tette hozzá Kelemen Hunor. Jelenleg csak azokon a településeken kötelező a nyelvi jogok alkalmazása, ahol a kisebbségek számaránya meghaladja a 20%-ot. Így például nem kötelező az anyanyelv-használat Kolozsváron, Brassóban, Aradon, Nagybányán és Zilahon, ahol szintén jelentős számban élnek magyarok. „A 20 százalékos küszöb tízre való csökkentésével, illetve egy kedvezményes küszöb bevezetésével ezen akarunk változtatni a magyar közösség javára” – fogalmazott az RMDSZ elnöke. A szövetség javaslata az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 legyen, a 10−25 ezer közötti lakosú településeken 500, a 25−50 ezer közötti lakosú településeken 1000, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer legyen a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása. Az RMDSZ közleménye szerint a következőket biztosítaná a törvénymódosítás: "1. A kezdeményezés az anyanyelv-használat lehetőségét biztosítaná azokon a településeken is, ahol nem teljesül a számaránybeli feltétel, viszont az intézmény vagy a hatóság vezetősége az anyanyelv-használat alkalmazása mellett dönt – például legyen lehetséges a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezése azokban az esetekben is, ha nem éri el a közösség az egyik vagy másik küszöböt. 2. Az RMDSZ leszabályozná azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek lesznek az anyanyelv-használati jogok biztosítására. Tehát azokban a közigazgatási egységekben, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot, vagy ahol jelentős számban élnek kisebbségi közösséghez tartozó személyek, kéri az anyanyelv-használat biztosítását minden közigazgatási intézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve dekoncentrált intézményekben. Ilyen például a kataszteri hivatal, ahol telekkönyvi ügyeket intézhetnek a magyar emberek, a pénzügy, ahol adóikat fizethetik ki, a munkaügyi felügyelőség, ahol a munkanélküli segélyt kell kérvényezni, a tanfelügyelőség, az egészségügyi igazgatóság, a kulturális igazgatóság, de a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség is. 3. Azt akarjuk, hogy az anyanyelvet egyaránt lehessen használni írásban és szóban minden közintézménnyel folytatott kommunikációban. A formanyomtatványok és egyéb adminisztratív jellegű dokumentumok, közérdekű információk is legyenek elérhetőek a kisebbségek anyanyelvén. 4. Ténylegesen történjen meg a települések névtáblájának, az utcanevek, útjelző táblák, a közterületek és intézmények magyar nyelvű feliratozása. 5. Az anyakönyvi kivonatok kibocsátása történjen meg kisebbségi nyelven is, a házasságkötés lebonyolítása anyanyelven is. Az ifjú pár mondhassa ki a boldogító igent magyarul, még akkor is, ha csak az egyik fél tartozik valamelyik kisebbségi közösséghez. 6. A szimbólumok használata ne ütközzön akadályokba. Senkit ne büntessenek meg azért, ha például a székely zászlót kitűzi egy hivatalra vagy közintézményre. 7. Anyanyelven is nyilvánosságra kelljen hozni a közérdekű információkat egyidejűleg a román nyelvű kommunikációval." rmdsz tájékoztató; Transindex.ro

Törvénymódosítással biztosítaná az RMDSZ az anyanyelvhasználatot a közigazgatásban
A román politikusok rendre rózsaszínű képet festenek külföldön az itt élő nemzeti kisebbségek helyzetéről, jogairól, ám ezek a deklarációk távol állnak a hétköznapi valóságtól, hisz Románia semmibe veszi a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, és sokszor saját törvényeit is.
Az RMDSZ most a helyi közigazgatást szabályozó 2015-ös törvény módosításával akarja elérni, hogy végre bővüljenek az anyanyelvhasználati jogok a közigazgatásban. Az erre vonatkozó módosító javaslatot az RMDSZ május 23-án nyújtotta be a parlamentben.
– A most érvényben lévő törvényben és a különböző kormányrendeletekben az anyanyelv használatának előírásai pontatlanok, lehetőséget adnak több irányú értelmezésre – sommázta Faragó Péter aradi parlamenti képviselő, hogy miért volt fontos a törvénymódosítás.
– Mindamellett, hogy az erre vonatkozó romániai jogértelmezés nem felel meg a nemzetközi elvárásoknak és Románia vállalt kötelezettségeinek, a helyi közigazgatásban sincs meg mindenhol a politikai akarat a 215-ös törvény alkalmazására. Sajnos, ebben az országban még senkit sem büntettek azért, mert megtiltotta a közigazgatásban az anyanyelv jogos használatát. A módosítással el akarjuk elérni, hogy azokon a településeken is használhassuk anyanyelvünket a hivatalokban, az ügyintézésben, ahol a magyarok – vagy más kisebbségek – aránya nem éri el a most megszabott 20 százalékot. Le akarjuk vinni a küszöböt tíz százalékra! – magyarázta a képviselő.
Sőt, az RMDSZ a kedvezményes küszöb elvét is belefoglalta a most benyújtott módosítási tervezetbe. Ennek lényege, hogy azokon a településeken is biztosítani kell az anyanyelv használatát, ahol a számarány nem éri el a tíz százalékot sem: 10 ezer lakos alatti településen a minimális létszám 300, 10-25 ezer között 500, 25-50 ezer között 1000, 50-100 ezer között 2000, és 100 ezer feletti települések esetében 10 ezer kell legyen a kisebbségi közösséghez tartozó személyek száma ahhoz, hogy biztosítsák az anyanyelvhasználatot, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben.
– Az RMDSZ célja, hogy a módosítás nyomán, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot, vagy jelentős számban élnek, kérjük az anyanyelvhasználat biztosítását minden közintézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve a decentralizált intézményekben. Használhassuk a magyar nyelvet írásban, szóban egyaránt a közintézményekben, feliratozzák magyarul a közintézményeket, a települések névtábláit, utcaneveket, a kisebbségek nyelvén is bocsássanak ki anyakönyvi kivonatot, az ifjú pár magyarul is kimondhassa a boldogító igent, és ne ütközzék akadályba nemzeti szimbólumaink használata, például, a székely zászlóé, így aztán Arad mellett, többek között Kolozsváron, Zilahon, Nagybányán vagy Brassóban is beszélhetünk magyarul a polgármesteri hivatalban, állami intézményekben – részletezte Faragó Péter a módosítási tervezet további elemeit.
az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének sajtóközleménye; Nyugati Jelen (Arad)

Hetvenöt évesen sem tudja abbahagyni a csíkrákosi néptáncoktató
Az utóbbi ötven év csíki néptáncéletének egyik meghatározó alakja, a csíkrákosi Fodor Csaba táncmester nemzedékeknek tanított néptáncot, volt tanítványai között már nagyszülők is vannak. Hivatásos és diák néptáncegyüttesek alapításában vállalt szerepet, és kivette részét irányításukból is. Azt vallja, a hangulat hozza ki az emberből a táncot, amellyel ő egy életre elkötelezte magát.
A csíkrákosi családban nyolcan voltak testvérek, édesapjának a gazdálkodás mellett a festegetésre is maradt ideje. Fodor Csaba már gyermekkorában szoros kapcsolatba került a néptánccal. „Minden vasárnap délután a rezesbanda kiült a kultúrház elé, muzsikáltak, mi, gyermekek lestük, hallgattuk őket, délután tánc volt a kultúrházban, oda is mindig belógtunk. Már az iskolában is tanítottak táncot a tanító nénik egyszerűbb módon, a középiskolában pedig folytattam. Idős Kosz Szilveszter – aki hazajött a Maros táncegyüttestől –, 1957-ben kezdett Csíkszeredában dolgozni, a középiskolában összeállított egy ügyes csapatot, abban én már akkor diákként táncoltam” – emlékezett a kezdetekre.
Hivatása lett a tánc
Később Brassóban tanult tovább, majd sorkatonai szolgálat következett, de ahogy hazakerült, folytatta a néptáncot.
„Kosz Szilveszter nyakon fogott, és azt mondta, Csaba, gyere táncolni. Akkor a városnak volt egy reprezentatív együttese, amelyet a régi kultúrház és az Olt Kisipari Szövetkezet közösen tartott fenn, s abban táncoltam én egészen 1970-ig, amíg megalakult a Hargita együttes. Gál Árpád volt az igazgató, Toró Emil volt a vezetője az együttesnek. Az elején szakszervezeti vonalon profi együttes alakult, zenészek és táncosok – ez arra volt hivatott, hogy a vidéki tánccsoportokat is kísérje. Aztán a reprezentatív csíkszeredai együttesnek a profi kerettel együtt kiszállásokat, turnékat szerveztek. A táncegyüttest a kultúrház együtteséből verbuválták, felvételizni kellett. A próbák miatt egy héten egy nap kivettek a termelésből, aztán az egy napból két nap lett. Voltak, akik sorozatgyártásban dolgoztak, és a fizetésükön nagyon érződött, ha egy héten két napig nem dolgoztak. De azért nagyjából ment így 1970-től 90-ig megszakítás nélkül” – elevenítette fel.
Több csoportot oktatott
Az idős táncmester szerint a régi Hargita együttes általában telt ház előtt lépett fel. Hivatalosan a műsor 50 százalékát román népzene és néptánc kellett kitöltse, a másik fele lehetett a nemzetiségi műsor. „Ezt falun nem lehetett betartani. Amikor megnézték az illetékesek, az 50-50 százalék megvolt, aztán utána már nem. De ezzel nem volt probléma, mert a román táncokat is megtapsolták. Felcsíki, sóvidéki, marosszéki, felső Maros-menti, küküllőmenti táncokat adtunk elő, a románok közül avasi, láposi, mezőségi járta.
Menet közben alakult a repertoár, sárpatakit is jártunk, a lányoknak volt külön lányos, menyecskés tánc.
Több külföldi turnén voltunk, Magyarországra sokáig nem lehetett menni, de 1973-ban Görögországba, aztán Olaszországba, majd 77-ben Magyarországra is eljutottunk. Törökországban kétszer is voltunk, a Szovjetunióban is felléptünk, majd 1990-ben megint Magyarországon”. Fodor Csaba ezzel párhuzamosan oktatni is kezdett, 1972-ben diákegyüttest indított a faipari középiskolában, amellyel később rendszeresen felléptek, majd hétvégéken turnéztak.
„Ennek én voltam a vezetője, de a szervezéstől a bemondásig és a tánctanításig mindent egyedül csináltam – néha a tanárok segítettek. Vittem a plakátokat, tíz kilométereket gyalogoltam, hogy kihelyezzem” – mesélte. Több versenyen nyert az általa irányított diákegyüttes, és amellett néhány vállalatnál, így az akkori UMTCF-nél, az Olt kisipari szövetkezetnél vagy a zsögödi bútorgyárnál is tánccsoportokat tanított, akárcsak szülőfalujában, Rákoson.
Táncmester, bemondó
Közben a Hargita együttesnél is változások történtek, 1987-ben Toró Emil Ausztriába távozott, így utána egy ideig ő vezette az együttest. Aztán 1990-ben megalakult a mostani Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes. „Részt vettem az alapításában, Gergely Andrással együtt. Bementünk Bukarestbe, Horváth Andor volt az államtitkár, és engedélyezték a hivatásos együttes létrehozását. Itthon Pataki Imre volt a Nemzeti Megmentési Front elnöke, ő is azt mondta, megvan az engedély, és 40 személyes kerettel megalakult a profi néptáncegyüttes táncosokkal, zenészekkel, igazgatóval, kisegítő személyzettel. Az induláskor jórészt az én faipari iskolás tanítványaim jöttek oda, és a régi Hargita együttesnél is többségben az én táncosaim szerepeltek” – elevenítette fel. Szalay Zoltán volt a hivatásos együttes első igazgatója, Fodor Csaba táncmesterként dolgozott, és hosszú ideig a műsorbemondó feladatát is ellátta. Nem ment egyszerűen a változás, nézeteltérések voltak szakmai körökben is a néptáncot illetően. „A régi Hargita együttes stílusa nem feküdt az új, táncházas stílusú táncoktatóknak, és hevesebb vitáink is voltak emiatt. Az is elhangzott, hogy a régi együttesből senkit nem akarnak látni – ilyen volt a közhangulat. Aztán enyhültek a nézőpontok. A színpadi stílusról folyt a vita, volt az úgynevezett Mojszejev-féle szinkrontánc, ahol mindent egyformán táncolnak, a táncházi felfogás szerint pedig szabadon kell táncolni. Aztán rájöttek, hogy a színpadnak mások a törvényei, azt a hangulatot kell kelteni, mintha szabadon menne a tánc, viszont meg kell koreografálni, másképp nem megy. Ennek megvan a szakmája, aki ért hozzá, jó koreográfiákat készít” – említette Fodor Csaba.
Táncmesterként a koreográfiák készítésében is részt vett, és a tánckarral ő dolgozott a legtöbbet. „Napi hat órát táncoltunk, koreográfiákat tanultuk, edzettünk. Az elején kicsit botladoztunk, mert nem volt tapasztalat, de aztán belejöttünk” – mesélte. 1993-ban, miután Szalay távozott az együttestől, ismét őt bízták meg a vezetéssel, ez 1995-ig tartott, amikor András Mihályt hívta el igazgatónak, aki elvállalta, és azóta is az együttes vezetője. Fodor Csaba szerint mindig egyéntől függ, hogy kiből mennyi idő alatt lesz jó táncos – van akinek olyan tehetsége van, hogy egy-két hónap alatt eléri a kívánt szintet, más hosszabb idő alatt.
Még tíz évet volt a hivatásos együttesnél, 2000-ben nyugdíjba vonult. Azóta is oktatja a néptáncot Rákoson, Madarason, egy időszakot pedig Csicsóban is dolgozott.
Az alapokat tanítja
Úgy látja, megvan az érdeklődés a néptánc iránt, de ez megoszlik, mert más tevékenységre, sportolni is irányítják a gyermekeket. „A tánc nem kötelező, én alapokat tanítok nekik, mert tudom, hogy sokan később kimaradnak. Vannak időszakok, amikor olyan társaság jön össze, akik akarnak táncolni, de nem tudnak. Velük egy kicsit nehezebb dolgozni. Azokkal, akik már otthon közel kerültek a néptánchoz, jobban lehet haladni. Én már szeretném abbahagyni – 75 éves leszek idén –, mert ha nem tudod megmutatni a gyakorlatot, nem lehet tanítani. Fel kell készülni a próbákra, ha az ember elvállalja, elég energiaigényes tevékenység, erőnlét, rugalmasság kell, és ez szellemiekben és fizikailag is próbára teszi az embert” – magyarázta. Fodor Csaba számára kedves a felcsíki, a sóvidéki tánc vagy a nagyon technikás kalotaszegi legényes.
„Szebbnél szebbek a táncok, mindegyikben van valami, ami megadja a sava-borsát, van amelyik technikásabb, más a karakterében különleges.
A tánchoz nemcsak a mozgás, hanem a hangulat is hozzátartozik, a hangulata sokszor többet jelent, mint maga a mozgás, a hangulat hozza ki az emberből a táncot. Fiatal koromban a tánc egy nagy élmény volt, a táncpróbáktól kezdve a szabad táncig. Az ember ahogy érik, szakma lesz belőle, nem annyira a lángolás a lényeg, hanem, hogy el van kötelezve, és tudja, hogy hasznos, jó dolgot tesz. A környéken nem tanít senki, így nekem sokkal nehezebb visszalépni” – említette.
Volt eredménye a munkának
Fodor Csaba lakodalmas gazdaként is ismert, ilyenkor rendszeresen régi ismerősökkel, tanítványokkal találkozik. „Ha elmegyek egy lakodalomba, sokan jönnek hozzám, és mondják, hogy benne voltak a tánccsoportomban – nem is emlékszem mindenkire. Olyan tanítványom is volt, akinek a nagyapját is tanítottam. A táncosaim közül sokan oktatnak, ez nagy elégtétel, látja az ember, hogy volt eredménye a munkának. Fontos lenne, hogy ez ivódjon bele a közösségünkbe, hogy érezzék, ezt el kell sajátítani. Nem kell mindenkiből táncos legyen, az alapokat tanulják meg, legalább a magját meg kellene tartani a régi értékeknek. Ez a miénk” – vallja az idős táncmester.
Kovács Attila / Székelyhon.ro

Benkő Erika: minden területen használhatóvá válhat a magyar nyelv
A romániai magyar közösség nyelvi jogainak maximalizálása a célja a közigazgatási törvény RMDSZ által javasolt módosításainak. A héten iktatott tervezet kiszélesíti a nemzeti kisebbségek nyelv- és szimbólumhasználatát, és elfogadása esetén Székelyföldön a gyakorlatban is regionális hivatalos nyelvvé válna a magyar. A törvénymódosításokat előkészítő munkabizottság tagját, Benkő Erika sepsiszentgyörgyi képviselőt kérdeztük a jogszabály legfontosabb tételeiről és alkalmazásukról.
- Miért volt fontos a 2001-ben elfogadott helyi közigazgatási törvény módosítása?
- Románia a nemzetközi színtéren ideális képet fest a kisebbségek itthoni helyzetéről, de a valóságban vagy nem alkalmazza, vagy rosszhiszeműen alkalmazza a kisebbségeke vonatkozó törvényeket, és végképp nem tesz eleget a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeinek. Ez igaz az anyanyelv használatot a közigazgatásban előíró törvényre is. Ezért van szükség arra, hogy a jelenleg érvényben lévő közigazgatási törvény nyelvi jogokra vonatkozó részét a jelenhez igazítsuk.
- Az RMDSZ törvénytervezete újdonságként bevezetne egy kedvezményes küszöböt, amely azokon a településeken biztosítana nyelvhasználati jogot, ahol nagyszámú nemzeti kisebbségi közösség él, de arányuk nem éri el a tíz százalékot. Hogyan működne ez az előírás?
- A Kisebbségvédelmi Keretegyezmény értelmében igény szerint lehetőséget kell biztosítani az anyanyelv használatra azokon a településeken is, ahol kisebbségekhez tartozó személyek száma nem éri el a törvény által előírt küszöböt. Ez az előírás fontos azokon a településeken, ahol jelenleg nem lehet érvényt szerezni a nyelvi jogoknak, így például megoldaná az anyanyelv-használatot Kolozsváron, Brassóban, Aradon, Nagybányán és Zilahon, ahol jelentős számban élnek magyarok.
Javaslatunk az, hogy a 10 ezer lakos alatti településeken a kedvezményes küszöb 300 fő legyen, a 10 és 25 ezer közötti lakosú településeken 500 fő, a 25 és 50 ezer közötti lakosú településeken 1000 fő, az 50−100 ezer közötti lakosú településeken 2000 fő, és a 100 ezer lakos feletti települések esetében pedig 10 ezer, magát nemzeti kisebbséghez tartozónak valló személy esetében legyen érvényes a kedvezményes küszöb, amely felett kötelezővé válna az anyanyelv-használat biztosítása.
A kezdeményezés ugyanakkor lehetőséget biztosít azokon a településeken is az anyanyelv-használatra, ahol nem teljesül a számaránybeli feltétel, viszont az intézmény vagy a hatóság vezetősége az anyanyelv használat alkalmazása mellett dönt. Például a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezése lehetséges lenne, azokban az esetekben is, ha nem érik el egyik küszöböt sem.
- Egyértelműsítenék is a helyi közigazgatási törvényt. Hol szorul pontosításra a jelenlegi törvénykezés?
- A nyelvi jogok alkalmazása közben folyamatosan azzal szembesültünk, hogy a törvényben és a kormányhatározatban foglalt előírások nem minden esetben pontosak és átláthatóak. A most benyújtott törvénytervezet rengeteg olyan kérdést megold, amelyekre a jelenleg hatályos törvény nem ad választ. Például a jelenlegi törvény megfogalmazása szerint felettébb homályos az, hogy mely intézményekre érvényesek az anyanyelv használati jogok. De ugyanez érvényes a regionális szimbólumhasználatra is.
Nagyon fontos része a tervezetnek, hogy komoly szankciók kiszabását rendeli el arra az esetre, ha valamelyik intézmény nem tartaná be az előírásokat. Ez a törvénytervezet egyik nagyon erős és kiemelten üdvözlésre méltó pontja, ugyanis tudni kell azt, hogy egy sor hatályos jogszabály alkalmazásának éppen azért nem sikerül érvényt szerezni, mert azok nem, vagy csak igen csekély mértékű szankciót írnak elő.
A törvénytervezet a magánszemélyek nyelvi jogainak megsértése esetén 3000-től 30 000 lejig terjedő pénzbüntetést, illetve csoportok és közösségek nyelvi jogainak megsértése esetén 5000-től 50 000 lejig terjedő bírságot ír elő. Ez már elég nagy összegű büntetés ahhoz, hogy az érintett önkormányzatok és intézmények betartsák a törvényt. Elképzelésünk szerint a kormánynak minden évben jelentést kell készítenie a nyelvi jogok alkalmazásáról, és az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) felügyeli és szükség esetén bünteti azokat az intézményeket, amelyek nem tartják be a törvényt.
- Leszabályoznák azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek lesznek az anyanyelv-használati jogok biztosítására. Melyek lesznek ezek?
- A korábbi tapasztalatok azt mutatják, hogy szabályozni kell azoknak az intézményeknek a körét, amelyek kötelesek biztosítani az anyanyelv használatot. Azokban a közigazgatási egységekben, ahol a kisebbségek számaránya eléri a 10 százalékot vagy jelentős számban élnek, kérjük az anyanyelv-használat biztosítását minden közigazgatási intézményben, közérdekű szolgáltatásokat nyújtó helyi és megyei egységekben, prefektúrákon, illetve dekoncentrált intézményekben. Ilyen például a kataszteri hivatal, ahol telekkönyvi ügyeket intézhetünk, a pénzügy, ahol az adónkat fizethetjük ki, a munkaügyi felügyelőség, ahol a munkanélküli segélyt kell kérvényezni, a tanfelügyelőség, az egészségügyi igazgatóság, a kulturális igazgatóság, de a Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség is.
- Ha maximalizálni szeretnék az anyanyelv használatot, annak érvényesülnie kell szóban és írásban is. A tervezet ad-e erre lehetőséget?
- A székelyföldi autonómia egyik legfontosabb komponense a regionális anyanyelv-használat hivatalos formája lenne, éppen ezért nagyon fontos a nyelvi jogokkal kapcsolatosan magasra tenni a mércét, elsősorban Székelyföldön. Valóban, a tervezet egyik célja, hogy minden közintézménnyel folytatott kommunikációban egyaránt biztosítsa az anyanyelv használatát írásban és szóban is. A formanyomtatványok és egyéb adminisztratív jellegű dokumentumok, közérdekű információk is legyenek elérhetőek a kisebbségek anyanyelvén és legyen lehetséges az anyakönyvi kivonatok kibocsátása kisebbségi nyelven. Ez nem nagy nehézség, hiszen az anyakönyvi kivonatok jelenleg is többnyelvűek – románul, angol és francia nyelven állítják ki, így igény esetén ezt megtehetik magyarul is.
- A romániai magyar közösségnek az elmúlt időszakban folyamatosan küzdenie kellett a regionális szimbólumainak használatáért. A törvénytervezet rendezné-e azokat a nézeteltéréseket, amelyek főként Székelyföldön jellemzőek az önkormányzatok és prefektúrák viszonyára?
- Nagyon fontos, hogy végre rendezzük a regionális szimbólumhasználat kérdését, ezért a tervezet egyik prioritása, hogy biztosítsa a zavartalan regionális szimbólumhasználatot. Azt akarjuk elérni, hogy senkit ne büntessenek meg, azért, ha a székely zászlót kitűzi egy hivatalra vagy közintézményre. Azt szeretnénk, hogy az egyértelmű törvénykezés végre elejét vegye annak, hogy polgármestereinket folyamatosan zaklassák a hatóságok a székely zászló miatt. Közösségünknek joga van identitását nyelvén és szimbólumainkon keresztül kifejezni.
- A tervezet egyszerre kívánja rendezni a kisebbségi nyelv- és szimbólumhasználatot. Miért tartották fontosnak, hogy mindezt egy törvénnyel szabályozzák?
- Az a legcélravezetőbb, ha mindezeket egy törvénnyel szabályozzuk, különben nagyon sok törvényt kellene módosítani ahhoz, hogy elérjük a célt. Felgyorsítja a folyamatot, ha a helyi közigazgatási törvény módosítása egyaránt tartalmazza a nyelvi- és szimbólumhasználati szabályokat.
- Az RMDSZ által iktatott tervezetnek milyen a fogadtatása a parlamentben, számítanak-e a kormánypártok támogatására, volt-e előzetes egyeztetés?
- Természetesen számítunk a kormánypártok támogatására, szükségünk is van rá, hiszen a hozzájárulásuk nélkül a tervezet nem jut át sem a szakbizottságokon, sem a szenátusban, sem a képviselőházban. Igen, volt előzetes egyeztetés a kormánypártokkal, és a továbbiakban is lesz. A fogadtatást egyébként majd a bizottságokban tudjuk igazán lemérni. Erre hamarosan sor kerül. Az RMDSZ kérte, hogy sürgősségi eljárással történjen meg a tervezet vitája. Én bizakodó vagyok, ebben a pillanatban úgy gondolom, van kellő politikai akarat arra, hogy a tervezetet a parlament elfogadja.
- A kormánypártok már jelezték, hogy lesznek módosító javaslataik. Melyik tételeknél számítanak vitára?
- A politikában mindig szükség van kompromisszumokra. Fontos azonban, hogy a törvénymódosítás lényegi elemei megmaradjanak. Ilyen sarkalatos kérdés például a kedvezményes küszöb bevezetése, illetve a nyelvi jogokat nem alkalmazó önkormányzatok és intézmények büntethetősége, valamint az is, hogy egyértelműsítsük, melyik intézményekre vonatkozik a nyelvi jogok alkalmazásának kötelezettsége.
Az RMDSZ kormánypártokkal való parlamenti együttműködésének csak akkor van értelme, ha a magyar közösség számára fontos problémákat meg tudunk oldani. Ennek a parlamenti együttműködés az egyetlen módja, de ha nem tudunk érdemi előrelépést elérni, akkor felül kell értékelni, hogy a továbbiakban miként viszonyulunk a kormánypártokhoz.
Kovács Zsolt / maszol.ro

Veszélyes Kolozsvár népszerűsége
Nem biztos, hogy jót tesz Kolozsvárnak a népszerűség: szakértők szerint a lakosság gyarapodása túlterheli az infrastruktúrát, a városvezetés pedig láthatóan nem tud lépést tartani a kincses város növekedési ütemével. A következő években a magyarság aránya is csökkenhet.
Első látásra abszolút pozitívumként értékelhető, hogy a továbbtanulási lehetőségek, a jól fizető munkahelyek és az egészségügyi szolgáltatások színvonala miatt jelenleg Kolozsvár a legvonzóbb város az országban. A Krónika által megkérdezett szakértők szerint azonban a város népszerűsége számos kockázattal is jár. A Világbank által nemrég nyilvánosságra hozott, 1250 személy bevonásával elvégzett közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint 15 százaléka azt válaszolta, ha tehetné, a magasabb életszínvonal miatt Kolozsvárra költözne, míg Bukarestet a válaszadók 14 százaléka jelölte meg ideális lakhelyként, a képzeletbeli dobogó harmadik helyét pedig Temesvár foglalja el 12 százalékkal. A kutatást az Európai Bizottsággal együttműködve végezte el a Világbank azzal a céllal, hogy az eredmények alapján újragondolják a régiófejlesztési politikát a 2021/2027 közötti időszakra.
Felzárkóznak a vidéki nagyvárosok
Ilie Şerbănescu makrogazdasági elemző lapunk kérdésére azt mondta, a felmérés eredményét egyáltalán nem tartja meglepőnek, hiszen a preferencia azon alapul, hogy milyen lehetőségek vannak ezekben a városokban. „Azt látjuk, hogy az elmúlt pár évben két vidéki város – Kolozsvár és Temesvár – már utolérte Bukarestet, előbbi le is körözte a fővárost. A tendencia valószínűleg nem fog változni az elkövetkező időszakban sem. Nyilvánvalóan élhetőbbek, csendesebbek és sokkal szervezettebbek, mint a főváros, ahol egyre nagyobb méreteket ölt a káosz” – fogalmazott Ilie Şerbănescu. Hozzáfűzte: Bukarest már így is túlzsúfolt, de ami a legfontosabb, hogy az ingatlanfejlesztések mértéke nincs arányban a munkahelyek számának növekedésével. Mivel Bukarest nagyobb város, így a szervezetlenség hatásai sokkal látványosabbak, mint Kolozsváron vagy Temesváron. A gazdasági szakértő szerint egy 300 ezres települést sokkal könnyebb megszervezni, tisztán tartani, a fejlesztéseket is arányosabban lehet elvégezni a különböző városrészekben, és könnyebb megküzdeni a környezetszennyezéssel is. „Ha engem kérdeznek, logikusnak tűnik a sorrend” – összegezte álláspontját a Krónikának Ilie Şerbănescu.
Kolozsvár sikeresen adja el magát
Pásztor Gyöngyi, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) szociológia karának adjunktusa viszont arra mutatott rá, bár a városnak valóban nagy a fejlődési potenciálja, ez számos kockázattal jár. Kérdésünkre elmondta, az a tény, hogy a legtöbben Kolozsvárt jelölték meg ideális lakhelyként, azt jelenti, hogy a kincses városnak nagy a migrációs potenciálja. „Azt azonban nem árt tisztázni, hogy különbség van aközött, hányan telepednének le szívesen Kolozsváron, és aközött, hogy ténylegesen hányan teszik ezt meg.
A véleménynyilvánítás nem azt jelenti, hogy Románia lakosságának egyharmada máról holnapra ide fog költözni” – hívta fel a figyelmet a szociológus. Kérdésünkre kifejtette: Kolozsvár amúgy is azt a képet közvetíti önmagáról, hogy a legélhetőbb, legkedvezőbb, a legtöbb lehetőséget nyújtó város ma Romániában. „A számok valósak, de azért figyeljünk oda arra, hogy igazából mit mutatnak. Először is ez nem jelenti azt, hogy Kolozsvár népessége egyik pillanatról a másikra megnő, ugyanakkor azt kolozsváriként is érzékeljük, hogy a városnak elég nagy befogadókészsége van. Kétségtelen, hogy többen telepednek meg, mint ahányan elköltöznek innen” – mutatott rá Pásztor Gyöngyi.
Mint részletezte, a beköltözők jelentős részét azok a diákok teszik ki, akik tanulmányaik elvégzése után a kincses városban telepednek le – ilyen szempontból a fiatal utánpótlás biztosítva van –, de ide tartoznak az új munkalehetőségek miatt beköltözők is kisebb arányban. „Ha ez a trend hosszú távon is megmarad, akkor egyrészt örvendhetünk a pozitív hatásoknak, de meg kell találnunk városként a módját annak, hogy hogyan kezeljük a negatív hatásokat” – magyarázta az egyetemi adjunktus.
A belső migráció haszna és kára A kolozsvári szociológus elmondta továbbá, a belső migráció lehetőségeket biztosít egy település számára, ugyanakkor felelősségre, tudatosságra van szükség annak a kezeléséhez, adminisztrálásához. Mint kifejtette, az alacsony munkanélküliség és a magasabb életszínvonal egyszerre vonz nagy és kis befektetőket, kreatív fiatalokat, akik munkát adnak maguknak és másoknak. „Emellett viszonylag magas az életszínvonal, hiszen az országos átlaghoz képest magasabbak a bérek, ennél többet csak a bukarestiek keresnek átlagban. Ez látszik a kulturális, gazdasági, társadalmi, és a sportéletben egyaránt. A gazdasági potenciál nagyon megnőtt, ezt a Kolozsváron élők látják is” – mondta Pásztor Gyöngyi.
A szakértő szerint azonban egyre nagyobb teher nehezedik a város infrastruktúrájára, egyre többen használnak egyre kisebb területet. „Ez leginkább az autós forgalomban, illetve a túlzsúfolt tömegközlekedésben is tetten érhető. Ezzel párhuzamoson zajlik egy szuburbanizációs folyamat, amelynek szintén nincs kialakítva az infrastruktúrája. A szomszédos Kisbácsból vagy Szászfenesről bejutni Kolozsvárra maga a kínszenvedés. Nap mint nap tapasztalható, hogy az adminisztráció mennyire nem képes lépést tartani a város növekedési ütemével. Elég ránézni egy-egy új lakónegyed infrastruktúrájára, hogy mennyire kaotikus” – jegyezte meg a BBTE tanára.
Rámutatott: az talán kevésbé érzékelhető a hétköznapi ember számára, hogy a magasabb bérek egyenes következménye a keresletnövekedés, ami egyszerre magasabb árakat is jelent. Mindenért többet fizetünk, mint az országban bárhol máshol: egy egyszerű kávéért, a boltban a ruhákért, és ami a legsúlyosabb ebből a szempontból, hogy jóval többet fizetünk az albérletekért” – magyarázta.
Az alacsonyabb jövedelműek kiszorulnak?
Kolozsvár az ingatlanpiacon is regionális központtá vált, mivel egyre többen – nem csupán a környékbeli falvakból, hanem az egész országból – a kincses városban keresnek lakásokat. Mint részletezte, ingatlanszakértő ismerősei arról számoltak be, hogy egyre nagyobb a befektetési szándékú lakásvásárlás Kolozsváron. „Egyre többen döntenek úgy, hogy a pénzüket kincses városi ingatlanba fektetik be még akkor is, ha nem is tervezik, hogy a városba költöznek. Ez olyan keresletet generál, amely rohamosan növeli az árakat. Ennek az a negatív következménye, hogy azok a kolozsváriak, akik az áremelkedéssel nem tudnak lépést tartani, kiszorulnak a városból” – részletezte Pásztor Gyöngyi.
Mint mondta, világszerte van rá példa – Európában például Londonban –, hogy attól kezdve, hogy egy város gazdasági központtá válik, a helyi lakosok közül egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy saját városukban lakást vásároljanak. „Kicsiben, de ez látszik Kolozsváron is. Ebben annak a kockázatát látom, hogy Kolozsvár erősen diszkriminatív várossá válik, amely kiszorítja a lakbér növekedésének ütemével lépést tartani nem tudó embereket az olyan kertvárosokba, mint Kisbács vagy Szászfenes” – jegyezte meg a szociológus.
Csökkenhet a magyarság aránya
Hozzáfűzte: bár erre vonatkozó statisztikai kimutatás még nem készült, etnikai vonzata is van a lakosságnövekedésnek, és nyilvánvaló, hogy ebben a „versenyben” a magyarok veszítenek elsősorban. Pásztor szerint a kolozsvári magyarok vagy a tanulmányaikat itt végző magyar diákok – az informatikusokat leszámítva – rendszerint nem a nagyon pénzes szakmákban dolgoznak. A legtöbben humán értelmiségiek, akik egyre nehezebben tudnak megkapaszkodni Kolozsváron. Ennek a szuburbanizációs folyamatnak az egyik legnagyobb kockázata, hogy az elköltözések következtében jóval kevesebb magyar marad a kincses városban, mint korábban. „Ha etnopolitikában gondolkodnánk, akkor azt a kérdést kellene feltenni: hogyan tudnánk támogatni a fiatal magyar értelmiségieket, hogy otthonra találjanak Kolozsváron, ebben a vadkapitalista viszonyrendszerben, amely ma az ingatlanpiacot jellemzi” – fogalmazott a BBTE szociológia karának adjunktusa. Kérdésünkre, hogy erre vonatkozóan milyen megoldásokat javasol, Pásztor Gyöngyi az Iskola Alapítvány tanári lakásait említette pozitív példaként. Ezekre a lakásokra egyébként azok pályázhatnak, akik főállásban kolozsvári székhelyű vagy kirendeltségű felsőoktatási intézményben magyar nyelven tanítanak, 45 évnél fiatalabbak, és nincsen saját lakásuk.
„Magánemberként az a véleményem, hogy nem csupán az egyetemen dolgozók számára, hanem sokkal szélesebb körben is lehetne hasonló támogatást nyújtani értelmiségieknek, akiknek a tevékenysége a közösség szempontjából fontos: orvosoknak, tanítóknak, tanároknak, újságíróknak” – tette hozzá Pásztor Gyöngyi. Brassó a legtisztább romániai város.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Elveszett Haller-emlékek nyomában
Marosszékről Brassó irányába autózva az ember úgy robog át egy kis falun, hogy a nevén kívül szinte semmit nem jegyez meg belőle: a szász települések karéjában fekvő Mihai Viteazu nem hivalkodik sem impozáns erődtemplommal, sem jellegzetes szász portákkal. Az átutazók közül sokan még azt sem tudják, hogy a havasalföldi uralkodóról elkeresztelt falu öt évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte.
A Hallerek egykori birtokát képező faluról és a 16. század közepén épült hatalmas udvarházukról aránylag kevés levéltári adat maradt az utókor számára. Annyit lehet tudni, hogy az egykori szász falu lakóit 1560 és 1580 között pestisjárvány pusztította; helyükbe a későbbiekben a magyar nemesek jobbágycsaládokat telepítettek. Az 1850-es népszámlálási adatok egyetlen német ajkúról tanúskodnak a 362 román, az 52 cigány és a mindössze két magyar mellett. A márciusi forradalmat követő fegyverletétel, majd kiegyezés után csak a magyar lakosság aránya nőtt, a pesti kormány politikája valamelyest változtatott a falu etnikai összetételen. A 19. század végére az 1890-es cenzus alkalmával a 459 román mellett már 87 magyart találunk Zoltánban, míg a szászok száma egyről háromra nő.
Mára nem csak a szászok meg a Hallerek koptak ki Zoltán életéből, magyarokból is mindössze annyi maradt, hogy senki ne mondhassa, még egy fél darab sincs.
Fehér folt a Hallerek színes történelmében
„Sajnos, mi sem tudunk szinte semmit Zoltánról, sem a családi birtokról. Az államosítás egyetlen Hallert sem ért a faluban. Lehetséges, hogy a gazdaság már jóval azelőtt tönkrement” – bocsátkozik feltételezésekbe a család Marosvásárhelyen élő leszármazottja, Haller Béla. A tanár, aki egyben az erdélyi magyar történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány elnöke is, határozottan emlékszik: apja soha nem emlegette a Segesvár melletti birtokokat, sem a fehéregyházit, sem a zoltánit. Bár azzal sincs tisztában, honnan származhat a falu eredeti neve, Haller biztos abban, hogy nem valamelyik ősétől. Még akkor sem, ha az udvarházat a falubeliek következetesen Zoltán gróf kastélyának tartják. Mint mondja, a családban – ahogy általában a nemes famíliákban – az uralkodót jelentő ótörök sultanból származó Zoltán nem volt túlságosan kedvelt név.
A kölcsönös tisztelet eredménye A falu és a helyi jellegzetességek, hagyományok egyik legjobb ismerőjének a szomszédos Szászkézden tanító Gheorghe Mihai számít. Fiatalkorában Zoltánban kezdte tanítói pályáját, de a már negyven évvel ezelőtt összevont elemi osztályok mára teljesen elfogytak. Az a kevés gyerek, aki délutánonként a falu poros utcáin rohangál, délelőtt a szászkézdi iskola padjait koptatja. Amikor évekkel ezelőtt a helyi önkormányzat eldöntötte, hogy megíratja Szászkézd és a hozzátartozó két kisebb település, Miklóstelke és Zoltán monográfiáját, a polgármester a középkorú pedagógust kérte fel az egyik fejezet megalkotására. Egyértelmű volt, hogy a tanítónak Zoltán jut, hiszen innen származnak szülei, nagyszülei, s ő maga is itt töltötte gyermekkora színe-javát. „Már gyermekként érdekelt Zoltán, grófja és udvarháza története – kezd bele mondandójába a Monografia comunei Saschiz (Szászkézd község monográfiája) című kötet társszerzője. – Órákig hallgattam az öregeket és a falu ortodox papját, amint a régmúlt időkről mesélnek. Tudom, a grófék – akik csak nyáridőben tartózkodtak Zoltánban – nagyon ragaszkodtak a falubeli románsághoz, tiszteltek és becsültek mindenkit. Különben ez kölcsönös volt, mindenki csak szépen nyilatkozott az utolsó Hallerekről. Én még ismertem azokat az öregeket, akik jól emlékeztek, hogy miután özvegy maradt, a grófnő itt ragadt, s gyakran sétált végig a falun a kutyáival. Lehetetlen volt észre nem venni, mert méltóságteljesen vonult végig az aranylánccal felkötött szemüvegével”.
A Hallerek és a helyi románság kölcsönös tisztelete a régmúlt időkre vezethető vissza. Leginkább a 19. század derekán érhető tetten – tudjuk meg Gheorghe Mihai falumonográfiájából. A Nagyszebenből érkező Ioan Popovici ortodox lelkész 1835-ben például a grófi család által adományozott telekre építi a falu első kőtemplomát. Ezért a ’48-as forradalomban a pópa volt az, aki megálljt parancsolt annak a néhány felbőszült román parasztnak, aki fel akarta dúlni a Haller-birtokot. A helytörténész búvárkodásai szerint éppen ezért kerülte el a zoltáni románságot a székelyek későbbi bosszúja.
Egyébként Gheorghe Mihai azt sajnálja, hogy kutatásai során nagyon kevés levéltári adatot talált a nemes családról. Ő maga sem emlékszik a kúria utolsó lakóinak a keresztnevére, de az egyedül maradt grófnőt mindenki csak egyszerűen Grofoaianak nevezte, azaz grófnénak – egy picit pejoratívabb vagy talán inkább mókásabb változatban. „Van egy hely az udvarház körül, amely róla kapta a nevét. De nem Hallernek hívják, hanem Grofoaianak” – neveti el magát a tanító. Gheorghe Mihai nagyapja sokat mesélt az érdeklődő unokáknak a pompásan berendezett udvarházról, a gondozott parkjáról és hatalmas gyümölcsöséről, ahol a több száz éves diófák katonákként sorakoztak. Mára alig három-négy maradt ezekből, a többit mind eltüzelték. Az Erdély bekebelezését követő agrárreform alkalmával a nemes család földjeinek egy részét kiosztották a falubelieknek. Gyermekként a tanító itt látott életében először emberi csontokat, miután kertészkedés közben egyik játszótársának édesanyja valami keménybe vágta a kapáját. Valamikor Zoltán központja nem ott volt, ahol ma van – véli a helytörténész, aki a négy régi temető létével támasztja alá állítását.
Aki még bálozott a „kastélyban” A helytörténészben van annyi alázat és bölcsesség, hogy belássa: nem ő az, aki a legtöbbet tud a faluról. Nicolae Porához kalauzol, aki a maga 86 esztendejével nem csak a település egyik legtöbbet megélt lakójának számít; ő Zoltán két lábon járó lexikonja. Ha végtagjai már nem is a régiek, agytekervényei olajozottan működnek. A neveket, számokat, eseményeket csak úgy kapásból fújja, s csak akkor akad el, amikor a grófnőfejezethez érünk. De akkor is csak azért csuklik el a hangja és buggyan könnycsepp a szeme sarkában, mert mindmáig a sors és a magyar nemes asszony kegyeltjének érzi magát. „Ezt mind-mind tőle kaptuk – mutat körbe az udvaron. – Egészen pontosan a feleségem nagyanyja kapta ajándékba, mert annyira ragaszkodott hozzá a grófnő. Meg is hálálta az öregasszony, mert ő volt az, aki mindvégig a grófnő mellett volt, gondozta, majd eltemette”. Ana Bărdaş jókora telket kapott ajándékba, pont a falu szívében, ahova aztán férjével takaros házat húzott fel, és gazdaságot alakított ki. Fél évszázaddal ezelőtt sem számított kicsinek, mára viszont már hatalmasnak tűnik a megözvegyült öregnek. „Még tiszta szerencse, hogy finom borom van, s a faluban sokan vannak, akik szeretik látogatni a pincémet. Így, ha valamit mozdítani kell a házban vagy a kertben, jönnek és segédkeznek” – jelenik meg egy huncut mosoly az öreg arcán. Nem volt ő mindig ilyen botra szorult szerencsétlen, ahogy nevezi magát; fiatalkorában nem csak a munka égett a keze alatt, szívesen eljárt szórakozni is.
Átszellemülve mesél a Hallerek szemet gyönyörködtető parkjában tett sétáiról, a kastélyban tartott bálokról és esküvőkről s az ingatlan utolsó tulajdonosáról. Amikor kijavítom, hogy az nem kastély, mindössze udvarház, határozottan rám szól: „De igenis, az kastély! Legalábbis a helyiek számára” – teszi hozzá.
Pusztulásra ítélt romhalmaz.
„Most már egy romhalmaz. Jöttek a kommunisták, tönkretettek mindent, épületet, kertet, családi temetőt. Előbb 1946–1947-ben oda szállásolták el az éhség elől menekülő szerencsétlen moldvai családokat, aztán beköltöztették a kollektív gazdaságot, a téeszelnök istállót épített melléje, s így, szép lassan az évtizedek alatt tönkretették a kastélyt”. Az embernek valóban sírva fakad a lelke, amikor beteszi a lábát a düledező épület elhagyatott udvarába. A barokk vonalú kapuépítmény már csak a múlté; ugyanúgy sok minden, ami a környék építészeti különlegességévé tette a kúriát. Visszaigénylő híján a Haller-kúria a ’89-es rendszerváltást követően is állami tulajdonban maradt. A falumonográfia szerint a kúriát jóval 1990 után a téeszelnök vásárolta meg potom pénzért, néhány éve azonban túladott rajta. A faluban azt rebesgetik, hogy valami idegen vette meg, de csak azt látják, hogy juhakolnak használja – még az egykori báltermet is. Ott jártunkkor egyetlen állat sem volt az udvarház területén, csupán az ember pusztító keze nyoma. Néhány évvel ezelőtt csakugyan egy távolról érkezőnek, egy írországi férfinek a fantáziáját és pénztárcáját keltette fel a „kastély”. Az új tulaj merész terveket dédelgetett: turisztikai látványosságnak szánta a főúttól alig húsz-harminc méterre fekvő udvarházat. Elképzelése szerint vidéki vendégfogadóként működtette volna, ahova főként nyugati turistákat vonzott volna. Egy ideje viszont eltűnt, a faluban senki nem látta.
A Zoltánt magába foglaló Szász­kézd polgármestere, Ovi­diu Şoaită sem emlékszik pontosan, mikor találkozott utoljára a messze földről érkező idegennel. „Már nem is tudom, hogy hívják az illetőt. Amikor itt megjelent, előadta az elképzeléseit, megvásárolta az épületet, állítólag valamiféle felmérést is végzett. Mára viszont semmit nem tudok róla. Azt hallottam, szeretné eladni, de ki tudja…” – bizonytalanodik el a községi elöljáró. Míg az ír férfi vacillált a fogadónyitással, egy helybéli fiatalember lekörözte. Ionică Pălăşan a falu egyik csendesebb részében egy parasztházat pofozott ki és alakított át. Elébe pedig az erdő széléről, traktorral a gazból kimenekített 18. századi határköveket állított fel.  A Conacul Grofului (A gróf kúriája) névre keresztelt, kimondottan faluturizmusra alapozó egység, bár csinos is, ízléses is, mégis többet áll bezárva, mint nyitva. „Nincs elég időm vele foglalkozni” – vallja meg a tulaj, aki épp a juhaitól érkezik. Mint mondja, az állattartás, ha rengeteg gond is van vele, még mindig biztosabb jövedelmet jelent, mint a vendégfogadás.
Még a sírkertnek sem kegyelmeztek.
Bár háromszor is körbejárom, Ionică hatalmas, ám megkopott homokkövei között nem sikerül felfedeznem olyat, amely esetleg valamelyik Haller sírhantjáról került volna ki. A családi sírkertnek nyoma veszett, a második világháború után berendezkedő kommunista pribékek a földdel tették egyenlővé. Csak a grófnő nyughelye maradt meg, mert őt a román temetőbe helyezték végső nyugalomra. „Amíg élt, a feleségem gondozta a sírját, de hét és fél éve ő is elment… . – szomorodik el ismét Pora bácsi. – Aztán amíg ki tudtam mászni a domboldalra, én tisztítgattam, de talán már csak akkor jutok fel oda, ha visznek.” Amikor felvetem, hogy segítsége nélkül is nekivágnék megtalálni a sírt, leint. A fejfa elkorhadt, nincs, aki kicserélje, a hantot benőtte a gaz, ne menjek, úgysem találom meg – beszél le az öreg. „Jó asszony volt Rozália, Isten nyugtassa” – teszi hozzá, s azt veszem észre, hogy ő az első falubeli, aki név szerint is ismerte azt, akit a zoltániak csak Grofoaiának neveznek. Mint ahogy az utolsó magyart is, hiszen esküdni merne, hogy az nem a 98 éves Kovács Lajos volt, ahogy a tanító állítja, hanem a megözvegyült neje, aki egy néhány hónappal túlélte. „Rozália néni volt az utolsó, de ha jól belegondolok, mégsem ő az, hisz néhány évvel ezelőtt a városról visszaköltözött a molnár lánya, Margaréta” – jut eszébe az öregnek.
Az utolsó magyar utáni fél magyar
Dan Margit, férje után Rădulescu, ötvenhárom esztendőn keresztül élt Brassóban, s csak azután tért haza a szülői fészekbe, miután párja távozott az élők sorából. A 84 éves hölgy a kozmopolita nagyvárosban töltött bő fél évszázad minden egyes jelét magán viseli. Életfelfogása, öltözködési stílusa, választékos beszédmódja, frizurája, sminkje könnyen megkülönböztetővé teszi falustársaitól. Arról nem is beszélve, hogy húsz esztendőt simán letagadhatna a korából. Érkezésemkor éppen egy kanál szódabikarbonát csúsztat le a torkán szénsavmentes víz segítségével, s mint mondja, ha külsőleg, az arcára is használná, az a kevéske ránc is eltűnne. „Amióta visszatértem falura és naturista életmódot élek, jobban érzem magam, mint fiatalkoromban. Addig hol itt, hol ott fájt, alig bicegtem” – újságolja örömmel, majd rövid bemutatót tart a lépcsőzésből. A tornácán töltött egy órácska alatt megismerem Margit molnár édesapját, Haller gróf bizalmasának számító vadász nagyapját, akit az uraság mindenüvé magával vitt, Bukarestben elhunyt bátyját, Nagyszebenben élő húgát, a tíz évvel ezelőtt távozott unokaöccsét, a ’89-es forradalom egyik misztikus figuráját, Ion Iliescu megbízható támaszát, a fehérsálas Dan Iosifot, a grófot és nejét, a házát megvásárolni szándékozó vállalkozó szomszédját, a szebeni ferences zárda apácáit és nem utolsó sorban a Yellow névre hallgató sárga macskáját. Ahogy telnek a percek és kerekednek a hol románul, hol magyarul előadott történetek, már-már az az érzésem, hogy évtizedes ismeretség köt a hölgyhöz. A bemutatott személyek mellett emlékek, szép és kevésbé kellemes élmények elevenednek fel. Ilyen volt például az is, amikor gyermekként megismerte a grófnőt. „Mindössze négyéves voltam, amikor először találkoztam vele. Apámmal sétáltunk a faluban, amikor megkívántam az almát. Édesapám azt mondta, belépünk a grófnőhöz és kérünk tőle, elvégre nagy gyümölcsöse volt. De a grófnő nem adott még egyetlen árva szem almát sem. Ez 1937-ben történt. Az apám attól a naptól kezdve soha többé nem lépte át a Hallerek küszöbét” – meséli a molnár lánya, s hangjából most is érződik a gyermeki csalódás. A keserű emlék dacára, amikor a Hallereknek akadt gondja, Danék nem fordultak el tőlük. „Nem sokkal a második világháború kitörése után, 1940-ben egyszer arra ébredtem, hogy szüleim és közöttem egy számomra ismeretlen fiatalember fekszik. Maradj csendben! – intett le anyám, majd a szívemre kötötte, hogy az égvilágon senkinek ne áruljam el, ki aludt azon az éjszakán nálunk. A grófék katonaköteles fia volt, aki éppen megszökött a hadseregből.” Margit akkor látta életében utoljára a Haller-fiút, s azóta sem tudta meg, merre vetette a sors, mi lett vele. A hölgynek mindössze az emlékek maradtak és néhány angol nyelvű könyv, amelyet a fiútestvére mentett ki a kúriából, amikor a háború után betörő kommunisták némi helyi segédlettel szétdúlták az épületet. Mindent elpusztítottak, ami útjukba és kezükbe került. Nemcsak az épületet és a Hallerek sírjait, hanem a parkot, a sétányokat, a gyümölcsöst, mindent. Amivel nem végeztek az oroszok, befejezték a mieink, élen egy Baciu nevű párttitkárral. Sajnos ilyen ez a nép; míg a magyar a semmiből valamit teremt, a román azt is tönkreteszi. A helyükbe beköltöző cigányoktól pedig nincs mit várni” – állapítja meg Rădulescuné, aki lényegében semlegesként mond véleményt, hiszen apja környékbeli román, anyja atyhai székely nő volt, ő maga pedig csak tizenéves korában, a nagyszebeni zárdában tanulta meg anyanyelvét. Mint mondja, tiszta szerencse, hogy a fosztogató parasztoknak nem volt mit kezdeniük a könyvekkel, ezért a 15 esztendős bátyjának egy máig gondosan őrzött, ölnyi kötetet sikerült kimentenie. Margit néni nem csak a Hallerek kisemmizése miatt érez mély ellenszenvet a kommunisták iránt. Pedig a vállalkozó apja is illegalista harcossá vedlett át, testvérbátyja pedig a központi bizottság egyik tagját vette el feleségül. „Azért nem mentem az orvosira, mert a szüleim azt akarták, legyek közgazdász, hogy én vezethessem malmunk könyvelését. Mire Szebenben elvégeztem a kereskedelmit, elvették a malmunkat. Férjhez mentem, ám ’69-ben rendszerellenes tevékenység miatt börtönbe vetették az uramat. Végül a sógornőm, a pártaktivista Benkő Rozália szabadította ki úgy, hogy másfél év után aláíratta Ceauşescuval az amnesztia kérvényét” – mondja a szebeni ferences nővérektől vallásos nevelésben részesült asszony. Olyannyira vallásosban, hogy egy adott pillanatban ő maga is apácai szolgálatba szeretett volna állni.
„Lánynevén” emlegetett falu
A Hallerek eltűntek, de mi lett Zoltánnal? Hogy lett belőle Vitéz Mihály? – ez a falu másik rejtélye. Legalábbis azok számára, akik tudják, hogy a két név között mindössze annyi az összefüggés, hogy mindkettőt nagybetűvel írják. „Nem a helyiek kérték a névváltoztatást, ők ma is Zoltánként emlegetik falujukat. Az impériumváltás után valamelyik hazafinak eszébe jutott, hogy egy olyan román falunak, amelynek a határában komoly csaták zajlottak, nem lehet magyar neve. Pedig nekünk semmi bajunk nincs a magyarokkal, szüleim, nagyszüleim, a feleségemnek a családja, szóval minden egyes öreg tudott magyarul. Én nem tanultam meg, mert nem volt kivel gyakorolnom” – mondja Pora bácsi. Amikor Gheorghe Mihaitól is azt kérdezem, román emberként miért nem Mihai Viteazulként emlegeti a település nevét, megáll, rám néz és nyomatékosítva tudtomra adja: „azért, mert az Zoltán”. „Már az 1341-es dokumentumokban Zoltánként szerepel, így nevezi a helyi románság is. A Mihai Viteazu nevet a múlt század harmincas éveiben kapta, ám azon túl, hogy hivatalosan így hívják, senki nem nevezi így. Meg lehet kérdezni bármelyik helyit: hova valósi vagy? Tízből kilenc azt fogja válaszolni, hogy zoltáni”. A helytörténész pedagógus mindezt nem a magyar érdeklődővel szembeni esetleges hízelgésből tálalja ily módon, a község román nyelvű monográfiájában is következetesen a zoltáni megnevezést használja. Kutatásai alapján úgy tudja, a Kőhalomból, a szászokkal való egyezkedéséről hazatartó Károly Róbert magyar király volt az, aki bizonyos Zoltán nevű parancsnokának adományozta azt a területet, amelyen később megalakult Zoltán, Zoltendorf, vagy ahogy a szászok emlegették, Zultendorf. A település hat évszázadon keresztül a Zoltán nevet viselte. Az impériumváltás után viszont a faluba kerülő Eugen Bologa ortodox lelkész egyik első intézkedése a Zoltán név megváltoztatása volt. A pópa, aki több mint fél évszázadon keresztül szolgált a faluban, 1932-ben eljárta a központi hatóságoknál, hogy a falut kereszteljék Mihai Viteazura. A papnak egyetlen érve volt: a román uralkodó és serege állítólag 1600-ban végigvonult a falun. A vajda – akinek neve némi helyesírási hibával, azaz Mihai Viteazuként került ki a falunévtáblára – akkoriban még nem is sejtette, hogy erdélyi portyázásának 332 év múlva érik be a gyümölcse.  
Szucher Ervin Erdélyi Napló (Kolozsvár)