"Befejeződött Sárospatakon az a tábor, melyen Erdélyből (Székelyudvarhely, Kibéd), Felvidékről és az anyaországból a vezetőképzőre kiírt pályázat nyertes csapatai vettek részt. A tábornak évekre visszanyúló hagyománya van Magyarországon, évente Erdélyből is részt vesz egy csapat. A táborok jellegzetessége, hogy történelmi vetélkedőket rendeznek, ahol a diákok összemérhetik tudásukat, emellett rendszeresen ellátogatnak Rákóczi Ferenc szülőhelyére, a szlovákiai Borsiba is. /Szőcs Lajos: Rákóczi vezetőképző tábor. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), aug. 29./"

A jubileumi Rákóczi Évek (2003 – 2011.) keretében vettek részt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) képviselői márc. 28-án a szlovákiai Borsiban – Rákóczi szülőhelyén – rendezett ünnepségen. A megelőző napokban, márc. 26–27-én, a Kárpátaljai Magyar Református Egyház szervezésében, Nagydobronyban ülésezett a Magyar Református Egyházak Egyetemes Zsinata. Az emlékünnepélyt követő napon, márc. 29-én pedig a szlovákiai református egyház és a királyhágómelléki egyházkerület vezető képviselői tartottak kerületközi tanácskozást a felvidéki Deregnyőn. A résztvevők hangsúlyozták, Európa új határainak más-más oldalára kerülve, az eddigieknél is fontosabb az összmagyar református kapcsolatok ápolása mind egymás között, mind a többi, hasonló helyzetbe került magyar református közösséggel Nnyilatkozatuk kiemelte, hogy a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház és a KREK kölcsönös szolidaritással emeli fel szavát létveszélybe sodródott iskoláik, nevezetesen a Lévai Református Gimnázium és a Zilahi Református Wesselényi Kollégium védelmében, az illetékes hatóságokkal szemben. /Kapcsolatépítés Rákóczi szellemében. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 2./

Lovaglótúra keretén belül emlékeznek meg II. Rákóczi Ferenc fejedelemről április 3. és május 3. között. A Rákóczi Szövetség által szervezett 800 km-es történelmi emléktúra kiindulópontja Zágon, célállomása pedig a Borsiban (Szlovákia) álló várkastély, keresztül haladnak Gyekén, Szamosújváron, Zsibón és Szilágynyíresen is. A tervezett útvonal során érintett Rákóczi emlékhelyeken ünnepélyes megemlékezésekkel tisztelegnek majd. /Rákóczi-emléktúra Zágontól Borsiig. A hónap közepén tájainkra érkezik a lovascsapat. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./

A Magyarok Székelyföldi Társasága által szervezett Lármafa-találkozó sorozat célkitűzései révén fontos szerepet tölt be a magyar kultúra ápolásában. Fő feladatának a Szent László-kultusz megőrzését tekinti. Ezt a Szent László nevéhez fűződő Kárpát-medencei helységek felkeresésével, megismertetésével és tartós kapcsolatok kiépítésével valósítja meg. A találkozó résztvevői felkeresik a cserhalmi ütközethez kapcsolódó kultúrtörténeti értékekkel rendelkező és ezt templomi freskókban megörökítő 48 települést (Erdélyben, Felvidéken, Magyarországon, Ausztriában és Szlovéniában). A 8. Lármafa-találkozó útiránya: Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda-Székelyudvarhely-Marosvásárhely-Cegőtelke-Sárospatak-Borsi-Margonya-Eperjes-Kassa-Rozsnyó-Kakaslomnic-Késmárk-Lőcse-Krasznahorka-Pelsőc-Tállya- Sepsiszentgyörgy. A Lármafa-találkozó székelyföldi csoportját Cegőtelkén fogadta Székely Pál és dr. Szántó Árpád, a Cserhalom Művelődési Egyesület elnöke és alelnöke. Cegőtelki fiatalok eljátszották a cserhalmi ütközet azon mozzanatát, amely templomi freskókban meg van örökítve. Ezután a székelyföldiekhez csatlakoztak a cegőtelkiek és a beszterceiek, és a csoport továbbindult a Felvidékre. A lármafások Borsiba emlékeztek arra, hogy a községben álló ősi kastélyban született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc fejedelem. A lármafások tapasztalták, hogy a többségében magyarok lakta Borsiban nem működik magyar óvoda és magyar iskola, a magyar anyanyelvű gyerekek szlovák nyelven tanulnak. A találkozó résztvevői Margonyán megkoszorúzták Dessewffy Arisztid honvéd tábornok, aradi vértanú sírját. A debrődi sírkertben koszorút helyeztek el Papp Anna volt polgármester asszony sírjánál, aki lelkes támogatója volt a Lármafa-találkozóknak, éltetője a Szent László-kultusznak. Kassán meglátogatták a Szent Erzsébet püspöki székesegyházat, a kassai dómot; a Rodostó-házat, II. Rákóczi Ferenc rodostói ebédlőházának másolatát, a Szent Mihály-kápolnát, melyben létezett egy Szent Lászlót ábrázoló freskó, amelyet lemeszeltek. Kakaslomnicon megtekintettek egy Szent László-faliképet, majd Késmárk és Lőcse nevezetességei következtek. A 8. Lármafa-találkozó felvidéki záró-mozzanata a pelsőci református templomban tartott ünnepi istentisztelet volt. A 8. Lármafa-találkozó állásfoglalásában felszólított: építsünk közös jövőt. Van megoldás a megbékélésre, ehhez a múltat be kell vallani. Szükség van az autonómiára, az anyanyelvi oktatás biztosítására minden szinten, Borsitól Cserhalomig, akár Szabadkáig. /Trufán József tanár, a találkozó résztvevője: 8. Lármafa-találkozó. 2007. június 20-25. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 13./

Testvérvárosi találkozót rendeztek szeptember 19. és 21. között Nagykállón erdélyi, kárpátaljai és szlovákiai részvétellel. Erdélyt Tasnád képviselte a Sváb Néptáncegyüttessel, Kárpátaljáról Nagytécső, míg Szlovákiából Borsi települések voltak jelen a találkozón. Megemlékezésekre, kézműves-foglalkozásokról tartott bemutatókra, helytörténeti vetélkedőre, kórushangversenyre, konferenciára került sor. /Kovács Albert: Testvérvárosi találkozó. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 25./

Magyarország és Erdély fejedelmére, II. Rákóczi Ferencre emlékeztek születésének 333. évfordulóján március 29-én, vasárnap, a szlovákiai Borsiban, szülőházánál, az évtizedek óta felújítás alatt lévő Rákóczi-kastély parkjában 1968 óta álló szobra előtt. /II. Rákóczi Ferencre emlékeztek szülőfalujában. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 30./

Kövek becsülete, Háromszék hűsége (Beszélgetés Kisgyörgy Zoltán geológus-újságíróval)
Nyolcvanadik születésnapjához közeledik Kisgyörgy Zoltán. A régi idők nagy tanújával, a háromszéki bányaipar és helytörténet kimagasló szakértőjével, az utolérhetetlen mesélővel szűk évszázad villanásainak fényében fürdőztünk.
Geológusként érte a rendszerváltás pillanata. Akkori munkahelyét, a kőröspataki bányát sokan ma is a kommunista „elmebaj” mintapéldányaként emlegetik. Valóban kudarcra ítélt vállalkozás volt? – Nem feltétlenül, a szakemberek rontották el a dolgot. Azt a dobostortához hasonló húszméteres lignit- és szenesanyag-réteget nem úgy kellett volna kitermelni, ahogy egy gyerek a tortába harap, hanem úgy, hogy leszedi a piskótalapot, majd kiskanállal levakarja róla a krémet. Centiméterről centiméterre ismertük, mi van ott, de hiába erősködtünk, nem szelektíven zajlott a kitermelés, hanem négy méter magas lépcsőkben. Még így is meglett volna az ott kitermelt szénben az ezer kilokalória/kilogramm fűtőérték, de mindig előre kellett fúrni, hogy ne a szénréteg fölötti vízből merítsék le a szenet. A szivattyúk pedig nem bírták az állandó vízkiemelést, minden prioritás ellenére tízből legfeljebb három-négy szivattyú dolgozott egyszerre, a többi újratekercselésre várt. Ilyen körülmények között markolókkal termelték ki a nedves masszát, amely aztán persze hogy nem lehetett versenyképes, még úgy sem, hogy időről időre finom bodosi száraz szénnel keverve igyekeztek feljavítani.
– Hogyan jelent meg életében a bánya?
– Geológia–földrajz szakot végeztem az egyetemen, ez egyenértékű volt egy bányageológus mérnök képzettségével. Az érdeklődésem persze jóval korábbról fakadt. A Mikóban tizedikesként Harkó József tanár úrtól még a Román Népköztársaság geológiáját tanultam, történeti geológiát, sztratigráfiát. Mindig nekem kellett az illyefalvi szenet a kályhába raknom, s ahogy hasítottam, raktam egymásra, mutattam a lapokon Jóska bácsinak a kicsi csigákat. Jól látod, fiam, mondta, ennyire érdekel ez téged?
– Hirtelen pályaválasztás lehetett…
– Ennyire azért nem. Amikor édesapám először kérdezte, mi szeretnék lenni, még azt mondtam, hogy unitárius pap. Fogta a fejét, ezt nem lehet, fiam. Nyolc évet volt orosz fogságban, beállították az ottani kommunista pártba – Kun Béla csapatába – azzal a be nem tartott ígérettel, hogy azonnal hazaengedik. Ezek a kommunisták ötven esztendeig sem mennek el, mondta, hagyd békén ezt a papságot. Legközelebb azt mondtam, színész szeretnék lenni. Hogy miért? Hát mert olyan sokat szerepeltetnek az iskolában, s szeretem az irodalmat is. Milyen élet az, hogy amikor bánatod van, énekelsz a színpadon, s ha örömed van, sírsz, ez sem jó, fiam, mondta. A geológiára azonnal rábólintott: ez igen, ez jó választás, a barátok becsaphatnak, de a kövek sohasem. Jól tanultam, birtokolni akartam az anyagot, köztársasági ösztöndíjjal végeztem.
– Eminens tanulóként nem akarták Kolozsváron, az egyetem környékén tartani?
– Felmerült egy leningrádi továbbtanulás lehetősége, de az ötvenhatos események után a magyar diákok körül megfagyott a levegő. És mivel én mindig olyan helyre vágytam, ahol üledékek, kövületek vannak, ugyanakkor minél közelebb a szüleimhez, kihelyezéskor az apácai tanári helyet foglaltam el, ahonnan „kukkerezni” tudtam Köpecet.
– A bányavállalathoz is az üledékek vonzották?
– Nagymértékben igen. Erdővidékre érkezésem után megkerestem a bánya igazgatóját, Boros Árpádot – már korábbról, Barátkáról ismertem –, aki azt mondta: ne, nekem van egy „dzsologom”, de rákos beteg. Amint eltemetik, maga keressen meg. Csakhogy jött a veszedelem: Apácán engem neveztek ki a kollektív gazdaság szervezőbizottsága elnökének. Fiatal voltam, diplomás, hamar iskolaigazgató, nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. De semmiképp nem akartam, kapálóztam is ellene, fenyegetőztem: én iparos és szövőgyári munkás gyermeke vagyok, engem nem tudnak zsarolni a múlttal, s ha nem hagynak békén, elmegyek innen. De úgy tűnt, nem nagyon van apelláta. Meghalt viszont Ciobotaru, a „dzsolog”, én jelentkeztem Borosnál, s 1960 őszén elkezdtem a munkát a köpeci bányánál. – Hogyan fogadta a bányászok nagyon kemény világa a fiatal diplomást?
– Gyönyörű életem volt. Nekem kellett megmondanom a bányamérnököknek, merre menjenek, hol a szén. Tiszteltek, becsültek, s bár sose dicsért meg, a hátam mögött Boros is büszke volt az új „dzsologjára”. Mégis otthagytam Erdővidéket, miután nem kaptam meg egy kertes lakást, amelyet az igazgató egy néptanácsi titkárnak ígért oda. Milyen „dzsologja” voltam én, ha nem érek ennyit, kérdeztem, s már pakoltunk is. Hidrogeológus mérnöknek jöttem a Kovászna megyei turisztikai vállalathoz. – Miben különbözött ez a munka a korábbitól?
– Amíg korábban a bányában ellenségem volt a víz, 1975 januárjától a barikád túloldalára kerültem. Vargyason például sokat harcoltunk a borvizekkel, volt, hogy a szén fölött négy méterre kitűnő borvízréteget csapoltunk le a száraz szén érdekében. Ott mindig a víz volt az áldozat, a turisztikai vállalatnál meg éppen azért harcoltunk, hogy minél több borvizet fedezzünk fel és engedélyeztessünk. A vargyasi borvíz például egy bányászfúrás nyomán fakadt fel, s ahogy romlott a minősége, úgy változtatták meg ugyanannak a víznek az elnevezését, lett Vârghișből Silvana, majd Borsil. Olasztelek borvize a bánya beszakadása miatt tűnt el, és máig nem jött vissza.
– Sepsiszentgyörgy régi központjának lebontása és újjáépítése kínált-e lehetőséget „ásatásokra”?
– Hogyne, s mivel pénz volt rogyásig, csak ott nem fúrtam, ahol nem akartam. A megyei kórház udvarán például egy 150 méteres mély fúrásból lúgos-kénes-büdös víz tört fel, de hiába javasoltam, hogy alakítsanak ki a belgyógyászat alagsorában egy balneoterápia-központot, nem hallgattak meg. Összességében szép eredményeket értem el, tudományos és ismeretterjesztő írásaim jelentek meg, a megyei környezetvédelem altalajbizottságának elnöke lettem. Ebben a minőségemben tartottam egyszer egy előadást, amelyen Boros is ott volt. Utána megkérdezte: mennyit fizetnek magának ennél a turisztikai „orificsiúnál”? Sokkal többet adok, jöjjön vissza, mert megnyitottuk a kőröspataki bányát. Hogy fájt a szívem, amikor belegondoltam, hogy újra láthatom azokat a rétegeket…
– A hetvenes években elkezdte megjelentetni a Megyei Tükörben tudománynépszerűsítő, Háromszéket bemutató írásait. Hogyan csúsztak át ezek az egyre szigorodó cenzúrán?
– Bármilyen meglepő is, sok vezető ember rokonszenvvel figyelte jómagam és Kónya Ádám írásait, köztük Stanca elvtárs, a propagandaosztály vezetője is. Elsősorban a szakértelmemet értékelte, és azt, hogy igyekeztem érdekessé, vonzóvá tenni a környéket. Persze rengeteg trükkhöz kellett folyamodni, hogy megjelenhessenek turisztikai kalauzaim, de apró kompromisszumok árán gyakorlatilag valamennyi hasonló munkámból könyv lett. Volt nálam házkutatás is, s amikor megtalálták a magyar királyi honvédségi térképeket, megmondtam: nekem ezekre szükségem van, honnan a fenéből tudnám másképp, hogy milyen magas egyik vagy másik hegy? Király Károly segítségével kaptam vissza őket, az volt az áruk, hogy be kellett lépnem a pártba, de ma is megvannak.
– Míg a bányászatban dolgozók többsége ötvenévesen nyugdíjba megy, ön 1990-ben új életet kezdett: a Háromszék újságírója lett. Lehet, hogy azóta ért révbe?
– Nagyon jól érzem magam ennek a szerkesztőségnek a tagjaként, amely akkor fogadott be, amikor a bánya éppen „omlott ránk”, 40 százalékos fizetésért dolgoztunk. Megbecsülnek, én meg igyekszem szolgálni ezt a csapatot, amíg az erőm engedi, még annak árán is, hogy az újságírói munkám miatt egyre tolódik néhány könyvem befejezése. De semmiért nem adnám az érzést, amikor Brassóban felülök a vonatra, s mellettem egy fiatalasszony megkérdi: hogy is van azokkal a csontokkal, Zoli bácsi, amelyekről a múltkor írt? Én meg mesélni kezdek, s azt veszem észre, hogy már döcögünk be Szentgyörgyre. Még hallom, hogy leszálláskor a fiatalasszony azt mondja a társának: nemrég láttam Zoli bácsit, egészen normálisnak tűnt, s ne, most képes szegény egy órán át beszélni valami csontokról…
KISGYÖRGY ZOLTÁN
Geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró, 1936. június 21-én született a háromszéki Árkoson. Két lánya és két unokája van. Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végezte, 1957-ben diplomázott geológia–földrajz szakon. Tanár Ozsdolán és Apácán, majd az erdővidéki szénbányák geológusa. Geológiai, bányaföldtani, őslénytani, barlangtani és vízföldrajzi szakdolgozatai a Földtani Közlöny, Karszt és Barlang, Aluta, Revista Minerilor, Acta Hargitensia, Dări de Seamă ale Comitetului Geologic és egyéb szaklapokban jelentek meg. Székelyföld hasznosítható ásványi kincsei, az ásványvizek és mofettagázok mint természetes gyógytényezők kutatása mellett érdeklődése kiterjedt az ipar- és tudománytörténet, turisztika, hely- és művelődéstörténet, valamint a népművészet tárgyköreire is. A Háromszék napilap főmunkatársa. Fontosabb munkái: Köpecbánya: 1872–1972 (Vajda Lajossal, Sepsiszentgyörgy 1972); Erdővidék (útikalauz, Sepsiszentgyörgy, 1973); Őslények nyomában (Kolozsvár, 1976); Jelzett turistaösvények Kovászna megyében (társszerzőként, Sepsiszentgyörgy, 1978); Románia ásványvizei (Kristó Andrással, 1978); Baróti-hegység–Bodoki-havasok (társszerzővel, Csíkszereda, 2001), Háromszéki vártúra kalauz (Barót, 2008); Kovászna megye. Útikönyv. (Csíkszereda, 2009); Harangoskönyv – Tornyok magasában Erdélyben (Barót, 2010); Háromszéki borvizeskönyv (Sepsiszentgyörgy, 2013); Árkos (Barót, 2015). Díjak, elismerések: Munkaérdemrend (1972); MÚRE-nívódíj (2002); Ezüstfenyő-díj (2013); Magyar Érdemrend Tisztikereszt (2014).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyi középiskolások a trianoni tragédia szabadtéri templomában, a Magyar Kálvárián
"Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet?…"
(Márai Sándor: Halotti beszéd)
Magyar diákok és tanárok XVII. találkozóján vettünk részt a Magyar Kálvárián, Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség által szervezett táborban, 2016. július 4–10 . között.
Idén a Bolyai Farkas Elméleti Líceum és Református Kollégium diákjai mellett bekapcsolódhattak a Szász Albert Sportlíceum, a Ion Vlasiu Technológiai Líceum, a Művészeti Líceum és az Elektromaros Technológiai Líceum diákjai is (összesen 25 tanuló) Csorba Árpád István, az Erdélyi Rákóczi Szövetség elnöke csapatszervező munkájának köszönhetően.
Az ünnepélyes megnyitón a Kárpát-medence magyarlakta területeiről 450 diák és tanár énekelte együtt a magyar és székely himnuszt. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alelnöke, Szócska A. Ábel apostoli kormányzó köszöntötte a táborozókat.
Elmentünk, hogy erőt merítsünk, hogy visszapillantsunk történelmi és kulturális örökségünkre. Nem McDonal d’s-os, amerikanizálódó táborban vettünk részt, hanem, köszönet a szervezőknek, Szajkó Gábornak, a Rákóczi Szövetség sátoraljaújhelyi elnökének és Pálinkás Barnabásnak, a Rákóczi Szövetség főmunkatársának, ellátogathattunk az Árpád-kori füzéri várba, ahol Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkárral találkoztunk, aki megfogalmazta, hogy egy nemzetet két dolog tud megtartani: az összefogás és a kereszténység. Kassa, Borsi, Dobóruszka, Nagyszelmenc, Nagykapos, Széphalom, Sárospatak kirándulásaink állomáshelyei.
Kassán a 250.000 lakosból már csak 2,8% magyar. Nagyszelmencen kettévágott székely kapu emlékeztet a szétszakítottságra, ugyanakkor az összetartozásra. (Nem mAradhatunk közömbösek.) Köszönjük, hogy ellátogathattunk a Magyar Nyelv Múzeumába, a Kazinczy-múzeumba, a Rodostói Házba. Értékes, gondolatébresztő előadásokat tartott Raffai Ernő történész, Takaró Mihály irodalomtörténész, Balázs Géza nyelvész, Zubánics László történész. Elmély ítette a látottakat és hallottakat a Credo együttes koncertje, valamint a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház Zoltán újratemetve című előadása. Táncházat biztosított a Boróka táncegyüttes. Ez a gazdagság és sokszínűség jellemezte a tábort, valamint annak felismerése, hogy "az igazságot ki kell mondani, le kell írni, és önmagától működni kezd" (Takaró Mihály).
A Magyar Kálvária stációi annak megerősítését jelentik számunkra, hogy Csonka- Magyarország nem feledkezik meg elszakított városairól, elszakított százezreiről: "Voltam hirdetője elmúlt ragyogásnak...,/ Vagyok siratója bús fekete gyásznak...,/ Leszek harangszava a Feltámadásnak!" Hirdeti a Kálvária bejárati boltozatán a csonka-sátoraljaújhelyi tábla.
Megható mozzanatként ki kell emelnünk a fáklyás vonulást a trianoni határhoz, és még egyszer köszönjük Szajkó Gábor, Pálinkás Barnabás táborszervezők lelkes, áldozatos munkáját!
Fábián Olga
Népújság (Marosvásárhely)

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Előadás: A Vizsolyi Biblia nyomában
Csütörtök délután a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban havi találkozójukat tartották a premontrei öregdiákok. Dukrét Géza, a PBMET elnöke tartott vetített képes előadást.
Az egybegyűlteket Vonház Antal egyesületi titkár üdvözölte, majd Zilahi Bertalan köszöntötte a születés-, illetve névnapjukat ünneplőket, valamint Miklós Mihály felolvasott két Mécs László-költeményt.
Az e havi találkozó meghívottja Dukrét Géza ny. tanár, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke volt, aki A Vizsolyi Biblia nyomában címmel tartott tartott vetített képes előadást. (A beszámoló annak idején megjelent a Bihari Napló 2017. augusztus 10-11-i számaiban).
Többek közt elhangzott: a PBMET egy 18 tagú csapata a nyár folyamán kiránduláson vett részt a reformáció 500. éves évfordulója alkalmából. (A kirándulók közt volt a Premontrei Öregdiákok Egyesületének vezetője, Pásztai Ottó és felesége, Katalin is). Miközben a reformáció kezdetei és a Biblia nyomában jártak, rengeteget tanultak. A rendkívüli látványok hatására elfáradva, de feltöltődve indultak a kirándulás végén hazafele annak tudatában, hogy a szerzett hatalmas mennyiségű információ feldolgozásához hosszú idő szükséges.
Az útvonal
Első útjuk Debrecenbe vezetett, a „kálvinista Rómába” vagy „magyar Genfbe”, ahol meglátogatták a református nagytemplomot, a Magyarországi Református Egyház jelképét. Innen átmentek a templom mögött levő Református Kollégiumba, mely 1538 óta áll a mostani helyén, és falai közt a kezdetektől fogva a legalacsonyabb foktól, az óvodától, a legmagasabb szintig, az egyetemig folyt az oktatói és a nevelő munka.
Az egyházművészeti kiállítás megtekintése után a kirándulás következő állomása Sárospatak volt, ahol már várta az érkezőket dr. Kiss Endre József ny. lelkipásztor, a Református Kollégium könyvtárának volt igazgatója. A programban a Rákóczi-vár, a magyarországi késő reneszánsz építészet legértékesebb alkotása, a város legjelentősebb műemléke, a Református Kollégium és a Fejedelmi Könyvtár megtekintése szerepelt. Sátoraljaújhelyen a Kazinczy-múzeumnál annak nyugalmazott igazgatója, dr. Fehér József, a Kazinczy Ferenc Társaság elnöke, a PBMET tagja fogadta a váradi csapatot. Ezután következett a szlovákiai Borsi, ahol II. Rákóczi Ferenc született, majd Széphalom.
Az utolsó állomás Vizsoly, a Református Betlehem volt, ahol Kovács Zsolt Levente lelkipásztor volt a házigazda. Természetesen nem hagyhatták ki Vizsoly 16. századi nyomdáját, Mantskovit Bálint Nyomtatástörténeti Múzeumát. Hogy minél hitelesebb legyen, a váradiak közül beöltöztették nyomdaruhába Voiticsek Árpádot – aki maga is nyomdász-, és kipróbálták a nyomdát, kinyomtatva egy ívet. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro