"A román sajtóban több támadó cikk jelent meg a Vasvári Pál-emlékmű felállítása miatt. Eugen Goia szohodoli ortodox pópa a gyulafehérvári Unirea lapban "A Mócföldön, Kőrösön a magyar politikusok által felállított emlékművet nem tűri el a föld" címmel égig magasztalta a mócok vezéreinek tetteit, Horea. Closca, Crisan, Avram Iancu érdemeit, majd Vasvári Pált és hadseregét ócsárolta. Szerinte az emlékmű merénylet a román nép valódi történelme ellen. Valójában 1848-ban ezen a vidéken Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Boroskrakkó, Verespatak, Sárd nagyszámú magyarságát halomra gyilkolták - nem Vasvári csapatai. Egyetlen éjszakán, 1849 januárjában Nagyenyed 700 védtelen magyar lakosát ölte meg Axente Sever csapatával, Avram Inacu katonái a védtelen Felvincet felperzselték, magyar lakossága földönfutó lett. Axente Severről városnegyedet, iskolát neveztek el, majd 1993-ban szobrot emeltek Nagyenyeden, gaztettei színhelyén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./ A Vasvári Pál-emlékművet júl. 9-én állították fel Kőrösfőn: 1412. sz. jegyzet."

"Bethlen Könyvtár /Nagyenyed/ jún. 6-7-én tudományos rendezvénysorozattal emlékezett a könyvtár létrejöttének 375. évfordulójára. Az erdélyi könyvtárak a tudomány szolgálatában című szimpóziumon Ambrus Hedvig, dr. Deé Nagy Anikó, Spielmann Mihály /Teleki Könyvtár munkatársai/, Olosz Katalin /Marosvásárhely/, Újvári Mária /Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár/, Sipos Ibolya /Batthyaneum, Gyulafehérvár/ és Roth András Lajos /Dokumentációs Könyvtár, Székelyudvarhely/ tartott előadást. A részvevők megismerkedtek ezzel a vidékkel, Gyulafehérváron a Batthyaneum kincseivel, értékes könyveivel, majd a székesegyházzal, Alvincen felidézték a történelmet, Marosilyén Bethlen Gábor ma is álló szülőházán koszorút helyeztek el. Visszajövet Ompolyosgyepűn az 1848. okt. 24-én a románok által meggyilkolt, Zalatnáról menekülő 700 ártatlan magyar tömegsírjánál megálltak, az obeliszk előtt, Sárdon, Boroskrakkón, Marosszentimrén a református lelkek nélkül maradt, málladozó templomok előtt, Magyarigenben Bod Péter síremléke előtt, az ezer férőhelyes, de ma már csak hat református lelket befogadó templom előtt és mellette az állandó Bod Péter-kiállítást tekintették meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./"

A Fehér megyei kormánypárti vezetőség is meghajolt a megyei RMDSZ által előterjesztett protokollum tervezete előtt. Ahol a magyarság részaránya eléri a 20 %-ot, a magyar nyelvet ismerő rendőrök alkalmazására is sort kerítenek. Az oktatás terén: további magyar nyelvű óvodák, elemi, gimnáziumi, líceumi osztályok, szak- és inasiskolai, posztliceális osztályok létesülnek. Iskolaigazgatók, aligazgatók és kisebbségi tanfelügyelők kinevezése az RMDSZ hozzájárulásával eszközölhető. A gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Szeminárium és a nagyenyedi Református Szeminárium ezután is a jelentkezők létszámának függvényében fejti ki tevékenységét. A megyei és helyi költségvetésből, a lehetőségek arányában, pénzt utalnak a Bethlen Gábor Kollégium épületeinek általános felújítására. Anyagilag támogatják a magyarlapádi népi együttest, valamint a Nagyenyeden évente megrendezésre kerülő nemzetközi festőtábort. Megfelelő pénzalapokat utalnak ki a római katolikus, református és unitárius templomok, a hatókörükbe tarozó magyar történelmi műemlékek restaurálására, karbantartására, különös tekintettel a nagyenyedi középkori vár, az alvinci Martinuzzi kastély és református templom, valamint a marosszentimrei, boroskrakkói, magyarigeni református templomok megóvására, karbantartására, tiszteletére. A tulajdonjog visszaállítása keretében a Batthyaneum sorsát a központi hatóságokra bízzák. A megyei közigazgatási hatóság viszont intézkedik, hogy a gyulafehérvári római katolikus érsekségnek visszaszolgáltatott épületből mielőbb máshová költözhessen a benne székelő Fehér megyei Képzőművészek Szövetsége. /Győrfi Dénes: Fehér megyei kézfogás. A kormánypárt végre fejet hajtott. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 17./

"Székelyné Incze Réka magyar szakos tanárnőként alkot maradandót. Kezdetben a Mezőségen, a sármási általános iskolában, majd néhány éve a marosludasi magyar tannyelvű intézetben folytatja közösségfejlesztő munkálkodását. Március utolsó vasárnapján Czirmay Levente lelkipásztorral és Czirmay Izabella kántornővel a marosludasi református egyházközösség 40 tagú vegyeskarával kereste fel a Fehér megyei református szórványtelepeket. A tövisi református imaterem után a teljesen elnéptelenedett boroskrakkói református templom következett, majd Magyarigen temploma, Gyulafehérvár református temploma, útban hazafelé Vajasd református magyarsága előtt énekeltek. /Győrfi Dénes: Marosludasi missziós szolgálat. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 5./"

Fehér megyében egyes templomokról már csak múlt időben lehet beszélni. Ilyen az orbói templomrom, a marosszentimrei templom, valamint az alvinci templom romos maradványa. Magyar lélekszám nélkül maradt továbbá Boroskrakkó impozáns temploma, az omladozó sárdi templom, s csekély lélekszámot fogad falai közé a magyarigeni és zalatnai református templom, az abrudbányai római katolikus és református templom, valamint a bizonytalan sorsú verespataki református, római katolikus és unitárius templom is. Mindezek mellett jelenleg Abrudbánya unitárius templomának sorsa a legtragikusabb. Az elmúlt évek során az RTV magyar adása is foglalkozott e templom áldatlan sorsával. Mugurel Sarbu Fehér megye prefektusa megállapította, hogy az életveszélyes főtéri épületet le kell bontani. Györfi Dénes ezért ismétli Reményik Sándor szavait: „Ne hagyjátok a templomot!", meg kell védeni mindazt, ami még talpon áll. /(Györfi Dénes): Egy unitárius templom végnapjai. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./

A hívek nélkül maradt abrudbányai unitárius templom végnapjait éli. A napokban, a gyulafehérvári Unirea című napilap fölháborodással tapasztalta, hogy nem az ortodox, hanem három magyar – római katolikus, református és unitárius – templom uralja Abrudbánya főterét. A lap szerint őket illeti meg a mindenkori történelmi elsőbbség, s ama városszéli ortodox templomnak kellene a főtéren elhelyezkednie. Az unitáriusok beleegyeztek a templom lebontására, viszont magát a területet nem engedik ki a kezükből. A polgármester még a nagyenyedi és szamosújvári börtönlakóknál is próbálkozott, de ők sem vállalják Isten házának a lebontását. Amennyiben lebontják, akkor Fehér megye magyar történelmének feketelistájára: Boroskrakkó, Sárd, Magyarigen, Verespatak, Alvinc, Marosszentimre, Zalatna, s egyéb magyar pusztuló helységek mellé odakerülhet a pusztulásra ítélt unitárius temploma által Abrudbánya is. /Bontjuk vagy renováljuk? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3./

A Tismaneanu-jelentés a kommunizmus rémtetteiről szól. A jelentés szerint az 1948-ban megalakított Securitate volt a kommunista megtorlás legfontosabb eszköze. A terror többféle módon nyilvánult meg: letartóztatások, kihallgatások, kínzások, előre meghatározott ítéletek, de nem szabad megfeledkezni az általános zsarolásról, megfélemlítésről, félretájékoztatásról, fenyegetésről stb. A politikai terror 1948 tavaszán kezdődött, több történész szerint május 14. volt a romániai “Szent Bertalan-éjszaka”, amikor széles letartóztatási hullám indult. Más oldalról pedig szovjet mintára kialakított “csendes” népirtás indult meg, 1989-ig több százezer politikai foglyot, különböző korú, nemű, vallású, nemzetiségű, foglalkozású állampolgárt gyilkoltak meg, illetve deportáltak. Romániában 1945–1989 között 240 olyan egység működött, ahol a lakosságot fogva tartották, kihallgatták, megkínozták, munkatáborba kényszerítették. A 240 egységből 44 volt börtön, 61 helyen folytak kihallgatások, száműzetések, ugyanakkor felállítottak 72 kényszermunkatábort, 63 deportálási övezetet és kényszerlakhelyet. Mindezek mellett létezett tíz pszichiátriai kórház-menhely, ahol a politikai nézeteik miatt üldözötteket tartották fogva, és találtak 93 kivégzőhelyet, tömegsírt is. Emellett a rajonokban-megyékben a Securitaténak még volt számos kihallgató helye, az egységek száma így eléri a 450-et. A kutatások jelenleg is folynak, és a térképen szereplő települések száma rendszeresen szaporodik. A feltárást nehezíti, hogy a ’60-as évektől a politikai üldözötteket rendszeresen köztörvényes bűnök miatt ítélték el, így nehéz kideríteni, hányan szenvedtek-haltak meg politikai nézeteik miatt. Akadályozza a kutatómunkát, hogy a börtönök archívumaiban szereplő űrlapok hiányosak, a foglyokat rendszeresen költöztették egyik fegyházból a másikba, és ezeket a mozgásokat nem mindig tüntették fel. Arad megyében több településen is találtak tömegsírt, voltak munkatáborok. A megyeszékhelyen volt börtön, de végeztek is ki politikai foglyokat, akiknek a tetemét közös sírba dobták. Már 1949-ben megkezdődtek a leszámolások, a Securitate hajtóvadászatot indított a Bánsági-hegyekben bujkáló antikommunista partizánok ellen. 1949. július 16-án a csoport öt tagját halálra ítéltek és kivégezték, hét személy meggyilkolásához azonban már bírósági ítélet sem kellett: a kommunistáknak: augusztus 2-án azt hazudták nekik, hogy Temesvárról Nagyenyedre szállítják őket, de Zölderdőben leszállították őket a kocsiról és agyonlőtték a hét embert. Sírjukat a mai napig nem találták meg. A rendszer módszereit jellemzi, hogy a Zölderdőben lelőttek halotti bizonyítványaiba a halál okaként tuberkulózist, szívelégtelenséget, magas vérnyomást és hasonló okokat írtak, természetesen az orvosok közreműködésével. Az ország más börtöneiből is küldtek Temesvárra elfogott ellenállókat, akiket azután a Zölderdőben kivégeztek: 1950 tavaszán Szamosújvárról vonaton szállítottak 38 politikai foglyot, de érkeztek ellenállókkal “paktáló” személyek Dobrudzsából, Nagyszebenből vagy Pitesti-ről is. Gyulafehérváron börtön volt, de létezett kivégzőhely, megtalálták a kivégzettek közös sírját. Hasonló kivégzőhelyek, közös sírok voltak még Bisztrán, Aranyosronkon, Boroskrakkón, Kismindszenten, Kismuskán és Obrázsán. Fehér megye leghírhedtebb fegyháza a nagyenyedi volt, “a romániai Gulag”, ahol politikai foglyokat nem csupán az 1964-es amnesztiáig, hanem ezt követően is őriztek, kínoztak. Nagyenyeden több ezer embert kínoztak meg vagy ítéltek csendes halálra csak azért, mert nem értett egyet a kommunista hatalommal, mert felemelték szavukat az alapvető emberi jogok védelmében. 1980-tól megszüntették az utolsó magyar nyelvű középiskolákat is, a végzősöket pedig román megyékbe helyezték. 1948. július 17-én a román állam egyoldalúan megszakított minden kapcsolatot a Vatikánnal, s ennek eredményeként tragikus helyzetbe sodorta, például, a gyulafehérvári püspökséget, amely közel 700 ezer hívével együtt kénytelen volt minden kapcsolatot megszakítani a külföldi testvér-egyházkerületekkel. 1949. június 21-én letartóztatták Márton Áron püspököt, akit két évvel később életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A hatalom megbénította a papképzést, felszámolta a szerzetesrendeket, elkobozta az egyházi vagyont, a szerzeteseket pedig deportálta. A nagyvárosokba Ceausescu masszívan telepítette be a románokat. 1948-ban az erdélyi városok lakosainak 39,7%-a volt magyar, 1966-ban 26,8%-a, 1992-en pedig 13%-a, s miközben a magyarság fogy, a románság száma megháromszorozódott Erdélyben. 1948-ban 547 ezer román élt Erdélyben, 1966-ban 1,69 millió, ma már több mint kétmillió. /Irházi János: Kommunista terror a régióban. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

Többéves hagyományát folytatva, a Fehér megyei RMDSZ idén augusztus 20-át a boroskrakkói református templomban ünnepli. Beszédet Bakó Botond tanár, a Fehér megyei RMDSZ választmányi tagja mond. Egyházi részről Gál Alajos, a gyulafehérvári Szent István székesegyház plébánosa és Veres Ferenc bethlenszentmiklósi unitárius lelkipásztor beszédét hallgathatják meg az ünneplők. A hegyaljai református templomokról Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tart ismertetőt, melyet Bogdán István kolozsvári színművész ünnepi műsora követ. A boroskrakkói református templomban tartott ünnepség után a borosbenedeki református templom romjait látogatják meg az egybegyűltek. /Takács I. : Szent István-napi ünnepség Boroskrakkón. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 18./

Szent István, ünnepét a Gyulafehérvár közeli Boroskrakkón ünnepelte a Fehér megyei magyarság. Bárócz Huba református esperes igehirdetése mellett Gál Alajos c. kanonok, a gyulafehérvári Szent István székesegyház plébánosa, Veres Ferenc bethlenszentmiklósi unitárius lelkipásztor, valamint RMDSZ részről Bakó Botond, választmányi tag, nyugdíjas pedagógus mondott beszédet. A történelmi emlékekkel telített, egykoron virágzó Hegyalja mindennapjairól, a templomok helyzetéről Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor emlékezett. /Boroskrakkói emlékezések. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 21./

A Fehér megyei RMDSZ idén ötödik alkalommal hívta gyülekezésre augusztus 20-án a szórvány lakóit a megye valamelyik pusztulásra ítélt, gyülekezet nélkül maradt templomába. Idén Boroskrakkó (Cricau) Árpád-kori templomához szállították a buszok a Maros és Küküllő mente magyarságát. Boroskrakkón a megye egyik legjelentősebb műemlék temploma van. Megfogyott gyülekezetének két tagja, a Tibori testvérek, előrehaladott koruk miatt nem lehetettek jelen az ünnepségen. Eljöttek a budapesti Károlyi Gáspár Református Teológia diákjai, az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei, kik 2005-ben javították ki a templom megrozzant tetőszerkezetét, ők idén a szomszédos Sárd templomának javításán dolgoznak s áldozatos munkájuknak köszönhetően a szórvány e bástyái még nem jutnak a borosbenedeki romtemplom sorsára. /Takács Ildikó: Egy nap, amikor hív a kürt. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 22./

Vérfürdőre emlékeztek január 13-án Nagyenyeden. A vártemplomban tartott istentiszteleten felidézték az 1849. január kilencedikére virradó hajnalt, amikor a honvédek által hátrahagyott 800 gyerek, idős ember és asszony esett Axente Sever 9 ezer fős csapatának áldozatául. E napok óta beszélhetünk szórványról Alsó-Fehér vármegyében, a vérengzés nemcsak Nagyenyeden zajlott, Abrudbánya, Magyarigen, Borosbenedek, Felvinc, Boroskrakkó, Zalatna és Verespatak magyar lakossága is hasonló sorsra jutott. /Tamás András: Mészárlás-mementó. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

Idén hatodik alkalommal ünnepelt Fehér megye magyarsága a legnéptelenebb vagy teljesen elnéptelenedett szórvány települések templomainak egyikében a megyei RMDSZ szervezésében. Marosszentimre, Magyarigen, Alvinc, Verespatak, Boroskrakkó után a több mint kétszáz, a megye minden szegletéből összesereglett ünneplő augusztus 20-án az abrudbányai református templomban tisztelgett államalapító királyunk emléke előtt. A városka központjának három magyar templomának padjait valamikor megtöltötték a református, unitárius és római katolikus hívek. Ma a három felekezetnek mintegy negyven tagja él az Ompoly menti településen. Szent István napján, a gyönyörűen helyreállított református templom padjai, ahol vasárnaponként mintegy tucatnyi református dicséri az urat, sok évtized után ismét megteltek. Gábor Ferenc helyi református lelkész a társszervező Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület nevében üdvözölte a jelenlévőket. Az egyesületet 2007-ban hozta létre a hatezres kisváros maroknyi magyarsága. Gudor Botond magyarigeni református lelkész ismertette az 1849 májusában több mint ezer legyilkolt abrudbányai és verespataki magyar polgár tragédiájának történelmi hátterét, amelyet a tragikus eseményt megörökítő emléktábla leleplezése követett. Az esemény különös színfoltja volt Legendi Géza zalatnai festőművész kiállítása a helyi református parókia tanácstermében, amelyet Kopenetz Loránd Márton, az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke által vezetett városnézés követett. A séta során a résztvevők megtekinthették Abrudbánya magyar vonatkozású nevezetességeit, köztük a romos unitárius templomot (amelynek egyik harangja Nagyenyeden dicséri az Urat) és a több mint hétszáz éves római katolikus plébániát. A nagyenyedi küldöttség megkoszorúzta az ompolypreszákai emlékművet, amelyet a 160 évvel ezelőtt meggyilkolt zalatnai polgárok tömegsírja közelében állítottak a millenium évében. /Józsa Miklós: Abrudbánya. Szent Istvánra emlékeztek az Ompoly menti településen. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

Polgárháború és vérengzések Alsó-Fehér vármegyében 1848–49-ben című háromnapos rendezvénysorozattal emlékeztek Nagyenyeden az 1849. januári vérengzésekre. Előadásokkal, könyvbemutatóval, kiállítással elevenítették fel az 1849. január 8-án történteket, amikor Axente Sever Csombordnál, a befagyott Maros jegén feleskette embereit, mindent megtesznek, hogy kő kövön ne maradjon Nagyenyeden. A város magyarságának nagy része, körülbelül nyolcszázan estek áldozatul a vérengzésnek, amely tovább folytatódott Fehér megye magyarlakta településein. „Nem két fegyveres erő állt itt egymással szemben, a befagyott Maroson átkelő portyázók etnikai tisztogatást végeztek” – fogalmazott Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök. Sógor Csaba európai parlamenti képviselő is szólt az egybegyűltekhez, feltette a kérdést, hogy miért nincs jelen a román nép képviseletében senki, hiszen együtt kellene szembenézni a múlttal a közös jövőért. Az ünnepi istentisztelet után az egybegyűltek kopjafát helyeztek el Nagyenyeden. /Tamás András: Kopjafát állítottak Enyeden. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 12./ Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, a témát feldolgozó könyvét. Az előadók kitértek az Alsó-Fehér vármegyében történt magyarellenes vérengzésekre. Sógor Csaba hangsúlyozta: „1849. január 8. Fehér megye magyarságának a holokausztja, hiszen ekkor vesztette életét többek között Nagyenyed, Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd magyar lakosságának nagy része. ” „Az örmények, zsidók nagyobb tragédiák után talpra álltak, úgyszintén a világháborúk vesztesei: japánok, törökök, németek. Meg kell tanulnunk összefogni, a múlt hibáiból tanulni, hogy szellemiekben, lelkiekben, anyagiakban és számszerűen gyarapodhassunk. Ma a forradalom nem karddal zajlik, a gazdasági verseny, az európai uniós buktatók és lehetőségek között kell hősi túlélőknek lennünk” – tette hozzá Sógor Csaba EP-képviselő. /Sógor: nekünk hősi túlélőknek kell lennünk. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 12./

Nagyenyeden és a felenyedi templomban emlékeztek az 1849-es magyarellenes vérengzésre. Török Ferenc akkori lelkész közvetítő szerepet vállalt a román támadók és a polgári lakosság képviselői között, de családjával együtt áldozatul esett a vérengzésnek. Megjelent Barabás János kolozsvári magyar konzul, aki rövid hozzászólásában a nemzettudat jelentőségét emelte ki, és azt hangsúlyozta, hogy a fiatal generációval is meg kell ismertetni a történteket. A hegyaljai magyar történelem igen jó ismerője, dr. Gudor Kund Botond szakavatott kalauzolásával a háromnapos emlékezés után autóbusszal járták végig Boroskrakkó, Borosbenedek, Sárd, Magyarigen elhagyott vagy igen kevés lélekszámú református templomait, és ugyancsak Magyarigenben a katolikus templom udvarán található, és az ompolygyepűi (Presaca), Lukács Béla által készített emlékművet (1899), majd a gyulafehérvári vár árkait tekintették meg. Mindenhol akad egy-egy nyom a jeltelen tömegsírokról, amelyről a legtöbb helyen tudják a mai helybeliek, hogy mit is rejtenek, és babonásan kerülik őket. Itt-ott a pincékről is tudni, ahová bezárták azokat a magyarokat, akiket azután kifüstöltek, majd lemészároltak. A román értelmiség hallgat, az ompolygyepűi polgármester nem érti, hogy miért is jönnek ide évente többször a magyarok. Nagyenyeden mellszobrot állítottak a vérengzést vezető Axente Sever emlékére és utcát neveztek el róla. Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke elmondta, etnikai tisztogatás történt, nem fegyveresek álltak egymással szemben. Bemutatták Domonkos László Nagyenyedi ördögszekér című, az öldöklésről szóló dokumentumregényét. A könyv előszavában Margittai Gábor, a Magyar Nemzet újságírója leszögezte, ez a munka: „A megemlékezés és az együttélés botrányáról beszél, arról, hogy a rendszerváltozások után sem voltunk képesek megfogalmazni kínos és kínzó történelmi kérdéseinket a szomszédokkal szemben. Valóban felzaklató könyv ez, az emlékezés iróniája, a többség által értelmezhetetlen táblákkal, holttesteket rejtő dombokkal és betemetett kutakkal. Arról szól, hogy emlékezés nélkül felejtés sincs, a bűntudat nélküli embernek még megbocsátani sem lehet. Ezért nem szabad felejtenünk és minduntalan emlékeznünk kell, mert halottainknak és önmagunknak is tartozunk ennyivel. ”Dr. Egyed Ákos történész, akadémikus átfogó előadást tartott. A rendezvényen részt vett H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó igazgatója, aki bemutatta Murádin Jenő Megsebzett szobor című könyvét. /Bakó Botond: Nagyenyed. Emlékezés nélkül felejtés sincs. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Szent István-nap Fehér megyében
Kicsinek bizonyult a máskor túl tágas templom
Hagyományteremtőnek bizonyult a 2003-ban elindult akció, és a Fehér megyei magyarok immár nyolcadik alkalommal gyűltek össze Szent István napján.
A Fehér megyei RMDSZ által kezdeményezett rendezvény évről évre egyre nagyobb sikernek örvend.
Marosszentimre, Magyarigen, Verespatak, Alvinc, Boroskrakkó, Abrudbánya, Sárd mind olyan történelmi egyházhoz tartozó templom, amelyiknek már egyáltalán nincs, vagy nagyon kis létszámú gyülekezete van.
Magyarszentbenedek a nyolcadik település, ahol idén Szent István-napi ünnepségre került sor.
A magyarszentbenedeki református hívek szerették volna, hogy náluk legyen megtartva az ünnepi istentisztelet, de azért esett a választás az unitárius templomra, mert itt már nagyon kevés az unitárius felekezethez tartozó hívő. Reméljük, ők nem jutnak majd abba a helyzetbe, hogy olyan kevesen legyenek, mint unitárius testvéreik.
A rendezvény megszervezésében a kilenc unitárius mellett besegítettek a helyi és a nagymedvési reformátusok is.
Az ünnepség Kováts Krisztián Fehér megyei RMDSZ-elnök köszöntőjével kezdődött. Az ökumenikus istentiszteleten igét hirdettek: Nt. Fülöp Dezső Alpár, ádámosi unitárius lelkész, Nt. Lőrincz Konrád felenyedi református lelkipásztor és T. Bilibók Géza, marosújvári római katolikus plébános. Orgonán kísért Balázs Győző, aranyosegerbegyi református kántor.
Az istentisztelet után ünnepi beszédet mondott Szőcs Ildikó, Bethlen Gábor kollégiumi igazgató, majd Nt. Veress Ferenc helyi unitárius lelkész bemutatta a magyarszentbenedeki egyházközség történetét. Az ünnepségen közreműködött Manneszes Márton, a Kolozsvári Magyar Opera tagja.
A máskor túl tágas templom ezúttal kicsinek bizonyult. Kb 150 személy fért be. Az istentisztelet után a templomudvaron felléptek az aranyosegerbegyi gyermekkórus, a bethlenszentmiklósi unitárius dalárda,a tordai Magyar Dalkör és a küküllődombói férfikar. Ezt követően megszólaltak a református templom harangjai és az ünneplő közönség, a mintegy 400 résztvevő átvonult a református templomba, ahol Nt. Páll Attila helyi református lelkipásztor fogadta őket. Röviden ismertette a református egyházközség utolsó 100 évét, illetve a templom történetét. Megszólaltak Gudor András és Krizbai Imre volt református lelkipásztorok és Bán Gyula volt tanító is.
Az ünnepség az unitárius templom udvarán zárult, ahol az ünneplő közönséget finom kalács és bor várta.
A rendezvény szervezői a Fehér megyei RMDSZ, a dr. Szász Pál Egyesület, a magyarszentbenedeki unitárius egyházközség, valamint a magyarszentbenedeki református egyházközség voltak.
Biró András. Nyugati Jelen (Arad)

Erdély tájain – Szórványvidéken jártunk – Balázsfalvától Magyarlapádig
Élni akaró, magyarságukat őrizni kívánó közösségeket kerestünk fel, mindennapi életükkel, gondjaikkal ismerkedtünk október 2-ai Fehér megyei barangolásunkon.
Elsőként a Kis- és Nagy-Küküllő egyesülésénél fekvő Balázsfalvára, a húszezer fős kisvárosba látogattunk, ahol 1700 magyar él. A csaknem nyolcszáz éves település legjelentősebb műemléke a 16. században épült várkastély, melynek utolsó magyar tulajdonosa Apafi Mihály fejedelem volt. Itt írta alá 1687 októberében Teleki Mihály, Erdély kancellárja és Lotharingiai Károly a balázsfalvi szerződést, amelynek értelmében Erdély Habsburg fennhatóság alá került. A kastély 1738-tól a görög katolikus püspökség, illetve a később megalakuló érsekség székhelye lett. Azután építették az impozáns, barokk stílusú görög katolikus székesegyházat. A ma is álló református templomot alig több mint száz éve építette a település magyar közössége. A helybéli református lelkész mutatta be a templomot, szívesen kalauzolt a városban is, hiszen, mint mondta, ritka vendég errefelé a turista, de nemcsak a turisták nem jutnak el ide, hanem a magyar sajtótermékek, amatőr színjátszó csoportok sem, pedig a helyiek igénylik a magyar kultúrát.
Utunkat a Kis-Küküllő mentén folytatva érkeztünk el Bethlenszentmiklósra. Az Árpád-kori település eredeti neve Szent-Miklós volt, a Bethlenek megjelenése után vette fel a Bethlen előnevet. Az 1400-as lélekszámú falu lakosságának fele magyar, unitáriusok és reformátusok. A 14. században épült templom ma az unitáriusoké, a reformátusoknak gróf Bethlen Gergely építtetett templomot 1750-ben. Az igazi érték azonban az 1668–1683 között épült kastély, amelyet az olasz hatású erdélyi késő reneszánsz egyik legszebb építészeti alkotásának tartanak. Építtetője Bethlen Miklós (1642–1716) emlékíró, a 17. század második felének egyik legtanultabb főura, Udvarhelyszék kapitánya, 1690 után Erdély kancellárja. Sajnos ma már nagyon leromlott állapotban van az egykor gyönyörű kastély, melyet nemrégiben vásárolt meg a küküllővári Bethlen kastély új tulajdonosa – megtörténhet, hogy rövidesen ezt sem látogathatjuk.
Továbbra is a Kis-Küküllő mentén haladva érkeztünk meg Küküllővárra, a 11. században már létező településre. Földvárát a tatárok pusztították el 1241-ben. Templomtornya is a 11. századból származik, ehhez építették hozzá később a templomot. A település egykor Küküllő vármegye székhelye, első egyháza a küküllői esperesség központja volt. A dombtetőre épült várat Bethlen István építtette át reneszánsz várkastéllyá a 17. század elején, ma a jidvei pezsgőgyár tulajdonosáé, nem látogatható, mi is csak a kerítésen kívülről csodálhattuk meg. Kirándulásunk legtávolabbi pontjáról visszatértünk a Kis-Küküllő, majd a Küküllő mentén, azután a Maros túloldalán látogattuk meg Boroskrakkót és Magyarigent. Mindkettő II. András 1206-ban kiadott, a Rajnán túlról betelepített szászok kiváltságait biztosító oklevelében szerepel először. Mára már szász lakosság egyáltalán nincs, magyar is csak kevés, templomai viszont műemlékek, a magyarigeni református lelkész mutatta be mindkettőt. A boroskrakkói Erdély egyik legrégibb temploma, a 12–13. században épült, román és gótikus stílusjegyeket fedezhettünk fel rajta. A 15. században a török támadások ellen gyilokjárós kőfallal, bástyákkal vették körül, ez részben még ma is megvan. Alapos javításra szorulna, amire a szűkös anyagiak miatt aligha kerül sor.
Magyarigenben a várfallal körülvett középkori templomot 1781-ben lebontották, és olasz mesterekkel újat építtettek helyébe, ez a protestáns barokk építőművészet egyik legszebb emléke. Neves lelkésze volt Bod Péter (1712–1769), az erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője, neves irodalom- és egyháztörténész, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze. Barokk síremléke, kopjafája és családjának sírköve a templomkertben látható.
Kirándulásunkat Magyarlapádon sajt- és borkóstolóval fejeztük be, a Pirospántlikás zenekar teremtette jó hangulatban. Erdélynek ezen a részén eddig ritkábban jártunk, jelen kirándulásunk során viszont kedvet kaptunk a vidék felfedezésére, ezért tavasszal újból ellátogatunk ide, sőt ez lesz majd a jövő nyári vándortábor egyik honismereti túrájának is az útvonala.
KOVÁCSNÉ DIÓSZEGI ZSUZSA, Szabadság (Kolozsvár)

A határon túli épített örökség megóvását szolgáló alap létrehozását tervezi a magyar kormány
A magyar kormány olyan alap létrehozását tervezi, amely több tárca anyagi hozzájárulásával a határon túli magyar műemlékek megóvásához nyújt majd segítséget, mondta Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár.
Répás szerint az alap létrehozásáról elkezdődött már az egyeztetés az érintett tárcákkal. Az alap által finanszírozott műemlékvédelmi szakmai munkát a kormány a Teleki László Alapítványra bízná. Az előző Orbán-kormány idején már létezett egy hasonló alap, de azt a későbbi kormányok nem működtették, jegyezte meg a helyettes államtitkár.
Répás azután beszélt erről, hogy meglátogatta a küküllővári református templomot, és találkozott a helyi magyar közösséggel. A kora-középkori templom egyedi freskótöredékeit magyar állami segítséggel sikerült láthatóvá tenni. Répás a hét végén Marosszentimrén, Boroskrakkón, Magyarigenben, Szászsebesen és Gyulafehérváron látogatja meg azokat a műemlékeket, amelyek megóvásához a magyar állam is segítséget nyújtott.
A helyettes államtitkár szerint a műemlékek megóvása, felújítása lendületet adhat a turizmusnak, a magyar turisták látogatásai pedig a dél-erdélyi szórványmagyar közösségek identitástudatát is erősítik. MTI. Erdély.ma

Szent István napi szórványmentés
Idén is megtartja hagyományossá vált Szent István napi zarándoklatát az RMDSZ Fehér megyei szervezete. Ezúttal Szászsebes református templomába várják mindazokat, akik ezen a napon, augusztus 20-án szeretnék átérezni a közösségi összetartás, odafigyelés erejét. A szervezet alelnöke, Kerekes Hajnal az elmúlt nyolc év rendezvényeinek tapasztalatait, tanulságait foglalta össze.
Valódi közösségi igény hozta létre a Fehér megyében immár hagyományossá vált augusztus 20-i ökumenikus zarándoklatot. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének alelnöke így emlékszik vissza a kezdetekre.
– 2002 januárjában kerültem a szervezethez. Akkoriban még építkeztünk, óriási fejetlenség volt, és mindezek közepette többen is megkérdezték: mit tervezünk augusztus 20-ra, hol és hogyan fogunk ünnepelni. Ez nagyon kellemetlenül érintett, mivel akkor még semmire sem volt lehetőségünk, de éreztük az igényt az emberek részéről. Az akkori elnökkel, Rácz Leventével osztottam meg aggodalmamat, aki elmesélte nekem régóta dédelgetett álmát: szervezzünk csoportos kirándulásokat azokra a helyekre, ahol a magyar templomokat már csak alig-alig vagy egyáltalán nem látogatják, mert megfogyatkoztak a hívek, és tartsunk ott istentiszteletet. Ebből született meg végül az ünnepi zarándoklat gyakorlata – idézte fel az alelnök, aki szerint az első ilyen jellegű rendezvény 2003-ban kudarcosan indult, de végül gyönyörűen sikerült.
– Sok szervezési nehézséggel néztünk szembe, és nem is számítottunk ekkora érdeklődésre. Elsőnek Marosszentimre templomába látogattunk el, előzőleg kimentünk, egyeztettünk a lelkipásztorral, takarítottunk. Arra azonban egyáltalán nem számítottunk, hogy a rendezvényre zsúfolásig telik a templom. Ott jöttünk rá arra, mekkora igény él az emberekben, hogy közösségben ünnepeljék Szent István királyunk napját. Az érdeklődők el sem fértek a templomban: mintegy kétszázan álltak kint az udvaron, ott énekelték a Himnuszt. Felemelő pillanatok voltak – emlékezett Kerekes Hajnal, aki szerint annak ellenére volt sikeres az első rendezvény, hogy akkor még nem sikerült neves művészeket megnyerniük, és helyi versmondók, énekesek vettek részt.
– Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban című költeményét egy helyi versmondónk tolmácsolta, a Hazám, hazám című áriát is helyi énekesünk adta elő, de ez cseppet se vont le értékéből. Persze, ma már egyre gyakoribb, hogy neves művészek, színészek vállalják a fellépést az istentiszteleteken. Igyekszünk minél több lelkészt is bevonni, elsősorban mindig a környékbelieket hívjuk, bármely felekezethez tartozzanak is, hiszen a zarándoklat ökumenikus – mondta a szervező.
Az elmúlt évek során több olyan szórványtelepülésen jártak, ahol már alig élnek magyarok, de a kis, sok esetben romos templomok még befogadják a gyakran 500 fős tömeget.
– Minden zarándoklat emlékezetes marad valamiért. 2006-ban Alvincen jártunk, ennek a hajléknak a klenódiumai több száz évesek. Mindenképpen meg akartuk mutatni ezeket a kegytárgyakat az embereknek, ezért úrvacsoraosztást is hirdettünk. Úgy is fogalmazhatunk: ez valódi Fehér megyei úrvacsoraosztás volt, hiszen a kenyeret Magyarlapádon sütötték, a bor pedig a Küküllő mentéről származott. Az alvinci templom egyébként nagyon romos állapotban van, a szószéke romhalmaz, ebben a környezetben Kilyén Ilka színművész valóságos angyalnak tetszett. Leírhatatlan élmények ezek. Át kell élni őket – idézte fel az alelnök, hozzátéve: az alvinci templomban padok sincsenek, a busz csomagtartójában vittek ki száz széket. A gyakorlat egyébként az, hogy az ilyenkor begyűlt perselypénzt a templom karbantartására ajánlják fel, volt már eset, hogy két gerendát tudtak vásárolni a pénzből, ami bármily csekélységnek is tűnik, néha nagyon sokat jelent.
– Már a helyi polgármesterek, megyei tanácsosok is figyelemmel követik, merre járunk, és több támogatást folyósítanak, ha tudják, hogy jövünk. Szentbenedeken kitakarították az árkokat, Asszonynépén a templomot is rendbetették. Kell is, hiszen az egész környékről jönnek ilyenkor vendégek, Kolozs és Maros megyéből, Déváról minden évben érkeznek. Verespatakra, az unitárius templomba Magyarországról is érkeztek – mondta az alelnök. Az említetteken kívül jártak Magyarigenben, Boroskrakkóban, Abrudbányán, Sárdon. Idén Szászsebesen ülik meg augusztus 20-át, a történelmi magyar egyházak képviselőinek ökumenikus istentisztelete és kulturális program biztosítja az ünnepi hangulatot, az összetartozás élményét.
– A rendezvényünk kinőtte magát. Ma már sokak számára magától értetődő program az augusztus 20-i Fehér megyei zarándoklat. Igaz, a Kolozsvári Magyar Napok némileg átfedi a programunkat, de évekkel ezelőtt még mindenki Budapestre ment Szent István napot ünnepelni. Nem baj, örülnünk kell annak, hogy van választási lehetőség. Egyébként is azt szoktam mondani: ha csak annyian lennénk, hogy mindannyian elférünk a Lánchídon, régen rossz lenne…
S. B. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

IV. Erdélyi Református presbiteri konferencia
Szórványgyülekezetekkel ismerkedtek
Idén az Algyógyi Ifjúsági Központban tartja rendes évi konferenciáját az Erdélyi Református presbiteri szövetség.
– Az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő konferencia egyben táborozás is, igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol az egyhetes program alatt lehetőség nyílik az üdülésre, kötetlen együttlétre, beszélgetésre – fogalmazott Pályi József, a presbiteri szövetség kerületi elnöke.
Algyógy azonban nem csupán üdülő jellegével vonzotta a presbitereket. – Három évig a Balaton partján szerveztük meg a konferenciát, amelyre hivatalos volt az egyházkerület minden presbitériuma. Idén azonban a dél-erdélyi Algyógy mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, itt betekintést nyerhetünk a szórványgyülekezetek életébe – mondta Pályi József. A konferenciákról ugyanis a szórványgyülekezetek képviselői általában hiányoznak. Idén is a Maros megyei, kolozsvári, Küküllő-menti és erdővidéki egyházmegyék küldték el képviselőiket. A presbiteri szövetség elnöke szerint a szórványvidéken a presbitériumok nehezen tudják ellátni feladataikat, hiszen a gyülekezeti tagok egy-egy nagyobb város, vagy község egész területén szétszórva élnek, ráadásul sokan vegyes családokban, így nehéz a kapcsolattartás. Persze a tömbvidék egyházközségei sem mentesek a mindennapi gondoktól, a megmaradás kérdése itt is az összefogáson, tudatos építkezésen múlik. – Jómagam a marosvásárhelyi alsóvárosi gyülekezet tagja vagyok. A városban tíz gyülekezet van, de szinte minden évben 500-600 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe. A fogyás tehát nálunk is rohamos – ismertette a marosvásárhelyi gyülekezetek helyzetét Pályi József. Elmondása szerint azonban a helyzet nem olyan fekete, hiszen a fiatal lelkészcsaládok Erdély-szerte, jó példát mutatva vállalják a nagy családot. Szinte mindenhol három vagy ennél több gyermek születik a lelkipásztorok családjában és ez jó példát jelent a gyülekezetek számára is. Van olyan falu, ahol a helybeliek is megbátorodtak, évről-évre több a keresztelő. S azóta a határban fekvő szántóföldek sem hevernek parlagon. A családfők nekiveselkedtek, dolgozzák a földeket, hogy eltarthassák a családot.
A gyülekezetek megtartásában nagy szerep hárul a presbitériumra is, hangsúlyozták az algyógyi konferencia előadói. Imre István Zoltán, mákófalvi lelkipásztor a dinamikus egyház példáját állította hallgatósága elé, Sipos Szabolcs, szászvárosi lelkész az egyházi élet megszervezéséről beszélt, Veress László marosszentkirályi lelkipásztor a gyülekezetépítésről tartott előadást, a tordai Nagy Albert lelkész pedig a presbiterek egyéni felelősségét taglalta.
Dr. Gudor Kund Botond, gyulafehérvári lelkipásztor az egyházkormányzat és -építkezés témájában tartott előadást a konferencia résztvevőinek és el is kísérte őket Magyarigenbe, Boroskrakkóra, Hegyalja vidékére, hogy betekintést nyerjenek a kihalófélben lévő gyülekezetek megmaradásért folytatott küzdelmébe. Az Algyógyon töltött egy hét alatt a presbiterek meglátogatták a piski arborétumot, a szászvárosi református Kun Kollégiumot és vártemplomot, ellátogattak Dévára, Vajdahunaydra, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Torockóra is. – Az itt tapasztalt élmények arra buzdítottak mindannyiunkat, hogy ne csak tanácskozzunk, hanem konkrét lépést is tegyünk a kihalóban lévő gyülekezetek megsegítésére. Ezért úgy döntöttünk, javasolni fogjuk az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy tízezer presbiterének, hogy mindenki, megszabott rendszerességgel, egy lejjel támogassa a szórványgyülekezeteket, illetve az elárvult templomok karbantartását – foglalta össze a konferencia döntését Pályi József, az egyházkerületi presbitériumi szövetség elnöke.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Szászsebes – Az utolsó követ is meg kell őrizni
Szent István–napi szórványtalálkozó
Egy álom vált valóra tíz évvel ezelőtt, amikor Rácz Levente RMDSZ-elnök ötlete nyomán Marosszentimrén a megye magyar közössége az elhagyatott református templomban ünnepelt. Augusztus 20-a volt. Ezt követően évente mindig valahol a „mélyszórványban” volt az ünnep, és lassan új hagyomány született. Ott voltunk többek között Magyarszentbenedeken, Alvincen, Magyarigenben, Boroskrakkón, Sárdon és utoljára Asszonynépén. Idén buszok és személyautók tucatjai hozták a zarándokokat Szászsebesre, az ősi szász fészekbe, a ma is létező református közösség gyönyörű, felújított templomába. A szórványzarándoklatokban nemcsak a találkozások öröme, az örökségünkkel való törődés volt megragadó, hanem az is, hogy nyitás volt ez a javából. A magyar vándorlást a többségi helyi közösségek is érzékelték, értékelték, és egyre inkább odafigyeltek rá.
Templom- és várostörténet dióhéjban
A református templom történetét Gudor Botond vendégfogadó lelkipásztor ismertette. A Gyulafehérvártól 14 km-re fekvő Szászsebes először 1245-ben Mühlbach néven jelent meg hivatalos iratokban. Módos szász telepesek lakták, akik 1387 után Erdélyben elsőként építették meg városuk erődítményét. A város 19–20. századi fellendülése Johann Schöpp polgármesternek köszönhető. Szász Domokos püspöksége idején a reformátusok számának növekedése (1900-ben kb. száz fő) indokolta az istenháza megépítését. Alapítványt hoztak létre, és 1902–1903-ban, a várfalakon kívül, közadakozásból épült fel a neogótikus templom, amelyet 1904-ben szenteltek fel. Gudor András szolgálata idején (1997–1998) újították fel, idén pedig az önkormányzat támogatásával kisebb frissítési munkálatokat végeztek rajta. A falon elhelyezett emléktáblán olvashatók a templom történetének adatai.
A magyar közösség élete a sepsiszéki székelyek középkori betelepedésével, a katolikus egyház főesperessége révén teljesedett ki. A városban ma is ferences rendház működik, amelynek középkori ablakait a turisták gyakran megcsodálják. Az evangélikus templom szentélye Luxemburgi Zsigmond korabeli budai kőfaragó műhelyének nyomait viseli. Itt halt meg I. János királyunk (1540. júl. 17/21), akit végül Székesfehérváron temettek el. Ezután fia, János Zsigmond unitárius fejedelem uralkodásával indult be az önálló erdélyi fejedelemség. Szászsebes a középkori emlékek mellett ma a terek városa, és ez méginkább így lesz jövőre, amikor befejezik a terelőút megépítését. A lelkész szerint a mai 26 fős gyülekezet nem tudja megtölteni a templomot, de időről időre, nagy ünnepek idején ez mégis megtörténik. A tanulság pedig az, hogy „az utolsó követ is meg kell őrizni.”
Ünnepi pillanatok
Az augusztus végi kánikulában a templom hűvöse sem hozott enyhülést az ünneplőknek. Ökumenikus szellemben hirdetett igét Somogyi László székesfehérvári református lelkipásztor, Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános. A kántori szolgálatot Szabó Zsombor tordai kántor látta el. Minden prédikációt és imát a nemzeti ünnepünk körüli gondolatok hatottak át.
Magát az ünnepséget a templomkert fáinak árnyékában, hirtelen felszerelt erősítők segítségével tartották meg. Kerekes Hajnal, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte az egyházi és világi vendégeket, többek között Kovács Pétert, az RMDSZ országos alelnökét és Carmen Tomşát, a szászsebesi gazdasági hivatal igazgatóját. Kiemelte, hogy az eltelt évtized ünnepein Gudor Botond több alkalommal volt vendégfogadó lelkész, hiszen ő igazán törődik az apadó gyülekezetű templomokkal. Ünnepi beszédet mondott Józsa Miklós nyugalmazott nagyenyedi magyartanár. Kiemelte Szent István intelmeit, ami mai napig is forrása a keresztény erkölcsiségnek. – Az Úr nem távozott, itt maradt, és a Fehér megyei magyarság megfogyatkozva bár, de létezik, és élni akar. A mára ünnepi díszbe öltözött templom is ezt igazolja – mondta a szónok.
Kovács Péter felhívta a figyelmet: mi egyediek vagyunk abban, hogy ünnepeinken is szomorkodunk. Majd egy fordulattal két szép, derűs Szent István-legendával ajándékozta meg a hálás közönséget.
A beszédeket a helyiek kedves kínálgatása, vendéglátása közepette rövid kultúrműsor követte. Fellépett Katona Kinga (Assissi Szent Ferenc éneke) és Gánya Ervin (Szent István-himnusz), a vargyasi szavalókör tagjai. Rövid műsorral készültek a tordai és a székelykocsárdi református egyházközségek kórusai, valamit Nagy Levente és barátai zenekara és énekese Kökösről. Szászsebesen ezúttal a jelenben futott össze a múlt és a jövő. Aznap délután Kolozsváron is jelen voltunk a Főtéren, abban a hangulatban, amit Moravetz Levente kiváló produkciója keltett. Miközben még bennünk élt a szászsebesi hangulat, Kolozsváron hangzott el: Zrínyi a várból tört ki és a halálba rohant, a mai kolozsváriak kiáramlottak a Főtérre, mert élni akarnak. Ami Kolozsváron, Erdély fővárosában zajlott, az nagyon sok helyen Erdélyben, például a tízszer kisebb Nagyenyeden is beindult, ha szerényebben is. Nevezzük nyitásnak arra a szabad térre, ahol közösségként létezhetünk, lélegezhetünk, és ahol keressük, óhajtjuk a többségi partnerséget. Ezt igazolta a kolozsvári és a szászsebesi ünneplés is.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

FEHÉR MEGYE: SZÁSZVESSZŐSÖN ÜNNEPLIK SZENT ISTVÁNT A MAGYAROK
A szászvesszősi református templomban ünnepli az idén Szent István napját a Fehér megyei RMDSZ, amely érdekes hagyományt teremtett azáltal, hogy augusztus 20-án olyan településekre hívja az ünneplő magyarságot, ahol egyáltalán nem vagy csupán csekély létszámban élnek még magyarok.
Elnéptelenedett templomokat tölt meg augusztus 20-án a Fehér megyei RMDSZ évről évre egyre népszerűbb kezdeményezése, amelynek részeként eddig már tíz ilyen helyre sikerült életet, hangos magyar ünneplő szót vinni. Ökumenikus istentisztelet és kulturális program volt 2003-ban a marosszentimrei református templomban, 2004-ben Magyarigenben, 2005-ben Verespatakon, az unitárius templomban, 2006-ban a romos állapotú alvinci református templomban, 2007-ben Boroskrakkóban, a református templomban, 2008-ban az abrudbányai református templomban, 2009-ben a sárdi református templomban, 2010-ben a magyarszentbenedeki unitárius templomban, 2011-ben az asszonynépei református templomban, 2012-ben a szászsebesi református templomban.
A Szászvesszősre tervezett idei ünnepség ügyében először május 12-én találkozott a Fehér megyei RMDSZ küldöttsége a kis közösség lelkipásztorával, Simon Jánossal és a közösség tagjaival. 2002-ben kevesebb mint 70 magyart találtak itt a népszámláláskor.
Szabadság (Kolozsvár)

Bemutatták a művészettörténeti Táguló horizontot
Soós Zoltán, a Maros megyei múzeum igazgatója, Orbán János, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ munkatársa és Spielmann Mihály történész ismertette kedd este a Bolyai-klubban a Táguló horizont című, művészettörténeti tanulmányokat tartalmazó kötetet.
A fiatal művészettörténész-nemzedék a B. Nagy Margit örökségét viszi tovább, a Kovács András által felnevelt generáció arra vállalkozott, hogy feltérképezi mindazt az örökséget, amely a művészettörténet szempontjából fontos. Máris sokat tettek ezért, de még mindig hosszú az út, sok a tennivaló – hangsúlyozta Soós Zoltán.
A 2001-ben Marosvásárhelyen megszervezett művészettörténeti konferencia előadásait magába foglaló kötetet Spielmann Mihály ismertette. Kijelentette: „Ha ezeket a közleményeket olvasom, akkor egyáltalán nem látok törést, szakadékot, áthághatatlan ellenentétet a régiek, a László Gyulák, Entz Gézák, Gerevichek, Genthon Istvánok, Balogh Jolánok vagy Marosi Ernők művei és e maiak között. Mindet magasfokú tudományosság, józan mértéktartás és ugyanakkor tág, táguló kitekintés, összefüggés-keresésés, szemléleti bizonyosság jellemzi. Azaz a különbség legfennebb a stílusban, az egyéni megközelítésben különbözik. De ez a fajta különbözés még ebben a kötetben is közlőtől közlőig egyéníthető”.
A kötetben tizennyolc tanulmány olvasható, a köztük felbukkanó témák: a XIII. század építészete és annak elméleti-gyakorlati vizsgálata Esztergom-Gyulafehérvár összefüggésben (Raffay Endre); Nagyvárad és Firenze, olasz kalmárok, Ozorai Pipo – Philippo Scolari, és a püspöki székhely építészete (Prajda Katalin); a kecskeméti református templom és az erdélyi későreneszánsz építészet lehetséges kapcsolatai, debreceni mesterek, Kecskemét és Fogaras, Nagyenyed vagy Boroskrakkó (Székely Gábor); a Teleki Téka építészeti tervei és a megvalósulás, könyvtárépület típusok, a csarnokkönyvtár (Orbán János); a lebontott vásárhelyi ferences templom belső berendezése, rekonstrukciós kísérlet, szétszóródó műkincsek, oltárok (Barabás Kisannna); a Szentkereszty család árkosi kastélya, 19. századvégi kastélyépítészet (Bordás Beáta); a marosvásárhelyi Református Kollégium díszterme, tornacsarnoka, elemi iskolája, Nagy Győző építészmérnök, tervező „ébresztése” (Oniga Erika); Lechner-utánzók, a kiskúnfélegyházi városháza, az ún. magyaros szecesszióról, némi referenciával a marosvásárhelyi Ferenc József közművelődési palotára (Brunner Attila); Sándy Gyula építész pályájának első szakasza az első világháborúig, stílusa, építészeti megoldások, önállóság és epigonizmus (Bodó Péter); női építészek, a nőemancipáció és a Műegyetem konzervativizmusa, ismeretlen nőépítészek az I. világháború előtt Paulas Erika, Erdélyi Szerén, Préda Ilona (Mészáros Zsolt); művelődéstörténet, útinapló, európai utazás, mit tudott Teleki József, a jövendő koronaőr az építészetről, a főurak ízlésvilága a 18. században (Tóth Áron), Mikes Kelemen, a száműzött, arcképeinek festői, grafikai, éremveretes ábrázolásai időben és térben, arcképtípus a 18. században, a francia hatás (Tüskés Anna); szobrászat és szobrászok, művésztelepek Nagybánya, Kecskemét, Hódmezővásárhely és Szolnok szobrászai a festők között, miért is csatlakoztak a művészkolóniákhoz, művészetpolitika a 20. század elején, Ferenczy Béni, Telcs Ede, Ligeti Miklós, Kisfaludi Strobl Zsigmond és társaik (Gulyás Dorottya); Zsögödi Nagy Imre, festészeti, primitivizmus, életöröm, Breughel és Rabelais, hatások, kivonulás a természetbe, Székelyföld és inspiráció (Veress Ferenc); Leon Alex, grafika, expresszionizmus, baloldali elkötelezettség, Ukrajna, zsidó művészsors Erdélyben és Magyarországon a második világháború előtt és alatt (Hörcher Eszter); Vass Tamás, életút, tényleg elfelejtették, a lázadó grafikus,a művész, az ember, a tökéletes rajztudás dícsérete és átka, régi vásárhelyi kiállítások, kudarcok és szerelmek, a zseni (Portik Blénessy Ágota); kézimunka, egyházművészet, úrasztali terítők, keszkenők rátét himzései selyem alapon, hogyan készültek, a Küküllői Református Egyházmegye gyülekezeteinek inventáriuma, 17-19. századi főúri asszonyok adományai (Horváth T. Iringó) és végül csak látszólag kilógó értekezés a XIX. századvégi iparoktatás és népművészet, háziipar, a Székelyföldi Iparművészeti Múzeum és az iparművészeti múzeumok, mesterségtanulás mint a társadalmi fölemelkedés lehetősége a paraszti közegből, támogatás és iskolalapítások (Székely Miklós).
Antal Erika
maszol.ro,

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

Protestáns felekezetek I. országos olimpiája Nagyenyeden
Nem is lehetett jobb választás a szervezők részéről, mint 2017 április 24-26 között, 500 évvel a reformáció megtörténte után Nagyenyeden szervezni a Protestáns felekezetek I. országos olimpiáját. Abban a városban, amelyben teljes pompájában áll a majdnem 400 éves Bethlen Gábor református Kollégium, és amely mindig is fontos szerepet játszott a protestantizmus életében, mert kapható volt a megújulás szellemére. Igazolja ezt az a tény, hogy a reformáció elveinek Erdélybe érkezésekor Enyed városa csatlakozott a reformációhoz, még hogyha nem is volt nyilvánvaló a különbség a lutheri és a kálvini konfessziók között. Enyed protestáns várossá lett. A két reformátori irány szétválásakor szintén Nagyenyed ad helyet annak a zsinatnak, amely a szétválást kimondta 1564-ben és ezzel szervezetileg is létrejött az Erdélyi Református Egyház. Nagyenyed ma sem maradhatott ki a protestáns felekezetek életének fontos pillanataiból… Erdély tizenhárom megyéjéből 112 diák érkezett Nagyenyedre, hogy a vallás tantárgyversenyen megmérettessenek. A protestáns egyházakat képviselő református, evangélikus és unitárius felekezetű fiatalok vetélkedőjét az Oktatási Minisztérium, a Fehér Megyei Tanfelügyelőség és a Nagyenyedi Református Kollégium szervezte. A rendezvény ünnepi megnyitójára április 24.-én hétfőn délután került sor a BGK Dísztermében, a tulajdonképpeni versenyt keddre, a díjkiosztó záróünnepséget szerdára tűzték ki.
Az ünnepélyes megnyitón meghívottak, szervezők, lelkészek, diákok hallgatták az ünnepi buzdító beszédeket.
Az igehirdetési szolgálatot Dr. Gudor Kund Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese végezte az olimpia vezérgondolataként megfogalmazott bibliai ige alapján: „Célegyenest futok Isten felülről való elhívásának jutalmáért, amely Krisztus Jézusban van.” (Fil 3, 14).
A résztvevőket köszöntötték Dr. Nagy Éva, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének igazgatója, Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi nyelveken folyó oktatásért felelős kabinetjének tanácsosa, Eugenia Marcela Dărămus, Fehér-megyei főtanfelügyelő, Nicolae Bolea szaktanfelügyelő, Nagy Tímea kisebbségi tanfelügyelő, Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosa. Dr. Püsök Sarolta, az olimpia Országos Bizottságának elnöke ünnepi beszédében a vezérgondolat 1Kor 14, 13 volt: „hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt”. Ennek alapján kifejtette, hogy a nevelésnek a teljes személyiségre ki kell terjednie: érzelmi, értelmi és akarati nevelésről beszélt.
A jelenlevőket köszöntötte Iulia Adriana Oana Badea, Nagyenyed polgármestere és végül Szőcs Ildikó, a Bethlen Gábor Kollégium igazgatója, a rendezvény házigazdája.
Az ünnepi megnyitón fellépett a Bethlen Gábor Kollégium „Collegium Gabrielense” nevű régizene-együttese, vacsora után pedig a marosvásárhelyi „Gordonka” zenekar koncertje zárta a napot. A verseny második napja Csécs Márton torockói unitárius lelkipásztor nagyon lendületes igehirdetésével kezdődött. E nap a diákok számára elsősorban a megmérettetés napja volt. Ezalatt az idő alatt a szervezők Erdélyi-hegyalja látogatást szerveztek a kísérő tanároknak: Tövis, Boroskrakkó, Magyarigen templomait tekinthették meg Kónya Tibor Bethlen-kollégiumi iskolalelkész igen érdekes, tartalmas idegenvezetésével. Egyesek nagyon elszomorodva tekintették meg a mára elnéptelenedett gyönyörű templomokat, mások remélték, hogy isteni csoda folytán valamikor életre kelnek e gyülekezetek. A kirándulás jó alkalom volt beszélgetésre, eszmecserére, barátkozásra és mindannyian élményekben gazdagon tértek vissza az közös ebédre. A nap történelmi sétával, múzeum-látogatással, Nagyenyed templomainak meglátogatásával folytatódott, ami a gyerekek számára kitűnő alkalom volt az ismerkedésre. Következett a Ficfa zenekar és a Fügevirág néptánccsoport fellépése, amit természetesen táncház követett. Nagyon sikeresnek bizonyult a rendezvény második napja is.
A rendezvény harmadik napja Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi tanácsosának az igehirdetésével indult, majd az eredményhirdetéssel folytatódott. Reméljük, hogy a versenyző diákok kellő lelkigondozásban részesültek az igehirdetés során, mert semmi látható jele nem mutatkozott annak, hogy nehezen viselték el a kudarcot azok, akik a kifüggesztett eredménylajstromok végén szerepeltek . Nagyon tanulságos volt az a momentum is, amikor a javítótanárok évfolyamonként kiértékelték a dolgozatokat, így a diákok számára világossá váltak a követelmények, de a hibák, baklövések is.
Feszültség-oldás volt a célja a „Mit viszel magaddal...? „című vetélkedőnek, amelyben a szervezők élményszerűen mérték fel, hogy nyitott szemmel jártak-e a versenyző diákok Nagyenyeden? Az záróünnepségen miután Király András államtitkár úr, Monalisa Borza Fehér-megyei főtanfelügyelő-helyettes és Dr. Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere köszöntötték a jelenlevőket és Dr. Püsök Sarolta, az olimpia elnöke általánosan értékelte a dolgozatokat kiderült, hogy sokkal több a díjazott, mint ahogy azt első látásra fel lehetett mérni, hisz a nagyon sokan különdíjban is részesültek.
Bízunk abban, hogy a diákok- tanárok számára nemcsak vetélkedő, hanem tartalmas együttlét volt a Nagyenyeden töltött három nap.
Lőrincz Ildikó vallástanár / reformatus.ro; Erdély.ma

Templomrészletek a Protestáns Teológiai Intézet tűzfalán
Épületháló fotóösszeállítással a Refo500 alkalmából
Egykori és mai református templomok építészeti részleteinek, konkrétan ezek kapuinak, ajtóinak és ablakainak fotóiból készült összeállítás díszíti ezentúl a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tűzfalát. A kollázst egy hatalmas épülethálóra, mesh-re nyomtatták. A díszítőborítás koncepciója az volt, hogy az a részletek elhelyezésének logikájában, a tagolás módjában templomhomlokzatot idézzen. A projektet az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) gazdasági előadótanácsosa, Ballai Zoltán és az EREK sajtóreferense, Kiss Gábor dolgozták ki, a fotókat utóbbi készítette, különböző régiókban található, ma is használt vagy már romokban álló templomok nyílászáróiról. Szempont volt, hogy a szépen tatarozott épülethomlokzatoktól ne üssön el a dísztelen tűzfal, de az is, hogy a falfelületet oly módon használják ki, hogy részletekben szemléltessék az értékeket, amelyek valamilyen módon a reformáció elmúlt fél évezredének részei voltak.
Az Erdélyi Református Egyházkerület több régiójának településein található egykori és mai református templomok kapuit, ajtóit, ablakait jeleníti meg az óriási mesh, amelyet a Protestáns Teológiai Intézet tűzfalán csodálhatnak meg járókelők és autósok. A mintegy 140 négyzetméternyi felületet borító épületháló koncepcióját kidolgozó Ballai Zoltán és Kiss Gábor elképzelésének lényegi megfontolása az volt, hogy ne maradjon csupaszon, dísztelenül az épületegyüttes hatalmas alapfelületű tűzfala, annál is inkább, hogy a reformáció 500. évfordulójának ünnepére a teológiai intézetet és a telkeken levő többi épületeket is igényesen tatarozták. Az összeállítás a templomhomlokzatok tagolására utalna azáltal is, hogy az alsó fotósorban templomkapuk és ajtók, a felső háromban pedig a különböző méretű és stílusú ablakok sorakoznak – magyarázta Kiss Gábor. Elmondta, a projekt megvalósításához mindenekelőtt fényképes adatbázist kellett készíteni; erre készülve átforgatták az egyes egyházmegyék templomainak publikált fotóalbumait, és kidolgoztak egy útvonalat, megjelölve a településeket és templomokat, amelyekről képi dokumentációt szándékoztak készíteni. Ennek megfelelően az elmúlt három hétben Kiss Gábor a Szamoshát, Kalotaszeg, Székelyföld – pontosabban Székelyudvarhely és Székelykeresztúr környékén – valamint Hunyad megye több településén fotózta több tucatnyi templom bejáratait és ablaknyílásait. Járt többek között Nagyenyeden, Boroskrakkón, Marosszentimrén, Algyógyon, Szászvárosban, Nagyrápolton, de Kristyoron, Alpestesen, Őraljaboldogfalván, Demsuson is. A sajtóreferens elmondása szerint az összeállításban megjelenített istenházák kiválogatásánál szem előtt tartották egyrészt a régiók változatosságát, másrészt annak megjelenítését, hogy a templomok között legyenek régiek és újabbak, romban állók és megfelelően karbantartottak. Részletek jelennek meg az épülethálón az elmúlt 500 év értékeiből – magyarázta Kiss Gábor. Láthatók az épülethálón olyan templomok, amelyeket ma már az ortodox felekezet használ református közösség híján, olyanok, amelyek már rég nincsenek használatban, vagy teljesen leomlottak, de olyanok is, amelyeket az erdélyi reformátusok építettek, vagy amelyek történeti örökségként maradtak rájuk. Az épületháló körülbelül kilencven téglalap formájú rekeszre oszlik, ezek jelentős részét a fényképek töltik ki, ugyanakkor a projekt grafikai megjelenítését kidolgozó Könczey Elemér helyenként egy-egy bibliai igével tagolta az összeállítást, illetve az egyik sarokban a Reformáció 500. logója is látható – mondta el Kiss Gábor. 2016. május 22-én, a Református Egység Napjának ünnepén a Farkas utcában, a Romkert bejáratánál is elhelyeztek egy hatalmas pannót, amelyen különböző református templomok fotóit sorakoztatták fel.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)