Budakeszi 14-15 ezren lakosának 30-40%-a erdélyi, dél- vagy felvidékről származott el. Az idősebb székelyek zöme 1945 után került Budakeszire, a második nagyobb exodus pedig a romániai forradalom után volt. A Budapesti Székelykör az 1980-as évek közepén alakult, ezt követően megindult az országos szerveződés. Budakeszin 1990-ben alakult meg a Buda környéki Székelykör 21 fővel. Elnöke azóta is Gecző István, ügyvezető elnöke pedig Zsigmond Balázs. A Székelykör kulturális egyesület, politikai és gazdasági tevékenységet nem folytat. Nemcsak Budakesziről, hanem Budapest környéki falvakból, így Budajenőből, Zsámbékból, Budaőrsből, Etyekből, Érdről, Telkiből, Tökből, Pátyból, Biatorbágyból is vannak tagjaik. A Bonyhád székhelyű bukovinai székelyekkel is tartják a kapcsolatot. Feladatuknak tekintik a fiatal művészek segítését, tárlatok rendezését, együttesek fellépését, összejövetelek, bálok megtartását, a székelységgel foglalkozó írások közreadását. Kiállításokat, tudományos, irodalmi előadásokat, versenyeket (szavaló, prózamondó, mesemondó) szerveznek. Csíkszeredával, Csíktapolcával. Augusztus 20-án Csíkszeredából és Csíktapolcáról várnak vendégeket, útiköltségükhöz hozzájárulnak. Ebben az évben székelykaput szeretnének felállítani. - 1996-ban a község temetőjében kopjafát emeltek a második világháborúban elesett erdélyi katonák emlékére. A kopjafát Andrási Ignác készítette. /Szőcs Andrea Enikő: Buda környéki Székelykör. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./

Farkas Árpád erdélyi magyar költő és Ernesto Rodrigues portugál költő-műfordító kapta az idén a Balassi Bálint-emlékkardot, az irodalmi díjat febr. 14-én adták át budapesten, a Gellért Szállóban. A Sepsiszentgyörgyön élő Farkas Árpádnak Ladocsi Gáspár katolikus püspök, Ernesto Rodriquesnek pedig Makovecz Imre építész nyújtotta át az 1997 óta - hagyományosan Bálint napján - adományozott kitüntetést. A reneszánsz művész nevét viselő társaság bírálóbizottsága - melynek Makovecz Imre az elnöke - annak a költőnek adományozza a középkori szablya korhű másolatát, Fazekas József bonyhádi kovácsmester munkáját, akinek líráját méltónak tartja Balassi életművéhez. /Balassi Bálint-emlékkard Farkas Árpádnak. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 15./

"Csernakeresztúr /Déva melletti község/ néptáncosai augusztus elején mutatkoztak be a bonyhádi (Magyarország) hagyományőrző fesztiválon. Harminc csernakeresztúri vendégeskedett Bonyhádon. Nemzetközi részvétellel zajlott a bonyhádi fesztivál. A közeli Kisdorogon sem volt kisebb a csernakeresztúriak sikere a másfél órás önálló műsorral. Viszonzásul a kisdorogiak is minden évben ellátogatnak Csernakeresztúrra, így erősítvén a határon túli kapcsolatokat. - Bonyhádon tizenharmadszor rendezik meg a világban szétszóródott bukovinai székelység hagyományos bemutatóját. A nemzetközi részvétellel zajlott folklórfesztivál főrendezője a magyarországi székhelyű Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Jövőre a délvidéki Hertelendyfalva látja vendégül a több országba szétszóródott bukovinai székelység hagyományőrzőit. /Völgyi Marcell: Bonyhádon táncoltak a csernakeresztúriak. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 4./"

"Csernakeresztúr megmaradt magyarnak a környező román tengerben. A település közel 1700 lelket számlál, kétharmad részben magyar. Követendő példa lehet ez Erdély és az egész Kárpát-medence magyarjainak. Lakói a madéfalvi veszedelem elől elmenekült bukovinai székelyek, akiknek egy csoportja érkezett 1910-ben mai lakhelyére, főleg a régi, bukovinai Andrásfalváról. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület 1994 májusában alakult meg. Szabó Julianna, az egyesület alelnöke elmondta: a hagyományőrző csoport rendszeresen tart néptáncot és népszokásokat bemutató előadásokat itthon és külföldön is. Kolozsváron szinte minden évben fellépnek, Székelyföldön is, és persze Déván, Vajdahunyadon, Pusztakalánon még gyakrabban. A mintegy 40 tagú egyesületben minden korosztály képviselteti magát. Az egyesület teljesen amatőr, saját kezűleg készítik öltözéküket. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület minden évben részt vesz a Bukovinai Székely Fesztiválon, amely jövőre a vajdasági Székelykevén lesz. Ugyanis a csernakeresztúriak tagjai a bonyhádi székhelyű Bukovinai Székely Egyesületnek, amely az Erdélyben és Magyarországon, de még Jugoszláviában is szétszóródott bukovinai székelységet tartja össze. Sokszor léptek fel Bonyhádon. A magyarországi támogatás fontos a külföldi turnék költségeivel kapcsolatban, de a Dévai Polgármesteri Hivatal is támogatja az önképző csoportot. A lelkes keresztúriak 1995-ben bukovinai székely tájházat nyitottak meg. A tájház az eredeti, 1910 körüli telepesek életmódját és házberendezését tükrözi. /Chirmiciu András: Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 31./"

Gelencén máj. 9-én, vasárnap szobrot avatnak, a nagyközség Bodor György emléke és életműve előtt tiszteleg. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása révén a székelység történetét kutató, a Bukovinába telepített, majd a Kárpát-medencében szétszóródott csoportok megmaradásáért és együtt tartásáért cselekvő személyiség szülőföldjén jut életművéhez méltó emlékhez. A Bodor György nevét viselő gelencei művelődési egyesület, a polgármesteri hivatal, az egyházi és az oktatási intézmények az újabb térplasztikai alkotás felavatásával Gelence Háromszék legelkötelezettebb emlékjelállító és műemlékmentő községei közé emelkedik, írta Sylvester Lajos. A település másik kiemelkedő személyiségének, Jancsó Benedeknek már van portrészobra. A műemlék templom, egy egész sor térplasztikai alkotás, a millenniumi, a világháborús és szabadságharcos emlékművek szerepet játszottak abban, hogy Gelence a múlt év legdinamikusabban fejlődő nagyközsége volt. Halász Péter néprajzkutatónak a Honismeret 2004/2. számában közölt esszéjéből vett részlettel emlékeztek dr. Bodor Györgyre. Kézdivásárhelyen született 1904-ben, de valójában mindig a vele szomszédos Gelencét tartotta otthonának, családja fészkének, s oda is tért meg halála után. A jogi egyetemet Budapesten végezte. Azok közé az emberek közé tartozott, akik soha nem nyugodtak bele Szent István országának szétdarabolásába. Fiatalon kapcsolódott Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjához, amelynek 1934-ben főtitkára lett. 1945-ben a Bácskából menekülő bukovinai székelyek letelepítését vállalta. Bonyhád székely szellemi központtá szervezését akarta elvégezni, de a kommunista hatalomátvétel keresztülhúzta terveit. A kecskeméti Forrás folyóirat közölte Bodor György Székely honfoglalás 1945-ben című visszaemlékezésének részleteit /1975/3-4/. A bukovinai székelyek 1764 óta idegenek között éltek. 1945 után Tevelen Kőrösi Csoma Sándor Székely Tanintézetet alapítottak 12 székely pedagógussal. 1947-ben Németh Kálmánnal, a bukovinai Józseffalva legendás plébánosával Bonyhádra hívták Herepei Jánost, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatóját, s megteremtették a bonyhádi Székely Múzeum működéséhez szükséges feltételeket. Később Bodor György barátaival, az ország állapotán és jövőjén vitatkozva, lehetőség szerinti szellemi műhelyt teremtve találkozgattak, közben politikai ügynökök figyelték őket. Püski Sándorral együtt letartóztatták őket és 1962 júniusában Budapesten a bíróság Bodor Györgyöt is elítélte három és fél évre. Szabadulása után a székely falutörvényekről, heraldikai képletekről s a székely nemzetségi szervezetről szóló írásai különböző folyóiratokban jelentek meg. 1967-ben fejezte be, de 1976-ban bekövetkezett haláláig csiszolgatta nagyszabású történelmi munkáját, amely A székely nemzetségi szervezet /Pallas Akadémia Kiadó/ címmel 2003-ban jelent meg Csíkszeredában /(sylvester): Egy ,,izzó lelkű magyar” ember. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 6./ Németh Kálmán könyve a bukovinai székelyek hazatéréséről: Százezer szív sikolt /Bácsjózseffalva, 1941/

Megjelent Herepei János posztumusz munkája: Kolozsvár történeti helyrajza, Sas Péter szerkesztésében, a Művelődés kiadásában. Herepei János /Kolozsvár, 1891-Szeged, 1970/ Kolozsváron az egyetemen magyar-történelem-régészet szakot végzett. 1914-ben Pósta Béla egyetemi intézetében segédarcheológusként alkalmazta. A román egyetem kötelékében csak rövid ideig régészkedhetett, az Árpád-kori sírok azonosítása miatt eltávolították az egyetemtől. 1925-1938 között a Minerva nyomda könyvelője volt, emellett kutatott, az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőri tisztségét is betöltötte. 1938-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. A világháború végén parancsot kapott, hogy a múzeum legértékesebb darabjait ládában menekítse. Az érkékes anyag 1945 márciusában az zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében elégett. Herepei hibásnak érezte magát a parancs végrehajtásáért, a háború után nem tért haza, három évig Keszthelyen nyomorgott. 1947-ben Bonyhádra költözött, hogy a hazatért bukovinai székelyek Székely Múzeum Egyesülete által felállítandó múzeumát vezesse. 1950-ben a hatóságok a múzeumot felszámolták. 1953-ban Kajdacsra költözött, itt kezdte meg jegyzeteit feldolgozni. 1957-től felfigyelt munkásságára a szegedi egyetem irodalmi tanszéke. Biztosították neki a kutatás feltételeit. 1961-ben családjával Szegedre költözött. A szegedi egyetem Adattár a XVII. Századi szellemi mozgalmaik történetéhez címmel három kötetben kiadta cikkeit, tanulmányait. Élete főműve soká váratott megjelenésére /A Házsongárdi temető régi sírkövei, Budapest, 1988/. Herepei kéziratos hagyatékában több kéziratos munka fennmaradt. Sas Péter Kolozsvár múltjának kutatására szakosodott. Neki köszönhető Herepei értékes munkájának kiadása. /Gaal György: Kolozsvári helynevek vallatója. = Helikon, dec. 25., 24. sz./ Előzőleg Herepei könyvéről: Farkas Imola: A valódi érték időtálló. Könyvbemutató a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), 2004. ápr. 3./ Megjegyzés: Meg kell említeni Asztalos Lajos hatalmas munkáját: a Szabadságban folytatásokban közli – betűrendbe rakva – Kolozsvár minden utcájának összes elnevezését, történelmi múltját, megemlítve az utcában található fontosabb épületeket, intézményeket, gyárakat is. 2004-ben egész évben folytatódtak közlései. A 2004. dec. 15.-i számnál a K betűnél tartott. Ízelítőül az alapos adattárból: „1497: Kysmesterwczaya [Kmk II. 159.]; 1570: "Janos deak Kismester vchay" [Élő 24.]; 1572: "Caspar ely fwtamot eleote az kismester vchara" [LvLtTörJk III/3. 13–63.]; 1589: kleyn meister gasse (’kismester utca’) [Gold 119.]; 1695: "a Széna Utczától Kis mester utczára által menő Sikátor" [Élő 24.]; 1696: "Platea angustae [...] qui [...] ex [...] Platea Széna Uccza in Plateam vulgo Kis Mester uccza nominatam ducit" (’a Széna utcából a közönségesen Kismester utcának nevezett utcába vezető szűk utca’) [Kvtel 67.]; …” /A Kismester utca leírása folytatódik, Asztalos idézett Felvinczi György Kolo’svár le-irása 1706-ban című verséből is, az utca eredetéről pedig ismertette Szabó T. Attila és Cholnoky Jenő véleményét.

Helyi civil szervezetek összefogásával szobrot állítottak Wass Albert írónak június 24-én Solymáron. Solymáron ma is népes sváb kisebbség él, azért kezdtek itt gyűjtést az erdélyi magyar író szobrának felállítására, hogy ezzel fejezzék ki: a különböző nemzetiségű közösségek együtt is tisztelettel adózhatnak egy nagy magyar író emlékének – mondta Emesz Lajos. A bronzból készült mellszobor Blaskó János szobrászművész alkotása. Bonyhád után Solymár a második magyarországi település, ahol Wass Albertnek szobrot állítanak. /Wass Albert-szobor Solymáron. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 27./

Tizenhatodik alkalommal rendezték meg augusztusban a Tolna megyei Bonyhádon a Bukovinai találkozások című háromnapos nemzetközi folklórfesztivált, amelyen, az előző évekhez hasonlóan, idén is részt vett a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület. Akárcsak Csernakeresztúron, Bonyhádon is nagy számban élnek bukovinai székelyek, akik egykori hazájuk légkörét akarták feleleveníteni a 20 együttes előadásaival. Néptánc, népzene, kórus: a választék roppant gazdag volt, az előadások színvonalasak. /Bukovinai találkozás. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 18./

Szigligeten elmaradt az augusztus 21-re tervezett Wass Albert-szoboravatási ünnepség, tájékoztatott Koltay Gábor rendező felháborodottan. A valódi okok nem világosak. Mindössze annyit tudni, hogy Szigliget polgármesterét, Balassa Balázst bizonyos körök megzsarolták, egyes feltételezések szerint képzőművészek és nyaralóvendégek, más vélemények szerint SZDSZ-közeli politikusok gyakoroltak nyomást a helyi önkormányzatra. Hunyadi László szobrászművész Wass Albert-szobrát a Szigligetért Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth László öntette bronzba és ajándékozta a településnek. 2005-ben Magyarországon, az Európai Unió egyik tagállamában piszkos módszerekkel megakadályozható egy igaz magyar ember szobrának a felállítása. Így még inkább elismerés illeti a bonyhádiakat, a solymáriakat és a harkányiakat, ahol már áll Wass-Albert-szobor. /Kocsis Cecília: Wass Albert, a megosztó. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), szept. 16./

Ha valaki áttekintené Kézdiszentlélek amatőr színjátszásának utóbbi száz évét, a csúcsot vitathatatlanul a Jézusfaragó ember 1938-as bemutatásában jelölné ki. /Az 1908–1968 között Kézdiszentléleken bemutatott színművek listáját összeállította a falu néhai szorgalmas krónikása, Bartos Endre, és közreadta a Művelődés 1969. februári számában./ Nyirő József ,,havasi színjátékának” előadásáról még húsz-harminc évvel később is úgy beszéltek az egykori nézők, mint felejthetetlen élményről. A kézdiszentléleki szabadtéri produkció rendezője és a darab főszereplője Szakács Antal /1900-1980/ tanár volt, aki 1932–1940 között teljesített kántori szolgálatot a felső-háromszéki faluban. Szakács Antal Gyergyóalfalu szülötte, ugyanott kezdte tanítói és kántori pályáját, majd a tanári oklevél megszerzése után ugyanitt került szembe a román állami hatóságokkal, amikor egyik nyilvános szereplését államellenesnek minősítették, politikai pert indítottak ellene (1924). A két és fél évig tartó per végén felmentették a vád alól Szakács Antalt, aki ezt követően Csíkszentdomo­koson nyert kántortanítói állást, aztán néhány évre visszatért szülőfalujába, ahol az iskola tanára lett. Dalkört és műkedvelő színjátszó csoportot vezetett, hangversenyt szervezett. A nehéz időkben irányt adó értelmiségi volt. Kórusa olyan kiváló volt, hogy meghívást kaptak az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Kongresszus rendezvényein való fellépésre. Szakács Antal ugyanakkor pezsgésbe hozta a falu amatőr színjátszó mozgalmát, évente mutattak be színműveket. Megérdemelt megbízatást kapott, Háromszék vármegye tanügyi és népnevelői előadója volt 1940–44 között, aztán jött a frontszolgálat. Az anyaországban telepedett le, mivel Erdélybe nem térhetett vissza. 1946-tól népművelői munkakörben, később pedig tanárként dolgozott Bonyhádon, a frissen letelepített bukovinai székelyek körében, a szellemi otthonteremtéshez járult hozzá olyan, Székelyföldről származó értelmiségiekkel együtt, mint a kézdivásárhelyi Földi István, illetve magát az áttelepítést központi szintről irányító, ugyancsak kézdivásárhelyi születésű és gelencei kötődésű Bodor György. Szakács Antalt 1960-ban nyugdíjazták, s a következő évben Érden telepedett le. Az itt töltött évek alatt néha még fel-fellángolhatott a régi szenvedély, a versmondás, a rendezés, a közművelődésben való cselekvő részvétel. 1980-ban hunyt el, az érdi Újvárosi temetőben pihen. Az Új Ember című katolikus hetilapban Domokos Pál Péter búcsúztatta. Dr. Kolta László 2004-ben Bonyhádon jelentette meg füzetnyi terjedelmű munkáját Szakács Antal tanárról és népnevelőről. Kézdiszentléleken a Dávid Emil kántor vezette egyházi vegyes kar felvette 2001-ben egykori hírneves vezetőjének nevét. /Borcsa János: Szakács Antal, a lélek mindenese. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 28./

Suceava városban a pártok, szervezetek házában már van RMDSZ-iroda is, ez a legújabb. A magyarok havonta itt találkoznak. A városban jól megférnek egymás mellett lengyelek, lipovánok, oroszok, bolgárok, szlovákok, zsidók, ukránok és a magyarok. A moldvai városban Adriana Happenciuc a helyi RMDSZ elnöke, Ladó Zoltán az alelnöke. 2006-ig nem volt itt RMDSZ-képviselet, a magyarok sem nagyon jártak össze. Nem tudják, hányan is vannak magyarok, egyikük 550-et mond, másikuk 490-et, de még sokan vannak olyanok, akik magyarul beszélnek. A 2002-es népszámláláskor Suceava megyében 368-an vallották magukat magyarnak, és közülük csupán 66-an éltek a megyeszékhelyen. Többnyire még a kommunizmus idején idehelyezett értelmiségiek. A Duna TV-t Suceaván nem tudják nézni, nincs a kábeltévé-csomagban, panaszolták többen, és szinte irigykedve tekintenek a dornavátraiakra, akik már a 90-es évek közepétől nézhetik a Dunát a helyi kábelhálózaton. A Kossuth Rádió még úgy-ahogy fogható. Évente érkeznek viszont magyarországi kirándulócsoportok szép számmal. Főleg Dél-Magyarországról, Bonyhád környékéről, ahol letelepedtek a bukovinai magyarok. Az ő leszármazottaik, valamint más magyarországi turisták rendszeresen visszatérnek Bukovinába – az itteniek szívesen emlegetik Potápi Árpádot, Bonyhád fideszes polgármesterét, aki szintén erről a vidékről származik. Benkő Lajos eredetileg sporttanár, székelyudvarhelyiként élt már Onesti-en, 1976 óta pedig Bukovinában. Övé a megye egyik legnagyobb kenyérgyára, emellett bútorgyárat üzemeltet, fuvarozócége van. Piron Katalint pedig Csíkból helyezték át Szucsávára. /Mihály László, Suceava: Saját vállalkozásaikban bíznak a bukovinai magyarok. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./

Lengyel, ukrán, román, magyar hagyományőrző csoportok találkoztak idén is Magyarországon, Bonyhádon, a 17. alkalommal megrendezett Bukovina fesztivál nevet viselő nemzetközi folklórtalálkozón. A Hunyad megyébe telepedett bukovinai székelyeket ezúttal a dévai Téglás Gábor Iskolacsoport diákjai képviselték, akik Karda Róbert és Kocsis Attila iskolaigazgatók irányításával évek óta szorgalmasan táncolnak a Segesvári Miklós Pál Egylet népi tánccsoportjában. /(GBR): Dévaiak a Bukovina fesztiválon. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 19./

A bonyhádiak két évvel ezelőtti példáját követve január 10-én a kaposváriak avattak Wass Albert-szobrot a helybeli Klebersberg Kunó Kollégium udvarán. Az ünnepséget dr. Giber Vilmos igazgató nyitotta meg, felemlítve többek között azt is, hogy a magyar állam megtagadta a magyar állampolgárságot Wass Alberttől. Leleplezték a délvidéki Csasznyi István festőművész alkotását, a Wass Albert-mellszobrot. Ugyancsak ő készítette a kollégium névadójának, Klebersberg Kunónak a szobrát is. Ünnepi beszédet mondott Bartha József holtmarosi lelkész, aki a román hatóságok által korábban eltávolíttatott Wass Albert. szobrot a templom falai között őrzi. Az ünnepségen a Magyarok Világszövetsége jelenlévő tagjai mintegy refrénként reagálva az “Elvásik a veres csillag” jeleneteire, a budapesti Szabadság téri szovjet emlékmű elköltöztetését célzó népszavazási aláírás íveket osztogattak a jelenlévő résztvevőknek. /Wass Albert-szobor Kaposváron. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 15./

Nemzetközi folklórfesztivál keretében emlékeznek kultúrájuk közös bölcsőjére a Bukovinából elszármazott székely népcsoportok a hétvégén a magyarországi Bonyhádon; a Tolna megyei településen tizedik alkalommal rendezik meg a találkozót. A mádéfalvi veszedelem után Bukovinában élt népcsoportok minden évben összegyűlnek, hogy megrendezzék a bukovinai találkozásokat, azaz egy nemzetközi folklórfesztivál keretében emlékezzenek kultúrájuk közös bölcsőjére – mondta el az esemény kapcsán a rendező Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége titkára, Bíró Sándorné. Évről évre hagyomány, hogy júniusban Lengyelországban, júliusban Romániában, augusztusban Magyarországon, októberben pedig Ukrajnában találkoznak a 37 tagegyesület hagyományőrző csoportjai. Amint azt a székely szövetség titkára elmondta, a rendezvény célja példát mutatni a népek barátságára a bukovinai békés együttélésre emlékezve. A közös sorsú szászok, zsidók, lengyelek, szlovákok, ukránok, románok és székelyek tisztelni tudták egymás kultúráját, s ezt teszik ma is ezeken a találkozókon – hangsúlyozta Bíró Sándorné. Augusztus 11-én Bonyhád környéki székelyek lakta településeken, Kakasdon, Zombán, Kismányokon, Csátalján látták vendégül a külföldi csoportokat. Augusztus 12-én, vasárnap színpompás felvonulással, menettánccal és gálaműsorral zárult a fesztivál, amelyen 25 művészeti csoport mutatta be műsorát a magyarországi székelység központjának számító Bonyhádon. /Bukovinai találkozások Bonyhádon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 13./

Magyarország több pontján tartottak megemlékezéseket Wass Albertről január 8-án, az erdélyi író születésének 100. évfordulóján. A Magyarok Világszövetsége az alkotó budapesti szobránál tartott megemlékezést, a Kráter Műhely Egyesület kulturális gálaestet rendezett a fővárosban, Sárospatakon kihirdették a Wass Albert-pályázat eredményét, Szolnokon emléktáblát avattak, Bonyhádon pedig megkoszorúzták az író szobrát. Üzenet haza – 100 éve született Wass Albert címmel tartott megemlékezést a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) a Magyarok Házában, Wass Albert szobránál. Az író életútját Medvigy Endre irodalomkutató méltatta. Az íróval való személyes találkozásáról Rácz Sándor, az MVSZ tiszteletbeli elnöke beszélt. A Kráter Műhely Egyesület, amely Wass Albert-emlékévet hirdetett 2008-ra, az évforduló alkalmából kulturális gálaestet rendezett a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Szolnokon, a Damjanich Múzeum falán emléktáblát helyeztek el, Lelkemben tiszta ég ragyog címmel pedig Wass Albert-emlékestet rendeztek az Aba-Novák Kulturális Központban. Koszorúzás volt a Tolna megyei Bonyhádon az író szobránál, majd Koltay Gábor Adjátok vissza a hegyeimet! című dokumentumfilmjét vetítették a Vörösmarty Művelődési Központban. Ugyanitt rendezik meg a Wass Albert vers- és prózamondó verseny Kárpát-medencei döntőjét. /Wass Albert-megemlékezések országszerte. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 9./

A Déván megtelepedett bukovinai székelység köréből hat éves korában elszármazott Koller Mártonné, Molnár Veronika családjával fél évszázada a magyarországi Bonyhádon él, bukovinai székelyek, felvidékiek, tolnai „őslakosok” körében. Bukovinai székely nyelvjárásban írta meg emlékeit /Koller Mártonné: Szívünkben még mindig élnek, 2006/. A könyv bemutatóját a hét végén tartották Csernakersztúron illetve Déván. A dévai bukovinai székely telep életét felelevenítő kedves történetekből László Anna dévai könyvtáros olvasott fel. Koller Mártonné 2003-ban kezdett el festeni és az utóbbi öt évben már számtalan egyéni és közös tárlaton mutatta be képeit. /Gáspár-Barra Réka: Koller Mártonné könyvbemutatója. Szívünkben még mindig élnek. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 18./

Tragikus sors jutott Herepei Jánosnak /Kolozsvár, 1891. okt. 11. – Szeged, 1970. okt. 30./. Magyart, történelmet, régészetet hallgatott a kolozsvári tudományegyetemen. Az iskolateremtő Pósta Béla professzor irányításával kezdett régészettel és a numizmatikával foglalkozni. Azután jött az impériumváltás, az egyetemet elfoglalta a román hatalom. Herepeit a kolozsvári Minerva Műintézet Rt., a magyar egyházak alapította nyomdaipari vállalat alkalmazta könyvelőnek 1925-ben. Ettől kezdve a hivatali munka mellett csak szabadidejében élhetett a kutatásnak. Jelen volt a lapok, folyóiratok hasábjain kis adatközlésekkel, néha egy-egy dolgozattal. Fáradhatatlanul gyűjtött: hol a temetőben sírköveket másolt le, hol a levéltárban vagy valamelyik könyvtárban jegyzett ki adatokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőrévé, egykori iskolája, a Református Kollégium levéltárosává választotta. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Herepei János voltak az erdélyi múlt legkövetkezetesebb feltárói. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1938. február 1-jétől igazgatónak hívta Herepeit. A második bécsi döntés 1940 őszén új feladatok elé állította: intézménye a Magyar Nemzeti Múzeum része lett, s megbízták egy Székely Tudományos és Közművelődési Intézet létrehozásával. 1944 őszén parancs jött Budapestről, hogy a múzeum legértékesebb kincseit ládákba csomagolva el kell menekíteni. A ládák 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében porrá égtek. A hatóságok felmentették Herepeit a felelősség alól, de sokan szemére hányták a parancs szolgai teljesítését, s az önvád is kínozta. Nem mert visszatérni Romániába. A Tolna megyei Bonyhádon létesült Székely Múzeum élére nevezték ki. Az államosítás után ezt beolvasztották a szekszárdi múzeumba. 1950-ben Herepei nyugdíjaztatta magát. 1957-től felfedezték őt a szegedi egyetem magyar tanszékének munkatársai, s 1961-ben Szegedre beköltözhetett. Lehetőséget kapott tanulmányainak sajtó alá rendezésére. Adattár főcímmel három tekintélyes kötete (1965, 1966, 1971) jelent meg közel kétezer oldalon a szegediek kiadásában. A harmadik kötet közzétételét már nem érhette meg. Tekintélyes kötetet kitevő, átfogó munkája a Bonyhádon véglegesített: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Ez kéziratban maradt, majd az Akadémiai Kiadó 1988-ban vállalta kiadását. Ebben a munkájában Herepei Kolozsvár sírkertjének 1750-ig terjedő történetét dolgozta fel, a kötet lényegében közel kétszáz év várostörténetét is felöleli. Sas Péter budapesti történész kutató kézbe vette a Herepei-hagyatékot, s abból minden közölhető anyagot kötetekbe gyűjtött, sajtó alá bocsátott. A kolozsvári Művelődés folyóirat kiadója, mindenek előtt Szabó Zsolt főszerkesztő ezt a sorozatot felvállalta, egymás után jelentette meg a köteteket. A 2001-ben indult sorozat a hatodik kötettel a végéhez érkezett. A most megjelent kötet /Herepei János: Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Művelődés, Kolozsvár, 2008./ adat- és okmánytárakat tartalmaz, a kutatóknak, szakembereknek jelent kincset, ugyanis sok esetben ma már pótolhatatlanok, mert az akkori források elpusztultak vagy éppen lappanganak. /Gaal György: Az utolsó Herepei kötet. = Helikon (Kolozsvár), ápr. 10./ Előzmény: A Sas Péter által korábban sajtó alá rendezett Herepei-munkák Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2001. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János A kolozsvári színház és színészet történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2005.

A bukovinai székelység hányatott sorsa a művészet nyelvén – Szétszórva is megtartották hitüket, büszke öntudatukat
Megható. Felemelő. Csodálatos. Számos dévai és vajdahunyadi magyar elérzékenyült, egyesek szemeiben könnyeket lehetet látni szombaton délután, a bukovinai székely népviselet dévai és vajdahunyadi felvonulásán.
Örömkönnyek voltak, öröm volt nézni, ahogy 300-300, népviseletbe öltözött bukovinai székely vonul fel a két város központjában, magyar nemzeti zászlókat lengetve, magyar dalokat énekelve, magyar táncokat járva.
Szombaton és vasárnap a Hunyad megyei magyar napok ugyanis a bukovinai székelyek Hunyad megyei letelepülésének századik évfordulója jegyében zajlottak. Tulajdonképpen a magyar napok erre az ünnepségre épültek, a korábbi napok gazdag rendezvényei amolyan kiegészítői voltak a szombati és vasárnapi fénypontnak.
Noha a bukovinai székelyek Déván, Vajdahunyadon és Sztrigyszentgyörgyön is fészket raktak, az ünnepség központja mégis Hunyad megye legjelentősebb bukovinai székely települése, Csernakeresztúr volt, s a csernakeresztúri hagyományőrző egyesület volt az ünnepség főszervezője. Ott találkozott a 600 vendég, aki a bonyhádi (Tolna megye, Magyarország) Bukovinai Székely Szövetség szinte valamennyi tagtelepüléséről, az egész Kárpát-medencéből érkezett Hunyad megyei testvéreihez. A mostoha sors ugyanis szétszórta a bukovinai székelyeket, hagyományaikat, hitüket, büszke öntudatukat és szívós magyarságukat azonban mindenütt megtartották. 21 magyarországi és 5 vajdasági bukovinai székely csoport, összesen 600 ember jött el a nagy ünnepségre.
Ők is vonultak fel szombaton délután: 300-an Déván és 300-an Vajdahunyadon. A városközpontokon keresztül, a forgalomtól lezárt főutcákon. A helybeli magyarok – illetve egyszerű járókelők – örömére és csodálatára.
A felvonulás körülbelül egy órát tartott, mivel a felvonulók közben többször megálltak, néptáncokat jártak, népdalokat adtak elő, bukovinai székely múltjuk, hagyományaik és kultúrájuk büszkéségével. Piros-fehér-zöld nemzeti zászlók sokaságával. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem, mondták sokan könnyes szemekkel, hiszen Trianon óta soha sem lobogott nyilvánosan ennyi magyar zászló Déván, közterületen a magyarság soha sem vállalhatta ilyen büszkén nemzeti mivoltát. A vajdahunyadi felvonulás talán még felemelőbb volt, mint a dévai, mivel a végén a színház előtti emelvényről a felvonulók a népes közönség előtt elénekelték a magyar himnuszt és a székely himnuszt is.
Az ünnepélyes felvonulások után a két csoport Csernakeresztúron találkozott. Este ott folytatódott az ünnepi program. Az iskola előtti téren több mint ezer magyar gyűlt össze – helybéliek, dévaiak, vajdahunyadiak, magyarországi és vajdasági vendégek. Kelemen Hunor kulturális miniszter, Winkler Gyula EP-képviselő, valamint Dézsi Attila, Hunyad megye prefektusa köszöntette az ünneplőket, majd a bukovinai székelység érdemes művészeinek előadása következett. A zuhogó eső ellenére a közönség egyre növekedett, míg Kóka Rozália, Fábián Éva, Nyitrai Mariann, és Sebestyén István hagyományos dalokat énekeltek, keserves és vidám rövid történeteket adtak elő, vagyis a bukovinai székelység hányatott sorsát ismertették művészi nyelven. Utánuk a budapesti Orthent együttes koncertje következett, ezzel zárult a szombati est.
Ma szintén Csernakeresztúron folytatódott az ünnepség. Előbb a helyiek és a vendégek megkoszorúzták a római katolikus templom kertjében lévő emlékkeresztet, majd a népviseletbe öltözött ünneplő közönség a falu központjába vonult, a szabadtéri hálaadó szentmisére, mivel a nagy tömeg egyszerűen nem fért be a templomba.
Délután a helyiek, valamint az összes meghívott bukovinai székely csoport szabadtéri néptáncelőadással ünnepelik meg a letelepedés, s a magyarként való megmaradás századik évfordulóját.
Chirmiciu András
Nyugati Jelen (Arad)

„Hazátlanokként” járták kálváriájukat
Idén hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket Magyarországra telepítették. A hazatérésre, mely a remélt boldogság helyett egy sajátos „kálvária” kezdetét jelentette, egész éves rendezvénysorozattal emlékeznek. Vasárnap a budai Várban ünnepelnek.
A népcsoport története a XVIII. század második feléig nyúlik vissza – idézi fel az MNO-nak Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetéségének elnöke. 1763-ban Mária Terézia határőrség felállításáról döntött a Székelyföldön, amihez elrendelte a székelyek besorozását. A kiváltságaihoz ragaszkodó népcsoport ellenállása véres megtorlásba torkollott, a madéfalvi veszedelem néven elhíresült, 1764. január 7-i vérengzés során több száz székelyt mészároltak le az osztrák katonák. Ezt követően ezrek menekültek át Moldvába. A később már a Habsburg Birodalomhoz tartozó Bukovinába telepítésük Hadik András nevéhez fűződik. 1786-ig öt falut hoztak létre: Andrásfalvát, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát és Józseffalvát. A Monarchia felbomlása után a terület Romániához került.
A nagyon vallásos székelyek így nagy örömmel fogadták az 1941 májusában kezdődött tárgyalásokat a hazatelepítésről. A román-magyar egyezményt május 11-én írták alá, június végéig meg is érkeztek a Bácskába a „transzportok” az öt településről, összesen 13 800 fővel. A Völgységi Múzeumban őriznek több hazatérési igazolványt, amely a családfő pontos (termetére is vonatkozó) adatai mellett tartalmazta a gyerekek számát is. Bukovinában nagyszámú fotó is készült, melyeken a székelyek „életje”, vagyis háza és a hozzá tartozó udvar látható – mondja Csibi Krisztina.
Ott kellett hagyniuk az „életjüket”
A Bácskába érkezők ugyanakkor csak kézipoggyászt és némi készpénzt vihettek magukkal, többi értéküket Bukovinában kellett hagyniuk. A frissen Magyarországhoz csatolt terület vasútvonalai mentén táblákkal köszöntötték a „hazatérőket”, akiket huszonnyolc településen helyeztek el, a „dobrovoljácok” által elhagyott házakban. Bonczos Miklós kormánybiztos fogadta őket, az általa felolvasott és kiosztott felhívást azóta is ereklyeként őrzik a bukovinaiak. Csibi Krisztina elmondása szerint a kormány példaértékű telepítést szervezett, a székelyeket orvosi vizsgálatnak vetették alá, gondoskodtak ellátásukról, valamint később gazdasági felügyelők és különféle eszközök segítették őket a gazdálkodásban. A katonaság lovakat adott, a zöldkeresztes nővéreket pedig annyira megszerették, hogy többüket keresztszülőnek is felkérték.
Aztán 1944 őszén megjelentek Tito partizánjai, így menekülniük kellett. A kiürítés gyorsan történt, javaik közül alig valamit tudtak csak magukkal vinni. A telet a Dunántúlon töltötték, szétszóródva. Azonban nem mindenkinek sikerült megmenekülnie, Szabadkánál 42 székely férfit a partizánok elfogtak, ők soha többé nem kerültek elő.
Letelepítésük szükségességét Bodor György későbbi kormánybiztos vetette fel, a telepítési hivatalt Bonyhádon állították fel – ismerteti a letelepítés körülményeit a szövetség vezetője. 1945 tavaszán a svábok kiürített házaiba költöztették a székelyeket. Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megye 38 településén találtak új otthonra a bukovinai székelyek (később, a gyáriparban rejlő munkalehetőségek miatt költöztek nagyobb számban Érdre és a főváros környékére). Próbáltak az eredeti falubeosztás szerint eljárni, így például Tevelre körülbelül 260 hadikfalvi került. A lengyeli internálótáborból visszaszökő svábok később azzal szembesültek, hogy bár nem kellett elhagyniuk az országot, házaikat elfoglalták, ahova csak az új lakók jóindulatán és lehetőségein múlt, hogy visszafogadták-e őket. Ez a helyzet pedig évtizedekig nehezítette a népcsoportok együttélését.
Éledező büszkeség
Csibi Krisztina további konfliktusforrásként említi, hogy a hazatérő bukovinaiak alacsonyabb fejlődési színten álltak. Nem elég, hogy a dunántúli gazdálkodáshoz nem volt elég ismeretük, de nagy részük se írni, se olvasni nem tudott magyarul, hiszen román iskolába jártak csak. Az elrongyolódva, vagyon nélkül érkező menekülteket így a magyarok és a svábok is lenézték. Ezt főleg az első generáció szenvedte el, hiszen a gyermekeik már közös iskolába jártak, hasonlóképp nőttek fel – hangsúlyozza Csibi Krisztina. „Bár már az '50-es évektől köttettek vegyesházasságok, a teljesen más szokások és mentalitás, az eltérő szocializáció ezekben a kapcsolatokban mindkét felet megviselte. A következő generáció volt az, aki már – a közös oktatásnak is köszönhetően – konfliktusok nélkül tudott együtt élni.”
Ezen okokból kifolyólag a többség szégyellte, vagy legalábbis elhallgatta származását – mondja a szövetség elnöke. Ebben a változást szerinte az 1978-as Röpülj páva című televíziós vetélkedő hozta el, melyet az izményi hagyományőrzők megnyertek. Ez nagy népszerűséget hozott a székelyeknek, akik számára egyre inkább bebizonyosodott: nem kell szégyellniük, hogy kik ők. A következő nagy lépés a rendszerváltással jött el. Egyrészt 1989-től alakulhattak társadalmi szervezetek, aminek köszönhetően szervezett formában kezdhettek a hagyományőrzéshez. Másrészt – és ez talán az előbbinél is fontosabb volt – elkezdhettek beszélni a problémákról, melyeket addig szőnyeg alá kellett söpörni. Hiszen Trianonhoz, vagy a doni katasztrófához hasonlóan a svábok ki-, és a bukovinai székelyek betelepítéséről sem lehetett szót ejteni az előző rendszerben – emlékeztet Csibi Krisztina. Épp Sára Sándor idézte fel a napokban Bonyhádon, hogy amikor Sír az út előttem című négyrészes dokumentumfilmjét forgatta, az idős székelyek nem mertek beszélni tragédiájukról, a „hadikfalvi 42-ről” pedig főleg nem szóltak. Ez a helyzet azóta sem sokat változott – teszi hozzá a bukovinaiak vezetője.
Beépült szokások
Csibi Krisztina szerint nagyon érdekes a beilleszkedés folyamatának néprajzi vizsgálata, hiszen 1941-ben egy 150 éves önálló fejlődési pályáról mozdították ki a bukovinai székelyeket, a vándorlás és a letelepedés pedig tovább változtatta őket. Gasztronómiájuk és szokásaik mára beépültek a magyarság kultúrájába, sokszor észrevétlenül is jelen vannak a mindennapokban – hangsúlyozza a szövetség elnöke. „Többségük a nagy ünnepekhez kötődik, mint a betlehemezés, temetés, lakodalom, vagy a gyermekszületés körüli praktikák. De az emberek szeretik a hagyományőrző műsorokat is, valamint a mesemondó versenyeknek is nagy sikerük van.”
A szövetség elnöke szerint akik átélték, máig sem tudták kiheverni a vándorlás, a hazátlanság sokkját, „amit ők átéltek, senki sem érti meg” – mondják. Csibi Krisztina úgy látja, hogy „nincs még egy népcsoport, amely ennyire összetartana”. Köszönhető ez a szájról szájra hagyományozódó közös történelmi múltnak, és a nécsoport születésnapjaként számon tartott madéfalvi vérengzés emlékének – teszi hozzá.
Ünnep a Várban
Az 1989-ben alakult Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége amellett, hogy a helyi hagyományőrzők munkáját segíti, több mint 10 éve néprajzi táborokat is szervez. Itt a szokások, táncok, ételek, fényképek és dokumentumok mellett visszaemlékezéseket is gyűjtenek, gyűjtöttek.
Az Emelt fővel – a Hazatérés emléknapja a Budai Várban című rendezvény vasárnap délben hálaadó szentmisével kezdődik a Budavári Nagyboldogasszony templomban, ahol Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mond köszöntőt. Egy órától koszorúzás és ünnepi megemlékezés következik, Hende Csaba honvédelmi miniszter ünnepi beszédével. Kettő órától fotókiállítás nyílik a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, ahol később emlékülés és hangverseny is lesz. A Szent István-szobor melletti szabadtéri színpadon Tágasságot nekünk es! címmel folklórműsor lesz, mely Nagy Gábor Tamás, a Budavári Önkormányzat polgármesterének köszöntőjével veszi kezdetét. Őt hagyományőrző együttesek követik a színpadon, valamint fellép Kóka Rozália és Sebestyén István mesemondó is.
mno.hu
Erdély.ma

Aláírásokkal az autonómiáért – Uniós szintű kezdeményezés
A Székely Nemzeti Tanács élni kíván az uniós szintű polgári kezdeményezés lehetőségével, hogy az őshonos nemzeti közösségek önrendelkezési jogát uniós szintű jogi aktus ismerje el, és sajátos jogállást biztosítson az általuk lakott régióknak.
A szervezet tegnapi, marosvásárhelyi küldöttgyűlésén jóváhagyta az állandó bizottság erről szóló, korábban elfogadott javaslatát.
A polgári kezdeményezéshez legalább egymillió aláírás szükséges, ezt az Európai Unió több tagállamából kell összegyűjteni. Az SZNT ennek érdekében együtt szeretne működni az Európában élő más őshonos nemzeti közösségekkel, és szorgalmazza a különböző európai régiók – például Skócia, Wales, Észak-Írország, Katalónia, Baszkföld, Dél-Tirol, Korzika – közös érdekérvényesítését.
Az aláírásgyűjtés beindítására még várni kell: előbb az Európai Bizottságnak kell pontosan szabályoznia a folyamatot, majd a tagállamoknak is be kell azt építeniük országos törvénykezésükbe. Ezzel párhuzamosan azonban az SZNT képviselői felveszik a kapcsolatot az érintett régiók vezetőivel – több térség esetében már megtörtént ez –, igyekeznek kidolgozni az együttműködés módozatait, hiszen az őshonos nemzeti közösségek önrendelkezési jogáról szóló dokumentumot együtt kell kidolgozniuk, az aláírásgyűjtés is több országban zajlana.
Ugyancsak tegnapi ülésén döntött a szervezet küldöttgyűlése a bukovinai székelyekkel való együttműködésről, Potápi Árpád, a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának fideszes elnöke, Bonyhád polgármestere támogatásáról biztosította a szervezetet.
Farcádi Botond, Háromszék
Az egyik komment felsorolta dr. Kosztin Árpád munkáit:
”A dákromán legenda - Keresztény kultuszhelyek Erdélyben” (1989) - 2001
”Magyarellenes román kegyetlenkedések Erdélyben” (1998)
”Az Erélyben elkövetett magyarellenes román kegyetlenkedések időrendje és leltára” (2000)
”Magyar térvesztés, román térnyerés Erdélyben” (2003)
Erdély.ma

Hetven éve települtek be Magyarországra a bukovinai székelyek 
A Bukovinai Találkozások Nemzetközi fesztiváljának célja, hogy összehozza az elszármazott bukovinai székelyeket. Hetven éve, hogy a bukovinai székelyeket az akkori magyar kormány Magyarországra telepítette. Ezt a jubileumot ünneplik idén a Bukovinai Találkozások Nemzetközi fesztiválján, Bonyhádon. Az öt országot átszelő rendezvény célja, hogy összehozza az elszármazott bukovinai székelyeket.
Dávid János mindössze 10 éves volt, amikor 1941-ben Andrásfalváról Magyarországra telepítették a családját. Velük együtt csaknem tízezer bukovinai székely érkezett az országba. Akkor a negyvenes években már több támadás is érte a székelyeket Romániában. Sokszor már anyanyelvüket sem használhatták, így azt mondja, boldogok voltak, hogy Magyarországra jöhettek.
„Nagy örömet érzett az ember, főleg amikor Bácskába odaértünk, még a nap is talán szebben sütött, mikor odakerültünk, szinte jobb kedvünk volt” – meséli Dávid János.
A bukovinai székelyeket az 1700-as években még a Habsburg Birodalom késztette menekülésre. Bácskából pedig 1945-ben Tito partizánjai elől kellett elmenekülniük. Végül Tolna és Baranya megyében telepítették le őket.
Bonyhádon már 2000 óta találkoznak a Lengyelországban, Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Magyarországon élő bukovinai székelyek. A Bukovinai Találkozások fesztivál célja, hogy az elszármazott székelyek megismerjék egymást. A rendezvény évről-évre sikeresebb – véli a főszervező. „Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, csoportok kapnak már meghívást csoportoktól és nem feltétlenül kell a Székely Szövetség közvetítése ehhez. Tanulmányok, konferenciák születnek ebből, kiállítást, fotókiállítást nyitottunk az eddigi fesztiválok fotóiból, tehát nagyon sok hozadéka van" – emelte ki Csibi Krisztina, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke.
A Bukovinai Találkozások fesztivál augusztus 7-ig tart Bonyhádon. Ez idő alatt számos néptánc és népzenei előadás várja az érdeklődőket, vasárnap pedig kopjafa avatással zárul a rendezvény.
hirado.hu/Duna Tv. Erdély.ma

Nemzeti összetartozás napja - A Rákóczi Szövetség több programmal készül az ünnepre
Több programmal készül a Rákóczi Szövetség az idei nemzeti összetartozás napjához, június 4-hez kapcsolódva: a szervezet diákutaztatási programjában 34 Kárpát-medencei középiskola több mint ezer diákja vesz részt, Marosvásárhelyen ajándékcsomagot juttatnak el az óvodásoknak, és idén is megtartják a felvidéki séta és a délvidéki utazás elnevezésű rendezvényeket.
A szervezet az MTI-hez szerdán eljuttatott közleményében azt írta: a szövetség nemzeti összetartozás napi diákutaztatási programjára 34 középiskola pályázott utazási támogatásért. A szövetség valamennyi pályázatot pozitívan bírálta el, és így több mint ezer Kárpát-medencei középiskolás diák utazhat június 4-én valamely Kárpát-medencei ország magyar településére és közös programon vehet részt ott élő diáktársaival.
Az iskolák közül Magyarországra 12, Erdélybe 5, Felvidékre 12, Délvidékre 3, Kárpátaljára 2 középiskolás csoport látogat el. Iskolánként egy autóbusznyi diák utazhat a pályázat keretében, amihez a Rákóczi Szövetség 200 ezer forint utazási támogatást ajánlott fel, illetve igény szerint segített a fogadó iskola közvetítésében.
A szervezet emellett a nemzeti összetartozás napja és a gyermeknap alkalmából csomagot ad át Marosvásárhely valamennyi iskolakezdés előtt álló magyarul beszélő óvodásának. Az ajándékcsomagot közel 850 óvodás gyermek kapja meg május 31-én és június 1-jén ünnepélyes keretek között.
Az ajándékcsomagok tartalmaznak egy szülőknek szóló levelet és egy 11 pontos érvgyűjteményt is, ami a magyar iskolaválasztás helyességéről és fontosságáról igyekszik meggyőzni a családokat. A Rákóczi Szövetség partnereivel együtt arra törekedett, hogy a román nyelvű óvodába járó magyarul beszélő gyermekekhez is eljusson a csomag, szüleikhez pedig a levél.
Szintén a nemzeti összetartozás napi programok keretében tartják meg június 1-3. között a felvidéki séták rendezvényt, június 8-10. között pedig a délvidéki utazás elnevezésű programot.
Mindkét programban középiskolások vesznek részt tanáraik kíséretében, összesen 180-an. A program célja a felvidéki és délvidéki városok, várak magyar vonatkozású kulturális és történelmi emlékhelyek felkeresése és megismertetése. Mint írták: a felvidéki séta érinti Zoboralját, a bányavárosokat, Bajmócot és Trencsént. A délvidéki utazáson a magyar városok, emlékhelyek mellett Nándorfehérvár (Belgrád) nevezetességeit is felkeresik.
A programokra azokat a középiskolákat hívták meg, ahol működik a Rákóczi Szövetség ifjúsági szervezete. Mindkét utazáson 45 magyarországi és 45 felvidéki, illetve délvidéki középiskolás vesz részt. A költségeiket a Rákóczi Szövetség átvállalja.
Az utazásokban Balassagyarmat, Balatonfüred, Békéscsaba, Bonyhád, Diószeg, Dunaszerdahely, Érsekújvár, Gyula, Hódmezővásárhely, Kapuvár, Komárom, Magyarkanizsa, Makó, Nagymegyer, Óbecse, Pápa, Pécs, Somorja, Szabadka, Szarvas, Tótkomlós, Zenta középiskolái vesznek részt.
Az Országgyűlés 2010. május 31-én döntött úgy, hogy a trianoni békeszerződés aláírásának napja, június 4-e a jövőben a nemzeti összetartozás napja. A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló, öt paragrafusból álló törvénnyel az Országgyűlés kinyilvánította, hogy "a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme". Az Országgyűlés megerősítette Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjai és közösségei kapcsolatának fenntartása és ápolása, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényük támogatása mellett. MTI

Szép álmok a jövendőről
Beszélgetés a 75 éves Ráduly János népköltészet- és rovásíráskutatóval, költővel, fordítóval
– Kedves Ráduly János, 2012. október 27- én lesz 75 éves. Hogy érzi magát?
– Az elmúlt 2011-es esztendő végén ilyen elgondolásom született: "De hiszen jövőben töltöm a 75. életévemet. Milyen jó lenne, ha 75 önálló kötettel ünnepelhetném." Akkor a könyveim száma 70 körül volt. A szerencsés véletlenek folytán már befutott a 81. kötetem. Felajzott lelkiállapotomnak háromsoros versben, a Hetvenöt című haikumban adtam hangot. Íme: Hetvenöt évem: / Visszapillantó tükör / Aranykeretben.
– Kiszámítottam, hogy 1975-től, első kötete megjelenésétől a 37 év alatt megjelent 81 kötet több mint kétkötetes átlagtermést jelent évente. Persze, voltak "gazdagabb" és "szegényebb" évek is…
– Úgy van, de ne feledjük: első cikkem a sajtóban 22 éves koromban jelent meg, és már 38 esztendős voltam, amikor az első, Kibédi népballadák című gyűjteményem napvilágot látott. A kötetkésésnek egyszerű a magyarázata: a kibédi balladakincs első bemutatására 1966-ban került sor, ugyanis akkor védtem meg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen Kibéd népballada-költészete című államvizsga- dolgozatomat. Ezt aztán bővítettem, fejlesztettem, tökéletesítettem tovább, hogy végül a bevezető tanulmányomat így kezdhessem: "Ez a balladagyűjtemény (...) a Maros megyei Kibéd (Chibed) élő népballada-költészetének bemutatására vállalkozik..." Könyvem tehát műfajmonográfia volt, első kísérlet egy adott faluközösség balladatudásának a taglalására. Érdekes a "gazdagabb" meg "szegényebb" termésű évekre való utalás: 1981-1984 között nem jelent meg könyvem, 2008-ban viszont 13 önálló kötet "birtokosa" lettem.
– Kérem, szíveskedjék megadni a 81 kötet műfaji besorolását.
– Elsőként a néprajzi/népköltészeti kiadványokat említem, ezek száma 48. Zömében népmese- és mondakötetekről, népi tréfákról van szó, ezek mintegy 1200 népi epikumot tartalmaznak. De vannak népballadákat, találós kérdéseket, népi imákat, szolgavallomásokat tartalmazó könyvek is, valamint három tanulmánykötet. A székely (magyar) rovásírást taglaló művek száma 11. Újabban fölfedezett rovásemlékeket (is) bemutatnak, valamint számos, nyelvtörténetileg is igazolható olvasattal vagy olvasatpontosítással hozakodnak elő. A szépirodalmat 22 kötet képviseli, ebből a verseskönyvek, fordításkötetek száma tizenhárom.
– Mint látjuk, a legtöbb néprajzi kiadvány, de nem elhanyagolandó a verseket, rovásírás-tanulmányokat és fordításokat tartalmazó kötetek száma sem. 1962-ben kezdte népköltészeti gyűjtéseit Kibéden, amiből aligha hiszem, hogy maradt volna még, ami nem került "ceruzavégre". Vagy mégis?...
– Sok anyag van, ami Kibéden nem került "ceruzavégre". A néprajz mint fogalom roppant tág, gyűjtése mai és eljövendő nemzedékek hosszú sorának alapos kutatómunkáját igényli. A magam pászmáján maradva: nem foglalkoztam – például – a gazdag szokásvilággal, a szokásvilág költészetét is csak itt-ott említettem – érintőlegesen. A tárgyi néprajz kérdésköre úgyszólván a figyelmemen kívül maradt. Csak bizonyos szellemi műfajokra "specializáltam" magamat, de ott sem végeztem teljes értékű munkát. A lehetőségeim már behatárolódtak. Ez a tény többirányú érdeklődési köröm/köreim természetes következménye is.
– Hol gyűjtött még Kibéden kívül?
– Elsősorban Hármasfaluban, ahol nevelkedtem, majd Erdőszentgyörgyön, ahol 1955-ben hivatali munkámat megkezdtem. Említésre méltó, hogy Erdőszentgyörgyön állt össze A tulipános láda című személyi mesemonográfiám (1958–1961-es gyűjtés), amely közel ötven esztendős késéssel látott napvilágot. Kibéden és Hármasfalun kívül anyagokat közöltem még Nagykendről, Bözödújfaluból, Székelyvéckéről, Havadról, Havadtőről, Egrestőről, Ravából, Szovátáról stb.
– Ismer-e olyan erdélyi magyar települést, ahol nem jártak még a "parlagtörők", azaz: találni mesét, balladát, lakodalmi búcsúztatót, sirató kesergőt vagy egyebet, ami még nincs lejegyezve?
– Igen, az úgynevezett "fehér foltok" eltüntetésében nagy feladataink vannak. A főutaktól távolabb levő kis települések folklórkincse elevenebb, ezt Bartók és Kodály is hangsúlyozta a XX. század elején. Ma Romániában van magyar néprajzi képzés, az iskola, a pedagógusok egyik szép feladata – a hivatali munka mellett – a gyűjtőmunka megsokszorozása. Az előjelek biztatóak: egyre több cikk, tanulmány, sőt gyűjtemény lát napvilágot a főiskolát/egyetemet végzett pedagógusok tollából. De nyilvánvaló: mint ahogy írónak/költőnek születni kell, jó gyűjtőnek is születni kell. Ők akadályozhatják meg a néphagyomány "sírba-vitelét".
– Amit eddig publikált, abból mi került tankönyvekbe, gyűjteményes válogatásokba, mit oktatnak a néprajzi egyetemen?
– Számos antológia, kalendárium, évkönyv, tankönyv stb. közölte már eddig – a gyermekversek mellett – meséimet, mondáimat, találós kérdéseimet. Íme néhány adalék: 1982-ben jelent meg a Nyitva van az aranykapu. Versek, mesék, játékok óvodásoknak című összeállítás, a munkaközösség irányítója Péterfy Emília volt. Kibédi anyagok is helyet kaptak benne. Megemlítem a Nagyapó mesefája új sorozatának Az égbe nyúló fa című kiadványát (10. kötet, 2003), amelyben az összeállító egyáltalán nem említette a nevemet és gyűjteményeimet, holott a könyvnek vaskos fele kibédi népmese. A kötetcím is kibédi mesecím. Roppant beszédes a következő adalék: Varga Ferencné: 1111 találós kérdés című, több kiadásban megjelent gyűjteménye (1998) 304 kibédi találós kérdést tartalmaz, a forrás pompás megjelölésével.
– Egyébként milyen a kapcsolata a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajzi tanszékével?
– Jók a kapcsolataim a tudományegyetem néprajzi munkaközösségével és más egyetemek megfelelő tanszékeivel. Itt két, munkásságomról szóló dolgozatot említek. Az első: "Van itt mese zsákszámra". Ráduly János és a kibédi népmese hatása. Készítette Jenei- Szenner Emőke-Szende (2008). Babes-Bolyai Tudományegyetem. Kolozsvár-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 118 old.). A második: A Ráduly János gyűjtötte kibédi népmesék az oktató-nevelő munkában. Készítette: Bereczki Erzsébet (2008). Károli Gáspár Református Egyetem, Nagykőrös-Marosvásárhely (a mellékletekkel együtt 67 old.).
– Gyűjtéseiből, verseiből bizonyára kazetták és CD-k is készültek...
– Hát igen, íme néhány kazetta: Szép Magdolna. Kibédi népmesék. Előadják Albert Júlia és Katona Éva (1997), Tündérszép Mosolygó Ilona. Kibédi magyar népmesék Katona Éva előadásában. Kibédi népmesék Katona Éva előadásában (2006). Most CD-k következnek: Válogatás Ráduly János népmeséiből (Csobánka, 2010), Kis- Küküllő menti népmesék (Csobánka, 2012). Előadják Bagi Rea és Koncz Hédy. Három megzenésített gyermekversem szerepel az Álomjáró című kiadványban, a zenét szerezte Székely Réka és Orsolya János (2009). Két felnőtteknek szóló versem is található az Üzenet, másként című CD-n, megzenésítette és előadja a budapesti Németh Viktor (2012). Külön kell megemlítenem azt a svéd sztereó lemezt, amelynek anyagában három kibédi népballada is szerepel a pécsi Janus Pannonius Női Kórus előadásában. Conductor: Mátyás Ivasivka (1976). Három kibédi népmese dramatizált változatáról is szólok, a szerzők: Bölöni Domokos, Kolcsár Irén, Jenei-Szenner Emőke- Szende. Ezek nyomtatásban is megjelentek.
– Régebbről tudom, hogy gyakran jönnek látogatói kibédi otthonába; ezek milyen "súlycsoportba" sorolandók?
– Elsősorban a baráti körömhöz tartozó belföldiek/külföldiek "ütik be" magukat hozzám, de lám, 1994-ben a japán Bartók- kutató Susumu Kuroishi látogatott meg, 2007-ben pedig az ugyancsak japán Takashi Yamazaki volt a vendégem. Bartók és Kibéd kapcsolata érdekelte őket. Takashi – Bartók életművének japán népszerűsítéséért – megkapta a magyar Pro Cultura Hungarica díjat. Az idén pedig a mongóliai Ulánbátorból érkeztek egyetemi tanárok, a rovásírás kérdésköre érdekelte őket. Rögtönzött előadásomat több tévékamerával rögzítették, a tolmács dr. Obrusánszky Borbála (Barbi) volt. Megkérdeztem, miért a több tévékamera? "Mert más-más egyetemeken tanítunk, s meg akarjuk őrizni találkozásunk félóráját /óráját" – válaszolták.
– Egy-egy székely rovásírásos emlék felkutatása akár több száz kilométeres út megtételét is megköveteli. Melyik volt a legtávolabbi pont Romániában, ahol ez ügyben megfordult?
– Számomra a legtávolabbi romániai rovásemlék a moldvabányai (Baia) volt, amelyet Tánczos Vilmos egyetemi tanár fedezett föl. 2006. augusztus 18-án magával vitt a helyszínre, ahol "meg- tanulmányoztam" a feliratot. Még aznap haza is hozott Kibédre (hatalmas vállalkozás volt!), így nem kényszerültem arra, hogy magammal vigyem félpatikányi gyógyszereimet. Persze, vonattal, busszal, alkalmikkal más rovásemlékgócokat is megközelítettem, például Székelyzsombort (Nyirő szülőfaluját), Sepsikilyént, Csíksomlyót, Bonyhát. Át a hegyeken sokszor jártam Berekeresztúron, rendszerint gyalog tettem meg a huszonvalahány kilométeres utat.
– Most min dolgozik?
– Pillanatnyilag bibliográfiámat állítom össze, a mintegy kétezer publikációból a néprajz és rovásírás témakörébe vágó közléseimet lajstromozom. Különben is: fel-felváltva mindig több kéziraton dolgoztam, kb. húsz újabb könyvkéziratom van kész, fokozatosan számítógépbe viszem át őket.
– Ha már "túlszárnyalta" a 75 kötetet, gondolt-e arra, hogy 75. születésnapja alkalmával egy többszáz oldalas válogatást tegyen le az olvasó asztalára, amelyben mindegyik Ön által művelt műfaj képviselve legyen?
– Ilyen típusú könyvre nem vágyom, a műfajmonográfiák híve maradok ezután is.
– Mit ajánl a most induló néprajzos(ok)nak?
– Nincs bátorságom az ajánlásokhoz, végül is – ahogy a sláger mondja – "mindenki másképp csinálja".
– Beszéltünk könyvekről, munkáiról, beszéljünk az életéről is. Hol született, s milyen volt a gyermekkora?
– A Hargita megyei Korondon születtem 1937. október 27- én. Édesapám akkor pénzügyi tisztviselő volt, s mint ilyent, minden két, két és fél év elteltével tovább helyezte a hatalom. Apám 35 éves korában meghalt, s Gizella édesanyám visszaköltözött három gyermekével Hármasfaluba (Csokfalvára). Itt végeztem elemi iskolai tanulmányaimat. Akkoriban faluhelyen is nagy volt a szegénység, varrónő édesanyám éjt nappallá téve dolgozott érettünk. Ilyen körülmények között is szép, nagyon szép álmokat dédelgettem a jövendőről.
– Korondon kívül Erdőszentgyörgy és Kibéd is fontos állomás az ön életében. Mit kapott a két helységtől?
– 1955. október 1-jén lettem – frissen érettségizettként – az induló erdőszent- györgyi líceum egyszemélyes "titkársága" (kívül ez volt az ajtóra felírva). Tizennyolc éves voltam akkor, már gyűjtöttem a népköltészetet, és folytattam a még harmadik osztályosként elkezdett versírást. 1957 őszétől bentlakási nevelő (pedagógus) lettem. Épp akkor felvételiztem a mai Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára, a levelező tagozatra. Erdő-szentgyörgyön váltam érett legénnyé. Kezdtem közölni a sajtóban, a marosvásárhelyi Vörös Zászló lap hozta első cikkeimet, riportjaimat. Az erdőszentgyörgyi helyi rádióstúdióban egyre gyakrabban jelentkeztem könyvrecenziókkal, Kádár Klári, a szerkesztő épp hármasfalusi volt. 1960-ban, 51 éves korában elhunyt édesanyám, így egyik napról a másikra családfenntartó lettem, két húgom eltartásáról is gondoskodnom kellett. Anyám mondogatta volt: "Fiam, mikor bajba kerülsz, nehézség támad, szorítsd össze a fogaidat, a lelkedet acélosítsad, az Isten megsegít". Úgy cselekedtem, ahogy anyám mondta. 1962-ben, huszonöt évesen kerültem Kibédre, ahol magyartanárként dolgoztam nyugdíjas koromig. A község akkor még elevenen őrizte az évszázados hagyományokat. Csodavilágba csöppentem, már könyvekben kezdtem gondolkodni, döntöttem: fokozatosan megörökítem Kibéd szellemi arculatát. Erőfeszítéseim nem voltak/lettek hiábavalóak, ezt megjelent könyveim zömével igazolom. Különben: Kibéd vezetősége, önkormányzata díszpolgári címet adományozott 2009-ben.
– Gyerekei nem viszik tovább a néprajzkutatást, de mindannyian a tanári pályát választották…
– Úgy igaz: Jutka lányunk magyartanár, Ani lányunk matematikát tanít, Zoltán fiunk történelemtanár, több írása jelent meg a kolozsvári Korunkban.
– Milyen kapcsolatot ápol Koronddal, a Hazanéző folyóirattal és a "hazanéző" írókkal, művészekkel, a korondi táj szerelmeseivel?
– Amikor első írásaim kezdtek megjelenni, a korondi értelmiségiek újólag fölvették velem a kapcsolatot. Neveket mondok: Ambrus Lajos, Páll Lajos, Tófalvi Zoltán, István Lajos. Ez utóbbi azon is ügyködött, hogy kiderítse: melyik házban születtem? A szülőházam ma is áll a városiasodó nagyközség régi központjában, a volt patika épülete mellett, István Mihály bácsi lakik benne. A Hazanéző folyóiratnak indulása pillanatától állandó munkatársa lettem, egyben szerkesztőbizottsági tagsággal is megtiszteltek. Föltétlenül meg kell említenem, hogy a Hazanéző Könyvek sorozatban három könyvem is napvilágot látott: egy kibédi meséket tartalmazó kötet (1993) és két rovásíráskötet (1995, 1998). Aztán 2007 novemberében a Firtos Művelődési Egylet vezetőtanácsa tiszteletbeli tag címet adományozott. Az együttműködés azóta sem lanyhult. Ragaszkodásomat Serlegén című haikuversemben örökítettem meg, íme: Korond álmai / Aranypénzként csengenek / Sorsom serlegén.
– Köztudottan nem vállal nagy utazásokat, előadásokat, elég ritkán hagyja el a kibédi Belszeget. Ha mégis sikerülne, hová szeretne elmenni a nagyvilágban?
– Külföldre először 1990-ben jutottam el, Budapest, Pécs, Bonyhád, Mohács voltak állomáshelyeim. 1991-ben Szegeden részt vettem a III. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson, ahol előadást is tartottam. A futó évekkel már nem bírom a versenyt, úgyszólván sehová sem utazom. Kolozsváron például jó 25 éve nem jártam. Ha kimerészkedem is a közelebbi városokba, betegen térek haza. Itthoni munkálkodásom teljesen leköt. A legelső kibédi tanítványaim már 63 évesek, tehát ők a legfőbb adatközlőim. Mert ma is gyűjtök népköltészetet.
– Egyik régebbi könyvének ezt a címet adta: Siratóim lesznek az égi madarak. Ezt komolyan gondolta?
– Az elmúlás gondolata már apró gyermekségem idején foglalkoztatott. A siratóim lesznek motívuma azóta kísért. Ezt időskori lírám is tanúsítja. Íme a Fokozatosan című haikum: Most önmagamnak / Leszek – fokozatosan – / Végállomása.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Székely autonómiát (Siculicidium-évforduló)
A székely jövőben az autonómiának nincs alternatívája, ez az egyetlen lehetőség a történelmi hagyományok, az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésére – mondta a magyar Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának elnöke tegnap a magyarországi Bonyhádon, ahol a 250 évvel ezelőtt történt madéfalvi veszedelemre emlékeztek. Potápi Árpád János a város székely emlékparkjában rendezett ünnepségen hangoztatta: a bukovinai székelyek támogatják erdélyi székely testvéreik autonómiáért folytatott politikai küzdelmét.
A madéfalvi veszedelem tanulsága az, hogy az idegen hatalmak végső célja soha nem változott – mondta Bonyhád polgármestere az önkormányzat és a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének közös emlékünnepségén.
Több száz évi történelmi tapasztalat mutatja: ha védtelenné válik a székelyek közössége, minden alkalmat megragadnak kitaszítani őket a szülőföldjükről – hangoztatta Potápi. Ma Erdélyben a veszedelem nem közvetlenül az életek kioltásával fenyeget, hanem a félelem rögzítésével, az anyanyelv kitagadásának, a jelképek, a hagyomány eltörlésének, a tanulási lehetőségek visszaszorításának programjával – fogalmazott a politikus, hozzáfűzve, hogy a mai hatalom is képes egy zászló, felirat, jelkép miatt állami haragot zúdítani a székelységre. A megemlékezés előtt a bonyhádi Szeplőtelen Fogantatás-templomban tartott misén Illés Albert jezsuita szerzetes pap arról beszélt, hogy a székelység nem felejtette el szabadságát. Isten igazságai közé tartozó érték, hogy a nép minimális szabadságát élje, használja anyanyelvét, ezen a nyelven tudjon imádkozni, megszólítani gyermekeit, tanulni, bontakozzon ki kultúrája – mondta.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Madéfalva 250 – A nemzet Madéfalvára figyel
Ezekben a napokban az egész magyar nemzet Madéfalvára figyel – jelentette ki Szarka Gábor konzul, a Határőrség és székelység című konferencia megnyitóján a madéfalvi közösségi házban.
– Úgy állítottuk össze a programot, hogy mindenkihez el tudjuk juttatni a Madéfalvi Veszedelem üzenetét – mondta Szentes Csaba, Madéfalva polgármestere. – A valódi üzenete a mának az, hogy nem akarunk, nem kérünk többet, mint más nemzet, csupán azt szeretnénk, ha a jogainkat, emberi mivoltunkat mindenki tiszteletben tartaná, és ezt mondjuk mindenkinek, és ezt békés eszközökkel szeretnénk elérni.
Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész a gyergyószéki, Albert Ernő sepsiszentgyörgyi kutató a háromszéki és madéfalvi, míg Mihály János lövétei történész a határőrség szervezésének udvarhelyszéki vonatkozásait ismertette. Egyed Ákos A székely határőrrendszer kérdései az erdélyi országgyűléseken címmel tartott előadást. – Az 1764. évi januári véres esemény után a Habsburg hatalomnak sikerült megszerveznie a székely határőrséget, de tévedés volna ebből arra következtetni, hogy a székelység belenyugodott a terrorral és erőszakkal felállított katonai intézmény változatlan fenntartásába – fejtette ki Egyed Ákos. – Igaz ugyan, hogy a Székelyföld kettéosztásával (egy jórészt katonai, illetve polgári részre) az egységes küzdelem és fellépés a helyzet megváltoztatásáért nehezebbé vált, s várni kellett egy kedvezőbb birodalmi politikai kurzus bekövetkeztére, de a „Madéfalvi Veszedelem” emléke élénken élt a magyar társadalom köreiben, s az ellene való állásfoglalás nem késett, amikor – majdnem három évtizedes kihagyás után –,1790-ben összehívták az erdélyi országgyűlést.
A Madéfalvi Veszedelem és a kivándorlás témában Szőcs János csíkszeredai történész a madéfalvi eseményeket követő, Moldvába történő kivándorlás számszerű adatait és okait ismertette. Úgy véli, az akkori csíki kivándorlók száma háromezer fölé tehető, továbbá azt is, hogy nem csupán a jogtiprás és az erőszak alkalmazása, hanem más indítékok, a szegénység, a kenyértelenség is közrejátszodtak a nagy kivándorlási hullám kialakulásában.
Különösen nagy sikert aratott Csikány Tamás budapesti ezredes, hadtörténész Székely határőrök a csatatereken (1778-1849) témájú előadása. – Itt pontosan arra emlékezünk – fejtette ki Csikány –, hogy 250 évvel ezelőtt a székelyek azért haltak meg, mert nem akartak határőrök lenni, nem akartak egy olyan külső hatalomnak megfelelni, amely tőlük elvárt valamit, de nem adott cserébe semmit. Viszont, amikor már megtettek mindent annak érdekében, hogy ellenálljanak, és ez egy véres eseménysorba torkollott, akkor rájöttek, hogy most már nincs tovább, be kell tagozódni, és fel kell vállalni azt, amit akar a hatalom, és ha már felvállalták, akkor jól kell csinálni. Így az 1700-as évek végétől egészen 1851-ig, amíg ez a székely határőrrendszer működött, ahol a székely katonák megjelentek, maradandót alkottak. Mindig megbízható, az uralkodóhoz hű katonának bizonyultak, önfeláldozók voltak.
A konferenciát követően a madéfalvi közbirtokossági székházban Vándorbot-kiállítás nyílt a helybéli Szentes Gábor munkáiból. A kivándorlást jelképező, rendkívül változatos botok elrendezése által igen látványosan mutatta be a Madéfalvi Veszedelmet követő szétszóródást, a határőrezredek helyét egy-egy gyökérből készült szék jelképezte, ugyanakkor faragott térképek is szerepelnek a különleges tárlaton. Az alkotó, Szentes Gábor, akinek Madéfalva helytörténetéről már három kötete is megjelent, ezt a közel harminc évig készülő, fából alkotott krónikát élete negyedik kötetének tartja.
Délután a madéfalvi közösségi házban tartotta éves közgyűlését a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége. Az ülésen a szövetség 36 működő csoportja közül 22 képviseltette magát, négy egyéni tagja közül kettő volt jelen.
Szekszárd, Bonyhád, Pécs, Érd, Budakeszi, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Sándoregyháza, Izmény – csupán néhány azok közül a települések közül, ahonnan a küldöttek, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva egykori lakóinak leszármazottai Madéfalvára érkeztek. Mivel az ülés nyitott volt, bárki hallgathatta a bukovinai székelyek utódainak beszámolóit, s ők maguk is megrendülten hallgatták egymást. Például a székelykeveiek ízes, nem hasonuló -val -vel ragozást használó beszédét hallva egy garai (magyarországi) felszólalónak azt a gyermekkori traumáját idézte, amikor székely beszédére 1-es kapott az iskolában.
Kedden, január 7-én az ágyú- és harangszóval történő faluébresztést követően, 10 órakor Főtisztelendő Tamás József püspök által celebrált szentmisével folytatódik az ünnepi megemlékezés. 11:30–tól a Siculicidium emlékművénél ünnepi beszédek hangzanak el és felavatják a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége által felállított kopjafát. Az ünnepségen a magyar államot Kövér László képviseli.
19 órától a helybéli közösségi házban fellép a Madéfalvi Dalkör és a Rokolya Népdalkör, majd ezt követi a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Madéfalvi Veszedelem című előadása.
Közlemény
Erdély.ma,

Dévai és csernakeresztúri hagyományőrzők a XXV. „Bukovinai Találkozások” Nemzetközi Folklórfesztiválon
Megénekelték a bonyhádi rokonokat
Harmadik alkalommal vett részt a dévai Segesvári Miklós Pál Egyesület Szivárvány Nyugdíjasklubjának népdalcsoportja a Bonyhádon megrendezett „Bukovinai találkozások”-on. Az Országos Székely Szövetség által immár 25. alkalommal megszervezett nemzetközi folklórfesztiválra évről évre meghívást kapnak a Bukovinából elszármazottak, illetve ma is itt élők hagyományőrző csoportjai. Idén a házigazdák, illetve erdélyi (dévai és csernakeresztúri) néptáncosok, énekkarok mellett Lengyelországból, Moldova Köztársaságból, Felvidékről, Szlovéniából is érkeztek résztvevők.
A három napig tartó rendezvény jól bevált programja szerint idén is a táncos-dalos utcai felvonulás jelentette a fesztivál fénypontját. – Bonyhádon ilyenkor a lakosság apraja-nagyja részt vesz a szervezésben, egész nap az utcán zajlik az élet, a települést áthatja az ünnepi hangulat. Az utcai felvonulást is nagyon jól megszervezik, mindenkinek alkalma van bemutatni a magával hozott táncokat, dalokat. Ezt megelőzően azonban mindig van egy nagyon-nagyon színvonalas nyitógála, illetve évről évre alkalma adódik egy-egy székely településnek a bemutatkozásra. Idén a madefalviak ismertették a faluban élő hagyományokat: táncot, muzsikát, sajátos székely termékeiket – meséli Lengyel Izabella, a dévai népdalcsoport karvezetője, aki idén 25 fős énekkarral érkezett Bonyhádra.
A résztvevők számára azonban a fesztivál második napja, a Szomszédolás a legvonzóbb, amikor a Bonyhád körüli települések (Cikó, Dombóvár, Bátaszék, Kéty, Somberek, Gara) meghívnak egy-két együttest, hogy bemutassa műsorát. – Mi idén Dombóvárra kaptunk meghívást, ahol csodálatos vendégszeretetben volt részünk. Számomra mindig megható az az odaadás, amellyel minket fogadnak. Bonyhádon elég sok Déváról elszármazott család él, és csodálatos megtapasztalni a rokoni találkozások örömét – meséli Lengyel Izabella. Mint mondja, a dévai népdalcsoport igyekezett színvonalas előadással meghálálni a gondos vendégszeretetet. – Repertoárunkban első perctől előtérben voltak a Zsók Béla, dévai néprajzgyűjtő által lejegyzett bukovinai székely dalok. Idén azonban már a kakasdi Sebestyén Ádám által gyűjtött dalokból is előadtunk néhányat. Nagy öröm számomra, hogy bár az énekkar a nyugdíjasklub keretében alakult, egyre több fiatal kapcsolódik be és teljesen átragad rájuk az idős nénik-bácsik irigylésre méltó örök vidámsága, vállalkozókészsége. Ez nem csupán a próbákon, helybeli előadásokon nyilvánul meg, de mindig pozitívan reagálnak az olyan felkérésekre is, amelyhez több száz kilométert kell utazni. Ezúttal is vállalták a közel ezer kilométeres utat és valamennyien a saját kis nyugdíjukból is hozzájárultak a költségekhez. Idén azonban két jó szándékú támogatónk is akadt Winkler Gyula EP-képviselő személyében, illetve Takács Aranka vajdahunyadi városi tanácsos közbenjárására a Kovászna megyei tanács is jelentős összeggel támogatta az utunkat. Köszönet érte! – mondta Lengyel Izabella karvezető.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Fába faragja a történelmet
A történelem és a fafaragás különleges módon kapcsolódik egybe Szentes Gábor madéfalvi fafaragó, helytörténész munkásságában. Nemcsak egyedi faragott tárgyak kerülnek ki műhelyéből, hanem a családfákat, történelmi eseményeket is könyvekbe gyűjti, fába faragja, és a madéfalvi veszedelem után elvándorolt székelyek útját is nyomon követi munkáival.
Szentes Gábor madéfalvi portájához érve nem nehéz kitalálni, hogy a gazda mivel is foglalkozik, a saját maga faragta székely kapu fogadja a vendéget. A házban saját készítésű bútorok, domborművek, fába faragott családfák. De Madéfalva történelméről is sokat tud a falumonográfia, család- és egyháztörténeti kötetek szerzője.
„Madéfalván születtem, felmenőim minden ága idevaló. Az a család, amelyikbe születtem, ritka memóriával, ismeretekkel rendelkezett. Abban az időben nem volt tévé, rádió, este összeültek, beszélgettek. Érdekelt a történelem, az iskolában nem tanították azt a helyi jellegű történelmet, ami egy ilyen nevezetes történelmi falunak a sajátossága. Nagybátyám élő lexikon volt, az éjfélbe nyúló beszélgetések során tőle tanultam” – emlékezik a 65. évében járó faragómester.
A mozdony füstjének vonzása
Anyai nagyapja volt az, akit szerinte, Moldova Györgyöt idézve „a mozdony füstje megcsapott”, egész életét a vasútnál élte le mozdonyfűtőként, és az unokáiból is mozdonyvezetőket csinált. „Sikerült is neki, két öcsém mozdonyvezető lett, én is huszonöt évet dolgoztam ott, amiből tíz évet a személyforgalomban. A falunak is nagy része mozdonyvezető volt, vagy az szeretett volna lenni gyermekkorában. Én álmomban sem gondoltam gyermekkoromban, hogy mozdonyvezető leszek, de elértem. Hét évet voltam összesen Brassóban, ott tanultam, továbbképzéseket végeztem” – mesélte.
Ezzel párhuzamosan a famegmunkálásba is belekóstolt. Édesapja ács volt, szabadidejében megtanulta tőle az alapvető dolgokat, a faragó szerszámok élezését. Szomszédjuk, aki Szervátiusz Jenőtől tanult faragni, megismertette a faragással.
A kopjafáktól a gyökérbútorokig
Mint mondja, az első faragott tárgyai kopjafák voltak, az alapmintákat készítette el. „A nyolcvanas években Tekerőpatakon egy Balló István nevű idős bácsi gyökérből bútorokat készített. Apósom elvitt oda, s mikor megláttam, milyen remekművek jönnek létre egyszerű fagyökerekből, megfogadtam, ha nyugdíjba jövök, én is azt készítek. Amikor megnősültem, az első bútorokat kezdtem magamnak készíteni, egy szobában azok vannak, jöttek ilyen-olyan felkérések, ha székely kaput kellett faragni, azt faragtam. Miután beindult a Varga Károly fafaragó iskola, ott csiszolgattam tudásomat” – elevenítette fel.
Szentes Gábor a természetben járva a vízmosásos helyeket, völgyeket keres fel, hogy a kimosott gyökereket összegyűjtse, ezeket illeszti össze bútorokká. Feszületeket is készít, amelyek közül kettő sem egyforma.
Láda székely furfanggal
Azt mondja, őseit hívták tempósnak, furfangosnak, mindegyiküknek ragadványneve volt. A furfang belőle sem hiányzik, különleges zárszerkezetű ládákat is készít. „Gyermekkoromban volt egy olyan ládikó, amelynek szalagszerkezete a sarkaiban volt, szétszedhető, furfangos ládának hívták, de megrongálódott. Nem volt szegecselve, ragasztva, össze lehetett rakni. Ezt próbáltam rekonstruálni, több változatát el is készítettem. Kiállításokra szoktam vinni, újabbnál újabb példányokat készítek. Van dupla, sima záras. Azt tudni kell, hogy ezeknek a záraknak az alapja a régi csűrkapukon, gazdasági épületeken levő zár volt. Csak a székelyek tudták kinyitni, két mozgó rész elmozdításával nyílt ki. Ezeket én is beépítettem a ládaszerkezetekbe, de újabban a kapukba is, mert már nyomuk veszett” – avatott be az idős mester. Egy másik, saját fejlesztésű terméke a székely rovásírás betűi, amelyek szétszedhetők és összerakhatók.
Vándorbotokkal az ősök útján
Szentes Gábor szerint a fafaragás legegyszerűbb dolgai azok a vándorbotok, amelyeket őseink a kezükbe vettek és elvándoroltak. Ő nemcsak itthon, szülőfalujában rendezett már kiállításokat az általa készített vándorbotokból, amelyek vásárokon is megjelennek. Idén augusztusban a Tolna megyei Bonyhádon rendezték meg a Bukovinai Találkozások Nemzetközi Folklórfesztivált, ahol a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének szervezésében mutatták be Vándorbot című kiállítását.
Faragott domborművein is követi a Bukovinába kivándorolt, majd a világ számos tájára kitelepült és kitelepített székelyek útját. És közben érdekes, kontinenseken átnyúló rokoni kapcsolatok tárultak fel. „Innen a jól ismert történelmi okok miatt majdnem háromezer ember kivándorolt. A felmenőim között olyan is van, nagyapámnak a dédnagyapja, Szentes István nevű, aki kitelepedett Józseffalvára. Vándorbottal kellett elmennie. Most megértem azt, hogy van egy kilencedik unokatestvérem Kanadában, és egy tizedik Magyarországon. Ezt mind egy amerikai hölgy nyomozta ki, aki az öt bukovinai székely faluról (Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva) géntérképet készített Amerikában elvégzett vizsgálatokkal” – magyarázta.
Madéfalva monográfiája, családtörténete
Helytörténészként is bizonyított Szentes Gábor. Madéfalva hagyatéka című falumonográfiája, amelyet lányával, Szidóniával közösen állított össze, 2005-ben jelent meg, nemrég másodszor is kiadták. Ezt követte három évvel később a madéfalvi családfák története, újabb három év múlva a madéfalvi egyházközség története, amelynek megírására a helyi plébános kérte fel. „A monográfia elkészítése édesapámnak is köszönhető, aki biztatott, hogy meg tudom csinálni a lányom és a fiam segítségével. Öt évig készült az első könyv, olyan dokumentumok kerültek elő a levéltárból és helyi családoktól, amelyek eredetéről nagybátyám és édesapám beszélt. Amikor megláttam leírva ezt a történetet, akarva akaratlanul a könnyeim sokszor kiestek. Éjjeleken át dolgoztam, amíg össze tudtam úgy rakni, ahogy kellett” – elevenítette fel.
Mindent elért, amit akart
Az mondja, minden elkészült munkája kedves számára. Három oltárasztalt is készített domborművekkel, mindhárom használatban van, egyik a helyi ravatalozóban, a másik a templomban, a harmadik a kápolnában. Az épülő Siculicidium kápolnába kerülnek majd az általa faragott stációk is, amelyeket a plébános felkérésére készít. „Idős embernek munka kell, ha nincs munka, beteg. Továbbadom a faragás tudományát falubeli fiataloknak, vannak erre hajlamos gyermekek, igaz, nem sokan. Ha nincs meg a kitartás, az ember leteszi a vésőt, leteszi a könyvet, nem folytatja, nem olvassa végig. Ma ez jellemző” – véli Szentes Gábor.
„Nagy vihar jöttekor – bármi legyen bére – valakinek állni kell a tornác küszöbére” – úgy tartja, ezek a Gellért Sándor költőtől származó szavak ráillenek életére, és jelzik azt, amit mindig is képviselt. 1990-ben a megalakuló helyi RMDSZ elnöke lett, a madéfalvi veszedelem évfordulójára akkor szervezett első szabad megemlékezésen is beszédet mondott. Volt a közbirtokosság elnöke, több mint húsz éve a helyi önkormányzati képviselő-testület tagja. „Azt hiszem, annyit tettem a közért, mint a családomért. Mindent elértem, amit szerettem volna. Kevés embernek adatik meg, hogy azt csinálhat, amit akar, amit szeret. Nekem megadatott” – állítja.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Kész tervvel építeni házat, autonómiát – Beszélgetés Potápi Árpáddal
„Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence” – beszélgetés Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkárral. 
Feltételezem, államtitkári kinevezéséhez nagyban hozzájárult, hogy országgyűlési képviselőként sokat foglalkozott a külhoni magyarság ügyeivel, ugyanakkor négy éven keresztül vezette a nemzeti összetartozás bizottságát. Milyen mértékben határozta meg érdeklődési körét, pályáját bukovinai székely származása?
– Családom valóban bukovinai székely, és mindjárt hadd hívjam fel a figyelmet a székely szóra. Hiszen a székelyföldi székelyek is, de mi aztán különösen érzékenyek vagyunk arra, hogy ne csángózzanak le bennünket. Mindemellett persze nem bántva a csángókat, akiket rendkívül tisztelek és becsülök, de ez számunkra hagyományos kérdés. Nagyszüleimet az egész népcsoporttal együtt 1941-ben telepítették át Magyarországra, ahonnan 1944–45-ben, a határok változásával átmenekültek az anyaország mai területére.
Potápi Árpád János
1967. március 28-án született a Tolna megyei Bonyhádon. 1985-ben érettségizett a helyi Petőfi Sándor Gimnáziumban, 1991-ben általános iskolai tanári oklevelet szerzett a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom–történelem szakán, 1994-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán diplomázott. 1993-ig tanárként dolgozott, ekkor bekapcsolódott a politikai életbe.
1998 óta országgyűlési képviselő, első mandátumát egyéniben szerezte meg lakóhelyén, tagja volt az Országgyűlés külügyi és határon túli magyarok, valamint emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságainak; 2010-től a parlament nemzetiösszetartozás-bizottságát vezette. Idén júniustól a Miniszterelnökség államtitkára, hatásköre a nemzetpolitikára terjed ki Semjén Zsolt tárca nélküli miniszter irányítása alatt. 2002-től Bonyhád város polgármesteri tisztségét is betöltötte, amelyről idén júliusban államtitkári kinevezése miatt lemondott.
Itt először Bácskába kerültek, majd a Dunántúlon, Bonyhád központtal jöttek létre a székely települések. Egyébként az idei év lényeges évfordulónak számít a mi szempontunkból, mert az erőszakos sorozást megtagadó székelyek elleni megtorlásként éppen 250 évvel ezelőtt történt a madéfalvi vérengzés, és kezdődött el ennek a kicsiny népcsoportnak a története, amelynek én is a tagja vagyok.
Megjegyezném azt is, hogy a Székelyföld után a mi vidékünkön él egy tömbben a legtöbb, mintegy húszezer székely a világon. Mindez mondhatni predesztinált engem erre a munkára, ebbe nőttem bele, ezeket a dolgokat hallottam otthon, nem is lehetett más a neveltetésem, az sem véletlen, hogy magyar–történelem szakos tanár lettem.
Országgyűlési képviselői, továbbá tizenkét éves bonyhádi polgármesteri tevékenységemmel párhuzamosan tizenhárom éven keresztül, 1998 és 2011 között vezettem az 1989-ben létrejött Bukovinai Székelyek Országos Szövetségét. A szervezet nemcsak a Magyarországon élő bukovinai székelységet fogja össze, hanem az Al-Duna mellé, a Vajdaságba, valamint a Dél-Erdélybe, Déva környékére települt közösségeket is, akik szintén hozzánk kapcsolódnak.
Többek között ennek a történelmi háttérnek köszönhetően lettem 2010-ben a nemzeti összetartozás bizottságának az elnöke. De nemcsak ez volt meghatározó számomra, hanem például a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor hangulata, az ott megfogalmazott célok, vagy éppen Németh Zsoltnak, az Országgyűlés külügyi bizottsága elnökének politikai szerepvállalása is, amely gondolatiságban is efelé vitt. A Tusványos véleményem szerint az egyik legfontosabb szabadegyetem a nemzetpolitikában, amely nemcsak a kérdéseikkel előrukkoló, észrevételeiket megfogalmazó táborlakóknak hasznos, hanem számunkra is, akik a mai politikát irányíthatjuk Magyarországon.
– Nemzetpolitikai téren az Orbán Viktor vezette előző két kormány nevéhez olyan megvalósítások fűződnek, mint például a kedvezménytörvény, a könnyített honosítás, az alaptörvény módosítása vagy a szavazati jog megadása. Melyek lesznek a következő ciklus kihívásai?
– Ezek a jogszabályok, intézkedések mind szimbolikus, ugyanakkor kézzelfogható dolgok. De nem árt megjegyezni azt sem, hogy a mostani egy olyan történelmi pillanat, amely lehetőséget teremt arra is, hogy esetleg a következő huszonöt esztendő céljait is megfogalmazzuk. Nehéz lenne megmondani, hogy melyek lehetnek ezek, mert sokszor egy héttel előre is nehéz gondolkodni, de ha az ember ki tudja szakítani magát egy kicsit a mindennapokból, akkor ezeket is le lehet szögezni. Ilyen lehet például, hogy meg kell őrizni a békét, a biztonságot a Kárpát-medencében, Közép-Európában.
Ezt a térséget először délről fenyegette háborús konfliktus, most pedig keletről. Ami nem esik olyan távol tőlünk, hiszen ha Amerikából vagy Ázsiából szemléljük az ukrajnai konfliktust, akkor csak gombostűnyi különbség van a földrajzi térségek között. Nagyon kell vigyázni arra, hogy a következő nemzedék is úgy nőjön fel, hogy térségünket nem érte el háborús konfliktus, sőt arról tudjunk beszélni, hogy ezek egész Európában megszűnjenek. Nagyon sokat beszéltünk, beszélünk az autonómiáról az elmúlt 25 évben.
Milyen jó lenne, ha negyed évszázad múlva már a több éve létező autonómiák működését tudnánk kritizálni! Hogy miért nem működnek jól a Kárpát-medencei magyar autonómiák a Székelyföldön, Partiumban, Felvidéken, Kárpátalján és Délvidéken. Hatalmas előrelépés lenne ahhoz képest, hogy most arról beszélünk, miként kellene megvalósítani. Sokan kérdezik, hogy lesz-e e téren előrelépés. Szerintem lesz, hiszen huszonöt évvel ezelőtt erről beszélni sem lehetett, most pedig a közbeszéd tárgyává, részévé tettük mindenhol, ahol magyarok és más nemzetek élnek együtt.
Igaz, hogy a román pártok közül a kommunistáktól kezdve a nemzeti radikálisokig mindenki ellenzi az önrendelkezést, de előrelépés, hogy erről már a bukaresti parlamentben, a kormányban napi szinten lehet beszélni. Megtörténhet, hogy bekövetkezik egy olyan lélektani pillanat, amikor az inga átlendül, és a többségiek belátják, hogy az autonómia semmiféle veszéllyel nem fenyegeti Romániát, sőt előnyt jelent az egész ország számára. Elvégre az ország fennmaradása, jövője szempontjából nagyon fontos, hogy valamennyi lakosa hazájaként tekintsen rá, és büszke legyen arra, hogy önmagát megvalósítva, magyarként, egy magyar autonómiában román állampolgárként is élhet.
– Lát-e lehetőséget arra, hogy a következő négy évben Budapest odahasson, hogy valós párbeszéd induljon be a román hatóságokkal, a bukaresti kormánnyal az autonómiatörekvésekről? Ma ugyanis ez a párbeszéd igen egyoldalú: a közösség és politikai-társadalmi szervezetei által megfogalmazott igényre rendszerint az a válasz, hogy nem lehet.
– Látok erre lehetőséget. Már csak azért is, mert nem tudjuk, mi lesz az a történelmi pillanat, ami lehetőséget teremt számunkra az autonómia megvalósítására. Valahogy úgy kell készen állnunk minden tervvel, mint amikor házat építünk: van ugyan valamennyi pénzünk, de a befejezésre nem futja, viszont nem tudhatjuk, mikor adódik olyan lehetőség – akár pályázat formájában –, hogy pár hónapon belül elkészülhet a ház.
A politika ugyanilyen: nem tudjuk, mikor adódik kézzelfogható lehetőség valósággá alakítani a tervet, de készen kell állni rá. A magyar pártoknak, szervezeteknek pedig egyöntetűen ugyanazt, a magyarságot kell képviselőniük, emellett maguk mögé kell állítaniuk a többségi nemzetet is, és akkor már csak a román politika van hátra. Ne feledjük, a politikai szerencse forgandó, bármikor előállhat olyan helyzet, amikor belátják, hogy az ő érdekük is az autonómia biztosítása.
– Most, hogy még inkább rálátása van a nemzetpolitika alakítására, Ön szerint milyen további intézkedések szükségesek e téren közvetlenül a következő négy évet felölelő kormányzati ciklusban?
– Úgy gondolom, hogy jól megteremtettük a nemzetpolitika tör­vényi alapjait, így ezek már a gyakorlatban is kifejtik hatásukat. Szerintem egyre inkább olyan dolgok irányába kell elfordulni, amelyek látszólag kevésbé jelentősek, viszont ugyanannyira fontosak. Egyértelműen a kis szervezetek, az emberek, másrészt pedig a gazdaságpolitika irányába kell mozdulni. Erősíteni kell az erdélyi, Kárpát-medencei magyar gazdasági vállalkozások, cégek között szőtt hálót, olyan pályázási és egyéb jellegű feltételeket teremteni, amelynek köszönhetően pénzügyi lehetőséget is teremteni tudunk a támogatásban.
Bár ragyogó nemzetpolitikai megvalósításaink voltak az elmúlt időszakban, be kell látnunk, hogy fiatalok tízezrei vándoroltak el a Kárpát-medence valamennyi vidékéről a jobb boldogulás reményében, és nekünk ezt a folyamatot meg kell állítanunk, sőt a visszályára kell fordítanunk. Mindenütt meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a gyermekeink itt helyben, Erdélyben, Magyarországon képzeljék el, építsék a jövőjüket. Ezt kell minden eszközzel támogatnunk. Mert hiába beszélünk mi nemzetpolitikáról, ha közben kiürül a Kárpát-medence.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Hatvanmilliárd forint nemzetpolitikára
Az alaptörvény határozza meg a nemzetpolitikát: kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túl élő magyarság sorsáért, ezt próbáljuk meg teljesíteni – mondta a nemzetpolitikáért felelős államtitkár szombaton Bonyhádon.
Potápi Árpád János a bukovinai székelyek letelepítésének 70. évfordulója alkalmából rendezett konferencián hozzátette: a Bethlen Gábor Alap idén 17,6 milliárd forint támogatást folyósít a határon túli magyarságnak, tágabb értelemben azonban Magyarország 60 milliárd forintot (200 millió euró) fordít nemzetpolitikára.
„Az elmúlt huszonöt évben kiépültek a nemzetpolitikai intézmények, amelyek jól vagy rosszul működtek” – idézte az MTI Potápit, aki előadásában kiemelte a státustörvény elfogadását, majd mélypontként a kettős állampolgárságról tartott, 2004. december 5-ei, sikertelen népszavazást. Felidézte azt is, hogy a nemzetpolitikában Antall József nyitott új korszakot, amikor azt mondta, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni.
Az államtitkár szerint 2010-ben kapott lendületet a nemzetpolitika. Ma már közel 700 ezren tettek egyszerűsített honosítási eljárás keretében állampolgársági esküt, és 727 ezren kérték az állampolgárságot. Potápi megjegyezte, a csíkszeredai magyar konzulátuson naponta kétszer több mint százan tesznek esküt.
A bukovinai székelyek áttelepítése 1941. májusban kezdődött el, amikor 13 800-an az akkor visszacsatolt Bácska kiürített, szerb telepes falvaiba kerültek. 1944 októberében körülbelül ennyien menekültek el a második világháború hadi eseményei elől Magyarországra.
Balog Zoltán a nemzet újraegyesítéséről
A magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítésének fontosságát hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere szombaton a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Vállajon.
Balog Zoltán a magyar–román határ mellett fekvő község egykori főjegyzője, Becsky Sándor (1882-1942) tiszteletére állított emlékmű avatásán elmondta, Trianon sebe még nem gyógyult be, és mindig vannak, akik „újra sót szórnak ezekbe a sebekbe”.
„Gondolunk azokra, akik kívül szorultak Magyarországon, és bármi történik, nem vagyunk hajlandóak feladni a magyar nemzet határok feletti békés újraegyesítését és az egységes Kárpát-medencei térben történő gondolkodást” – jelentette ki Balog Zoltán.
A miniszter szerint ma is vannak olyanok, akik ki akarják oktatni Magyarországot kisebbség- és nemzetiségpolitikából, holott a magyar történelemben voltak példák a békés együttélésre. Szerinte Magyarországon olyan nemzetiségpolitika van, amelynek „nincsen párja Európában”, szavai szerint ugyanis folyamatosan növekszik a magukat valamilyen nemzetiséghez tartozók száma.
Székelyhon.ro

Bukovinai hírek
Ünnepelnek és autonómiát követelnek
Bukovinával általában keveset foglalkoztunk, most viszont egyszerre két olyan hír is akadt, amely mellett nem mehetünk el szótlanul. Egyrészt lezajlott a hagyományos bukovinai fesztivál a magyarországi Bonyhádon, másrészt a bukovinai románok gondoltak egy nagyot, és olyan autonómiát kértek Ukrajnától, amilyen kapcsán itthon mi, székelyek még tíz évig elvitatkozgatunk.
Hagyományőrzők színpadi műsorával kezdetét vette a Bukovinai Találkozások XXVI. Nemzetközi Folklórfesztivál Bonyhádon pénteken. A bukovinai származású, nemzetpolitikáért felelős államtitkár Potápi Árpád, aki egyben Bonyhád polgármestere is volt sokáig, a háromnapos rendezvény megnyitóján hangsúlyozta: az esemény, amellett, hogy összehozza az egykor Bukovinában élő népek képviselőit, lehetőséget ad a Magyarországon élő székelyeknek kultúrájuk ápolására. A találkozóra több mint 30 csoport 300 határon túli székely és más nemzetiségű, valamint 300 hazai tagja érkezett.
Nem sikerült eldöntenünk, mennyire hiteles az alábbi hír: Csernovciban a bukovinai románok közgyűlésén autonómiát követeltek a bukovinai román lakosság számára. A közgyűlés résztvevői számítanak Románia támogatására is, ezért kívánságaikat eljuttatták Kijeven kívül Bukarestbe is.
„Ma a bukovinai románok történetük egyik legnehezebb korszakát élik át. (...) A fiatalok elmennek. Elmennek a vállalkozók, a munkaképes lakosság. Ha ez így folyik tovább, a szívünknek kedves Bukovina helyén hamarosan egy sivatag lesz” – mondta Dorina Cirtoace bukovinai román vezető. Ezért szükséges egy román autonóm terület kialakítása Bukovinában. Saját törvényhozó és végrehajtó hatalomra van szükség, saját rendőrségre és költségvetésre – mondta Cirtoace. Az ukrán sajtó szerint ilyen gyűlésre nem került sor, mindez az oroszok kitalációja, kacsája.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)