"Magyarhermány kéttagozatos iskolájában 178 gyermek tanul. A román tagozatra a falu pünkösdista cigánygyerekei járnak, a magyar tagozaton kevés a gyermek. A tavaly öten végeztek, az idén heten. Mindannyian továbbjutottak líceumba, szakiskolába. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még osztályonként tizenöt-húszas létszámmal dolgoztak. A tanítói-tanári kar igyekvését jelzi, hogy ketten a békéscsabai távoktatásban vesznek részt. Az iskolaépület falára háromnyelvű - magyar, román és német - bronztáblát szándékoznak elhelyezni, jelezvén, hogy Gábor Áron Magyarhermány területén, a bodvaji vashámorban öntötte az első ágyúkat. Toró Tibor, Temesváron élő, magyarhermányi származású fizikusprofesszor kerített pénzt az emlékjelekre. - 1880-tól 1950-ig 40-50 gyermek tanult a magyar tagozaton, 3-5 román cigány járt az akkor divatos betűvető tanfolyamra. 1950-ben az iskola átalakul I-VII. osztályos általános iskolává a magyar tagozaton, és I-IV. osztályos román tagozatot is létesítenek. 1970-ben a magyar tagozat VIII. osztállyal bővül, megalakul az V-VIII. osztállyal működő román tagozat is. 55-50 gyerekkel egy magyar óvodáscsoport és egy román-magyar vegyes csoport indul. A jelenlegi iskola elképesztő zsúfoltságú, nincs egy raktárhelyiség, a padlásra halmoztak össze mindent. A faluban még a községi tanács termét s a gyógyszertárat is tanteremként használják. Az egykori nagy tantermeket szekrényekkel, rögtönzött deszkafallal választották el, hogy a tagozatokat külön működtessék. Tulajdonképpen "lehallgató" tanítás folyik. - A falu ortodox templomát is a falu magyar gazdáival építtették föl, van tehát ortodox vallású hívek nélküli templom. - Magyarhermánynak magyarországi testvértelepülése is van: Mezőgyál. Minden évben kölcsönösen felkeresik, ajándékokkal kedveskednek egymásnak. /Lehallgatásos oktatás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 12./"

"Gábor Áron halálának 150. évfordulója alkalmából július 18-án leplezik le Magyarhermányon, a Máté János Iskola épületén a Gábor Áron első székely ágyúira emlékező táblát. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága (VET), a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a helybeli iskola szervezésében sorra kerülő ünnepségen a beszédet mond Toró Tibor atomfizikus és Egyed Ákos történész, a MTI külső tagjai és Ördögh Gyárfás Lajos, a VET alelnöke. Az avatóünnepség után a szervezők rövid kirándulásra hívják a résztvevőket a Magyarhermány határában lévő, 1831-ben létesített Bodvaj-vashámorhoz, mely talán az egyetlen megmaradt, de restaurálásra váró, ilyen jellegű erdélyi ipartörténeti műemlék. 1848 novemberében e vashámorban, Gábor Áron vezetésével öntötték és próbálták ki a szabadságharc első két "székely ágyúját" a hermányi hámorosok. Az öntés eseményeit a falu krónikása és az iskola névadója, id. Máté János kutatásai tisztázták. /Gábor Áron első székely ágyúi. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 17-18./"

A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület /Barót/ márc. 20-i közgyűlésére a tagság alig egytizede volt kíváncsi. Demeter László elnök beszámolt arról, hogy két legfontosabb célkitűzésük, az erdővidéki múzeum létrehozása és a bodvaji vashámor restaurálása egyre közelebb áll a megvalósításhoz. A múzeum székhelyének megvásárlására a megyei tanács megszavazott 300 millió lejt, az Illyés Közalapítványtól pályázattal hárommillió forintot nyertek, s az összeghez a baróti polgármesteri hivatal is hozzájárul. A közgyűlésen szó esett a Kájoni Consort Régizene-együttes hazai és külföldi sikereiről és a Rozmaring Kórus tevékenységéről. A tiszújítás eredményeképpen Demeter László elnök, Demeter Katalin alelnök, Demeter Zoltán titkár megőrizte eddigi beosztását. /(hecser): Erdővidéki közművelődés. Tisztújítás az egyesületnél. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 23./

"Demeter János, a Kovászna megyei tanács elnöke, Albert Álmos, Sepsiszentgyörgy polgármestere, Jánó Mihály művészettörténész és Deák Gyula, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója Budapestre ment, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában felkeresték Hiller István tárcavezetőt, aki határozott ígéretet tett arra, hogy támogatja a jövő évben Sepsiszentgyörgyön megrendezendő Osstinato Kárpát-medencei Összművészeti Fesztivált.A háromszékiek 25 millió forintnyi támogatást kértek, s a tanácselnök reményei szerint meg is kapják. A szeptember végi, október eleji fesztivált a Székely Nemzeti Múzeum fennállásának 125. évfordulójára szervezendő rendezvények is gazdagítják. A miniszter támogatásáról biztosította a küldöttséget három, 48-as kötődésű háromszéki műemlék, a Lábas Ház, a bodvaji vashámor és a kézdivásárhelyi székely katonanevelde helyreállításában, ám kérte, mielőtt összegekről tárgyalnának, küldjék el az épületekkel kapcsolatos hasznosítási elképzeléseket. A Lábas Házban civil szervezetek székházát szeretnék berendezni, a vashámor környékén szabadtéri ipartörténeti emlékparkot alakítanának ki, a katonanevelde épületében művelődési központot szeretnének berendezni. Az erdélyi körútján tett szóbeli ígéretén túl Mádl Ferenc államfőt írásban is felkérték az Osstinato-fesztivál fővédnöki tisztségének elfogadására, s a levél átadását a tanácselnök a Határon Túli Magyarok Hivatalára bízta. A küldöttség találkozott Szabó Vilmossal, a miniszterelnöki hivatal politikai államtitkárával is, aki ígéretet tett a januárban induló Székelyföldi Fejlesztési Intézet támogatására. /(sz.): Támogat a művelődési miniszter. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 27./"

Összeomlott saját súlya alatt a bodvaji vashámor. Sokan szerették volna, hogy a hámor megújuljon, de erre mégsem került sor. Demeter János tanácselnök elmondta, hogy a Kovászna Megyei Tanács idei költségvetésé­ben a hámor újjáépítésére elkülönítettek kétmilliárd régi lejt, és az egy hónapon belül meghirdetendő versenytárgyalást megnyerő cég még ebben az esztendőben újjáépítheti Erdővidék, Székelyföld eme nagy jelentőségű történelmi műemlékét. /Demeter Zoltán: Összeomlott a bodvaji vashámor. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 15./

Sürgősségi megerősítési munkálatok tervét fogadta el a Kovászna Megyei Tanács a vidék történelmi műemlékeként nyilvántartott és nemrég beomlott bodvaji vashámor feljavítására. A tervek szerint októberben át is adják az újjászületett, Európában egyedülállónak számító technikatörténeti létesítményt – jelezte Demeter János megyei tanácselnök. Azért halaszthatatlan a megerősítés megkezdése, mert az idén áprilisban bekövetkezett súlyos pusztulás veszélybe sodorta az emlékmű létét a Nagybacon községhez tartozó Magyarhermányban. A közel kétmilliárd régi lej értékű befektetést a megyei önkormányzat, valamint a Honvédség és Társadalom Baráti Kör elnevezésű magyarországi alapítvány finanszírozza. Az objektum a budapesti Nemzeti és Kulturális Örökség Minisztériuma, valamint a román Művelődési és Egyházügyi Minisztérium támogatási listájára került a háromszéki önkormányzat révén. 1848 őszén a Bodvaj nevű erdőrészen található vashámornál készültek hatfontos ágyúcsövek Gábor Áron vezetésével a székely tüzérség számára. Az osztrák csapatok a szabadságharc leverése után szétverték a vashámort. Az 1940-es évek végén ismét öntöttek vasat Bodvajban az ötvenes évek elejéig. /Domokos Péter: Újjáépül Gábor Áron ágyúöntő műhelye. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./

Budapestre utazott háromszéki elöljárókból álló küldöttség, támogatáskeresés céljából találkoztak budapesti kormányintézmények képviselőivel. Albert Álmos, az RMDSZ alsóháromszéki területi szervezetének elnöke ismertette, hogy Szili Katalin országgyűlési elnökkel, illetve a gazdasági és kulturális tárcák tisztségviselőivel tárgyaltak. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában tárgyaltak a sepsiszentgyörgyi Lábasház, a bodvaji vashámor, illetve a kézdivásárhelyi volt katonanevelde rehabilitációs munkálatainak részfinanszírozásáról. /Erdélyi hírek. Háromszéki küldöttség Budapesten. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 29./

A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) erdővidéki szervezete és a bardoci Székely Tanácsának elnöksége tiltakozik a bodvaji vaskohó avató ünnepségére meghívott Magyar Szocialista Párt (MPSZ) színeit képviselő, Szekeres Imre magyar honvédelmi miniszter, volt Magyar Szocialista Munkáspárt KISZ-titkár jelenléte ellen, aki Pap János, az MSZMP Veszprém megyei első titkára mellett dolgozott,. Az ünnepségen részt vesz Markó Béla, az RMDSZ elnöke, miniszterelnök-helyettes és Lázár János, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának elnöke is. A bodvaji vaskohóban öntötte Gábor Áron 1848 novemberében Háromszék önvédelmi harcának első két ágyúját. /P. A. M.: Ma avatják fel a bodvaji vaskohót. Szekeres Imre távolmaradását követelik. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

Október 27-én a székelyföldi Bodvajon Szekeres Imre honvédelmi miniszter, aki az RMDSZ meghívására részt vett – a magyar kormány hozzájárulásával – felújított vashámor avatóünnepségén. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) erdővidéki szervezete és a Bardoc–Miklósvárszéki Székely Tanács az előző napon közleményben tiltakozott a látogatás ellen. Egyesek bekiabálással próbálták megzavarni az ünnepséget. Markó Béla köszöntő beszédében kifejtette: a bodvaji hámor fontos jelképe az erdélyi magyarságnak, arra figyelmeztet, hogy Bukarestnek és Budapestnek is oda kell figyelnie, mi történik a Székelyföldön, hiszen mindkettőnek adóssága van a romániai magyarsággal szemben. A Székelyföldnek szüksége van a maga önálló életére, a területi autonómiára, hiszen a székelység mögött több évszázados önálló történelem, hagyomány és akarat áll, akárcsak a megmaradásra való képesség – mondta Markó Béla. /Felavatták a bodvaji vashámort. „Mit keres Szekeres Székelyföldön?” feliratokkal fogadták a magyar minisztert. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Hiller István magyar kulturális és oktatási miniszter, a Magyar Szocialista Párt (MSZP) elnöke lemondta székelyföldi látogatását, így nem vesz részt a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központ megnyitóján – jelentette be György Ervin, Kovászna megye prefektusa. Eredetileg 2004. november 9-én kellett volna megnyitni a központot a magyar és a román kulturális miniszterek jelenlétében, de arra nem került sor. „Hiller István érzékeli az erdélyi hangulatot, és nem akarja kitenni magát egy barátságtalan fogadtatásnak. A miniszter úr valószínűleg november végén látogat majd el ide, de nem hivatalos látogatás keretén belül”, mondta György Ervin. A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) sepsiszéki szervezetének vezetősége néhány nappal ezelőtt bejelentette, hogy a leghatározottabban tiltakoznak azon mérhetetlen cinizmus ellen, amellyel a magyar kormány tagjai viseltetnek a határon túli magyarság iránt. „Miután az október 23-i budapesti magyarverés egyik irányítója, Szekeres Imre hadügyminiszter minden szégyenérzet nélkül tette le lábát limuzinjából Háromszék földjére a bodvaji kohó újraavatóján, ezúttal úgy hírlik, hogy Hiller István pártelnök kívánja felavatni a sepsiszentgyörgyi Magyar Kulturális Központot november második felében” – mondotta Gazda Zoltán, az MPSZ sepsiszéki elnöke. Gazda szerint a székely vendégszeretetnek is vannak határai, s Hiller István ennek határain kívül esik. /Lemondta székelyföldi látogatását Hiller István. Utcai tüntetésekkel fenyegetőzött az MPSZ. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./

Volt egyszer egy Makk-féle összeesküvés, és mártírokká lettek hőseink
Az erdélyi magyarság nem csak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc mártírjainak emlékét őrzi kegyelettel. Mikor a nemzet porba hullt, reményt vesztett, székely hősökben lobogott fel újult erővel, hatványozottan a szabadságvágy. A ’49-es kegyetlen megtorlások dacára volt merszük, bátorságuk szervezkedésbe, harcba kezdeni. Ők a Makk- féle összeesküvők. Székely vértanúkként eddig hármukat ismerte jobban a világ. A Marosvásárhelyi Rádió szorgalmazására újabb nevek, történetek kerülnek be a köztudatba. Az ott elhangzott műsor szerkesztett változatát most olvasóink is kézbe vehetik. A szerzők: Bakó Zoltán, Gáspár Sándor, Kádár Gyula, Ötvös József és Vajda György.
Bágy leghíresebb szülötte
Pár évvel ezelőtt Papp Vilmos, Budapest-Kőbánya református lelkipásztora könyvet írt a nevezetes magyar református presbiterekről Őrállók címen. Akkor keresett meg engem is, hogy esetleg valamilyen festményt, rajzot, esetleg kőlenyomatot ismerünk-e Török Jánosról, a székely vértanúról, marosvásárhelyi presbiterről. Könyvekben és a Teleki Tékában való utánajárás nyomán szomorúan állapítottuk meg: nem maradt róla semmilyen rajz, de személye és emléke mégsem ment feledésbe.
A marosvásárhelyi Postaréten álló emlékmű felirata utal székelyföldi származására. Bágy a Homoród mente székely unitárius falvai között ma is élő református közösség. A közel kétszázan ott élő bágyiak ma sem felejtették el falujuk leghíresebb szülöttjét, az iskola előtt egy kopjafa emlékeztet: itt született 1806-ban Török János.
Korának jól bevált gyakorlata szerint a szorgalmas székely fiút tízévesen beíratták a székelyudvarhelyi református kollégiumba, ahol előbb szolgadiákként, később pedig magántanítványok oktatójaként végezte tanulmányait. Tizenhat évig volt a kollégium tanulója, majd az erdélyi négy református kollégiumban tett sikeres vizsgája nyomán külföldi tanulmányútra mehetett. Berlini peregrinációja után hívják meg a marosvásárhelyi református kollégiumba történelemtanárnak, majd a teológia professzora lesz itt haláláig.
Az 1848-as magyar szabadságharc megosztotta a kollégium tanárait. A császárhű tanárok – köztük Bolyai Farkas – ellenezték a fiatalok hadba vonulását. Török János harcra, szabadságharcra buzdította tanítványait. 1848 őszén Gedeon tábornok könnyen bevette Marosvásárhelyt, és Török János professzort több társával együtt túszként Nagyszebenbe záratta, ahonnan csak féléves rabság után Bem József tábornok honvédjei szabadították ki.
Világos nem ölte meg a szabadságvágyat
A levert forradalom után a nép egy részében még ott égett a szabadság vágya. A Makk József ezredes által szervezett mozgalom egyik erdélyi összekötője és irányítója lett bágyi Török János. A Makk-féle összeesküvés leleplezése után, 1852-ben Gálffy Mihály sógorával és Horváth Károly nevű tanítványával együtt letartóztatják, újból Nagyszebenbe zárják, ahol a haditörvényszék 1853. október 11-én kötél általi halálra ítéli őket.
1854 márciusában hozzák vissza Marosvásárhelyre, és március 10-én a Postaréten kivégzik. Halálával megszűnik Marosvásárhelyen a teológiai oktatás, azaz a lelkészképzés. Bágyi Török János nemcsak azért volt a marosvásárhelyi református kollégium egyik híres és nevezetes tanára, mert 48 évesen vértanúhalált halt a magyar szabadságért, hanem az ötödfél évszázadnál is öregebb székelyföldi kollégium jól képzett nevelője volt. Nyomtatásban megjelent tankönyvei mellett 33 műve maradt kéziratban. Egykori tanítványa, Deák Farkas így emlékszik vissza rá: "Mindenkivel tudott a maga nyelvén beszélni. Sok szegény székely fiú megkönnyezte, meggyászolta, kiknek ő atyja volt. Nem egy özvegy nő kereste fel és öntözte könnyeivel sírját, kiknek gyermekeit atyai gyámsága alá vette és embert csinált belőlük".
Visszacseng a múlt
Magyar és szűkebb hazánk, Erdély történelmében is vannak, akik megérdemlik, hogy nemzeti panteonba kerüljenek, és ne csak ünnepekkor, megemlékezésekkor említsék a nevüket. Ezt érdemeli a firtosmartonosi Gálffy Mihály is, akinek élete, tragédiája példaértékű a mai és a jövőbeli fiatal generációknak is. Elemi iskoláit szülőfalujában, Firtosmartonosban, a gimnáziumot Székelykeresztúron, jogi tanulmányait Kolozsvárt végezte. 1843-ban az alma materében rendezett nagyszabású vívóversenyen mindenkit, még két vívómestert is maga mögé utasítva győzedelmeskedett. Előbb Székelykeresztúr szolgabírája lett, majd 1848-ban ügyvédi irodát nyitott Marosvásárhelyen. Itthon alapozta meg tudását és indult el a fényes karrier útján. Igazságérzete ösztönözte arra, hogy részt vegyen az 1848-as szabadságharcban. Mi sem lehet nemesebb eszme, mint az idegen elnyomás és hatalom ellen küzdeni, olyan egyetemes polgári értékek mellé szegődni, mint a szabadság, egyenlőség, testvériség, a prosperitás, amelyet egy új világrend megteremtése jelentett volna. De mint oly sokszor, a történelem most is megismételte önmagát. A nagyhatalmak összefogtak, hogy az "ősi rendet" megvédjék: katonai túlerővel, cselszövéssel, árulással, az együtt élő nemzetek összeugrasztásával. Visszacseng a múlt most is, amikor azon vitatkozunk, hogy ki a létjogosultabb a Kárpátok ölében, kinek a szimbólumai erősebbek, s azokat kiáltják ki hősöknek, akik a nagyhatalmak játékában arra kényszerültek, hogy békésen együtt élő nációk húsába harapjanak.
Mi lett volna, ha sikerül?
A marosvásárhelyi Postaréten felállított obeliszk felkiáltójel. Üzenet a múltból a jelennek, s iránymutató a jövőnek. A Makk-féle összeesküvésben résztvevők hittek abban, hogy meg tudják fordítani a történelem kerekét, hogy mindenek fölött győz az eszme, amely tiszta, őszinte s haladó, hittek Kossuth Duna menti köztársaságában, s abban, hogy az emigrációba menekült politikus visszatérte elég lesz ahhoz, hogy a kioltott forradalmi láng újra, lobbanjon. Gálffy Mihály nem kevesebbet vállalt magára, mint azt, hogy a száműzetésből hazatérő Kossuth Lajost erdélyi hatalomra juttassa. El lehet játszadozni a gondolattal: mi lett volna, ha sikerül? Milyen gazdasági fejlődés indulhatott volna be a szabad és független Erdélyben, ha Kossuth, Széchenyi és a kor haladó magyarjainak eszméi megvalósulnak? De a nagyhatalmi érdekek nem ezt akarták. A franciák, akiktől az összesküvők segítséget kértek, elárulták őket. 1918-ban, 1956-ban is hiába várta e kis ország(rész), hogy melléálljanak. Az árulást követően kémek hálózatával ásták alá azt a szervezkedést, amely nemcsak egy szűk körű csoport érdekeit szolgálta volna. S került Júdás elég, pl. a kisgörgényi Bíró Mihály földbirtokos, aki az összeesküvőket kiszolgáltatta az akkori hatóságoknak. Sorsuk megpecsételődött, és azt hiszem, büszkén vállalták a kihallgatás, a nehéz börtön kálváriáját, a halálos ítéletet.
Amikor 1854. március 10-én a székely vértanúkat Marosvásárhelyen keresztül állig felfegyverzett katonák a postaréti vesztőhelyre kísérték, a lakosok tiltakozásul fehér szalagot tűztek ki ablakaikba. A béke szimbólumát egy olyan városban, amely, ha nem esik az árulás áldozatául, talán az új forradalom központjaként eltörölhette volna Világos szégyenét. Ezt a gesztust sem szabadna felednünk, s most is eszünkbe juthatna, amikor javában dúl a "zászlóháború". Jó lenne, ha 159 évvel a szomorú esemény után úgy emlékeznénk Marosvásárhelyen a mártírokra, hogy fehér szalagokat fonunk együtt: magyarok, románok, szászok és zsidók, azoknak a leszármazottai, akiket évszázadokon keresztül a nagyhatalmak átvertek. Gálffy Mihály és a névtelen hősök áldozata csak akkor nem volt hiábavaló, ha tanulunk végre sorsukból.
Gálffy Mihály drágán megfizetett az eszméért. Feleségét, Rozáliát is halálra ítélték, végül a kufsteini várbörtön hűvös falai között végezte. Két árvát hagytak maguk után. Nem világra szóló történet, de tanulságos. Tanulságos?
Hol zsarnokság van...
Jó száz évvel a székely vértanúk kivégzése után fogalmazta meg az önkény, a zsarnokság lényegét Illyés Gyula. Mert a Habsburg ugyanolyan kegyetlen és öntörvényű volt, mint a későbbi kommunista. Olykor még ismétlődtek is a történések. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Horváth Károly fiatal földbirtokos teleki házába vezetett Rózsafi útja, amikor a Makk- féle összeesküvés szálait kezdték bogozgatni. És hová máshová mehetett volna nagyobb biztonsággal, mint az alig huszonhárom éves székely birtokoshoz, akinek zsenge kora ellenére már komoly forradalmi tapasztalat állt a háta mögött. Ahhoz a Horváthhoz ment, aki a forradalom kitörésekor azonnal nemzetőr tisztnek jelentkezett, s amikor az oroszok betörtek, a Kossuth-huszárokkal vágta a rendet az ellenség soraiban. S aki Kazinczy tábornok oldalán állt akkor is, amikor Zsibónál le kellett tenni a fegyvert. Ahhoz a fiatal földbirtokoshoz ment, aki nem menekült sem török, sem olasz földre, de a külföld felé igyekvő menekvőket segítette, hogy átjussanak a határokon. Tudta-e, hogy rá itt még szükség lesz, sejtette-e, hogy még egyszer el kell mennie iskolái városába, arra az utolsó, vissza nem forduló útra?
Ma már talán senki nem tudja, hol van az a szőlős Balavásáron, a Horváth Károly szőlőse, ahol a bukás elindult. Vagy folytatódott? De azt tudjuk, hogy hol volt Nagyszebenben a székely vértanúk fogdája, tudjuk, hogy hol volt Vásárhelyen az utolsó éjszakájuk, mint ahogyan tudjuk azt is, hogy mit mondott Horváth az őt szólásra bírni akaró Tapfernernek. Azt mondta: "Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha."
Huszonöt éves volt Horváth Károly, amikor a vásárhelyi Postaréten kivégezték. Elfogatásakor az osztrák törvények értelmében még kiskorúnak számított, hisz nem töltötte be a 23. életévét. Kijárt volna neki a kiskorúakat illető mentesség. De nem járt ki. Mint ahogyan valamivel több mint száz évvel később nem járt ki Mansfeld Péternek sem. Mert hol zsarnokság van, ott zsarnokság van.
Várady József és társai…
A Makk-féle összeesküvés külön fejezete volt a Várady József vezette mozgalom. Várady akkor vállalja a fegyveres ellenállás szervezését, amikor a Marosvásárhely központú székely összeesküvés már elbukott. Ekkor vakmerőségre, bátorságra, makacsságra, nagy elszántságra és önbizalomra volt szükség. Várady épp ilyen adottságokkal rendelkezik. Az alig 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvéd, negyvennyolcas huszár a legalkalmasabb személy egy székely szabadcsapat szervezésére.
Várady 1852. július közepe táján érkezik Háromszékre. Kezdetben a Sepsiszentgyörgy környéki falvakból szervezi a mozgalmat, majd az erdővidéki Bibarcfalván. A később vértanúságot szenvedő bibarcfalvi Bartalis Ferenc mint levélhordó kétszer jár Makk ezredesnél Bukarestben, írásbeli és szóbeli utasításokat közvetít. A titkos mozgalom Háromszéken eredményesebben működik, mint más régiókban. Így például a mátisfalvi Benő Miklós egymaga félszáz fős szabadcsapatot fegyverez fel. Várady kapcsolatot létesít a csíki vezetőkkel is. 1853. október 2-án Bibarcfalváról – ötvenfős csapata élén – Csíkba indul. Terve az, hogy a csíkszentkirályi erdőkben bevárja a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd egyesült erővel megtámadja a csíkszeredai és a sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat. A pénztárakban talált pénzzel tovább növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, majd egyesül a külföldről érkező, a Makk ezredes vezette sereggel. Mivel a táborozók összeütközésbe kerülnek a helyi lakossággal, mert azok nem ismerik a szabadcsapat céljait, a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága hamar tudomást szerez róluk, és 1853. október 6-án nagyszámú katonaságot küld ellenük. A hadsereg meglepetésszerű támadása miatt a szabadcsapat felbomlik.
Várady és társai fölött a marosvásárhelyi haditörvényszék 1854. április 6-án mondja ki a döntést, a 16 fővádlottból tizenkét személyt halálra, négyet pedig sáncmunkára ítél.
Akik nélkül nem teljes a kép
Bertalan Lászlóról és Benedek Dánielről ritkán szólunk, pedig nélkülük nem teljes a kép, áldozatuk éppoly nemes és éppoly mérhetetlen, miként Török János, Gálffy Mihály és Horváth Károly áldozata. Közkatonái voltak a szabadságharcnak, közkatonái az összeesküvésnek, mártírjai a szabadság iránti küzdelemnek.
Életükről, halálukról alig tudunk valamit, pedig fordulatos sorsukról, jelkép értékű életükről még ma is filmet forgathatnánk.
Május 27-én Marosvásárhelyen végezték ki őket, csaknem egy hónappal katonai parancsnokuk, Várady József kivégzése után.
Bertalan László katona volt, szökött katona. A Coronini gyalogezredből szökött meg 1853 március 4- én, és Várady József alig jelent meg Erdővidéken, Bertalan Lászlót máris ott találjuk a csapatában, amely arra készült, hogy kirobbantsa a fegyveres felkelést, de legalábbis kiszabadítsa az összeesküvés fogságba került vezetőit.
Bertalan László Bibarcfalván született 1830-ban, nőtlen, református vallású – ennyit sikerül néhány könyvből és internetes publikációból megtudni róla.
Vajon hogyan került a Coronini gyalogezredbe, amelynek egyik százada Szentágotán állomásozott?
Büntetésből besorozott honvéd lett volna, ahogyan még sok százan a szabadságharc leverése után évekig a császár katonái lettek? Életkora alapján Bertalan Lászlóról leginkább erre gondolhatunk. Hiszen a forradalom lendülete sok fiatal legényt vitt a szabadságharc zászlói alá.
Ráadásul Erdővidéken, Bodvajon öntötték Gábor Áron több ágyúját is, az erdővidékiek ugyancsak szép számban voltak jelen a szabadságharc egységeiben. Tán legnagyobb Bibarcfalván volt a szabadságvágy. Várady szabadcsapatában a legtöbben bibarcfalviak voltak. Úgy tűnik, ebben az erdővidéki faluban sokkal nagyobb volt a változás iránti vágy, hiszen szinte önálló egységet lehetett volna szervezni a bibarcfalviakból, akik bekapcsolódtak a szabadságharc újraindításáért megkezdett szervezkedésbe.
A Coronini gyalogezredet különféle helyszíneken említik a hadtörténeti utalások, szegény Bertalan László összejárhatta a Habsburg birodalom több országát-tartományát, amíg fátuma Szentágotára nem vezérelte. Innen már megszökött. Két nap gyaloglás árán is hazajuthatott az erdővidéki medencébe.
Szökött katonának bujkálnia kell, de Bertalan nyugodtan meghúzódhatott volna a havason, pásztorként, amíg lecsendesedik a világ. De Bertalan László mindjárt az elején belép a szabadcsapatba, sőt felelős megbízatásokat is vállal – élelmet rekvirál a bajtársainak.
Bár a székelység is forrongott, a krími háborúban az oroszok és törökök szembekerülése azzal a lehetőséggel kecsegtette a szabadságharc híveit, hogy itt az alkalom újrakezdeni a harcot, de a szerveződő csapat mégsem kapott tömegtámogatást. Néhány hét után már nehéz volt adományokból élelmezni is a kis sereget, nemhogy tovább fejleszteni. Így az osztrák katonai helyőrség hamar tudomást szerzett az erdővidéki falvakban formálódó kis seregről, körülvették és rövid ellenállás után legtöbbjüket el is fogták. 12 embert ítéltek el, valamennyit halálra, de nyolcnak végül is megkegyelmeztek, 8-10-12 év fogságot kaptak "ke-gyelemből". Az ítéleteket április 6- án hirdették ki, de a négy halálos ítélet közül áprilisban csak kettőt tudtak végrehajtani, mert a két bibarcfalvi legény megszökött börtönéből. Ennek a bravúrnak a részleteiről hallgatnak a krónikák. Egy hónapig is üldözték a szökevényeket, amíg sikerült újra elfogni őket és végrehajtani rajtuk az ítéletet.
Bertalan László is Marosvásárhelyen halt meg, 1854. május 27-én, 159 évvel ezelőtt.
Halálos ítéletét kétszeresen is példastatuálásnak tekinthetjük, hiszen fegyveres fellépése neki sem volt súlyosabb, mint társainak. De ő szökött katona volt – valószínű, hogy erőszakkal sorozták be, de ez nem lehetett mentsége a hadbíróságon. Az erőszakos vagy csalárd toborzás megszokott módszer volt abban az időben a világ legtöbb abszolutista hadseregében. Ugyanakkor fegyverrel rekvirált élelmiszert – egy ökröt – a csapatnak, tehát az állami hatóságok hatáskörét sértette. Ezt pedig nem tűrték.
24 évesen akasztották föl.
Alig fél esztendeig tartott a vitézi élete
A székely vértanúk közül Benedek Dánielről tudunk a legkevesebbet. 26 éves volt, amikor meghalt. Petőfi 26 évesen egész életművet hagyott maga után, Benedek Dániel talán ezután mutathatta volna meg, mire képes.
Bibarcfalvi legény, a szökött katona, Bertalan László kenyeres pajtása. Miután Bertalan hazaszökött az osztrák seregből, együtt állnak be Váradyhoz. Benedek Dániel fiatal feleségét és pici gyermekét is otthon hagyta.
Számára alig fél esztendőt tartott a vitézi élet – hacsak nem volt ő is azelőtt a nemzetőrségnek vagy a honvédségnek katonája. De erről nem szólnak a források.
Csak arról, hogy a halálos ítélet végrehajtása elől megszöktek, és csak alig egy hónap után tudták csak elfogni őket.
Hogy sikerült megszökniük? Sokatmondó az a csend is, amely ezt a történetet övezi.
Legényes dac, vagy a remény tartotta őket a környéken? Nem tudni már, pedig a hegyeken át a két legény átjuthatott volna Moldovába, s ahogyan sok ezren, a száműzetés éveit ők is átvészelhették volna.
De maradtak.
Benedek Dánielt is utolérte a végzete, április 20-án megszökött ugyan, de május 19-én újra elfogták, láncra verve, szigorú őrizet alatt Mrosvásárhelyre hurcolták, és május 27- én már pergett is a dob, a hóhér végezte feladatát.
Máig rejtély, hogy miért hiányzik nevük is az obeliszkről, hiszen áldozatuk ugyanakkora – életükkel fizettek a szabadság álmáért. Katonának szegődtek – de odaadásuk, helyzetfelismerő képességük mutatta, hogy tehetséges, többre hivatott emberek voltak – ám sorsuk másként fordult.
Árulóvá, esküszegővé viszont nem váltak soha.
Bibarcfalva három vértanút is adott a magyar szabadságnak. Mindhárman Székelyföldön nyugszanak – ketten Marosvásárhelyen, Bartalis Ferenc Sepsiszentgyörgyön.
És mennyi mindent nem tudunk meg
Az elítéltek között sok volt a mai Maros megye területéről származó. Íme, néhányuk: Bereczky Sándor torboszlói (12 év), Albert János sáromberki, Musnay Pál szentistváni, Gál Antal szentgericei (10-10 év), Kenderessy Elekné Boér Anna mikefalvi (ő az egyetlen női halálraítélt, aki április 12-én szintén kegyelmet kapott), Bitai Mihály mezőcsávási, Dózsa Sándor makfalvi (10-10 év), Demjén (Dimény?) Lajos marosvásárhelyi, Nagy Dániel mezőbándi, Horváth Gáspár vajai, Deák Farkas marosvásárhelyi (5-5 év), Hajnal Róza marosvásárhelyi (Hajnal József marosvásárhelyi városi hivatalnok leánya), neki 12 évre csökkentették az ítéletét 15- ről, Albert Márton vajai, Sófalvi József nyomáti (6 év), Szentkirályi Zsigmondné Berzenczey Erzsébet marosvásárhelyi (8 év), s a désfalvi Boncza Imre, Ady Endréné Boncza Berta nagybátyja, akit 10 évre ítélték.
Emlékük legyen áldott!
Népújság (Marosvásárhely),

Tavaszcsinálók a márciusi télben
Embert próbáló hideg és új hívószavak jellemezték az idei március 15-i megemlékezéseket Erdélyben. A „forradalom” és „szabadságharc” mellett az „autonómia”, „önrendelkezés” és „Székelyföld” is sokszor elhangzott a szónokok beszédében. A közelmúlt történéseinek hozadékaként az emlékünnepségen legalább annyi székely zászló lengett, mint magyar.
Ráduly Róbert polgármester az 1848. október 16-i agyagfalvi felhívásból idézett: „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük. Mi tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvtöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni”. Így gondolkodtak ’48-ban a székelyek, mondta Ráduly, és így gondolkodtak 2013. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten is. „De vajon így gondolkodnak-e mások is, vajon betartották-e, amit nekünk ígértek Gyulafehérváron 1918. december elsején?” – kérdezte, majd választ is adott: nem tartották be, ezért félnek, rettegnek. „Nekünk megnyugvásunk nem lesz, míg el nem érjük a végső célt, a közösségi autonómiát” – jelentette ki Ráduly. Sokan vannak, akik érzik az autonómia fontosságát, de olyanok állnak az élen, akik elfáradtak, ezért „egy lépést hátrább kellene lépniük, hogy a fiatalok előléphessenek.” Az aggodalmaskodóknak azt üzente: adják meg a területi autonómiát, „hadd mutassuk meg, mire vagyunk képesek”. Szónoklata zárásaként hangsúlyozta: egyetlen felelős magyar állampolgár sem nyugodhat, amíg ki nem vívjuk a székely szabadságot. „Március 15. az egész nemzet ünnepe, ezért érezzük úgy, hogy ki kell mozdulnunk otthonainkból, és kokárdával a szívünk fölött közösen kell emlékeznünk hőseinkre” – így kezdte beszédét Zsigmond Barna Pál. Magyarország csíkszeredai főkonzulja kiemelte, a nagy történelmi eseményekre való emlékezésekkor „szinte mindenkinek a híres, tragikus honfitársak jutnak eszükbe, de a csatákat nemcsak a rivaldafényben álló hősök vívják, mögöttük ott áll a láthatatlan tömeg”. Ma azokra emlékezik a magyarság, tette hozzá, akik megtanították, hogy mit jelent az összefogás és az összetartozás. „1848 az együttműködés szimbóluma, a kulcsszó pedig a közös ügy. A szabadságharcban nemcsak a magyarok, más nemzetek is együtt küzdöttek a szabadságért. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Kárpát-medence felemelkedése csak akkor lehet valóság, ha az itt élő népek kölcsönösen tisztelik és elismerik egymást” – emlékeztetett a főkonzul. „Azért ünnepelünk minden év március 15-én, hogy meg tudjuk különböztetni a szabadságot a szabadosságtól” – fogalmazott Darvas-Kozma József csíkszeredai katolikus esperes, aki azt üzente a románoknak, hogy „minden népnek joga van az önrendelkezésre.” Hozzáfűzte: Székelyföldet nem lehet feldarabolni, mert a Székelyföldön élők egy családot, egy közösséget alkotnak, amit a hatalomnak tudomásul kell vennie. „Az autonómia akkor lesz valóság, ha ezt mindenki akarja a kicsiktől a legidősebbekig” – fejtette ki Darvas-Kozma atya.
Háromszékről nem mennek sehová
A csípős időjárás ellenére is legalább kétezren tartották fontosnak Háromszéken, hogy jelen legyenek a március 15-i megemlékezéseken. Idén is Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely adott otthont a leglátványosabb megemlékezéseknek, de az erdővidéki Bodvajba, az egykori ágyúöntő vashámorhoz is legalább kétszázan vonultak ki csütörtök délután, dacolva a hideggel, hogy a leghíresebb székelyek egyike, Gábor Áron emléke, illetve a forradalom és szabadságharc hősei előtt tisztelegjenek. Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen egyaránt az autonómia és a székely szimbólumok szabad használata köré épült az ünnepi események sorozata. A nemzeti összetartozás újabb jeleként a két település megemlékezői Semjén Zsolt Magyarország miniszterelnök-helyettesét üdvözölhették, aki lovon érkezett Kézdivásárhely központjába. A céhes város főtere két nagy méretű székely zászlóval is gazdagodott, amelyek Gábor Áron szobra mellett kaptak helyet. Amint Bokor Tibor polgármester is hangsúlyozta, ezek választ jelentenek „a jelképeink elleni hadjáratra, hiszen nap mint nap perelnünk kell a prefektusi hivatallal, mert közintézményeinken ott lobog a székely zászló. Azt szeretnénk, ha örökre ott is maradna.”
A háromszéki megyeszékhelyen az elmúlt évekhez hasonlóan idén sem hiányoztak a lovasok, sőt közel százan – a gidófalvi Szilaj, a sepsiszentgyörgyi Székely Virtus Egyesület, valamint a kőröspataki Kálnoky Hagyományőrző Csapat tagjai – döntöttek úgy, hogy nyeregbe pattannak, és csatlakoznak a vasútállomástól a Tamási Áron Színház elé vonulókhoz. Az idei megemlékezés egyedi momentuma a Székelyföldi Körkép felavatása volt, amelynek alkotóelemei a Virtuális Székelyföld portálon is megtekinthetők, az alkotást a régió rangos történelmi helyszíneit ábrázoló fotók képezik.
Az ünnepségek során sűrűn hangot kapott az autonómiaigény, illetve a jogainkért való határozott kiállás. A felszólalók, Semjén Zsolt, illetve Bokor Tibor és Antal Árpád polgármesterek az összefogás, a jogainkért való bátor kiállás, a szülőföld megvédésének és megőrzésének szükségessége köré építették mondandójukat. Sepsiszentgyörgy elöljárójának kifejezetten erős hangvételű üzenete Bukarestnek is szólt, többek között arra figyelmeztetve a román hatalmat, hogy „Nem megyünk sehová! Se Mongóliába, se Magyarországra! Ez a mi szülőföldünk, a mi országunk is. És jogunk van kitűzni a zászlónkat! Jogunk van használni az anyanyelvünket, jogunk van az autonómiához”. A tapssal és éljenzéssel fogadott Semjén Zsolt csatlakozott az elöljárókhoz, mindkét helyszínen hangsúlyozta: „Nem vagyunk alábbvalók egyetlen népnél sem, nem vagyunk másodrendű állampolgárok. Ezt a románsággal is meg kell értetni, és azt is, hogy jogaink követelése nem szélsőségesség, hanem egy nemzet természetes igénye”. Magyarország kormányának képviselője újból biztosította a megjelenteket, hogy a magyar nemzet, a magyar állam szolidaritására minden körülmények között számíthatnak.
Kolozsvári hadüzenet a közönyösség telének
Talán a téliesre fordult időjárás tehet róla, de az elmúlt évekhez képest kevesebben ünnepeltek Kolozsváron a magyar forradalom és szabadságharc emléknapján. Magyar, román és székely zászlókat lengető, fúvószenekartól kísért menet indult délben a Protestáns Teológiától a Szent Mihály-templomig, ahol ökumenikus istentiszteletet tartottak. Az ünneplőket a rendőrség képviselői is elkísérték, de rendbontás nem volt. Útközben csatlakoztak a menethez a belvárosi magyar tannyelvű iskolák diákjai is, akik kokárdákat kínáltak a bámészkodóknak. A templomban az ünneplő gyülekezetet Kovács Sándor római katolikus főesperes köszöntötte, aki 1848. március 15-ét a magyar nemzet sorsfordulójának nevezte, szerinte a piros-fehér-zöld kokárdák ma is a nemzet szebb jövőbe vetett hitét sugározzák. „Szabaduljunk meg a hamis ígéretek bilincseitől” – hangsúlyozta Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese, aki a forradalom és szabadságharc jelenünkre is ható üzenetét emelte ki ünnepi beszédében. Bálint-Benczédi Ferenc unitárius püspök János evangéliumát idézte, és felhívta a hallgatóság figyelmét, hogy csak akkor igazi a megemlékezés, ha megújul a nemzethez tartozásunk tudata. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a politikai egység fontosságát hangsúlyozta ünnepi beszédében.
A Szózat és a Himnusz eléneklése után a mintegy 800 fős tömeg az egykori Biasini-szálloda elé vonult, ahol politikusok és a városvezetés képviselőinek jelenlétében megkoszorúzták Petőfi Sándor emléktábláját. Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt országos alelnöke beszédében a társadalmi ciklusokat az évszakok váltakozásához hasonlította. „Ha véget akarunk vetni a belénk költözött szimbolikus télnek, közönynek, elsősorban magunkban kell mérlegelnünk, hogy mi is tavaszcsináló emberekké válhassunk” – fogalmazott Gergely Balázs. Rendbontás idén sem történt Kolozsváron, egyetlen férfi állt ki tüntetőleg egy román zászlóval a Biasini-szálló elé, arra szólítva fel a járókelőket, hogy legyenek jó románok a magyarok ünnepén.
Magyar Érdemrend Egyed Ákosnak
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulóján a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban rendezett ünnepségen Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese (jobbra) a Magyar Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését adta át Egyed Ákos kolozsvári történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjának.
Aradon zászlót égettek volna
Aradon a Magyar–Román Megbékélési Parkban a Noua Dreaptã elnevezésű szélsőséges román nacionalista szervezet magyarellenes tüntetést szervezett, amelyen megpróbáltak elégetni egy nagyobb méretű székely zászlót is. A vastag papír azonban a havazásban, hidegben átnedvesedett, hiába próbálkoztak többen is, nem sikerült lángra lobbantaniuk, így aztán dühükben összegyűrték és eldobták. A körülbelül negyven tüntető a Szabadság-szoborral szemben lévő román emlékmű előtt gyülekezett, hatalmas román zászlót és magyarellenes transzparenseket (A székelyek nem magyarok, Támogatjuk Hungária autonómiáját Mongóliában, Románia egységes, oszthatatlan nemzetállam stb.) húztak ki.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Lapszemle
Művelődés/március
Ha március, akkor ’48-as forradalom – egyebek mellett ezt sem téveszti szem elől legfrissebb számában a Művelődés c. közművelődési folyóirat. Lett ágyú! című írásában Benkő Levente az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül Háromszék önvédelmi harca első ágyúinak a születési helyére, az erdővidéki Bodvaj vaskohójához kalauzolja az olvasókat, bemutatva Gábor Áron mester sikeres ágyúöntő próbálkozásának vázlatát. Benkő Judit a Magyar Kultúra Napjának kolozsvári, nagybányai és máramarosszigeti ünnepségeiről számol be, Bodor Pál (Diurnus) pedig a nemrég elhunyt kiváló erdélyi televíziós szakemberre, Csép Sándorra emlékezik. Galéria rovatában Szabó Zsolt, Bátori Gábor és Szekeres Attila István Makrai Zsuzsa nyírbátori tűzzománc-művésznek a nemrég Kolozsváron, a Minerva-házban is kiállított Báthory-címereiről ír, az Enciklopédia rovatban pedig Kónya-Hamar Sándor Vita Sándor közgazdasági szakíró, szerkesztő életpályáját foglalja össze. Édes iskola címmel Csávossy György a bor szépségeiről ír, Egy életmű feltámadása címmel pedig Bakó Botond Elekes Károly nagyenyedi múzeumőr, professzor életművébe nyújt betekintést. A folyóirat Kuti Márta szerkesztésében folytatja a Híres erdélyi magyarok című sorozatát.
Szabadság (Kolozsvár),

Gábor Áron szobrot avattak Háromszéken
Felavatták Gábor Áron mellszobrát Eresztevényben, a Benke kúria udvarán. A szobor alkotója Vetró András szobrászművész.
Történészek, politikusok és a község lakói előtt leplezték le november 26-án, szerdán délután Gábor Áron szobrát Eresztevényben, így tisztelegve a háromszéki hős előtt. Rancz Lajos, a Benke kúria házigazdája szerint méltó helyet kapott a mellszobor, hiszen Gábor Áron kultusza ma is él a vidéken, emléke pedig ugyanolyan nagy, mint Kossuth Lajosé.
Gábor Áron személyiségét és kultuszát Demeter Lajos helytörténész elevenítette fel, kiemelve, hogy a legendás példakép mai napig a székely emberek előtt áll. A történész szerint két dolog tehette hőssé Gábor Áront: az ágyú ígérete és annak eldördülése. Ugyanakkor kiemelte: nem tudni meddig tart a valóság és honnan indul a legenda, viszont tény, hogy a székely ágyúöntő legendás alakká vált, főként a szabadságharcot követő elnyomás éveiben.
„Az, hogy Gábor Áron emléke megérett és „nemesfémmé” alakult, annak köszönhető, hogy tizenhét év év elnyomás volt a szabadságharc után. Azokon az estéken a szép emlékeket mesélték az apák és a nagyapák, olyan eseményeket, amelyeknek részesei voltak. Ezek a történetek érdekesek és a székelyekre jellemzőek, így mindenki önmaga lehetett a központban és társa Gábor Áron a hősi halott”– mondta Demeter Lajos. A helytörténész szerint az is legenda, hogy Gábor Áron a kökösi hídon esett el, viszont szép szimbólumként maradt meg ez a hely a nép emlékezetében. A temetése körül is kialakultak legendák, többen úgy tudják, hogy először Uzonban temették el titokban, hogy tüzérei ne szerezzenek tudomást a haláláról és tovább harcoljanak.
Tibád Sándor, a Gábor Áron Alapítvány Kuratóriumának tagja versben idézte fel a székely hős alakját, kiemelve, hogy egy olyan honfitárs volt Gábor Áron, aki életét adta a hazáért. „Alakja azóta is jelen van a művészetekben, népköltészetben és a hadászatban is, úgy mint az ágyúöntési technológiák kidolgozója. Ugyanakkor ő lett a leleményes, semmiből is sokat teremtő székely példaképe” – emelte ki Tibád.
A székely katonát méltató beszédeket követően Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke és Tamás Sándor a Kovászna megyei önkormányzat vezetője közösen leplezték le Vetró András szobrát. Kelemen Hunor elmondta: Gábor Áron öntési technikáit mai napig számon tartják a műszaki tudományok területén és emléke ma is ugyanannyit jelent, mint az elmúlt században. „A székelyföldi szabadságharc határait ő már rég túllépte, hiszen a magyar csapatok számára öntött ágyút, de védte Székelyföldet is a saját csapataival úgy, ahogyan más nem tette volna meg. Az önfeláldozó, szabadságszerető ember példaképe mai napig” – mondta Kelemen Hunor.
Kovászna megyében jövőre Gábor Áron évet szerveznek, az ágyúöntő születésének 200.-ik évfordulójára, mely jövő március 15-én veszi kezdetét és november 27-én ér véget. A rendezvények egyik szervezője Váry O. Péter író, újságíró, aki elmondta: az egész megyére kiterjedő eseménysorozattal készülnek, amelyben emlékkiállítás, szónokvetélkedő, iskolai verseny is helyet kap. Ugyanakkor felújítják a bodvaji vashámort is és befejezik az eresztevényi síremléket, amely mind a mai napig nem készült el teljesen.
Bús Ildikó
Székelyhon.ro

Mi, hol, mikor?
Könyvbemutató Kádár Gyula Prés alatt a magyarság. Nemzeti elnyomás Romániában című könyvét ma 19 órától az uzoni polgármesteri hivatal gyűléstermében Bartha Katalin könyvtáros mutatja be.
A kézdivásárhelyi Városi Színház társulata ma 18 órától az Egy zűrzavaros éjszaka című vígjátékot a Toldi-bérleteseknek játssza a Vigadó Művelődési Ház nagytermében.
Kiállítás * A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Toleranciatermében pénteken 18 órától megnyílik Tárgy és emlékezet. A szabadság ereklyéi című kiállítás, mely Gábor Áron születésének 200. évfordulójára állít tárgyi emléket.
* A kézdivásárhelyi Vigadó kiállítótermében pénteken 17 órakor a Kézdivásárhelyi Nők Egyesülete szervezésében megnyitják az Emlékeink szárnyán című kiállítást.
Hitvilág Egyetemes imahét. A felsőcsernátoni baptista imaházban ma 19 órától Györfi Elek Tóbiás baróti baptista lelkész, holnap Kelemen Sándor marosvásárhelyi baptista lelkész szolgál.
Rádió A Marosvásárhelyi Rádió ma 10.15 órakor kezdődő, Miben segíthetünk? című műsorának meghívottja prof. dr. Kikeli Pál kardiológus, a marosvásárhelyi Procardia Alapítvány elnöke, aki a Dohányfüstmentes orvosi egyetem című prevenciós mozgalommal, a dohányzásnak a szív- és érrendszerre gyakorolt káros hatásaival kapcsolatos kérdésekre válaszol. A műsor idején a hallgatók is bekapcsolódhatnak a beszélgetésbe a 0265 222 022-es vagy a 0365 424 434-es telefonon, az SMS-szám: 0740 274 165.
Heti sürgősség
Március 3. és 9. között a sepsiszentgyörgyi megyei kórházban tizenkét lány és tizenegy fiú született. A sürgősségen összesen 575 személy jelentkezett: szív- és érrendszeri panaszokkal tizenöten, agy-érrendszeri panaszokkal tizenhárman, a traumát szenvedettek száma tizenegy, sürgősségi sebészeti beavatkozásra szorultak tizenhárman, belgyógyászati sürgősségi kezelésre negyvenketten, gyermekgyógyászati sürgősségi beavatkozásra volt szüksége 114 gyermeknek.
Kalendárium A baróti Erdővidék Múzeumában március 14-én, pénteken 17 órakor útjára indul a Kalendárium – avagy mindennek rendelt ideje van című foglalkozássorozat 10 éven felüli gyermekeknek. A foglalkozásra az ifjakat, felnőtteket, szülőket, nagyszülőket is várják, mert vallják, a több esztendő többet tud. Nem zárják ki a 10 éven aluliakat sem (alsó korhatár 7 esztendő), de őket egy idősebb testvér vagy felnőtt kísérje. Házigazda: Hoffmann Edit. Az első találkozó mottója: Márciusi szelek fújnak búcsúdalt a cudar fagynak, ők hozzák a kikeletet, szabadságot, szép életet. Ha kedved kerekedik játszva tanulni, tanulva játszani vagy játszva tanítani, a mi emberünk vagy! Játsszunk múltat, jelent, jövőt!
VII. ünnepi megemlékezés Bodvajban
Az erdővidéki Bodvajban pénteken ünnepélyesen megemlékeznek a ’48-as a szabadságharcról. A program 13.50 órakor toborzóval kezdődik a magyarhermányi fúvószenekar közreműködésével, majd 14 órakor köszöntőt mond Mihály Réka tanítónő, a nagybaconi Benedek Elek Művelődési Egyesület elnöke; ünnepi beszédet tart Simon András baconi polgármester, dr. Zsigmond Barna Pál, a Magyar Köztársaság csíkszeredai főkonzulja, Nagy József, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke, imát mond és áldást ad Berszán István középajtai református esperes. A rendezvényen fellép az erdőfülei Kormos Egyesület kórusa, erdővidéki diákok szavalnak, énekelnek. A koszorúzás után eléneklik a himnuszokat a magyarhermányi fúvószenekar kíséretével. A megemlékezés ideje alatt díszőrséget állnak a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület huszárai és tüzérei, illetve a kisbaconi, magyarhermányi és nagybaconi ifjak. Az ünnepségre 13 órakor ingyenes autóbusz indul Barót, illetve Nagybacon központjából.

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Háromszéki kalauz (A Nagybaconi medencezug és Kisbacon vidéke 15.)
Látnivalóban bővelkedik ez a vidék is. Bibarcfalva Baróthoz tartozó település, a múlt század derekán fürdőhely volt borvizes stranddal és meleg kádfürdővel. A régi Borhegyi borvízforrás vizét 1880-ban már palackozták.
Jelenleg két működő ásványvízpalackozó üzeme van: az egykori Baross-, később Május 1.-, jelenleg a 2-es számú egység, és egy újabb, a korszerű gépsorokkal működő 1-es számú palackozó, ahol a Bibco-ásványvizet és ásványvízzel készült üdítőket palackoznak. A Borvízpatak völgyében ősnövényi lelőhely van. Református temploma Szent László-falfestményt őriz. A Bodosi-hegy alatt mélyművelésű szénbánya működött, felette, a Várbükk nevű erdő fedte Várhegyen Tiborc várának romjait találjuk. A helységben született Bartalis Ferenc (1813–1854), a Makk-féle összeesküvés 1854-ben Sepsiszentgyörgyön kivégzett vértanúja, a szomszédos Bodosban pedig Budai József (1851–1939) a neves geológus és pomológus. Szülőházát emléktáblával jelölték meg. Bibarcfalváról piros kereszt turistajelzés mentén – a Baróti-hegység nyugati gerincén – Középajtára érünk. A Nagybacon felé tartó patakok – Köves, Kótya és Heveder – a pliocén üledékek klasszikus feltárásai, országos szinten nyilvántartott geológiai rezervációk. Nagybacon a hagyományos cserépgyártás központja. Református temploma műemlék, imaházán látható nagybaconi Nagy Vilmos emléktáblája. Temetőjében nyugszik Konsza Samu tanár, a falu szülötte, háromszéki népköltészeti gyűjtő.
A falu keleti részén tör fel a Faluborvize (1), nem messze innen a Súgóborvíz (2), a Kisbaconi út mellett a Sántéri borvíz (3). A Gyerkovács patakban kénes gyógyvízforrás, a Setétpatak völgyében pedig a Kincses-barlang.
Nagybaconból indul a Bodvajt és Magyarhermányt is érintő, piros ponttal jelzett turistaösvény.
Kisbacon a Benedek Elek emlékét kereső gyermekek zarándokhelye. Itt van a nagy székely mesemondó emlékháza, a temetőben pedig síremléke. A falut a Csíkorra (4) és a Mitács érintésével a Likati út köti össze Alcsíkkal. A Fenyőstöve övezetében a következő borvízforrások vannak: a 2013-ban felújított Kisbaconi Rezes (5), a Kőrises I. és II. (6–7) és a Tamásné borvize (8).
A Háromszék lapárusító bódéiban és a szerkesztőségben már kaphatóak a Háromszéki kalauz első fóliázott térképkockái, Kisgyörgy Zoltán 1984–85-ben a Megyei Tükör oldalain megjelent, 60 kockából álló, Hegyen-völgyön kalauz című megyetérkép-sorozatának első darabjai. A frissített, fóliázott térképvázlatokat hetente adjuk ki, de később is igényelhetőek, illetve megrendelhetőek a korábbi lapok. A fóliázott térképkockákat a 0267 351 504-es telefonon, a hpress@3szek.ro e-mail címen, illetve a lapárudákban lehet megrendelni.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékek Erdővidékről
A XXIII. Erdővidéki Közművelődési Napok szombaton a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület főszervezésében zajló III. Erdővidéki Huszárbállal értek véget. Pénteken az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület tíz esztendővel ezelőtt elhunyt elnöke, Dénes István (1954–2005) alakját és munkásságát idézték fel, Erdővidék Múzeumának falán pedig emléktáblát avattak tiszteletére.
A fiatalon elhunyt kiváló geológus, Dénes István emléke előtt előbb a temetőben tisztelegtek. Sírjánál gyűltek össze családja mellett barátai és tisztelői, ahol Tüzes-Bölöni Ferenc olaszteleki református lelkész imájában arra kérte az egybegyűlteket, őrizzék meg a kiváló szakember ránk testált örökségét. Az emlékkonferencia első felszólalója, Sztáncsuj Sándor, a Székely Nemzeti Múzeum régésze Dénes István régészeti munkásságát mutatta be. Mint mondotta, Dénes István sok tekintetben a Székely Nemzeti Múzeum legendás igazgatójához, László Ferenchez hasonló életpályát járt be: mindketten túlságos fiatalon, életük virágában hunytak el; a nehézségek ellenére itthon maradtak, s székely népüket szolgálva értek el – bár egyikük sem volt szakképzett régész – szélesebb körben elismert eredményeket. A régészettel szembeni elkötelezettségük és szenvedéllyel végzett munkásságuk által megkerülhetetlen nyomot hagytak maguk után; oktató-, nevelő- és tudománynépszerűsítő munkát is folytattak. Dénes István régészeti kutatásai során – a székelyföldi töltésvonulatok jobb megismeréséhez való hozzájárulása mellett – a Vargyas-szoros mintegy százhuszonöt ismert barlangja közel felének felfedezésében, illetve feltárásában vállalt szerepet, a barlangi lelőhelyek felderítése során pedig kivételesen pontos és részletes dokumentációt készített. „A barlangi lelőhelyek megközelítése és feltárása sokszor meghaladja az egyszerű régész erejét. Dénes István azon emberek közé tartozott, akikben a régészeti tudás és a barlangi világ ismerete remekül ötvöződött, így a leleteket nemcsak megmenteni tudta, de megtalálásuk körülményeit leírta és le is rajzolta, ami az utókor kutatói számára jelent nagy segítséget” – méltatta Sztáncsuj Sándor. A Székely Nemzeti Múzeum régésze kérdésre válaszolva elmondta: Dénes István hagyatékának feldolgozása folyamatban, eredményeit hamarosan nyolc-kilenc tanulmányban foglalják össze, amelyeket a jövő esztendőben kötetben tesznek közzé.
Bartha Zoltán a geológus Dénes Istvánt mutatta be, s képekkel gazdagon illusztrált előadásában szólt a gyermekként közösen töltött vakációik alatt tett kirándulásaikról, majd kedvenc kőgyűjtési helyeikre – Hidegaszóra, Szármány-patakára, Alsórákosra, Hagymáskőre, Kuvaszóra, Felsőrákosra, Erdőfülére, Bodvajra, Kőröspatakra és Bodosba – kalauzolt el.
Az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista- és Barlangászegyesület titkára, Demeter Zoltán az 1996-ban alapított egyesület történelmét és Dénes István 1999-től kezdődőén elhunytáig betöltött elnöki tevékenységét ismertette. A baróti geológusnak köszönhető, hogy a Vargyas-szoros barlangrendszere ismertté vált, majd természetvédelmi besorolást nyert. Dukrét Lajos, az Erdélyi Kárpát Egyesület sepsiszentgyörgyi szervezetének alapító elnöke Dénes Istvánhoz még 1972-től datálódó barátságáról szólt, s osztotta meg felejthetetlen emlékeiket az Erdővidék Múzeumában összegyűlt népes közönséggel.
Huszárhagyományaink A III. Erdővidéki Huszárbál felülmúlta az eddigiek sikerét. Az erdővidékiek és háromszékiek mellett a maros-, csík- és udvarhelyszéki huszárok is képviseltették magukat, az anyaországból részt vett a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, a Szegedi 3. Honvéd Zászlóalj, a kecskeméti, somogyi és kaposvári huszárok küldöttsége. A Székely Virtus Hagyományőrző Egyesület erdővidéki csapata tisztújítást tartott, élükre Dávid Gábor hagyományőrző hadnagyot választották. Az esemény ünnepélyességét kihasználva avatás is zajlott: az erdővidékiek mellett sepsi-, kézdi- és csíkszéki újoncokat is avattak.
Jakab Kevend István főszervező örömét fejezte ki, hogy Erdővidéken láthatóan egyre többen tartják fontosnak a huszárok hagyományának őrzését, s kapcsolódnak be munkájukba. „Azért vagyunk sikeresek, azért kívánnak sokan közénk tartozni, mert sorainkban a legfontosabb a bajtársiasság és az egymás iránti hűség, na meg a történelmünk és lovaink iránti elkötelezettség – hála Istennek, ilyen emberekből Erdővidéken sincs hiány” – nyilatkozta.
Ablak Erdővidékre
A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, Demeter László szerint sikeres rendezvényt zártak: amellett, hogy az érdeklődők elé tárták Erdővidék eddig talán kevésbé ismert értékeit, más tájegységek rangos és nagy közönséget vonzó előadásait is elhozhatták. Utóbbiak közül kiemelte a csütörtökön a római katolikus templomban Nagy Noémi Kriszta népdalénekes, Laczkó Vass Róbert színművész, Szép András zongorista, Szép Gyula Bálint szólóhegedűs által bemutatott, Paraliturgia – szakrális magyar népköltészet a Kárpát-medencéből című előadást, amelyre közel kétszázan voltak kíváncsiak.
Demeter úgy vélte, jó választás volt Demeter Jánosnak ítélni az Erdővidék Kultúrájáért Díjat: 1988-ban a Kájoni Consort együttes létrehozásával tett a régi zene erdővidéki ismertté tételéért, 1990-től kezdődően a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, majd a megyei tanács elnökeként járult hozzá Erdővidék hírnevének öregbítéséhez s értékeinek megmentéséhez. A Dénes István-emléknapot azért tartja fontosnak, mert úgy véli, a geológusként, barlangkutató-régészként, sőt, környezetvédőként is jelentőset alkotó szakember munkásságát népszerűsíteni kell: rövidre szabott életútja során olyan eredményeket ért el, amelyek feljogosítják, hogy Benedek Elek, Baróti Szabó Dávid vagy Apáczai Csere János mellett Erdővidék nagyjai közé soroljuk.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helyi szerzők könyve Magyarhermány száz évéről
Magyarhermány százéves múltjának részletes leírására vállalkozott egy szerzőpáros: Virág András, aki nemcsak a település, hanem a tágabb környék egyik legjobb ismerője és Balog Irma jeles pedagógus, nyelvszakos tanár, a helybeli Máthé János Általános Iskola nyugalmazott igazgatója.
Szerencsés egybeeséssel van dolgunk, ugyanis a nyugalmazott iskolaigazgató a legjobb ismerője a helybeli népoktatás történetének. A mértéktartás, a szerénység, a tiszta igazság kimondására való törekvés az indítéka annak, hogy a nyolcvanadik évét tapodó Virág András eleve nem vállalkozott szülőfaluja gyerekkora előtti históriájának megírására. – Nem vagyok történész – mondta. – A falu múltjával nálam képzettebbek, többek között a falutudós Máthé János, Boér Imre tanár úr és többen mások behatóan foglalkoztak.
Virágot kiváló emlékezőtehetséggel áldotta meg a Fennvaló, történeteiben hinnie kell az olvasónak. „Könyvünkben próbáltunk ízelítőt nyújtani a magyarhermányi székelység életéről. Leírásainkban főleg a még élő idős emberek elbeszéléseire, visszaemlékezéseire alapoztunk. Ezek alapján igyekeztünk megjeleníteni az utókornak mindazokat a történéseket, változásokat, amelyek végbementek falunk életében száz év távlatában” – írják. Érdeme a 150 oldalas fehér-fekete és színes dokumentumértékű képekkel illusztrált kiadványnak, hogy egyetlen fejezetében sem távolodik el a mától, a jelentől, lépésről lépésre tudja az olvasó, hányadán állnak a dolgok jelenleg a Bacon községhez tartozó településen. Virág Andrásnak sikerül elmesélni a két világháború utáni változásokat, a közigazgatás helyzetét, a közművelődés mikéntjét, a rendtartó székely falu jó irányú kötöttségeit, bemutatni az egykori népviseletet és népszokásokat. A könyvben részletesen szó esik a lélekszámában egyre növekvő helybeli román anyanyelvű cigány lakosságról. A mai fiatal olvasónak tudnia kell, hogy Erdővidék északi része – így Magyarhermány is – 1968 előtt a történelmi Udvarhelyszékhez tartozott. Virág András számára fontos volt a megélhetést biztosító mezei munkák leírása, mert bár a Dél- Hargita lába alatt elterülő hegyvidéki település lakóinak nem kellett átélniük a kollektivizálás erőszakosságát, mégis nehéz volt megteremteni a megélhetés anyagi alapját. Egyfajta sajátos és egyéni igazságra való törekvéssel írja le véleményét a Trianon utáni változásokról, az erőszakos helyi románosításról, az 1938-ban felszentelt görögkeleti templom építési folyamatáról, a bécsi döntés utáni részleges lerombolásáról, az azt követő számonkérés miatti rettegésről. „Mindenki meg volt ijedve – írja a szerző –, mert ismert volt a Maniu-gárda mészárlása Szárazajtán (…). Egyetlen szerencséjük volt a magyarhermányiaknak, hogy az orosz csapatok ezen a részen előnyomultak, lovas orosz járőrség érkezett Magyarhermányba (…), a megalakult kommunista sejtszervezet megmentette a magyarhermányiakat attól, hogy a szárazajtaiak sorsára jussanak. A román templomot az ortodox papság 1997-ben kijavíttatta, ma ott áll bezárva, őrzi a viharos idők emlékét, mivel a faluban egyetlen híve sincs.”
Hasznosak meglátásai az erdőőrség mikéntjéről, a vadászatról is, hiszen ő maga is vadász volt. Ugyanígy ír a kevésbé ismert korabeli pénznemekről, a Hangya szövetkezetről, a természeti csapásokról, a haszonállatok gyógyításáról, a harangokról, a temetőkről. Hermány jeles szülötteiről is szól, bizonyítva rendkívüli megfigyelőképességét. Különleges érdeme a könyvnek a bodvaji vashámorról, a vidék altalajkincseiről közölt adatok. Közrebocsátja a szerző emlékeit, alkalmi beszédeit, hivatalos levelezéseit, hiszen rövidebb ideig a községvezetői állást is betöltötte.
Dokumentált fejezet Balog Irma iskolatörténete. Az oktatás 1760-tól nyert folytonosságot a helybeli egyház irányítása alatt, a korszerű és mutatós új iskola a helybeliek számottevő segítségével és közmunkájával csak 1878 és 1880 között épült fel, 1882-től a község vette át, és a magyar millennium évében államosították. A szerző részletesen beszámol az igazgatása alatt (1980–2004) történt sikerekről, kudarcokról, de a pedagógusi pálya viszontagságairól is. Írása tanulságos olvasmány a ma pedagógusai számára, bizonyság arra, hogy az elhivatott és lelkes oktatók, sajnos, sem a múltban, sem ma nem részesülhetnek a kiérdemelt társadalmi megbecsülésben, érdem szerinti méltányos állami javadalmazásban. A szerző közel száz olyan jeles személyiségről számol be, akik a falu iskolájának tanulói voltak, közülük – hogy harag ne essék –, csak egy régi jelesség nevét említjük: Hermányi Dienes József pap, esperes és íróét, aki a magyar memoárirodalom egyik előfutára volt. Reméljük, a kötet ott lesz a fiatal nemzedék polcán, hogy ismerjék meg falujuk múltját, miképpen erkölcsi kötelessége ismerni a szorgalommal és lelkesedéssel összeállított munkát a jövő nemzedéket oktatóknak is. A kötetet a mai falu képestára zárja, előszavát Szakács Gyöngyike tanítónő írta.
Virág András – Balog Irma: Magyarhermány száz év távlatából 1914–2014. (T3 Kiadó és Nyomda, Sepsiszentgyörgy, 2015)
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyvennyolc, a fölülírhatatlan emlék
Beszélgetés Cserey Zoltán helytörténésszel
A Háromszék történetének legnagyobb teljességű társadalmi összefogását hozó 1848-as forradalom és szabadságharc közel 170 év távlatából is bennünk él és lüktet – tartja Cserey Zoltán. A sepsiszentgyörgyi helytörténésszel székelységtudat-ápolásról és hiányérzetekről is beszélgettünk.
– Miért jelentkezett a szigorú, ötvenhatos „hátizsákkal” is terhelt ötvenes években történelem szakra egy háromszéki magyar fiatal?
– Abban az időben az emberek többsége elsősorban olyan szakra felvételizett, ahova jobb esélye nyílt a bejutásra. Én is hasonló cipőben jártam, de még így is csak második próbálkozásra jutottam be. Miután a középiskolában egyértelművé vált, hogy nem merészkedhetek olyan területre, ahol számok vannak, a kézügyességem sem ígért túl sok jót, az érettségi során viszont külön méltatták a történelem dolgozatomat, hát eldöntöttem: történelem szakra jelentkezem.
– Jól választott?
– Szerencsés embernek tartom magam, három, a tanügyben eltöltött év után ugyanis bekerülhettem a szentgyörgyi múzeumba, és egész életemben történelemkutatással foglalkozhattam. Kezdetben „régészbojtárként” dolgoztam, rengeteg tapasztalattal, élménnyel, sztorival gazdagodtam. 1970-ben például részt vettem a Zabola és Tamásfalva között fekvő, Tatárhalom nevű dombnál tartott ásatásokon, ahol előzetesen Constantin Stanca megyei propagandatitkár barátja, bizonyos Ion Hagiu nevű tanító talált valami bronzkori cserepeket. Miután hiába figyelmeztette, hogy hagyják abba az amatőr keresgéléseket, Székely Zoltán, a múzeum igazgatója úgy döntött, kimegyünk a terepre, nehogy kár essen valamiben. Kutatóárokkal haladtunk felfelé a dombhajlaton, amikor egyszer csak egy koponya került az utunkba. Aztán három méterrel arrébb másik, aztán újabb. Egyértelművé vált, hogy temetőt találtunk. Lelkesen folytattuk a munkálatokat, amikor egyszer csak megérkezett Stanca. Te Zoli, milyen koponyák ezek, kik voltak? – kérdezte Székelytől. Titkár elvtárs, ez egy Bijelo Brdo típusú ásatás, válaszolta a múzeum igazgatója. Mire Stanca elmosolyodott, jól van, folytassák, és elment.
– Jól érzékelem, hogy a párttitkár saját tudatlanságát palástolta a „mindentudásával”?
– Egészen biztosan, korábban ugyanis én sem hallottam még erről a meghatározásról. Egy Eszék környéki település nevéről van szó, a magyar honfoglalókkal összefüggésbe hozott ottani leletek jelentősen hozzájárultak az úgynevezett szláv elmélet korrekciójához. Ha Székely, akkor azt mondja, hogy egy honfoglalás kori magyar temetőt ásunk, akkor – ha talán nem is állította volna le a munkálatokat – Stanca okozhatott volna kellemetlenségeket.
– Valamennyi történelmi eseményünk közül Háromszéken mégis az 1848-as forradalom emlékezete él a legélénkebben. Ezt hogyan magyarázza a történész?
– A negyvennyolcas eseménysorozatnak valamennyi történelmi kor fölé emelését elsősorban az indokolja, hogy Háromszék életében soha olyan teljességű társadalmi összefogásra és összetartásra nem volt példa, mint az 1848-as forradalom és szabadságharc idején. Hogy abban a korántsem könnyű helyzetben mindezt megvalósítani lehessen, emberekre, erős személyiségekre, mi több, szervezetekre volt szükség. Ne feledkezzünk meg Székelyföld akkori roppant nehéz állapotáról. Abban már kezdetben egyetértés volt, hogy a harcot csak akkor lehet megindítani, ha a jobbágy, a katonalakosság, a nemesség egyazon akarat szerint cselekszik. Miután ’48 májusában az Erdélyi Diéta elfogadta a jobbágyfelszabadítást, a vármegyei részeken a jobbágyok vissza is kapták a nemes úr által megmunkálásra adományozott földeket. Székelyföldön viszont szinte semmit sem kaptak, errefelé ugyanis nem voltak királyi adományföldek, mivel a katonáskodás ellentételezéseként a székelyek még felségárulás esetén sem veszítették el birtokukat. Ez az állapot viszont a forradalmi egység létrejöttét gátolta.
– Hogyan sikerült megoldani ezt a kibékíthetetlennek és kibogozhatatlannak tűnő ellentmondást? – A Kiskomitéra rótták azt a feladatot, hogy meggyőzzék Háromszék vezetőit a jobbágyság helyzete rendezésének elodázhatatlanságáról. A kísérlet időlegesen eredményhez is vezetett, a forradalom alatt a nemesek nem zaklatták a jobbágyokat. Utána viszont hatalmas elvándorlás kezdődött, ami csak részben vezethető vissza a szabadságharc leverése okozta kiábrándulásra, sokkal inkább gazdasági okai voltak: az elaprózódott földterületek egyszerűen képtelenek voltak eltartani a székely családokat. Pillanatnyilag azonban sikerült megnyerni a jobbágyokat, de az még mindig nem volt elegendő az egység létrejöttéhez. Olyan további intézkedésekre volt szükség, mint a jogokban és kötelezettségekben való egyenlőség biztosítása a különböző társadalmi rétegek számára. Ennek jegyében 1848. szeptember 16-án elhatározták, hogy a határok őrzését immár mindhárom társadalmi kategória – nemesek, katonák és jobbágyok – közösen végzi. Ez az újabb pozitív kicsengésű intézkedés még inkább összehozta az embereket. – Ez az összefogás miért csak – vagy elsősorban – Háromszéken jött létre? Miért nem volt érvényesíthető a teljes Székelyföldön?
– Több oka is volt. Csíkszéken például azért nem sikerült jelentős ellenállást létrehozni, mert a katonalakosság nem kibékítette a jobbágyokat, hanem éket vert, azt hangoztatva, hogy a közföldek, közerdők használata révén a jobbágyok külön jövedelmekre tesznek szert, míg a katonákat messze szólítja a kötelesség. Sokat nyomott a latban persze a személyiségek jelenléte, illetve hiánya. Főleg, miután a kezdetben kormánymegbízottként tevékenykedő Berde Mózes az agyagfalvi gyűlés után Háromszék vezetője lett, a Kiskomité tagjai pedig mindent megtettek annak érdekében, hogy megteremtsék a különböző érdekszférába tartozó rétegek egységét. 1848 novemberében pedig egymást követték a székgyűlések, amelyek végén kimondták a fegyveres önvédelmi harc elkezdését – a siker minimális esélye nélkül is. Az árulással gyanúsított Balázs Manó kivégzése, a Bodvajban gyártott ágyú kipróbálása és a kilencpontos önvédelmi nyilatkozat elkészítése jelenti azokat a legfontosabb eseményeket, amelyek bekeretezték ezt a példa nélküli egységfrontot.
– Ez az egyöntetűség tette védhetővé a kommunista időkben is a forradalom emlékét? A Székely Nemzeti Múzeum hogyan volt képes eleget tenni ennek a feladatnak azokban az időkben? – A megyésítés utáni vezetőség pártolta és ösztönözte az emlékápolást. Emlékkonferenciákat, előadásokat rendeztünk egészen a hetvenes évek végéig, amikor az egyik konferenciát Stanca elvtárs a rendezvény reggelén lefújta. Azt követően már nem is nyílt lehetőség hasonlókra, egyre sűrűsödtek a frusztrációk. Mostanában azonban egészen más hiányérzet foglalkoztat, mégpedig olyan, ami inkább az utóbbi negyedszázadról szól, mintsem a fordulat előttiről. Míg a csíkszeredai és az udvarhelyi múzeumban dolgoznak a kora középkor történetét kutató régészek, addig Szentgyörgyön egy sincs, pedig most már mindenki azt kutat, amit akar, illetve amire pénze van. Nincs magyarságtörténettel, székelységtörténettel foglalkozó helyi szakemberünk, pedig roppant fontos lenne, hiszen olyan fájdalmasan keveset tudunk a megtelepedésünk idejéről, a faluszerkezetek kialakulásáról, az emberi életkörülményekről. Márpedig ezt a folyamatot csak ásatások révén lehetne valamennyire segíteni. A rendelkezésre álló történeti források alapján nem nagyon nyílik már lehetőség az előrelépésre, de valódi, igazi fogózkodók eddig sem álltak rendelkezésre. Óriási szükség lenne erre a munkára.
– Mi után lehetne még keresgélni?
– Például az eltűnt településeink után, mint az Erdőfüle környékén „elsüllyedt” Bot vagy Bartafalva, valahol a Háromszéki-medence közepén. Lenne ahol ásni, és kellene is, ezt tartom az egyik legfontosabb feladatunknak, az idő pedig sürget, hiszen megsemmisülnek ezek a fel sem tárt emlékek. Márpedig ebben a tekintetben semmi sem történt az elmúlt 27 esztendő során. Az agyonkritizált Székely Zoltán igazgató idejében a múzeum szakemberei megásták a zabolai és a petőfalvi temetőt, előbbiben 192, a másikban több mint 350 sírt tártak fel.
– A szentgyörgyi helytörténeti kutatások szempontjából is hasonlóan fontos 1848 emlékezete? – Ennek intenzitása településenként változik, de negyvennyolcat igazából egyetlen más történelmi esemény sem írja felül, főleg Bereck, Kézdivásárhely, Bodvaj, Sepsiszentgyörgy esetében nem. Oly mértékben épült be a forradalom és a szabadságharc a történelmi tudatunkba, hogy egyelőre aligha halványítja el bármi is a jövőre 170 éves események emléke iránti tiszteletet. És nem véletlenül idézik fel azt, illetve a közvetlenül megelőző kort a hagyományőrző egyesületek, csapatok sem. Negyvennyolc változatlanul velünk, bennünk él.
Cserey Zoltán
1941. február 17-én született Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1957-ben, egyetemi tanulmányait 1958-ban kezdte a Bolyai Tudományegyetem történelmi fakultásán, 1963-ban diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1966 őszétől 2009 nyaráig – nyugdíjazásáig – a Székely Nemzeti Múzeum történelmi részlegén dolgozott. Fő kutatási területe Háromszék története a Székely Határőrség korában (1764–1848), kutatásai eredményeit a múzeum évkönyveiben és különböző folyóiratokban közölte. Fontosabb könyvek, kiadványok: Fürdőélet Háromszéken (1995, József Álmossal közösen); Tusnádfürdő–Szent Anna-tó (1997); negyedik kiadásához közeledik a József Álmossal közösen írt Sepsiszentgyörgy története című kiadvány; Önkormányzatiság és katonai hatalom Háromszéken a XVIII–XIX. században (2009). Jelenleg a háromszéki önkormányzat megbízásából többedmagával Háromszék falvainak történetét írja. Díjak, kitüntetések: Román Kulturális Érdemrend tiszti fokozata (2001); Sepsiszentgyörgy Pro Urbe-díjasa (2011). Történész, sepsiszentgyörgyi önkormányzati képviselő.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazi ágyúöntő
Úgy tűnik, pontot tettek a történészek annak az évszázada folyó vitának a végére, mely az első székely ágyúöntő kilétére vonatkozott: eddig úgy tudtuk, 1848 novemberében Bodvajban Gábor Áron készítette az első vaságyúkat, a Bodor Ferenc mérnök tevékenységére vonatkozó információkat pedig hamisaknak hittük. A történészek épp ellenkezőleg látják.
Ágyúcső és puskapor – Bodor Ferenc, a csíki 48-as ágyúöntő és lőporgyártó címmel jelent meg a marosvásárhelyi Mentor Könyvek Kiadónál az a tanulmánykötet, melyet a szerzők egy része – Pál-Antal Sándor történész, levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja és Süli Attila budapesti hadtörténész – mutatott be csütörtök délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban. Felvezetőjében Pál-Antal Sándor ismertette a kötet létrejöttének előzményeit: Komán János még az 1970-es években megkísérelte a méltatlanul elfeledett Bodor Ferenc rehabilitálását, s bár akkor nem sikerült, „fájdalmát” nem feledte. Nemrég sikerült Kománnak történészeket állítania ügye mellé, így kezdődött el a kutatás. Bodor Ferenc a balánbányai üzem vezetője volt, elsőként öntött a Székelyföldön ágyút még 1847 végén, Gábor Áron nála sajátította el az ágyúöntés alapjait, mondta Pál-Antal Sándor. Az ágyúöntés érdemét azonban elsajátították Bodortól, a még 1849 elején kialakuló Gábor Áron-kultusz háttérbe szorította személyiségét. Bodorról kevés forrás maradt fenn, életének kutatása nehéznek bizonyult, és még mindig nem lehet teljes képet kialakítani róla, de a mostani kutatással élete, tevékenysége jó részét sikerült feltárni – mondta a történész.
A tanulmánykötet – azon túl, hogy rehabilitálta Bodort, illetve először közöl egy összegzést a csíkszéki 1848-as eseményekről – tisztelgés Bözödi György előtt is, aki a Gábor Áron – Bodor Ferenc vitába azért nem szólt bele, hogy ne rombolja Gábor Áron mítoszát, de igazat adott azoknak, akik az ágyúöntés terén Bodor elsőbbségéért szálltak síkra – mondta Süli Attila. Ismertette, Bodor 1844 óta a balánbányai rézbánya vezetője volt, ehhez az üzemhez tartozott a magyarhermányi vasgyár is. 1848 novemberében őt hívták Bodvajra, hogy segítsen az ágyúöntésben, az első három hatfontos vaságyú az általa meghatározott öntési technikával készült, az ágyúcsöveket aztán Sepsiszentgyörgyön szerelték fel. Az ágyúkat egyébként Zakariás Antal, a balánbányai és magyarhermányi bányák tulajdonosa ajánlotta fel Háromszéknek, tehát az sem igaz, hogy Gábor Áron saját vagyonát áldozta volna fel az ágyúöntésért – tette hozzá. Bodor alapította a csíkmadarasi lőporgyárat is, melynek 1849 augusztusában történt lerombolása után írta meg addigi tevékenységét, belefoglalva az ágyúöntést is. Ennek a jegyzőkönyvnek az első példánya a 20. század elején elveszett, a róla Bodor által készült, fogságból való szabadulás után általa kiegészítésekkel ellátott másodpéldányt hamisításnak tartották, emiatt alakult ki a vita arról, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. A kutatás során azonban beigazolódott, hogy a Bodor-féle jegyzőkönyvben foglaltak a valós adatok – összegzett Süli Attila. Bodor Ferenc életének felkutatását nemcsak a szűkös források nehezítették, hanem egy vakvágány is, egy családtörténet-kutató ugyanis azt állította, Csíkszentmihályon született, örmény felmenőkkel rendelkezett. A Budapesten megtalált egyházi halotti anyakönyvi bejegyzés szerint azonban Krausz Ferenc néven született 1804-ben a felvidéki Lucskán, nevét az 1840-es években magyarosította Bodorra. Tizennégy gyermeke született, közülük temetésén nyolc vett részt. Mérnöki végzettségéről nem sikerült adatokat találniuk a kutatóknak. A szabadságharc leverése után közel két évet raboskodott, szabadulása után egy ideig Marosvásárhelyen, majd Nagyszebenben, Nagyenyeden erdészeti hivatalnok, élete utolsó évtizedében Budapesten élt, ott halt meg 1874-ben. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hős nimbusza
Na, ezt aztán nem lesz könnyű megírnod, mondta történész barátom a Bodor Ferencről szóló tanulmánykötet bemutatója után. De nem volt igaza: egy eseményről szóló beszámolót elkövetni egyáltalán nem nehéz, csupán azt kell leírni, ami ott történt vagy elhangzott. A szakma szabálya szerint tudósításban kommentárnak nincs helye, véleménynek úgyszintén. Még akkor sem, ha a tudósító történetesen nem ért egyet az eseményen elhangzottakkal. Vagy – mint esetünkben – egy szépen felépített világot rombolnak le benne. S még pár ezer honfitársában.
Mert miről is van szó? A valóban méltatlanul mellőzött Bodor Ferenc életét, az 1848–49-es szabadságharcban betöltött szerepét bemutató tanulmánykötet egy évszázada folyó vita végére tenne pontot. Annak a vitának a végére, hogy valójában ki is öntötte az első székely ágyúkat. Mi itt, Háromszéken úgy tudjuk – és ezt valljuk, szentül hisszük –, hogy Gábor Áront illeti meg az elsőbbség. A tanulmánykötet szerzői ellenben azt állítják, Bodor Ferenc lett volna, aki Bodvajban az első három vas ágyúcsövet elkészítette – egész pontosan úgy fogalmaz Süli Attila: „az első székely ágyúk megszületésében komoly érdemet szerzett a bodvaji vasbánya üzemvezetője, Bodor Ferenc, aki szakmai tapasztalatával meghatározta az ágyúöntés technológiáját”. Hogy igazából ki öntötte az ágyút, vagy ki találta ki, hogy – fúró hiányában – üregesre öntsék a csövet – olyan kérdések, melyekre valószínűleg soha nem fog egyértelmű, bizonyítható válasz születni. És innen tovább értelmét veszti a Gábor Áron–Bodor Ferenc vita. Hiszen nem is lényeges, hogy melyikük elegyítette az anyagot, melyikük tapasztotta az agyagot a farúdra, melyikük támasztotta alá egy háromágú vaspálcával az „üreg” végét, az eredmény a fontos: hogy Gábor Áron, ígéretéhez híven, ágyút szállított a székely honvédeknek, eszközt és hitet adva a szabadságharchoz (az igazsághoz hozzátartozik, hogy az első három vaságyú nem igazán volt mestermunka, ugyancsak Süli Attilát idézve „a Sepsiszentgyörgyön megtartott próbánál a három löveg közül egynek még a próbalövésnél kitört az oldala, a második félelmesen mutatta magát, de a harmadikkal végrehajtott lövészet sikeres volt”). És Gábor Áron történelmi szerepének ez csupán a kezdete volt, igazi érdeme a kézdivásárhelyi hadiipar kiépítése, a székely tüzérség megalapítása és hadrendbe állítása – ezek nélkül a kor két legmodernebb, legjobban felszerelt hadserege által körülzárt kicsinyke Háromszék nem védhette volna magát bő fél évig. Mint ahogy Bodor Ferenc szerepe sem elhanyagolható, ha egyébbel nem, a csíkmadarasi lőporgyár megépítésével és a minden nehézség ellenére is üzemben tartásával kiérdemli az utókor elismerését. Tény, hogy Gábor Áron kultusza magasan túlnőtte valódi nagyságát. A történészek feladata helyére tenni a dolgokat, évtizedek, évszázadok múltán – ha lehet még – kideríteni, hol végződik a valóság, hol kezdődik a legenda. Velük vitába szállni nem érdemes, merthogy a tények nagyon makacsok, szóbeszéd és hiedelem megcáfolni őket képtelen. Bennünk, akik Gábor Áronban a székely nemzet hősét tiszteljük, cseppet sem tépázza nimbuszát, hogy saját kezűleg öntött-e ágyút, vagy sem. A többi csak üres fecsegés, értelmetlen szócséplés. Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)