Március 10. – A székely vértanúk
A Makk-féle titkos szervezkedés kezdete
Az 1848/49-es szabadságharc leverése után Magyarországon bevezetik az abszolutizmust. Erdélyben öt éven keresztül terror, ostromállapot uralkodik, ezt az időszakot – az akasztások, a kivégzések, a bebörtönzések nagy száma miatt – kötélkorszaknak nevezik. E rendszer a besúgók hálózatára, a modern alapokra helyezett politikai rendőrségre támaszkodik.
A magyarság egyre nehezebben tudja elfogadni az abszolutizmust, és egyre többen bíznak egy új szabadságharc kitörésében. Székelyföldön – 1851. július és 1853. október 6-a között – Makk József ezredes irányításával két titkos katonai jellegű szervezkedésre kerül sor. Az álhírek és az alaptalan derűlátás – bíznak az európai forradalmak kitörésében – megtéveszti még az emigráció vezetőjét, Kossuth Lajost is. 1851 tavaszán egy kiáltványt juttat el barátjához, Giuseppe Mazzinihez. Úgy tervezi, hogy az olasz földön állomásozó osztrák hadseregben szolgáló 30–40 ezer magyar katona, miután tudomást szerez a felhívás tartalmáról, azonnal vállalja a Magyarország szabadságának kivívásáért induló harcot.
Szervezési keretek
Kossuth 1851. június 25-én bízza meg Makk József ezredest az erdélyi titkos katonai mozgalom szervezésével. Makk elköveti azt a baklövést, hogy kiáltványban mozgósít az osztrák uralom ellen, így a hatóságok korán tudomást szereznek a titkos katonai szervezkedésről. Úgy tervezi, hogy településenként nyolc-tíz tagú gerillacsapatokat szerveznek, felkészülnek arra, hogy a felkelés kitörésének pillanatában átvegyék a közigazgatást, a kincstári pénztárakat, és lefegyverezzék a zsandárokat, majd a titkos alakulatok egyesülnek a hadsereggel. A szervezés mintája a Mazzini-féle „évszaki rendszer”. Magyarországot 12 kerületre, úgynevezett hónapra tagolják. Erdély három, Székelyföld egy hónapból áll. Minden kerületnek egy vezetője van. A hónapok hetekre, azaz megyékre, székekre bomlanak, majd napokra, vagyis településekre és további kisebb egységekre, órákra, percekre, másodpercekre. A legutolsó megnevezés az egyszerű katonát fedi.
A titkos mozgalomba bekapcsolódó csak a felettesét, illetve az alárendeltjét ismerheti. Az utasításokat titkosírással továbbítják. A mozgalomban való részvétel elvileg kockázatmentes, hacsak a legfelsőbb vezetésbe nem kerül áruló. A nők megszervezése a férfiakéhoz hasonló, de ők virágszervezetként (koszorú, csokrok stb.) működnek. Feladatuk a futárszolgálat szervezése, a mozgalom céljainak népszerűsítése, a szabadságharc egészségügyi ellátásának megteremtése.
A Török János vezette titkos mozgalom
Rózsafi Mátyás republikánus újságíró 1851-ben érkezik Erdélybe. Útja a legradikálisabb régióba, Háromszékre vezet. Orbaiszéken, Teleken felkeresi Horváth Károly földbirtokost. Két héten keresztül a Horváth-kúria valóságos főhadiszállássá alakul. Háromszéket hét körzetre osztják, ezek vezetőit Horváth személyesen bízza meg. Rózsafi itt találkozik Török János marosvásárhelyi református kollégiumi tanárral, akit Makk ezredes előzetes engedélyével a székelyföldi szervezet vezetőjévé nevez ki. Török köztiszteletben álló személyiség, az egyetemet Berlinben végzi, több didaktikai könyv szerzője és a magyar szabadságharc elkötelezett híve.
Székelyföldet négy hétre tagolja, amely megfelel a négy (nagyobb) székely széknek. Csíkszék élére Veress Ignác csíksomlyói páter kerül, aki nagy hatással van a csíksomlyói ifjúságra. A háromszékiek vezetője a korábban említett feddhetetlen jellemű Horváth Károly. Udvarhelyszék és Bardocszék vezetője Gálffi Mihály, Udvarhely megye közismert ügyvédje, míg Aranyos- és Marosszék irányítását Bíró Mihály kisgörgényi földbirtokos vállalja.
A szervezkedésbe bevonják a közép- és kisnemességet, az értelmiséget és a városi polgárságot, de szép számmal kapcsolódnak be egyszerű földművesek is. Törökék mintegy négy-ötezer embert akarnak katonai kiképzésben részesíteni. A szervezetbe a legtöbb tagot a Gálffi vezetése alatt álló Udvarhelyszéken mozgósítják. Így például Bereczky Sándor helységparancsnok 403 hadra fogható személyt vont be a titkos mozgalomba. A szervezés ekkor túllépi az összeesküvés szűk kereteit, katonai mozgalommá szélesedik.
Azonban a külföldi irányítóközpontokkal, az emigrációval való kapcsolattartás egyre nehezebb, a pénzhiány érezteti hatását, amihez még hozzájárul az osztrák titkosrendőrség kettőzött ébersége is. A mozgalom tömegbázisának növelésére Horváth Károly balavásári szőlőbirtokára, a szüret idejére – amikor nem feltűnő a nagyszámú résztvevő – megbeszélésre hívják össze nemcsak a székelyföldi, de az erdélyi és a pesti szervezetek vezetőit is. Megvitatják a különböző régiókkal való kapcsolattartás, a futárszolgálat és levelezés módját. A mozgalom azonban bármennyire eredményesnek tűnik, vesztésre van ítélve, mert kezdettől fogva a titkosszolgálat megfigyelése alatt áll. Bíró Mihály, beférkőzve Török és Horváth bizalmába, Maros- és Aranyosszék irányítójaként már augusztus derekától jelenti az eseményeket, megszerzi az évszaki rendszer működési szabályzatát és a titkos levelezések kulcsát is.
Török János – a balavásárhelyi titkos megbeszélésen – elköveti azt a hibát, hogy a titkos szabályzat ellenére egyszerre tart megbeszélést a mozgalom legfelsőbb vezetőivel és Kossuth pesti megbízottjával. Szerencsére a titkos szervezési szabályok Bírót megakadályozzák abban, hogy mindenkiről adatot gyűjthessen. Mivel az osztrákok ismerik a felkelés kitörésének tervezett időpontját, hogy minél több információhoz jussanak, nem siettetik a letartóztatásokat. A nyomozás elvezet Makk ezredes bukaresti lakásához is, de nem tudják megszerezni a mozgalomra vonatkozó dokumentumokat, és Makk elfogása is meghiúsul. Az első letartóztatásokra Magyarországon kerül sor. A csíkszéki mozgalom vezetőjét, Veress Ignácot 1851 decemberében Pesten tartóztatják le, majd januárban Pozsonyban akasztják fel. 1849. január 24-én fogságba vetik a székelyföldi mozgalom vezetőit. Később még hatvan gyanúsított kerül a vádlottak padjára. 1852. június 13-án újabb letartóztatások, majd a két évig tartó kihallgatás után a szebeni hadbíróság Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt kötél általi halálra ítéli. Kivégzésükre Marosvásárhelyen a Postaréten kerül sor.
A Váradi József vezette mozgalom
A második katonai szervezkedés 1852 júliusában kezdődik, és Bardocszékre, Háromszékre és Alcsíkra terjed ki. Makk ezredes Váradi Józsefet – egykori negyvennyolcas huszárt – nevezi ki a háromszékiek titkos katonai szervezkedése élére. A jogi végzettségű, dévai születésű, vállalkozó szellemű, bátor és erős önbizalommal bíró fiatalember épp olyan személyiség, aki alkalmas egy új katonai szervezet megteremtésére.
Szerencsére a korábbi mozgalom vezéralakja, Horváth Károly senkit nem árult el, így nem ismerik a háromszéki mozgalom résztvevőit. E mozgalom három hónappal hosszabb ideig tart, mint a korábbi, és eljut a katonai felkelés megindításáig.
Váradi szervezőmunkáját a háromszéki Szotyorban kezdi, Nagy Tamásné házából irányít. Székhelyét hamarosan a közeli Zoltánba helyezi át. Váradi a hatóságok félrevezetésére Benkő Rafaelné asszony szolgájaként szerepel. Az árkosi Bálint Áronnal együtt járják a háromszéki falvakat. Felkeresik a települések bíráit, a jegyzőket. Hamarosan már katonai gyakorlatokat is tartanak, miközben kapcsolatba lépnek a csíki titkos szervezettel is. Kiépül a rendszeres kapcsolattartás a Bukarestben székelő Makk ezredessel. Ezt a bibarcfalvi Bartalis Ferenc, Szabó Áron és Bogyor Sámuel szervezi, akik borvízkereskedői útlevéllel könnyebben kelhetnek át a határon. Egy alkalommal, amikor Váradi és társai Maksán tartják a megbeszélést, az egyik résztvevő titokban jelenti nemcsak az eseményeket, de Váradi tartózkodási helyét is. A hírhedt Kovács István kapitány nagyszámú csendőrrel, rajtaütésszerűen körülveszi a Benkő-udvarházat. Váradinak és Bálintnak az utolsó pillanatban sikerül elrejtőzniük egy titkos búvóhelyen. Mivel Zoltánban már nincsenek biztonságban, a hadiszállásukat áthelyezik Mátisfalvára, Benő Miklós házába. A házigazda lelkes hazafi, hamarosan 50 főből álló szabadcsapatot állít fel, és nagy mennyiségű fegyvert szállít Bibarcfalvára, amely Váradi utolsó állomáshelye lesz. Erdővidéken sikerrel folytatják a szabadcsapatok felállítását.
Végül Váradi 1853. október első napjaiban egy félszáz főnyi kis csapat élén Alcsíkba indul. A haditerv szerint a Csíkszentkirály melletti erdőségekben várják be a háromszéki és a csíki szabadcsapatokat, majd az egyesült erők meglepetésszerűen elfoglalják Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy hadipénztárait. A pénzt a sereg létszámának növelésére, felszerelésére és élelmezésére használják fel. Erre nagy szükség is van, mert a csapat élelmezése (pénz hiányában) értéktelen nyugta ellenében, rekvirálással nem megoldható, mert kiváltja a lakosság ellenszenvét.
A csíkszentléleki bíró egyik ökrének rekvirálása ellentétet vált ki a falusiak és a felkelők közt. Az előzetes felvilágosítás hiánya miatt a falusiak az ökör nyomát követik, így eljutnak Váradi csapatához, csak lövöldözéssel lehet távol tartani őket. Ennek híre eljut a csíkszeredai katonai főbiztoshoz is. A kialakult helyzetben Váradi József kénytelen elrendelni a visszavonulást Erdővidékre, de útra készülő kis csapatát 1853. október 6-án egy nagy létszámú császári katonaság meglepetésszerűen körülfogja. A felkelők szétszélednek, három szekér fegyver az ellenség prédája lesz. Váradi Márkosfalvára, majd Bélafalvára menekül.
Megkezdődnek a letartóztatások, a tizenhat vádlottból tizenegyen bibarcfalviak. A marosvásárhelyi hadbíróság Váradi Józsefet, Bartalis Ferencet, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt kötél általi halálra ítéli. Váradi és Bartalis kivégzésére Sepsiszentgyörgyön az Őrkőnél kerül sor 1854. április 29-én. Mivel Bertalan László és Benedek Dániel megszöknek, csak elfogásuk után, május 27-én végzik ki őket a marosvásárhelyi Postaréten. A kegyelemben részesültek büntetése 15–18 évi várfogság. A vértanúk emléke előtt
A Székely Nemzeti Tanács 2013-ban március 10-ét – a székely mártírok kivégzésének napját – a székely szabadság napjává nyilvánítja. 1854. március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten végezték ki Török Jánost, Gálffi Mihályt és Horváth Károlyt. Azóta az emlékmű és környéke zarándokhelyé vált. A sepsiszentgyörgyi őrkői emlékműnél is rendszeresen megemlékeznek Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről. 2013 óta a Bibarcfalván állított három kopjafánál koszorúznak Bertalan László, Benedek Dániel és Bartalis Ferenc tiszteletére, csak a Pozsonyban kivégzett Veres Ignácra nem emlékeztet semmi!
Mivel a vértanúk döntő többsége háromszéki, jogos igény, hogy a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban, a Honvédemlékmű közelében olyan obeliszk álljon, amelyen mind a nyolc vértanú neve olvasható. Mindnyájan a székely nép szabadságáért harcoltak, megérdemlik, hogy legyen közös emlékművük, ahol szabadon leróhatjuk tiszteletünket.
Vértanúhaláluk nem volt hiábavaló, mert az osztrák abszolutista kormányzat lemondott Magyarországnak az Osztrák Birodalomba való beolvasztásáról.
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lélek-Hang
A Fehérváry Egyesület ötlete alapján indult a Lélek-Hang klubest Bibarcfalván. Az első klubest meghívottja Pál-Hadnagy Ilona gyógypedagógus, mentálhigiénés szakértő volt, a házigazda szerepét pedig Baló Tünde Ibolya pedagógus látta el.
„A hétköznapok rohanásában legyen számodra néhány óra, amikor szíved betakarja a béke puha álomtakarója. Induljon el minden napod szeretettel és békességgel a szívedben és lelkedben”– a sok szép gondolat mellett ezekkel a szavakkal nyitotta meg az estet Baló Tünde Ibolya. 
A folytatásban interaktív tevékenység zajlott „A televízió hatása” témakörben. A résztvevők sok-sok értékes gondolatot hallgathattak meg, megtudva, hogy a mértéktelen és nem szűrt tévénézésnek többnyire káros hatása van mind a gyermekek, mind a felnőttek körében. 
A Fehérváry Egyesület nevében Tordai Iluska köszönte meg az előadónak és a házigazdának az értékes gondolatokat, az érdeklődőknek pedig a részvételt, a kellemes és jó hangulatban eltöltött órákat.  
A elkövetkező klubestek során a család, a gyermek, az emberi kapcsolatok, az egészség, az egészséges életmód témakörökben fognak társalogni, ezen kívül helyet kapnak összejöveteleiken a különböző tevékenységek, és természetjáró túrákat is szerveznek.
A következő találkozó április 7-én, kedden este 7 órától ugyancsak a helyi kultúrotthon kistermében lesz. Meghívott vendégek: Veress Erzsébet szakpszichológus és Veress Réka orvos (Gyula, Magyarország). 
Az előadás témája: Természet vagy neveltetés. Az est házigazdája Benedek Erzsébet Andrea pedagógus lesz. Szeretettel várnak minden érdeklődőt. 
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Színházi hétvége
Sikeres volt a KASZIT
Szombaton az amatőr színjátszásé volt a főszerep, a Fiatalok Kovásznáért Szervezet (FIKOSZ) rendezésében hat színjátszó csoport részvételével tartották meg az első Kovásznai Amatőr Színjátszó Találkozót (KASZIT).
A kovásznai művelődési központban tartott egész délutános eseményen a Pokolsár Egyesület (Kovászna), a Csim-Bumm ifjúsági és gyermekszínjátszó csoport (Szászrégen), a Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad (Kovászna), a Dömdödöm (Nagykároly), a Búzavirág színjátszó ifi egylet (Bibarcfalva) és a Pódium (Kovászna) lépett a világot jelentő deszkákra.
Dimény Hunor Attila FIKOSZ-elnök lapunknak kifejtette, ideje volt tető alá hozni a helyi művelődési ház, valamint a Kovászna Megyei Tanács által támogatott rendezvényt, hiszen a fürdővárosban három színjátszó csoport is működik. A szervezésből kivette a részét Pál Lajos, a Pódium csoportvezetője is, aki elmondta, több helyen vendégszerepeltek, és számított rá, hogy azok, akiknél jártak, ezúttal eleget tesznek a meghívásnak.
A szervezők remélik, hagyományt teremthetnek a KASZIT-ból, és jövőre még több jelentkezőt várnak.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megmutatni a helyi értékeket
A bibarcfalvi napok szervezői úgy állították össze a faluünnep programját, hogy a saját értékek kerüljenek előtérbe, s a legfiatalabbtól a legidősebbig mindenki találjon kedvérevalót.
Az esemény szombaton délután a magyarhermányi fúvószenekar és a baróti Princess mazsorettcsoport felvonulásával vette kezdetét, majd a helyi óvodások és a Bodosi Budai József Elemi Iskola tanulóinak műsora következett. Tapsot érdemelt a Búzavirág furulya- és néptánccsoport, a bibarcfalvi református egyházközség férfikórusa, a Gyöngyvirág Nyugdíjas Egyesület és a ba­róti Syncron táncegyüttes fellépése is. Köszöntötték az 1965 májusában házasságot kötött Fehér Andrást és Violát is. Az ünnepléstől meghatódott házaspár azt kívánta az egybegyűlteknek, minél többen érjék meg házasságuk fél évszázados évfordulóját.
Vasárnap reggel a labdarúgás szerelmesei gyülekeztek a pályán összemérni erejüket: hat csapat nevezett, a végső győzelmet Ürmös szerezte meg. A gasztronómia elkötelezettjei főzőversenyen bizonyíthatták „jó ízlelésüket”. Az alapanyagokat a szervezők állták, de az ízesítéshez szükségeseket, „a titkokhoz” valókat a versenyzőknek kellett biztosítaniuk. A legjobb pityókatokányt az Ozsváth Attila, Ozsváth Tímea és Virág Edina alkotta Ata és a csajok csapata készítette. Aki a legerősebb embernek járó címet meg akarta szerezni, annak követ kellett emelnie, illetve löknie, kereket húznia és felraknia az utánfutóra, majd mindezt meg is kellett mozdítania. Ezeket a feladatokat legjobban a vargyasi Pánczél Csaba teljesítette.
A gyermekek foglalkoztatását a Fehérváry Egyesület és a Bodvaj Egyesület önkéntesei vállalták. A helybeliek annyira népszerűek voltak, hogy alig bírtak eleget tenni az érdeklődők özönének – mindezt úgy, hogy az agyagozás oktatását a nagy meleg miatt csak egy napig vállalták –, és segítségükkel hetven kis kazettát festettek meg a két nap alatt. A kisbaconiak játékkészítésben voltak „erősek”: zászlócska, pillangó, szélforgó és lovacska készítésében segédkeztek, kérésre pedig arcot festettek. Az eseményt Metropolis-koncert és tábortűz zárta.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hegedűs Imre János: Erdővidék 4. (Szerelmes földrajz)
Függetlenül a toponímiai és névfejtő magyarázatoktól, van Erdővidéken egy szójárás, szóbeszéd, amelyik a néptudat legmélyén maradt meg, s ez az ősfoglaló. Családokra mondják elsősorban, hogy ősfoglalók voltak, ami természetesen az egész magyar lakosságra vonatkozik.
S hogy ez az ősfoglalás mikor következett be pontosan, vitatják a historikusok, mégpedig két táborra szakadva. Vannak, akik honfoglalás előtti székely jelenlétet és avar (hun) rokonságot tételeznek fel, s vannak, akik az Árpád-házi királyok tudatos ország-, egyház- és hadseregépítése eredményének tartják a székelység betelepítését a mai Erdély délkeleti területeire, így Erdővidékre is. Az 1200-as évek elején, II. András (1205–1235) korából már okleveles adatok vannak arról, hogy Erdővidéken falu- és egyházközösségek léteztek, a király a Diploma Andreanumban (1224), amelyben a Barcaságba telepített német lovagrend kiváltságait, jogait és kötelességeit rögzíti, határszéli falvakat említ, például Barótot, Miklósvárt, Nagyajtát. Sőt egyik, 1211-ben készült adománylevelében II. András megnevezi latinul Miklósvárt: Castrum Sancti Nicolai. A falu büszke a múltjára, 2011-ben emlékművet állítottak a 800. évforduló tiszteletére. Ez az oklevél az első írásos adat erdővidéki településről.
V. István (1270–1272), IV. Béla fia, már fiatalon Erdély hercege, 1252-ben Hidvég falut Akadás fiának, Vincének adományozta. Ezt a Vincét (Bencens) tartják ősüknek a Mikó és Nemes grófi famíliák, előnevük is Hidvégi.
Felsőrákos nevét egy 1235-ben keletkezett perirat említi: az erdélyi püspök és az esztergomi érsek között keletkezett peres nézetletérés. A pápai tizedjegyzékek is bizonyítják, hogy a kora középkorban rendezett magyar és keresztény élet folyt itt, Bibarcfalva 1332-ben és 1333-ban 16 régi banálist fizetett, Nagybacon Péter nevű papja 1334-ben egy verőczeit és két hatos dénárt, Nagyajta 1332-ben 10 régi banálist és két garast.
Logikus ezek után a következtetés: ha a 13. század elején már virágzó falvak és egyházközségek voltak Erdővidéken (Bardocon a református egyházközösség 14. századi harangot őriz, Vargyason a régi Isten háza romjai alól rovásírásos kőtömb került elő, az lett az Úr asztala a Makovecz Imre tervezte új református templomban!), a székely lakosság betelepedése, vagyis az ősfoglalás korában, már a honfoglaláskor vagy legkésőbb a 11. században megtörtént. Azok a historikusok vallják ezt, akik elvetik a székelyek avar kori bejövetelét. Szerintük a honfoglalás után, különösen a tizenegyedik században, jelentős tömegmozgások következtek be a Kárpát-medencében, elsősorban a keleti gyepűk védelmére, a Keleti-Kárpátok vonalára rendelik a magyar királyok – többek között Biharból – a legharciasabb törzseket. (Anonymus híres gestájában Bihart kazár lakosságú vidéknek mondja!) Ennek egyik bizonyítéka éppen Nagybacon: annak északi részét még ma is Telegdi-Baconnak nevezik, és a székek kialakulásakor Udvarhelyszékhez csatolták, szemben a Barót patakán túli déli résszel, amely Sepsiszék része volt.
A székelyek eredetét ezek az ismeretek sem oldják meg véglegesen. Különbözőségük, másságuk csakis társadalmi berendezkedésükben létezett, nyelvében, szókészletének összetételében, leszámítva a nyelvjárási vonásokat, nem különbözött és nem különbözik más tájegységek magyar lakosságának nyelvétől. Ha más népfajt (kabar, kazár) is sejtetnek a régi, főleg keleti források, a beolvadás olyan rég bekövetkezett, hogy a nyelvcserének semmi nyoma nem maradt. Mégis önálló etnikumnak tartották évszázadokon keresztül a székelységet (natio Siculica), s Erdély három nációját, a magyart, a székelyt és a szászt megkülönböztette a jogrendszer. Annyiban indokolt ez, hogy Székelyföldön „…a magyarság többi részétől eltérően a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig”. (Erdély története, I./292.) Ebben a társadalmi struktúrában, a birtokjogban, a közbirtokosságban, a közigazgatásban, a bíráskodásban keresendő a székelység mássága, s természetesen a könnyűlovassági harcmodorukban, amelyet sokkal hosszabb ideig őriztek meg, mint a magyar királyi hadsereg. Erdővidék, földrajzi zártsága miatt, különösen konzervatívnak bizonyult, még a tizenkilencedik század első felében is a királybíróknak van nagy tekintélyük, és a bíráskodás s annak végrehajtása ősrégi módon, a helyszínen történt. Bardoc faluban 1876-ig maradt fenn az úgynevezett Dulló Ház, ebben lakott a dulló, az akkori szolgabíró, és a deres az udvaron egy nagy eperfa alatt állt. A főkirálybíró csak a 16. század végén lépett a székbíró (judes sedis) helyébe. Határmódosulások, bomlások következtek be a székek közigazgatási felosztásában, a 14. század végén Miklósvár fiúszék levált Sepsiszékről, a 17. században Bardoc fiúszék Udvarhelyszékről. A kettő együtt alkotja Erdővidéket, ezért kell történelmét, földrajzát, néprajzát, szellemi életét külön vallatóra fogni, emiatt kell vállalkozni e táj, e vidék megszólítására, s ha ő is megszólít minket, boldogan merülhetünk el a kölcsönös vallomástétel misztériumában. A középkori dinasztiák magyar királyai, de később az erdélyi fejedelmek is jelentős kiváltságokat adományoztak a gyepűvédő székelységnek, mert ők, akárcsak a magyar nemesek, vérükkel adóztak, s mivel a privilégiumokat gyakran megnyirbálták, visszavonták, állandó elkeseredett harcot vívtak. A kiváltságok védőburka, kerete az önkormányzati rendszer volt, a szék jogi, katonai szerv és közigazgatási egység, egyúttal terület neve. Benkő Elek szerint a székek kialakulása már a 13. század végén megkezdődött.
Itt, Erdővidéken Barcsay Ákos (1658–1661) erdélyi fejedelem uralkodása idején robbant ki az egyik véres konfliktus, a mértéktelenül megadóztatott székelyek fellázadtak, s a véres csata Köpec falu mellett, Csemerétjén zajlott, ahol a mészárlást és a csonkításokat a fejedelem testvére, Barcsay Gáspár irányította. Azóta él Erdély-szerte a közmondás: Baj van Köpecen! Mások a negyvennyolcas eseményekkel, Heydte osztrák kapitány, később őrnagy, ezredes, a hírhedt hóhérlegény vérengzésével hozzák összefüggésbe a szólást. (Állítólag ő látta utoljára Petőfi holttestét a fehéregyházi csatatéren.)
Sokkal szebb és felemelőbb az az eseménysorozat, amely dicsőséges korszakunkban, 1848-ban zajlott Erdővidéken. Két vashámort is működtetett Gábor Áron, egyet Erdőfüle végében, ahol az ágyúgolyókat gyártotta, és egyet Kisbacon és Magyarhermány közelében, a Fenyős-patak mentén, Bodvajban, ahol az ágyúk készültek.
Két erdővidéki csatát tüzérségi fölénnyel nyertek meg a székelyek, egyet 1848. november 30-án Hidvég–Árapatak között és egyet 1848. december 13-án a Köpec–Ágostonfalva–Felsőrákos keresztútnál. Mindkét csatában Gábor Áron irányította a tüzérséget. A Köpec melletti, ún. véczeri csata helyszínén az 1970-ben felállított emlékmű – egy gránitból kifaragott törött kard, Tornay András munkája – kegyeleti hely, itt ünneplik az erdővidékiek minden évben 1848-at. Utórezgése is volt negyvennyolcnak. Bartalis Ferencet Sepsiszentgyörgyön, Bertalan Lászlót és Benedek Dánielt Marosvásárhelyen végezték ki, mert 1854-ben részt vettek a Makk-féle összeesküvésben. Mindhárman bibarcfalvi lakosok voltak.
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Úz völgye, nem felejtünk
Hetven évvel ezelőtt ért véget a második világháború, sajnos hatalmas, hatvanmilliós katonai és polgári áldozattal. A magyarok vesztesége közel egymillió halott, melyből 560 ezer magyar zsidó. Természetesen, nem feledhetjük az első világháború áldozatait sem.
Augusztus 26-a mély nyomot hagyott azon családok lelkében, amelyek hozzátartozói 1944-ben, a szovjet betöréskor az Úz völgyében a legdrágábbat, életüket adták a haza védelméért. Az ő emlékükre 1994-ben impozáns emlékművet emeltek, amelyet azóta is minden évben felkeresnek az emlékezők, hozzátartozók. Idén immár a 22. alkalommal tisztelik meg a hősök emlékét jelenlétükkel a háromszékiek, csíkiak, kászoni és magyarországi barátaink. Mára nemzeti zarándokhely lett az Úz völgye, ahová mindazon városok, falvak kopjafát és keresztet állítottak, ahonnan férfijaik hadiútra tértek: Sepsiszentgyörgy, Árkos, Étfalvazoltán, Kálnok, Szentivánlaborfalva, Kisborosnyó, Gelence, Mikóújfalu, Csíkszentmárton, Csíkcsekefalva, Kászon, Sóvidék. Emlékkopját kaptak azon jeles személyek is, akik őrizték, ápolták Úz völgye szellemét, személyesen kötődtek a helyhez: Sylvester Lajos, Kovács Béla, Kajcsa András, Ilkei Albert, a Forró hadnagyok, és ide tartozik a 11. székely határőr zászlóalj katonazenekarának emlékére állított kopjafa is. Sok olyan honvéd, aki a második világháborúban itt harcolt, a tiltott időkben is minden évben augusztus 26-án felkereste e szent helyet Háromszékről – számuk ma már igen lecsökkent. Tisztelettel és szeretettel köszönjük meg azon hozzátartozók, gyermekek, testvérek, szülők, hadiözvegyek soha el nem felejthető nemes tettét, akik – amikor még az ágyúk dörögtek! – kiásták és hazavitték szeretteiket Sepsiszentgyörgyre, Árkosra, Étfalvazoltánba, Kálnokra, Olasztelekre, Bibarcfalvára és a messzi Ülkére. Pihenjenek békében, emléküket szeretettel őrizzük. Adassék tisztelet hősi emléküknek.
Dr. Szőts Dániel
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Útjavítások kormánypénzből
Valamivel több mint hat és fél millió lejt utalt ki a kormány a legutóbbi ülésén Háromszéknek a megyei és községi utak karbantartására. Az összeg szétosztásáért, felhasználásáért felelős megyei önkormányzat szerint a pénz ugyan kevés, mégis jól jön.
Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke elmondta: figyelembe véve, hogy idén a fejlesztések éve mottóval elkezdett megyei útkorszerűsítés mekkora összeget emészt fel, a Ponta-kabinet által kiutalt összeg kifejezetten kevés. Az elöljáró emlékeztetett, hogy 2015-ben összesen száz kilométer út korszerűsítését, felújítását tűzték ki célul saját forrásból, és ezek a munkálatok megközelítőleg tízmillió euróba – egy kilométernyi szakasz százezer euró körüli költséget jelent –, azaz 44 millió lejbe kerülnek. Ha ehhez viszonyítják a kormány mostani adományát, akkor az 11–12 kilométer út korszerűsítésére elég. Tamás Sándor szerint ugyanakkor a kicsinek is örvendeni kell, jó néven veszik a támogatást, ami egyébként más megyékhez viszonyítva nem is olyan jelentéktelen. A most kiutalt összeg elosztásáról a soron következő tanácsülésen döntenek. Mivel a forrásokat községi utak korszerűsítésére is fel lehet használni, előzőleg a polgármesterekkel is egyeztetnek, és ennek függvényében határoznak a pénz sorsáról.
Tamás Sándor hozzátette: a megye minden térségében zajló útjavítási munkálatoknak mintegy felét sikerült lezárni, és idén befejezik a Nagyajtát Apácával összekötő, 105 méter hosszúságú hidat is. A már befejezett útszakaszokon kívül a következő testületi ülésen jóváhagyják a Sepsiszentgyörgyöt Illyefalván keresztül Brassó megye határával összekötő szakasz korszerűsítési terveit, a munkálatok beindítására még idén lehetőség nyílik. A felújítások során egyébként olyan hosszabb szakaszok is megújultak, illetve befejezés előtt állnak, mint Mikóújfalu–Hatod–Bibarcfalva vagy Hidvég–Nagyajta.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokasodnak a székelyszáldobosiak és magyarhermányiak (Erdővidék)
Az Erdővidéken született kisbabák mintegy fele székelyszáldobosi és magyarhermányi szülők gyermeke, miközben a térség központjában, Baróton kétszer annyi temetést jegyeztek, mint ahányan a világra jöttek. Az alábbiakban a 2015-ös év anyakönyvi adatait ismertetjük.
Az elmúlt évben a baróti városházán 140 születést, 88 elhalálozást és 39 esketést jegyeztek, továbbá egy esetben éltek az egyszerűsített válás lehetőségével – tudtuk meg Toma Éva anyakönyvvezetőtől. Míg az elhalálozás és esketés adatai Barót közigazgatási területére (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érvényesek, a születések száma a térségre értendő, hisz a városi kórházban világra jötteket ott anyakönyvezik.
A legtöbb szülőanya székelyszáldobosi: 49 csecsemőt hoztak világra tavaly. A falu szaporulata folytatódik, mint jeleztük, a baróti kórházban az új év első két napján három székelyszáldobosi anya szült, az idei első gyerek Valentin Lingurar. Igen magas a szaporulat a Bacon községhez tartozó Magyarhermányban is, 24 gyereket anyakönyveztek, míg a község többi településéről összesen 8-at. Továbbá 8 csecsemőt bölöni és 5-öt a közeli, ám Brassó megyéhez tartozó ágostonfalvi anyák hoztak világra. A gyereklétszám fennmaradó részét a Barót közigazgatási területéről származó 44 és a vargyasi illetőségű két csecsemő teszi ki.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93-an, 2010-ben 67-en, 2011-ben 98-an, 2012-ben 121-en, 2013-ban 143-an, 2014-ben 140-en születtek, s tavaly is ugyanannyian. A baróti elhalálozások száma hat évvel ezelőtt 109, 2012-ben 100, három éve 94, 2014-ben 88, tavaly szintén 88 volt, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, tavaly 39.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)
Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött.
A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 
1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. 
Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport
Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is.
Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. 
A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése.
– Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni.
A büntetések:
Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy nemesasszony a haza szolgálatában
A Makk-Várady-féle összeesküvés és a sepsizoltáni Benkő-kúria 
Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.
Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúria arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.
Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.
Rejtekhely a kúria a falában
Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:
1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.
Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”
Szabadcsapat szerveződik
Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:
„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.
Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.
Útban az Őrkő felé
Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.
Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.
Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.
Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.
---
Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:
Rofajiné (Benkő Rafaelné)
„Várom, várom, addig várom,
Míg szememre jön az álom, 
Ha szememre jön az álom, 
Ajtóm-kapumat bezárom. 
Váradit is kieresztem, 
Széket adok, leültetem,
Míg panaszim elmesélem,
Jó hajnalban felserkentem,
S egy pár csókkal eleresztem.”
Ballada Várady József elfogásáról
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
„Hová, hová, hadnagy uram?”
„Lovagolok, édes fiam!”
„Ez sem igaz, hadnagy uram,
Aki megyen lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő.”
„Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni. 
Nagyot vétett urak ellen, 
De én hozom a kegyelmet. 
Nem tudod-e, merre leve?
Váradi az igaz neve.”
„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott, a falu felső végén,
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.”
Hadnagy uram tovább halad, 
Pásztorlegény úton marad.
A kicsi ház ott fehérlik,
Abban lakik Rofajiné,
A Váradi szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
„Szép jó estét, Rofajiné!”
„Adjon Isten, vitéz uram”!
„Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam!”
„Ha ihatnék, megitatom, 
Ha ehetnék, megetetem.”
Megy a hadnagy a szobába,
A Váradit ott találja.
„Add meg magad, te gazember!”
A katonák megrohanják,
Kezét-lábát megvasalják.
Hát ez a fa miféle fa,
Hogy betűjel sincsen rajta?
Ez a fa bíz aféle fa,
Váradit akasztják rajta.
Fiúk, lányok, ügyeljetek,
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.”
Benkő Mihály. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Értékeinkről az olaszteleki Daniel-kastélyban
Több száz év történelmének apró, de igencsak érdekes és elgondolkodtató részleteit ismerhette meg az, aki részt vett az Élő Kastély, 1680–2016 eseménysorozatot záró konferencián, és a hétvégét Olaszteleken töltötte. A Danielek néhai hajlékában – mely fejedelmet is fogadott egykor – terítékre került a műemlékvédelem számos oldala, kastélyokat látogattak, könyvet mutattak be, kiállításokat tekintettek meg, épített örökségünket képező ingatlanok tulajdonosai kerekasztal-beszélgetésen osztották meg tapasztalatukat fenntarthatóságról, közhasznúságról, falut és tájegységet széles körben elismertté tevő vendégfogadásról.
Péntek délelőtt Rácz Lilla házigazda és Fehér János művészettörténész vezetésével a Daniel-kastélyt és az enyészettől megmentett falképeit csodálták meg a látogatók, majd a köszöntőt követően elismert szakemberek tartottak előadásokat. Kovács András érdemes egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja arról beszélt, hogy a XVII. századi Erdélyben az otthonaikat díszíteni kívánó főurak milyen lehetőségek közül választhattak, s kiderült az is, kik voltak azok a mesterek, akik elkészítették az igencsak dekoratív munkákat, illetve a míves darabok múltjáról, sorsukról és jelenükről mit lehet tudni, még sokáig beszélnek-e megrendelőik ízléséről és életfelfogásáról, vagy elpusztulnak az évszázados falakkal együtt.
Megújuló falfestmények
Kiss Loránd restaurátor az erdélyi késő reneszánsz falfestményekről, Tüzes István az altorjai Apor-kúria reneszánsz falképeiről, Czimbalmos Attila restaurátor az olaszteleki Daniel-kastély falképeinek restaurálásáról beszélt. Mint egybehangzóan állították, az elmúlt évtizedek igencsak mostohán bántak a valaha nagy igényességgel alkotott falfestményekkel – megtörtént, hogy szegekkel verték tele a szobát, hogy legyen fogas, amelyre a munkások holmijukat akasszák, máshol a „jobb” vakolás érdekében kalapáccsal estek neki a falaknak –, így igencsak jelentős károkat szenvedtek. Bár sok minden végleg elveszett, de az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben elvégzett beavatkozásnak köszönhetően menekültek is meg értékeink közül – mondották.
A Daniel-kastély tíz falképe közül alig egy-két olyan darab maradt meg, amely aránylag elfogadható állapotban van, s a külső szemlélődő által is némiképp értelmezhető, hogy a Danielek felemelkedésének melyik állomását mutatja. A Fehér János művészettörténész és Gyöngyössy János történeti grafikus által készített grafikai rekonstrukciók ehhez az értelmezéshez kínálnak fogódzót és hidat. Azért e visszafogott kijelentések – hangsúlyozta a szerzőpáros –, mert ez a feladatvállalás a szakmaiságuk határát jelenti: rengeteg volt a kiegészítésre váró fehér folt, azaz ha más művészettörténész és más grafikus vág bele a munkába, egész biztosan sok esetben más következtetésre is jutott volna, mint ők. Az olaszteleki Daniel-kastély és 17. századi falképei című 174 oldalas, 234 illusztrációt tartalmazó kötetének  bemutatását vállaló egyetemi adjunktus, P. Kovács Klára művészettörténész lelkesen dicsérte a Fehér–Gyöngyössy páros alapos, család- és birtoktörténeti, a kastély évszázadokon átívelő építésének folyamatát dokumentáló és a falképek értelmezését, illetve erdélyi analógiába való helyezését.
Közösség és kastély
A szombati program legtöbb kérdőjelre választ próbálni adó mozzanata a műemlékek hasznosításáról és közhasznúságáról szóló kerekasztal-beszélgetés volt. Magyarósi Imola (Kálnoky Alapítvány, miklósvári Kálnoky-kastély), Kolumbán Sándor bardoci alpolgármester (erdőfülei Boda-kúria), Bánffy Farkas (vargyasi Daniel-kastély, fugadi Bánffy-kastély), Henning László megyeitanács-alelnök (oltszemi Mikó-kastély), Incze Réka (dálnoki Gaál-kúria), az olasztelekiek képviseletében pedig Rácz Lilla beszélt azon nehézségekről és örömökről, amelyeket egy-egy történelmi múlttal rendelkező épület birtoklása jelent. Bánffy Farkas kivételével, aki fugadi birtokukról úgy nyilatkozott, hogy a család saját használatra tartja fenn, ezért a turistákat és az érdeklődő idegeneket „csak távolabbról szeretik”, azt mondták: igenis jó, ha a helyi közösséggel együttműködve programokat alakítanak ki, helyt adnak a kulturális és közösségi ügyeknek. Ez a vendégfogadásnak is jót tesz, hiszen a vidéket megismerni kívánóknak nemcsak szállást és ételt kell adni – itt hangsúlyozták: jó lenne, ha portájukon több helyi gazdasszony jelentkezne, saját készítésű ételkülönlegességek készítését vállalná –, hanem élményt is. Olasztelek továbbra is helyszínt biztosít faluünnepkor a régizene-fesztiválnak és művészeti alkotótáboroknak, felújítását követően a miklósvári kastély és rekonstruált reneszánsz kertje élő múzeumként működik, Vargyas elsősorban az esztergomiak igényét fogja szolgálni, de a helyiek számíthatnak az együttműködésre, Erdőfülében pedig minden bizonnyal tájházként is működik majd. Oltszemen tizenhét hektáron két nemzetközi fogathajtópályát, illetve kézművesműhelyeket, szálláshelyeket, éttermet, borozót és gyümölcsöskertet álmodnak, s remélik, a befektetés jótékony hatását érzik majd a környező településeken is.
A konferenciasorozat részeként kirándulást szerveztek Bibarcfalvára és Magyarhermányba, ahol a református templomok falfestményeit tekintették meg, és meglátogatták a vargyasi Daniel-kastélyt is. A Pro Arte et Natura Alapítvány jóvoltából megtekinthető volt a Magyar Restaurátorok Egyesületének vándorkiállítása, az elmúlt év Olaszteleken tartott alkotótáborainak anyagából pedig az Élő kastély fotókiállítás. A reneszánsz hangulathoz hozzájárult az olaszteleki Cygnini furulya- és reneszánsz tánccsoport előadása, valamint a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertje.
Hecser László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kétnapos tábor az együttlétért
Összesen 60 sepsiszentgyörgyi, cófalvi, bibarcfalvi és kökösi gyermek, valamint 12 önkéntes oktató részvételével április 16–17-én zajlott a Berde Mózsa Kör második tábora a bikfalvi Téglás Panzióban. A kétnapos összejövetel keretében a hangsúly a csoportmunkán és a gyermekek személyiségének fejlesztésén, valamint egymás jobb megismerésén volt.
Az első napon játékos formában ismerkedtek egymással a gyermekek, majd mesefeldolgozás következett: a Likaskő legendáját saját elképzelésük szerint kellett befejezni, lerajzolni és rövid színdarab formájában előadni. Délután bútorfestést, íjászkodást, kürtőskalács-sütést tanultak, és akik úgy gondolták, saját tábori kulcstartójukat és kendőjüket is elkészíthették. Este a református templomot látogatták meg, ahol Sántha Imre tiszteletes úr a lelki hajlék igazán érdekes történetéről mesélt.
Második napon a sportoké, a vetélkedésé volt a főszerep: kötélhúzás, számháború, színháború és különböző labdajátékok követték egymást. A kétnapos tábort az tette fontossá, hogy a különböző településekről érkező gyermekek összeismerkedjenek, és megismerjék az együttlét örömét.
Furus Levente elnök,
Turulmadár Ifjúsági Iroda
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Beszámoló az elmúlt négy évről
Lázár-Kiss Barna polgármester értékelője
Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere beszámolót tartott mandátuma négy évének megvalósításairól. Kitért részletesen arra, melyek voltak a prioritások 2012-ben, mit tartott szem előtt polgármestersége éveiben, mire törekedett.
– Azon dolgoztam az elmúlt négy évben, hogy a 2012-ben, polgármesterré választásomkor tett ígéreteimet betartsam – kezdte értékelőjét.
Mint mondta, megválasztásakor a három legfontosabb dolog, amit Barót polgárai kértek tőle, a következők voltak: teremtsen munkahelyeket, tegye rendbe a város szennyvízhálózatát, járuljon hozzá, hogy bevásárlóközpont épülhessen a városban.
„A munkahelyteremtés a cégek feladata, az önkormányzat csupán segítséget nyújthat számukra ebbéli törekvésükben. Mi ezt megtettük az elmúlt négy évben. Építkezési engedélyeket bocsátottunk ki azon cégeknek, amelyek állásokat létesítettek, fogadtuk azokat a vállalkozókat, akik eljöttek Barótra a beruházás szándékával. Közösen néztük meg, lenne-e számukra alkalmas telephely. A Platanus cég száz új munkást alkalmazott, a Valkes cég egy baróti csarnok építésén gondolkodik, ahol 250 személynek lenne állása. Még nem döntöttek véglegesen, de mi nekik is, más vállalkozásoknak is megadjuk a lehetőséget.
Korszerű szennyvízhálózat, jobb utak
Mandátumomban a legtöbb energiát, munkát a város víz- és szennyvízhálózatának korszerűsítésébe fektettünk. Összesen 3,6 kilométeren cseréltük ki a vezetékeket, folyik a város derítőállomásának felújítása is, amelyet 2018-ig át kell adni. A munkálatok során okoztunk kellemetlenségeket is a lakóknak, de ezek elkerülhetetlenek voltak, mivel dolgoztunk. Kérjük továbbra is megértésüket, hiszen a munkálatok folytatódni fognak. Néha hallottuk azt is, hogy lassan megy, ennek oka a pénzhiány volt, hiszen ezt a beruházást az állam fizeti, a megbízott cég pedig csupán annyit dolgozik, amennyi pénzt kap a kormánytól. Jelenleg a városközpontban dolgoznak a Termoconfort cég emberei, a munkálat az elkövetkezőkben a Víz utcában (itt a vízcsövek kicserélése a prioritás), valamint a Kossuth utca alsó szakaszán folytatódna.
Utak és járdák újultak meg az elmúlt négy évben. Több mint 1 kilométer hosszúságú útszakaszt újítottunk fel teljesen a városban, beleértve az azt szegélyező járdákat is, továbbá parkolóhelyeket alakítottunk ki. Jelenleg az Új soron zajlik ez a beruházás, az elkövetkező hónapban itt is új burkolatot kap az út, ahogyan a Szabadság tér egy 110 méteres szakasza is. Megtörtént a közbeszerzés a Béke utca, az 1918. december 1. utca elmaradt szakaszának felújítási munkálatára is, a Rózsa utcai tömbháznegyed (Kifli negyed) utcájára folyamatban van. Ezeket az utcákat idén felújítjuk. Következik aztán a Bányász utca, a Rózsa utcai negyed autóbuszállomás melletti szakaszának, a Petőfi utcának a felújítása, és így tovább.
Szisztematikusan végezzük a felújítást, annak függvényében, hogyan haladunk a csatornázási munkálattal. Az aszfaltozásra 700 ezer lejt költöttünk saját költségvetésünkből, egymillió lejt a város által felvett kölcsönből. További 1,8 millió lej áll rendelkezésünkre erre a célra. Terv szerint dolgozunk, fontosnak tartjuk, hogy egységes városképet alakítsunk ki, ezért néhol még használható járdafelületet is meg kell bontsunk. Szakemberek javaslatait figyelembe véve, a csatornázás során felásott földet hagyjuk tömörödni, csak utána aszfaltozunk. A falvakon is javítottunk utakat. Felsőrákoson 1,6 kilométer utat aszfaltoztunk, így már nincs por a faluban, dolgozunk azon, hogy a faluba vezető bekötőutak valamelyikét is modernizáljuk. Leaszfaltoztuk a Technika telep fele vezető utat is, tudva, hogy olyan cégek használják azt, amelyek adóikkal jelentősen kiegészítik Barót város jövedelmét. Nemrég egy új, mezőgazdasági munkálatokkal foglalkozó cég is telephelyet nyitott itt, bizonyítva, hogy városunkban a mezőgazdasági ágazat is fejlődőben van. Bibarcfalva között is megújult az út, javítását a megyei tanácsnál sikerült kilobbiznunk. Összegezve: közel 6 kilométer út lett leaszfaltozva az önkormányzat területén az elmúlt négy évben, ilyenre az azelőtti több mint két évtizedben nem volt példa.
Elhagyott területeket rendeztek, javult az oktatás
A sporttelepen egy korábban piaci árusok által használt romos területen salakos teniszpályát építettünk, de működött a strand is az elmúlt három évben, amelynek vize tavaly minden szempontból megfelelő volt. Erősíteni akarjuk a sportbázist: idén azt műfüves pályával bővítenénk. Felsőrákoson is lebontottunk két romos épületet, a telek más hasznos rendeltetést kapott.
A város parkjaira is figyelmet fordítottunk. A temető melletti park egyik fele rendben van, a másik felét is megvásároltuk, lesz ott egy félhektáros park, amely, úgy látjuk, forgalmas, használják az emberek.
Javítottunk az oktatás minőségén városunkban és falvainkban. Az oktatási intézmények alárendeltek ugyan az önkormányzatnak, de mindegyiknek igazgatója van, az oktatás minőségéért ők felelnek. Az önkormányzat az épületeket igyekszik karbantartani. Köpecen új kerítést kapott az iskolaépület, ezzel a faluképet is javítottuk, Bibarcfalván tetőt cseréltünk az iskolánál, rendbe tettük az épület emeletét, úgyhogy ide költözhetett az óvoda, ahogy Köpecen is az iskola épületébe költözhettek az óvodások. Bodosban is új tetőzet került az iskola épületére, kívül lemeszeltük azt.
A baróti Cimbora óvodához új kerítést építettünk (a prefektus felszólítására, az igazgató kérésére), azt szándékunkban áll meghosszabbítani, hogy a mellette levő játszótér is legyen bekerítve. A baróti fő iskolaépületen 93 nyílászárót cseréltünk ki, sok panasz volt a huzatos épület miatt, de most már komfortosabb, melegebb, a fűtésszámlák is csökkentek. Szándékunkban áll pályázati pénzből belül is felújítani, ám, ha nem nyernénk, a megyei tanács segítségével legalább külső szigetelést végeznénk rajta. Felsőrákoson és Bibarcfalván is újravakolnánk az iskolákat. Az óvodáknak az iskolaépületekbe való költöztetésénél pedagógiai vonatkozásokat is figyelembe vettünk: az óvodások ismerkednek az iskolával, jobban beilleszkednek, ha elérik az iskoláskort. Másrészt az oktatási intézmények fejkvóta szerint kapják a pénzt: egy épület fűtése kevesebbe kerül, mint kettőé, pénzt lehet spórolni ezáltal más célokra. Járdákat, iskolaudvarokat is javítottunk, a baróti Petőfi utcai iskolában készülünk az udvar leaszfaltozására.
Kihasznált lehetőségek
A baróti kórházat évi 120 ezer lejjel támogattuk, a megyei tanács pályázatai révén további 40 ezer lejt költünk rendbetételére. A gyermekosztálynál tetőt cserélünk, kórtermeket korszerűsítünk. Köszönet a hollandoknak is az intézmény támogatásáért, amely, bízunk benne, megmarad IV. kategóriájú kórháznak. A menedzseri állás is betöltődött az intézménynél, olyan személy által, aki annak sorsát szívügyének tekinti. Jelenleg várjuk a kórház akkreditálási folyamatának eredményét.
Baróton bevásárlóközpont épült, a lakosság 80%-ának kívánsága volt ez. Eleget tettünk az emberek kérésének, és miatta egyetlenegy kisbolt sem szűnt meg tudtommal.
Ravatalozóházakat építettünk Bodosban, Köpecen, Felsőrákoson és Bibarcfalván, azok berendezését a helyi közösségekre bíztuk, hiszen tudjuk, a közös dolgok a legtartósabbak. Köszönjük a közbirtokosságok támogatását ebben a tekintetben. A különböző felekezetekkel jó viszony ápolására törekedtünk, ez sikerült is, bizonyítja ezt a közös adventi ünneplés, amelybe a falvakat is bevontuk. Az elkövetkezőkben Miklósváron is nekifogunk a ravatalozó építésének.
Kihasználtuk a megyei tanács nyújtotta pályázati lehetőségeket az elmúlt években, falvainkon kultúrotthonokat, iskolákat javítottunk a pénzből. Odafigyeltünk a szociális problémákra, támogattuk a Diakónia Egyesületet, a Laura Házat, sport- és kulturális tevékenységeket, pályázatokat hirdettünk egyesületek támogatására, hozzájárulunk a megyei tanács által Baróton fenntartott gyermekotthon költségeihez.
Kutyamenhelyet építettünk a városban, nyolcról tizenhat férőhelyesre bővítettük legutóbb, de a kóbor kutyák problémájának megoldása nehéz, hiszen újabb ebek érkeznek állandóan. Figyelmet fordítottunk a helyi szállítási vállalatra, az egyetlen önkormányzati cég működésére. Telephelyének udvarát rendeztük, a város bejáratát is szépítve ezzel, buszpályaudvart alakítottunk ki a városban, a nyugdíjasok jegyét egészében, a diákokét 50%-ban térítjük meg az általa üzemeltetett járatokon.
A város közintézményeit sem hagytuk sorsukra. A pénzügy helyi kirendeltségét többször be akarták zárni, mindent megtettünk azért, hogy ez ne történjen meg. A mentőszolgálat jó működésére is törekedtünk. Hamarosan modern tűzoltóegységgel is gazdagodhat a város, amelyet a megyével és az erdővidéki községekkel közösen építünk meg.
Végül Lázár-Kiss Barna így összegzett: „A munkában kihívást láttam, a nehézségekben pedig a szolgálat lehetőségét. A négy év megvalósításai azt bizonyítják, hogy ha odafigyelünk az emberekre, ha meghallgatjuk őket, és egyenesen beszélünk, építeni tudunk: várost és közösséget egyaránt”.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bemutatkoztak a bútorfestő tanítványok
Akik a bútorfestő-iskolába járnak, nemcsak szép tárgyakat készítenek, hanem a lelkük is megszépül – hangsúlyozta Pál Tünde oktató, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola helyi és baróti bútorfestő-szakosztálya tegnapi évzáró kiállításán. Az iskola megyeközponti székházában tartott tárlaton gyertyatartók, kazetták, ládák, tálak, sulykolók, tükörrámák és egyéb használati és dísztárgyak vonultatták fel Székelyföld és távolabbi erdélyi vidékek mintakincsét.
A megnyitón Gáj Nándor iskolaigazgató elmondta, a bútorfestők népi kultúránk olyan értékét őrzik és adják tovább, amelynek minden háztartásban helye lehetne, és kereseti lehetőségnek sem rossz a festett tárgyak készítése. Pál Tünde megköszönte, hogy korábbi szűkösebb évektől eltérően, amikor otthonról kellett pótolni a faanyagot és a festéket, idén megkaptak mindent, ami a tanításhoz, tanuláshoz kellett.
A bútorfestő-iskola sikerességét jelzi, hogy tavaly Baróton is indult egy tizenhat főnyi csoport Tordai Iluska vezetésével, aki korábban Pál Tündétől tanulta a művészi mesterséget, tegnap az ő tanítványai is kiállították munkáikat, amelyek közül a kazetták a baróti Cimbora Óvoda falát díszítik, köszönetképpen azért, hogy az óvodában tarthatják a délutáni bútorfestőórákat. A felsőrákosi származású, Bibarcfalván élő Tordai Iluska lapunknak elmondta, nagybeteg édesapja gondozása alatt kereste a kikapcsolódási, feltöltődési lehetőséget, akkor kezdett bútorfestéssel foglalkozni, és olyan pozitív lelki feltöltődést kapott, olyan lelki egyensúlyt talált meg ezáltal, hogy teljesen megváltoztatta az életét. Amit mi sem bizonyít jobban, hogy a Művészeti és Népiskola baróti csoportja mellett a nyári időszakban rövid bútorfestő-tanfolyamokat is tart a baróti önkormányzat támogatásával. A bútorfestő tanítványok kiállítása június 30-ig látogatható
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az összetartozás jegyében
Erdővidéki ösztöndíjas Fogarason
Bokor Csongor tavaly szeptembertől kilenc hónapon át a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor Programjának ösztöndíjasa volt Fogarason. A baróti fiatalember nemcsak sikerrel kapcsolódott be a helybeli református, katolikus, unitárius és evangélikus egyházak magyarságot összetartó rendezvényeibe, de újak születésénél is bábáskodott. Az ő érdeme is, hogy az öt éve felszámolt magyar nyelvű oktatás pótlására elindított magyar órák száma heti egyről háromra nőtt; hogy önképzőkör indult és annak rendszeres hazai és anyaországi meghívottjai voltak; és hogy első alkalommal május elején megszervezték a Fogarasi Magyar Napot. Bokor Csongor megbízatása nemrég lejárt, de ennek ellenére szeptemberben visszatér Fogarasra: elfogadták a munkában eddig is tevékenyen részt vevő barátnője, Hollanda Tímea jelentkezését a programba, akivel újabb cikluson át folytatja az elkezdett tevékenységeket.
– Miként lesz valakiből a Petőfi-program ösztöndíjasa?
– A Baróti Szabó Dávid Középiskolában töltött éveim alatt szavaló- és szép beszéd versenyeken vettem részt, ezek elismeréseképpen 2010-ben jelen lehettem a kanadai Rákóczi Alapítvány Diákok Határok Nélkül programjának Magyarságismereti Mozgótáborában. Nagyon tetszett az a tevékenység, amit a Rákóczinál láttam, egyre több feladatot vállaltam működtetésében, mára pedig az alapítvány vezetőségi tagja lettem. Az ösztöndíjprogram lehetőségéről is az alapítványtól szereztem tudomást, és ők biztosították a pályázáshoz szükséges ajánlást is. Mivel nagyon fontosnak tartom a Petőfi-program célkitűzéseit – köztük szerepel a szórványban élő magyarság identitásának megőrzéséhez való hozzájárulás, a fogyóban levő közösségek az anyaországi magyarokkal való kapcsolattartásának elősegítése, az értékőrző munka megszervezése – kapva kaptam az alkalmon.
– Napjainkban milyen a magyar élet Fogarason?
– Aki kicsit is érdeklődik a magyar történelem iránt, tisztában van azzal, valaha milyen jelentős szerepe volt az 1300-as évek elején épített várnak. Azóta a város nemzetiségi arányai megváltoztak. Az 1910-es népszámláláskor a város lakosságának több mint felét a magyarság adta, jelentős volt a szászok száma is, a románság pedig egyharmadot tett ki. Ma már alig három százaléka magyar és egy százaléka német, a többi román. Ilyen körülmények közt nagyon nehéz a magyarságot megélni. Jóformán nincs „tiszta” magyar házasság, a vegyes házasságban élők zöme pedig román iskolába íratja gyermekét – nem csoda tehát, hogy néhány éve megszűnt a magyar nyelvű I–IV. osztály is. Pedig milyen múltja van az iskolának! Építését még Mikszáth Kálmán szorgalmazta, aki 1892–1910 között a város országgyűlési képviselője volt, Babits Mihály pedig három esztendeig tanított ott! Fogaras nincs messze a tömbmagyarságtól – Baróttól csak nyolcvanöt kilométer, és Sepsiszentgyörgy sincs sokkal távolabb –, ám valahogy mégis „kívül esik.” Ez a mellőzöttség-érzés némileg rányomja bélyegét életükre – részben ezzel is magyarázható, hogy a fiatalság nem ragaszkodik magyarságához, önkéntesen feladja identitását, s kész beolvadni a románságba.
– Vannak olyan magyar kulturális és vallási fogódzkodók, melyek működnek, és hatással lehetnek az egyre fogyó közösségre?
– Ezen a téren az egyházaknak van meghatározó szerepe: jóformán minden közösségi programot az ők égiszük alatt szerveznek. A Petőfi-program hivatalos együttműködői az unitárius egyház – mentorom a Háromszék-felsőfehéri Egyházkör esperese, Török István volt –, a katolikusok Palkó Sándor karnagy vezetésével az ökumenikus dalárdát működtetik, a reformátusok – remek vezetőikkel Szász Tibor tiszteletes és neje, Szász Imola Rózsa személyében – adtak helyet az általam szervezett Babits Mihály Önképzőkörnek, majd a Fogarasi Magyar Napnak. Bandi Attila és Bandi Márta evangélikus lelkészházaspárral a Fogarastól tizennyolc kilométerre levő Halmágyon tudtunk jól együtt dolgozni. Az egyetlen egyházaktól független szervezet, amely az identitás megőrzéséért dolgozik, a Szabó Gábor vezette RMDSZ. Ezek ereje mind összeadódik, de ahhoz kevés, hogy megállítsa a beolvadást.
Ezért is fektettünk nagy hangsúlyt arra, hogy a Tautu Eszter nyugalmazott tanárnő által elindított fakultatív magyar- órák számát párommal egyről háromra emeljük. Gyermekek és fiatalok jöttek a foglalkozásokra, anyanyelvüket nagyon különböző szinten beszélték, szükség volt, hogy tudásuknak megfelelően dolgozzunk velük, de mivel a kis közösséget nem akartuk feldarabolni, csütörtökönként három és hét között közösen megült úgynevezett magyar délutánokat is szerveztünk. Sokat segített, hogy a magyar nyelvet kevésbé ismerők tudásszintjéhez igazított Balassi-füzeteket tudtunk beszerezni. Nem biztos, hogy ezek a foglalkozásokra járó fiatalok mind megmaradnak magyarnak, de jövőbeli családjaik viszonyulása a magyarsághoz biztos sokkal másabb lesz, mint azoké, akiket nem tudtunk kellőképp megszólítani, elérni tevékenységünkkel.
– Mivel tudtátok felkelteni a felnőttek érdeklődését?
– Említettem, hogy rendszeresen megszerveztük a Babits Mihály Önképzőkört, melynek keretében közéleti és történelmi témákat jártak körbe előadóink. Az elsőt november 4-én tartottuk, Zsigmond József, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat munkatársa Kisebbségvédelem Romániában címmel értekezett, majd az erdővidéki kapcsolatrendszeremet kihasználva szülőföldemről szakemberek és művészek jöttek el. Ezen találkozásokon akár száz-száztízen is voltak, ami igencsak szép szám, ha azt vesszük figyelembe, hogy a magyarság összlétszáma alig haladja meg az ezret. Történelmünk jelentősebb évfordulóiról eddig is megemlékeztek, de igény volt arra, hogy gazdagabb, teljesebb formában kerüljön sor rájuk. Az 1956-os forradalomról megemlékezni közel ötvenen gyűltek össze a református egyház közösségi házában. Szász Tibor tiszteletes áhítatát követően a történelmi előzményeket és az eseményeket én vázoltam röviden, majd szavalatok hangzottak el, megnéztük a Szabadság, szerelem című film egy részletét, végezetül kötetlen beszélgetés keretében azok meséltek, akik élték azokat az időket. Csatlakoztunk a református egyház által évről évre Katalin napján tartott Árva Bethlen Kata-megemlékezéshez is. Fogaras legjelentősebb vallási közösségének azért kiemelten fontos Árva Bethlen Kata személye, mert a XVIII. század elején ő építtette a ma is álló református templomot. Az eseményen minden történelmi magyar egyház képviseltette magát, Szekeres Attila István heraldikus Erdély címerének történetéről tartott vetített képes előadást, fellépett az ökumenikus vegyes kar, és szavalatok is elhangzottak.
Társszervezői voltunk annak a halottak napi megemlékezésnek is, amelyen az első világháborúban Fogarason elesett, százhuszonhét monarchiáért harcoló katona emlékét idézték. Bár a többségük magyar, az ott nyugvó katonák nyolc nemzethez tartoznak, ám a városvezetés tudomást sem vesz a temető létezéséről, nem gondozza – pedig az elhunytak között szép számban vannak románok is. Minden bizonnyal sokaknak marad emlékezetes az Erdővidék épített örökségének megismerése céljából szervezett kirándulás is. Végigjártuk Bölönt, Miklósvárt, Barótot, Bibarcfalvát és Kisbacont, az úton pedig végig csengő magyar népdalokat énekeltünk.
– Miért volt szükség a Fogarasi Magyar Nap megszervezésére?
– Bár programjaink szép számban vonzották a fogarasiakat és a környéken lakókat, de úgy éreztük, hiányzik egy olyan rendezvény, amely a legszélesebb rétegnek jelenthetne igazi nagy ünnepet. Az esemény érdekében összefogtak a magyar történelmi egyházak, s mivel mindenki, akihez csak fordultunk – Összetartozunk Székelyföld–Szórvány Partnerségi Program keretében a Kún Kocsárd Egyesület és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, valamint a Petőfi Sándor Program is – mellénk állt, nem volt kétséges, sikeresek leszünk.
A feladatot vállaló helybeliek mellé Erdővidékről jelentős önkéntes sereg érkezett. A legkisebbeknek a baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete tartott foglalkozást – arcot festettek, szőnyeget szőttek, origamiztak, gipszet festettek és még ki tudja, mi mindennel szereztek örömet –, majd a szintén baróti Kelekótya együttes játszott örökzöld gyermekdalokat. A fogarasiak közül többen is mondták: milyen jó, hogy az egykori iskolaudvar ismét gyermekzsivajjal, magyar énekkel és tánccal telt meg. Mert a tánc sem maradt el! A sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola népzenészei tartották a tanítással egybekötött táncházat. Remekül fogadták a baróti művelődési ház Syncron táncegyüttesét, a Csala kürtje fúvószenekart és a Babits Mihály Önképzőkörön már korábban is fellépő Kolumbán Sanyikát. Az esemény a magyar és székely himnusz éneklésével ért véget. Talán azért, mert ritkábban hangzanak el, ott a szórványban mintha másként szólaltak volna meg nemzeti dalaink, mint a tömbmagyarságban, s a szemeken is látszott, különleges pillanat az nekik. – A Petőfi-program kilenc hónapra biztosította ösztöndíjadat Fogarason. Lejártát követően miként tovább? – Az ösztöndíjam lejárt, de elfogadták párom jelentkezését, és vele szeptemberben visszatérek. Nagyon szeretném folytatni mindazon rendezvényeket, melyeket elkezdtem, s a visszajelzések alapján a magyarság hasznára voltak. A Fogarasi Magyar Nap is megmutatta, milyen összetartó ereje van, ezért folytatni, sőt, bővíteni kell. Sok jó ember és cél van Fogarason, amiért dolgozni illetmény nélkül, önkéntesen is érdemes.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Örökség
III. Erdővidéki Honismereti Szabadegyetem és Tábor
Július 14–17. között harmadik alkalommal szervezik meg Baróton, Erdővidék Múzeumában Magyar Örökség címmel a honismereti szabadegyetemet és tábort. A rendezvény négy napja alatt az érdeklődőket számos, nemzetünk és a vele rokon népek múltjába elkalauzoló, érdekfeszítő előadás és program várja.
Július 14., csütörtök
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész (Bibarcfalva), Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész (Köpec) és Hoffmann Edit muzeológus (Barót) vezetésével; rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár diák (Barót) segédletével
15.00: A rendezvény hivatalos megnyitója. Köszöntőt mond dr. Zeneemyadar Batbayar, Mongólia magyarországi nagykövete, Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere, dr. Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László történész, muzeológus
16.00: Ségercz Ferenc zenész (Sepsiszentgyörgy) Kalibakutyák címmel tart előadást
17.00: Salló Szilárd néprajzkutató (Székelyudvarhely) Csíki pásztorbotok mintakincse címmel tart előadást
18.00: Harangozó Imre néprajzkutató (Újkígyós) „Kihágék egy nagy hegyre…” Vallásos népköltészetünk archaikus képei címmel tart előadást
19.00: Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora (AEÁ) és Dáné Melinda Csilla gyógypedagógus (Kolozsvár) Táltosok, sámánok, látók, gyógyítók címmel tartanak előadást
20.00: Táncház Ségercz Ferenccel
Július 15., péntek
11.00: Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás. Bútorfestés, nemezelés, agyagozás – műhelymunka felnőtteknek, ifjaknak, gyermekeknek Tordai Iluska népművész, Nagy Adél tanítónő, nemezelést oktató népművész és Hoffmann Edit muzeológus vezetésével, rovásírás-gyakorlatok Nagy Alpár segédletével
16.00: Macalik Ernő Magyar Örökség-díjjal kitüntetett biológus, gyógynövényszakértő (Csíkkarcfalva) Gyógynövények által megőrzött ősi tudás címmel tart előadást, teakóstolót is egyben
17.00: Prof. dr. Dimaadzsav Erdenebator (Ulan Bator, Mongólia) A hun és a székely kultúra hasonló jellege címmel tart előadást
18.00: Dr. Darkó Jenő történész (Budakeszi) Ki volt Anonymus? Mit írt Anonymus? címmel tart előadást
19.00: A Dizsingisz kán utódai című kiállítást megnyitja dr. Obrusánszky Borbála (Mende)
21.00: A lovasíjász című lírai dokumentumfilm vetítése. Rendező: Kaszás Géza. Szereplők: Kassai Lajos, dr. Obrusánszky Borbála. A filmvetítésre a belépő ára: 15 lej
Július 16., szombat
Arany Griff Rend (Székelyudvarhely) délutánba nyúló programja
11.00: Élő haditábor látványedzéssel, ahol karddal, lándzsával és egyéb fegyverekkel gyakorolnak a harcosok.
Az érdeklődők aktív részvételével zajló programok: páncél- és fegyvermustra (Megtekinthetők a korabeli fegyverreplikák, felpróbálhatók a páncélok, kézbe foghatók a fegyverek. Kiváló fotózkodási lehetőség!), íjászat, hajítófegyverek próbája (csatakereszt, kelevéz), címerfestészet
15.00: Reneszánsztánc-bemutató viselettörténettel egybekötve, középkori harcművészeti (hadi) bemutató: kardforgatás, lándzsaforgatás, lándzsás hadrend, párviadalok, csatajelenet, íjászbemutató, hajítófegyverek, ezt követően reneszánsz táncház, valamint középkori orvoslás- és kínzásbemutató
16.00: Könyvbemutató. dr. Darkó Jenő: A görög szertartásúak története Magyarországon (1000–1792)
17.00: Dr. Obrusánszky Borbála történész (Mende) A déli hunok Fehérvára címmel tart előadást
18.00: Dr. Czeglédi Katalin nyelvész-szlavista-turkológus (Pilisvörösvár) A földrajzi nevek és a magyar nyelv kapcsolatai címmel tart előadást
19.00: Tsevegmed Bolormaa (Ulan Bator, Mongólia): Mongólia értékei, látnivalói – vetített képes előadás
21.00: Tábortűz és szalonnasütés a múzeumkertben
Július 17., vasárnap
10.00: Honismereti kirándulás: Vargyas (református templom), Rika (Attila vára, Réka vára), Felsőrákos (népviselet-bemutató)
A szervezők fenntartják a műsorváltoztatás jogát!
Szervezők: Gaál Mózes Közművelődési Egyesület, Erdővidék Múzeuma
Támogatók: Communitas Alapítvány, Barót Város Önkormányzata, Kovászna Megye Tanácsa, Nagy-Balázsi Közjegyzői Iroda – Barót
Részvételi díj: A tábor teljes időtartamára 25 lej, napi díj 7 lej. Diákoknak napi díj 5 lej, a tábor teljes időtartamára: 20 lej.
Szálláslehetőség Baróton és környékén különböző árkategóriájú szálláshelyeken lehetséges, étkezés a tábor helyszínéhez közel (Party Pub vendéglő). Szállásfoglalásban az érdeklődők segítségére lesznek a szervezők.
Jelentkezés: magyaroroksegtabor@gmail.com
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Honismereti tábor és szabadegyetem Baróton
Harmadik alkalommal szervezik meg a Magyar Örökség honismereti szabadegyetemet és tábort csütörtöktől a baróti Erdővidék Múzeumában. Az eseményre minden korosztály tagját szívesen látják, lesz nemezelés, agyagozás, és reneszánsz táncbemutató is.
A Magyar Örökség honismereti szabadegyetem és tábor részletes csütörtöki programja szerint 11 órától Őseink által ránk hagyott mesterségbeli tudás címmel tartanak nemezelés, agyagozás és bútorfestő műhelymunkát minden korosztály számára. A műhelymunkákat Tordai Iluska bibarcfalvi népművész, Nagy Adél köpeci, nemezelést oktató népművész és Hoffmann Edit baróti muzeológus vezeti. Rovásírás-gyakorlatokat is tartanak Nagy Alpár helyi diák segédletével. A rendezvény hivatalos megnyitója csütörtökön 15 órától kezdődik, köszöntőt mond: Zeneemyadar Batbayar, Mongólia magyarországi nagykövete, Lázár-Kiss Barna, Barót város polgármestere, Obrusánszky Borbála történész, néprajzkutató, orientalista és Demeter László történész, muzeológus.
Délután előadások hangzanak el: Ségercz Ferenc zenész Kalibakutyák című értekezése 16 órától, míg Salló Szilárd néprajzkutató csíki pásztorbotok mintakincséről szóló előadása pedig 17 órától kezdődik. Harangozó Imre néprajzkutató 18 órától tart beszélgetést Vallásos népköltészetünk archaikus képei címmel. Benedek Dezső nyelvész, antropológus, a Georgiai Állami Egyetem professzora és Dáné Melinda Csilla gyógypedagógus pedig Táltosok, sámánok, látók, gyógyítók címmel tart értekezést. A csütörtököt táncház zárja. A pénteki napot ugyancsak műhelymunkákkal kezdik, majd előadások, 19 órától a Dzsingisz kán utódai című kiállítás megnyitója, végül a Kaszás Géza rendezte Lovasíjász című lírai dokumentumfilm vetítése zárja.
Élő hadi tábort tartanak látványedzéssel szombaton 11 órától: a páncélok felpróbálhatóak lesznek és lesz címerfestés is. Reneszánsz táncbemutatóra várják a résztvevőket 15 órától, majd Darkó Jenő A görög szertartásúak története Magyarországon című könyvét mutatják be. A szombati nap utolsó programpontja a tábortűz lesz. A tábort honismereti túra zárja, a résztvevők meglátogatják Vargyast, Rikát és Felsőrákost.
Az esemény napi díja felnőtteknek 7 lej, a rendezvény egész idejére 25 lej, míg diákoknak a napi jegy 5 lejbe, a négy napos bérlet 20 lejbe kerül.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Bajtársi találkozó
Kettős keresztet állítanak Bibarcfalván
A baróti Székely Társalgó Egyesület, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Erdővidéki szervezete, az Erdővidéki Frontszolgálatosok Baráti Köre, valamint a bibarcfalvi Református Egyházközség szervezésében hétvégén, Bibarcfalván tartják a II. világháború frontszolgálatos katonáinak 19. Erdővidéki Bajtársi Találkozóját.
A találkozó augusztus 13-án, szombaton 10 órától kezdődik a bibarcfalvi református templomban. 11 órától a templom udvarán kettős keresztet állítanak. Tiszteletbeli meghívottak, előadók: dr. Popély Gyula felvidéki történész és Murányi Levente magyarországi politikus, 56-os elítélt.
A bajtársi találkozókat 16 évvel ezelőtt, 2000 szeptemberében indította útjukra Krizbai Imre baróti református lelkipásztor, a magyar honvédség baróti bevonulásának 60. évfordulója alkalmából. Ez az első alkalom, hogy a találkozót nem Baróton tartják. Az első honvédtalálkozóra még 340 volt honvéd jött el, az akkor még életben levő több mint nyolcszáz, volt erdővidéki magyar katona közül. Tavaly már csak hatan jelentek meg a találkozón, és 35-en voltak életben Boér Imre nyugalmazott tanár, volt frontszolgálatos nyilvántartása szerint.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A virtus őrzőit ünnepelték Bibarcfalván
A frontot megjárt, a honvédő harcokról mesélni tudó aggastyánok száma napról napra fogy, de példájuk örökre megmArad, lesz, miből a következő nemzedékeknek erőt meríteniük, ha helyt kell állniuk, áldozatot kell hozniuk, önzetlenül cselekedniük kell a nemzet érdekében – hangzott el Bibarcfalván szombat délelőtt a tizenkilencedik alkalommal tartott honvédtalálkozón. A református templomban igehirdetést, kórusok fellépését, szavalatokat tartalmazó eseményen a felszólalók úgy fogalmaztak, a találkozókat, bár kicsit újrafogalmazva, akkor is folytatni kell, ha vitézeink közül már hírmondó sem mAradt: köszönettel tartozunk nekik, emléküket ápolnunk kell.
Krizbai Imre nyugalmazott református lelkipásztor a második világháborúban helytálló honvédeket méltatta, s elítélően szólt azon mai közszereplőinkről, akik csak szavakban jeleskednek, de tettekben már nem közösségünkért. Mint fogalmazott, a bő hetven esztendővel ezelőtt fegyverrel a kezükben szülőföldjükért és magyarságukért harcolók nem saját hasznukat keresték – mint napjainkban oly sokan –, hanem a hazáért hullatták vérüket, szenvedtek fogságot. Krizbai Imre szerint azokat, akik ma igazi hazafiként próbálnak élni és megnyilvánulni, nem ellenségeink, hanem saját sorainkból valók akarják elhallgattatni, ellehetetleníteni és belső száműzetésbe kényszeríteni. Ennek az elnemzetietlenítő ténykedéseknek egyenes következménye, hogy ifjaink elhagyják hazájukat, s idegen földön keresik boldogulásukat. Hogy az új exodus megállítható legyen, vissza kell állítani népünk önbecsülését, azaz vissza kell térnünk azon értékekhez, amelyek szerint küzdöttek és éltek honvédjeink – mondotta Krizbai Imre. Székely Lajos református tiszteletes Erdővidék legrégebbi temploma, a bibarcfalvi kapcsán felevenítette a Szent László legendáját feldolgozó falfestmény megtalálását, valamint az azt követő eltussolási kísérletet – a román hatalom meg nem történtté próbálta tenni ezeréves történelmünk, ittlétünk egyik bizonyítékát. Boér Imre egykori frontharcos az Erdővidékről bevonultak kapcsán elmondta: becslése szerint mintegy háromezren vonultak be a tájegység húsz településéről, közülük ezren sosem tértek haza, mert vagy csata közben, vagy a fogságban életüket vesztették. Jelenleg még azon idők huszonöt tanúja él, közülük hatan tudtak az eseményeken megjelenni. Popély Gyula felvidéki történész, a Budapesti Károli Gáspár Református Egyetem oktatója a feldarabolt Magyarország két elszakított területén élő magyarság életéről szólt. Kinek hamarabb (Felvidéknek 1938-ban), kinek később (Erdélynek 1940-ben) jött el az anyaországhoz való visszatérés pillanata, mindenkinek emlékezetes volt, s úgy élték meg, mint egy álom beteljesülését. Édesapjának kétszer is – otthon, majd katonaként Erdélyben is – megadatott, hogy ezeket a sorsfordító perceket átélje. Popély Gyula szomorúnak mondotta, hogy a felvidéki, egykor egymilliós magyarság az önfeladás útjára lépett, kész beolvadni s a közösségünkkel mindig is ellenségesen viselkedő nemzet sorát gyarapítani. A nehézségek ellenére bizakodó: ha megszületik az összefogás, a folyamat megfordítható lesz, s megmArad a jelenleg félmilliót sem számláló magyarság. Máthé Lóránt Pál, a Horthy Miklós Vitézi Rend Székelyföldi törzskapitánya úgy fogalmazott, bár folyamatosan fogynak az ünnepeltek, az általuk őrzött virtust, a szellemiséget tovább kell vinnünk, örökül kell hagynunk a következő nemzedékek számára. Krizbai Imre elfogadta a javaslatot, s olyan emlékbizottság létrehozását kezdeményezte, amelynek feladata lenne, hogy azért tegyen, hőseink emléke sose merülhessen feledésbe. A templom előtti téren állított kettős keresztnél avatóbeszédet Murányi Levente mondott. Az erdővidéki bevonulás emlékét őrző harmadik alkotásnál – az elsőt, egy Máthé Ferenc Ilonka által készített kopjafát a baróti református templom bejáratánál, majd Nagybacon főterére állítottak kettős keresztet – az ’56-os szabadságharcos úgy fogalmazott, e jelkép a pápától koronát kérő Vajk idejétől, azaz egész történelmünkön keresztülkísért. Helye ma is itt van mindennapjainkban, ellenállásunkról, megmAradásunkról szól, s fricskát ad azoknak, akik közösségünk ellen törnek.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Honvédtalálkozót tartottak
A hősiesség példaképeit ünnepelték
Augusztus 13-án, szombaton a bibarcfalvi református templomban tartották meg a II. világháború frontszolgálatos katonáinak sorrendben 19. erdővidéki bajtársi találkozóját.
Az ünnepségen Krizbai Imre baróti nyugalmazott református lelkész, a találkozók kezdeményezője és elindítója Ámos próféta igéje alapján („Jaj azoknak, akik gondtalanul élnek a Sionon”) mondott prédikációt. Felhívta a figyelmet napjaink társadalmának visszásságaira, a megalkuvás egyre nyilvánvalóbb, az egészséges közélet alapjait egyre inkább züllesztő veszélyeire.
„Ma sötét módon fosztják meg az embereket véleményüktől, akik azt mégis kinyilvánítják, azoknak elveszik kenyerét, ellehetetlenítik életét. Nagy baj van a Sionon, de vannak még, akik az igazságot képviselik” – fogalmazott.
A vendégeket, a megjelent honvédeket Székely Lajos bibarcfalvi lelkipásztor is üdvözölte, kifejezve reményét, hogy a találkozó kedves momentumként fog megmAradni a helyiek emlékezetében.
Hat egykori magyar honvéd jelent meg a találkozón: Boér Imre és Román Jenő Barótról, Mokán Ferenc Nagybaconból, Albert Andor Olasztelekről, Tánczos Sándor Vargyasról és Maczkós Balázs Erdőfüléből.
Közülük Boér Imre nyugalmazott tanár volt ezúttal is az, aki felolvasott személyes nyilvántartásából, miszerint a II. világháborúban a frontra vezényelt háromezer erdővidéki katonából 25-en vannak még életben. Részletezte azt is, hogy az 1925-ben születettek voltak a legfiatalabbak, akiket még ugyan leventekatonaként, de már a harcterekre szólítottak.
Beszámolója után a felvidéki dr. Popély Gyula történész mondott alkalmi beszédet, emlékezve az 1940-es erdélyi bevonulásra, amelyen édesapja is részt vett, majd figyelmeztette a jelenlevőket arra, hogy nemcsak Felvidéken, de Erdélyben is fogyóban a magyarság.
„Ezt a folyamatot csakis házunk küszöbén állíthatjuk meg, megfogva a gyengék kezét, nekik személyes példaadással utat mutatva” – mondta.
Máthé Lóránt Pál, a Horthy Miklós Vitézi Rend Székelyföldi törzskapitánya a találkozón megjelent honvédeket a magyar hősiesség még élő bizonyítékainak nevezte, akik hazaszeretetből is példát mutattak.
„Ma azonban lassan már bűn hazafinak lenni, azt követelik tőlünk, legyünk multikulturálisak. Ám mi inkább ódivatúak mAradunk, lelkesedünk magyarságunkért, átadva ezt a lelkesedést másoknak is” – hangsúlyozta beszédében.
A találkozó ünnepi műsorral folytatódott: Máthé Bíborka, Máthé Melinda, Fogarasi József, Kelemen Csongor, a baróti Wesselényi Miklós kórus, a Tisza István dalkör és Szuróczki Judit dalokkal, versekkel szebbé, emlékezetesebbé tették a honvédek számára a napot. Végül a templom előtti téren kettős keresztet avattak, azt a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a baróti Székely Társalgó Egyesület állíttatta, avatóbeszédet Murányi Levente 56-os szabadságharcos mondott.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elismerik a Székelyföldet, mint turisztikai úti célt
Szóbeli ígéretet kaptak a Háromszéki idegenforgalmi szakemberek a Romániai Idegenforgalmi Hatóságtól (ANT) Székelyföld, mint idegenforgalmi desztináció létezésének elismeréséről, de írásban is kérik a hatóság álláspontját – mondta el a Krónikának Albert Zoltán.
A Székelyföld Desztináció Menedzsment Klaszter vezetője arról tájékoztatta lapunkat, hogy az ANT múlt héten Nagyszebenben szervezett találkozót a desztinációmenedzsment és a fogadóterületekre összpontosító gondolkodás témában, ahol elismerte: Románia soknemzetiségű volta előny az ország idegenforgalmának. A Székelyföldi turisztikai klaszter vezetői szerint ez azt mutatja, megváltozott az idegenforgalmi hatóság nézőpontja, és ki kell használniuk a segítőkész hozzáállást, hogy a térség számára kedvező módon alakíthassák a szabályozást.
A szebeni megbeszélés előzménye, hogy júniusban az Egyesült Nemzetek Világturisztikai Szervezete tartott konferenciát a témában, ahol több fenntartás megfogalmazódott a romániai egyesületi jogrendszer, a finanszírozás, illetve a fogadóterületek meghatározása kérdéskörében. Júliusban a Székelyföldi klaszter a hatóság elnökének, Anca Pavel-Nedeának címzett levélben ajánlotta fel tapasztalatait, és szakmai érvekkel támasztotta alá a bíróság által elutasított Székelyföld turisztikai egyesület létjogosultságát.
A nagyszebeni találkozón az ANT elnöke a decentralizáció mellett foglalt állást, és kifejtette, hogy nem a hatóságok, hanem a piac igényei igazolják egy turisztikai célterület létezését, számolt be Albert Zoltán. Megfogalmazódott, hogy Románia soknemzetiségű volta fontos az ország idegenforgalma szempontjából, és amikor újra felhívták a figyelmet a Székelyföld fogadóterület problémájára, pozitív volt a fogadtatás.
Különben Nagyszebenben az is kiderült, hogy a hatóságnak konkrét tervei vannak az ágazat fejlesztésére, az elképzelés szerint PPP-jellegű (Public Private Partnership), köz- és magán együttműködésre épülő rendszereket kell létrehozni, melyek célirányosan használják fel az idegenforgalmi és reklámadóból befolyt összegeket. Ezek az egyesületek dolgoznák ki a hosszú távú terveket, összehangolnák a reklámtevékenységet, közpolitikákat dolgoznának ki a szezonalitás csökkentésére, a látogatói élmény növelése érdekében, de tanácsadói szerepkört is betöltenének.
Albert Zoltán hangsúlyozta, a széleskörű együttműködés eredményeként hatékonyabban ki lehetne aknázni az erőforrásokat, a sok párhuzamos, de felesleges kezdeményezés helyett kevesebb, de erősebb irányvonalakat kialakítva. Példaként elmondta, jelenleg milliókat elköltöttek turisztikai információs irodák létrehozására, de sok közülük felesleges, hiszen soha nem lépi át a küszöbét egyetlen turista sem.
Keresik Háromszék hét csodáját
Pályázatot hirdet a Kovászna megye Turizmusáért Egyesület Háromszék hét csodájának megtalálására, ezek egyaránt lehetnek az épített örökség elemei vagy természeti látványosságok. A pályamunkáknak fotót és rövid leírást kell tartalmazni, a javaslatokat az irany.haromszek@gmail.com címre várják szeptember 1-ig. A „csodák” rangsorolása közönségszavazással és szakmai zsűri elbírálásával dől el. A kiválasztott turisztikai látványosságok bekerülnek a különböző népszerűsítő anyagokba, és a Háromszéki virtuális túrák állomásai lesznek, reményeik szerint bekerülnek a megye turisztikai körforgásába.
Jánó Szabolcs, az egyesület ügyvezető igazgatója szerint olyan rejtett kincseket szeretnének a felszínre hozni, melyek korábban fontos szerepet töltöttek be, ám mára a feledés homályába vesztek, és csak a helybeliek ismerik. A Bethlen Gábor Alap támogatásával meghirdetett pályázattal kettőst célt szeretnének elérni: tudatosítani a helyiekben a környezetükben levő „csoda” fontosságát, másrészt a turisztikai szenzáció kiépítésével növelnék a térség látogatottságát.
Hat évvel ezelőtt volt egy hasonló kezdeményezés, akkor a gelencei római katolikus templom, az illyefalvi és a bibarcfalvi református templom, a Csernátoni Népművészeti Múzeum, a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum, a Csomád–Bálványos természetvédelmi terület és a rétyi Nyír szerepelt a javaslatok között.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Bukarest gátolta a feltárást
Véletlen folytán került napvilágra a falfestmény
„Erdővidék legrégebbi temploma a bibarcfalvi református templom” – kezdte előadását Székely Lajos helyi református lelkipásztor a faluban nemrég megtartott honvédtalálkozón. Érdekes információkat is megosztott a Szent László-freskóról.
„A templom északi falán egy falfestmény van, amely igazolja állításomat, valamint azt is, hogy már 1100 éve itt vagyunk, itt élünk ezen a vidéken” – folytatta, hangsúlyozva, hogy a bibarcfalvi templomban található, Szent László királyunk életével kapcsolatos legendát megörökítő falfestmény méreteit tekintve a legnagyobb Székelyföldön: 8x4 méteres.
A tiszteletes elmondta a vendégeknek, hogy a falfestmény évszázadokon át takarva volt, éspedig Kálvin „nyakassága” miatt, aki a reformáció hajnalán elrendelte, hogy a protestánssá lett templomokból minden szentképet ki kell hordani, így a valószínűleg ennek minősülő falfestmény is vakolat alá került, elképzelhetően 1565-ben, amikor Bibarcfalván már evangelizált református pap szolgált.
A napvilágot egy véletlen folytán, 1972-ben látta meg újra. Történt ugyanis, hogy 1972 januárjának második vasárnapján az akkori lelkipásztor, Antal Ferenc arra kérte a presbitériumot, hogy a szószék melletti kályhát helyezzék át a templom ellenkező, déli oldalára, mégpedig – mint humorral megjegyezte – azért, mert ő amúgy is izzad prédikáció közben, nincs szüksége a kályha közelségére. A presbitérium szót is fogadott, és csodák csodája, amikor a kályhacsövet vették ki a falból, a vakolat egy része leomlott, és láthatóvá vált az évszázados freskó.
„Restaurálására hatalmas, 90 ezer gulden értékű holland támogatással került sor” – mesélte Székely tiszteletes, ám, mint hozzáfűzte, a dolgok azért nem mentek olyan simán. Az akkori politikumnak ugyanis szemet szúrt a dolog, és annak rendje-módja szerint, ahogy az megszokott volt a ’70-es években, a nagyok beleütötték az orrukat Bibarcfalva életébe. 1973 májusában egy atyafi érkezett Bukarestből, leállította a restaurálási munkálatokat, mi több, kilátásba helyezte a lelkipásztornak, hogy amennyiben idegeneknek beszélni mer a falfestményről, az számára akár a palástjog elvesztésével is járhat.
„Jómagam is értem azokat az időket, amikor csak úgy tudtuk a falfestményt a hozzánk érkező vendégeknek megmutatni, hogy bevittem őket a templomba, rájuk zártam az ajtót, és közben figyeltem, van-e valaki olyan a templom körül, akitől tartani lehetne, aki esetleg elárulhat minket a hatóságoknak. Ma már szerencsére a bibarcfalvi református templom és annak freskója szabadon megtekinthető, erősítve nemzeti öntudatunkat” – zárta visszaemlékezését a lelkipásztor.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Fazekasságot oktatnak
A bibarcfalvi Fehérváry Egyesület alapszabályzatában a legfontosabb célkitűzések között szerepel a néphagyományok ápolása és továbbéltetésük lehetőségének biztosítása. Az egyesület vezetősége úgy döntött, hogy a néptánc-oktatás, a bútorfestés mellett egy másik ősi népi mesterség, a fazekasság oktatását is bevállalja, hiszen ennek is múltja van Erdővidéken. Bibarcfalván például Csog András volt híres kerámiakészítő. Várják olyan személyek jelentkezését az egyesületnél, akik szívesen kipróbálnák magukat ebben a szép mesterségben, egyelőre havi egy alkalommal lesz megszervezve az oktatás. A Fehérváry Egyesület köszönetét fejezi ki ezúton is Kovászna Megye Tanácsának a terveik megvalósításához nyújtott jelentős anyagi támogatásért.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Egy honvéd szomorú története
„Csak az hal meg, akit elfelejtenek”
A Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki állománya kopjafát állíttatott Bálint László olaszteleki honvédtizedes emlékére, aki 1944-ben az Úz völgyében esett el, és akinek hamvai különös módon kerültek haza 1945-ben Olasztelekre. Az egykori honvéd sírján található kopjafát vasárnap leplezték le az olaszteleki temetőben, megható megemlékező ünnepség keretében.
Az ünnepség az országzászló felvonásával kezdődött, majd a megemlékezésre érkezetteket v. Bartha Imre bardoc-miklósvárszéki székkapitány köszöntötte, külön üdvözölve a Történelmi Vitézi Rend helyettes főkapitányát, v. Lázár Elemért, annak székely törzskapitányát, v. Máthé Lóránt Pált, Albert Andor olaszteleki veterán katonát, továbbá Galyai Máriát és testvérét, Sándort, Bálint László rokonait.
Először Máthé Lóránt Pál szólt a jelenlevőkhöz, felelevenítve 1940 szeptemberének örömteli, majd 1944 szeptemberének tragikus emlékezetét.
– Olyan honvédnek állítottunk emléket, akit ez utóbbi, démoni szeptember ragadott el. Bálint László földi mAradványait hazahozta és eltemette a családja, de sok honvéd nem kaphatta meg ezt a végtisztességet. Legyen a mai alkalom mementó értük is – fogalmazott.
V. Keserű Sándor történelemtanár 1944 augusztusának és szeptemberének eseményeire tekintett vissza, elmondva, hogy a becslések szerint 1944. augusztus 26. és 1944. szeptember 11. között az Úz-völgyi harcokban több mint hétezer magyar honvéd esett el. Egyikük az olaszteleki Bálint László volt, akinek történetét a megemlékezésen Bartha Imre ismertette.
A történet nagyon megható. Bálint László 1921-ben született Olaszteleken, volt egy testvére is, Klárika, aki 1920-ban született. A család boldogan élt az 1940-es évekig, kálváriájuk ekkor kezdődött. Klárika 1942-ben tüdőgyulladásban meghalt, Lacit 1944 nyarán az Úz völgyébe vezényelték, mint a 34-es határvadász zászlóalj katonáját. Az augusztus 26-ai ütközetet túlélte, de augusztus 30-án, éjjeli járőrözés közben halálos lövést kapott. Reggelig szenvedett, bajtársai karjaiban érte a vég. Családja csak későre tudta meg, mi történt vele, mégpedig egy felsőHáromszéki honvédtől, aki azt is elmondta, hogy körülbelül hol van eltemetve, és hogy a lábán az a zokni van, melybe az édesanyja belevarrta a B. L. kezdőbetűket.
Hét és fél hónappal később, 1945 áprilisában édesapja másodmagával elindult, hogy megkeresse fia holttestét. Kiérve az Úz-völgyi csatatérre, rettenetes látvány fogadta őket. Az eső, a hólé és a szél elvitte a holttestekről a földet, azok szanaszét hevertek, az oszlásnak indult arcokat már nem lehetett felismerni, így csak a zokni volt az irányadó.
Szerencséjük volt, már a harmadik sírban megtalálták Lászlót testét, azonosítva azt a zokni alapján. Óvatosan egy pokróccal kiemelték a földből, feltették a szekérre, és hazavitték Olasztelekre, ahol másnap tisztességesen eltemették. Szülei a következőt íratták sírkövére: „Az Úr adta, az Úr vette el, Legyen áldott az Úrnak neve”.
– A mi dolgunk, hogy emlékezzünk, mert csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. E kopjafa legyen emlék, mert Bálint László emléke addig él, míg e kopjafa állni fog – mondta végül Bartha Imre.
A bibarcfalvi v. Szabó Pál által faragott kopjafát a Történelmi Vitézi Rend tagjai leplezték le, áldást mondott Tüzes Bölöni Ferenc lelkipásztor. A megemlékezésen közreműködött az olaszteleki Bene János és a helyi református egyház Harmónia kórusa, régi katonadalokkal, énekekkel téve meghitté az emlékezést. Végül v. Galyai Sándor, Bálint László unokatestvére néhány szóban a Bálint család történetét osztotta meg a jelenlevőkkel.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Berde Mózsa Kör
Szeptember végén kezdenek
Szeptember 30-án kezdi meg tevékenységét a Sepsiszentgyörgyi Turulmadár Ifjúsági Iroda keretében négy évvel ezelőtt létrejött oktató-nevelő jellegű Berde Mózsa Kör. A tevékenységbe tavaly bekapcsolódott bibarcfalvi, cófalvi és kökösi csoportok vezetőivel a napokban egyeztetnek.
Az évek során egyre több gyerek kapcsolódott be a Berde Mózsa Kör tevékenységeibe, az oktatók csapata is bővült. Tavaly a megyeszékhelyen harminc, Kökösben húsz, Cófalván tizennégy, míg Bíbarcfalván huszonhét, 7–13 év közötti hátrányos helyzetű gyerek vett részt a Berde Mózsa Kör heti rendszerességgel szervezett foglalkozásain, ahol viselkedéskultúrával, ünnepekkel, szokásokkal, mesékkel ismerkedtek meg, a testi és lelki higiéniáról tanultak, valamint történelmi jellegű műhelymunkákon, honismereti tanulmányutakon, kreativitást fejlesztő társas játékokban vehettek részt öt oktató irányítása alatt.
Szeptember 30-án indítják újra a tevékenységet a megyeszékhelyen, minden pénteken 16–18 óra között, a Lábas Házban várják a csonka családból származó, árva vagy nehéz körülmények között élő gyerekeket. A részvétel mindenki számára ingyenes, a kellékeket a kezdeményezők biztosítják. Furus Levente, a Turulmadár Ifjúsági Iroda elnöke szerint a kör tevékenységei által az oktatók továbbra is biztosítani szeretnék a gyermekek számára a családias hangulatot, színvonalas foglalkozások levezetését, valamint a kicsik lelki és szellemi nevelését.
(nk)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az online hirdetés a turizmus jövője – Képzés Háromszéken
Az online felületek jelentik a turisztikai és vendéglátó-ipari szolgáltatások népszerűsítésének jövőjét – hívta fel a figyelmet Răzvan Pascu idegenforgalmi szakember, aki a vasárnap véget ért Háromszéki Turisztikai Napok keretében tartott képzést Kovászna megyei vállalkozóknak.
Mint rámutatott: a turizmusban tevékenykedő üzletembereknek ajánlott fokozottan figyelni a Facebook és más közösségi oldalak, illetve a blogok nyújtotta lehetőségekre, egyre inkább az internet lesz ugyanis a növekedés kulcsa. Pascu a képzésen résztvevő vendéglőtulajdonoknak, szálloda- és panzióvezetőknek azt is elmondta: Háromszék tele van kiaknázatlan lehetőségekkel, ezek a turisztikai erősségek egyszerűen nem ismertek országos szinten. A szakember szerint a megye vonzerejét növelik a kézművesek, a hagyományos mesterségeket gyakorló emberek, a fejlődő, minőségi szálláshelyek, az egyedülálló természeti adottságok, a mofetták, valamint a borvízforrások.
Răzvan Pascu fontosnak tartja az előítéletek elleni küzdelmet is, el kell oszlatni például a közbeszédben gyakran felbukkanó hiedelmet, miszerint a Kovászna megyeiek csak magyarul beszélnek, egy román anyanyelvű turista így nem érezheti jól magát ott. A szakember tapasztalatai szerint megfelelő stratégiával az előítéletek hamar eltűnnek. A képzésen azt is elmondta: a Háromszéki idegenforgalom kétszer gyorsabb iramban növekszik, mint az országos – ez szerinte a magánszféra, a közintézmények és a civil szervezetek közös erőfeszítésének eredménye.
„Háromszék valódi borvíznagyhatalom”
Kézdivásárhely adott otthont idén a Háromszéki ásványvizek bemutatására, népszerűsítésére létrehozott Aquarius borvízünnep elnevezésű vándorrendezvénynek, amelyet immár 10. alkalommal szerveztek meg. A Háromszéki Turisztikai Napok keretében megtartott eseményen, Kézdivásárhely főterén 13 kiállító mutatta be ásványvizeit, az érdeklődők pedig borvizes palacsintát is kóstolhattak.
Jánó Szabolcs, a szervező Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület ügyvezető igazgatója rámutatott: a vidéket jogosan nevezik borvíznagyhatalomnak, hiszen számos forrásból csorog folyamatosan a változatos, eltérő gyógyhatású nedű. A borvízünnepen a vizek versenyét is megszervezték: a zsűri a kémiai összetételt, a tisztaságot és az aromát is figyelembe vette.
A Tündérek Bora címet idén az előpataki Remiza forrás nyerte, második lett a mikóújfalusi Bedő forrás, a harmadik pedig a kézdi Fortyogófürdő forrás. A palacsintasütő versenyt Csernáton csapata nyerte, a második Zalánpatak, a harmadik pedig Mikóújfalu lett. Kovászna megyében több ezer borvízforrás bugyog, ezek egy részét palackozzák, és ismert márkanevek, mint a bodoki vagy a bibarcfalvi ásványvíz név alatt árusítják, de olyan kis források is akadak, melyeket csak a helyiek ismernek.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

A börtön utáni keserű lét
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton 
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte  a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen. 
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket. 
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ötvenhat Erdélyben: „A megtorlás, a félelem időszaka következett”
1956. október 23-ával kezdődően az erdélyi magyarok a rádiókészülékeken csüngtek, percről percre követve a magyar forradalom eseményeit. Felnőttek, idősek, kisiskolások és érettségi előtt álló kamaszok lelkesen és reménykedve várták a jó híreket. A kezdeti eufóriát azonban hamar felváltotta az aggodalom, majd a gyász. A forradalmat leverték. De hátha valamit lehetne még tenni. 1956 november negyedikén négy baróti középiskolás diák eldönti, hogy átszöknek a határon, beállnak forradalmárnak és harcolni fognak a szovjetek ellen. A baróti diákok csoportjából ma már csak Józsa Árpád Csaba él. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk harmadik része. /Első rész: maszol.ro, 2016. okt. 16., második: maszol.ro, 2016. okt. 16./
1940-ben születtem, itt Kovászna megyében, Bibarcfalván, még magyar állampolgárként. 1956-ban a baróti középiskolában 10-ik osztályos tanuló voltam. A bentlakásban laktunk, a nevelő, Dénes Csaba este elment rádiót hallgatni, és késő éjszaka, amikor visszajött elmesélte nekünk is, hogy Magyarországon kitört a forradalom. Büszkék voltunk addig is arra, hogy magyarok vagyunk. A forradalom hírére pedig arról kezdtünk beszélgetni, milyen jó volna, ha mi is ott lennénk Budapesten. Bíró Benjamin, Kovács János, Moyses Márton és én, nap mint nap összedugtuk a fejünket, arról vitatkoztunk, mit is lehetne tenni. A nevelő arról is beszámolt, hogy a budapesti utcákon fiatalok, velünk egyidős fiúk is fegyverrel a kezükben harcolnak. Így teltek a napok november negyedikéig. Dénes Csaba, a nevelő jött ismét a hírrel, hogy a szovjet hadsereg elözönlötte Magyarországot. Bár sejtettük, hogy ez nem jót jelent, arra nem gondoltunk, hogy napok kérdése, és vérbe fojtják a forradalmat. Mi úgy éreztük, hogy éppen most kell tenni valamit, most kell segíteni a bajba jutott forradalmárokon. Ezért eldöntöttük, hogy lesz, ami lesz, nekivágunk a határnak.
Új ruhámban indultam el
Számba vettük, hogy mire van szükségünk, és listát készítettünk a legfontosabb dolgokkal, amelyeket feltétlenül magunkkal kell vinnünk: pénzt, meleg ruhát, élelmet, lehetőleg mézet is vagy cukrot, mert az eláll, és gyorsan energiát ad. Legkevesebb egy hétre készültünk. Megbeszéltük a részleteket, és tanulmányoztuk a térképet. Bíró Benjámint szegény gyerekként 1947-ben, a szárazság idején több hónapra elvitték Érmihályfalva mellé, Körtvélyesre, amely nagyon közel van a határhoz. Az ő emlékeire és a térképre alapozva, amely azt mutatta, hogy a vasútvonal párhuzamos a határral, kidolgoztuk a tervet. Én hazamentem Bibarcfalvára, Kovács János pedig Nagyajtára. Bíró Benjámin nem mehetett haza Csíkszentdomokosra, és szegény Moyses sem Nagyajtára, mert akkor már árva volt, mindkét szülője meghalt, és nagyobbik nővére nevelte az árván maradt kicsiket.
Nagyon nehéz sorban éltek. Én, amikor hazaértem, elkezdtem összeszedegetni, mindazt, amiben megegyeztünk barátaimmal. Először is magyarázatot kellett találnom arra, hogy miért nem jövök haza a következő vasárnap, és pénzt is kellett szereznem. Azt mondtam édesapámnak, hogy valami program lesz, a hétvégén nem engednek el az iskolából, a bentlakásban pedig valamit eltörtem, amit ki kell fizetnem. Édesapám méhészkedett, úgyhogy mézet is pakoltam, meg élelmet és meleg ruhát. Akkor készült el életem első, szabómesternél rendelésre varratott öltönye, szüleim a születésnapomon szerették volna átadni nekem, mivel kiderült azonban, hogy nem leszek idehaza, hogy illő módon megünnepeljük a születésnapomat, édesanyám arra biztatott, vegyem fel az új  ruhát, és úgy menjek vissza az iskolába. Így hát az új öltönyömben vágtam neki a nagy utazásnak. Amikor mindennel készen voltunk, lementünk Ágostonfalvára, vonatjegyet váltottunk és felültünk a vonatra. 1956. november 8-án késő este volt. A vonaton nem mertünk beszélgetni a témáról, legfeljebb ilyesmiket emlegettünk, hogy na, az öreg eddig vár minket…
Két nap és két éjszaka a két határ között
Úgy igyekeztünk viselkedni, mint valami diákok, akik utaznak haza, nem akartuk magunkra vonni a figyelmet. Másnap valamikor kora délután érkeztünk meg Nagyváradra, ahol vonatot váltottunk. A szokásosnál több rendőr cirkált az állomáson és környékén. Nem csoda, hisz határ menti városban voltunk, és maximális volt a riadókészültség. Persze, mi csak a saját problémánkra koncentráltunk, hogy próbáljunk észrevétlenek maradni a következő vonat indulásáig. Vagy két órát kellett várnunk az érmihályfalvi személyvonatra, ezalatt kimentünk a városba, hogy ne lézengjünk az állomáson a rendőrök orra előtt. Sötét volt, amikor megérkeztünk Érkörtvélyesre, az állomáson a Bíró ismerőse felől érdeklődtünk. Arról, hogy merre lakik, hogyan juthatunk el hozzá. Persze nem akartuk mi meglátogatni, csak el akartuk kerülni, hogy valakiben gyanút ébresszünk. Ezért, miután útbaigazítottak, el is indultunk a faluba, de a legelső utcán visszafordultunk és visszatértünk a vasúti sínek mellé, mert azt már tudtuk, hogy azok a román–magyar határral párhuzamosan futnak. Aztán nekivágtunk a határnak. Pár óra múlva egy akácerdőbe értünk. Beszédet hallottunk, katonai autók jöttek-mentek, valószínű, hogy egy összekötő út közelébe értünk, és emiatt volt a nagy forgalom. Vagy őrségváltás lehetett a határőröknél, erre is gondoltunk. Mindenesetre mi lélegzetvisszafojtva bujkáltunk a fák között, éreztük, hogy nagyon, de nagyon közel járunk a kitűzött célunkhoz, mármint ahhoz, hogy átjussunk a határon, ugyanakkor kalandos utazásunk legveszélyesebb részéhez érkeztünk, mert egy rossz mozdulat, egy ágreccsenés, és elkapnak minket.
A felhők mögött el-elbújó holdvilág fényénél próbáltunk tájékozódni, tudtuk, hogy a beszéd irányába nem mehetünk, hanem egy nagyobb kerülőt kell tennünk. Igen ám, de a sötétben, teljesen idegen terepen, minden szellőrezdüléstől megijedve, elbújva, könnyű volt irányt téveszteni. Egész éjszaka mentünk, nem jutottunk sehova. Fáradtan és idegesen, tanácstalanul néztünk egymásra. Hogyan tovább? Mi legyen? Jómagam és Bíró Benjámin idősebbek voltunk egy évvel, ezért úgy döntöttünk, hogy mi elöl megyünk, Kovács és Moyses ötven-hatvanméternyi távolságban követnek minket. A tervünk a következő volt: mi leszünk a felderítők, óvatosan haladunk előre, megjelöljük számukra is az utat, ők pedig biztonságos távolságban maradva, a hátrahagyott útjelzésekre figyelve jönnek utánunk. Már jó darabot haladtunk, esteledni kezdett ismét, amikor úgy döntöttünk, hogy leülünk, hátha megérkeznek Moysesék is, és együtt töltjük az éjszakát. Nem jöttek, hiába vártunk rájuk. November 10-én éjszaka Bíró Benjáminnal megindultunk a határ felé. Megvártuk az őrségváltást, és amikor az egyik csapat kivonult az őrhelyről, a másik pedig elindult vissza az őrszobára, mi a hátuk mögött átlopakodtunk a határvonalon. 1956. november 11-én hajnalban léptünk Magyarország földjére.
Hogy mi történt másik két társunkkal, azt csak évek múlva, szabadulásom után tudtam meg. 1961-ben találkoztam Kovácscsal, aki beismerte becsületesen, hogy Moyses mindenképpen tovább akart menni, de ő volt az, aki meggyőzte, hogy forduljanak vissza, mert úgy sincs esélyük átjutni. Az egész éjszakán át tartó bolyongás a sötétben, a veszélyben, a hidegben elbátortalanította, és csak arra tudott gondolni, hogy mindenképp vesztesekként fognak kikerülni ebből a kalandból, mert vagy a román vagy a magyar határőrök fogják megtalálni őket, és a végkimenetel így is, úgy is a börtönbüntetés lesz.
Nyírbéltek, az első állomás
Szerencsénk volt az átkelésnél, mert a hideg miatt, a nyomok megőrzésére felboronált határsávon, a föld teljesen meg volt fagyva, ezért nyugodtan ráléphettünk, nem maradt meg a cipőtalpunk lenyomata, áruló jelek hátrahagyása nélkül sikerült megtenni a legveszélyesebb ötven métert. A legfontosabb az volt, hogy minél gyorsabb iramban távolodjunk a határtól, ne maradjunk a veszélyes zónában, ahol bármikor lefülelhetnek minket. Igyekeztünk megfeszített tempóban haladni, meg sem álltunk, amíg el nem értük az első települést. Nyírbéltek volt. De nem mentünk be a faluba, hanem az erdőben maradtunk. Éhesek voltunk, erőnk fogytán volt, az élelem nagy része azonban Moyseséknél maradt, csak egy darab sós szalonna volt nálunk. Kenyerünk se nem volt, hát megettük a szalonnát magára, és egy jeges tócsa vizéből oltottuk a szomjunkat.
A falu határában birkákat legeltetett egy fiú. Nem tudtuk, hogy mit kérdezzünk tőle, hogy feltűnés nélkül tovább mehessünk, ezért aztán valami olyasmit mondtunk, hogy- Bort akarunk vásárolni, hol lehet jó  bort kapni?  - Vigyázzatok, srácok, nem jó helyen jártok! Meghökkentünk. Tőle tudtuk meg, hogy Magyarországon kijárási tilalom van.  Beóvatoskodtunk a faluba, és egy családtól szállást kértünk. Azt mondtuk, hogy árvák vagyunk, és Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk. Nem kérdeztek tőlünk semmit, nem kíváncsiskodtak, befogadtak, megetettek, és amit tudtak, elmeséltek a magyarországi helyzetről. Az elbeszélésükből kiderült, hogy teljes a káosz. Van ugyan egy új Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amelyet Kádár János vezet, de igazából, a főváros és a nagyvárosok irányítása a szovjet katonai parancsnokságok, illetve a szovjet járőrök kezében van. Persze, vidéken, sok helyen még működnek a forradalom napjai alatt megválasztott forradalmi bizottságok. Az emberek igazából nem tudnak benyugodni a helyzetbe, csodát várnak és reménykednek. Igaz, hogy november 11-én Kádár János a rádióban a forradalmat levertnek nyilvánította, de,  mesélték házigazdáink,   az a hír járja, hogy Maléter a Bükkben vagy a Bakonyban folytatja a fegyveres harcot. Egyik napról a másikra beavatkozhatnak az ENSZ csapatok is a harcba… Isten óvja Magyarországot.
„Dáváj dokuméntá!”
Másnap reggel az útra is felpakoltak, és bőven elláttak tanáccsal. - Ne térjetek le az útról, mert cirkálnak az oroszok, és ha azt látják, hogy a mezőn bolyongtok, nem az úttesten haladtok szabályszerűen, akkor rátok lőnek, mert azt hiszik, hogy bujkáltok valamiért! Debrecen felé vettük az irányt. Hajdúhadházán jártunk, amikor egy szekeres bácsi fölvett minket. Látta, hogy bandukolunk az út szélén, és megállt mellettünk. – Hova mentek srácok? Mondtuk, hogy Debrecenbe tartunk. Debrecen bejáratánál magyar és orosz nyelvű tábla volt kitéve: Állj, igazolványok ellenőrzése! Igaz volt tehát, amit szállásadóink mondtak, már mindenhol be volt vezetve a szovjet ellenőrzés. A szekérre is felugrott egy pufajkás szovjet katona, szétrugdosta a szénát a kocsi aljából, fegyvereket keresett. – Dáváj dokuméntá, mordult rá a kocsisra. A kocsis elővette igazolványát, és mutogatással magyarázta, hogy mi vele vagyunk. Kiskorúak lévén, tőlünk nem kért személyi igazolványt. A katona bólintott: - Igyti. Mehetnek. Odébb haladva a kocsis hátrafordult, és halkan megjegyezte – Na, srácok, most megszabadultatok, de nem tudom, mi lesz veletek tovább. Az igazság az, hogy a gyomrunk összeszorult, és a lábunk reszketett, amikor a katona felugrott a kocsiba.
A város központjában leszálltunk a szekérről, és próbáltunk tájékozódni, hogy merre menjünk tovább. Bekerültünk egy újabb igazoltatási gyűrűbe, láttuk, hogy nincs mentség, nem tudunk kibújni alóla, hiába lépnénk be egyik boltba vagy másikba, kijövetelkor ugyanott találjuk a rendőröket és az orosz katonákat. Gondoltam magamban, hogy jobb, ha magamtól odamegyek a magyar rendőrhöz. Így is tettem. Egyből odaálltam a rendőr elé, és kihallgatást kértem. Jól megszidott, és bekísért egy őrsre. A rendőrök akkor a szovjetekkel együtt rendfenntartó erőkként, az elnyomó rendszer képviselőiként léptek fel, de higgyék el nekem, hogy nagy részük tisztességes magyar ember volt. Enni adtak, és üldögéltünk, melegedtünk az őrsön. Aznap tüntetés volt Debrecenben. A szovjet tankok kettesével minden útkereszteződést elfoglaltak, lövésre készen állva várták a fejleményeket. Hallottuk a jelentéseket, hogy a tüntetők most hol járnak, mit csinálnak. Az őrs parancsnoka minden rendőrnek ugyanazt az utasítást adta: - Vigyázzatok, ne adjunk az oroszoknak okot a beavatkozásra!
„Szabadkáról jöttünk, árvák vagyunk”
Éjfél felé átkísértek a központi rendőrségre. Egy cellába tettek be minket a fogdába. Csodálkoztunk is, bár nem volt tapasztalatunk az ilyesmiben, tudtuk, hogy ezt nem szokás csinálni. Valószínű, azért tettek így, hogy mi tudjuk megbeszélni, egyeztetni a történeteinket, hogy majd kihallgatáskor ugyanazt mondhassuk el. A nyomozótiszt kérdéseire válaszolva, előadtuk itt is, hogy mi Szabadkáról, Jugoszláviából jövünk, árva gyermekek vagyunk, de a rendőr félbeszakított azzal, hogy - Kedves emlékeim vannak Szabadkáról, nyaraltam ott a családommal… És elmesélte, hogy néz ki a város, mennyi a kenyérnek kilója, apróságokat mesélt, de éppen olyan dolgokat, amelyek nekünk fontosak voltak a későbbiekben, mert már többet tudtunk mondani az érdeklődőknek a helyről, ahonnan „jöttünk”. Természetesen már az első pillanatban rájött, hogy soha nem jártunk Szabadkán. A tájszólásunkból rögtön tudta, honnan jöttünk. Ez november 13-án volt. Nem engedtek ki minket, ehhez bírósági végzésre volt szükség.
Két-három nap múlva a munkástanács küldöttsége ellenőrzést tartott, hogy a letartóztatott munkásokat kiszabadítsa, tisztázza ottlétüket. Tőlünk is megkérdezték, hogy miért vagyunk ott. Gyorsan elmondtuk nekik a szabadkai történetet. A küldöttek azt ígérték, hogy másnap intézkednek a mi ügyünkben is. Valóban így történt, a munkástanács felelősséget vállalt értünk, és szabadlábra helyeztek. Ők vittek el a munkásotthonba, ahol szállást és kosztot kaptunk, ott találkoztunk néhány fiatallal, akik azt tervezték, hogy Ausztriába szöknek, mert az itteni helyzetnek nem lesz jó vége, mondták. Hívtak minket is, hogy menjünk velük. Persze, hogy nem mentünk. Nekünk nem az volt a célunk, hogy nyugatra disszidáljunk, hanem az, hogy Magyarországon maradjunk, és ha van rá lehetőség, akkor kapcsolódjunk be a forradalmi tevékenységbe. Persze, azt már láttuk, hogy erre nem sok esély van, ennek ellenére, úgy döntöttünk, hogy maradunk. Én a gördülőcsapágygyárban kaptam munkát, ipari tanoncként tanultam, Bíró pedig a középiskolában folytatta tanulmányait. December elején behívattak a rendőrségre, és adtak egy évre szóló tartózkodási engedélyt. Persze, nem a saját nevünkre szólót, új neveket találtunk ki magunknak még akkor, amikor bekísértek az őrsre. Én Harasztosi Béla voltam, Bíró pedig Nemes Antal.
Örökbe fogadtak, látatlanban
Karácsony előtt megszólalt a bentlakás hangosbemondója: Harasztosi Béla jöjjön fel a nevelőhöz! Szobatársam, Borbély István kísért fel. Őt ott ismertem meg a bentlakásban, nagyon jó viszonyba kerültünk, a szüleinek is megírta, hogy összebarátkozott egy jugoszláviai árva fiúval. Azt kérdi tőlem a nevelő - Kitől kapsz te karácsonykor csomagot? Mondom – Fogalmam sincs, senkim sincs Magyarországon…Borbély a szavamba vágott - A szüleim küldték. Borbély szülei, miután megkapták a fiuk levelét, eldöntötték, hogy nekem is küldenek csomagot. Amit a Borbély csomagjába tettek, az volt az enyémben is, ugyanannyi étel, forint, sütemény, ugyanannyi szaloncukor. És egy nagyon szép levelet is írtak nekem: „Szegény emberek vagyunk, de szeretettel fogadunk a családi körünkbe. Nekünk két gyermekünk van, legyél te a harmadik”… Örökbe fogadtak, látatlanban. Csak harminc év múlva ölelhettük meg egymást. 1986-ban, amikor negyvenhat évesen először kaptam útlevelet, meglátogattam őket: Baranya megyében laktak, Kárász községben.  Nagy volt az öröm első találkozásunkkor. Azóta is tartom a kapcsolatot második családommal.
A karácsonyi ajándékért köszönő levelet írtam befogadó szüleimnek, de az igazi nevemet és azt, hogy honnan jövök, azt nem írhattam meg. Azt nem árulhattam el senkinek. Ahogy telt az idő, nyilvánvalóvá vált, hogy forradalom már nem lesz. A megtorlás, a félelem azonban kézzelfogható volt. Semmiféleképpen nem mondhattam el az igazat magamról, mert akkor bilincsbe verve toloncoltak volna vissza Romániába. Tudtam, hogy örökre ott kell maradnom, Harasztosi Bélaként kell élnem, szüleimet többé nem láthatom, ezért is örültem annak, hogy, íme, ilyen rövid idő alatt befogadó, szerető emberekre találtam.
Amikor kitört az általános sztrájk, ha jól emlékszem, december ötödikén lehetett, mikor mentem be az üzembe, nem volt nálam az ideiglenes tartózkodási engedélyem, és a rendőrség, aki a belépő munkásokat igazoltatta, letartóztatott. De a munkástanács képviselői értem jöttek, és sikerült kiszabadítaniuk. Akkor volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy ha most elengednek, akkor többet nem lesz semmi probléma. Nem így történt.
Szabadság helyett börtön
Március 12-én behívattak a rendőrségre. Mindent tudtak rólam. Nevem, lakcímem, hogy novemberben töltöttem be a 16. életévemet, minden ott volt. Nem volt mit tagadni.
Szűcs ezredes, mert így hívták az útlevélosztály főnökét, annyira rendes volt, hogy fölajánlotta a segítségét. Táviratban megkérdezték édesapámat: beleegyezik-e abba, hogy Magyarországon maradjak? Édesapám visszatáviratozott: beleegyezik, maradhatok. Tudta, ez az egyetlen lehetőség, hogy engem ne zárjanak be. De az állambiztonsági szervek jelezték, hogy nem maradhatok Magyarországon, őrizetbe vesznek és átadnak a román hatóságoknak. Szűcs ezredesnek majdnem az  állásába került a távirata. Még annyit elintézett, hogy szerzett számunkra egy igazolást, amelyben le volt írva, hogy Bíró és én semmilyen úgynevezett ellenforradalmi cselekedetekben nem vettünk részt. Ezért nem kaptunk hét vagy nyolc évet fogházbüntetést, hanem csak hármat.
1957. március 14-én tartóztattak le, és másnap lekísértek a magyar–román határállomásra, Biharkeresztesre. Március tizenötödike volt, nemzeti ünnep. A tiszt megkínált egy pohár borral - Igyatok, srácok, mert odaát nem így fogadnak… Még meg is kellett toljuk az autót, amivel a határon keresztül hoztak, mert nem akart indulni. Irány: a  nagyváradi securitate. Egyedül voltam a cellában. Este tíz órakor  villanyoltás, alvás mindkét kézzel a pokrócon ( mert ha a pokróc alatt tartottad, beléptek, és a tenyeredbe sóztak a gumibottal). Alig aludtunk el, ébresztettek fel,  vittek kihallgatásra. Gondolták, hogy első álmában zavartabb az ember, és elszólja magát,  olyan dolgot is elárul, amit nem kellene.  A sok besúgón keresztül mindent tudott rólunk a szeku: a baróti rádióhallgatásokat, a tanárokat, akik beszámoltak nekünk a forradalmi eseményekről, egyszóval mindent, ami odahaza az első napokban történt.  Egy adott pillanatban a vallató tiszt rám kérdezett: - És ahol legelőször szállást kaptatok, elmondtátok, hogy Romániából vagytok?  - Nem – válaszoltam. - Ne hazudj,  mi beszéltünk velük, és ők megmondták, hogy kik és hová valók vagytok! Ekkor jöttem rá, hogy hazudik, mert sem mi nem mutatkoztunk be, sem vendéglátóink nem kérdezték nevünket,  ráadásul ott már a szabadkai történetet mondtuk. Attól a pillanattól kezdve öt héten keresztül mindent, de mindent letagadtam. Mert lehet, ha nem tagadok, lassanként a tanáraimra és más diáktársaimra vonatkozóan is kiszednek belőlem valami terhelő vallomást, és azok között a körülmények között lehet, hogy elszólom magam. Két hónapi securitate és kihallgatás után a nagyváradi hadbíróság elé állítottak minket.
A tárgyalásunk 1957. május 17-én volt Nagyváradon. Apám akkor tanító volt, bátyám ötödéves egyetemista, a legjobb az évfolyamáról, nehogy őket is berángassák, azt mondtam: tudatosan tettem mindent, tisztában vagyok tetteim súlyával, de rajtam kívül senkit nem terhel felelősség. Nem akartam, hogy miattam bárki a családból szenvedjen. Engem három évre, Bíró Benjámint három és fél évre ítélték el.
Élet és halál között
Nagyváradon voltunk tizenegy hónapig. Felnőttek között. Onnan engem átvittek Szamosújvárra. Egy óriás cellába kerültem, voltunk vagy százhúszan benne. Egy adott pillanatban ügyészségi ellenőrzésre került sor, kiállítottak minket, és amikor megjöttek az ellenőrök, én kiléptem a sorból, megmondtam ki vagyok, hány éves vagyok, és kértem azt, hogy helyezzenek át a kiskorúak börtönébe, mert nem bírom a felnőtteknek kijáró szigorú fogva tartási körülményeket. Este a fegyőrök jól megvertek, hogy ki mertem nyitni a szám,  a taknyos kölyök panaszkodni mer a főnököknek. Néhány nap múlva jött az utasítás, először Kolozsvárra, majd Ocnele Mari-ra vittek. A tizennyolc évet ott töltöttem be. Pedig meg is halhattam volna, mert a rossz étel, és a sok mocsok miatt sárgaságot kaptam, semmiféle gyógyszerrel nem kezeltek, a „diéta” pedig a szokásos börtönkoszt volt. Megmaradtam. Amint nagykorú lettem, már vittek is vissza Szamosújvárra. A börtönszállító vonat három nap és három éjszaka jött velünk, nem tudom hányszor járhattuk körbe az országot, amíg Jilavára, az elosztó börtönbe értünk.
Kaptunk egy darab kenyeret és egy darab sós szalonnát az útra, azt rágtuk, beosztva kis adagokba, amíg megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy azért tartott ilyen sokat az utazás, mert a rabszállító vonatoknak nem volt saját menetrendjük, mindig más szerelvényekhez kapcsolták őket. Jilaváról irányítottak aztán tovább Szamosújvárra. Itt gyógyított ki a sárgaságból, egy Mayer Alexandru nevű orvostanhallgató, akivel együtt töltöttem egy hetet a szigorított zárkában, morzézás miatt. A nem működő fűtéshálózatot ugyanis morzézásra használtuk, nagyon jól tudtam már az ábécét, de elkaptak. Nos, ez a Mayer Alexandru, miután szabadultunk a szigorított zárkából, mivel ő közben a börtönkórházban teljesített szolgálatot, elintézte, hogy bevigyenek engem is oda, mert látta már a zárkában, hogy súlyos az állapotom. 
A kórházban valóban válságosra fordult a helyzetem, két hónapig szinte önkívületben voltam, se enni, se fölkelni az ágyból nem tudtam.  A börtönkórház egyébként ugyanolyan cella volt, mint minden másik, csakhogy nem száz ágy volt benne, hanem negyven. És megengedték, hogy napközben is feküdve maradjon az a rab, amelyik nem tudott lábra állni. A két hónap alatt, amit ott töltöttem, húszan haltak meg körülöttem. A katonaorvos, aki minket „kezelt”, időnként megállt egyik-másik ágy előtt, és ránézésre döntött, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon gyógyszert. Érdekes módon, általában mindig a haldoklók kaptak. Ez volt a kegyetlenség csúcsa, hogy a hónapokig nem kezelt beteg, élete utolsó két-három napjában jutott gyógyszerhez, amikor már amúgy sem segíthetett rajta semmi. Mayer az elhunyt rabok gyógyszeradagját félretette nekem, ezért sokkal rendszeresebben jutottam gyógyszerhez, mint ahogy a katonaorvos engedélyezte. Így menekültem meg a jó Isten és rabtársam segítségével. Szamosújvárról szabadultam 1960. március 17-én
Mind elmentek…
Rabtársaimmal, a volt politikai foglyokkal mindig tartottam a kapcsolatot. Van egy cellatársam, aki most Constanța-n él. Hogy honnan szerzi a magyar feliratú üdvözlőlapokat, nem tudom, de minden húsvétra és minden karácsonyra megjön tőle, az „áldott ünnepeket” kívánó magyar üdvözlet.
 A baróti társaim közül sajnos már csak én vagyok életben. Kovács János, aki nem jött át végül Magyarországra, Brassóban dolgozott, sok évvel ezelőtt elhunyt. Bíró Benjáminnal, nem tudom pontosan, mi történt. Az egyik híresztelés szerint őt a Duna deltába vitték az ítélethirdetés után, és megpróbált elszökni a munkatáborból. Szökés közben lőtték le. A másik híresztelés arról szól, hogy szabadulása után sikerült átszöknie Jugoszláviába. Egyik hírforrás sem ellenőrzött, csak annyit tudok, hogy a nagyváradi törvényszéken láttam őt utoljára. Moyses Márton, a negyedik társunk, kiváló tehetségű diák volt. Imádta a magyar irodalmat, maga is írt verseket. 1960-ban emiatt állították törvényszék elé. A bíró felolvasta egyik költeményét. Vörös és fekete volt a vers címe. A bíró megkérdezte Moysest, miért írta azt a verset. Moyses kimutatott az ablakon - Bíró úr, látja azt a szürke verebet? Az a kis madárka szabad…
Moyses hét évet kapott. A börtönben kínvallatás, kínvallatást követett. Társai felől faggatóztak és ő, hogy ne tudjon vallani senki ellen, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét. Ott helyben, minden érzéstelenítés nélkül visszavarrták a levágott nyelvét. Szabadulása után emberi roncsként került kényszerlakhelyére, Nagyajtára. Mezőgazdasági munkásként dolgozott, remek képességei ellenére, nem kapott semmiféle más munkát. 1970. február 13-án, Brassóban, a kommunista párt székháza előtt leöntötte benzinnel és felgyújtotta magát. Annak ellenére, hogy sikerült eloltani a tüzet, Moyses halálos égési sebeket szenvedett. Megtagadtak tőle minden orvosi segítséget. Iszonyatos kínok között 1970. május 15-én 29 évesen halt meg.  A még fellelhető írásait megsemmisítette a Securitate.
Ennyit tudok társaimról. Emlékük legyen áldott.
Vig Emese
(Az interjú a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatásával készült.) maszol.ro

Egy földtani fórum hozadéka
Ritka az a tudomány és mesterség, amelynek olyan siralmas múltat és jelent nyújtott századunk, mint a geológiának, annak elméleti, de még inkább gyakorlati művelőinek. Alig lendült életbe nemcsak Erdélyben, hanem az ország más vidékein is a sokoldalú földtani kutatás, nemzedékek sora begyakorolta magát az alkalmazott földtan hasznos szépségeibe, egyre több és újabb feltárt hasznosítható ásványikincs-telepekben hagyott jóvá körvonalazott ipari tartalékokat az országos tartalékmegállapító bizottság, az 1989 után végbement gazdasági-pénzügyi, kutató- és kitermelőipari változások miatt alaposan leapadt e tudomány művelőinek létszáma, a gazdasági tevékenység más területeire került egy sereg kiváló és gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező szakember.
Kutatók aggodalma
Tévedés ne essék, nem a földtani kutatás és gyakorlat diktatúrabeli helyzetét sírja vissza a hazai geológustársadalom, hanem azon aggodalmát fejezi ki jelenleg is, hogy lelassult természeti kincseink kutatási-feltárási rendszere, s kérdezik, meddig lehet még masszívan importálni minden olyan nyersanyagot, amelyre szüksége van ennek az országnak. Az 1989 után lepergett negyedszázad alatt vajmi keveset lépett előre az a tudományág, amelynek hivatása, hogy megállapítsa, rögzítse a szükséges és belföldön is ismert ipari nyersanyagok gazdaságos kitermelhetőségének szigorú hazai normáit, hiszen jól tudja és főleg érzi mindenki, hogy a behozott félnyers, avagy nyersanyag ára mindnyájunk vásárlóerejét, életszínvonalát nehezíti és teszi próbára. Anélkül, hogy ennek a kérdéskörnek az apró bugyraiba belekeverednénk – ugyanis jócskán dolgoznak egyfajta kényszerből erdélyi és székely geológusok távol családjaiktól más kontinensen is –, elmondhatjuk, hogy semmiképpen sem a természeti kincsek feltárásának és kinyerésének a dolga képezte az október végén Kovásznán megtartott XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó tárgyát, de közvetett módon érintette azokat az elképzeléseket és jó szándékú kezdeményezéseket, amelyek elősegíthetik egy újabb hazai hasznos kutatóprogram kibontakozását. Tizennyolc érdekes és hasznos előadás és bemutató hangzott el a borvizek városában, amelyek tartalma, rövidített változata nyomtatásban is megjelent, így bármikor hasznos lehet e tudományág művelői és az érdeklődők számára. A találkozó Kovászna város, a városi művelődési ház, a Kőrösi Csoma Sándor Líceum és a gyergyószentmiklósi Geo-Tech Kft. támogatása révén jöhetett létre. Hogy létezik egyáltalán székelyföldi geológusközösség, arra az is bizonyíték, hogy a magyarországi kollégákkal együtt 101 személy vett részt a találkozón. Bemelegítőként egész napos tanulmányi úton ismerkedtek Kovászna várossal és Csomakőrössel, a környék ismert és immár híres ásványlelőhelyeivel a Mész-patak (Hankó-völgy) arzénásványos előfordulásaival, a Horgász-patak völgyének kovásznai „gyémántjaival”, a Tündérvölggyel, a Dr. Benedek Géza Szívkórház mofettájával és a Rétyi Nyírrel. S mert a Székelyföld kincseinek egykori jeles kutatójára is emlékeztek, emléktáblával jelöltük meg a geológus és közéleti személyiség Bányai János (1886–1971) kézdivásárhelyi, Kanta utca 13. szám alatti szülőházát.
Az emlékezés felette szükséges voltáról
Dr. Komlóssy György bauxitkutató geológus a találkozó egyik idősebb résztvevője egy friss, még nyomdafesték-illatú, 120 oldalra terjedő, igen olvasmányos kötetével ajándékozott meg, amely ebben az évben jelent meg Budapesten Szemezgetések egy geológus életútjából címmel. Az ismerkedés villámgyorsan ment, szülei erdélyi gyökerekkel bírtak, édesapja szilágysági, édesanyja pedig a ditrói Puskás famíliából való volt. Műszaki értelmiségiként köszöntötte a nála jóval fiatalabb nemzedéket, rávillantva arra, hogy a megváltozott idők révén, lám, szabad a találkozás, szabad a szakmai vita, szabad a földkutató nemzedékek határokon átívelő ölelkezése-barátkozása. Gyurka bátyánk a székelyföldi találkozók rendszeres résztvevője, köszöntése amolyan megnyitóféle is volt, de mindnyájan tudtuk, hogy sokoldalú és gyakorlott geológus. Többnyire bauxitkutatás és szemlézésügyben beutazta az egész világot. Földinkre, a Kézdivásárhelyen született Bányai Jánosra e sorok írója és Jánosi Csaba csíki hidrogeológus emlékezett a tudós családi hagyatékénak fényképfelvételeit szemléltető poszterrel, amelyet Berszán József Hargita megyei geológus és Jánosi Csanád állított össze. Nem célunk részletezni Bányai János sokoldalú kutatásainak eredményeit (megtette ezt már e sorok írója a Földtani Közlöny 1973-as számában megjelent emlékezetében), nevét utca és szakközépiskola őrzi a székely anyavárosban, hagyatékát a Haáz Rezső Múzeum, egy részét pedig a szejkefürdői Borvízmúzeum. Porai ott pihennek a székelyudvarhelyi református temetőben, temetésén e sorok írója mondott beszédet az akkori erdélyi geológusnemzedék nevében.
Só, metán, tektonika
A kovásznai fórumnak a só, a metán és a tektonika volt fő témája. Erdély a só hazája. Így történt, hogy a csíki gyökerekkel rendelkező Unger Zoltán előadását hallgatva (Nyugat-magyarországi Egyetem, Földtani Tanszék) kiderült, hogy nem is igazából tudjuk, miből keletkezett a Föld geológiai idejében az a mérhetetlen mennyiségű só-tartalék.
Czellecz Boglárka és a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem geográfus kollégái „tisztába tették” az Erdélyi-medence nyugati peremének sós vizes előfordulásait, dr. Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott egyetemi tanár a középkori sóbányászat egy alig ismert Kolozsvár környéki kitermelőhelyéről értekezett helynévanyag segítségével, bizonyítva azt, hogy a helynévkutatás is segítheti olykor a földtudomány művelőjét. Közelebb kerültünk megyénkhez, ugyanis Sóki Erzsébet, Gyila Sándor és Csige István, a Debreceni Egyetem, a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórház és az MTA Atomki Környezetfizikai Tanszékének hármas szerzőcsoportja a kovásznai szén-dioxidos száraz gázfürdőkben a radon aktivitáskoncentráció térbeli eloszlását és időbeli műszeres változását vizsgálta, összehasonlították a természetes magánmofetták mélységi eredetű gázainak útját, áramlását a furatból táplált tündérvölgyi mofettával, ahol a betegek teste körül olyan mélységi eredetű gázok kavarognak, amelyek számos egészségügyi panasz enyhítésére alkalmasak. Bebizonyosodott, hogy a radon természetes eredetű nyomjelzője a mofettagázok mozgásának.
Földtani kutatás elképzelhetetlen őslénytani eredmények értékelése nélkül, s itt is nyilvánvalóvá vált, hogy felette részleteire bomlott, diverzifikálódott a paleontológia is. Érdekes paleolimnológiai (tó-fejlődéstörténeti) megállapításokra jutott a Szegedi Tudományegyetem és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum régész kutatócsoportja a negyedidőszak végén kialakult tőzegrétegek paleoökológiai vizsgálata során. Kiderült, hogy a Homoródok mente már az Árpád-korban is lakott volt. Az elemzéseket a régészeti emlékekkel összevetve megrajzolták a terület környezettörténeti változásait. A vegyes összetételű kutatócsoportot az erdélyi kötődésű dr. Benkő Elek, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója irányítja. A paleontológiánál maradva újdonság és szenzáció volt számunkra, hogy hazai geológusok, szpeológusok fatörzslenyomatokra bukkantak a Kelemen- és Görgényi-havasok vulkanikus kőzeteiben (!), Fazakas Attila székelyudvarhelyi geomorfológus a vonalas erózió térbeli és időbeli alakulását rögzítette a Keleti-Kárpátok belső vulkanikus vonulatában körvonalazva a hegysor mai képének kialakulását. Felette hasznos jelenünkben az a tanulmány, amelyet Zólya László geológus, Hargita megye tanácsának projektmenedzsere és Péter Elek nyugalmazott geológus állított össze A talajvizek és ásványvizek védelme korszerű hulladékgazdálkodási rendszerek kiépítésével címmel. Ennek és csakis ennek a rendszernek a szigorú alkalmazása biztosíthatja mind az ivóvíz, mind a mélyben levő ásványvizek minőségét.
Borvízmúzeumot Kovászna megyének
Régebben megfogalmazódott óhaj, hogy Kovászna megyében is menteni/kiállítani és őrizni kellene mindent, ami az ásványvizekkel kapcsolatos tárgyi vagy más jellegű emlék, különös tekintettel a nagyon gazdag fürdőtörténeti dokumentumokra. Albert Zoltán, Papucs András és e sorok írója erről szóló írott javaslatait megküldtük a megyevezetésnek, döntés azonban azóta sem született. Az egykori kovásznai szénsavpalackozó épülete mellett felvetődött egy Sugásfürdőn létesíthető múzeum lehetősége, amelynek létjogosultságát Sepsiszentgyörgy vonzásköre igazolná, avagy a borvizeiről ma is híres Bibarcfalva, ahol az 1882-ben alakult Borhegyi-palackozó eléggé megviselt épületét bérmentesen felajánlotta a helybeli közbirtokosság. Egy negyedik változat Málnásfürdő, ahol a Borpatak völgyében fekvő tömbházlakás alsó szintjén lehetne berendezni egy állandó jellegű kiállítást, avagy egyelőre ideiglenesen legalább összegyűjteni ott a veszendő tárgyi anyagot. Tekintettel arra, hogy a kovásznai egykori szénsav-palackozó üzem jelen pillanatban eladó, a témakört ismertető Papucs András a Háromszéki Borvízmúzeum létesítését Kovásznán látja megvalósíthatónak, ennek azonban az a feltétele, hogy a fürdőváros tekintse ezt fontosnak, és biztosítsa a szükséges területet. Kovászna országos jelentőségű fürdőváros, ahol évente közel 40 ezer turista és gyógykezelésre érkező személy fordul meg – hangsúlyozta –, tehát mindenképpen fontos lenne egy nemzetközi szempontból is figyelemre méltó kiállítás létrehozatala. Nem versenyezni szeretnénk a szomszédos Hargita megyével, ahol három borvízmúzeum működik, hanem kiállítani-megőrizni, s így kiegészíteni Székelyföld ilyen jellegű kincsanyagát.
Hasznos és mifelénk is megvalósítható tevékenységről számolt be Gherdán Katalin, a Pásztói Múzeum munkatársa, amelynek neve a Gyűjthető múlt közönségprogram, s amelynek részeként évente akció indult az év ásványa, kőzete és ősmaradványa témával. A vetélkedőbe be lehet vonni az iskolákat is, ugyanis középiskoláinkban hosszú idő óta megszűnt a földtan oktatása, a fiatalság általános műveltsége szempontjából hasznosnak bizonyulna mifelénk is egy ilyen program.
A Kovásznán megtartott kétnapos székelyföldi geológustalálkozót egyhangúlag hasznosnak, igényesnek ítélték az értékelők, s bejelentették, hogy a fórum XIX. találkozóját 2017-ben Borszékre hívják össze.
Kisgyörgy Zoltán
XVIII. Székelyföldi Geológus Találkozó - Szerkesztette Papucs András (Sikló Egyesület, Sepsiszentgyörgy)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Több a házasságkötés, de továbbra is fogyunk
Nem túl biztatóak a háromszéki városok anyakönyvi hivatalainak adatai: bár a házasságkötések száma növekedni látszik, a születések száma alulmarad az elhalálozásokhoz képest, még úgy is, hogy a statisztika torzít: minthogy a kórházak városokban működnek, az újszülöttek számában általában a környező falvakban élő családok gyermekei is szerepelnek. Mindez azt jelenti, hogy folytatódik a hosszú évek óta tartó trend: fogyunk.
Sepsiszentgyörgyön többen házasodtak
Sepsiszentgyörgyön 1128 születést anyakönyveztek tavaly, ebből kimondottan 2016-ban és a városban születettek száma 1079, a többiek vagy 2015 végén születtek, ám bejegyzésük áttolódott, vagy külföldön jöttek világra, és átírták – tudtuk meg Fekete Rénától, a megyeszékhelyi városháza anyakönyvi irodájának vezetőjétől. A születések száma a kistérségre érvényes, az átírások kimondottan Sepsiszentgyörgy közigazgatási területét érintik. Nem minden sepsiszentgyörgyi kismama szül itthon, vannak, akik máshová mennek, például Brassóba, Csíkszeredába, Kézdivásárhelyre, s míg be nem zárt a sepsiszentkirályi magánkórház, oda is.Tavaly 854 elhalálozást anyakönyveztek, jórészt helybelieket, de akadt más illetőségű is közöttük. A házasságkötések száma 331 volt, emellett 10 egyszerűsített válást is intéztek a polgármesteri hivatalban.
Az utóbbi évek statisztikája a következőképpen mutat: 2013-ban 1038 születést jegyeztek, 2014-ben 1036-ot, 2015-ben 1011-et, 2016-ban 1128-at. Az elhalálozások száma 2013-ban 755, 2014-ben 812, 2015-ben 800, 2016-ban 854. A házasságkötéseké 2013-ban 325, 2014-ben 305, 2015-ben 300, 2016-ban 331. Az egyszerűsített válások száma 2013-ban 17, 2014-ben 11, 2015-ben 16, 2016-ban 10 volt.
ErdővidékenSzékelyszáldobos szaporodik
Az előző esztendőkhöz hasonlóan a térségben jelentős roma lakossággal rendelkező Székelyszáldobos és Magyarhermány szaporodik a leginkább. Emellett a korábbi évekhez képest Baróton nőtt az elhalálozások száma.
Toma Évától, a baróti városháza anyakönyvvezetőjétől megtudtuk: 2016-ban összesen 144 születést, 117 elhalálozást és 43 esketést jegyeztek, egyszerűsített válásra nem került sor a polgármesteri hivatalban. A születések száma egész Erdővidékre értendő, hiszen Baróton van szülészet, és törvény értelmében ott anyakönyvezik az újonnan világra jötteket. Az elhalálozások és esketések Barót közigazgatási területét (Barót, Bibarcfalva, Bodos, Köpec, Miklósvár és Felsőrákos) érintik. A szülő nők területi megoszlása a következő: 52 Bardoc község, mindannyian székelyszáldobosiak (tavaly 49-en jöttek világra), 36 Bacon község, közülük 23-an magyarhermányiak (tavaly 24), 46 Barót közigazgatási területe,  ebből 15 külföldi születés átírása, Vargyas 5 és a fennmaradó 5 Ajta, Bölön és a Brassó megyéhez tartozó, de szomszédos Ágostonfalva község területéről származik.
A baróti anyakönyvi nyilvántartásból kiderül: Erdővidéken 2009-ben 93, 2010-ben 67, 2011-ben 98, 2012-ben 121, 2013-ban 143, 2014-ben 140, 2015-ben szintén 140, 2016-ban 144 születést jegyeztek be. A baróti elhalálozások száma 2011-ben 109, 2012-ben 100, 2013-ban 94, 2014-ben 88, 2015-ben szintén 88, 2016-ban 117, a házasságkötéseké 2012-ben 29, 2013-ban 44, 2014-ben 40, 2015-ben 39, 2016-ban 43.
„Statisztikailag gyarapodott” Kovászna
Kovászna lakossága is csak statisztikai szempontból gyarapodott az elmúlt évben: hetvenhét halálesetet jegyeztek az anyakönyvi hivatalnál, ezzel szemben 132 újszülöttnek állítottak ki születési bizonyítványt. A számadatok azonban itt is csalókák: ugyan kovásznai anyakönyvbe jegyeznek be minden gyereket, aki a városi kórház szülészeti osztályán látja meg a napvilágot, de ide nemcsak a fürdővárosból érkeznek szülni anyák. Az intézmény szolgáltatásait előszeretettel veszik igénybe a környékbeli – lényegében az egész orbaiszéki – településeken lakók is, így a kovásznai újszülöttek között sokan vannak zágoniak, kommandóiak, barátosiak vagy más falubeliek is. A házasságkötések tekintetében „jól teljesítettek” a kovásznaiak. Tavaly kereken ötven pár esküdött örök hűséget egymásnak, ezzel szemben csupán két házaspár lépett a válás útjára – az anyakönyvi hivatal adatai szerint.
Nőtt az elhalálozások száma Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi polgármesteri hivatal anyakönyvi irodájában az elmúlt esztendőben 490 újszülöttet, 236 elhalálozást és 103 házasságkötést vettek nyilvántartásba – tudtuk meg Kovács Mária irodavezetőtől, aki arról is tájékoztatott, hogy az előző évhez viszonyítva csökkent az újszülöttek száma, ellenben nőtt az elhalálozásoké. Tavalyelőtt 502-en születtek, 204-en hunytak el és 112 pár mondta ki a boldogító igent. A válásokról nincs pontos kimutatás.Mint minden esztendőben, a születések száma azért ilyen magas, mert a Felső-Háromszéken született babákat mind a kézdivásárhelyi városházán veszik nyilvántartásba. Az anyakönyvvezető szerint az újszülöttek fele-fele arányban helybeliek, illetve kézdiszékiek, sepsiszentgyörgyiek.Kovács Mária azt is elmondta, hogy a régi magyar keresztnevek – az Anna, Izabella, Stefánia, Eszter, Iringó, Fruzsina, illetve a Zsolt, Levente, Csaba, Imre, Hunor, Gergely, Iván, Géza, Magor – mellett tavaly gyakori volt a Jázmin, Zsanett, Maja, valamint a Dániel, Alpár, a szokatlanabb keresztnevek között az irodavezető az Amirát, a Leonardót és a Palitot említette, hangsúlyozva, hogy Winnetou vagy Zorro névre már nem keresztelnek.
ÖSSZEÁLLÍTOTTA: BOKOR GÁBOR,  IOCHOM ISTVÁN, SZEKERES ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)