Január 3. és 7. között Emil Constantinescu államfő Izraelbe látogat kollégája, Ezrel Weizman meghívására. Constantinescu Jeruzsálemben Ezrel Weizman izraeli elnökkel, Ehud Olmert jeruzsálemi polgármesterrel, Ehud Barak kormányfővel, I. Diodoros jeruzsálemi ortodox pátriárkával, valamint üzletemberekkel találkozik. Betlehemben Jasszer Arafat palesztin elnökkel folytat megbeszéléseket. Elutazása előtt az államfő kijelentette: látogatása Románia és a zsidó állam közti több mint ötvenéves párbeszéd folytatása. Tájékoztatása szerint a látogatás napirendjén gazdasági, politikai és kulturális kérdések szerepelnek. /Constantinescu államfő Izraelben. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 4./

Emil Constantinescu jan. 3-án érkezett Izraelbe, ahol Ezer Weizman, a zsidó állam elnöke fogadta. Constantinescu megkérdőjelezhető kijelentése az volt, hogy "Romániában fellelhetőek még kísérletek az antiszemita múlt felélesztésére, de ezek a törekvések elszigeteltek, és a civil társadalom, illetve a hatóságok határozott ellenállásába ütköznek." Constantinescu emlékeztetett arra is, hogy ő volt az első román államfő, aki a romániai zsidók által az Antonescu-rezsim idején elszenvedett üldöztetés miatt nyilvánosan bocsánatot kért. Ez Washingtonban történt, 1997-ben. Újságírói kérdésre válaszolva az elnök azt mondta, országában végképp leáldozott a zsidógyűlöletnek. Jan. 4-én a román elnök tárgyalt Jichák Mordehai helyettes kormányfővel, akinek egy Románia-Törökország-Izrael háromoldalú együttműködési struktúra kialakítását javasolta, úgymond a három ország gazdasági és politikai potenciáljának jobb kiaknázása érdekében. Elmondta, hogy a bukaresti diplomácia számára a Jeruzsálemmel fenntartott kapcsolat kivételesen fontos, többek között azért, mert a kelet-európai térség államai közül éppen Románia fűzte a legszorosabbra a gazdasági együttműködést Izraellel. Stratégiai partnerséget is javasolt a két ország között. A betlehemi ökumenikus istentiszteleten való részvétel kedvéért a román elnök most utazott Izraelbe, noha tudta, hogy a Washingtonban megkezdődött izraeli-szír béketárgyalások miatt Barak miniszterelnököt és Levi külügyminisztert nem találja otthon. - A tervek szerint az elnök találkozik Jasszer Arafat palesztin vezetővel is. Azt persze Izraelben nagyon jól tudják, hogy az elnök szép szavai dacára Romániában a (helyi) hatóságok szintjén tovább él az Antonescu-kultusz. /Igény a különleges kapcsolatra. = Bihari Napló (Nagyvárad), jan. 5./ Emil Constantinescu jan. 4-én találkozott Ehud Olmert jeruzsálemi polgármesterrel és megvitatták a két főváros közötti különleges gazdasági és kulturális egyezmény megkötésének lehetőségét. A román elnök kijelentette, hogy az izraeli üzletembereknek támogatniuk kellene Románia mintegy 14 ezer fős zsidó közösségét. Constantinescu meghívta Jeruzsálem polgármesterét, látogasson el Romániába. Az izraeli államfő országa "megbízható barátjának és szövetségesének" nevezte Romániát. /Emil Costantinescu Izraelben. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 6./

Az ortodox karácsonyt az autokefál ortodox egyházak vezetői és hat ortodox ország - Fehéroroszország, Görögország, Grúzia, Moldova, Románia és Ukrajna - államfője, valamint Borisz Jelcin volt orosz elnök Jasszer Arafat palesztin vezető meghívására közösen ünnepelte Betlehemben. A IV. század óta első alkalommal fordult elő, hogy az ortodox egyházak vezetői és I. Bartolomeosz konstantinápolyi ökumenikus pártriárka közösen mutatta be a régi szertartás szerint a karácsonyi misét. A karácsonyi ünnepet megelőző szinódus pedig a legjelentősebb pánortodox találkozó volt, amit valaha is a Szentföldön tartottak. Az ortodox pátriárkák közös üzenetük ugyanolyan önkritikát és bocsánatkérést tartalmazott, mint amilyet mondott nem sokkal korábban II. János Pál katolikus pápa. Az üzenetben elismerték, hogy az egyház megosztott volt, elutasították a nacionalizmust, s azt hangsúlyozták, hogy Krisztus földi életének példáját kell követni az emberiség javát szolgálva. Az ortodox csúcstalálkozón megvitatták az ökumenikus pártriárka szerepét és a katolikus egyházhoz fűződő viszonyt. Teoctist román és II. Alekszij orosz pátriárka külön is tárgyalt arról a román követelésről, hogy a besszarábiai metropolita (a moldovai ortodox egyház feje) az orosz egyház fennhatóságából kerüljön át a román egyház fennhatósága alá. /Ortodox csúcs Betlehemben. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 10./

Az idén a Betlehemi Lángot immár sokadik alkalommal, nagybányai cserkészek juttatták el Erdély magyarlakta településeire. 1986 óta minden december derekán Betlehemben, a Születés-kápolna mécseséről gyertyát gyújtanak, és elindul a Láng féltve-vigyázva, őrizve, ápolva, továbbadva kézről-kézre, viharlámpásról-viharlámpásra, előbb repülőben, majd vonatokon, száguldó országúti autókban, biciklisen, gyalogosan, hogy karácsony estéjére eljuthasson bazilikákba és kis fatemplomokba egyaránt. (Betlehem Lángja - 2000. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 27./

A ferencesek csaknem hétszáz évvel ezelőtt telepedtek meg Marosvásárhelyen. 1951. augusztus 19-én éjjel elhurcolták a városból a ferences szerzeteseket, telkeik, ingatlanjaik, épületeik a Városi Néptanács használatába kerültek. Telkükön a néptanács épületeket bontott, átrendezett. Marosvásárhelyen főtéri templomukat lebontották, mert a főtér ama részére színházat építtetett a hatalom. A központban levő, csaknem 10 ezer négyzetméteres telek helyett a külvárosban 2668 négyzetméteres területet kaptak, ott épült fel mai templomuk, melyet harminc éve: 1972. máj. 29- én szenteltek fel. Ezt a dátumot a rendház minden évben megünnepli. Az idén sem volt ez másként. Az ünnepség főcelebránsa Csató Béla főesperes volt, valamint Pál József, azaz Leó atya, az Erdélyi Ferenc Rendtartományi főnöke mondott prédikációt. A templomrombolás, és - építés történetét a marosvásárhelyi házfőnök, Bakó Béla, alias Pál atya ismertette. Leó atya szerint "a ferences atyák "nem a középkor ittfelejtett csodabogarai". Isten országának jelei ők, kik megtanítanak derűsen élni. Ma az élet nagy versenyfutás. A szerzetes feladata meglátni a jót, szépet és felmutatni azt. Szent Ferenc annakidején nem állt be a keresztes hadseregbe, hanem a szultánnal tárgyalt, kereste a megbékélés lehetőségét. A közelmúltban a palesztinok a betlehemi ferences kolostorban kerestek menedéket az izraeli katonák elől, s a ferences atyák nem hagyták el a születés templomát, azért, hogy ne mészárolják le a palesztinokat... A ferencesek nem ítélkeznek senki fölött, ez nem az ő dolguk. Szigorú szabályok szerint zajló életük során teljesen szabadok, nem rabjai az italnak, cigarettának, pénznek, hatalomnak, televíziónak... semminek. A ferencesek nem állnak a világ fölött, de nem akarnak semminek, senkinek rabjai lenni. Mindennek örülni tudnak, de bármiről képesek lemondani - mondotta az erdélyi provinciális. Fodor Imre, Marosvásárhely alpolgármestere mindig szívén viselte a marosvásárhelyi ferences rendház sorsát. Kiemelte annak jelentőségét, hogy a rendház szociális és oktató tevékenységet végez, felkarolja az öregeket, szegényeket, roma gyermekeket. /Máthé Éva: Templomrombolás, templomszentelés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 3./

"Akárcsak öt éve minden decemberben, idén is elhozzák a cserkészek Nagyváradra is a betlehemi lángot. Bécsből - cserkészek kíséretében - rendszerint egy-egy fogyatékos gyermek indul Jézus születésének helyszínére, hogy az ottani örökmécsesből lángot vegyen. Lámpásba zárva hozzák aztán repülővel, autóval, vonattal, adják kézről-kézre a cserkészek. Váradra dec. 15-én, vasárnap délelőtt érkezik a betlehemi láng. Pontosabban nem lehet behatárolni az időt, hiszen az apró fényt hozó csapat, élén Gál Sándorral, a Romániai Magyar Cserkészszövetség elnökével, Magyarországról érkezik, s nem tudni, hogy a jelzett időn belül mikor sikerül idejutniuk. A messziről érkező fényt fogadják, és szentestéig őrzik a Bazilikában, de a 94. számú I. Rákóczi György Cserkészcsapat is készülnek a fogadására. A betlehemi láng hozói rövid pihenő után folytatják útjukat az ország belseje felé, az itt hagyott szeretetfényt azonban a váradi cserkészek elviszik templomokba, iskolákba, különböző egyesületekhez és magányos emberekhez, s bárkihez, aki a betlehemi fényt szeretné otthonában tudni. /T. Szabó Edit: Érkezik a betlehemi láng. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 13./"

"Dec 7-én mutatták be Kolozsváron, a Puck Bábszínházban a Menjünk el Betlehembe című előadást, Szabó Attila rendezésében. A betlehemezés - vagy másképpen pásztorjáték - a dramatikus népszokások családjában rendelkezik a leggazdagabb hagyománnyal. /Betlehemezés a Puck Bábszínházban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./"

Mint minden évben, a betlehemi láng idén is a cserkészszervezetek közvetítésével jutott el a vidékre. A láng repülőgéppel jutott el Betlehemből Bécsbe, ahol átvette, és Budapestre vitte a Magyar Cserkészszervezet. Tőlük a kisiratosi cserkészek hozták át a betlehemi lángot az országhatáron, majd két csapatra válva észak-erdélyi és dél-erdélyi körútra indultak vele. A dél-erdélyi csapat útba ejtette Kisiratost, Nagyiratost, Pécskát, Nagylakot, Aradot, Vingát, Temesvárt, ahol december 20-án a lángot átadták a Gerhardinum Katolikus Líceum diákjainak, majd Újszentesen megpihentek. Innen indultak tovább Lugosra, Facsádra, Marzsinára, ahol az éjszakát töltötték. Ma eljutnak Dévára, Gyulafehérvárra és visszajövet Máriaradnára, a körút végállomására. /(S.): Megjött a betlehemi láng. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 22./

Egy romániai román és egy romániai magyar ha találkozik, akkor a kettejük közötti társalgásban a hivatalos nyelv a román. Ez nem alkotmány, nem kormányhatározat, ez maga a balkáni logika. Pusztina moldvai település sem kivétel ez alól, a pusztinai katolikus templom biztosan nem. Idehozták a betlehemi lángocskát, a pap azt hitte, hogy Magyarországról jöttek, így elvette a lángocskát. Amikor pedig lefordították neki a kérdést, hogy a templomban karácsonyi énekeket gyakorló gyerekek magyar eredettel rendelkezhetnek, majd kiderült, hogy az érkezők közönséges romániai magyarok, akkor azonnal kidobta őket a templomból. /Csibi Barna,Csíkszereda: A magyar vírus. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 24./

A betlehemi láng fénye karácsonykor egész Európát bevilágítja. 1986 óta minden december derekán Betlehemben, a Születés-kápolna mécseséről gyertyát gyújtanak, és elindul a láng, adva kézről kézre, előbb repülőn, majd vonatokon, biciklin, gyalogosokkal, hogy karácsony estéjére eljuthasson bazilikákba és kis fatemplomokba egyaránt. Vannak helyek, ahol – mikor a falu határát eléri a láng – megkondulnak a harangok, és addig harangoznak, míg a láng a templomba nem ér… Az erdélyi cserkészek először 1993 karácsonyán kapcsolódtak be ebbe. A nagybányai cserkészek Nagyváradról, hozták a lángot. Néhány éve a sepsiszentgyörgyi cserkészek vették át a stafétát. /Erdélybe érkezett a betlehemi láng. = Népújság (Marosvásárhely), dec. 15./

Karácsonyi éneklés a Gyimesekben
Élő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni.
„A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula.
Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent
Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember.
Felkészülés a maszkurázásra
Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták.
Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó.
Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni
Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő.
„Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember.
Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek.
Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére
Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket.
Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.”
A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása
Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Földhöz tapadt Ég (Iancu Laura)
Szép, meghitt idő az ádvent kora. Olyan, mint egy nyitott ajtó, melyen nemsokára beérkezik a várt személy – különben kihűl a szoba, s olyan, mint a mécses, amely nem alszik ki, mert a feléje tartónak el kell érkeznie a világosságig. Várunk Valakire, Valaki mindig vár ránk.
S bár „oldalbordája” vagyunk valakinek, önmagunkban mégsem vagyunk elegek. Életünk a várakozások nagycsütörtöke, s tán nem is a megérkezés a végállomás, hanem az újabb várakozás. De vajon van-e öröm az érkezésben, ha nem vágytunk rá? Mutatja-e az irányt a Csillag, ha nem feléje tartunk? Megszenteli-e a jászol történelmünket, ha nem lépünk be az istállóba? Meg kell aláznunk magunkat, be kell lépnünk a barlangba… azaz le kell mondanunk a gőgről, a hamis önbizalomról, le kell ereszkednünk a szív hangjáig, le kell ereszkednünk karácsonyig, hogy a Keresztig juthassunk, hisz hittel vagy magányosan: ez a sorsunk. Krisztus folyton úton van, örökké jön, minden pillanatunk ádvent, mert Krisztus a várakozásban él. És otthon talál-e minket az érkező? Az ünnep az a megszentelt idő, mely alatt a profán és a transzcendens terek átjárhatóvá válnak, így került az Ég a Földhöz egész közel, érintkezésig közel, átadta nekünk a Világosságot, s örök érvényű lett ezáltal a visszaút, a felemelkedés. Magasztosabbat, emberfelettibbet az istenélménynél a halandó nem talál. Letanyázik itt minden elme, minden vándor, ha egyszer megérkezik. Minél inkább tiltották a szót, annál makacsabbul erősödött az ellenállás. Így maradtunk meg mi, moldvaiak s így maradhatott meg kereszténységében a magyarországi. Belőlünk az e világi hovatartozást, testvéreinktől a túlvilági hovatartozást kívánták megvonni. Apránként, majd egyre véresebben. Különös történet az aprószenteké. Amikor történelmünk felett elmélkedünk, a párhuzamokat keressük. Amikor 1889-ben elrendelték a magyar nyelv kiiktatását Moldvában, tulajdonképp az élet ellen tettek kísérletet. Hiszen mi a csecsemő, ha nem az élet jelképe? És mi a nyelv, ha nem az ember léttere, léteszköze? Azt hihette Heródes: megölte versenytársát, megölte Istent, s már nem inoghat alatta a trón. Heródes tettét gyakorolta a materializmus, kivégzéseit ismétli meg az ateizmus.
Azt hiszik, Isten lesz kevesebb ezáltal, holott Istent akarják elérni, csak bűnös módszerrel. Amikor megszelídült a vérontó düh, s a féltékenység feltöltődése megállt, egy utat hányt ki testéből a föld, mely elnyújtózkodott egész a Betlehemig. Ezt az utat nem látja bűnös szem, erre nem téved gyilkos, ezen egyedül az Isten vándorol. És minthogy kísérlet volt a nyelvgyilkosság, mert bátrak nem voltak eléggé, Isten fejezte be a történetet, s apáink nyelve így szólhat még otthon. Isten angyala, a Gondviselés gyorsabb a hadseregnél, irgalmasabb a püspökségnél, Isten másképp gondolkodik. Ha igent akar hallani a kérdező a moldvaiaktól, kérdezze bátran: van-e Istened, s ne azt: magyar-e kend? Mert ők többször találkoztak a Láthatatlannal, mint testvéreikkel. A történelem lényege a nevek állandó változása. Ezek a nevek messiások akarnak lenni, de koruk valamennyiszer megsemmisíti igényeiket. A karácsonyi történetben egy a név, s benne nem a hatalom, hanem a szeretet uralkodik. Élt nálunk, Magyarfaluban egy igen szegény asszony kilenc gyermekével. Férje éhséghalált halt, élete alkonyán már földdel táplálkozott a mezőn, csak éjjel, mert nappal érezték halott-szagát a dolgozók, az állatok. Az anya minden karácsonyon járta a falut gyermekeivel, kántáltak. A karácsony talán az ő ünnepük volt. Kegyetlenül szegények voltak! Csak magyar éneket tudtak. Míg a falu minden apraja zengte a román kolindákat, házról házra járt a „Hol vagy, István királ” imája is. Rekedt hangjukból üvöltött a tehetetlenség, a hallgató tán szégyellte is magát. A kapu alatt megbújva felfalták a fonott kalácsot, egy marék hóval lenyomták a morzsákat, s már mentek is tovább, egyre beljebb, hogy már a szívemből énekeltek.
Látogassa meg az Isten, azt kívánom, s a Látogató találja otthon.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Betlehemi fohász – másodszor Kolozsváron
Hét zenei együttes lépett fel a szamosújvári Agnus Dei Music Egyesület által Kolozsváron, a Téli Magyar Napok keretében megszervezett Betlehemi fohász című adventi koncerten vasárnap este az Egyetemiek Háza nagytermében. Kolozsvári, szamosújvári és Maros megyei profi zenészeket és műkedvelőket hallgathattunk meg, akiket a vallási együvé tartozáson kívül az a cél is vezérelt, hogy az általuk tolmácsolt zene mellett az adventi várakozás élményét is eljuttassák a szép számú résztvevőhöz.
– Az adventi várakozás és készülődés már hagyománnyá vált decemberben, de legalább ennyire fontos, hogy egymásra figyeljünk, mosolyogjunk – mondta bevezetőjében Horváth Anna alpolgármester. Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke szerint ezekből a koncertekből erőt lehet meríteni. Iosif Pasca, az adventista egyház Észak-Erdélyi Egyházterületének elnöke és Ilyés János Béla, a fentebbi testület titkára Isten áldását kérte a jelenlévőkre. A koncerten fellépő hét együttest Csorba Erika és Szabó Ákos mutatta be a közönségnek, az est moderátora pedig Banga Emil volt.
(hintós)
Szabadság (Kolozsvár)

Betlehemi láng
Különleges esemény a cserkészek életében a betlehemi láng elhozása és szétosztása. Évekig néhai Gaál Sándor cserkészvezető pedagógus és csapata hozta át a határon és osztotta el a csapatok között a békességet és szeretetet szimbolizáló lángot – emlékezett a vasárnap esti ünnepi szentmisén Szabó Lajos kanonok–csapatvezető, aki az evangéliumi magatartás megélésére bátorította a cserkészeket és a jelenlevőket.
A Szentírásból kiindulva három vezető példáját domborította ki a kanonok: Izajást, a reménység fiát, aki megtapasztalja, hogy velünk az Isten. Korunkban nagyon hamar elanyátlanodunk, belefáradunk az életbe és feladjuk a reményt. Jézus fényt hoz a világba. A második bibliai személy, Keresztelő Szent János egyszerűségre és alázatra tanít öltözködésben, táplálkozásban és viselkedésben. Ne keressük a feltűnést, nagyravágyást, magamutogatást, hívta fel a figyelmet. Szűz Mária, égi édesanyánk példája azt mutatja, hogy a szeretet nem méricskél, és kétszeresen ad, ki sietve ad. Tanít az áldozatvállalásra, a kitartásra, a hit bizalmának megélésére. A betlehemi lángot sokan hazavitték kis mécsesükben, hogy karácsonykor újra fellobbanhasson. A rendezvényen jelen voltak a kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi csapatok vezetői, cserkészei.(józsa)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsonyváró ünnep a Kultúrpalotában
Semmire nem vágyunk jobban ebben az elidegenült, csak külsőségekben pompázó feslett és békétlen világban, mint a szeretet legapróbb jelére, a törődés és az egymás iránti tisztelet kinyilatkoztatására. Ilyen lelkülettel állunk itt az adventben, útban a betlehemi jászol felé, várva, hogy számunkra is bekövetkezzék a csoda.
A csodavárás egyik mozzanatának lehettünk részesei vasárnap este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, ahol a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által szervezett Adventi ének című imádságos, zenés-verses műsor élményével lettünk gazdagabbak.
Minden családba gyermeket vigyen az angyal
Böjte Csaba ferences szerzetes részvétele a marosvásárhelyi adventi rendezvényen azért is rendkívül dicséretes, mert a héten temették el az édesanyját, mégis szakított időt és merített erőt arra, hogy elmondja adventi gondolatait. Elsőként gratulált e bölcs kezdeményezéshez, hogy jókedvűen, békességben, szeretettel le tudunk ülni, hogy Jézus Krisztus születésének ünnepére készüljünk. A ferences atya hozott "szemléltetőeszközt" is, a szovátai Szent József Gyermekvédelmi Központ négy neveltjét, akik székely ruhában énekeltek a színpadon.
– Írtak-e levelet az angyalnak? – tette fel a kérdést Csaba testvér. – Jézus azt mondta, aki nem kér, nem kap. Neki kell állni levelet írni az angyalnak, még van három nap. Hogy súgjak, segítsek, elmondom, hogy én írtam az angyalnak. Mit kértem? Azt kértem, hogy Marosvásárhelyen, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében, egész Európában minden ünneplő család karácsonyfája alá "szottyantson" az Isten egy kisgyereket. Lehet az édesgyermek, lehet az unoka, dédunoka, keresztgyermek, árva gyermek, mindegy, csak baba legyen! Élet legyen benne! Igen, több mint 2000 évvel ezelőtt az emberiség gondjaira a nagy megoldásért imádkozott. Isten egy kisbabát küldött Betlehembe. Az angyalok azt kérdezték, milyen válasz ez? Mindössze 3 kilogramm 20 deka. Ez volt Isten válasza: gyermek. A XXI. századi Európának, de a magyarságnak és a románoknak is gyermekre van szüksége. Egymillióval kevesebb fiatal áll munkába, mint amennyien nyugdíjba mennek Európában. Nem azért kell gyermek, hogy eggyel többen legyünk, hanem azért, hogy a gyermek születésével egy édesanya és egy édesapa szülessen, aki lehozza a csillagot az égből a családjáért. Egy gyermek lavinát indít el a családban. Élettel, erővel, fénnyel tölti be a családot. Azt hiszem, hogy a gyermek olyan, mint az orvosság. Aki a gyermekkel foglalkozik, garantáltan tíz évvel tovább él! Ezt a receptet már sok embernek elmondtam. Egészséges módszer, szabadalmazott gyógyszer. Működik. Adja az Isten, hogy merjünk az élet, a gyermekek, a család mellett dönteni – mondta Böjte Csaba, aki több mint ötezer gyermeket fogadott be, s aki tudja, mit jelent a gyermeknevelés. Egy gyermekről sem lehetett elmondani, hogy kár volt befogadni. Az élet mellett dönteni a legnagyobb csoda. Az asztalfőhöz ülni, a gyermekek társaságában finom húsleves mellett imádkozni felemelő érzés, férfiúi büszkeség tölti el mindannyiszor a szívet. Jó dolog a szeretteidről gondoskodni, enni adni a gyermekeknek, látni, hogy azért vidámak és jókedvűek, mert értük küzdöttünk, és legyűrtük a nehézségeket.
Az atya bevallotta, ilyenkor ül, és potyognak a könnyei. – Olyan tiszta, becsületes öröm, ami megmarad örök életre. A Jóisten ezt az örömet szeretné mindannyiunkkal megosztani, hogy minden férfi ott üljön az asztalfőn, gondoskodjon a családjáról, megterítse az asztalt, hogy tudjanak együtt örülni. Adná az Úr, hogy ezt az örömet mindannyian megkóstoljuk!
A legnagyobb problémánk, hogy fiataljaink elmennek
Böjte Csaba hangsúlyozta, a politikusoknak többször elmondta, hogy félrevert harangok zaja mellett nem lehet családot alapítani, gyermeket vállalni. Csak bőröndöt lehet csinálni, jegyet venni, s elmenni. Marosvásárhelynek, Erdélynek a legnagyobb problémája, hogy a fiataljaink elmentek és elmennek. Ennél nagyobb tragédia nincsen! A politikusoknak valahogy ezt kellene megérteni, hogy meg kell az embereket nyugtatni. Hála istennek lehet álmodni, lehet tervezni, lehet imádkozni!
Azt is meg kell érteni, hogy az a magyar ember, aki nem tiszteli a román szomszédját, az nem jó magyar ember, az hosszú távon nem a javát akarja Erdélynek és a Kárpát-medencének! Az a román, aki nem tiszteli a vele együtt élő magyarokat, székelyeket, cigányokat, zsidókat, az nem jó román ember! Az nem javát akarja Romániának! Ezt a gondolatot kell fontolóra venni! Egy parancsot adott Isten, a szeretet parancsát! Ez tudná kihúzni a sárból ezt az országot!
– Leéltem 56 évet, de nem a románokkal van bajom, hanem azzal a hóval, ami nincs eltakarítva az utcáról, a kiürült iskolákkal van bajom, azzal, hogy a kórházaink nincsenek kifűtve, felszerelve. A betegeinket el kell vinni messzire. Ezek olyan nagy bajok, hogy összefogás nélkül nem tudjuk kikü- szöbölni. Közösen küzdve tudjuk megoldani. Ha egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad! Itt a Kárpát-medencében sem a magyarok, sem a románok, sem szlovákok, sem a szerbek, sem a németek, sem a zsidók nem tudnak külön-külön kis Isten országát építeni. Csak együtt, közösen és összefogással, mert külön nem fog menni. Merjünk az élet mellett dönteni, tudjunk egymás mellett dönteni, merjünk Isten országa mellett dönteni, s ezt építsük fel becsületes munkával! Én ebben a hitben nevelem a gyermekeimet, s 25 év után merem állítani, hogy működik. Fel kell ajánlanunk irgalmas szeretetünket, mert így érdemes élni! Merjük elmondani egymásnak három szál virággal a kezünkben, hogy szükségem van rád! Üres a ház nélküled, semmit nem ér. A héten temettük el édesanyámat, üres a ház... Szeressük egymást! Egy napot, egy percet sem szabad haraggal, gyűlölettel tölteni! – monda Böjte Csaba, akinek bátorító és felemelő szavait őszinte tapssal jutalmazta a közönség. Meg is jegyezte, papot nem szoktak visszatapsolni, de ha már így történt, másodszor is színpadra állt, s az irgalmasságról szólt, amelynek évét Ferenc pápa hirdette meg.
Ének, vers és orgonajáték
Ezt követően a vendégművészek léptek fel: Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze, Szalóki Ági Artisjus- és Fonogram-díjas énekesnő és Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Előadásukban adventi és karácsonyi énekek, orgonaművek és versek hangzottak el.
Ioan Chiorean műsorvezető elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal azt szeretné, ha hagyománnyá válna a húsvéti és a karácsonyi koncert, hiszen gazdagra és szegényre egyformán néz Jézus, ilyen élményben mindenkinek része kell legyen! Örül, hogy a városban megkezdődött a párbeszéd és az építkezés. Chiorean köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak az est szervezéshez és sikeréhez.
Az est közös énekléssel, a Mennyből az angyallal, az Úr imádságával és Csaba testvér áldásával ért véget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Minden magyar nagykövetei
Az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kató Béla a közelmúltban Észak-Amerikában járt, ahol a kanadai presbiteriánus egyház zsinatán vett részt, majd Washingtonban amerikai szenátorokkal és észak-amerikai magyar közösségekkel is találkozott. Körútjáról hazatérve a Kolozsvári püspöki hivatalban nyilatkozott lapunknak.
– Kinek a meghívására, milyen célból látogatott a tengeren túlra?
– Az észak-amerikai presbiteriánus egyházzal régi kapcsolata van egyházkerületünknek. A korábban megkötött partnerségi egyezmény szellemében látogattam meg őket, tavaly ők jártak nálunk. A kanadai meghívás aktualitását az adta, hogy Brian Johnston – aki a Kolozsvári teológián 20 évet szolgált angoltanárként, kórusvezetőként – nyugdíjba vonult. Ezért az ottani zsinaton az őt kiküldő egyháznak megköszöntem e sokrétű munkát. A találkozó arra is alkalmat adott, hogy beleláthattunk a tőlünk nyugatabbra levő egyházak életébe.
– Melyik volt látogatásának leghangsúlyosabb témája?
– A számos beszámoló és bizottsági jelentés mellett a leghevesebb vitát a melegházasság elfogadásáról szóló beszélgetés jelentette. Évek óta folyik a vita közöttük, de szavazásra eddig még egyetlen ülésvezető sem bocsátotta. Az idén is így történt. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy szavazás esetén elfogadták volna a melegházasság intézményét. A moderátor – akivel utólag beszélgettem – elmondta: amennyiben szavazásra kerül sor, az egyházban szakadás áll be, a két tábor ugyanis ebben a kérdésben teljesen ellentétes gondolkodású.
– Mivel érvelnek a melegházasság elfogadása melletti kardoskodók?
– A zsinaton erről nem tudtunk beszélni, de ugyancsak a presbiteriánus egyház vendégeként jártam az Egyesült Államokban is. Ott újból előkerült a téma. Náluk már néhány éve szavaztak ebben a kérdésben és a szakadás megtörtént, ráadásul a kétharmad távozott az egyház kebeléből.
– Mi történt a távozókkal?
– A szabály szerint nem vihetik magukkal az egyház vagyonát, a templomot, a parókiát, illetve más egyházi ingatlant. Ezek ugyanis az alapító egyházé mAradnak. Mindez azt jelenti, hogy az elszakadt rész hívei és lelkipásztorai bérelt termekben, stadionokban, kultúrházakban tartják istentiszteleteiket, amely új helyzetet, gondolkodásmódot teremtett. Velük is beszéltem és elmondták: különleges, új forma, hogy Istent így is lehet dicsőíteni. Néhány év elteltével már lemondtak arról, hogy ragaszkodjanak történelmi épületeikhez.
– Ideológiailag, vallási szempontból mivel magyarázzák a döntést?
– A melegházasság mellett érvelők azt állítják: a Szentírás egy dolog, amit a Szentlélek mond, az más. És számukra ez utóbbi a fontos. Rendkívül veszélyes út, amelyre rátértek. A Szentlélek ugyanis csak azt mondhatja, ami az Írásban benne van.
– Milyen lélekre gondolnak? Az emberben levő lélekre vagy a Szentlélekre?
– Eléggé keverik. Teológiai szempontból nyilván a Szentlélekre gondolnak, de ez nagyon képlékeny dolog, mert olyan területre lépünk, ahol nem tudjuk ellenőrizni, mit mond a Lélek. Ha erre az útra térünk, akkor szinte bármit tudunk igazolni, állítani. A mi hitünk szerint azonban ami nem a Szentírás szerint való, az nem származhat a Szentlélektől. Amúgy amióta az Egyesült Államokban hivatalosan is elfogadták a melegházasságot, sorra szakadnak az egyházak, nem csak a presbiteriánus egyház.
– A püspök úr amerikai szenátorokkal is találkozott Washingtonban a Mikó-ügy kapcsán. Milyen sikerrel?
– Tavaly előtt ősszel, 2014 novemberében a ploiești-i táblabíróság által hozott ítélet – mely szerint a Sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium épületét újra elvették tőlünk – lesújtó volt, és számunkra elfogadhatatlan. Mindazok ellenére, hogy az amerikai nagykövetség képviselője számos peren vett részt és figyelemmel kísérte a fejleményeket – jelezve, hogy az USA-nak fontos az ügy, ezt erősítette meg 21 szenátor külön beadványa is John Kerry külügyminiszterhez –, a pert mégis elvesztettük. Ezért akartam találkozni a szenátorokkal, hogy megtudjam a véleményüket az üggyel kapcsolatban, és azt is, hogy tudnak-e a végkifejletről.
– Mit tudtak erről?
– Egyikük sem tudott a számunkra negatív döntésről. Ezért bekérették az Egyesült Államok külügyminisztériumának tisztségviselőjét a képviselőházba, hogy számoljon be a helyzetről. Jelen volt a romániai ügyekkel foglalkozó referens is, aki azt állította, az ügy meg fog oldódni, sőt azt is elmondta, hogy a román államelnök májusban aláírt egy törvénymódosítást, amely rendezi a jogutódlás kérdését az egyházi ingatlanokkal kapcsolatban. Erre nyilván azt válaszoltam, hogy erről nem tudunk, velünk ilyent nem közöltek. A képviselők elhatározták, utánanéznek mindennek, mert az nem lehet, hogy az egyik egyet állít, a másik mást mond.
A képviselők ugyanakkor biztosítottak arról, nem felejtették el az ügyet. Az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása továbbra is prioritást jelent, hiszen a vallásszabadság és az emberi jogok kérdése nem kerülhet le napirendről.
– Néhány helyi, észak-amerikai magyar közösséghez is ellátogatott. Kivel találkozott, mit tapasztalt?
– Washingtonban és a kanadai Torontóban találkoztam magyarokkal. A pennsylvaniai Betlehemben is találkozhattam volna, hiszen ott működik egy Hungarian Reformed Church. Szép nagy magyar korona van a táblájukon, de a helyszínen bezárt templomot találtam egy olyan részében a városnak, amelyet valamikor elődeink építhettek. Ám ahogy körülnéztem, láttam: nem éppen magyar emberek lakhatnak a környéken. Az interneten angolul hirdetik magukat: kenyeret és lángost sütnek a templom alagsorában. Ez jelenti a bevételi forrásukat, ezzel nagyjából jellemeztem is az egyházi életet. Amely persze nem vonatkozik mindenkire.
A statisztikák szerint az USA-ban másfélmillió magyar származású személy él. Ennek sajnos már kevesebb, mint tizede beszéli a magyar nyelvet. Sokan közülük beépültek az amerikai társadalomba. Washingtonban találkoztam az ottani magyar szervezetek – többnyire idős emberek közössége – képviselőivel egy vacsorán. Tájékoztattam őket arról, mi történik nálunk, Erdélyben: elsősorban a népességfogyásról és a kisebbségi életünk nehézségeiről beszéltem.
Kanadában a Torontói Első Magyar Református Egyház vendége voltam. A hazaiak elmondták: a városban és környékén mintegy százezer magyar élhet, ennek ellenére kevesen tartoznak szervezett közösséghez, még kevesebben járnak templomba. 5–600-an tartozhatnak a református egyházhoz, ám csupán 150-et tartanak nyilván.
Éppen akkor voltam ott, amikor június 4-én, a magyar összetartozás napján a torontói 1956-os emlékművet koszorúzták meg, este pedig a helyi Magyar Házban – fiatalok és gyerekek közreműködésével – gálaműsoron vettem részt. Az ottaniakkal való beszélgetés során kiderült, többen is hazajönnének, viszont már rég elvágták a szálakat a szülőföldtől, nehezen találnák meg helyüket itthon, ezért gyerekeik, leszármazottaik abban érdekeltek, hogy minél hamarabb integrálódjanak a többségi nemzetbe. Ám ott nem igazán lehet tudni, hogy ez utóbbi mit jelent. A megemlékezés alkalmával különben hangsúlyoztam, egy szempontból akár áldásként is felfoghatnánk a trianoni békediktátumot: a szétszórtságban minden magyar ember nagykövete lehet nemzetének. Természetesen csak abban az esetben, ha nem a beolvadás és integrálódás oldaláról közelíti meg, hanem magyarságát naponként megéli.
– Az ott tapasztaltak fényében akár azt is mondhatnánk: jó az, hogy mi itt élünk Erdélyben...
– Onnan egyértelműen így látszott. És azt se feledjük, hogy a Kárpátok sok mindentől megvédett bennünket évszázadokon keresztül. Ha csak a csillogásra-villogásra tekintünk, és elkezdünk futni a többi után, akkor a világ könnyen megtéveszthet bennünket, és hamar boldogtalanokká válhatunk. Ha itt mAradunk, ahol őseink ezer év óta éltek, akkor egy szórványgyülekezet tagjaiként is másképp állhatunk meg. Akár a hegy-vízrajzra, a klímára, akár a biztonságra gondolok, állíthatjuk: Erdély élhetőbb vidék, mint bármely más hely a környezetünkben. Viszont ezt nekünk is el kell hinnünk, és fel kell nőnünk ahhoz, hogy ezt értékelni tudjuk.
Somogyi Botond |
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Léleknek való a díszkivilágítás (Karácsony)
Jóformán nincs, de lehetne – ez a betlehemezés jelenlegi helyzete Háromszéken, a több évszázados múlttal rendelkező karácsonyi pásztorjátékot csupán Kézdiszentléleken mutatják be. A betlehemezés kiváló ismerője, Kakas Zoltán sepsiszentgyörgyi néprajzos, a Székely Nemzeti Múzeum nyugalmazott munkatársa évtizedeken át gyűjtötte Gyimesben e népszokás adatait, fényképezte, hanganyagot rögzített, filmezett. 1989 után több kézdiszéki településen szorgalmazta az újrakezdést, felkarolva a betlehemezőket. Nem rajta múlott, hogy térségünkben mára alig maradt, aki folytatná eme értékes hagyományt, ellentétben a gyimesiekkel, ahol megszakítás nélkül, még a pártállami diktatúra idején is rendszeresen betlehemeztek. Az idén hetvenöt esztendős Kakas Zoltánt nem csupán etnográfusként, hanem természetvédőként, az egykori Nemere Természetjáró Kör vezetőjeként, a Bao-Bao honismereti túrasorozatok kezdeményezőjeként, kiváló fotósként ismerik.
Régi maksai karácsonyok Kakas Zoltán gyermekkori karácsonyai szegényesek, ám mégis feledhetetlenek. Meghitten, szűk családi körben és templomban ünnepelték, hiszen az ötvenes években, a kollektivizálás idején – Kakas Zoltán cseperedése pont erre az időszakra esik, ugyanis 1942. augusztus 2-án született – szülőfalujában, Maksán is nehéz esztendők jártak. Jézus születésének napja tiltott éppen nem volt, csupán megtűrt, titokban tartott, akkoriban a kommunisták az egyházat is üldözték. A tanítóknak még a karácsonyfa öltöztetésével is óvatosaknak kellett lenniük, nehogy szemet szúrjon, és „kibeszélje” a szomszéd gyermek. Akinek nem volt vezető beosztása, emelt fővel mehetett a helybeli református templomba, a pedagógusoknak már óvatosabbaknak kellett lenniük, hiszen „főbenjáró bűnnek” számított, ha istentiszteleten vettek részt, akik pedig valamilyen tisztséget töltöttek be, azok kétszer is meggondolták, vállalják-e, hogy felkeresik az istenházát. Megtörtént, hogy a tanács elé kiállt valamelyik felpöckölt orrú vezető, s harsányan odakiáltott a templomba igyekvőknek: miért mentek, ugyan mit kaptok ott? Ezt az akkori agitátorok feladatként is kapták az ateista államban, sokan hitték, ez a jövő. Mégis, a kollektivizálás idején karácsonykor békesség honolt Maksán, bármekkora nyomás nehezedett az emberekre. A faluban a mezőgazdasági szövetkezet 1950-ben alakult, és olyan elnökre is emlékeznek, aki még írni sem tudott, épp hogy kínnal-bajjal begyakorolta odakaparintott aláírását, ugyanis sűrűn kellett okmányokat kézjegyével ellátnia. Karácsonyi emlékei közül Kakas Zoltán egy rendhagyót idéz fel: tizenöt-tizenhat évesen már Kézdivásárhelyen járt szakiskolába, következett a téli vakáció, s a szenteste éppen szombatra esett, haza kellett menniük. Diáktársaival hiába álldogáltak az út szélén, senki sem vette fel őket, forgalom is alig volt az akkori köves úton, így hát télvíz idején – azokban az esztendőkben karácsony tájékán mindig leesett a pompás hó – gyalogosan indultak haza, ki-ki a saját falujába. „Embertelen” volt ez a húsz kilométeres gyaloglás Kézdivásárhelyről Maksára az országúton, ő maga estére, sötétben toppant be a családi házba édesanyja, nagymamája örömére, megnyugvására. Nehezen, de hazaért, ezt a karácsonyestét azóta sem feledte. Ma is őriz olyan becsomagolt kockacukrot, amely gyermekkorában a hiányzó ünnepi szaloncukrot helyettesítette, s bizony az akkori nincstelenségben szerencsésnek számított, aki bár ezüst, arany papírba burkolt fehér cukortömböt aggathatott a fára a nélkülözhetetlen piros alma, sütemény és bronzfestékkel színezett dió mellé. „Nagy luxusnak számított, ha kockacukrot lehetett felöltöztetni”, az ajándékozás is nagyon szerény volt, a gyermekeket kis ruhadarabokkal lepték meg, általában ennyire futotta a családoknak. „És ettől függetlenül azok a karácsonyok mégis szépek voltak, hatalmas havazásokkal, lehetett szánkózni, játszani a hóban, hóembert építeni. Gyermekek voltunk, fiatalok voltunk, erre a korra mindenki örömmel emlékezik, a nehézségeket elfelejtettük.” Betlehemezők alkonya Kézdivásárhelyi diákként előbb a régészet keltette fel érdeklődését, több megyei ásatáson is részt vett, majd a néprajzi gyűjtés, az etnográfia felé fordult. Kakas Zoltán autodidakta módon, ismert etnográfusokkal kapcsolatot tartva, a húsvéti néphagyományoktól, tojásírási szokások tanulmányozásától jutott el a betlehemezésig. Balázs Márton Adatok Háromszék vármegye néprajzához című kötetében öt betlehemes játék leírásáról olvasott, e leírás arra is utalt, ennek jó hagyománya volt Háromszéken is. Erre vonatkozóan több emléket, köztük lemhényi feljegyzést ő maga is talált 1974-ben Paizs Dénes bácsinál. A fiatal betlehemezők álarcosan, szerepek szerint beöltözve, házról házra járva, illetve templomban (ilyenkor kevesebb vicces elszólással) adták elő pásztorjátékukat, amely Szállást keres a szent család néven is ismert. A népi forgatókönyv szerint a várandós Mária Szent Józseffel elindul Betlehem felé, pihenőt keresnek, ám a király városon kívüli istállóba utasítja őket, ahol aztán megszületik a kis Jézus. A játékot szenteste adták elő a templomban, majd december 25-étől kezdődően házról házra jártak 9–13 fős csapatban, s a lakók megtiszteltetésnek érezték, hogy bekopogtak hozzájuk a betlehemezők. Háromszéken 1990 előtt már nem volt betlehemezés, a pártállam hatóságai „kiirtották” azt, mert veszélyesnek, bűnnek tartották, hiszen több évszázados néphagyomány, közösségi érték. Viszont megmaradt Gyimesben, ott megszakítás nélkül betlehemeztek, egy-egy településen akár tíz csoport is. Nagypatakon, Hidegség szomszédságában Kakas Zoltán találkozott olyan adatközlővel, aki legalább tízszer járt az elvtársaknál Csíkszeredában, amíg azok jóváhagyták a pásztorjáték bemutatását. S ha nem bólintottak volna rá, vélhetően az sem tántorította volna el őket. Ráadásul a gyimesi vezetés is volt annyira „rugalmas”, hogy nem szaladtak azonnal jelenteni a megyei pártbizottságnál, ha valakik például Jávárdiban megtanulták és előadták a betlehemest. S hogy még a diktatúra idején láthatta az autentikus, gyimesi betlehemezőket, meghatározó élménye, ma is meghatódik, amikor erre gondol. Gyönyörű hangokat hallhatott, meg is hurcolták az egyik csoportot miatta – emlékezik vissza Kakas Zoltán. Besúgták őket, majd behívták a szereplőket a rendőrségre, ám Gyimesközéplok párttitkára ismerte a sepsiszentgyörgyi néprajzost, s közölte a rendőrökkel, „nem magyarországi, tőle nem kaphatnak kávét”, s kérte őket, ne zaklassák a betlehemező csángó fiatalokat.
A rendszerváltás előtt Kakas Zoltán gyimesi betlehemezőket fotózott, filmezett, hanganyagot gyűjtött, majd 1990 után keresni kezdte Háromszéken is azt, amiről Balázs Márton is írt, feljegyzések, énekek, szövegek, adatközlők után kutatva. Berecki adatokat talált, de gyűjtött Kovásznán, s még baróti anyagra is bukkant (ott érdekes módon dupla szereposztásban adták elő), a kottázásban Török Csorja Viola segítette. A legrégebbi háromszéki pásztorjátéknak a kézdiszentlélekit tartják, az 1600-as években jegyezték le, szövege meg is jelent a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben még az ötvenes években. Kézdikőváron is ismerték a betlehemes játékot, az ottaniak is emlékeztek szövegrészekre, fénykép került elő az 1930-as évekből. A betlehemezők egyébként szerették fényképeztetni magukat, gyakran a Kézdivásárhely körüli falvakból beöltözve gyalogoltak be a városi fényképészhez. Érdekes színfolt, hogy 1990 után betlehemező kőröspatakiak beöltözve, álarcosan utaztak busszal Kézdivásárhelyig, onnan pedig Torjára indultak gyalogosan, hogy ott is előadják játékukat. A betlehemezést Kakas Zoltán kezdeményezésére felújították Bereckben, Kézdiszárazpatakon, Kézdikőváron – itt közel száz háznál mutatták be egyetlen karácsony alkalmával, a pásztorok szerepét lányok játszották, mert fiú nem jelentkezett – és Kézdiszentléleken (napjainkban ez az egyedüli hely, ahol még előadják). Tud Kőröspatakon előadott pásztorjátékról, illetve Gelencéről is kapott erre utaló jelzéseket. E néphagyomány nem csak római katolikus vidékek jellemzője, Háromszéken kézdimárkosfalvi református fiatalok is beálltak a betlehemezők körébe, szép sikerrel. Ezt más közösségekben is megtehetnék, bizonyosan örömmel fogadnák az ott élők – teszi hozzá Kakas Zoltán.
Az 1990 utáni felélesztési próbálkozások után újra kiveszni látszik a betlehemezés, annak ellenére, hogy mind a játékot próbáló fiataloknak, mind a falvak lakóinak közösségi élményt jelenthetne. Régebb szenteste előtt legalább egy hónappal elkezdték tanulni, a fiatalok összejártak, énekeltek, ruhákat, jelmezeket készítettek. A pásztorjáték „kényeskedés” miatt bukott el, lényegtelen kifogások okán, akadtak, akik azt mondták, nem összefüggő a szöveg, nem érthető, nem tudják, mit keresnek ott a román szavak, és maguk az érintett katolikus papok sem értettek egyet abban, szükséges-e vagy sem a betlehemezés. A pásztorjáték mindenki részéről áldozatot kíván, a szereplőkéről is, ám őket lehet ösztönözni – teszi hozzá. Hatalmas érték, három-négy évszázados múlttal, ezt minden szinten támogatni kellene.
Távol a tárgyaktól
Kakas Zoltán most a Beszélő kövek című anyagát gondozza, szerkeszti, illetve rájött, számos sziklát újra kell fotóznia, Putnától Vaskapuig, illetve Szaploncától Hârșováig, s ez nem egyszerű feladat. Válogatásának egy korábbi változata a kétezres évek elején digitális formában már megjelent. A „beszélő kövek” egyébként olyan sziklák, kövek, kavicsok, amelyekhez népi mondák, legendák, hiedelmek és mindenféle rítusok fűződnek, ez utóbbiakat összegyűjtve korábbi kiadványában százat mutatott be, de azóta már százötvennél tart, fényképes néprajzi gyűjtésének újabb változatát most készíti, bővített anyagából pedig fotókiállítást, kötetet tervez. Mostani karácsonyát ugyanott tölti – miként az előző esztendőkben is –, mint a hetven évvel ezelőttieket: a maksai szülői házban 94 esztendős édesanyjával. Ma már az ajándékozás is nagyon egyszerű, jelképes. „Ebben a korban már nem kívánunk tárgyakat magunk köré, még könyvet sem, tele vagyok azokkal” – mondja Kakas Zoltán otthoni, kötetek százaiból épített bástyájából. „Hálát adok az Úrnak, hogy édesanyám létezik, és őt szolgálni nagy dolog. Én is örvendek, hogy létezem, elmehetek a templomba.” A gyermekkori és a mostani karácsonyok között óriási a különbség, nagyon rányomja a bélyegét a fogyasztói társadalom, „a gyermekeknek annyi kocsit vesznek s akkorákat, hogy már az sincs, ahová tenni, legalább tudnák továbbadni azokat”. Megjegyzi, újabban kifogásolják a díszkivilágítást is, „amely olyan sincs, mint volt, hát én nem is kérnék belőle, a lelkünkben kellenének az ünnepi fények. Mert a lélek díszkivilágítása nem fényszennyezés, és ott fenn is sokkal jobban látszik...” Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)