Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Bethlen (ROU)
149 tétel
2013. november 28.
Szórványhiányok: szakmai oktatás és magyar gyerekek
Az egyre romló demográfiai adatok mellett a szakoktatás teljes hiánya, illetve a nem kielégítő támogatási rendszer is veszélyezteti a szórványbeli magyar nyelvű oktatást. Háttérintézmények hiányában a megszűnés fenyegeti az iskolák többségét.
Az évtized végéig 235 erdélyi településen szűnhet meg a magyar iskola. Ezekben a helységekben ugyanis jelenleg már csak 4–6 gyereket íratnak be évente az első, illetve ötödik osztályba, az elmúlt esztendőkben pedig nem született két magyar csecsemőnél több. A Közpolitikai Elemző Központ és a Kvantum Kutatóközpont Iskolák veszélyben című kutatói programja szerint mivel más közeli településen sem biztosított a magyar nyelvű oktatás, 2020-ra a meglévő néhány magyar gyerek valószínűleg csak román nyelven tanulhat. Az elmúlt évtizedekben is tapasztalt népességfogyás most éri el a mélypontot, és élesen kihat az iskolai populáció alakulására is. Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese a szövetség által is támogatott kutatási program adatait ismertetve a magyar szórvány napja alkalmából Nagyenyeden tartott konferencián kifejtette: az új demográfiai helyzet új megközelítést, helyi, megyei és regionális szintű oktatási cselekvési tervek készítését követeli meg. Ezt indokolja az oktatási törvény is, amely a központosítás felszámolására törekszik, de a célként kitűzött kisebbségi autonómia is megköveteli a helyi közösség pontos önismeretét, saját tényszerű helyzetelemzését. Magyari szerint a régiónként differenciált demográfiai mutatók szintén a helyi szintű megközelítést szorgalmazzák.
Az RMDSZ Főtitkársága az említett demográfiai adatok ismeretében rövid és középtávú regionális oktatási tervek készítését kezdeményezte. Első körben több hónapos műhelymunka, széles társadalmi konzultáció során a helybeliek és szakmabeliek döntik el, milyen megoldást érdemes választani az aktuális helyzetre.
A hiányzó láncszem
Az enyedi konferencián az erdélyi magyar oktatás nem túl egészséges szerkezetére is felhívták a figyelmet: az erdélyi magyar gyerekeknek csupán egyötöde tanul szakmát, és mivel a magyar nyelvű kínálat csak a székely megyékben biztosított, a diákok fele román nyelven kényszerül tanulni. Szórványban, de tömbmagyar vidéken is – például Biharban vagy Szatmárban – számos magyar gyerek épp a magyar nyelvű szakoktatás hiányában választja a román iskolát.
A helyzetre többek között az átszervezés jelenthetné a megoldást, ha megyén, régión belül újraoszthatnák a magyar osztályokat. A magyar szakosztályok indításához elméleti osztályok indításáról kellene lemondani, a meglévő nagyvárosiakat újraosztani a kerületi, megyei szinten a kisvárosi iskolák javára. A szakiskolai osztályok révén ugyanakkor növelni is lehetne az osztályok számát, ha sikerül visszacsalogatni a korábban román iskolát választó gyerekeket. Számos neves iskola azonban ódzkodik a szakoktatástól attól tartva, hogy beindítása presztízsveszteséggel járna. Magyari Tivadar szerint az említett szakoktatás mellett a szabad verseny, a diákokat szélesebb körből összegyűjtő szórványkollégiumok, illetve a helyi politikai alkuk jelenthetnek gyengébb alternatív megoldást a magyar nyelvű oktatás fenntartására.
Nem féltek a presztízsvesztéstől
A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium a ritka pozitív példa: nem riadtak vissza a presztízsvesztés veszélyétől, nyolc évvel ezelőtt felvállalták a szakoktatás beindítását. Szőcs Ildikó igazgató szerint ennek is köszönhető, hogy bár az iskola szórványban működik, nem csökken a diáklétszám, a nagymúltú kollégium – amely ma is számos erdélyi régióból vonz diákokat – akár a Fehér megyei tanulók révén is fenn tudna maradni. A szakoktatásnak azonban egy bizonyos stratégia mentén kell beindulnia. Mivel egyetlen iskola nem tud több szakot felvállalni, és nincs értelme ugyanazon szak beindításának több iskolában, fontos lenne régiók mentén leosztani a szakterületeket az adott térség gazdasági helyzetéhez is igazodva.
A szórványban fontos, széles körből diákokat vonzó bentlakásos iskolák fennmaradásának biztosítékát az ösztöndíjprogramban látja Szőcs Ildikó. Mint elmondta, Enyeden a keresztszülő-program révén 55 diáknak nyújtanak ingyenes ellátást. A közösségi élmény biztosítása a legfontosabb, s ha a fiatalok ezt nem kapják meg magyar iskolában, román területen keresik majd.
Ellensúlyozás nyelvtanítással
Beszterce-Naszód megyében is a román oktatásban keresi a boldogulást a magyar gyerekek jelentős százaléka, a pedagógusok szerint a negatív demográfiai mutatók mellett a szakoktatás már említett hiánya miatt is. A hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megye 26 magyar iskolájából három szűnt meg: 2005 óta Somkeréken, Bacában és Nagysajóban nem lehet már magyar nyelven tanulni. Az Iskolák veszélyben program adatai szerint az egyre csökkenő gyereklétszám miatt az évtized végére a Beszterce környéki oktatási régióban már csak két (a besztercei és a szentmátéi), míg a Bethlen környékiben öt – az árpástói, a bethleni, a felőri, a magyardécsei és a vicei – iskola fennmaradása biztosított, utóbbi kettőé a településeken működő szórványkollégiumok jóvoltából.
A besztercei oktatási térség egyik fontos magyar szigetének számító, 85 százalékban magyarlakta Cegőtelke elemi iskolájában ma tizenöt magyar gyerek tanul egyetlen összevont osztályban, az óvodában tizenhatan vannak. A román tagozatra beíratott kilenc gyereknek szinte mindegyike vegyes házasságból származik, Székely Lilla tanítónő elmondása szerint eddig egyetlen esetben fordult elő, hogy magyar tagozatra írattak vegyes házasságból született gyereket. A beolvadási tendencia ellensúlyozásaként az egyébként magyar végzettségű, de évtizedek óta román tagozaton tanító pedagógus választott tárgyként magyar nyelvre oktatja diákjait – románokat és vegyes házasságból származókat egyaránt.
Elsősorban a községközpontbeli román iskola közelsége motiválja a szülőket, hogy román nyelven taníttassák gyerekeiket. Ma még csak a vegyes házasságból származók választják a román iskolát, félő azonban, hogy a támogatási rendszer átalakulásával, a magyar kormány által biztosított oktatási-nevelési támogatás folyósításának esetleges megszűnésével egyre több magyar szülő dönt hasonlóan. A magyar nyelvű oktatás választása ugyanis súlyos anyagi pluszterhet ró a szülőkre, amit ma még sokan vállalnak. Az alig 6 kilométerre fekvő Szászlekence román tanintézetébe iskolabusz viszi a diákokat, míg a jóval nagyobb távolságra – Szentmátéban, Tekében vagy Besztercén – található magyar iskolákba való eljutást, vagy a bentlakást a szülőnek saját zsebből kell finanszíroznia. Ráadásul magyar nyelven csak elméleti oktatásban részesülhetnek a gyerekek, holott egyre több szülő szakmára taníttatná csemetéjét, a diákok egy része pedig nem is alkalmas középiskolai vagy egyetemi tanulmányokra.
Bástya a szórványban
„A magyar nyelvű szakoktatás hiánya hatalmas hátrány, számos színmagyar településen okoz problémát” – jelenti ki lapunknak Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke is. Az 5–8 osztályos iskola pedagógusai hét éve alapították a szórványkollégiumot, csángómagyar gyerekek „importálásával” biztosítva a magyar tanintézet fennmaradását. A vicei Bástya Csángó-Szórványmagyar Kollégiumban jelenleg harmincegy gyerek lakik, tizennégyen Bákó megyéből, a többiek Óradnáról, illetve mezőségi szórványtelepülésekről érkeztek, ahol megszűnt vagy megszűnőben van a magyar iskola. A vicei után létesült magyardécsei kollégium tizenegy gyereknek biztosít szállást és ingyenes ellátást, az öt óradnai, négy forrófalvi és két marosjárai gyerek révén sikerült megmenteni a felszámolástól a cseresznyéjéről híres színmagyar település iskoláját.
Az egyesület emellett tizenegy csángóföldi, a vicei iskolából kikerült gyerek továbbtanulását is biztosítja: ketten Besztercén, ketten Hargita megyében, ketten Gyulafehérváron, hatan pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanulnak, utóbbiak turisztika szakoktatáson. A mezőségi diákoknak szüleik biztosítják a szintén magyar nyelvű továbbtanulást. „Elsősorban olyan iskolákba irányítjuk őket, ahol szükség van gyerekekre, de magyar közösség is van – sorolja a választási kritériumokat Kerekes Zoltán. – Gondot okoz, hogy kevés helyen van magyar szakoktatás. Ez hatalmas lemaradás a román nyelvű tanintézetekhez képest, hiszen nem mindenki való elméleti líceumba, pedig magyar nyelven csak ez biztosított számukra.” Az egyesületi elnök, aki maga is pedagógus, abban bízik, hogy néhány év múlva, a Téka Alapítvány szamosújvári iskolájának felépültével a magyar szakképzés is biztosított lesz a Mezőségen.
Elégtelen támogatás
Beszterce-Naszód megyében nemcsak a magyar, de a román közösségben is gond a gyerekhiány, mivel a fiatalok nagy része külföldön vállal munkát. A demográfiai adatok romlását a „bástyások” is tapasztalják: míg 2005-ben öt mezőségi faluból jártak hozzájuk diákok, ma csak kettőből érkeznek. A Mezőveresegyházáról ingázókat ráadásul csak a román iskola helyszínéig, Magyarborzásig viszi az iskolabusz: Kékes község polgármestere pénzhiányra hivatkozva nem akarta finanszírozni a magyar gyerekek szállítását Vicéig, így a Bástya Egyesületnek is be kellett szállnia a költségekbe. Eközben a kollégiumok működése soha nem biztosított teljes mértékben. Nemzeti jelentőségű intézményként költségvetésének 60–70 százalékát normatív támogatásként kapja a Bástya, a többit „össze kell kalapozni” – mondja Kerekes Zoltán. November 23-án például Désen rendeztek a kollégiumok javára jótékonysági estet.
Bár mindkét helyszínen építkeznének, és Bethlenben is nyitnának egy kollégiumot, a tervek megvalósulása a támogatásoktól függ, miközben a megye magyar iskoláinak megszűnésével egyre nagyobb igény lesz munkájukra. „A háttérintézmények nélküli magyar iskolák megszűnnek, legyenek egyesületiek, egyháziak vagy bármilyen mások” – vetíti elő a sötét jövőt az egyesületi elnök. Intézményeikben egyelőre a csángó gyerekek vannak többségben, de az arányok kezdenek elmozdulni a mezőségiek irányába. Kerekes Zoltán azt mondja: a demográfiai mutatók ismeretében készek bárkivel konzultálni a megoldás megtalálása érdekében, ha a partner nem politikai akciónak szánja kezdeményezését, hanem valóban a szórványkérdésre keresi a választ.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. április 9.
Bernády György emlékezete
1864. április 10-én született Bethlenben. Édesapja, Bernády Dániel 1878. november 13-án "felvétetett Marosvásárhely szabad királyi város polgárainak sorába". Az 1879. augusztus 18- án kötött szerződés értelmében – miután befizette a város majorsági pénztárába a kirótt illetményt, és patikavásárlási engedélyt kapott – megvásárolta özvegy Görög Józsefnétől az Aranyszarvas nevű főtéri gyógyszertárat. Hagyomány a családban Aeszkulapiosz szolgálata: a nagyapa fizikus-patikárius, kirurgus orvos, az apa, Bernády Dániel kitüntetéssel szerzi meg a gyógyszerészdiplomát.
Bernády György iskolai tanulmányait Besztercén kezdte el, majd 1878-tól a marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol 1882. június 30-án érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott és Budapesten végezte. Előbb gyógyszerészi (1885), majd – katonai szolgálatának teljesítése után – gyógyszerészdoktori címet szerzett (1888), aztán állam- és jogtudományi oklevelet (1896). Közéleti szereplését 1896-ban kezdi, amikor szabadelvű programmal Marosvásárhelyen országgyűlési képviselőnek választják. 1900-ban rendőrfőkapitány, majd 1902. március 8-án "közfelkiáltással" polgármesternek választják. Polgármesterségének kezdetén a város lélekszáma 19.522, mely 1915-re 10.000 fővel gyarapodott. Már programbeszédében megígérte, hogy "egy új várost építek!" 1913-ban sok és nagyméretű épület használatba adása után nyilatkozta: "lelki szemeimmel hazafias gyönyörűségtől eltelten látom, hogy miként fog Marosvásárhely népe művészeink alkotásainak nyomán gondolkodásban, érzésben nemesbülni, tudásban, ismeretekben gazdagodni, anyagiakban fejlődni és erősbödni." Nevéhez fűződik Marosvásárhely modern városközpontjának kialakítása, villany- és vízvezetékkel való ellátása, a közigazgatás újjászervezése, intézményhálózat létrehozása, középületek, gyárak (gázfejlesztő üzem, közüzemek épületei, raktárépületek, téglagyárak növelése, korszerűsítése, közvágóhíd, vámházak, kertészet és üvegházak) építése. Polgármestersége alatt épült a mára már a város jelképévé vált Városházán és Közművelődési Palotán kívül többek között: öt elemi iskola, a polgári iskola (ma Petru Maior egyetem), a felsőkereskedelmi iskola (ma Petru Maior egyetem), a leánygimnázium (ma Papiu Ilarian líceum), a katonai alreál iskola (ma orvosi egyetem), a kereskedelmi és iparkamara, továbbá 117 új utca nyitása, 3000 telek kialakítása, a Maros szabályozása (a Lenarduzzi céggel köt erre szerződést), gátépítés, a műcsatorna és hidak építése, víztisztító üzem, víztározók, szennyvíztelep építése, gyermekmenhely (ma tbc-klinika), a Polgári Sportlövöde (ma vendéglő a Somostetőn) létrehozása is a nevéhez fűződik. Itt kell megemlíteni munkatársait, a város főépítészeit, akik művének megvalósításában segítségére voltak: Steibel Andor, Flesch Adolf és Radó Sándor. Nagyívű terveit az I. világháború törte kettébe. Tervei között szerepelt egy vármegyeháza, színház, képzőművészeti ház, iparművészeti iskola, kaszinó, süketnémák részére egy intézmény, tbc-szanatórium építése a Somostetőn (melynek kanalizálása is nevéhez fűződik). 1913-ban mint m. kir. udvari tanácsost saját kérésére felmentik főispánná kinevezése miatt. 1917-ig volt a város főispánja. A Nyílt Levél című kiadványban 1920-ban azt írta: "Egész életemen át egyetlen vágyam, egyetlen célom volt, hasznára lenni a köznek, hasznára lenni fajomnak." 1926–29 között ismét polgármester. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból és megalakította a Polgári és Demokratikus Blokkot. Gondnoksága idején számos alapítványt hoz létre (egyet 1936 áprilisában, korán elhalt és forrón szeretett leánya, Györgyike emlékére), és erre ösztönzi kollégáit is. Pontosságára jellemző, hogy a 15 évi polgármestersége alatt tartott mintegy 90 elöljárósági gyűlésről csupán hatszor hiányzott! 1934-ben a 70. születésnapjára festi meg képmását Bordi András (szintén a kollégium diákja volt). Gagyi László diák, későbbi tanító, író a következő sorokkal ünnepelte: "Több egy tett, mint száz csiszolt beszéd, a tanulságot húsában hordja már egy új jövőért küzdő nemzedék. Vajon mi húsunkba hordjuk-e a tanulságot?" A festmény az iskola államosításáig a kollégium dísztermének falán függött. Négy felesége volt. Madarász Erzsébettel (aki egyébként cigány származású volt) 24 évig élt együtt, 1913-ban elváltak. Következő hitvese egy dúsgazdag, nagy műveltségű, osztrák származású asszony, a volt budapesti főpolgármester, Heltai Ferenc özvegye. Házasságuk nagyon rövid, másfél évet tart. 1916-ban házasodik utoljára, negyedik felesége élete végéig társa marad. Második házasságában örökbe fogadtak egy kislányt, egy zsidó pék árván maradt csecsemőjét, aki később Drezdában tanult, Bernády Margit tanárnő lesz. Egyetlen édesgyermeke, Györgyike 1919-ben születik negyedik házasságában, akit viszont fiatalon, 17 évesen veszítenek el! Bernády kevéssel éli túl gyermekét, meghalt Marosvásárhelyen 1938. október 22-én. Mint a Református Kollégium főgondnokát (1923-tól), az iskola dísztermében ravatalozták fel, s koporsója mellett a kollégium diákjai álltak díszőrséget és kísérték utolsó útjára a református temetőkertbe. Lakóháza a Szentgyörgy utcában állott, irodájának bútorait, könyvtárát a református plébánián őrizték. Ma a Kultúrpalotában állandó kiállításon látogatható Bernády dolgozószobája. A történelem úgy hozta, hogy a város polgárságának csak 1994-ben nyílt lehetősége, hogy hálája jeléül, a róla elnevezett téren szobrot állítson (a szovátai Bocskay Vince alkotása) emlékének. Nevét viseli az 1992-ben létrehozott Közművelődési Alapítvány, az 1995-ben megnyílt kultúrközpont (Bernády Ház). Halálának 60. évfordulóján – a tiszteletére szervezett Bernády Napok keretén belül – 1998. október 16-án avatták fel mellszobrát (Hunyadi László alkotása) a Kultúrpalotában, a Tükörterem előtt. 2002 októberében, polgármesterré választásának 100. évfordulójára, Kolozsvári Puskás Sándor Bernády Györgyöt ábrázoló domborművét helyezték el a Maros Megyei Tanács épületében.
Irodalom:
• Magyar Életrajzi Lexikon – Magyar Elektronikus Könyvtár
• Bernády György képviselő életrajza – Magyar Országgyűlési Almanach 1897- 1901
• Bernády Napok eseményei – Népújság, 1999. november
• A Bernády Alapítvány Házának felújítása – RMDSZ- tájékoztató
• Keresztes Gyula: Marosvásárhely szecessziós épületei, Dipfescar Kiadó, Mvhely, 2000
• Bernády György emlékezete, Impress Kiadó, Marosvásárhely, 1999
• Marosi Barna: Megbolydult világ, Bukarest, 1974. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 16.
Sógor Csaba: erős gyülekezetekre van szükség a szórványban
„A szórványmagyar közösségekben felerősödik az egyházak szerepe, hiszen számos olyan település van, ahol a templom a magyar emberek számára a legfontosabb közösségi teret jelenti” – hangsúlyozta Sógor Csaba Bethlenben, ahol május 15-én egyházi vezetőkkel találkozott.
Az RMDSZ EP-képviselőjelöltje elmondta: az egyházi vezetőknek mindig jelentős küldetésük volt, nem csupán lelki, hanem közösségi szolgálatot is végezniük kell. Különösen igaz ez, azokra a vidékekre, ahol a magyar identitás megőrzése mindennapos küzdelmet jelent. „Ha egy közösség feladja az önszerveződés mindenféle formáját, akkor a saját létére mond nemet. Nem létezik egyetlen olyan rövid vagy hosszútávú stratégia sem, amely ezt a helyzetet meg tudja menteni. Ilyenkor egyetlen gyógymód segíthet, mégpedig a közösségi erő és akarat megőrzése” – hangsúlyozta Sógor Csaba, aki szerint ebben rejlik a lelkészek igen fontos szerepe is. Az EP-képviselőjelölt szerint, ahol erős közösségek vannak, oda a civil szféra és a politikum támogatása is célzottabban eljut.
Sógor Csaba azt is hangsúlyozta, hogy az Európai Unióban is az erős, önszerveződő közösségeknek van jövője, hiszen a támogatáspolitika egésze a közös tervezésen és együttműködésen alapszik. „Nem az a legfontosabb, hogy hányan élünk egy-egy településen, hanem az, hogy képesek legyünk összefogni, együtt dolgozni, mert akkor tudunk erősödni és gyarapodni is” – magyarázta az RMDSZ EP-képviselőjelöltje, aki elmondta, a következő alkalom május 25-e lesz, amikor az erdélyi magyarságnak fel kell mutatnia erejét és bizonyítania kell összetartását. maszol.ro
2014. május 21.
Mezőségi szórványturnéra indul a Hargita együttes
Hargita Megye Tanácsa Összetartozunk közösségépítő programjának részeként május 26-án szokásos évi szórványturnéjára indul a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, és egybeköti körútját az egyik legfontosabb rendezvényével, a már hagyománnyá vált Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozóval. Az összetartozás, az identitástudat megerősítése Székelyföldön is fontos, de leginkább olyan vidékeken van szükség rá, ahol a magyarság szórványban él.
Az 1990-től Csíkszeredában hivatásos együttesként működő Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes 1995-ben szórványmissziót vállalt, arra törekszik, hogy évente legalább egyszer előadásával eljusson olyan szórványtelepülésekre, ahová ritkán vagy egyáltalán nem jutnak el hivatásos együttesek, ahol a Hargita előadása szinte az egyetlen magyar kulturális rendezvény egész évben, ahol a magyarságnak a szórványsors jutott osztályrészül a történelmi viszontagságok következtében. Bebizonyosodott, hogy a magyar kultúra, nyelv és hagyomány ezeken a vidékeken határozottabban igényli a segítséget és a törődést értékeinek megőrzése végett.
Az Összetartozunk közösségépítő szórványprogram egyik célja segíteni a szórványban élő magyarságot népi hagyományai megőrzésében, felkutatásában, felelevenítésében és ezáltal a nemzeti identitása megőrzésében és megerősítésében. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadásaival a szórványtelepülések kultúrájának értékeire szeretné felhívni a figyelmet.
Az idei turné során Felőr, Szépkenyerűszentmárton, Bethlen, Dés, Bálványosváralja, Szék, Vice és Magyardécse magyarságra láthatja a Hargita együttes A sóvidéki kalapács című előadását.
A szórványturné programja:
Május 26., hétfő, 19 óra: A sóvidéki kalapács – felőri kultúrotthon; az előadás előtt fellép a felőri Búzavirág Néptánccsoport.
Május 27., kedd, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Szépkenyerűszentmárton, kultúrotthon. Május 28., szerda, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Bethlen, művelődési ház. Május 29., csütörtök, 19 óra: A sóvidéki kalapács – Dés, „Andrei Mureșanu Kollégium” díszterme; az előadás előtt fellép a dési Aranyeső Néptánccsoport és a Rezeda zenekar. Május 30., péntek, 20 óra: A sóvidéki kalapács – Bálványosváralja, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a bálványosváraljai Árvalányhaj (utánpótlás) Néptánccsoport. Május 31-én, szombaton egész napos program Széken a XIX. Hagyaték Mezőségi Népzene- és Néptánctalálkozón. Június 1., vasárnap, 12 óra: A sóvidéki kalapács – Vice, kultúrotthon; 17 óra: Magyardécse, kultúrotthon; az előadás előtt fellép a magyardécsei Cseresznyevirág Néptánccsoport. maszol.ro
2014. május 23.
Zaklatják a néppárt támogatóit
Ismét zaklatja a rendőrség azokat a Beszterce-Naszód megyei személyeket, akik még 2011-ben aláírásukkal támogatták az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrejöttét – hívta fel a figyelmet az EMNP csütörtöki közleményében.
A néppárt megyei szervezetének tagjai a napokban jelezték, hogy a rendőrség több aláírót is felkeresett Sajóudvarhelyen, Magyardécsén és Felőrön, ahova ennek nyomán Soós Sándor, a néppárt Kolozs megyei szervezetének elnöke és Kis Júlia ügyvéd, a megyei szervezet alelnöke is ellátogatott.
Mint kiderült: Magyardécsén ebben a hónapban Besztercéről kiküldött hatósági alkalmazottak jártak házról házra, és mindenhol nyilatkozatot kértek a támogató aláírásra vonatkozóan.
Felőrön márciusban a helyi rendőrségre hívatták be az aláírásgyűjtőket, akiket már 2012-ben is kikérdeztek – akkor a rendőrség Magyarberétére és Bethlenbe is ellátogatott.
Sajóudvarhelyen februárban az aláírásgyűjtőtől kértek nyilatkozatot, az aláírókat pedig a helyi rendőr kérdezte arról, hogy valóban támogatták-e az EMNP létrejöttét. A helyiek elmondása szerint a rendfenntartó arra hivatkozott, hogy „magyarok a magyarok ellen perelnek”, ezért kell kihallgatnia őket, legközelebb pedig már a korrupcióellenes ügyészség (DNA) hívja be őket kihallgatásra.
Az érintettek úgy érzik, hogy a rendőrségi számonkérés miatt a közösségükben gyengült irányukban a bizalom. Soós Sándor szintén úgy vélekedett: „a zaklatásnak a magyar közösség látja kárát, a szórványban élő magyarság megfélemlítése ugyanis gyengíti és rombolja identitásukat.”
Kis Júlia ugyanakkor hangsúlyozta: a néppárt bejegyzését aláírásukkal támogató személyeknek tudniuk kell, hogy nem követtek el semmiféle törvénytelenséget, aláírásuk miatt nem részesülhetnek szankcióban, nem kaphatnak pénzbüntetést, és nem is vádolhatják őket bűncselekmény elkövetésével.
„Azoktól a személyektől, akik aláírták a listákat, a rendőrség csak adatokat vesz fel, esetleg tanúként hallgatja ki őket. Nyugodtan el kell mondaniuk, ha a rendőr rákérdez, hogy aláírták a listákat. Ha viszont valaki különböző okok miatt ennek ellenkezőjét állítja, a nyilatkozatát bizonyítékként fel lehet majd használni a listát összeállító személy ellen” – hívta fel a figyelmet Kis Júlia.
Mint ismeretes, a hatóságok azt követően kezdtek vizsgálatot a néppárt bejegyzését támogató aláírások kapcsán 2011-ben, hogy az azóta korrupció miatt elítélt Adrian Drăghici bukaresti ügyvéd óvást nyújtott be a pártbejegyzés ellen, majd később feljelentést is tett az állítólagos hamis aláírások ügyében. Krónika (Kolozsvár)
2014. augusztus 2.
Nézőcsúcsok a magyar színházban
A Csiky Gergely Állami Magyar Színház sikeres 2013/2014-es évadot zárt, hét bemutatóval és összesen 13 242 nézővel. A legnagyobb közönségsikere az előző évadban bemutatott Parasztoperának volt (2597 néző), az előadás Budapesten is 500 nézőt vonzott! A magyar színház termének az átlagos kihasználtsága 89,9%-os volt, ami azt jelenti, hogy majdnem minden előadás teltházas volt.
A 2013/2014-es évadban mutatták be a Leenane szépe, Piszkos meló, Hétfejű tündér, Fent a mélyben, 7/7 és a Futótűz című előadásokat, illetve a Szutyok című olvasószínház előadást. Az előző évadokból műsoron tartották az Ó, azok a szép napok!, Békeidő, Parasztopera, Gardénia, Özönvíz előtt, Prah, Mady-baby és az Ájlávju című darabokat. A TESZT fesztivál 17 előadását teltház előtt játszották. A Csiky Gergely társulat 11 alkalommal vendégszerepelt Budapesten, Kecskeméten, Pakson, Szabadkán, Bukarestben, Csíkszeredában, Nagybányán, Nagyenyeden, Bethlenben, Aradon és Temes megyei településeken. A különböző fesztiválokon díjakat nyert Tokai Andrea (Kisvárda), Lőrincz Rita (Nagyvárad), a Vagabondó c. bábelőadás (Fuxfest), Albert Alpár (Rm. Valcea). Kocsárdi Levente és Baczó Tünde Pro Cultura Timisiensis-díjat vehetett át a Megyeházán, a Csiky Gergely társulat Kiválósági díjat kapott a Temesvári Polgármesteri Hivataltól.
A következő évadban Silviu Purcărete, Radu Afrim, Kokan Mladenovics (Szerbia) és Katarzyna Raduszewska (Lengyelország) rendez egy-egy előadást a temesvári magyar színházban.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)
2014. szeptember 4.
Fogaras: nincsen vissza
Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át.
A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.
Nemzeti méteráru
A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri şi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.
Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.
Erdélyi oda-vissza
Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.
Az Embacher-cukrászda titka
Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Ţepeş-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.
Parászka Boróka, Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. november 18.
Erdélyi körúton népszerűsít a Sapientia
Egész Erdélyt átölelő kampánykörútra indult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem mindhárom kara, amely során másfél száz középiskolában mutatják be a felsőoktatási intézmény szakjait. A interaktív bemutatásban az egyetemi hallgatók is részt vesznek.
A november 17–28. között zajló körúton három régióba látogatnak el az egyetem képviselői. A csíkszeredai kar a keleti régiót, a marosvásárhelyi kar a középrégiót, a kolozsvári kar pedig a nyugati régiót fedi le. Eddig csak két régióban népszerűsítették az egyetemet, azonban Az egyetem házhoz jön elnevezésű programot idéntől a középrégióra is kiterjesztették.
A felvételi tájékoztatók programját előzetesen egyeztették a látogatott iskolákkal, ezáltal is építve a kapcsolatot a szaktanárokkal és osztályfőnökökkel – tudtuk meg Palkó Rékától, a marosvásárhelyi kar közkapcsolati felelősétől. „Előre meg volt hirdetve a diákokkal való találkozó, ezért már vártak bennünket. Én a középrégió csapatának vagyok a tagja, eddig jártunk Besztercén, Bethlenben és két szászrégeni középiskolában. Az tapasztaltuk, hogy a beszterceiek inkább a kolozsvári kar iránt érdeklődnek, a marosvásárhelyi kar a szászrégeni diákok érdeklődését keltette fel. A hallgatóinkat is bevontuk a kampánykörútba, mert szeretnék, ha a fiatalok személyes tapasztalatait is hallanák a végzős diákok. Egy interaktív bemutatóval készültünk, amely tulajdonképpen egy virtuális séta az egyetemen. Ezen kívül vittünk magunkkal  felvételi tájékoztatót, és poénos, sapientiás motívumokkal  ellátott lehúzósokat, amelyeket a diákok különösen élveztek” – mondta a közkapcsolati felelős.
A körút tovább folytatódik, november 19-én Gyergyóalfalu, Csíkdánfalva, Medgyes, Nagyszeben, Zilah, Szilágysomlyó, Szilágycseh, Nagybánya és Máramarossziget végzőseivel találkoznak a Sapientia képviselői. November 20-án Barótra, Brassóba, Négyfaluba, Nyárádszeredába, Szovátára és Erdőszentgyörgyre látogatnak a népszerűsítők, 21-én pedig Maroshévízre, Gyergyószentmiklósra, Gyergyóditróba, Sáromberkére és Marosvásárhelyre. A székelyudvarhelyi, marosludasi és dicsőszentmártoni végzősök 24-én hallhatnak az egyetemről, 25-én Székelykeresztúron, Marosvásárhely további középiskoláiban, Margittán, Nagykárolyban és Érmihályfalván folytatják útjukat. Zetelakán, Korondon, Szentegyházán, ismét Marosvásárhelyen, Szatmáron 26-án járnak a népszerűsítők, 27-én pedig Gyimesfelsőlokon, Csíkszeredában, Székelyhídon, Nagyszalontán és Nagyváradon. Az egyetem képviselői 28-án zárják körútjukat, ekkor Dévára, Nagyenyedre, Aradra, illetve Temesvárra látogatnak.
Becze Dalma
Székelyhon.ro
2014. november 28.
Bánffy Katalin erdélyi története
Amint hozzáférhettem, diákéveimben elbűvölten olvastam az Erdélyi történetet, később már idősen, ámulattal a Huszonöt évet és Bánffy Miklós és leánya levelezését, most pedig szinte türelmetlenül a kíváncsiságtól veszem kézbe gróf Bánffy Katalin könyvét: Ének az életből. (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2014)
Méltó helyen, a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatták be még a nyáron, a szerző jelenlétében. Nagy utat jártak be a könyvek, de apa és lánya irodalmi munkássága együvé tartozik. Világégés, rombolások, javaik elvesztése, a családi, a gyermeki és apai szeretet kapcsolatából örökre elválás kísérték útjukat, mindemellett szépséges írásokat hagytak ránk.
Gróf Bánffy Miklós, Bonchida ura, számos művészeti ágban különlegesen tehetséges, megannyi nehéz helyzetben megoldást találó hazafi, politikus, egyházát támogató patrónus, akinek élete a nincstelenségben, a korai halálban ért véget, ma már meggyőződtünk róla, hogy honfitársai őszinte megbecsülése övezi, az általa írott és a róla szóló könyveket milyen nagy érdeklődéssel olvassák.
Mennyire jó, megértő, szerető apa volt. Leánya, Katalin könyvéből most is ilyen minőségében ismerkedünk meg vele, bár az édesanya, Váradi Aranka anyai szeretete, gondoskodása mindvégig jelen van a történetben, ebben az erdélyi családi történetben.
A Bánffy-művek vagy a család életével kapcsolatos könyvek megjelenése után várható, hogy Bánffy Katalin tollából egy olyan olvasmány kerekedik ki, amely valamiképpen összegzi is az eddigiekből leszűrteket, de azon felül emberközelbe hozza ezt a különleges erdélyi arisztokrata családot, mindennapi életük folyását, örökölt és kialakult szokásaikat, sokszínű és sokféle helyszínen mozgó életüket.
Egy olyan letűnt világot elevenít fel, amelynek társadalmi rétegei sorsfordulóhoz érkeznek, immár nem is először. Ki hogyan éli ezt át?
Apja a főrendi ház tagja, külügyminiszter, a modern művészetet támogató és művelő, de alapjában kevésre korlátozott gazdaságát fenntartó, fejlesztő munkálkodó ember mellett milyen a kislány Bánffy Katalin, majd a felserdült önálló, az eseményeket felnőttként megítélő fiatal lány élete? Hogyan alakítja fejlődését egy igazán szerető és gondoskodó anya, a művelt, gyönyörű szép, tehetséges színésznő, a Nemzeti Színház tagja, Váradi Aranka? A két család, az apai és az anyai más-más életmódot, gondolkodásmódot, életrendet jelentett és kínált a kislánynak. Nem mindennapi emberek Váradi Aranka szülei, testvérei, később a testvérek családja, gyermekeik elevenné, vidámmá teszik Katalin ifjúságát, felszabadult, őszinte emberré válik ebben a környezetben. Amit köztük lát és felfedez, az a fővárosi művész és művelt értelmiségiek rendezett családi élete.
Kezdettől a dajkája és később az eléggé sűrűn váltakozó német vagy francia nevelőnők vannak mellette, utóbbiak a nyelvtanulás miatt, és többnyire rövid epizódot jelentettek. Az igazi gyermekfelügyeletet Mariska nénire, a szakácsnéra és Tonkára, Váradi Aranka hűséges komornájára bízták. Gyermekkora legkedveltebb színhelye a visegrádi villa, valóságos gyermekparadicsom, ahol a fáról eszi a gyümölcsöt, bokorról a málnát, közel a Duna, óriási rét és libalegelő vezet a folyóig. Legszebb emlékképei maradnak erről a tájról, később még erősebb kötődése a bonchidai kertekhez, a lovaglásokhoz, a zsuki erdőhöz.
A könyv akkor válik élménnyé, amikor Bánffy Katalin leírja Bonchidát. Erdély legszebb kastélya "az erdélyi Versailles" – amelyet a rombolás, a felégetése után sohasem akar viszontlátni –, leírásában minden más felidézésnél szebb, autentikusabb emlékkép.
"Körülbelül 600 holdnyi birtok! A Nagy-Szamos képezte határait. Egy másik ág a patakon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött Malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a patakból, és két-három malmot hajtott azon túl. Ebben úsztam naponta, sebes vize elvitt a konyhákig, ahol kijöttem a vízből, éppen a veteményeskertekkel szemben, megtömtem magam eperrel, és gyalog mentem vissza oda, foxijaim kíséretében, ahonnan elindultam: egy szép, napsütötte rétre a Szamos partján.
A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. A fák meredek dombra futottak föl, középen szép, sima rét választotta el a fenyőfákat egymástól. Akár egy tisztás! Mindez a nyugati szárnyból tárult elénk, és magában foglalta a fenyves borította dombon kívül az óriás kanadai nyárfák szegélyezte kilátást a Gyalui-havasokig. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek."
Iskoláról, az angolkisasszonyokról kevés szó esik, inkább barátságok, csínytevések, sok nevetés, játék az iskola, Katalin többnyire magántanuló, hogy több időt tölthessen Bonchidán, az érettségire is magánúton készül.
"Imádkoztam Erdélyért"
Erdély kettéválása címmel emlékszik a bécsi döntésre, a már serdülőből "virágarcú lány" családjával Visegrádon éli meg a forró augusztusi napot, amikor megkondulnak a harangok, és utána lázasan készülnek Bonchidára. Varrják fényes atlaszból, csipkés selyemből a díszruhákat, a gyöngyös pártákat a kolozsvári bevonulás ünnepére, bár apja arcán inkább szomorúságot, mint örömet lát. Bánffy gróf, mint az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka, az egyház küldöttségében vesz részt az ünnepen, Katalin és a család többi tagja – amint írja – egyszerű szemlélőként. Ezután Bonchidát katonaság özönli el, megkezdődnek az emlékezetes látogatások is, köztük a helikonisták, Kós Károly, Tamási Áron keresik fel, utóbbihoz, akárcsak könyveihez vonzódik a továbbiakban.
Gyönyörű ősz van a Maros völgyén, amikor útra kelnek, apa és lánya, hogy az elmúlt évtizedek alatt szétszóródott, emigrálásra kényszerült, vagy meghagyott csekély birtokon gazdálkodó ismerősöket, rokonokat meglátogassák. Az erdélyi arisztokraták más-más módon vészelték át a kisebbségi, egyben kisemmizett sorsot.
Bánffy Miklós egy bogárhátú kis Steyr autót vásárol, és elkezdődik a kirándulás. Először Bethlenben állnak meg, a gyönyörű Bethlen-kastély 36 szobájából Margit grófnő csak egy spanyolfallal, bútorokkal telezsúfolt szobában lakik, meseszerű park közepén áll a kastély, majdnem olyan szép, mint az övék, csak elhagyatott. Egy másik Bethlen család a közelben "egy vityillószerű" villában lakik. Szerencsére nemcsak ilyen helyszínekkel találkozik a továbbiakban.
Marosvécs a felüdülés, Kemény Jánoséknál nagy társaságot találnak, otthon van Klió, a későbbi operaénekesnő, a fiatalok itt minden csínytevésre kaphatók, de menniük kell tovább Máriaffy báróékhoz, a marosszentgyörgyiek és vásárhelyiek által jól ismert kastélyhoz. A gernyeszegi Teleki-kastélyt "álomkastélynak" nevezi. Sáromberkén nem találnak senkit otthon. Máriaffyék "mintha mindig költözésben lennének", de a fiatalok, Antal és Dávid kedves, humoros ifjak, apródjainak szegődnek. Együtt látogatják meg a Toldalagiakat Koronkán. Ott is nagy rokonság gyűlt össze: a Hallerek, a Mikók.
Gernyeszegről még annyit, hogy Teleki Mihály feleségét, Tisza Aimeét látva megjegyzi, hogy "olyan az arca, mint az egyiptomi királynőké."
A beszámoló alapján ítélve Marosvásárhelyen legfontosabb a Teleki-téka és a Nap fogadóban elfogyasztott ebéd, a "rettenetes flekkenekkel" és utána kürtőskaláccsal. Élete legfinomabb ebédjének írja le, a fogadósné kedves vendégszeretetétől meghatódva. Hasonlóan élményekben gazdag szilágysági útjuk Jósikáéknál, Wesselényiéknél. Ezekhez mindig hozzáad egy-egy kedves történetet az utak megszámlálhatatlan gödreiről, az utakon átfolyó patakokról, a nagy családok életéről.
Az összes kastélyokért együttvéve sem adná Bonchidát.
Mindez egy fiatal süldőlány – tizenhét éves akkor – észrevételeiből, tapasztalataiból könyvben arcképekké, helyzetképekké alakul, a bonchidai falusi élettel hasonlítja össze a másokét, ráébred eközben a tetszeni vágyás, a leányálmok valóságára, és ezt szabadságként éli meg.
Még mielőtt a háborús évek erdélyi leányregényének tekintenénk ezeket a fejezeteket, inkább Katalin valóságélményeit, tárgyilagos leírásait értékeljük.
Úszás a Szamosban, füvek, bogarak, méhek, dongók zümmögése, mint a nyár hangja, kutyája és hátaslova tulajdonságai, az új autó, a könyvnapok, Bonchidán angóra nyúlfarmot létesít és gondozza, baromfiudvarába kiváló fajtákat szerez be. Tervez is, meg nem is, hiszen olyanok az idők.
És itt megállhatnék, mert a könyv utolsó része, bár messze Erdélytől, az ostromlott fővárosban történik, Bánffy Katalin írói képalkotása itt is kiváló. Milyennek látja a megváltozott Budapestet: "Fáradt volt, elnyűtt, fanyar." A társasági élet még zajosabbnak tűnt, mintha a sötétítést, a háború rémületét zenével, tánccal, kártyával, mulatozással szerette volna elűzni a fiatalság. Flörtök, szerelem, bohémság az úri házakban, nem mernek a jövőre gondolni.
Időnként megszólalnak a szirénák, óvóhelyre kell menni, és eljön a tragikus nap, 1944. március 19-e, a németek bevonulnak a városba.
Bánffy Katalin naplójából: "Budapest megtelt német katonákkal. Komor pofájú, motorbiciklis németek végeláthatatlan sora dübörgött a város főbb útvonalain. Jöttek, csak jöttek… A riadó alatt megtudtuk, amit telefonon át nem lehetett. Bethlen Margitot elfogták, Baranyai Lipótot meggyilkolták, feketelisták készülnek megbízhatatlan elemekről, összefogdostak rengeteg embert… Soha nem fogom elfelejteni azokat a boldogtalanul lézengő, halálra ijedt városi arcokat. Valószínűleg mi is úgy néztünk ki. …Rémuralom-hatást kelt minden. A város olyan, mintha szíven szúrták volna, és már nem is élne."
Az utolsó nyár Bonchidán. Az Ostrom és Az oroszok című fejezetek megrendítőek akképpen, ahogy hiteles, tárgyilagos képét festik a menekülésnek, a csodálatos Bonchida végnapjainak, a bujkálásnak, a legfájóbb elválásnak apjától, ami örökre szól.
Bánffy Katalin útja a háború után a tengerentúlra vezet. Apjáról írja könyve végszavaiban: gróf Bánffy Miklóst – "akinél senki sem szerethette volna jobban hazáját, az első háború elvette a vagyonát, a második az otthonát is… –, koldussorsra ítélte."
A napló, az emlékek itt befejeződnek. Az életből felhangzó ének Bánffy Katalin megváltozott sorsa, új családja, a kinyíló világ. Új életével sohasem szakad el szüleitől, Kolozsváron rekedt apjától, Budapesten küszködő anyjától. A kapcsolatot levelezésük jelenti, olyan kordokumentumként felmutatható levelek, akárcsak hajdani őseik, a régi erdélyiek emlékiratai, hiszen Katalint bárhova viszi sorsa, annak a vidéknek, az ott élő embereknek emlékezetes leírását, jellemzését adja.
Eleven, színes a nyelvezete, stílusának, szóhasználatának erdélyisége (gondoljunk csak a zándorodás, a sopánkodás, a fagallér, nyikhajder, früstük szavakra).
Édesapja irodalmi emlékének ápolásáért (a trilógia angol nyelvű fordítása) és saját irodalmi munkásságáért a Magyarország Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést vehette át 2012-ben.
Bánffy Katalin meggondolkoztatóan eredeti, szép könyve elolvasása után is emlékeztetnem kell a Bánffy Miklós estéje című leveleskönyvre (Polis Kiadó, 2002) Marosi Ildikó kutató- és irodalomtörténészi munkáját értékelve, amely meggyőződésem szerint a további Bánffy- könyvek kiadásához vezetett az utóbbi években.
Rózsa Mária

Népújság (Marosvásárhely)
2015. január 8.
Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. március 17.
Beszterce: közel 400 ünneplő
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc kezdetét, a szabadságszeretetet és a szabadság utáni vágyat Beszterce-Naszód megyében is megünnepelték a különböző településeken egyéni műsorokkal.
Besztercén teltházas megemlékező ünnepséget szervezett az RMDSZ megyei szervezete vasárnap, a városi kulturális központ ideiglenes dísztermében. Az eseményen részt vett Ovidiu Teodor Creţu, Beszterce polgármestere, Emil Radu Moldovan, a megyei tanács elnöke, Ioan Ţintean prefektus, Nicolae Moldovan, Bethlen város polgármestere, Alexandru Pugna megyei tanácsi alelnök, és az ünnepség házigazdája, Décsei Attila-Lehel, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezetének elnöke, aki tolmácsolta Kelemen Hunor szövetségi elnök üzenetét.
ZOLTÁN SIPOS TÍMEA
Szabadság (Kolozsvár)
2015. június 29.
Beszterce és a szórványiskolák védelméért
Példás összefogásról, segíteni akarásról tettek tanúbizonyságot mindazok a résztvevők, akik a Fehér Holló Médiaklub Egyesület meghívására a májusban létrejött önálló besztercei magyar iskola indulásához, eredményes működtetéséhez adtak ötleteket, jó tanácsot, erőt és biztatást a tanintézmény vezetőségének és pedagógusközösségének.
Június 24-én a besztercei Magyar Házban tartott megbeszélésre a Fehér Holló Médiaklub Egyesület keretében működő Szórványtengely mozgalom nagyenyedi, dévai, medgyesi, lupényi küldöttségei hozták el ötleteiket, megoldási javaslataikat, eredményeiket és gondjaikat, hogy megosszák az új testvérintézménnyel. A megbeszélés végén a résztvevők a Fehér Holló Médiaklub Egyesület javaslatára levélben fordultak Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz azzal a kéréssel, hogy magánemberként legyen tiszteletbeli munkatársa a Szórványtengely mozgalomnak.
A besztercei csoda, amiért tenni kell
Besztercén mondhatni csodának számít, hogy a rendszerváltás óta eltelt 25 év után ősztől önálló intézményként működhet első osztálytól az érettségiig a magyar tannyelvű oktatás a Hunyadi János iskola keretében. Az örömöt részben beárnyékolta a környező szórványtelepüléseken végzett "gyöngy-halászat", amelynek során a székelyföldi iskolákba toboroztak és nyertek meg diákokat az ingyenes ösztöndíj, étkeztetés és utaztatás ígéretével. Távozásuk felboríthatja a fogyó gyermeklétszám miatti kényes egyensúlyt az új besztercei iskolában.
Az elcsábítás kérdéskörét Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub Egyesület vezetője a kolozsvári televízió munkatársaként göngyölte fel, bejárva a besztercei iskola körzetébe tartozó falvakat, ahol elbeszélgetett az érintettekkel. A tényfeltáró riport során arra a következtetésre jutott, hogy nem a magyar-székely konkurencia miatt kell keseregni, hanem a gyermekek számára kell az új önálló besztercei magyar iskolában olyan feltételeket teremteni, hogy ne kívánkozzanak máshova, kivéve, ha valóban olyan szakma iránt éreznek vonzódást, amelyet lakhelyükhöz közel nem tudnak elsajátítani.
– A víz meg a halak ott vannak előttünk. Halászni kell megtanulni, nem a kukkerek üvegét csiszolgatni – hangsúlyozta a besztercei tanácskozás ötletgazdája.
A besztercei magyar iskola létrejöttéről Antal Attila, az Andrei Muresanu Főgimnázium magyar tagozatért felelős aligazgatója, a helyi tanács képviselője számolt be.
Az ötlet már a rendszerváltást követően felmerült Besztercén, ahol a magyar oktatás szerepét és tekintélyét a jelenlegi főgimnázium 1912- ben épült patinás épülete igazolja (képünkön). Kezdetben leányiskola, majd 1940–44 között a Hunyadi János fiúiskola működött az épületben, amelyből 1989 után a magyar tanárok nem akartak kivonulni, így az önálló iskoláról szőtt elképzelés 2000-ig szunnyadt, majd újra felmerült, de összefogás hiányában ki is hunyt hamar.
– Májusban a városi tanács 21 tagjából 15-en az önálló magyar iskola mellett szavaztunk – mondta Antal Attila történelem szakos tanár. Úgy gondoltuk, hogy a csökkenő diáklétszámot figyelembe véve, önálló intézményként a magyar oktatás hosszabb ideig fenn tud maradni, mint egy közös iskolában. Ezenkívül olyan szakokat tudunk indítani, amelyek megfelelnek diákjaink képességének, s a 2016–17-es tanévtől bevezetnénk a szakoktatást is. A kérdést megvitattuk a helyi érdekvédelmi szervezetben, a tanári kar kezdettől mellénk állt, sikerült meggyőzni a szülőket is, akiknek bemutattuk, hogy mit tudunk megvalósítani, és azt is, amiről álmodunk, de megígérni még nem merjük. Egyelőre az adminisztráció és az V-VIII. osztályok számára biztosít külön épületet az önkormányzat, a többi osztály a főgimnázium épületében marad, majd egy olyan európai pénzekből feljavított épületbe költözhetünk át, ahol az iskolaközpont minden osztálya elfér.
A trójai faló jót is hozott
A szépen alakuló tervezgetést zavarta meg a székelyudvarhelyi szakiskolaközpont képviselőinek jelenléte a megye községeiben, ahol magyar nyelvű oktatás folyik. Ígéretük ellenére nem csak azokat a gyermekeket szólították meg, akik román nyelven készültek szakmát tanulni, hanem bárkinek, aki érdeklődött, megígérték az ingyenes ellátást.
– Bár trójai falónak éreztem őket, rá kellett jönnöm, hogy minden rosszban van valami jó is. A református egyház keretében működik egy 41 férőhelyes bentlakás Besztercén, de arra, hogy ingyenessé tegyük az étkeztetés és ingázás költségeivel együtt, álmodni sem mertünk. Most azonban rá kellett jönnünk, hogy az ingyenességben gondolkodva kell járjuk a falvakat és ajánlatot tegyünk. A megyében hat általános iskolában, Szentmátén, Bethlenben, Magyar- décsén, Árpástón, Vicén, Magyarnemegyén működik magyar tagozat, ahonnan a középiskolai utánpótlás biztosítható, Felőrön és Tekében sajnos megszűnt a magyar nyelvű oktatás.
Sikeres keresztszülőprogram
A tanácskozás során a közelebbi vagy távolabbi szórványközpontokból érkezett iskolaigazgatók, pedagógusok, szervezők megosztották az évek során szerzett tapasztalataikat, azt, hogy milyen módszerekkel sikerült iskolájukat vonzóvá tenni, megnyerni a diákok, szülők bizalmát, az egyházak és a sajtó támogatását.
– Novemberre befejeződik a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium mindhárom épületének a felújítása a regionális operatív program keretében – hangzott el Szőcs Ildikó igazgatónő beszámolójában. Az iskolában közel 700 diák tanul, Aradtól Pusztináig, egész Erdély területéről, és 120 bentlakó van. Vonzerejét a tanítóképző jelenti, szakközépiskolai osztályában turisztikát-közélelmezést oktatnak, szakiskolai szinten pincéreket képeznek.
A bentlakó diákok támogatását pályázati pénzekből és a sikeresen működő keresztszülőprogram révén oldják meg, önkéntesen végezve ezt a munkát. Diákjaik ingázási költségeit is támogatják, holott a tanügyi törvény szerint ezt állami pénzekből kellene fedezni, de az előírás gyakorlati útmutatóját sajnos nem dolgozták ki. A szülőket is sikerült megmozgatni a diákokkal, pedagógusokkal szervezett közös programok révén. Az igazgatónő felajánlotta segítségét mind a pályázatírásban, mind a keresztszülőprogram beindításában az induló besztercei szórványiskolának.
Nem szabad a gyermeket megvásárolni
Egy bentlakó diák havi 270, évi 2545 lejbe kerül – mondta Kocsis Attila, a dévai Téglás Gábor Líceum igazgatója, aki szerint Besztercén is ingyenessé kell tenni a bentlakást és az ingázást, amit közadakozásból, alapítványi pénzekből lehet fedezni. Véleménye szerint a teljes ingyenesség nem jó, ezért Déván az államilag biztosított gyermeknevelési támogatás összegét elkérték a szülőktől, mert úgy vették észre, hogy jobban értékelik, amit kapnak, ha ők is hozzájárulnak a gyermekük taníttatásához. Mivel az utazási költségeket egy ideje csak részben fedezi az állam, néhány ingázó diákot elveszítettek, de a költségek 50 százalékos térítésével sikerült őket visszacsalogatni. Bár Hunyad megyében nagy a munkanélküliség, a keresztszülőprogram Déván nem járt sikerrel, mindössze négy esetben találtak olyan keresztszülőket, akik négy éven át vállalták egy-egy gyermek taníttatását. Diákjaik egy része viszont jelentős segítséget kap a Szent Ferenc Alapítványtól.
– Tanulmányi ösztöndíj annak a diáknak jár, aki előmenetele alapján megérdemli. Nem szabad a gyermeket megvásárolni csak azért, mert magyar iskolába jár – hangsúlyozta. A bentlakó, ingázó gyermekeknek az oktatás terén olyan komolyságot, szabad idejükben olyan programokat, tevékenységeket kell biztosítani, ami feledtetni tudja, hogy hátrányos helyzetben vannak. A külföldi testvériskolai kapcsolatok hasznosak, de óvatosan kell felvállalni, mert a nagy távolságok miatt költségessé válhatnak, egyébként lehet partneriskolákat találni Erdélyben is. A saját példájukból kiindulva arra figyelmeztette a beszterceieket, hogy a kezdeti három-négy évben megnyilvánuló lelkesedést követően számítsanak a megtorpanásokra is.
Demográfiai mutatók
Szeben megyében egyre kevesebb a magyar gyermek – figyelmeztetett a demográfiai mutatók fontosságára Orosz Csaba, aki a medgyesi Báthory István Általános Iskolát képviselte a besztercei tanácskozáson. A rendszerváltást követően megalakult iskolának az alapításkor 350 tanulója volt, számuk 2015-re a felére csökkent. Mivel a városban kevés az iskoláskorú gyermek, az egyetlen Szeben megyei önálló magyar iskolába, amelynek épületét 2010-ben újjáépítették, a környező településekről ingáztatnak 30 diákot. Az utazásukat biztosító két kisbusz fenntartása és működtetése óriási erőfeszítést igényel. Ezt az összeget pályázatokból, cégek, magánszemélyek adományából gyűjtik össze, besegít a városi és a megyei helyhatóság, a testvérváros és a testvériskola is. A tanulók egy része vegyes házasságból született, s a magyar iskolának fel kell vennie a versenyt szervezettség és minőség dolgában a német tannyelvű iskolákkal.
A fordított példáról tett említést Benedekfi Dávid, az épülő lupényi szórványközpont ötletgazdája, aki elmondta, hogy a bányavidéken a hajdani párhuzamos osztályok helyett mára már csak összevont osztályok működnek. A vegyes házasságbeli gyermekeket nem adják magyar iskolába, de néha mégis könnyebben meg lehet győzni a szülőket, mint egyes székely családokat, akik a román tagozat mellett döntenek.
A nyárádszeredai származású bányamérnök elmondta, hogy a túlélés megkönnyítését szolgálja a tervezett 1400 négyzetméter alapterületű szórványközpont, ahol egyéb rendezvények mellett táborokat, románnyelv-tanfolyamokat szerveznének a székely gyermekek számára például.
Támogassuk őket!
– Ne egymás ellen hadakozzunk – legyük jobbak, mutassunk példát, népszerűsítsük a tevékenységünket, a sajtó segítségét kérve juttassuk el a híreket minden szórványtelepülésre – hangzott el egymás felé a biztatás. A Magyar Ház termét megtöltő pedagógusok civilként aláírták a helyben megfogalmazott levelet, amelyben megbízták a Fehér Holló Médiaklub Egyesületet, hogy a nagyenyedi, dévai, lupényi, medgyesi és besztercei szórványiskolák túlélési költségvetésének vázlatával együtt adja át a levelet a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetőségének, hogy elemezzék és továbbítsák az iratokat a magyar Miniszterelnöki Hivatalnak.
– A Szórványtengely mozgalom újszerűen próbál közelíteni a megoldandó feladathoz, olyan közéleti személyiségeket kérve fel adakozásra, akik önszántukból és saját zsebükből szeretnének feláldozni egy keveset az ősztől induló besztercei magyar szórványiskola túlélési költségvetésébe, és ezen túlmenően a szórványoktatási intézményeknek, hogy az újonnan előállt versenyben helyt tudjanak állni, meg tudják mutatni értékeiket. Más szóval: támogassuk őket, hogy labdába tudjanak rúgni! A meccs végét úgysem befolyásolhatjuk – nyilatkozta Szabó Csaba.
– Jó érezni, hogy ennyire felfigyeltek és mellénk álltak – nyilatkozta a tanácskozás végén lelkesedéssel és örömmel a hangjában Antal Attila, aki a megelőlegezett bizalomért cserébe komoly, felelősségteljes munkát ígér.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2015. augusztus 31.
Kallós Zoltán: Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig
A moldvai csángók magyar identitásának megőrzését illetően pesszimistán, a táncházmozgalom fennmaradását tekintve pedig optimistán tekint a jövőbe Kallós Zoltán. A számos elismeréssel, többek között Kossuth-díjjal, Corvin-lánccal és a Nemzet Művésze címmel kitüntetett népzenegyűjtővel válaszúti otthonában beszélgettünk. A Magyar Nemzet augusztus 31-ei számában megjelent interjú bővebb változata.
– Egyfajta sorsszerűség volt, hogy Moldvába és Gyimesbe került. Rengeteg gyűjtést köszönhet az utókor az ott tartózkodásainak.
– Lészpedre önként mentem, de ennek azért volt előzménye. A katonaságot Romanban töltöttem, mert amikor bevonultam, lehetett választani Husi, Suceava, Ias és Roman között, és én akkor azért választottam Romant, mert tudtam, hogy ott élnek az északi csángók. Szerencsésen alakult a helyzetem, mert a hadtesthez kerültem. Akkoriban a katonakönyveket ötévenként a helyszínen láttamozták, úgyhogy végigjártuk az egész megyét. Bár már nem sok helyen tudtak magyarul, de azért született kapcsolat, sőt volt két déli csángó kollégám is, az egyik lábnyiki, a másik újfalusi, őket a katonaság után felkerestem. Akkoriban Vistán tanítottam. '46-ban végeztem, és a katonaság után visszamentem Vistára.
Indulj el egy úton...
Szeptember 13-ig látogatható az Indulj el egy úton... címmel megrendezett Kallós Zoltán életmű-kiállítás a szentendrei Skanzenben, amelyet szombaton a II. Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója alkalmából rendhagyó tárlatvezetéseken tekinthetnek meg az érdeklődők, többek között a Kossuth-díjas Korniss Péter fotóművész, a Nemzet Művésze és a Prima Primissima díjas Petrás Mária népdalénekes közreműködésével. Ezen a napon az esti gálán élőben hallhatjuk a magyarszováti Kádár Erzsébetet, akitől Kallós Zoltán is sokat gyűjtött, sőt a nap folyamán a központi színpadon éneket is tanít Tankó Eszter gyimesfelsőloki hagyományőrző énekessel együtt.
– Hogy cseppent bele az aktív gyűjtésekbe?
– A néprajzi katedra havonta tartott gyűlést Kolozsváron, oda eljárogattam – már azelőtt Gunda Bélának az óráit is látogattam a '40-es években mint kisdiák –, és ott a néprajzi katedrán a Kodály-, Bartók-tanítvány, Jagamas János is tartott előadást. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam, hogy Vistáról, erre mondta, hogy volt ott gyűjteni, de nagyon gyenge anyag került elő. Biztattam, jöjjön még egyszer. Kijöttek, és olyanok kerültek elő, mint A három árva, a Kolduscsúfoló, keservesek. Onnantól tartottam a kapcsolatot Jagamassal.
Egy alkalommal elmentem Mákófalvára, ahol az egyik barátomnál a tornácon láttam egy hosszú fát, aminek kerek volt a vége, és egy 1820-as évekbeli évszám állott rajta. Kérdem, hogy mi ez, s mire használták. Mondja, hogy ez a palága, ezzel büntették a legényeket, dédnagyapám, nagyapám legénybíró volt. Én tudtam, hogy Nádasmentén azt mondják a tenyeresnek, hogy palágát kap. Mindjárt kapcsoltam, elkértem, és bevittem a néprajzi múzeumba az ifjú Kós Károlyhoz. Kérdem, hogy mivel dolgoznak, mondják, hogy Kolozsvár monográfiáját készítik, és a cigány telepek felmérésével vannak megbízva, de olyan nehéz a bizalmukba férkőzni, nem ismerek-e valakit, aki tud cigányul. Mondom, hogy én tudok cigányul. Visszamentem Vistára. Jött az értesítés, hogy behívtak a Folklórintézetbe. Kimentünk a cigánytelepre Jagamassal, és ének szűrődött ki az egyik házból, egy anyuka altatta a gyermekét. Bementünk, még átjöttek az asszonyok. Akkor nem tudtuk felvenni, még nem volt magnó, fonográffal dolgoztunk, így bevittük őket a Folklórintézetbe, elkészültek a felvételek, én leírtam a szöveget és lefordítottam. Ismét visszamentem Vistára, megint csak jött az értesítés, hogy menjek be a Zeneakadémiára. Ott egy nagy bizottság várt: felvételi volt. Énekeltem egy román, egy magyar és egy cigány dalt, és felvettek.
Így kerültem a Zeneakadémiára Jagamas jóvoltából, ő külön is foglalkozott velem, mert az én zenei tudásom nem volt nagy, nem olyan volt a gyerekszobám, mint a többi kollégának, nekem az volt a fontos, hogy megtanuljak valamennyire fül után jegyezni. Három félév volt a folklór, színjelessel végeztem, aztán negyedéven kizártak társadalmi származásom miatt. Nem ez volt az első, kizártak másodéves koromban is, de Vistán volt egy országgyűlési képviselő és prezídiumi tag, egy asszony, Nyilas Ilona, aki ismerte a szüleimet és engem is, és akkor még visszavettek. Negyedéven aztán újra kizártak, és így nem végeztem el a Zeneakadémiát. Akkor elmentem önként Lészpedre tanítani, ott voltam egy évet és három hónapot.
– Hogyhogy csak ilyen rövid időt?
– Megszűntek a magyar iskolák. Hetven 1-4 osztályos magyar iskola volt Moldvában abban az időben, s kettő felső tagozat, egy Onesten, egy Lujzikalagorban. A magyar forradalom után aztán megszűnt mindegyik. Akkor elmentem Gyimesre, ott voltam nyolc évig. Azért oda mentem, mert onnan könnyen be tudtam járni Moldvába, s úgy folytattam a gyűjtéseket.
– Gyimesi gyűjtései is jelentősek.
– Igen, külön kötetben jelentek meg és külön CD-n.
– Mi alapján döntötte el, hogy hol gyűjt és hol nem?
– Sosem másztam bele másnak a gyűjtési területeibe. Négy területen gyűjtöttem: az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a nádasmenti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Székelyföldön egyáltalán nem.
– Tudatosan?
– Tudatosan. Ott voltak gyűjtések. Itt Válaszúton a múzeumban is Székelyföldről csak egy rend férfi és egy rend női ruhát állítottunk ki. Rengeteg tájház van Székelyföldön, aki arra kíváncsi, menjen oda. Nekünk elsősorban Mezőséget kell képviselnünk, ezért három mezőségi szobánk van, két kalotaszegi, egy csángó, egy román és egy szász.
– Gyimest leszámítva azokon a területeken, ahol gyűjtött, különösen itt Mezőségen nagyon erős az asszimiláció. – A helyzet az, hogy Mezőséget annak idején elkerülték a kutatók, vegyes nemzetiségű terület lévén. Kodályék már az 1900-as évek elején kijelentették, hogy a régi magyar népzenei stílus eltűnőben van a magyar nyelvterületen. A negyvenes években mi is Magyarországhoz tartoztunk, elkezdődött a kutatás. Palotay Gertrúd etnográfus írt egy tanulmányt a széki írásosról, a rámán varrott írásosról, azt csak ott készítik, és ez Kodály kezébe került, aki azt mondta: ha ilyen a varrottasuk, milyen lehet a zenéjük? Ezután eljött Lajtha, és rádöbbent, hogy itt még virágzik a régi népzenei stílus. Itt a Borsavölgyében, Kidében Járdányi Pál megírta A kidei magyarság világi zenéjét, Vajkai Aurél a Népi orvoslás a Borsavölgyében című könyvét, Szabó T. Attila pedig Palotay Gertrúddal két rövid írást jelentettek meg az Erdélyi Múzeumi Közleményekben Ismeretlen mezőségi hímzések címen Válaszútról és környékéről. Ahogy a háború végével jött a változás, ez a gyűjtési fellángolás is abbamaradt. Később aztán a táncházmozgalomban figyeltek fel újra erre a területre.
– Akkor viszont Mezőség reflektorfénybe került, mivel zenéje és tánca elmaradhatatlan kellékévé vált a táncházaknak.
– Jagamas szerint a mezőségi zenei felállás lehetett az erdélyi fejedelmi udvarok muzsikálási módja. Nem véletlen az, hogy ilyen nevű dallamok maradtak meg, mint például Válaszúton Rákóczi ritka magyarja, vagy Széken Lajtha gyűjtötte fel Rákóczi keservesét, Jagamas Bethlenben a Bánffyak lassúját. Valamikor közös volt ez a zenei kultúra az úri osztállyal, amelyet magunkkal hoztunk keletről, aztán az arisztokrácia zenei ízlése nyugati hatásra megváltozott, a falusiak pedig megőrizték. Válaszútról is került elő olyan katonakísérő dallam, amelynek Jagamas megtalálta a csuvas változatát.
– Feltételezem, hogy a magyar identitás megőrzése vezérelte önöket, amikor Válaszúton létrehozták az iskolát és a hozzá tartozó kollégiumot.
– Ezekben a szamosháti falvakban nincsen iskola, nemhogy magyar, de még román sincs. A gyerekeink 26 százaléka vegyes házasságból jön. Egy része alig ért magyarul, nem is tud vagy csak keveset. Itt úgy megtanulnak magyarul, hogy a végén szebben beszélnek, mint a szüleik. Van olyan, aki itt kezdte és már az egyetemet végezte. Nem tudom, mi lett volna belőle, ha mi nem hozzuk el ide. Román iskolában már mind románok lettek volna. Most is van olyan kislányunk, már a testvére is jön, akinek csak a nagyapja magyar. Jönnének románok is, de nem vesszük fel, csak azt, akinek van magyar felmenője.
– Hány gyerek fér most el?
– Most 120 körüli a létszám, de beindult a felső tagozat és a 9. osztállyal a mezőgazdasági líceum, tavaly ebből egy osztály volt, most lesz kettő. Elég nehezen tudjuk őket elhelyezni az internátusban. A múzeumot is kellene bővíteni, rengeteg értékes tárgy van raktáron, amelyet helyszűkében nem tudunk kiállítani.
– Visszatérve az asszimilációra: Moldvában a táncházmozgalom által hangsúlyossá vált figyelem segíti a magyarokat az identitásuk megtartásában?
– Moldvában az lett volna jó, ha megmaradtak volna az iskolák, mert akkor kitermelődhetett volna egy értelmiség, de így? A papokon kívül semmi sincs, legjobban azok tiltják a magyar nyelvet.
– És az anyaországi kezdeményezések?
– Falra hányt borsó. Fakultatív. A gyerek megtanul írni-olvasni magyarul, s hova tovább? Sehova. Megy tovább a románosítás, főleg a papok részéről. Ez a Vatikánnak is tudatos politikája, hogy megtörje a görög egyház egységét a románoknál. Moldva missziós területnek számított, így olasz papok jöttek oda. Azok persze hamarabb megtanultak románul, mint magyarul. Később megtiltották a magyar nyelvű miséket a templomokban, csak románul és latinul lehetett misézni. Mivel nem volt minden faluban pap, a kántorok továbbvitték a régi magyar egyházi zenei hagyományt. Rengeteg olyan anyag került elő, amelyekről nincs is feljegyzésünk. Vallásos énekek, apokrif imák, a Mária-siralom. Ugyanez a helyzet a balladákkal, olyanokra bukkantunk, amelyek nálunk nincsenek, mint például az Ifjú Mátyás király (Talányfejtő leány), a Ráduly vajda, a Szeklédi Borbála, Az elrabolt leány, vagy a magyarul Szép fehér pakulár, a román Mioritának a változata. Érdekes módon magyarul hamarabb lejegyezte Petrás Ince János 1843-ban, mint románul Vasile Alecsandri 1860-ban. Az összes klasszikus ballada megtalálható Moldvában, s még azon túl vannak helyi változatok, költött igaz történetek is. Nagyon gazdag a hagyomány, és nem meglepő módon azokon a helyeken maradt meg igazán, ahol nem tiltotta a pap. Például Klézséből került elő a legtöbb ballada és lírai dal, ugyanis ott lengyel volt a pap, és nem tiltotta a magyar éneket sem a templomban, sem a guzsalyasban.
– Felmerül a kérdés, mennyire maradhat még élő ez a gazdag moldvai hagyomány a mai viszonyok között? – Most már vége az egésznek! Éppen néztem, hogy most megjelent az új Balladás könyv, 550 ballada és balladás hangulatú dal található benne 225 adatközlőtől, és ebből még él vagy húsz-huszonöt. A Balladás könyvnek van egy DVD-melléklete 348 eredeti helyszíni felvétellel.
– A fiatalok már nem tudják ezeket?
– Egy-két család még akad, például Lészpeden van három unoka, az ő nagyanyjuktól gyűjtöttem, és mind a hárman tudják mindazt, amit a nagyanyjuk tudott, ő már meghalt. Kettő sajnos már elment, az egyik Spanyolországba, a másik Olaszországba. A legnagyobb viszont Lészpeden van és gyönyörűen énekel, ahogy az anyja is.
– Lehet-e még érdemben népzenét gyűjteni?
– Lehet, sőt kell is. Sok olyan hely van, ahol ilyen szándékkal még nem járt soha senki, és még élnek olyanok, akik tudják ezeket a dalokat. Régen minden háznál a gyermekeket a nagyapák, nagyanyák nevelték, a gyermekek az öregektől vették át a hagyományt, nem a szüleiktől, azért él még. Van például egy hagyományőrző kicsi falu, Visa, még Kelemen kőművest is tudnak, sajnos az egyik asszony meghalt, a másik most nagybeteg, de még van egy öregasszony, attól tanulták ők is. Vagy ott van Szovát, a leggazdagabb díszítésű falu, ott még egy asszony él, aki sok mindent tud. Tőle még fiatalkorában is gyűjtöttem. Úgy mondta fel a nevét, hogy „énekeltem én, Kádár Erzsi 18 esztendős mulatságos kislány".
– Legalább olyan fontos, hogy a felgyűjtött anyagot rendszerezzék.
– Azt az MTA végzi. Erre a vidékre jellemzőek a 16 szótagos dallamok, s mint ahogy a tizenkettes dupla hatosokból tevődik össze, ez dupla nyolcasokból. Kodályék Székelyföldön gyűjtöttek egynéhányat, és „jajnótának” nevezték. Ezen a környéken viszont sok van még. Létezik egy olyan magyarázat is, hogy talán műköltési termék lenne, de a régi stílusból minden típust megtalálunk benne, pentaton dallamok is vannak, ereszkedő rendszerűek. Az is az érdekességük, hogy a dallamot csonkítani vagy bővíteni lehet a versek szótagszáma szerint. Mindenki azt fűzi bele, ami rá vonatkozik. Előfordul, hogy egy énekes egy dallamon belül 12, 11 és 16 szótagosat is énekel, azonos tartalmú szövegeket összefűzve. Nem tudjuk, mikor keletkezett ez a dallamtípus, csak azt, hogy itt maradt meg ezen a környéken. Mezőségnek van még egy különlegessége, a régi páros tánc, az akasztós. Ezen belül egy bizonyos dallamra azt mondják, hogy egy nemzetség tánca: Kissek tánca, Ballák tánca, Csete nemzetség tánca. Ez is mutatja a tánc régiségét. Martin György tánckutató szerint ez lehetett a legrégebbi magyar páros tánc. Bethlen Gáborról van egy feljegyzés: olyan lassú táncot járt, hogy alig mozgatta a lábát. Ez a tánc épp ilyen.
– A táncházmozgalom elvitte a városba a népzenét, néptáncot, ugyanakkor a kialakító, éltető háttere, a szokásvilág és a paraszti kultúra eltűnt mögüle. Meddig maradhat fenn ebben a mesterséges közegben? – Nem félek, ez már megmarad. Aki kiöregedett, viszi a gyerekét és az unokáját. Beállott a folytonosság. Mindenkinek van egy anyanyelve, kell, hogy legyen egy zenei anyanyelve is, és ehhez szorosan kapcsolódik a magyar mozgáskultúra is, nem véletlen, hogy tánc közben mindig énekeltek. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk.
– Tehát e téren bizakodó?
– Már rég elmuzsikálták a táncházmozgalom halálát, mégis egyre jobban terebélyesedik, és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon. Ez az a mozgalom, amely az egész világ magyar ifjúságát összefogja. De nézzük Japánt, ahol szintén népszerű: a japánoknak nincsenek csak rituális típusú táncaik. Ez a fajta tánc hiányzik nekik, és ázsiai nép lévén ők is ráharaptak a magyar táncokra.
– A magyar népzene lehet a kulcsa a magyar identitás megőrzésének?
– Itt az iskolában is nagyon fontosnak tartjuk a népdaloktatást, mindennap énekelnek a gyerekek, amikor elmegy a kisgyerek innen, már legalább 30-40 népdalt tud, az már egy zenei anyanyelv. Most jövőre két osztályunk lesz a nagyokból, lehet, hogy csinálunk egy tánccsoportot belőlük 6-8 párral. A táborainkban is fontos az éneklés, napi kétszer van népdaltanulás. Egy hét alatt legalább 30-40 népdalt tanítunk. Belecseppentünk egy latin-szláv tengerbe, és miközben sok nép tűnt el a Kárpát-medencében, mi csodával határos módon megmaradtunk magyarnak. Ez a kultúra tartott meg minket ezer évig.
Kiss Eszter Veronika
Magyar Nemzet
2015. október 27.
Szászrégen és Vidéke
A 200. lapszám megjelenését ünnepelték
Pénteken délután a radnótfájai templomban ünnepelték a Szászrégen és Vidéke című havilap megjelenésének kétszázadik lapszámát. Fábián András főszerkesztő, Menyei Ildikó és Fábián Gizella családi hangulatú rendezvényt szervezett, ahol szó esett a lapkiadásról, megemlékeztek egykori munkatársakról, és bemutatták a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által kiadott, a Felső-Maros mente tematikájú Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet.
Először Fábián András főszerkesztő beszélt a lapkiadásról. Elmondta, 1999 márciusában néhány szászrégeni értelmiségi kezdeményezésére jött létre a lap, amely tulajdonképpen felelevenítette a szászrégeni magyar lapkiadást. Már akkor meghatározták, hogy a megjelenő Szászrégen és Vidéke a helyi magyar közösséget szolgálja, a hagyományokat ápolja, többek között helytörténeti, történelmi, kulturális írások megjelenésével, ugyanakkor nyomon követik a város magyar vonatkozású társadalmi, politikai és kulturális eseményeit is. Az 1999 márciusa és 2015 októbere között eltelt kétszáz hónapban volt olyan is, amikor hajszálon múlott a kiadása, de mindig akadtak, akik közbeléptek és megmentették a lapot, így sikerült folyamatosan megjelennie. Sőt, valóban színes, érdekes, nem csak a helyiek számára fontos és kuriózumnak számító anyagokat is közöltek, némelyikkel az erdélyi magyarság szellemi kincstárát gazdagították. Fábián András megemlékezett azokról a munkatársakról is, akik már nincsenek közöttünk: Kunsági István, Darvas Ignác, Bíró Donát, Márk Endre és dr. Horváth Erzsébet – lapalapítók, szerkesztők, akik emlékének egy perc néma csenddel adóztak a jelenlevők.
Végül Fábián András megköszönte a lapalapítóknak, a volt és jelenlegi szerkesztőknek, az Impress Kiadónak és a nyomda munkatársainak, a támogatóknak és az olvasóknak, hogy a lap megérhette a 200. számát.
A lapkiadást felvállaló Impress Kft. vezetőjeként jelen volt Karácsonyi Zsigmond, a Népújság főszerkesztője, aki köszöntötte a "kistestvér" szerkesztőit. Hangsúlyozta, hogy a kiadó, a Népújság örömmel támogatja a lap megjelenését, hiszen fontos, hogy helyi szinten létezik egy ilyen lap, amely a közösségápolást is célul tűzte ki. Vajda György, a MÚRE alelnöke hozzátette, az egyre fenyegetőbb lemorzsolódásban, szórványosodásban egy helyi lapnak kapcsolaterősítő szerepe van, amely összetartja a közösséget, hiszen az információnak nagy hatalma, ereje van. A köszöntők után Karácsonyi Zsigmond szimbolikus ajándékot adott át a szerkesztőknek.
A továbbiakban az esten külön megemlékeztek dr. Horváth Erzsébet lapalapítóról, munkatársról, aki nemrég távozott az élők sorából. Fábián András kifejtette, nagy veszteség érte a szászrégeni magyar közösséget. Olyan személyiségtől kellett végleg elbúcsúzni, aki mind orvosi, mind zongoratanári tevékenysége révén hosszú éveken át kitartóan, hozzáértéssel és odaadással szolgálta embertársait. Mindezek mellett 2000 és 2015 között útleírásaival, esszéivel, a Kemény János családjáról írt naplójával gazdagította a Szászrégen és Vidéke lapot. A "mindannyiunk Zsóka nénije" – mondta Fábián András – jelen volt minden művelődési rendezvényen, író-olvasó találkozón, szimfonikus hangversenyen, zongorakoncerten és nem utolsósorban Marosvécsen a helikoni leszármazottak találkozóin, hiszen számos emlék fűzte a Kemény családhoz. Ezt illusztrálta az a naplójegyzet is, amelyből a szervezők felolvastak. Érdekes – ma már erdélyi kultúrtörténeti kuriózumnak számító –, igen bensőséges történeteket hallhattak a jelenlevők többek között a mecénás Kemény Jánosról és családjának második világháborút követő megpróbáltatásairól.
A rendezvény végén Karácsonyi Zsigmond és Vajda György bemutatták a MÚRE által megjelentetett Magyarok az Istenszéke lábánál című riportkötetet, s szó esett a következő könyvről is, amelynek helyszínéül az újságírók a Szászrégen–Beszterce és Bethlen közötti, igen érdekes történelmi múlttal rendelkező területet jelölték ki. Kiemelt jelentőséget kap az etnikumok közötti kapcsolat, a megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem, amely nemzetiségre való tekintet nélkül összeköti az embereket.
(erdélyi)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. november 21.
A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Az első csoport ellen az volt a vád, hogy a kolozsvári gimnazista Burchard Márta „rendszerellenes” verseit terjesztették. Alig töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor 1959. március 15-én (a Securitate kéjes élvezettel választotta a letartóztatás időpontjaként március 15-ét! – T. Z.) a diáklányt letartóztatták. Két hónapi vizsgálati fogság után tiltott dokumentumok őrzésének, terjesztésének vádjával tizenkét év börtönbüntetésre ítélték. A nők számára kijelölt csíkszeredai és arad-gáji börtönben raboskodott. Az utóbbiból szabadult 1962. szeptember 27-én. Szabadulása után érettségizett, két éven át egyetemre is járt, majd fényképészként választotta a kitelepedést Németországba. Burchard Márta ötvenhatos versei jelentették az ürügyet a kiváló kolozsvári tanárnő, Imre Magda letartóztatására. Valójában e letartóztatás, majd a súlyos börtönbüntetés is az erdélyi református egyház ellen irányult: Imre Magda édesapja, az 1947-ben a román állam által nyugdíjba kényszerített, sziklaszilárd és megingathatatlan jellemű Imre Lajos harminc éven át a gyakorlati teológia tanszékének nemzetközi hírnevű, korszak-meghatározó professzora volt, életművében az elmélet és a gyakorlat, a tudományos munka és a lelkipásztori szolgálat szorosan összefonódott. Nem véletlen, hogy egyetemes mércével mérhető munkásságáról, életművéről a holland Magda van der Ende írt nagyszerű doktori disszertációt!
Imre Magdát, Oláh Tibor színházi kritikus, műfordító feleségét 1959. április 4-én azért tartóztatták le, mert nem jelentette fel Burchard Mártát ötvenhatos versei miatt. A vád ezúttal is: tiltott írások, dokumentumok őrzése, terjesztése. S tíz év börtönbüntetés. Imre Magda nemcsak a csíkszeredai és aradi börtön embertelen világát ismerte meg – miközben a kosárfonást tanulgatta –, hanem a nagyváradi fegyház egyedi „atmoszféráját” is. Az 1964/411-es, amerikai nyomásra született törvényerejű rendelet alapján a szabadulásakor – 1964. április 15. – a büntetés le nem töltött részét ugyan elengedték, de a tanügybe soha nem kerülhetett vissza. Előbb fizikai munkásként, majd a kolozsvári Carbochim vállalat műszaki rajzolójaként, 1976-tól pedig az Erdélyi Református Egyházkerület nyugdíjpénztárának tisztviselőjeként kereste a kenyerét.
A teológuscsoport elsőrendű vádlottja a kiváló szónokként, tollforgatóként, professzorként ismert, nemrég elhunyt Péter Miklós biharvajdai helyettes református lelkész volt, akit 1959. március 22-én tartóztattak le. A Kolozsvári Katonai Törvényszék tiltott dokumentumok, iratok terjesztése vádjával tizennégy év börtönbüntetésre ítélte. Péter Miklós végig a szamosújvári börtönben raboskodott. A már említett 1964/411-es törvényerejű rendelet alapján szabadult 1964. augusztus 2-án. Belényesen, Érselinden, Mónospetriben, Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson volt helyettes lelkész, majd Pankotán és Bethlenben parókus lelkész. Az 1989. decemberi rendszerváltás után 2001-ig vallástanár a kolozsvári Református Kollégiumban, 2002-ben a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem protestáns teológiai karán, 2002-től a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen docens, tanszékvezető tanár. Börtönemlékeit az Akik imádkoztak üldözőikért. Börtönvallomások, emlékezések című, 1996-ban megjelent kiadvány második kötetében közölte.
A protestáns teológusok második csoportjának perében az elsőrendű vádlott a rendszerváltás után a Hazáért és a Szabadságért 1956-os Emlékéremmel, a Bethlen Gábor- és Julianus-díjjal, posztumusz Magyar Örökség-díjjal kitüntetett, alsósófalvi származású Fülöp Gábor Dénes református lelkész volt. Ebben a perben ítélték el Adorjáni Dezső evangélikus teológust és Böjte Sándor kolozsvári szerszámlakatost, Böjte Csaba édesapját. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában őrzött P(enal) 3427-es jelzetű perirat dokumentumait abszurd drámaként kell olvasnunk! 1959. július 7-én tartóztatták le Fülöp Gábor Dénest, a marosvásárhelyi Vártemplom akkori segédlelkészét. Kezét, lábát megbilincselve külön repülőgéppel (micsoda „luxus”!) szállították a kolozsvári repülőtérre, onnan a Securitate Árpád utcai börtönébe. A marosvásárhelyi Vártemplom lépcsőjén a letartóztatást Fényes Ferenc százados vezényelte le, aki a református felekezetű gyanúsítottak vallatására „szakosodott”.
„A Teológiát nagyon nagy ellenségnek tartották. Vallatóim kitaláltak egy hazug történetet, melyben valódi emberek szerepeltek, a barátaim és én is. Például Adorjáni Dezső teológustársam, zseniális zenészember, jó barátom volt. Azzal vádolták, hogy 1957. március 15-én a teológusok reggeli áhítatán a magyar himnuszt játszotta az orgonán. Valójában azon a reggelen a Farkas utcai világhírű műemlék templomban kántorizált. Hét évet kapott, csak azért, mert el akarták ítélni. A letartóztatások másik ürügyéül szolgált, miszerint a Nagy András teológiai professzor házában tartott bibliakörön a forradalom napjaiban állítólag arról beszéltünk, hogyan lehetne kiszabadítani a magyarországi foglyokat, akiket Budapest felől Kolozsváron át szállítottak a Szovjetunióba. Az én vádpontjaim között is szerepelt ez a bibliakör. Én viszont soha nem jártam Nagy András házában! Soós Ferencet, akit korábban iszonyú kínzások után halálra ítéltek, rá akarták venni, hogy tanúskodjék ellenem. Kicsikartak belőle egy hamis tanúvallomást, de amikor megbilincselten megjelent a tárgyalásomon, visszavonta azt, és védőtanúmmá lett. A fő vádpont ellenem az volt, hogy 1957. március 15-én imádkoztam a magyar népért és az októberi foglyokért azon a reggeli áhítaton, ahol Adorjáni Dezső a magyar himnuszt játszotta. Tizenegy év börtönbüntetésre, teljes vagyonvesztésre s ráadásul tízévi teljes társadalmi jogvesztésre ítéltek. Valójában 21 év büntetést kaptam” – mondta el e sorok írójának Fülöp G. Dénes. Sajnos, a per tárgyalásán Péter Miklós a vád tanúja lett!
A periratból egyértelműen kiderül: Fülöp G. Dénes ellen az egyik fő vádpont az volt: 1956. december 13-án részletes feljegyzéseket készített a már letartóztatott, később hét év börtönbüntetésre ítélt Balázs Imre és Tirnován Vid nyilvános tárgyalásán. Már-már röntgenszerűen beszámolt a koncepciós és magyarellenes perek döbbenetes hangulatáról. Bodor Ádámmal, a későbbi Kossuth-díjas íróval ketten vállalták – a megfélemlítések ellenére! – a tárgyaláson való részvételt. Fülöp G. Dénes pontosan lejegyezte az 1956. október 24-i, Mátyás király szülőházában megfogalmazott ötpontos diákszövetségi követelést is, így válik az általam megtalált dokumentum kortörténeti jelentőségűvé.
TÓFALVI ZOLTÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. február 25.
Lezárult a konzultáció
Mit akar az erdélyi magyar nemzet? 
Lezárult az RMDSZ által indított városi konzultáció, amelynek során 4 hónapon keresztül 36 erdélyi városban több mint 50 ezer magyar családot kérdeztek meg arról, hogy milyen ügyekkel kell foglalkoznia az RMDSZ-nek.
Nagy Zoltán Levente, az RMDSZ területi szervezetekért felelős ügyvezető alelnöke így összegezte az eredményeket: a konzultáció során a magyar emberek egyértelműen megfogalmazták, alapvetően gazdasági és egészségügyi kérdésekre vonatkoznak az RMDSZ-szel szemben támasztott általános elvárásaik. A munkahelyteremtés, az egészségügyi ellátás javítása, a jövedelmek emelése és az erdélyi utak feljavítása a legfontosabb négy feladat. Közép-Erdélyben és a szórványban mindezek mellett a magyar nyelvű oktatás támogatására van kiemelkedő igény. A 36 erdélyi városban ugyanakkor a megkérdezett magyar emberek azt is elvárják az RMDSZ-től, hogy nemzetiségi kérdésekben is kiálljon, és megvédje jogaikat.
A jelenlegi polgármesterekkel a válaszadók 52 százaléka elégedett, magyar nemzetiségű polgármesterek esetében ugyanez az arány 69, a román városvezetők esetében 40 százalékos. A legkedveltebb magyar polgármesterek Erdőszentgyörgy, Nagyszalonta, Nagykároly, Szováta, Szilágycseh, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy, Pécska és Barót vezetői. Átlagon aluli elismerést Gyergyószentmiklós és Székelyudvarhely városgazdái kaptak. A román polgármesterek közül Szatmárnémeti elöljárója a leginkább elutasított.
Az RMDSZ megítélése az egyes városok szintjén nagyon differenciált. Átlag felett Szilágycseh, Nagykároly, Szováta, Beszterce, Arad, Nagyenyed, Szatmárnémeti, Erdőszentgyörgy, Szászrégen, Bethlen, Nagybánya, Kisjenő, Nagyszalonta, Vajdahunyad, Zilah, Pécska, Csíkszereda válaszadói értékelik pozitívnak az RMDSZ tevékenységét. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. augusztus 28.
Lovas túrával emlékeztek Gróf Tisza Istvánra
Befejeződött a hétvégén az az emléktúra, amelyet a Hajdú-Bihar megyei Lovas és Huszár Hagyományőrző Sport és Kulturális Egyesület már ötödik alkalommal szervezett meg.
Gróf Tisza István volt az az első államférfi, aki az első világháborúban ténylegesen katonákat is vezényelt, a 2. honvéd huszárokat, ezért is kapta az ő nevét az az emléktúra, amely során idén a debreceni hagyományőrző huszárok az 1916-os román betörés apropóján azokat a Beszterce-Naszód és Maros megyei helyszíneket járták végig az elmúlt két hétben, amelyeket az első világháborúban az ezred is. Száz éve a hadtestet Galíciából Marosvásárhelyre vezényelték, ahonnan Marossárpatakra és Sáromberkére mentek, ott Ferenc József császár születésnapján díszszemlét tartottak, majd augusztus 18-án elindultak a határok védelmére Vatra Dornei felé. Az idei emléktúrát az elesett huszárok emlékére szervezték.
A menet Besztercén kezdődött, ahol emléktáblát avattak a Magyar Ház falán, onnan Bethlen, Magyardécse, Szépkenyerűszentmárton, Kékes, Szentmáté, Nagynyulas érintésével érkeztek Maros megyebe, ahol Vajdaszentiványon szálltak meg. Sáromberkén a református templom udvarán kopjafát és emléktáblát avattak, és a helyiek fényképen mutatták meg azt a helyet, ahol száz éve tartották a díszszemlét. Innen Mikházára, majd a Bekecs érintésével Nyárádselyébe lovagoltak, itt a nyárádszeredai Bekecs és a hortobágyi Kilenclyukú táncegyüttesek közreműködésével huszárbált is tartottak. Nyárádszeredában emléktáblát avattak az egykori Úri Kaszinó falán, ellátogattak Nyárádszentsimonba, majd Jobbágyfalván fejezték be a túrát – számolt be lapunknak Juhász Imre, a hagyományőrző huszárezred őrmestere és Lovas Bálint szakaszvezető, ezredkürtös.
Tizennégy lovas járta végig a mintegy 380 kilométert, s bár több helyen gondoskodtak kényelmükről, mégis tartották magukat és lovaikat a tábori körülményekhez. Továbbá ugyanabban a ruházatban díszelegtek, amellyel elődeik a frontra indultak. Az 1869-től érvényes egyenruhát 1916-ig hordták, ekkor a lóállomány megritkulásával a huszárokat is lövészárkokba kényszerítették, és az egész hadsereg ruházatát szürkére cserélték.
Arra a kérdésünkre, hogy hogyan fogadták útjukon őket, csak annyit mondtak: csodálatos volt. Mindenhol szívesen és örömmel látták, az egyenruhás, lovas huszárok képe sok idős ember szemébe könnyet csalt, sőt, Besztercén virágokat szórtak elébük, hogy a magyar huszárnak még a lova se lépjen kőre, hanem rózsasziromra. Sok helyen az emberek összeadták az élelmet az ellátásukra, Nagynyulason pedig egy román gazda volt a vendéglátójuk. Az időjárás kedvezett, naponta 25-35 kilométert lovagolhattak, ami nem tűnik soknak, de a „hegyre fel-hegyről le” terephez nem szokott alföldi lovak számára 7-9 óra kellett ennek megtételére.
Élő történelem
Csontos János debreceni huszárszázados lapunknak elmondta: az általa vezetett egyesület 1988-ban alakult, egy öreg, második világháborús katonatiszt szervezte meg egy nemzetközi huszár-világtalálkozó alkalmából. Az emléktúrát idén azért itt szervezték, mert száz éve ebben a térségben kemény harcok folytak a betörő ellenség megállításáért. Egyébként sok túrát szerveztek már a Kárpát-medenceében, Erdélyben sem ez az első: 2007-ben a Szent Imre millenniumi emléktúrát, 2009-ben a Marosvásárhelyi huszáravatás alkalmával lovagoltak, 2011-ben Bem, 2013-ban Lenkei tábornok emlékére szerveztek lovastúrát. Ezek nemcsak egyszerű lovaglások, hanem vezérfonaluk is van, „élő történelemóra”, ilyenkor emlékjeleket is hagynak. Magyardécsén szoborjavításhoz járultak hozzá, Pankotán és Szilágysomlyón kopjafát avattak, idén pedig egy kopjafát és három fekete márványtáblát – részletezte a volt országgyűlési képviselő.
Gligor Róbert László
A nyárádszeredai eméktábla szövege:
Emléktábla
1916-2016
„Közösek emlékenk, közös a kincsünk az ezred becsülete…”
FLOHR JÁNOS ezredes
Őrizzük meg együtt az I. világháborúban elesett honvéd huszárok emlékét
Nyárárdszereda, 2016. augusztus 22.
Állította a századik évfordulón
RMDSZ M. KIRÁLYI DEBERCENI
Maros megyei szervezete 2. HUSZÁREZRED
Hagyományőrző közösége
Székelyhon.ro
2016. november 10.
Csak a halál (Egy megfigyelt család / 31.)
Csak a halál szabadította meg egyszer s mindenkorra a Securitate nyilvántartottjait a megfigyeléstől, az állandó zaklatástól és képtelenebbnél képtelenebb feltételezésektől. Csaba öcsém 1970. május 22-én halt meg, a nagy árvíz idején, munkavégzés közben ragadta el a Szamos. Még nem töltötte be a 38. életévét, egyetlen gyermekének sincs róla emléke.
A nyomozati dossziét lezáró Jegyzet (Nota) a holttest megtalálásának időpontjával (1970 május 28.) közli, hogy a 34-es szám alatt Beszterce-Naszód Bethlen városának néptanácsán iktatott halotti bizonylat szerint Puskás Csaba (Lajos és Margit fia), aki 1932. december 5-én született Kolozsváron, elhunyt. Aktualizálása a nyilvántartásban 1983. november 3-án történt a személyazonosságija és a személyi lapja alapján. A Jegyzék hozzácsatolandó a Hargita megyei Securitate Igazgatóságának 13 665-ös információs alapaktájához. A Jegyzéket kiállítja a Belügyminisztérium Hargita Megyei Felügyelősége. Édesapám, Puskás Lajos 1982. április 10-én halt meg. A Belügyminisztérium Kolozs Megyei Felügyelőségének I/B osztálya (külföldi kémelhárítás) Jelentésében a „Károly” (apám titkosított neve) akció lezárását javasolja. Mivel a nevezett, aki Gyergyóalfaluban született 1901. május 22-én, és nyilvántartott volt 1973. november 12-től, elhunyt 1982. április 10-én, ezért javasoljuk a „Károly” tevékenység lezárását és a dosszié anyagának besorolását a BiD dossziéhoz, feltüntetve a nevezettet a C. G. D.-ben. Aláírja az I/B ügyosztály főnöke, Oprea ezredes és az operatív tiszt, Stănoiu Florin százados. (1. dokumentum)
Sajnos az édesapám utolsó nálam lévő aktájában szereplő két rövidítés (BiD és C. G. D.) jelentésére nem sikerült rájönnöm. (Lehetséges, hogy az akták rendszerezésében a kommunizmus előtti társadalmi rend közszereplőit elkülönítették a kommunizmus fennállásának megfigyeltjeitől.) Haláluk után, valamint kisebbik öcsém (Árpád) dossziéjának 1979-ben történt lezárása nyomán csak én maradtam családunkból a megfigyeltek között. Besúgóim utolsó feladatukat 1989. december 15-én kapták (2. dokumentum). Folyamatban volt a kémelhárító segítségét is igénybe véve a magyarországi örökségem úgymond ellenséges célra való felhasználásának kérdése. Ezzel kapcsolatban egy különös találkozást kell megemlítenem. 1990 elején, tehát már a „szabad” életben egy különös látogató keresett meg, aki egy csendes vendéglői helyre hívott, és arról győzködött, hogy most lenne alkalom fegyveres felfordulást okozni Erdély ügyében. Neki vannak bécsi kapcsolatai, nem lenne esélytelen a revízió. Természetesen kitérő választ adtam, majd egy újabb találkozás lehetőségét említette, amiből soha nem lett semmi. De sem a nevére (álnév?) nem emlékszem, ma már arcát sem tudnám felidézni. Mindenesetre az a gyanúm, hogy a soha meg nem szűnt Securitate próbálta az ellenem beindított és a „forradalom” miatt abbamaradt nyomozást „befejezni”.
Puskás Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 20.
Decemberi beszélgetés Hosszú Zoltán, egykori RMDSZ-szenátorral
„Mindenki remélte, hogy minden jobb lesz. De valahogy elcsúszott…” (I.)
– Tudom, hogy nem Aradon születtél.
– Désen jöttem a világra. Akkor, 1944-ben Magyarországhoz tartozott. Születésem előtt apám elment a frontra, úgyhogy engem csak akkor látott, amikor visszatért. Bejöttek az oroszok. Nagymamám és anyám két évvel idősebb bátyámmal együtt elvittek Budapestre. Menekültünk. Következett Budapest ostroma. A bombázás idején lent a pincében kereszteltek meg.
– Hogyhogy nem mentetek onnan tovább?
– Ajánlották a németek, hogy menjünk. De nagyanyám, aki szász származású volt, kijelentette, hogy ő erdélyi, szereti Erdélyt, lesz, ami lesz, ő visszamegy oda. Úgy is történt.
– Megvárt a családi ház?
– Teljesen kirabolták. Átvonultak az oroszok, bejöttek a románok Észak-Erdélybe. El kellett mennünk a Szilágy megyei Hídalmásra. Ott befogadott minket édesanyámnak egy földbirtokos unokatestvére. Aztán jött az államosítás. Összeszedték, deportálták őket. Minket kirúgtak a kúriából.
– Ott kezdted tanulmányaidat?
– Hídalmáson kezdtem óvodába járni, és ott végeztem el az elemi iskolát is. Inkább román falu volt, kevés magyar és zsidó. De az értelmiségi réteg magyar volt meg zsidó. Az óvodát és az első négy osztályt magyarul végeztem. Ötödiktől átírattak a román tagozatra, mert magyar szekció nem volt.
– Édesapád mivel foglalkozott?
– Miután visszajött a frontról, jogászként kérte felvételét az ügyvédek közé – elutasították. Viszont felvették ügyésznek, és kihelyezték a Beszterce-Naszód megyei Bethlenbe. Oda jártam líceumba román tagozaton. A megyésítés során megszüntették a bethleni ügyészséget, és apámat elhelyezték Nagyenyedre.
–  Voltak az iskolában kedvenc tantárgyaid?
– Minden tantárgyat szerettem. Fiatalkoromban sok könyvet olvastam, és megszerettem a történelmet meg a földrajzot.
– Szeretted az iskolát? Szoros volt a kapcsolatotok?
– Nem túl szoros. Sokat sportoltam. Az iskola kézilabdacsapatával megnyertük a tartományi bajnokságot.
– Érettségi után mi lett veled?
– Gépészmérnökire akartam felvételizni. Abban az időben a vizsgán nagyon hátrányos helyzetben voltak azok, akik nem jogosultak ösztöndíjra; minden szakon kevés hely maradt részükre. Nem vettek fel. De szerencsére nem vittek el katonának, mert még nem töltöttem be a 18-at. Dolgoztam egy évet Nagyenyeden. Utána elmentem Kolozsvárra a testnevelési tanárképző főiskolára. És sikerült elvégeznem.
– Milyen sportban jeleskedtél?
– Minden sportot szerettem, de fő szakom a kézilabda volt. Játszottam is a főiskola csapatában.
– Hogyan kerültél Aradra?
– Kolozsváron megismerkedtem egy lánnyal, a mostani feleségemmel, aki Aradra csábított. A kihelyezés előtt összeházasodtunk, hátha előnyünk származik belőle. Tévedtünk. De végül mindketten a Világostól nem messze fekvő Szőllősre kerültünk.
– Feleséged is pedagógus volt?
– Igen, matematika szakos.
– Sokáig maradtatok ott?
– Lehúztunk jó pár évet. Ott születtek meg a gyerekeink is. Közben beiratkoztam a jogra, és elvégeztem a Kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, levelezési szakon. Utána kértem felvételemet az ügyvédi kamarába. Vizsgázni küldtek Bukarestbe, és elnyertem az egyetlen meghirdetett helyet Aradon. Erre feleségem is kérte áthelyezését Aradra, és megkapta a gáji általános iskolában a számtantanári állást. Akkor beköltöztünk feleségem családjához, Pernyávába.
***
– Hogy éreztétek magatokat Szőllősön?
– Amíg végeztem a jogot, tanároskodtam Szőllősön. Kultúrigazgató is voltam. Versenyekre készültünk. Néptáncra tanítottam a fiatalokat. Futballcsapatot szerveztem, rendbe hoztam a futballpályát. Egyszer összeszámoltam: Szőllősön 17 tisztségem volt. A falusi párttitkár helyettese is lettem, meg tanácsi alelnök.
– Szóval zajlott az élet Szőllősön…  És Aradon?
– A diplomám megszerzése után elkezdtem ügyvédeskedni. Kevesen voltunk. Most dolgozik Aradon kb. 450 ügyvéd, akkor az egész megyében 65-en voltunk.
– Nem volt szükség több ügyvédre? Jobbak voltak az emberek? Vagy enyhébbek a törvények?
– Nem léteztek kereskedelmi társaságok. Voltak örökösödési, polgári perek – veszekedések, vagyonelosztás, válások – és büntetőperek. Egy ideig alelnöke is voltam a megyei ügyvédi kamarának. Aztán kitettek. Az elnök elárulta, elővették, hogy lehet a kamarának magyar alelnöke? Különben nem volt rossz a hangulat a kamarában. Megvoltak még a régi ügyvédek. Nagyon sokat meséltek. Elmondták, milyen volt Aradon a társasági élet a háború előtt. Szép emlékeket őriztek ezek az emberek.
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Avval kezdődött, hogy Szöllősön muszáj volt beiratkoznom a pártba. Emlékszem, hogy a falusi párttitkár, egy traktorista, nem szeretett sem fogalmazni, sem írni. Minden jegyzőkönyvet én írtam meg. Nyolcvan százalékukat hasból. Mert nem jöttek el az emberek a gyűlésekre. Kiáltottunk a kocsma felé siető férfiak után. Hiába… Ilyen volt Szőllősön a pártélet.
***
– Hogy élted meg az „úgynevezett” forradalmat?
– Hallottunk a temesvári eseményekről. December 20-án már megjelentek Aradon a diktatúraellenes falfirkák. Mentek az aktivisták, és törölték le a falakat. 21-én jött a hír, hogy elindultak a gyárakból a munkások. Tokay Györggyel beültünk Titu Gheorghiof kollégánk kocsijába, és kimentünk a térre. Már előtte láttuk a törvényszék balkonjáról, ahogy hozták a katonákat. Osztogattak nekik töltényeket és a főnökeik pálinkával itatták szegény fiúkat. Reszkettek a félelemtől azok a gyerekek. Biztosan újoncok voltak.
– Sokáig maradtál kint a téren?
– Hazamentem aludni egy kicsit. Másnap visszamentem, és tovább tüntettünk. Elterjedt a hír, hogy Ceaușescu megbukott, elszállt egy helikopterrel – bömbölte a rádió a híreket. A városházáról eltűntek az aktivisták, és bementek a forradalmárok. Én akkor telefonáltam Matekovits Mihálynak. Mondtam neki, össze kéne ülnünk, meg kéne alakítanunk az aradi magyarok szervezetét. Ő sok embert ismert, én kevesebbet. Összehívott párat. Másnap, 23-án elmentünk Ujj János lakására. Kovách Géza jött még el, Nagy Sándor ügyvéd kollégám és a kultúrfelelős, Kocsik József. Megfogalmaztunk egy 12 pontos kiáltványt. Elküldtük a sajtónak a hírt arról, hogy megalakítottuk az Aradi Román Demokrata Front Magyar Nemzetiségű Lakosságának Bizottságát. Útközben a nyomda felé megállított egy magyarországi forgatócsoport. Elmondtam, hogy létrehoztuk szervezetünket, és felolvastam a 12 pontot. A riportot még aznap este leadták a magyar tévében. Hívtak telefonon ismerőseim Szatmárról meg Nagykárolyból, ahol látni lehetett a magyar tévé műsorait… Akkor még senki sem tudta, hogy szervezetünket RMDSZ-nek fogják nevezni.
– Szóval ti szórtátok el a magot, amiből kinőtt az RMDSZ.
– Felhívásunk megjelent a már Jelennek nevezett napilapunkban. És onnan tudtuk meg, hogy Bukarestben Domokos Géza vezetésével megalakult az Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Erre átneveztük szervezetünket az RMDSZ Arad Megyei Bizottságának. Közben elmentünk Cziszter Kálmánnal Valentin Voicilához, a Nemzeti Megmentési Front vezetőjéhez, hogy beszámoljunk új szerveződésünkről. Rögtön összehívtak egy gyűlést, és megválasztották Cziszter Kálmánt alelnöknek, engem pedig titkárnak. Ott töltöttem a karácsonyt és az új év első napjait is. Feleltem a jegyzőkönyvekért, az új pártok beiktatásáért. Nem kevesebb, mint 30 pártot jegyeztünk be néhány hét alatt. Közben jelentkeztek az aradi magyarok is. Nyolcezren lettünk. A segélyekkel is sokat foglalkoztunk. Hódmezővásárhelyen részt vettünk Voicilával Tóth Sándor temetésén.
– Jó véleményed volt Voiciláról?
– Járt Bukarestben, Iliescut is megismerte. Mesélte, mennyire jó ember… Aztán nagyon hamar kiábrándult belőle. Akkor, amikor bejelentette, hogy a Nemzeti Megmentési Front is részt vesz a választásokon.  Rájöttünk akkor, hogy vége a kezdetleges demokráciánknak. Azt ígérte, hogy a választások előtt feloszlik a Front. Iliescu azonban párttá változtatta – teljhatalmat szerzett, és meg akarta őrizni a hatalmát.
– Úgy tudom, te voltál az RMDSZ első Arad megyei elnöke.
– Igen, megválasztottak januárban. Voltunk vagy nyolcan a vezetőségben. Cziszter Kálmán lett az alelnök.
– Mit szólsz a márciusi marosvásárhelyi eseményekhez?
– Akkor épp Bukarestben tartózkodtam. Domokos Géza összehívta a megyei vezetőket… Egyfolytában szóltak a telefonok, jelentették percről percre, hogy mi történik. Király Károly beszélt Iliescuval. Mondta, ki kell küldeni valakit, hogy ne legyen vérengzés. Végül mégiscsak lett…
– Áprilisban jöttek az első parlamenti választások.
– Készültünk. Engem szenátorjelöltnek választottak, Tokay György képviselőjelölt lett. Kampányoltunk, jártuk a falvakat, mindenhol megalakítottuk az RMDSZ helyi szervezeteit. Közben a Nemzeti Egység Tanácsának (CPUN) megyei titkára is voltam. Rengeteget dolgoztunk. Nagy fejetlenség volt. Ki kellett nevezni az új igazgatókat, mert a régieket elűzték. Sokat veszekedtek a segélyek elosztásán is… Áprilisban azután megválasztottak szenátornak, Tokay Györgyöt pedig parlamenti képviselőnek. Arad megyének nem volt magyar szenátora 1927 óta. Előttem Barabás Béla volt az utolsó.
– Mi volt sikered titka?
– Akkor sokan szavaztak az RMDSZ-re, és több magyar ment el szavazni, mint román. Így kerültem be az első fordulóban. Csak kétéves parlamenti ciklus volt, míg megalkottuk az új alkotmányt. A ’92-es újabb választáson megint sikerült szenátori tisztséget nyernem az RMDSZ részéről. Ez annak is köszönhető volt, hogy Voicilă függetlenként indult, nem kapta meg a szükséges 80 ezer szavazatot (csak 70 ezret), de elvitte a többi párttól a román szavazatokat.
– Most már négy évre választottak meg.
– 1996-ig voltam Bukarestben.
– Mi volt akkoriban egy szenátor dolga?
– Az első két évben meg kellett szerkesztenünk Románia új alkotmányát. Én nem voltam benne az alkotmánybizottságban, annak ellenére, hogy jogász voltam. A szenátus mandátumvalidáló és petíciós bizottságának elnöke lettem. A magyar szenátorok közül Hajdú Gábort delegáltuk. Jómagam a forradalmi eseményeket kivizsgáló bizottságba is bekerültem. Ennek először egy parasztpárti elnöke volt, majd két év után Sergiu Nicolaescu, színész-rendező került az élére.
– Mi volt a dolga ennek a bizottságnak?
– Kihallgattuk a forradalomban részt vevőket, illetve a politikusokat, a volt kommunista párt vezetőségét, egykori tábornokokat, központi bizottsági tagokat.
– Mi célból?
– Hogy megtudjuk, mi történt a forradalomban… Én különvéleményt írtam, mert nem voltam meggyőződve, hogy az az igazság, amit Sergiu Nicolaescu és tábornok társai be akartak sulykolni az emberekbe. Terroristák, külföldi beavatkozás…, ez mind hülyeség! Nem voltak terroristák! Volt egy rettenetes nagy diverzió, amelyet a szekuritáté rendezett. Fenntartottak egy olyan látszatot, mintha az ország bajban lenne. Az első fázisban a nép nyomására Iliescu megszüntette a szekuritátét. Erre a sok szekus elkezdett mozgolódni. Ők rendezték meg a márciusi marosvásárhelyi eseményeket. Hogy bizonyítsák a szekuritáté létének szükségességét. El akarták tussolni szerepüket a forradalomban, a katonákra akarták hárítani a felelősséget, a katonák pedig a volt szekusokra.
– A Ceaușescu házaspár kivégzésének körülményeit nem vizsgáltátok?
– Próbáltuk tisztázni, hogyan haltak meg, miért haltak meg, ki a felelős halálukért. Senki sem vállalta... Végeredményben Iliescu volt a felelős, mert ő utasította Gelu Voican Voiculescut, hogy nyírják ki őket.
– Érdekes információk ezek.
– A kihallgatások összes dokumentumát 50 évre titkosították. Mostanában tervezik a titkosítás feloldását, hogy újra vizsgálhassák a forradalmat. Nekem megvan a kivonatuk... Én írtam meg az aradi forradalmi eseményeket, jórészt a temesváriakat is. A konklúziókkal nem értettem egyet. Készítettem egy különvéleményt.
– Mesélnél valami konkrétumot evvel kapcsolatban?
– Például Tőkés László szerepét minimalizálni akarták, külföldi hatást, beavatkozást próbáltak bemagyarázni az embereknek.
– Próbáljuk összefoglalni, mit jelent szenátornak lenni? Tulajdonképpen, mi a dolga egy szenátornak?
– A szenátorok végeredményben törvényeket alkotnak. Ez a fő foglalkozásuk. Alkottunk is sokat. Részt kell venniük az üléseken, ahol megvitatják ezeket a törvényeket, utána megszavazzák őket. Ez előtt a törvényeknek át kell menniük a bizottságokon. Egy-egy szenátor több bizottságban is részt vehet. Aztán voltak a vizsgáló bizottságok. Mint például a bányászlátogatást vizsgálóbizottság. Abba is beválasztottak. Elvittek a Zsil völgyébe. Ott a bányászok levittek minket egy 700 méter mélyen levő aknába, hogy lássuk, milyen nehéz munkát végeznek ők.
– Kiderült, hogyan kerültek Bukarestbe? Ki irányította őket?
– Miron Cozma vezette őket, egy volt szekus, aki tulajdonképpen fedett ügynök volt.
– Maradt időd, hogy tarthasd a kapcsolatot a választóiddal?
– Péntek–szombat–vasárnap jártuk a megye falvait, részt vettünk gyűléseken.
– Volt lakásod Bukarestben?
– Szállodában laktunk. Bukarest legelegánsabb negyedében, egy egykori pártszállóban helyeztek el minket.
– Vendéglőben ettetek?
– Az ebédet a szenátus alagsorában levő vendéglőben kaptuk. Vacsorára összeültünk a szállodában, akik ott laktunk. Mindenki hozott hazulról. Például Kozsokár Gábor mindig hozott egy láda sört, én vittem egy-egy liter pálinkát. Verestóy nem lakott velünk, neki volt saját lakása. De ott volt még Szőcs Géza, Tóth tiszteletes úr Szilágy megyéből, Szabó Károly, a szatmári szenátor, Magyari Lajos, a költő... Vacsora közben megbeszéltük a napi eseményeket.
– Itthon kaptál irodát?
– Volt szenátori irodám, kaptam gépkocsit Bukarestből. Volt sofőröm, titkárnőm és egy irodavezetőm: Bognár Levente.
Juhász Béla Nyugati Jelen (Arad)
2016. december 30.
Ajándékokkal segítik a szórványt
Nem várt gyakorisággal tért be az angyal az elmúlt napokban-hetekben a Bástya Egyesület által működtetett vicei és magyardécsei szórványkollégiumokba. Bár a karácsony tájékán megnövekedett adományozási kedv nem oldja meg a 43 mezőségi és csángó gyerek iskoláztatását és teljes ellátását biztosító civil szervezet problémáit, képviselőiben növeli a hitet, hogy van értelme a munkájuknak. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy az összes tervünkre elég legyen” – jegyezte meg a Krónikának a rendszerint anyagi problémákkal küszködő egyesület elnöke, Kerekes Zoltán.
Kanadától Kolozsvárig, Angliától Kozárvárig számos helyről kapott adományokat karácsonykor a Beszterce-Naszód megyében két szórványkollégiumot is működtető Bástya Egyesület. Kerekes Zoltán egyesületi elnök szerint meg is lepődtek a sok ajándék láttán, főleg, hogy idén először a környékbeli román közösség részéről is érkezett az angyal, de a Facebook közösségi portálon szerveződő bethleni csoporton kívül besztercei és szászlekencei vállalkozók is segítettek.
A bethleni adományozók képviselői a szórványkollégiumokban tett látogatás után el is kötelezték magukat az egyesület mellett, jelezve, hogy húsvétkor és jövő karácsonykor is visszatérnének a névre szóló csomagokkal, mesélte a Krónikának az elnök. „Nem is tudom, honnan szereztek tudomást rólunk, hiszen nem hirdettük, hogy segítséget várunk. De úgy tűnt, nagyra értékelik a munkánkat, megköszönték a látogatással kapott élményt, és jelezték, hogy a jövőben is segítenének” – adott hangot meglepetésének Kerekes Zoltán, aki szerint az alig hatszázalékos magyarsággal rendelkező észak-erdélyi megyében ritka, hogy a többségi közösség magyar gyerekeket támogasson.   „Érezzék ők is, hogy karácsony van”
Természetesen megmaradtak a hagyományos adományozók is, Zabolai Sándor kozárvári református lelkipásztor és Bányai József kolozsvári ügyvéd idén is szervezett gyűjtést a vicei és magyardécsei bentlakók számára, ahogy a helyi, illetve környékbeli települések – Apanagyfalu, Magyarborzás, Tacs – magyar közösségei is adakoztak annak érdekében, hogy szebbé tegyék a többnyire szegény sorsú gyerekek karácsonyát. Míg előbbi településeken gyűjtést, utóbbin karácsony másodnapján jótékonysági bált szerveztek, annak a bevételét ajánlották fel a Bástya Egyesületnek, de a rendszeres támogató magyardécsei adventista közösség segítsége sem maradt el.
„Minden évben kapunk adományokat, de idén különösen sok érkezett. Volt, amit ki sem osztottunk, későbbi időpontra tartogatjuk” – mesélte Kerekes Zoltán. Az adományozók között akadt, aki tartós élelmiszerrel, befőttekkel, mások tisztálkodási és tisztítószerekkel segítettek, de a legtöbben gyümölcsöt és édességet, illetve életkorra és nemre való tekintettel összeállított, névre szóló „cipősdobozt” küldtek. De mindig hiánycikknek számító lábbeli is akadt a zsákokban, ahogy sokan pakoltak ruhaneműt is, utóbbit kiválogatják, a kisebb méretűekkel, illetve a felnőttruhákkal a szegény sorsú gyerekek családját segítik Mezőségen és Moldvában egyaránt. Idén főleg egy visai családnak jutott az adományokból – „érezzék ők is, hogy karácsony van”  – fogalmaz Kerekes Zoltán, aki szerint a több mint tíz gyerek közül hétnek az oktatását és ellátását az egyesület biztosítja.
Hiányzik a megnyugtató megoldás 
Az adományok jelentős segítségnek bizonyulnak a két szórványkollégiumban lévő közel félszáz gyerek napi ellátásában, ruháztatásában, ilymódon csökken az e célra fordított kiadás, mely a két bentlakás esetében havi 2500–3200 lej között mozog. Bár adnak egyfajta biztonságot, nem jelentenek megnyugtató megoldást a számos más erdélyi szórványkollégiumhoz hasonlóan év elején rendszerint pénzhiánnyal küzdő Bástya Egyesület számára.
A magyar kormánynak a Bethlen Gábor Alapból biztosított normatív támogatása ugyanis márciusig rendszerint elfogy, év elején már csak a januári bérek és különböző illetékek kifizetésére futja, és az áprilisban várható újabb pályázati pénzig alternatív forrásokat kell keresni. Az átmeneti időszak a gyerekeket nem érinti, elsősorban az alkalmazottak látják kárát, mondja Kerekes Zoltán, aki szerint nem is lehet elvárni, hogy az összes kiadást a magyar kormány állja, a helyieknek is tenniük kell valamit saját érdekükben.
Mint meséli, a BGA erre a tanévre eredetileg 20 millió forintot utalt ki a vicei és magyardécsei magyar iskolák fennmaradását biztosítani hivatott Bástya Egyesület számára, az összeget a romániai béremelések miatt később újabb 3 millió forinttal egészítette ki. Ez elegendő is lenne a 27 millió forintos költségvetéssel rendelkező egyesület számára, hiszen a maradék 4 millió forintot rendszerint sikerül „összekalapozni”, ám idén végre megvásárolták a vicei bentlakás épületét, és az összekalapozott összegből annak fizették ki az első részletét.   Elengedhetetlen a saját épület
A saját épület pedig elengedhetetlen a helyhiánnyal küzdő egyesület számára, mely a helyi gyerekek létszámának folyamatos csökkenése, illetve a környékbeli magyar iskolák megszűnése miatt kénytelen egyre több bentlakót befogadni és az ingatlant is ennek megfelelően fejleszteni. Pályázati pénzt pedig csak saját tulajdon bővítésére lehet igényelni, magyarázza az illetékes. „Növelni kellene a létszámot, mivel Vicében egyre kevesebb a gyerek” – mondja Kerekes Zoltán, aki szerint a Dsida Jenő Általános Iskolában évről évre nehezebb a két összevont elemi osztályt fenntartani, és örülnek, ha a különálló osztályokat legalább gimnáziumban sikerül hosszabb távon biztosítani.
A helyhiányt és a kiadásokat tetézi, hogy az egyesület a nyolcadik osztályt elvégző „véndiákokról” is gondoskodik, megfelelő szülői támogatás hiányában biztosítva továbbtanulásukat. A 15 fiatal között már egy egyetemista is van, aki a támogatásért cserében szociálismunkás-tanoncként az egyesület tevékenységét segíti, míg a középiskolások ellátásának biztosítását a befogadó oktatási intézmények segítségével oldják meg: Nagyenyeden a jól működő keresztszülőprogram, Gyulafehérváron a római katolikus egyház, míg Székelyudvarhelyen a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) segítsége révén. Alkalomadtán a véndiákok is Vicébe „járnak haza”, ugyanakkor az újonnan érkezőknek is szállást kell biztosítani, így egyre sürgősebb a bentlakás tervezett manzárdosítása, mely elé játszóteret is szeretnének a gyerekek számára, a fejlesztéseket pedig pályázati pénzből finanszíroznák.
Magyardécsén is építkeznek 
Magyardécsén a helyi iskola oktatói által létrehozott Schola Alapítványban és az – egyébként Beszterce-Naszód megyében egyetlen magyar vezetésű – árpástói önkormányzatban leltek partnerre, amely felvállalta, hogy a községhez tartozó 5–8. osztályos décsei iskola emeletén 20–40 férőhelyes bentlakást alakít ki a máshonnan érkező gyerekek számára. A tervek szerint a cseresznyéjéről és gyümölcsöseiről híres településen tanuló 12 mezőségi és moldvai gyerek ősztől költözne át ide a jelenlegi bérelt épületből. Addig azonban még rengeteg a tennivaló, a mintegy kétmilliárd lejes beruházásba pedig lehetőségei szerint a Bástya Egyesület is próbál besegíteni. „Annyi pénzt soha nem fogunk kapni, hogy valamennyi tervünkre elég legyen. De az is nagyon fontos, hogy gondolnak ránk, próbálnak segíteni, ez már ad egy lelki pluszt. Úgy, ahogy most, karácsony tájékán is mindenki segíteni akart, remélem, hogy a többi problémánk is megoldódik” – adott hangot optimizmusának Kerekes Zoltán.
A magyar kormány nemzeti jelentőségű intézményként tartja számon a Bástya Egyesületet, amelyet 2006-ban alapítottak a vicei Dsida Jenő Általános Iskola oktatói azzal a céllal, hogy az egyre csökkenő gyereklétszámot moldvai csángó gyerekekkel gyarapítsák, biztosítva a tanintézet fennmaradását. Az egyesület tagjai évek óta visszajárnak a moldvai csángó falvakba, és főleg szegénysorú gyerekek magyar nyelven való taníttatását, ellátását, gyógykezelését, utaztatását vállalják. A pár száz lelkes településre a csángók szinte „hazamennek”, a vicei származású Gergely István (Tiszti) volt csíksomlyói plébános segítségével ugyanis korábban már több csángó család telepedett le itt.
A tízévnyi működés során a vicei szórványkollégium feladata lett az is, hogy magyar nyelvű oktatást biztosítson a Mellyes völgye, valamint a Bethlen és Szászlekence közötti térség bezárt tanintézetei miatt román iskolába kényszerülő magyar gyerekek számára. 2010 óta az egyesület a szórványmegye legnagyobb magyar településének számító Magyardécsére is kiterjesztette tevékenységét, ahol jövő szeptemberben adnák át az új szórványkollégiumot.
Pap Melinda Krónika (Kolozsvár)
2017. február 17.
Horváth Anna az RMDSZ Belső-erdélyi Önkormányzati Tanácsának új elnöke
Horváth Annát választotta elnökének pénteki újraalakuló ülésén az RMDSZ Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldötteit tömörítő Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács.
„Nekünk nem szabad egyik vagy másik oldal utánfutójává válnunk, nekünk mindig olyan demokratikus alapértékeket kell képviselni, amelyek hiányában veszélybe kerülhet egy kisebbségi közösség, veszélybe kerülhet a jogállam. Nem lesz egyszerű feladat, de ez a helyes döntés” – hangsúlyozta a kolozsvári ülésen tartott politikai tájékoztatójában Kelemen Hunor.
„Az utcai tüntetések résztvevői közül csakis azokkal értünk egyet, akik tiszta közéletet akarnak. A legionáriusok, a kisebbségellenesek, a szélsőségesek körével viszont nem szabad azonosulnunk. Aki a közéletben jártas, jól tudja: a tüntetések mögött egy olyan erős hatalmi harc áll, amely arról szól, hogy a következő esztendőkben kik hozzák meg a döntéseket ebben az országban: azok, akiket az állampolgárok választottak, vagy pedig olyan intézmények, amelyeknek semmi közük a politikai döntéshozatalhoz. Az utóbbiak megerősödésével Románia akár oda is eljuthat, hogy hosszú éveken keresztül zárójelbe teszi a jogállamiságot, az alapvető emberi és szabadságjogok tiszteletben tartását ” – idézte az RMDSZ hírlevele az szövetségi elnököt.
„Ez a testület annyira lesz hasznos, amennyire mi azzá tesszük, amennyire mi fel tudjuk tölteni tartalommal a működését”  -  fogalmazott Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke az alakuló ülésen. Szerinte az RMDSZ önkormányzati munkatársainak a mindennapi ügyvitel mellett a politikai felelősségvállalás is feladatuk kell legyen. „Ma már az emberek nemcsak azt várják el önkormányzati vezetőinktől, hogy jó településgazdák legyenek, hanem jó közösségi vezérek is. Ebből pedig más típusú felelősség is származik” -  mondta.    
A résztvevők egyetértettek abban, a mindennapi munkájukat a felesleges bürokrácia lehetetleníti el a leginkább, az, hogy a helyi döntések nagy részét nem lehet helyben meghozni. A találkozó alkalmával leszögezték azt is, hogy több tervezésre és feladatkijelölésre van szükség az önkormányzati munkában, az önkormányzatokat érintő kérdésekben pedig egységes álláspontot kell képviselniük a szervezet különböző testületeinek. Az RMDSZ parlamenti frakcióinak az önkormányzatokkal közösen kell kidolgozni a helyi közösségeket érintő törvénykezdeményezéseket.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában tartott újraalakuló ülésén a 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, valamint megválasztotta elnökségét. Ennek tagjai: Máthé István, Bethlen alpolgármestere, Lőrinc Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Géczi Gellért, Négyfalu alpolgármestere részt vesznek a jövő héten Marosvásárhelyen újraalakuló Országos Önkormányzati Tanács ülésén.
maszol.ro
2017. február 20.
Csak a tiszta közéletért tüntetőkkel tud egyetérteni az RMDSZ
Nekünk nem szabad egyik vagy másik oldal utánfutójává válnunk, nekünk mindig olyan demokratikus alapértékeket kell képviselni, amelyek hiányában veszélybe kerülhet egy kisebbségi közösség, veszélybe kerülhet a jogállam. Nem lesz egyszerű feladat, de ez a helyes döntés – hangsúlyozta pénteken az RMDSZ közleménye szerint politikai tájékoztatójában Kelemen Hunor a Belső-erdélyi Önkormányzati Tanács alakuló ülésén, amelyen az RMDSZ Kolozs, Beszterce-Naszód, Fehér, Brassó, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény megyei önkormányzati küldöttei elnöküknek választották Horváth Annát.
„Az utcai tüntetések résztvevői közül csakis azokkal értünk egyet, akik tiszta közéletet akarnak. A legionáriusok, a kisebbségellenesek, a szélsőségesek körével viszont nem szabad azonosulnunk. Aki a közéletben jártas, jól tudja: a tüntetések mögött egy olyan erős hatalmi harc áll, amely arról szól, hogy a következő esztendőkben kik hozzák meg a döntéseket ebben az országban: azok, akiket az állampolgárok választottak, vagy pedig olyan intézmények, amelyeknek semmi közük a politikai döntéshozatalhoz. Az utóbbiak megerősödésével Románia akár oda is eljuthat, hogy hosszú éveken keresztül zárójelbe teszi a jogállamiságot, az alapvető emberi és szabadságjogok tiszteletben tartását” – idézi a közlemény az RMDSZ elnökét.
Porcsalmi Bálint, az RMDSZ ügyvezető elnöke az alakuló ülésen úgy fogalmazott: „Ez a testület annyira lesz hasznos, amennyire mi azzá tesszük, amennyire mi fel tudjuk tölteni tartalommal a működését”.
A közlemény szerint a résztvevők egyetértettek abban, a mindennapi munkájukat a felesleges bürokrácia lehetetleníti el a leginkább, az, hogy a helyi döntések nagy részét nem lehet helyben meghozni.
Az RMDSZ Ügyvezető Elnökségének székházában tartott újraalakuló ülésén a 27 tagú testület elfogadta új működési szabályzatát, valamint megválasztotta elnökségét. Ennek tagjai: Máthé István, Bethlen alpolgármestere, Lőrinc Helga, Nagyenyed alpolgármestere, Géczi Gellért, Négyfalu alpolgármestere részt vesznek a jövő héten Marosvásárhelyen újraalakuló Országos Önkormányzati Tanács ülésén – tájékoztat az RMDSZ közleménye.
Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 26.
Beszterce kiváló házigazda volt
Véget ért a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny
Beszterce, az Andrei Mureşanu Főgimnázium volt a helyszíne április 20–23. között a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny döntő szakaszának. A versenyen 17 megyéből 143 diák vett részt.
Tizenegy esztendő után április 20-án ismét abban a megtiszteltetésben részesülhetett az észak-erdélyi város, hogy ő láthatta vendégül a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszát. Tizenhat megyéből (Arad, Bákó, Beszterce-Naszód, Bihar, Brassó, Fehér, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Máramaros, Maros, Szatmár, Szeben, Szilágy és Temes), valamint Bukarestből 143 diák mérte össze tudását, ismerkedett meg Beszterce vidékének szépségeivel, tett szert új barátságokra, ismeretekre, és örvendett együtt az elért sikereknek.
A rendezvényen jelen volt Király András oktatásügyi államtitkár, dr. Nagy Éva, a kisebbségügyi államtitkárság kabinetvezetője, dr. Fazakas Emese, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara Magyar Nyelv és Általános Nyelvészeti Tanszékének tanára, a versenybizottság elnöke, továbbá Décsei Atilla-Lehel, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei elnöke.
A pénteki versenyzés után a diákok és a kísérő tanárok Besztercével ismerkedtek az Andrei Mureşanu Főgimnázium diákjainak vezetésével, ezután dr. Fazakas Emese előadást hallgatták meg. Másnap kirándulás következett Beszterce–Harina–Árokalja–Cegőtelke–Bethlen útvonalon. Harinán megcsodálhatták a román stílusban épült templomot, Árokalján a Bethlen grófok csodálatos hagymakupolás kastélyát, Cegőtelkén a cserhalmi ütközet színhelyén állított emlékműnél hajtottak fejet magyar lovagkirályunk, Szent László tettei előtt, majd Vörösmarty Mihály mellszobrát koszorúzták meg. A következő állomás a bethleni lovarda volt, majd az 1333-ban épült somkeréki templom látogatásával végződött Beszterce vidékének gyors, ám tartalmas megismerése.
Vasárnap az esemény a díjkiosztóval végződött. Díjakat és dicséreteket adott a Nemzeti Oktatási Minisztérium minden évfolyam legjobb diákjainak. Ugyanakkor Beszterce város polgármesteri hivatala, az országos RMDSZ és az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete, a Communitas Alapítvány, a Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a Beszterce Művelődési Alapítvány, a bukaresti RMDSZ Nőszövetsége és Benedek Zakariás RMDSZ-es képviselő Szórvány különdíjat adott Szeben, Fehér és Beszterce-Naszód megye legjobb versenyzőinek.
A díjazottak részletes listája a http://mikes.cnam.ro honlapon található meg.
A díjkiosztás után Beszterce városa átadta a stafétát jelző zászlót Fehér megye küldöttének. 2018-ban ugyanis a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszának.
Az eseményt támogatta Beszterce polgármestri hivatala, a Communitas Alapítvány, a besztercei Datura Egyesület, a Bocskai Alapítvány, a Pro Zselyk Alapítvány, a besztercei Madisz, a Besztercei Kulturális Egyesület, a Teraplast, a Romfulda, a Transilvania Print, a Metropolis Szálloda, a Mr. Stone, a Chiuloasa, a Fishermans és a Kriterion Kiadó.
Ezeken kívül számos megyei pedagógus és magánszemély hozzájárulása segítette a rendezvény zökkenőmentes megtervezését és lebonyolítását. Külön köszönet jár minden támogatónak.
Deák Zoltán / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 26.
Színvonalas diákdolgozatok a szórványból
Eredeti, színvonalas dolgozatokat írtak a diákok a Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszán a hétvégén Besztercén, és kiemelten jól teljesítettek a szórványmegyékből érkezettek – mondta el a Krónikának a zsűri elnöke, Fazakas Emese kolozsvári egyetemi docens.
„Rendkívül színvonalas dolgozatokat írtak a diákok, a feladatok legnagyobb része pedig elsősorban a kreativitást helyezte a középpontba. A versenyzők írásaiból arra is lehetett következtetni, hogy az iskola magyar nyelv és irodalom oktatásából nem szorult ki a képzelőerő, ellenkezőleg” – mondta el a Krónikának a vasárnap zárult, Besztercén szervezett Mikes Kelemen Magyar Nyelv és Irodalom Tantárgyverseny országos szakaszának zsűrielnöke, Fazakas Emese, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsésztudományi Kara magyar nyelvi és általános nyelvészeti tanszékének docense.
Ahogy a szervezők fogalmaztak, a vetélkedőt Erdély északkeleti csücskének végvárában tartották, ahol nap mint nap kemény ütközeteket vívnak az anyanyelv és identitás megvédéséért. A rendezvénynek az Andrei Mureșanu Főgimnázium adott otthont csütörtöktől vasárnapig, összesen 17 megyéből mérték össze tudásukat, kreativitásukat magyar nyelvből és irodalomból az 5–12-dikes diákok, közel 150-en. „Kiemelten fontosnak tartom, és a javítóbizottság is nagyon örült annak, hogy idén a szórványmegyékből érkező gyerekek rendkívül szépen teljesítettek: kiváló dolgozatokat írtak Bákó, Szeben, Hunyad, Szilágy, Máramaros megyei diákok, és talán a Szilágy megyeiek vitték el arányosan a legtöbb elismerést” – fejtette ki Fazakas Emese.
A zsűrielnök úgy fogalmazott, a tételek kimondottan kreatív megoldást igényeltek, ugyanakkor a javítónak éreznie kellett azt is az írásokból, hogy a diákok nemcsak kritikákból és tanári beszámolókból ismerik az adott irodalmi művet, hanem olvasták is azt. „Kreativitásukat használva a világról alkotott nézeteiket is bele kellett szőniük a dolgozatokba egy-egy mű kapcsán, amelynek a részlete meg volt adva, abból kellett kiindulniuk. Szerfölött izgalmas, eredeti írások születtek, a javítók számára öröm volt olvasni a dolgozatokat, annak ellenére, hogy két ízben is éjszakába nyúlóan dolgoztunk” – mutatott rá a zsűri elnöke.
A 10. osztályosok például azt a feladatot kapták, hogy balladaszerű történetet vagy balladát kellett írniuk három líraialkotás-részlet valamelyikének felhasználásával, a kilencedikeseknek Mark Twain Ádám és Éva naplója részletei alapján kellett megalkotniuk Ádám vagy Éva humoros hangvételű naplóbejegyzését a bibliai teremtéstörténet eseményeiből kiindulva. A nyolcadikosok is kreatív feladatot kaptak, Örkény István A megváltó című egypercesének csak az indítását és zárórészét olvashatták, ebben a keretben kellett megírniuk saját „novellájukat”, és rendkívül jó írások születtek – mondta el Fazakas Emese. Hozzátette, a nyelvtani, nyelvészeti feladatok is hasonlóképpen játékosak voltak, nagy mozgásteret adtak a gyerekek fantáziájának, leleményének.
A zsűrielnök azt is kiemelte, aki a 9–12 osztályosok közt az első három helyezés valamelyikét kapja a Mikes-versenyen – elég csak egyszer nyernie –, azt automatikusan felveszik 10-es jeggyel a kolozsvári bölcsészkar magyar főszakára vagy magyar „egy szakára”, vagyis a csak magyar szakra. Fazakas Emese azt is elmondta, a besztercei szervezők, az Andrei Mureșanu Főgimnázium és a városvezetés kitett magáért, hiszen rendkívül jó körülményeket és hangulatot biztosítottak az országos tantárgyverseny résztvevői számára. (A díjazottak részletes listája a www.mikes.cnam.ro honlapon található meg). A diákok kirándulást is tettek a környéken, ellátogattak többek közt Harinába, Árokaljára, Cegőtelkére és Bethlenbe. A Mikes-verseny országos szakaszát tavaly Aradon, tavalyelőtt Temesváron szervezték, jövőre pedig a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium ad otthont a megmérettetésnek.
Országos magyarságtörténeti tantárgyverseny Csíkszeredában
Első ízben szervezték meg a magyarságtörténeti országos tantárgyversenyt, a rendezvényt a hétvégén tartották Csíkszeredában. Az oktatási minisztérium által jóváhagyott és finanszírozott vetélkedőn azok a hatodikos és hetedikes diákok vehettek részt, akik a törzsanyag részeként tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat.
Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehetett felkészülni; a versenyre kéttagú csapatok jelentkezhettek. A megmérettetésen 12 megye 108 diákja vett részt. Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem, magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)
2017. május 15.
Kolozsváron vendégszerepel a marosvásárhelyi színház
Kolozsváron vendégszerepel a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata két sikerprodukciójával: Csehov Sirálya (rendező: Keresztes Attila) május 21-én, vasárnap este 7 órától, míg Bartis Attila A nyugalom című regényéből készült előadás (rendező: Radu Afrim) május 22-én, hétfőn, szintén este 7 órától látható a Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadára felépített stúdiótérben.
A.P. Csehov Sirály című színjátékát 2016 novemberében, Keresztes Attila rendezésében vitte színre a társulat. Keresztes Attila, aki jelenleg a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetője, a kolozsvári közönség által is ismert és kedvelt művészegyéniség, hiszen a „kincses városban” diplomázott a Babeş–Bolyai Tudományegyetem színházművészeti szakán, 1996-tól több mint egy évtizedig, előbb színészként, majd rendezőként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 2002-től a színház művészeti aligazgatója volt. Kiemelkedő díjai közé tartozik a British Council-díj, amelyet 2003-ban, a Kövekkel a zsebében című dráma legjobb romániai előadásáért, továbbá a Złota Maska (Arany Maszk) Díj, amelyet 2011 legjobb lengyelországi rendezéséért kapott (Yvonne, burgundi hercegnő).
A Sirály című színjátékkal Keresztes Attila karrierje újabb jelentős állomásához érkezett, és erről meggyőződhetnek ezúttal a kolozsvári nézők is. Rendező: Keresztes Attila. Díszlet: Fodor Viola.
Bartis Attila: A nyugalom című történetét Radu Afrim rendezésében mutatta be a marosvásárhelyi társulat 2015 márciusában. Az eddig nyolc jelentős fesztiválra beválogatott előadás és alkotói tizenkilenc díjjal büszkélkedhetnek. Ezek közül kiemelkedő a 2016-os UNITER-gálán kapott legjobb rendezés díja, a 2016-os Kisvárdai Fesztivál fődíja, 2016-ban a budapesti Színikritikusok Céhe által odaítélt Legjobb előadás díja. A produkció legutóbb Budapesten, a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón szerepelt nagy sikerrel.
Radu Afrim a hazai színházi élet egyik legelismertebb, európai hírű alkotója. A Beszterce-Naszód megyei Bethlenben született. Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem román–francia szakán 1995-ben, a színház kar rendezői szakán pedig 2000-ben szerzett oklevelet. Eddigi pályafutása során bukaresti színházakon kívül az ország számos teátrumában vitt színre darabokat. Külföldön is több előadást rendezett, 2008-ban a világ egyik legrangosabb színházi fesztiváljának számító Avignon-i Fesztiválon díjazták, 2009-ben pedig az EuroKultur Forum neki ítélte az Európa Kulturális Díjat.
Rendező: Radu Afrim. Díszlet: Adrian Damian. Jelmez: Márton Erika. Szabadság (Kolozsvár)
2017. augusztus 23.
Bernády György apja, a mintául szolgáló gyógyszerész
„E percekben jut eszembe, hogy ma 42 éve temettük el szegény áldott emlékű édesapámat. Adjon neki az Úr csöndes nyugodalmat” − írta 1926 augusztusában Bernády György feleségének, a félixfürdői nyaralása közben. Megemlékezése azt jelzi, hogy az igencsak elfoglalt marosvásárhelyi polgármester életére, későbbi pályájára az édesapja mély hatással volt.
Bár elhalálozása hirtelen történt, az éppen jogilag nagykorúvá váló Bernády György számára az addigi apai neveltetés és gondoskodás meghatározta későbbi tevékenységét is. 1912-ben a városi aggmenház részére, édesapjáról elnevezett ágyalapítványt hozott létre. Bár a néhai Bernády Dánielről igencsak kevés információval rendelkezünk, rövid életpályájával és marosvásárhelyi tevékenységével érdemes megismerkedni.
Besztercéről Pestre távozott
Bernády Dániel 1839. május 5-én született Szolnok-Doboka vármegyében, Oláhlápos községben. A szülei áldozatkész neveltetésében részesült, 8-9 éves korában Nagybányára vitték, ahol beíratták a római katolikus gimnáziumba. A vármegyei tisztiorvos édesapját nyugdíjazási kérelmére szolgálatilag Magyarláposra helyezték, ahova családja is követte. A gimnáziumi tanulmányait befejező ifjú Dánielt a szülők a község gyógyszertárába adták gyakornokoskodni. A hároméves gyakornoksága végeztével Besztercére került ugyancsak gyógyszerész-gyakornoknak. Itt a patikában rábízott feladatok mellett a német nyelvet is elsajátította. Szorgalmával, igyekezetével népszerűségre tett szert főnöke és kliensei körében, akik sajnálattal vették tudomásul Pestre való távozását. Az ifjú Dániel ugyanis édesapja támogatásával 1854-ben a Pesti Tudományegyetemen gyógyszerészi tanfolyamot végzett, amely után megkezdte egyetemi tanulmányait.
Egyetemi tanulmányai mellett gyógyszertárban segédkezett, és a „gyógyszerészettan-hallgatók között is kedvelt egyéniség volt.” Több ifjúsági mozgalomban vett részt.
Az egyetlen róla készült ismert fénykép, amelyen díszmagyarban, karddal és sastollasan volt megörökítve, ebből az időszakból származott. A fotót a családja őrizte, viszont az idők során elkallódhatott. A gyógyszerészmesteri oklevelét végül 1860-ban szerezte meg, tanulmányai mellett kapcsolatokat épített a szakmai körökkel is: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1869-ben rendes tagjává választotta.
Visszatérés Erdélybe
Budapestről Erdélybe visszatérve, több városban is megfordult okleveles segédpatikusként. Ezek közül kiemelendő Kolozsvár, ahol Wolf János gyógyszerésznél, majd Désen, Roth Pál mellett segédkezett. A Kolozsvártól és a szülei lakóhelyétől nem túl messze eső Szolnok-Doboka vármegyei bányavárosban ismerkedett meg Mike Juliannával. A város egyik előkelő családjának húszéves leányával 1863-ban házasodott meg. Ugyanebben az évben jogot kért gyógyszertár nyitására, amelyet rövidesen meg is kapott. 1863-ban nyitotta meg a Megváltó nevű gyógyszertárát a Déstől 26 kilométerre fekvő Bethlen községben. Bernády Dániel így az 1857-től közigazgatásilag mezővárosnak számító, alig 1600 lakosú és etnikailag igen vegyes településen, Bethlenben telepedett le. A településen elsőként nyitott gyógyszertárának forgalmi köre egyre növekedett, ezáltal jó vagyoni helyzetbe kerülve, a város előkelőségei közé tartozott. Bernády Dániel felesége, Mike Julianna a kis György születését (1864) követően gyermekágyi lázban elhunyt. Bernády Dániel ezt követően újranősült, új életet kezdve, családját gyarapítva. Felesége, Johanna (vagy Zsanett), a tehetős bikafalvi (Udvarhelyszék) Máthé családból származott. Bernády Dániel második házasságából két fia, Dániel (1865) és Lajos (1870), valamint egy leánya, Margit (1868) született.
Társadalmi megbecsülés
Bernády Dániel a nyereségesen működő családi gyógyszertár mellett igyekezett a község társadalmi, ipari és kereskedelmi fejlesztését is előmozdítani. Így lett az egyik alapítója, később pedig igazgatója a bethleni Takarékpénztárnak, valamint vezető tagja a községi társalkodó körnek. Társadalmi megbecsülés szempontjából mindent elért, amit gyógyszerészként a módos polgári lehetőségeihez mérten elérhetett, az adott kis község keretein belül. Erre utal, hogy nagyobb városba való költözés lehetőségeit vizsgálta. Szem előtt tartotta gyermekei felsőbb szintű iskoláztatását, amit egy iskolavárosba költözéssel gondolt megoldani, így próbálván kímélni őket az ingázás, vagy a családi háztól való tartós távollét okozta kellemetlenségektől. Első alkalommal Kolozsvárra gondolt, ahol két ottani gyógyszertár megvásárlásával is próbálkozott, sikertelenül. Ez a korabeli gyógyszerész szakma belterjes viszonyaival magyarázható; vidékről nehéz volt betörni a hagyományosan nagyobb települések gyógyszerész-dinasztiái által uralt körzetekbe, a korábbi ismeretségei ellenére is.
A Kolozsvárral való próbálkozás után Marosvásárhely mellett döntött. Ott sikerült kibérelnie, majd megvásárolnia az Aranyszarvas gyógyszertárat. Esküt tett Vásárhelyen
A Bernády család így 1878 júliusa körül költözött Marosvásárhelyre. Ugyanezen év novemberében Bernády Dániel esküt tett, ezáltal bekerült a marosvásárhelyi polgárok közé. A gyógyszertárat augusztustól vette át és rendezte be, és a továbbiakban is gondosan kezelte. Szakmai hozzáértése, a városi orvostársadalommal ápolt jó kapcsolata is kedvezett a patika forgalmának. Előrevitte a környék gyógyszerészettel kapcsolatos dolgait azáltal is, hogy 1878-tól elvállalta a magyarországi gyógyszerészegylet 22. járásának igazgatóságát. Emellett pénztárosa volt a Vöröskereszt-egyletnek, valamint presbiterként szolgálta a városi református egyházat. Városi szinten rövid időn belül népszerűségre tett szert, amit az bizonyít, hogy a város politikai és egyleti életében is tevékenyen részt vett, mint törvényhatósági tag, nőegyleti pénztárnok. Továbbá politikai téren a szabadelvű párt mellett kötelezte el magát, mint a városi választókerületi elnök.
Munkásságát 1884. augusztus 2-án bekövetkezett korai és váratlan halála szakította félbe. Családja, mivel szünidő volt, minden bizonnyal az ifjú Bernády Györgyöt is beleértve, Homoródfürdőn üdült. A 45 éves Bernády Dániel hazahozatalukra igyekezvén lett rosszul, így betért a felesége rokonságához Bikafalvára, ahonnan rögtön értesítették a családot is. Halálának oka fülbajból eredő gyulladás volt, amelynek szövődményeként agyvelőgyulladása lett. Családja bár gyorsan megérkezett, már nem találta életben. Temetése két napra rá, augusztus 4-én, a marosvásárhelyi református temetőben volt. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, sírja fölött a gyógyszerészegylet nevében dr. Hintz György kolozsvári gyógyszerész mondott búcsúbeszédet. Síremléke ma is ott található. Akárcsak családjának, a 20 éves Bernády Györgynek is súlyos veszteség volt édesapja váratlan halála, amely sok tekintetben átírta jövőbeli terveit. „Szilárd jellem, rendíthetetlen becsületesség, kitartó szorgalom, páratlan kötelességérzet és végül ritka tapintat és jó bánásmód” − így jellemezte egykori gyógyszerész-pályatársa emlékbeszédében Bernády Dánielt. Minden tekintetben szellemi és morális iránytűként szolgált a város jövendőbeli polgármestere számára édesapja hagyatéka.
Fodor János / liget.ro
2017. szeptember 18.
HALÁLOS ÁLDOZATOKAT KÖVETELT AZ ÍTÉLETIDŐ ROMÁNIÁBAN
Halálos áldozatokat is követelő ítéletidő söpört végig vasárnap délután Románia nyugati részén: Temes megyében a vihar öt, Beszterce-Naszód megyében két ember halálát okozta, egy ember pedig az Arad megyei Menyházán (Moneasa) vesztette életét az óránként száz kilométeres sebességet is meghaladó sebességű szélben.
A Temes megyei áldozatok közül ketten Temesváron, hárman pedig a tőle harminc kilométernyire lévő Buziásfürdőn vesztették életüket, csaknem ötvenen pedig megsérültek – tájékoztatta az Agerpres hírügynökséget Elena Megherea, a megyei katasztrófavédelem szóvivője. Az áldozatok életét a rájuk zuhant fák oltották ki, egy férfit pedig egy leszakadt hirdetőtábla ütött agyon.
A vihar jelentős károkat is okozott a megyében: a több mint ötven tövestől kiszakított fa és a letört ágak autókat rongáltak meg, villanyvezetékeket szakítottak el. A szél háztetőket rongált meg, teherautókat borított fel, Temesvár belvárosa órákra áram- és vízszolgáltatás nélkül maradt.
Heves szélvihar okozott károkat vasárnap délután Aradon is: a szél tetőket tépett le, fákat döntött ki, reklámtáblákat borított az útra. A megyében Menyházán a legsúlyosabb a helyzet: itt egy nő meghalt, amikor egy kidőlő fenyőfa maga alá temette, az üdülőtelepre vezető út pedig járhatatlan, a szél ugyanis tucatnyi fát döntött az úttestre.
Besztercén a városi parkban, Lonkafalván (Borleasa) pedig egy hídon halt meg egy helyi lakos: minkettejüket kidőlt fa ütette agyon. Bethlenben (Beclean) a kórház tetőszerkezetét rongálta meg a szél. Gondok voltak a Kolozs megyei Bánffyhunyad sürgősségi kórházában is, amely egy időre áram nélkül maradt. A Beszterce-Naszód megyét Moldvával összekötő főút járhatatlanná vált az útra borult fatörzsek miatt.
Bihar megyében 45 település áram nélkül maradt, a Hunyad megyei Alsólapugyon (Lapugiu) hatvan ház tetejét tette tönkre a vihar. Máramaros megyében a katasztrófavédelemnek kellett kimenekítenie húsz turistát, akik egy hegyi felvonón rekedtek.
Ítéletidő tombolt Krassó-Szörény megyében is: Resicabányán egy panelház teraszának tetőzetét szakította le és fákat döntött ki a szél. Vasárnap estig narancssárga (másodfokú) viharriadó van érvényben Erdély-szerte: a meteorológiai szolgálat szerint a széllökések az óránkénti 90 kilométeres sebességet is elérhetik.
Klaus Iohannis államfő sajtónyilatkozatban fejezte ki megdöbbenését az ország nyugati részét sújtó, emberéleteket követelő ítéletidő miatt, együttérzéséről biztosítva az áldozatok hozzátartozóit és mielőbbi felépülést kívánva a sérülteknek.
MTI; Erdély.ma
2017. október 25.
Bernády György, a református főgondnok
500 éves a reformáció
Mindannyiunk számára ismert tény, hogy Marosvásárhely korszerűsítése, mai képének kialakítása, a vidéki település urbanizált központtá tétele a 20. század eleji mozgalmas időszakban következett be, azokban a boldog békeidőkben, ami a városlakók tudatában elválaszthatatlan Bernády György nevétől.
Bernády György 1864. április 10-én Bethlenben született, gyógyszerész családból származott. Családjával együtt gyerekkorában költöztek Marosvásárhelyre. Édesapja, Bernády Dániel megvásárolta a főtéri Aranyszarvas gyógyszertárat. Bernády György a marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd Kolozsváron, végül Budapesten folytatta tanulmányait. Előbb gyógyszerészdoktori címet szerzett, majd az állam- és jogtudományok karon is ledoktorált. Tanulmányai után patikus lett. Ezután hamarosan országgyűlési képviselőként kapcsolódott be a közéletbe, 1890-ben törvényhatósági tag, 1900-ban pedig rendőrfőkapitányi pozíciót töltött be. Szakmai pályája egyfajta családi hagyomány folytatása volt. A gyógyszerészi hivatás mellett édesapjától örökölte a közélet iránti érdeklődést és elkötelezettséget is. Ifjúkorában számos alkalommal figyelemmel kísérte azokat a közösségi karitatív tevékenységeket, melyekben édesapja aktívan részt vett. A közügyekben való korai jelenléte miatt egyáltalán nem volt meglepő az, hogy 1902-ben polgármesterré választották. Első ízben 1913-ig volt polgármester, majd utána öt évig főispáni tisztnek örvendhetett. 1919 januárjában a város román közigazgatás alá került, aminek eredményeképpen a közintézményekből eltávolították a magyar tisztviselők zömét. Bernády György az 1918 és 1919 közötti időszakot Budapesten töltötte egyrészt jogtanácsosként, másrészt a későbbi karrierjének építésén fáradozva. 1920-ban tűnt fel ismét Marosvásárhelyen, részt vállalva az Országos Magyar Párt tevékenységéből. 1926–1929 között pártpolitikai egyezség alapján ismét őt választották polgármesterré. Ez alatt az időszak alatt saját bevallása szerint is legnagyobb megvalósítása a város hiteleinek, pénzügyi helyzetének rendezése volt. 1926-tól Maros-Torda vármegye parlamenti képviselője lett. 1930-ban kivált az Országos Magyar Pártból, és megalapította a Polgári Demokratikus Blokkot, így pár évig ellenzéki oldalt képviselt. 1933-ban lépett vissza az Országos Magyar Pártba, és itt folytatta munkáját haláláig. Saját nemzete, nemzetisége érdekében mindvégig hűségesen ügyködött, viszont az ebben az időszakban végzett tevékenysége már nem hozott látványos újításokat, így a marosvásárhelyiek többnyire az első polgármesterségének idejére emlékeznek.
Bernády György polgármesteri székének elfoglalása után megnövekedett Marosvásárhely lélekszáma, rendeződtek a város pénzügyei, és elkezdődtek azok a korszerűsítések, építkezések, amelyeket a marosvásárhelyiek ma is előszeretettel elevenítenek fel akár a városi ünnepségek nyilvános diskurzusaiban, akár napilapok hasábjain, akár a helytörténeti olvasmányaik során. Mindezzel a tevékenységével a polgármester európai rangra emelte a települést.
Az intézmények létrejöttével elkezdődtek a kulturális események is, így 1909-ben Bernády György közbenjárása révén felcsendült az első szimfonikus hangverseny, 1910-ben pedig megtartották a város saját filharmonikus zenekarának első koncertjét, melyet sok más követett. 1913-ban a Kultúrpalota orgonáját felavató hangversenyt tartottak, itt és ekkor kezdte el működését a mozi is. Egyre több színházi előadás került megrendezésre, ugyanakkor a sportélet is felvirágzott. A 19. század második felében létrejött egyletek és társulatok élete fellendült, és Bernády György dinamikus szervezőmunkájának köszönhetően újabbak jöttek létre. Amellett, hogy ezek a társulatok a korábbi városi kultúra részei is voltak, a polgármester vélhetően a társasági, közösségi életben látta a fellendülés, a kispolgári mentalitás megváltoztatásának lehetőségét, így próbálta demokratikus szellemiségét terjeszteni, és a város polgárságának különböző társadalmi rétegeit egymáshoz közelíteni. Az 1902 és 1912 közötti időszak sajtóanyagának egy részéből az derül ki, hogy Bernády György tagja, de legtöbbször hosszabb-rövidebb ideig elnöke is volt a Székely Társaságnak, a helyi verseny- és úrlovas szövetkezetnek, az önkéntes tűzoltóegyletnek, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, a Társaskörnek és a Szépítő Egyletnek, melyeket ő maga alapított, a Dalkörnek, a Kaszinónak, mely ebben az időszakban a helyi intelligencia, az úri körök exkluzív klubjának számított, illetve a marosvásárhelyi Bethlen Gábor Szabadkőműves Páholynak. Mindezek mellett iskolaszéki elnök volt és a Székely Játékgyár és Faipari Részvénytársaság elnöke. A városi polgárság egységét hivatottak biztosítani a rendszeresen megszervezett társas vacsorák is, amelyeken bárki részt vehetett és bármiről érdeklődhetett a városvezetéssel kapcsolatban. Bernády György polgármestersége előtt is volt példa ilyen jellegű összejövetelekre, de azok leginkább zárt elit körökben történtek. Az egyesületi és közösségi élet fellendítésével a polgármester megteremtette azt a horizontot, amelyen belül lehetségessé vált az ismerkedés és a közös élet. Célja a település lakóinak egységesítése volt, közös értékrend kialakítása, mely által az identitás erősíthető.
Mindenképp kiemelendő Bernády György iskola- és egyháztámogató tevékenysége, mely szintén az egységes közösségi mentalitás kialakításának jegyében történt. Református családban nevelkedve már gyerekkorától kezdve közel állt hozzá az egyház erkölcsi, szellemi értékrendje. Marosvásárhelyre költözésük után a Református Kollégium padjaiban tanult, ahol ugyancsak a hit megtartó erejének fontosságát ültették el benne. Amikor 70. születésnapja alkalmából köszöntő ünnepséget szerveztek neki, Nagy Endre igazgató – a kollégium elöljárósága és tanári kara nevében – így fogalmazta meg a kezdetet: „A lélek munkája több mint félszázaddal ezelőtt, 1878 szeptember 3-án vette kezdetét, amikor Őméltósága, mint V.-ik középosztályos tanuló, két fivérével egyszerre kollégiumunk kötelékébe lépett. Két közép és két bölcselmi osztály elvégzése után, 1882 junius 30-án lépett ki a kollégium kötelékéből, utolsó intelemként fogadva lelkébe az akkori igazgatótanár, néhai Horváth Gáspár búcsuszavait: »Választott pályátokon erélyesen, kötelességeitekről meg nem feledkezve törjetek elő s használjátok a reátok bizott talentumokat.« A 18 éves ifju lelkében a predestináció gondolatával megtisztult hittel, törhetetlen faj és nemzet szeretettel, Istentől gazdagon juttatott talentumokkal lépett az életbe”.
Hithű református ember lévén, valóban kötelességének tekintette az egyház és a kollégium ügyeiben való foglalatosságot. 1896 novemberéig a református egyház kerületi gondnoka volt, majd 1904 októberében a marosvásárhelyi egyházközség képviseleti közgyűlésén főgondnokká választották meg. Rendszeres tevékenysége jól nyomon követhető a fennmaradt írásos dokumentumokban, melyek a Református Egyházkerületi Levéltárban lelhetők fel Évrendezett iratok cím alatt, illetve itt őrzik az egyháztanácsi jegyzőkönyveket és az elöljárósági gyűlések jegyzőkönyveit is, melyekben az egyházközség mindennapi teendőiről szóló megbeszélések olvashatók. Bernády György 1921-ig töltötte be ezt a szerepet, majd a Református Kollégium gondnoka lett. 1925-től kezdődően, szintén az egyházmegye közgyűlésén született döntés értelmében a kollégium örökös tiszteletbeli főgondnokává nevezték ki, ezt a küldetését odaadással teljesítette késő öregkoráig. Néhai Keresztes Gyula építészmérnök, a kollégium egykori diákja így emlékezett vissza személyes találkozásukra: „a kollégiumban – mint főgondnok – többször volt benn az iskolában, s beszélgettünk, ugye mindig kérdezte, hogy hogy vagy, mint vagy, mit tanultok. Személyesen is. (…) mindig olyan nagy valakinek láttam, és az is volt, mert az iskolában is, mikor megjelent, mindenki tisztelettel volt vele szemben. Tanároktól elkezdve diákokig mindenki. (…) Mikor jött végig a folyosón például, akkor kiálltunk, tisztelegtünk, köszöntöttük. Hát, öreg úrnak néztük már ugye akkor mint diákok”. Tehát a szervezőmunka mellett Bernády György fontosnak tartotta a személyes találkozást is a kollégium diákjaival, tanáraival. Korábban említett 70. születésnapi ünnepségén Nagy Endre igazgató a következő megnevezéssel illeti: „a romániai összmagyarság és az erdélyi református egyházkerület egyik reprezentánsa, mint Marosvásárhely város ügyeiben ismételten tevékeny vezető és a mi kollégiumunk főgondnoka”.
Az egyházzal és kollégiummal való szoros kötelékének jeleként halálakor az iskola dísztermében ravatalozták fel. Az 1938. október 23-án megjelent Reggeli Újság így ír erről: „Bernády György dr. mindenkor tanujelét adta a fiatalság iránti szeretetének és áldozatkészségének. Ezért vonult vissza minden közéleti funkciótól, egyedül a Kollégium főgondnokságát tartotta meg és élete végéig hatványozott odaadással töltötte azt be. Ezért kivánkozott utolsó elvárásával még egyszer a Kollégium disztermébe, amelynek ujból való felépitésében oroszlánrésze volt. Az elhunyt ravatalát a diszteremben állitották fel már szombaton este s annak őrségét a Kollégium tanulóifjusága szolgáltatta. Idezarándokolt a város népe vasárnap és hétfőn s dacára az ólomsulyu esőnek, kicsinynek bizonyult a diszterem a temetésen résztvevő nagyközönség számára”.
Azt, hogy az egység, a közös értékrend kialakításáért tett munkája nem volt hiábavaló, bizonyítja a tény, hogy ravatalánál ugyanúgy megjelentek a polgári és katonai előkelőségek, mint a különböző felekezetű egyházak és iskolák képviselői, az iskolák tantestületei és diákjai, az egyesületek, társulatok elöljárói, illetve városlakók sokasága: „Ezután esernyő erdők alatt megindult a többszáz főből álló temetési menet a református sírkertig, ahol Bernády György dr elhunyt felejthetetlen leánya Györgyike mellett fog pihenni a feltámadásig. A harangok minden felekezet templomában zugtak, az üzletek lehuzták redőnyeiket, amig a kiséret beérkezett a református temetőbe. Itt sem volt bucsubeszéd és a cigányok sem adhatták a felajánlott kiséretet száztagu zenekarral »valamennyiünk apjá«-nak, mint mondották”.
Bernády György tehát amellett, hogy szívós tettrekészségének köszönhetően Marosvásárhelyből modern, az akkori nyugati elvárásoknak is megfelelő várost alakított, mélyen ragaszkodott azokhoz az egyházi hagyományokhoz, melyek határozott, gerinces felnőttet nevelnek a diákból, és melyek az embercsoportból közösséget kovácsolnak. György Veress Imola / Népújság (Marosvásárhely)
2017. december 21.
A teológiai intézet örök barátja
Lelkészcsaládban született, amely többször is lakóhely-változtatásra kényszerítette. Több iskolába járt, később börtönbe került, majd a teológiára felvételizett. Mezőségi lelkipásztorsága után került a teológiára, ahol a diákok kedvence lett. Dr. Kozma Zsolt nyugalmazott teológia professzorral beszélgettünk.
– Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára, amelybe a második világháború is beleszólt?
– Árpástón születtem 1935-ben. Édesapámnak ez volt az első parókusi állása, azelőtt segédlelkészként szolgált. Itt éltük meg a második bécsi döntést, amely ránk nézve az elején ijesztő volt. A környéken ugyanis a Maniu-gárdisták raboltak, pusztítottak. Kipárnáztuk az ablakokat, hogy ne tudjanak belőni, ha arra járnak. Ameddig bejöttek a magyarok, rettegésben éltünk, utána a felhőtlen öröm következett. Édesapám a templomtoronyból egy 22 évig őrzött összehajtogatott piros-fehér-zöld zászlót vett elő, lovas szekeret fogadott, és azzal mentünk Rettegre, hogy lássuk a Dés–Bethlen–Beszterce útvonalon érkező magyar katonákat. Nemsokára kezdtem az első osztályt egy Debrecenből áthelyezett tanítónővel, de a faluba Magyarországról helyeztek át jegyző házaspárt is, így mindjárt egy kis „magyar hangulat” uralkodott a helységben, ahol fele-fele arányban éltünk reformátusok és román görög katolikusok. A faluban különben mindig béke volt.
Emlékszem, édesapám a magyar államtól kapott 20 pár bakancsot, abból tízet a görög katolikus papnak adott, hogy az ossza szét a románok között.
– Közeledett a front 1944 őszén. Mit tett a család?
– Felpakoltunk és nyugat felé indultunk, de csak a Szilágyságig jutottunk el. Szilágypanitba kerültünk, ahol anyai nagyapám volt a lelkipásztor. 1944. október 17. volt az a tragikus nap, amikor az orosz csapatok egy szakasza a faluba érkezett. Édesanyám kiugrott hátul az ablakon, elöl benyomultak az oroszok, lövöldözni kezdtek a lakásban, és keresték a nőket. Az árpástói családunk – szüleim, testvéreim és a velünk érkezett apai nagymamám – kiment a rétre, egy szénaboglya alá menekült, csak másnap tért vissza. Akkor már nagytatám, aki szenvedélyes vadász is volt, meglőtte nagymamámat, aki súlyos tüdőbajban szenvedett, és saját magával is végzett: nem bírta elviselni azt, ami velük történt.
– Miként került a család Kolozsvárra?
– 1948-ban a tanügyi reform miatt a vallásoktatást megszüntették, édesapám a zilahi kollégiumban állás nélkül maradt. Viszont zenei képzettsége is volt, ezért kinevezték énektanárnak a tanítónőképzőbe. 1949-ben ért minket a sokk, hogy nem kérték fel a megüresedett gyakorlati teológiai tanszéki állásba, ezért 1950-ben a kolozsvári operához szerződött.
– Érettségi után sikeres felvételi helyett letartóztatás és börtön következett. Miért ítélték el?
– 1952 áprilisában rendszerellenes röpcédulákat szórtunk a városban. Még mindig szó szerint emlékszem a szövegre, amit akkor kezdetleges eszközökkel sokszorosítottunk: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák ellen, akik romba döntik családjaitokat, és elviszik a nép legjobb fiait”.
Nyáron a Bolyai Egyetem kémia szakára szerettem volna felvételizni, ezért otthon tanultam, társaim pedig augusztus 22-én újabb akcióra készültek. Egyik barátunk családjának illegális kommunista harcos tagja feljelentett, és társaimmal együtt engem is letartóztattak. Kolozsváron, két helyen voltam fogdában, összesen nyolc hónapig, utána kényszermunkatáborba vittek a Duna–Fekete-tenger-csatornához. Öt évre ítéltek, de két év után közkegyelemben részesültem.
– Miért felvételizett a teológiára?
– Vallásos környezetben, hívő emberek között nőttem fel, mindig jártam templomba. 1954 szeptemberében szabadultam, de a börtönben minden este imádkoztam. Egy magát ateistának mondó személlyel is – később kiderült, hogy hívő katolikus volt – sokat vitatkoztam, aki „legyőzött”, ezért akkor nagyon elkeseredtem, de megerősödtem. Szabadulásom után hazajöttem Kolozsvárra, édesapám tanácsára pedig a teológiai istentiszteletekre kezdtem járni. Megtetszett a környezet, a hangulat, a közösség. Ezért azt mondom: belső indíttatásból, de számos külső hatás következtében határoztam el, hogy teológus leszek.
– Hogyan vált egy kufferes pap kedveltté a Mezőségen?
– Telefonon érkezett a „felső értesítés” a püspökségre, hogy túl sok lelkészjellegű személy él Kolozsváron. Ezért Dávid Gyulának ki kellett helyeznie a segédlelkészeket falura. Megkérdezte tőlem, hova akarok menni, nekem azonban mindegy volt. A megüresedett Szárazajtára Magyarszovátról választották meg a lelkészt, így én kerültem a helyébe a Mezőségre. Karácsony után érkeztem meg az autóbusszal: leszálltam a bokáig érő sárba a kufferrel, s miután mindenki szétszéledt, a sötétben valaki rám kérdezett: maga a pap? A harangozó volt, aki bevitt a jéghideg parókiára, s ott maradtam. Néhány nap múlva megtartottam az újévi istentiszteletet. Ekkor már olyan hangok hallatszottak, hogy „nekünk nem kell kufferes pap”, „mi lelkipásztort akarunk választani”. Azt válaszoltam, hogy amúgy is csak addig vagyok ott, ameddig választanak. Elkezdtem a szolgálatot, közben családot látogattam, tanítottam a konfirmandusokat. Még a konfirmáció is Magyarszováton ért, utána viszont karácsonyig elvittek katonának. Kolozsvárra jöttem vissza, ám a presbiterek megkerestek Szovátról.
– A presbiterek azt szerették volna, hogy öt évig maradjon, végül 17 évig szolgált a gyülekezetben. Hogyan tudott érvényesülni egy városi fiú vidéken?
– A presbiterek valóban azt akarták, én azonban nem írtam alá az öt évre szóló szerződést. Ennek ellenére a gyülekezet megválasztott. Nehezen szoktam meg a falusi környezetet, a bokáig érő sarat. Öt évig villany sem volt, a 3000 lelkes községben három telefon működött. Lassan azonban belejöttem, s megtanultam, hogy ne csak köszönjek, hanem a kertben kapáló bácsit arról is kérdezzem meg, ellett-e a tehene. A több mint másfél évtized alatt kétszer javítottuk a parókiát, háromszor a templomot, 40 méteres kerítést és a dombon betonlépcsőt építettem. Közben folyamatosan tanultam, magiszteri tanfolyamra iratkoztam be. 1966-ban megnősültem: Kali Gyöngyvért, a backamadarasi lelkész lányát vettem el feleségül. Négy gyermekünk született.
– A magiszteri tanfolyam, majd a doktori cím jelentette a lépcsőfokot a tanári állás felé?
– Részben igen. 1949-ben alakult meg az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológiai Intézet, 25 évvel később pedig ünnepélyes keretek között 14-en tettük le a doktorátust, ekkor tíz díszdoktort is avattak. Mindez márciusban történt, októberben pedig már óraadó tanárként alkalmaztak. Szovátról ingáztam: kedden reggel öt órakor a buszra ültem, kedden és szerdán megtartottam az órákat, szerda délután pedig hazamentem. Eleinte a héber és görög nyelvet tanítottam, a kezdőknek pedig németet. Úgy próbáltam megoldani az óratartást, hogy a gyülekezetben egyszer sem kellett helyettesíteni a két év alatt.
– Hogyan került a gyakorlati teológiai tanszékre?
– Két év után versenyvizsgáztam, s beköltöztünk Kolozsvárra. Hat évig voltam lektor. Ezt követően történt az, amit sokan helytelenítettek. Megüresedett az egyik gyakorlati tanszék – édesapám, aki korábban már az egyetemre került, nyugdíjba ment –, Nagy Gyula püspök felhívatott, és azt mondta, engem nevez ki helyette. Hiába mondtam, hogy ószövetséges vagyok, mégis a gyakorlati teológiai tanszékre kerültem: liturgikát, pojmenikát, katekétikát adtam elő. Majd megbíztak az ószövetségi bibliaismerettel is.
– A mintegy három évtizednyi tanárság ideje alatt 2500 prédikációvázlata született, számos prédikációs kötete jelent meg. Melyik munkáját tartja a legjobbnak?
– A legjobbnak Jézus Krisztus példázatait tartom. Azon ritka könyvek közé tartozik, amelyeket nem megrendelésre írtam. Ugyanis számos kötet úgy jelent meg, hogy a benne levő tanulmányok megírására, az előadások megtartására felkértek. A leghasznosabbnak a Teológiai idegen szavak, kifejezések, szólások szótárát tartom. A legtöbb időt mégis a Református Szemle repertóriumával töltöttem, amely 18 449 címszót tartalmaz, majdnem egymillió nevet és több mint tízezer helységnevet. 2011-ben kezdtem el, és 2016-ra fejeztem be. Aprólékos és nehéz volt, de élveztem átnézni azt, hogy az elmúlt évszázadban kik miről és mit írtak.
– Külföldi tanulmányútra nem engedték, itthon alkotott. Egyesek szerint talán ezért is kerültek ki tollából jellegzetesen erdélyi magyar református munkák, írások. Nem tekint vissza minderre úgy, mint valami isteni gondviselésre?
– Részben magam, részben mások életére nézve is szoktam mondani: a hit főleg azt jelenti, hogy rábízom életemet Istenre a jelenben (jövőre néző hit), és csak másodsorban azt, hogy Isten engem megsegített eddig (múltra néző hit). Több olyan év telt el, amikor negatív élmények értek. Akkor nem tudtam, hogy ezek valamire jók. Nem volt olyan hitem, hogy azt mondjam: ezek majd valamire jók lesznek. Később jöttem rá arra – és ez nem a teljes hit –, hogy Isten ezeket felhasználja majd mások javára. Külön története van annak, miért nem mehettem külföldre. Nem az történt, hogy elhatároztam, Erdéllyel szeretnék foglalkozni, hanem rá voltam erre kényszerítve. A Makkai Sándor-évforduló után következett a Tavaszy Sándor-, majd Ravasz László- és Imre Lajos-évforduló. Mind tősgyökeres erdélyi teológusok voltak, akikkel foglalkozni kellett. Ráálltam a témákra: mindig azt néztem, hogy az egyetemes református egyházon belül milyen sajátosságai vannak az erdélyi reformátusságnak, illetve ez hogyan viszonyul a magyarországihoz. Azt vallottam, hogy mindaz, ami velünk történt itt Erdélyben, az határoz meg minket. Az összesítőket és repertóriumokat is azért készítettem, hogy világosabban lássam, kik voltunk és kik vagyunk, hogyan érkeztünk el a reformációi emlékévig.
– Tudatosan készült a nyugdíjas évekre?
– Édesapám mellett Tőkés István, Geréb Pál, Juhász István is sértetten ment nyugdíjba a teológiáról. Nem szerettem volna vákuumba kerülni és traumaként megélni a nyugdíjazást. Ezért erre lelkileg is felkészültem. És gyakorlatilag is: nyugdíjazásomat követő első naptól kezdve új témával foglalkoztam, a Zsidókhoz írt levéllel, amely a Magyarországon készülő kommentársorozat egyik része lesz. Tudtam, minden időmet igénybe fogja venni. Még a doktorjelöltekkel való további foglalkozást is visszautasítottam. A teológiáról való távozás a tudatos készülődés miatt nem viselt meg. Előtte játszottam a gondolattal, hogy milyen lesz az utolsó tanári gyűlés vagy az utolsó akadémiai istentisztelet, mit fogok mondani. Végül minden úgy történt, mintha nem is készülnék nyugdíjba: nem mondtam semmit, azt sem, hogy mit jelentett számomra a teológia, mint intézet.
– És mit jelentett?
– Amikor teológus voltam, a teológia második otthonom volt. Amikor magyarszováti lelkipásztorként készültem a doktorátusra, a teológia második otthonom volt. Amikor tanár voltam, a teológia második otthonom volt. Most, amikor nyugdíjas vagyok, a teológia a második otthonom. Szinte nem telik el olyan nap vagy hét, hogy ne lennék legalább a teológia könyvtárában. Remélem, a teológus ifjúság öreg barátja és a teológiai intézet örök barátja maradok. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)