Bukaresti magyarok gyenge immunrendszere
Meddig lesz képes megmaradni a magyar közösség a román fővárosban?
Sokak előtt máig ismeretlen világ a román főváros magyar közössége. Nemcsak a többségi román nemzet, de az erdélyi magyarság is keveset tud a bukaresti magyarok történelméről, pedig több évszázados, tagadhatatlanul érdekes, a székelyek és a barcasági magyar csángók történelmétől egyaránt elválaszthatatlan múltról beszélhetünk.
A magyarok első bejövetele – a katolikus misszió keretében – körülbelül 1000 évvel ezelőttre tehető a mai Bukarest területén, amikor ott még erdő húzódott. Ezt Hencz Hilda írónő meséli, akinek a Magyar Bukarest – a bukaresti magyarok története a kezdetektől napjainkig című, román nyelvű könyvét román és magyar történészek is nagy érdeklődéssel fogadták. A negyven éve Bukarestben élő, aradi származású tanárnő könyvével elsősorban a románokhoz szeretett volna szólni, hogy jelezze: Bukarestben több ezer magyar segítette évtizedeken át a román közösséget, és dolgozott Románia fejlődéséért.
Magyar forradalmárok a román fővárosban
Több hullámban telepedtek a magyarok Bukarestbe. Évekkel ezelőtt a Herãstrãu park területén egy honfoglalás kori katona sírját tárták fel, ám az ásatásokat hamar betiltották, ami sokakban azt a gyanút táplálta, hogy több sírhely is létezhet a román főváros területén. Arra azonban konkrét bizonyíték is van, hogy a középkorban a mindenkori vajdának székely testőrsége volt, néhány száz székely rendszeresen szolgált a mai román főváros területén. „Ezt követően a ’48-as szabadságharc után menekült sok magyar forradalmár Bukarestbe” – mondja Buday Richárd, Bukarest legrégebbi magyar művelődési intézetének, az 1857-ben létrehozott Petőfi-háznak igazgatója. Az általa vezetett intézményt is a mai román fővárosba telepedett szabadságharcosok alapították. A Bercsényi (románul Berceni) negyed telepesei akkoriban kizárólag erdélyi magyar huszárok és szabadságharcosok voltak.
A magyarok munkalehetőségei ezekben az években meglehetősen szűkösek voltak. Kizárólag ipari vagy kereskedelmi pályán helyezkedhettek el, mivel nem voltak román állampolgárok, ezért nem rendelkeztek politikai jogokkal – az Osztrák–Magyar Monarchia védelme alatt éltek akár többnemzedéknyi ottlét után is. Földművesek sem lehettek, mert a földbirtok is állampolgársághoz kötött volt. Az 1860-as években, a Monarchia és a Román Királyság idején – I. Károly uralkodása alatt – a román hiányosságok pótlására rengeteg magyar mesterembert költöztettek Bukarestbe. Akárcsak Kolozsváron, Bukarestben is minden gyógyszertári céhet, valamennyi szűcs-, kézműves-, varga-, de még szabóműhelyt is nagyrészt magyar családok vezettek. Emellett több magyar étterem, gyorskonyha is működött. Ennek köszönhetően az 1800-as évek végére – a hivatalos adatok szerint – a bukaresti magyarság száma a 35-40 ezret is elérte.
„Mindezek ellenére a magyar oktatás és kulturális élet kibontakozását gátolták, a korszak nem egy kormányrendelete célozta az akkor igen erős magyar iskolahálózat megsemmisítését. A román állam 1916-ban elkobozta például a Szent László-, a Szent István- és más társaságok tulajdonában levő épületeket, államosították az Osztrák–Magyar Klubot, a Hungária Házat, amit aztán az angolok a második világháborúban le is bombáztak” – mesélte az Erdélyi Naplónak Buday.
Cselédek és szobalányok korszaka
A trianoni szerződés által gerjesztett hullám az, amely az első világháborút követő szegénység elől tömegesen csődítette Bukarestbe szolgálni a székelyföldi és a barcasági magyar leányokat. Az ezekben az években hozott diszkriminatív törvények – főleg a magyarlakta területeken – valósággal megbénították a mezőgazdaságot. Malommal például csak a görögkeletiek rendelkezhettek, rajtuk kívül lisztet senki nem őrölhetett a faluban.
„A mi időnkben nem volt divat iskolába járni, Sepsibükszádon a hetedik osztály volt az utolsó, utána mentünk dolgozni. A legényeket vitték katonának, a szüleink a kollektívben dolgoztak, ami nagyon nehéz munka volt, úgyhogy minket inkább küldtek románul tanulni Bákóba, Bukarestbe, Craiovára vagy szolgálni” – emlékszik vissza a 60 éve Bukarestben élő Erzsike néni. „Én 17 évesen Tusnádfürdőre kerültem pincérnek, de nem tudtam románul. Ott megismerkedtem egy úri román családdal, akikhez 1969-ben le is költöztem Bukarestbe. Visszairatkoztam az iskolába, leérettségiztem románul. Akkor volt már egy szeretőm a szülőfalumból, Pisti, akinek akkoriban az apja ezredes volt, és el tudta intézni, hogy őt is áthozzák Bukarestbe. Ritkán tudtunk találkozni, mert én az időmet pincérkedéssel töltöttem az akkor még működő Lido Szállodában, s minden második nap a családnak segítettem: főztem, vasaltam, tanultam a gyermekekkel, ilyesmik. Százszámra jöttek azokban az években a leányok ismeretség által Bukarestbe szakácsnőnek, cselédlánynak, takarítónak. Jól bántak velünk, és a fizetés is jó volt. Akkor az volt a szokás, hogy míg a legények katonák voltak, csak jegyesek lehettünk, az esküvőt csak azután lehetett megtartani, miután leszereltek. Amikor Pisti leszerelt, én még akartam egy évet maradni Bukarestben, mert jól kerestem, és akartam venni perzsa szőnyeget, televíziót, olyan dolgokat, amiket egy falusi ember otthon nem engedhetett meg magának. Ez alatt az év alatt ismerkedtem meg az első férjemmel, egy craiovai velem egy idős ezredessel. A szüleim haragudtak is az elején, hogy románhoz megyek feleségül, de mondtam nekik, hogy ezredes, jó ember, végül 1973-ban megtartottuk az esküvőt, és itt maradtunk Bukarestben” – meséli vidáman Erzsike néni, és szavain érződik, nem bánta meg, hogy életét itt élte le. Mint mondja, gyermekei tökéletesen beszélnek magyarul is, románul is, sőt a nagyobbik fia vissza is költözött Sepsibükszádra, ottani leányt vett el feleségül.
Kiveszőben? Buday Richárd szerint a székely hullám legnagyobb problémája az volt, hogy a székelyek „immunrendszere” nem volt felkészülve a szórványlétre, és ez gyors beolvadáshoz vezetett. „Nyilván az is közrejátszott, hogy oktatási és művelődési intézmények nélkül hagyták a magyar közösséget, újságok tucatját záratták be, így pedig nehéz volt megőrizni az integritást. A második generáció után a magyartudat sokakban teljesen eltűnt” – fogalmaz Buday. A második világháború alatt – miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz – tömegesen települtek vissza az emberek a Székelyföldre, sok, Bukarestben szolgáló azt hitte, hogy ha jönnek a magyarok, ők itt ragadnak egy másik országban, s többé nem tudnak majd hazamenni szüleikhez, gyermekeikhez. A kommunizmus is közrejátszott a magyarok hazaköltözésében: az iparosodással, a gyárak nyitásával, az építkezések fellendülésével új munkahelyeket teremtettek. A református és katolikus egyház nyilvántartása szerint Bukarestben ekkor körülbelül 15-20 ezres magyar közösség maradt, ami a 80-as évek közeledtével még inkább megcsappant. Budapest kezdte átvenni Bukarest szerepét, a székelyföldi, barcasági magyarok inkább mentek Magyarországra vagy még nyugatibb országokba szerencsét próbálni – mesélte lapunknak a Petőfi-ház igazgatója, aki szerint érthető, hogy a lehetőségek kibővülésével már nem jöttek Románia déli részére a magyarok. Az igazán nagy törésre viszont az 1990-es években került sor – állítja Buday –, amikor Bukarestet az az értelmiségi réteg is elhagyta, amely munkahelyéről nyugdíjba vonulva már nem kötődött a városhoz. A közösség évről évre apadt, mára 1000-1500 magyar él a román fővárosban. Ennek 25 százaléka kötődik a Petőfi-házhoz, nagyjából ennyien igénylik, hogy kapcsolatban maradjanak az itteni magyar kulturális, illetve vallási intézményekkel. Míg a 90-es években az emberek nem fértek be a templomba – a Barátok templomába 3000 család járt –, ma felmerül a kérdés: meddig lesz képes a bukaresti magyarság megmaradni, önszerveződni?
Virágzó bukaresti diákélet
Bukarest magyar fiatalságának életét elsősorban a Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ) szervezi. Az egyetemi városokban már jól működő diákszervezetek mintájára alakult szövetség 1998 októberében jött létre a bukaresti magyar diákok összefogása, informálása, képzése, tudományos és szórakoztató tevékenységek szervezése céljából. A szakmai, oktatási programok közé tartoznak a Bukaresti Ifjú Közgazdászok Klubjának találkozói, a Vitakör és a frissen beindult mérnök- és nyelvészklubok is. Aktív szerepet vállalnak az Országos Magyar Diákszövetség tanügyi programjainak népszerűsítésében és lebonyolításában, valamint a különböző ösztöndíj-lehetőségek hirdetésében. Szórakoztató, szabadidős tevékenységeik közül a legkedveltebbek a Petőfi-házban tartott bulik – köztük a gólyabál és a néptánctanfolyam –, de a két évvel ezelőtt beindított borkóstolók is igen népszerűek.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár),