Az RMDSZ jan. 13-án országos küldött-tanácskozást tartott Marosvásárhelyen, melyről jan. 14-én közleményben számoltak be. A tanácskozás elnökségében helyet foglalt Domokos Géza, Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettes, Sütő András, Markó Béla, Tőkés László, Demény Lajos, Toró Tibor, Kántor Lajos, Sylvester Lajos, Ferenczes István, Lányi Szabolcs és Horváth Andor. Domokos Géza ismertette a Szövetség munkáját. A napirenden a Szándéknyilatkozat megvitatása állt, amelyet végül több módosítással fogadtak el. Felszólalt Tőkés László, Pálfalvi Attila, Kántor Lajos, Kincses Előd, Fülöp Dénes, Léstyán Ferenc, Lohinszky Loránt, Jakabffy Attila, Csávossy György, Kikelly Pál, Varga Gábor, Fodor Pál, Garda Dezső, Román János, Sikló Dezső, Katona Ádám, Muzsnay Árpád, Mazalik Alfréd, Sipos Gábor, Madaras Lázár, Ferenczes István, Sikli László, Soós József, Szabó Barna, Leopold László, Káli Király István, Bartha Sámuel, Csíky Boldizsár, Sylvester Lajos, Toró Tibor, Demény Lajos, Lányi Szabolcs, Zöld Péter, Markó Béla és Sütő András. Pálfalvi Attila oktatási miniszterhelyettes tájékoztatást adott az oktatási intézmények újraindításáról, beleértve a Bolyai Tudományegyetem ősztől való újraindítását is. /A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Ideiglenes Intéző Bizottságának 1990. január 14-i közleménye. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 17./ A tanácskozáson megjelentek a moldvai csángók képviselői is. /Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./

Jan. 10-én Kolozsvárott megalakult az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság /EMT/. Az EMT az RMDSZ-szel együttműködő jogi személy, kolozsvári székhellyel. /Megalakulási nyilatkozat. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 17./

"Emil Constantinescu életrajza: 1939. nov. 19-én született Tighina városban, a mai Moldovai Köztársaság területén. Apját a Regátból helyezték át az akkor Romániához tartozó Besszarábiába. A háború után visszaköltöztek Arges megyébe, Bradet faluba. Emil Constantinescu Bukarestben végezte az egyetemet, jogi diplomát szerzett. Bíróként kezdte működését, de elégedetlen volt a jogrendszerrel, elhatározta, hogy geológus lesz. 1966-ban végezte el Bukarestben a geológiai fakultást, irodalmi tárgyakkal kiegészítve. Geológusként bejárta az országot, tudományos tevékenységének eredménye hét könyv és 67 tudományos közlemény. Bukarestben egyetemi előadó, 1991-től tanár, 1992-től a Bukaresti Egyetem rektora. 1996-ban politikai működése miatt lemondott rektori tisztségéről. Az 1990 júniusi "bányászjárás" után egyik kezdeményezője a Polgári Szövetségnek, ennek képviselőjeként a "Román Antitotalitárius Fórum" ellenzéki pártcsoportosulás ügyvezető elnöke. 1992-ben nagy meglepetést keltett, hogy a Demokratikus Konvenció /DK/ az akkor még ismeretlen Emil Constantinescut választotta elnökjelöltjének. Corneliu Coposu parasztpárti elnök ugyanis benne látta az új nemzedék képviselőjét. 1992 végén őt választották a DK elnökének.. Constantinescu 1995 őszén belépett a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártba. /Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./"

"Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./"

Több tucat diák és tanár zárkózott be egy iskolába Moldova Dnyeszter menti szakadár területen, ahol a helyi orosz hatóságok bezáratják a román nyelven oktató intézményeket. A kapun kívül milicisták őrködnek. Rolf Ekeus, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi biztosa a tiraszpoli iskola bezárását nyelvi tisztogatásnak minősítette. Az EBESZ megfigyelőket küldött Tighinában a helyszínre. Vladimir Voronin moldovai elnök közölte, hogy nem fognak exportengedélyt kiadni Dnyeszter menti vállalatok termékeire. Ezen árucikkek így – származási ország nélkül – nem kerülhetnek ki a külpiacokra. A Dnyeszter menti hatóságok – az orosz és az ukrán mellett – elismerik az általuk moldovainak mondott román nyelvet is hivatalos nyelvként, azonban csak cirill és nem latin betűkkel írva, ahogy azt a bezárásra ítélt iskolákban használták. Az országos átlaggal ellentétben a Dnyeszter mentén az orosz nyelvű lakosok vannak többségben, és a románok kisebbségben. /Patthelyzet a Dnyeszteren túl. = Krónika (Kolozsvár), júl. 23./

Vladimir Voronin, a Moldovai Köztársaság elnöke április 11-én hét év után először találkozott a szakadár Dnyeszteren túli terület vezetőjével, Igor Szmirnovval. A találkozóra a Dnyeszter parti Tighina (Bender) városában került sor, az Oroszországgal szövetséges szakadárok által ellenőrzött térségben. A két vezető bizalomépítő lépésekre készül, javítani szeretnék a biztonsági helyzetet, valamint közös szociális és kulturális programokat indítanának. A 33 ezer négyzetkilométer kiterjedésű terület Moldovából még a kilencvenes évek elején szakadt ki, itt főként orosz lakosság él. Szmirnov kijelentette: fel fogja oldani azt a 2002 óta érvényben lévő tilalmat, amelynek értelmében magas rangú moldovai tisztségviselők nem utazhatnak a Dnyeszteren túli területre. Moldova mindmáig ragaszkodik ahhoz, hogy visszaállíthassa szuverenitását a térség felett, amelynek önálló államiságát egyetlen ország sem ismerte el. A Dnyeszteren túli vezetés márciusban ismét visszautasította azt a rendezési tervet, amelynek értelmében a terület autonóm köztársaságként gyakorlatilag visszatérne Moldova kötelékébe. /Vladimir Voronin hét év után átlépte a Dnyesztert. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 14./

Kik kerültek fel a benderi márványtáblára?
Magyar katonáknak és civileknek emléket állító parcellát avattak a Dnyeszteren túli területen lévő Benderiben egy katonai emlékparkban – olvasom a Népújság október 16-i számában. Nagyon szép és tiszteletre méltó, hogy az ott elhunytak 65 év után eszébe jutnak valakinek. Köszönet azoknak, akik ezt megtették.
Ennek kapcsán szeretnék egypár olyan dolgot elmondani, ami nem felel meg a valóságnak. Szerintem Benderiben nem fogolytábor volt, hanem haláltábor. 1944 őszén a román hatóságok Erdély minden magyarlakta falujából összeszedték a magyar embereket, és fegyveres románok vitték el őket Földvárra. Magyaróról is 22 embert vittek el. Földváron tartották őket három hétig. Onnan bevagonírozták és irány Benderi. 1944. november végén értek célba. Egy szétbombázott várba vitték őket, falunkból 19 ember ért oda. Köztük volt édesapám is, Szilágyi Miklós, aki akkor 46 éves volt.
A táborban erdélyiek, nyírségiek és németek voltak, a túlélők elbeszélései szerint mintegy 3000-3500-an lehettek. Nagyon hideg tél volt, az épületen sem ajtó, sem ablak, sem víz, sem fűtés nem volt. Megteltek tetűvel, annyira, hogy az élősködők már a bőr alá is bebújtak. Édesapám már január 20-án meghalt. Éjszakánként 50-100 ember hunyt el. A falumbeliek közül 19-ből 10 ott halt meg. 1945 májusára a táborban már csak 500-an maradtak életben. Azokat, akik súlyosan megbetegedtek, augusztusban hazaengedték. Aki még nem volt olyan beteg, lágerbe került.
Elhatároztam, elmegyek Benderibe, s ezt 1992. szeptember 5-én meg is tettem. Úgy elmagyarázták, hogy nem sokat kellett keresnem azt a helyet, ahol édesapámékat eltemették. Egy orosz őrnagy mutatta meg, hol van a temető. Hazai földet vittem, virágot, gyertyát. De ott, ahol én jártam, nyoma sem volt temetőnek. Úgy nézett ki, mint egy szeméttelep. Az őrnagy, aki engem odairányított, azt mondta, hogy nem tudja, mi lehetett ott, mert 20 centi föld volt csak, alatta a többi emberi maradvány. Ahogy hazajöttem, az akkori Romániai Magyar Szóban megírtam az ott látottakat. 18 éve levelezés révén állandóan kapcsolatban voltam a Hadisír-gondozó Hivatallal. Ezelőtt 3 évvel a Magyar Televízió riportot is készített velem, ebben elmondtam, hogy jó lenne emléket állítani az itt elhunyt elhurcoltaknak. A válasz mindig az volt, hogy nincs pénz, vagy hogy a Moldova köztársaságbeli hatóságok nem engedélyezik, hogy emlékhelyet állítsanak. Most már végképp nem tudom, hogyan lehetséges az, hogy "csupán" 381-en haltak meg ott, amikor csak a mi falunkból tízen alusszák ott örök álmukat.
Jó lenne, ha a Népújságban megjelenő írás nyomán eljut a kérés az illetékesekhez, hogy a márványtáblára kerülő áldozatok névsorát juttassák el a szerkesztőségbe. Maros megyében nagyon sok családot érdekel ez a névsor.
Szilágyi József, Magyaró, Népújság (Marosvásárhely)

Magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak emlékművet Moldovában
Az 1945-48 között Moldovában meghalt magyar hadifoglyoknak és polgári áldozatoknak állítottak Chisinauban emlékművet, amelyet Hende Csaba honvédelmi miniszter Viorel Cibotaruval, a moldovai védelmi tárca vezetőjével együtt avatott fel pénteken.
„Ha békét akarsz, emlékezz a háborúra" – mondta Hende Csaba a katonai tiszteletadással felavatott emlékmű előtt, amely a moldovai hősöknek szentelt Eternitatea (Örökkévalóság) emlékparkban kapott helyet több mint hatezer hazájától távol meghalt magyar ember jelképes síremlékeként.
A halottak sírjai a béke követeivé válnak, amikor egykori ellenfelek és utódaik együtt tisztelegnek a háború áldozatai előtt – mutatott rá a honvédelmi miniszter. A Magyarország területén elesett több ezer moldovai katonának Miskolcon állítanak emlékművet.
Hende Csaba chisinaui látogatása alkalomból a moldovai védelmi minisztériumot is felkereste, ahol a térség biztonságpolitikai helyzetéről, a ukrajnai válásággal kapcsolatos közös aggodalmakról tanácskozott moldovai kollégájával, Viorel Cibotaru védelmi miniszterrel. A találkozón áttekintették, hogyan tudná a magyar fél segíteni a moldovai hadsereg korszerűsítését, illetve képzését, és megvitatták a haditechnikai együttműködés lehetőségét, tekintettel arra, hogy Magyarországon sok olyan cég működik, amely értékes tapasztalatokat szerzett az orosz alapú fegyverek korszerűsítésében. Szilágyi Mátyás, Magyarország chisinaui nagykövete a kiváló magyar-moldovai hadisír-gondozási kapcsolatok megkoronázásának minősítette a pénteki emlékmű-avatást, amelyet – a korábbiakhoz hasonlóan – a moldovai fél finanszírozott.
Hende Csaba ennek kapcsán két moldovai hadisír-kutatót is kitüntetett: Vitalij Ciobanu ezredest, a moldovai védelmi minisztérium hadtörténeti központja vezetőjét, aki a Moldovában elhunyt magyar hadifoglyok és polgári áldozatok azonosításában, nyughelyük felkutatásában játszott jelentős szerepet, valamint Petru Costin hadi relikvia-gyűjtőt, a moldovai vámszolgálat ezredesét, aki anyagilag is támogatta a moldovai magyar műemlékek felállítását.
Ciobanu ezredes az MTI-nek elmondta: három olyan hadifogoly-tábor működött a volt szovjet tagköztársaság területén, ahol – az embertelen fogva tartási körülmények, járványok és atrocitások miatt – sok magyar hadifogoly, illetve jóvátételi munkára (malenkij robotra) elhurcolt magyar civil vesztette életét. Chisinauban, a fővárostól északra lévő Balti-ben és a Dnyeszteren túli szakadár területen lévő Benderiben működött gyűjtő és elosztó tábor: az ezekben elhunyt magyarok között több mint hatszáz nevet sikerült azonosítani miután a Moldovai Köztársaság feloldotta a szovjet levéltári anyagok titkosítását.
Petru Costin ezredes korábban a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztjét is megkapta a magyar hadisírok felkutatásában és gondozásában végzett kitartó munkájáért. Az MTI kérdésére, hogy mi készteti olyan katonák emlékének ápolására, akik ellenséges hadseregek kötelékében szolgáltak, magyarázatképpen azt mondta: ő maga is egyenruhát hord.
„Amikor végignéztem ezeket a névsorokat, 18-19 éves gyerekek neveit láttam, akik a hazájukért adták életüket. Úgy gondolom, megérdemlik, hogy áldozatuk előtt tisztelegjünk és örök emléket állítsunk nekik. Nem számít, melyik hadseregben voltak: a halottak mind egymás bajtársai" – mondta a moldovai ezredes.
MTI
Erdély.ma