Hunyad megyében szinte egy kézen megszámlálható a még létező történelmi emlékművek száma. Még másfél évtizede sincs annak, hogy máig ismeretlen tettesek összetörték és széthordták a zajkányi buzogányos emlékművet. A Hunyadi János törökök feletti győzelmére emlékeztető buzogányt 1896. szeptember 6-án állíttatta Hunyad megye közössége a vaskapui csata emlékére. Talapzatán a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével az 1442-iki szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében. ” Az 1992 júniusában széttört emlékmű rongálóit valószínűleg a felirat utóbbi mondata késztette a durva cselekedetre. Akkoriban a Vatra Romaneascát gyanúsította a közvélemény, hogy ők állnának a dolog mögött – emlékezik vissza Schreiber István, Hunyad megyei EMKE-elnök, aki kétségbeesetten követte nyomon az ügy minden mozzanatát. A tettes mai napig nem került elő. Azt sem sikerült kiderítenie a rendőrségnek, hogy az első rongálást követően a rendőrőrs udvarába szállított emlékmű-maradványokat ki lopta el. Ma már csupán a hajdani talapzathoz vezető kőlépcső emlékeztet Hunyadi buzogányára. Visszaállítását többen is ígérték – politikusok és civilek. Azonban semmi nem történt. Vaskapui társánál jóval korábban esett a román túlbuzgóság áldozatául a vulkáni hágó alatt, a város akkori főterén szintén 1896-ban felállított buzogány. Ezt már 1918-ban lerombolták, de a szájhagyomány szerint egy magyar grófnőnek és magának az angol királynőnek a közbenjárására 1937-ben újraállították, román nyelvű, módosított felirattal. Az emlékmű zavarónak tűnt a Ceausescu 1986-os Zsil-völgyi látogatását szervezőknek, akik egyszerűen szétverették az emlékművet. Hasonlóan elrománosodva, de legalább megmaradt a szintén törökveréshez kötődő kenyérmezei csata emléke. Igaz, az eredeti, még Báthory által építtetett kápolnát már a 18. században lerombolták, helyén azonban 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emelt három öl magas emlékoszlopot. Ez csupán az 1848-as forradalomig maradt talpon. Az 1479-es csatában elhunyt 30 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantját azonban Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén az 1900-as évek elején br. Orbán Antal bekerítette és újra kápolnaszerű épületet emelt rá Kinizsit és Báthory dicsőítő felirattal. Ezt Trianon után rombolták szét, majd az ötvenes években a szomszédos Alkenyéren (ma Sibot) újabb emléket emeltek, ezúttal a „román hős, Paul Chinezu emlékére”. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemét őrző emlékművek közül a legszerencsésebb a dicsőséges piski csatára emlékeztető obeliszk, melynek eredetijét ugyan összetörték a birodalomváltás nyomán, ma azonban, ha nem is a hajdani helyén, de új oszlop áll helyette – mondta Schreiber István EMKE-elnök. Az 1995-ben a helybeli római katolikus egyházközség, az EMKE és az RMDSZ összefogásával újraállított obeliszk amúgy az egyetlen olyan Hunyad megyei emlékmű, amit 1989 után állítottak helyre. Talán ide sorolhatnánk még gróf Kun Kocsárd és Kuún Géza mellszobrait, melyek szintén eredeti helyüktől eltérően, de mégiscsak látható helyen állnak. Az obeliszket erős vasráccsal kerítették körül, de a rongálóknak szétverték azt. Megmaradt darabjait kiegészítve, 1995-ben állították fel újra a piski római katolikus templom kertjében, ahol azóta is fő helyszínt biztosít a március 15-i ünnepségeknek. Ugyanezen alkalmakkor koszorúzzák meg a Hunyad megyében eltemetett hajdani honvédtisztek sírját. Azaz közülük kettőt, melyek a dévai református és római katolikus temetőben vannak. A két marosillyei síron csupán halottak napján gyúl ki egy-egy gyertya. Az 1848–49-es szabadságharchoz kötődő tragikus Hunyad megyei eseményeket ma már egyetlen sírkereszt sem jelzi. Az Avram Iancu nevével fémjelzett mócvidéki lázadás során ugyanis a felbőszített román lakosság végigdúlta a Maros bal partját, felégetve a magyar nemesi birtokokat, sok száz ártatlan családot gyilkolva le. Míg a szomszédos Fehér megyében több helyütt is emléket állítottak e szomorú eseménynek, Hunyad megyében már csak szóbeszéd szintjén él ezek emlékezete. Kőrösbánya bejáratánál volt egy emlékmű, a Brádi család 19 tagjának legyilkolására emlékeztetve. Ma már nyomára sem bukkanhatunk – mondja Schreiber István. Éppen a Brádiak által nevelt Avram Iancu emberei gyilkolták le a családot. A Brádiak viszont már korábban, a Horea, Closca és Crisan-féle 1784-es parasztlázadást is megszenvedték, amikor a megvadult nép szintén gyilkolni kezdett, pusztítva a közeli Kristyor és Brád magyar nemességét, hírmondó is alig menekülhetett a pusztulásból. November hónap folyamán felperzselték a Josikák branicskai kastélyát, Guraszáda, Marosillye, Zám, Marossolymos, Berekszó, Haró, Kéménd, Bánpatak, Gyertyámos, Arany, Rápolt, Bábolna, Folt, Algyógy, Homoród, Bokajalfalu nemesi udvarait, legyilkolva még a csecsemőket is, 101 nemesi családot irtva ki. Mindennek azonban még az emlékét is eltüntették. Akárcsak a mócok pusztítását, amely szintén Kőrösbányától egészen Algyógyig terjedt a megyében. Ez utóbbi településen 1906-ban gr. Kun Kocsárd kastélyának kútja mellett emlékművet állítottak a kútba gyilkolt algyógyi magyarság, köztük a lelkész és családja emlékére. A hajdani EMKE és a Magyar Királyi Földművelési Minisztérium által emelt gránitobeliszket azonban Trianon után azonnal szétverték. Trianonnak köszönhetően Hunyad megyében összesen két felirat őrzi e vidék magyar világháborús hőseinek emlékét. Egyik a dévai református temetőben 1995-ben felállított emlékoszlop felirata: „Az 1848–1849-es szabadságharc, az I. és II. világháború hőseinek és áldozatainak emlékére állította a református egyház 1995. márciusában. Az igaznak emlékezete áldott. ” Déván ez az obeliszk szolgál az utóbbi években a márciusi megemlékezések helyszínéül is. A világháborúkban elesettek emléke azonban elenyészett. Az egyetlen kimondottan háborús síremlék a római katolikus temetőben van, ahol borostyánnal benőtt kereszt hirdeti három nyelven: románul, magyarul és németül, hogy itt nyugszanak a II. világháborúban elesettek. A szinte földbe süllyedt sírlapon pedig még kibetűzhetők a hősök nevei... A feliratozás újravésése, vagy a szétvert emlékművek visszaállítása azonban egyelőre fel sem vetődik. /Gáspár-Barra Réka: Magyar honvédsírok. Emléküket is irtják. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 14./

Rendbe rakták a Kinizsi-emlékművet
Kedden szorgos kezek frissítették fel a kenyérmezei csata emlékére állított alkenyéri Kinizsi-emlékművet. – A hódmezővásárhelyi Mátyás Utcai Olvasókör képviseletében érkeztünk, azzal a szándékkal, hogy lehetőségeinkhez mérten egy kicsit rendbe hozzuk a Kinizsi-emlékművet, illetve annak közvetlen környékét. Levágjuk a füvet, eltakarítjuk az elszáradt koszorúkat, virágokat és magát az emlékművet is letisztítjuk, illetve bevonjuk egy speciális impregnáló anyaggal, hogy ellenállóbbá tegyük az időjárás szeszélyeivel szemben – fogalmazott Tóth Sámuelné, az Olvasókör tagja, aki hetedmagával érkezett az emlékműhöz. Elmondta: először tavaly jártak erre az olvasókör által szervezett honismereti kirándulás alkalmával, amikor Csernakeresztúron szálltak meg, bejárták a környéket, többek közt a kenyérmezei csata színhelyét is. – Akkor döntöttük el, hogy ezt az emlékművet egy kicsit pártfogásba vesszük, és az elmúlt időszakban sikerült Hódmezővásárhely megyei jogú város önkormányzatának támogatását is elnyerni, valamint magának az Olvasókörnek a támogatásával jutottunk el újra ide. Külön köszönet a csernakeresztúri házigazdáinknak, Nistor Istvánnak, aki nem csupán elkísért bennünket, de aktívan részt vesz az emlékmű megtisztításában. Továbbá köszönet Alkenyér polgármesterének is, aki szíves beleegyezését adta vállalkozásunkhoz – mondta Tóth Sámuelné.
A dicséretes kezdeményezés nyomán a Kinizsi-emlékmű láthatóan felfrissült. Sajnos azonban a környéke pillanatnyilag nem a legvonzóbb. Az állomás közvetlen szomszédságában álló talapzatos mellszobrot ugyanis jókora földtúrások veszik körül a gyulafehérvári vasútvonal felújítási munkálatai miatt. Alkenyér polgármestere azonban megnyugtatóan nyilatkozott az emlékmű környékének alakulásáról: a tervek szerint a vasúti felújítás után parkosítani készülnek a területet.
A több méteres talapzaton álló román feliratú alkenyéri Kinizsi-mellszobrot a 20. században állították, miután elődei sorra a történelem áldozataivá váltak. A kenyérmezei csata emlékére ugyanis még Báthory István idejében kápolnát emeltek, amit a 18. században romboltak le, de 1818-ban Nagy Sándor szászvárosi lelkész emlékoszlopot állíttatott a helyén. Ez az 1849-es dél-erdélyi pusztítás áldozatává vált, de az 1900-as évek elején br. Orbán Antal újabb kápolnaszerű épületet emeltetett Bencenc község (ma Aurel Vlaicu) területén, az 1479-es csatába elhunyt mintegy 20 ezer török és 8 ezer keresztény sírhantján. Miután ez is elpusztult, a 20. század derekán megépült a jelenlegi emlékmű, melyen azonban kizárólag román felirat olvasható, Paul Chinezu néven, „román hősként” említve a kenyérmezei csata legendás alakját.
Az emlékművet rendbe rakó hódmezővásárhelyi csapat tagjai szóvá tették: jó néven vennék, ha Mátyás király hadvezérének emlékművén magyar felirat is szerepelne. Az emlékművet díszítő sok-sok piros-fehér-zöld szalagos koszorúból ítélve bizonyára többen osztják a Mátyás Utcai Olvasókör tagjainak véleményét...
Gáspár-Barra Réka / Nyugati Jelen (Arad)

Katherine Verdery: nem volt könnyű a nacionalizmust kutatni a szocializmusban
Hogyan kerül egy amerikai antropológus Ceaușescu Romániájába kutatni a nemzeti ideológia torzulásait? A Doctor Honoris Causa díjat kapott Katherine Verdery életútjáról beszélt a Szociológia és Szociális Munka tanszéken.
Doctor Honoris Causa díjjal tüntették ki Katherine Verdery amerikai antropológust, aki azonban már 1973 óta Románia területén végez kutatásokat a társadalmi egyenlőtlenség politikai gazdaságtanáról, az etnikai viszonyokról, valamint a nacionalizmusok különböző formáiról. Ennek alkalmából tartott egy rövid előadást a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka karának Kulcsár Tibor amfiteátrumában. A rendszerváltás után a szocialistának mondott rendszerekről a maiakra való áttérés folyamatait kezdte kutatni, különösen a mezőgazdasági tulajdonviszonyok változásait. Előadása egészen gyerekkorától indult, ugyanis az antropológia iránti érdeklődése elmondása szerint nyolc éves koráig nyúlik vissza. Édesanya általános antropológiát hallgatott, amikor Verdery kisgyerek volt és mivel nagyon szerette, amit tanul, egyfolytában boldognak tűnt. Verdery felidézi, hogy az édesanyja folyamatosan az olvasmányairól beszélt, amiket a nyolc éves lánya nyilvánvalóan nem ismert és még kevésbé értett, de összekapcsolta az anyja boldogságát az antropológiával. Verdery erre ugyan külön nem tért ki, de ebből is látszik, hogy mennyire lényeges és nagy hatást képes kifejteni egy olvasmányélmény a való világban is, minden tudásellenes cinizmus ellenére is.
Miért éppen Románia?
Verdery elmondása szerint erre mindössze szakmai érdeklődése vezette, semmiféle különleges kötődése nincs sem az országhoz, sem az itt élőkhöz. Legelőször is azért, mert mindenképp Kelet-Európában szeretett volna kutatást végezni. Erre az volt az indítéka, hogy szakmai szempontból mindig is érdekelték a bármiféle perifériák és az ezek közötti liminalitási zónák, szakaszok. Ezen túlmenően pedig érdekelte a kommunizmus, mert semmit nem tudott róla, azonban az amerikai médiában még a csapból is az ezzel való riogatás folyt.
Mint mondta: a korabeli amerikai források túlnyomó része megbízhatatlan volt bármi tekintetében is, ami a kommunizmust illeti a korabeli hidegháborús ideológia, mccarthyizmus, jingoizmus és amerikai exceptionalism okán (tekintetbe véve a Kommunizmus Fekete Könyve típusú anyagokat, amelytől több szerzője is elhatárolódott, sok minden nem változott e téren). Mindennek ellenére mégis igencsak inkonzisztensen használta a kommunizmus fogalmát.
Érkezése után az első kutatása azzal foglalkozott, hogy miként lehetséges, hogy egy olyan kis területű országon belül is kialakulnak még kisebb mikroetnikai zónák? Ezt a témát Hunyad megyében és azon belül Bencenc (ma Aurel Vlaicu) faluban kezdte, amely Geoagiu város része. Különböző objektív nehézségek – adminisztratív problémák, együttműködés megtagadása stb. – kénytelen volt többször is kutatást változtatni. Először Bencenc társadalomtörténetét akarta feltárni, amely feladatra a helyi vezetéstől kapott három diáksegédet is. Később a falusiak ajánlották, hogy dolgozza fel a földhöz való viszonyukat antropológiai szempontból, ám ez sem bizonyult véglegesnek. Ekkor kezdett az értelmiség és a nacionalizmus kapcsolatának kutatásába, amely máig a leghosszabb kutatása.
Ennek egyik legfontosabb eredménye, mint mondta az, hogy téves csak úgy általában nacionalizmusról beszélni: sokkal inkább nemzeti ideológiáról van szó, amit az is mutat, hogy noha a Ceaușescu rendszerben nemcsak azt állították, hogy a nacionalizmus „épp eltűnőben van”, hanem gőzerővel gyakorolták is minden kisebbség ellen a román nacionalizmus minden eljárását (és már csak ezért sem nevezhető kommunistának az a rendszer). Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy az ilyen állami alkalmazás mellett a nemzeti ideológiát lehetséges teljesen személyi szinten is gyakorolni és komoly hatalomgyakorlási ászt adhat még ilyen helyzetben is a használó kezébe.
Verdery Max Weber axiómáját említette, amely szerint a nacionalizmus egyszerre nő a gazdasági problémák súlyosbodásával. Mint mondta: a mai Romániában ez abban látszik, hogy minél válságosabb itt a kapitalizmus, annál nacionalistább lesz az ország specifikusan vezetői és általánosan népi szinten is. Ez könnyen ahhoz vezet, hogy egy, a régi helyzethez hasonló álljon elő: amikor a hetvenes években megkezdte Romániában a kutatásait, aktív öncenzúrát kellett gyakorolnia egyrészt az alanyai személyi és sokszor egészen konkrét védelme érdekében, másrészt pedig azért, mert abban a korban épp a fenti bő használat, de ideológiai elkendőzés okán nem volt könnyű a nemzeti ideológia kutatása.
Azonban legalább ilyen nehézségeket okozott az, hogy nőként fogott hozzá ezekhez a kutatásokhoz, ráadásul férjetlen nőként. Mint mondta, némely otthoni és itteni tanára is tett megjegyzést arra, hogy „nem ártana” ha férjes asszony volna. Ebből kifolyólag egy idő után azt kezdte mondani magáról, hogy férjes, épp csak kutatni jött egyedül. Azt figyelte meg, hogy különösen a hivatalokban dolgozó férfiak sokkal komolyabban kezdték venni akkor, amikor azt hitték, hogy férjnél van, mint korábban. Rávilágított, hogy e téren Románia is sokat fejlődött, mert a mai helyzethez képest az akkori férfi-nő viszonyok egészen pontosan a „predatory” szóval írhatóak le, ami angolban azt jelzi, hogy a férfiak nemes egyszerűséggel a prédáiknak tekintettek minden nőt.
Előadása a közönség kérdései nélkül körülbelül harmincöt percet tartott, azonban így is volt néhány érdekes meglátása, amelyekre érdemes figyelni, még akkor is, ha helyenként enyhe reflektálatlanság volt érzékelhető. A közönség nagyrészt a nemzeti ideológiát – amelyet ellenkezése ellenére is folyamatosan nacionalizmusnak mondtak –, érintő kutatásai, a neméből származó kutatási hátrányai, valamint az országban eltöltött évtizedek benyomásai érdekelték. Mindezekre készséggel válaszolt, azonban elmondta, hogy sok minden már neki is összefolyik, különösen a múlt rendszeri eseményekből.
Az összességében egyórás előadás és beszélgetés érdekes és meghallgatásra érdemes volt. Annál is inkább, hogy mindvégig románul beszélt, mindössze néhány szót kellett megkérdezzen, hogy mi a román megfelelőjük. Ivácson András Áron / Transindex.ro