Telbisz, a városfejlesztő
A temesvári Magyar Ház Bolyai termében május 15-én, szerdán Szekernyés János helytörténész tartott kiválóan dokumentált, vetített képes előadást Telbisz, a városfejlesztő címmel. A 100 esztendővel ezelőtt elhunyt Telbisz Károly (1853–1914) 29 évig, 1885-től 1914-ig volt Temesvár első embere. Polgármesteri időszakának végén sokan úgy ítélték meg, hogy Temesvár az Osztrák–Magyar Monarchia harmadik legjelentősebb városává vált Bécs és Budapest után.
Óbesenyői Telbisz Károly tipikus bánsági családból származott – mondta Szekernyés János –, édesapja óbesenyői bolgár nemes ember, édesanyja lovrini sváb volt, ő maga pedig jó magyar ember lett. A bánsági bolgárok is magukénak vallják Telbisz Károlyt, ők járták ki, hogy szobra ma ott áll a Személyiségek Sétányán. „Minden, ami Temesváron történt a XIX. század végén, a XX. század elején, az Telbisz Károlynak volt köszönhető” – mondta Geml József polgármestert idézve Szekernyés János. Hivatali ideje alatt modernizálódott Temesvár: elbontatta a város fejlődését gátoló régi erődítéseket, a várost egy új, nyugat-európai városrendezési terv alapján formálta újjá, széles sugárutakkal, csatornázással, vezetékes vízellátással, közvilágítással és közösségi közlekedéssel. A várfalak lebontását csak a XX. század első éveiben tudta kiharcolni az osztrák katonai hatóságoknál Telbisz Károly, a várost széttagoló katonai területekért cserébe a város hat laktanyát volt köteles építeni a hadseregnek.
A helytörténész régi képeslapok és fotográfiák kivetítésével mutatta be a Telbisz Károly polgármestersége idején épült középületeket, iskolákat, bankokat, belvárosi bérpalotákat, közműveket és ipari létesítményeket, vasútállomást és emlékműveket. Temesváron létesült ebben az időszakban Magyarország első elsősegély-állomása, valamint a mai Románia területén az első aszfaltozott utca (1895) és az első villamos (1899). A vállalkozások megtelepedését adómentességgel, ingyen telekkel és építőanyaggal támogatta Telbisz Károly, a városban vízmű, közvágóhíd, téglagyár létesült, amelyek jelentősen hozzájárultak a helyi költségvetéshez.
A várost leghosszabb ideig vezető Telbisz Károly 1914-ben ment nyugdíjba, és még azon a nyáron meg is halt Ausztriában, ahová betegségét kezeltetni utazott el. Földi maradványait 100 esztendővel ezelőtt, 1914 őszén helyezték örök nyugalomra a temesvár-belvárosi temetőben. Sírhelyét nyerskőből készült kereszttel jelölték meg, azzal az elképzeléssel, hogy díszes kriptát, emlékművet emelnek Telbisz Károlynak, de közbejött az első világháború, és a hozzá méltó síremlék soha nem valósult meg – mondta Szekernyés János. Telbisz Károly kőkeresztje, amelyre magyar nyelven vésték fel a város legnagyobb polgármesterének nevét, sokáig elhanyagolt állapotban volt, csak az utóbbi években tisztíttatták meg a város elöljárói. A két világháború között belvárosi utca viselte a nevét, amelyet a kommunisták Bocşa utcára kereszteltek át, és csak a közelmúltban kapta vissza Telbisz Károly nevét.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Temetők találkoznak Kolozsváron: Firenzétől Kaliforniáig
A Házsongárdi temető szakmai bemutatásával kezdődött ma délután a 8 ország (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország) húsznál több szakemberének részvételével zajló háromnapos temető-szeminárium Kolozsváron. A nemzetközi és helyi figyelemfelkeltés, a Házsongárd turisztikai hasznosításának előmozdításán túl a szervezők (a budapesti székhelyű Teleki László Alapítvány és a kolozsvári Házsongárd Alapítvány) abban bíznak, a szeminárium áttörést fog jelenteni a Házsongárdi temetőben található több száz kiemelkedő örökségi értéket képviselő sír, síremlék és kripta megőrzésében.
Firenzéből, Lisszabonból, Barcelonából, Budapestről, Bécsből, Bolognából, Londonból és Kaliforniából is érkeznek többek között azok a szakemberek, akik A mulandóság emlékkövei – A történeti temetők örökségi értékeinek megőrzése témakörben szervezett nemzetközi szemináriumon tartanak ínyencségnek számító előadásokat. Köztük olyan témákat is találunk, mint például a londoni Highgate temető jövőjét fürkésző előadás, a firenzei svájci tulajdonú „Angol temető” bemutatása, de elbarangolhatunk a barcelonai, new orleansi vagy a híres bécsi központi temetőbe. A találkozó méltó befejezéseként Egyed Emese szerkesztett és Diószegi László rendezett műsort Gyertyaláng címmel a Házsongárdi temetőről szóló versekből és írásokból, a THÉ-Trupp Egyetemi Irodalmi Színpad, a Concordia vonósnégyes és a Tokos Népzenei Együttes közreműködésével. A konferencia díjtalan, programjaira minden érdeklődőt szívesen várnak a János Zsigmond Unitárius Kollégium épületébe. Szabadság (Kolozsvár)

Egy politikai kalandor (4.)
Şaguna püspöki méltósága miatt kénytelen elvállalni a balázsfalvi nemzetgyűlés elnöki feladatkörét és a Nemzeti Komité elnöki tisztségét. A 25 tagú Komité feladata a román érdekek védelme. A román követelések képviseletére két küldöttséget szerveznek, egyet a bécsi udvarba és egyet a kolozsvári országgyűlésre.
A gyűlésen megszerkesztett petíciót gyorsan szeretnék eljuttatni a császárhoz, mielőtt a május 29-re összehívott erdélyi országgyűlés kimondaná Erdély unióját Magyarországgal. Rendelkezésükre kevés idő áll, sietniük kell Bécsbe. A bécsi küldöttség egy része már május 18. és 20. között elindul, csupán a küldöttség vezetője, elnöke, Şaguna az, akit nem tudnak rábírni, hogy velük együtt menjen. Neki most fontosabb feladatai akadnak, mint hogy a román ügyet Bécsben képviselje. Kolozsvárra utazik, és a főkormányzót tájékoztatja a kialakult helyzetről.
Úgy tűnik, Şaguna kivár, nem tudja elkötelezni magát az osztrákok mellett, mert még nem tudja, a mérleg nyelve hol állapodik meg. Nem tudja, hogy a küzdelemből a magyar forradalom vagy az osztrák reakció kerül-e ki győztesen, de azt sem, hogy a magyarok és az osztrákok nem kötnek-e egyezséget. A balázsfalvi gyűlés bécsi küldöttsége nélküle kénytelen boldogulni. Ő ekkor nem vállalja fel a román érdekek védelmét, de megpróbálja elhitetni a románokkal, hogy őket képviseli. Amíg teheti, húzza-halasztja az indulást. A 120 tagú, Balázsfalván választott küldöttséggel együtt Kolozsváron tartózkodik. Ez idő tájt Şaguna még mindig a magyar egyezkedés híve. Liviu Maior kolozsvári román történész úgy értékeli, hogy Şaguna ekkor mérsékelt álláspontot képvisel, a tömegek mozgósítását ellenzi.
Fő feladatának a románság és a magyar hatóságok közti közvetítést tartja, gondosan ügyel arra, hogy megfelelő gesztusokat, kijelentéseket tegyen az osztrák udvar felé is.
Képviselőségéről Alsó-Fehér megye főispánja és a megyei vezetés 1848. május 13-án arra kéri a Főkormányszéket, hogy a május 29-én kezdődő erdélyi diétán (országgyűlésen) Şaguna mint regalista, azaz királyi meghívott képviselhesse a románokat.
Igaz ugyan, hogy ez a hagyományos erdélyi jogrend alapján szabálytalan, mert Erdélyben a görögkeleti vallás csak megtűrt, így a püspök hivatalból való képviselői kinevezése jogtalan. Az erdélyi főkormányzó arról tájékoztatja a Bécsbe utazó gróf Mikó Imrét, hogy a magyar forradalom ügyének szolgálatáért jó lenne, ha a püspök ott lehetne az erdélyi diétán.
Szabó József és báró Bánffy Miklós, a balázsfalvi nemzetgyűlés kormányszéki biztosai szintén javasolják a Főkormányszék közbelépését azért, hogy Şaguna püspök részt vegyen az erdélyi országgyűlésen. Papiu Ilarian úgy véli, hogy a püspöknek regalistává való kinevezése nem szolgálja a románok érdekeit, a püspök hírének is „inkább kárára” van.
Román–magyar együttműködés
Báró Wesselényi Miklós a kolozsvári országgyűlés munkálatairól készített beszámolójában – melyet a belügyminiszternek állít össze – ismerteti a kolozsvári magyar és román képviselők közti tárgyalásokat. Elmondja, hogy sikerült megegyezni az oláhok (románok) jelentősebb vezetőivel, köztük az óhitű (görögkeleti) Şaguna püspökkel. A románok megnyugszanak, ha az országgyűlés kimondja Erdély népeinek egyenlőségét, az egyenlő jogokat és kötelezettségeket. Wesselényi Miklós megjegyzi, hogy az Erdély unióját kimondó első cikkely is ennek szellemiségében készült. A román történészek és politikusok állításaival szemben a kolozsvári országgyűlésen részt vevő románok megszavazták Erdély unióját Magyarországgal. E szavazás nem egyéni döntésként, hanem a városban tartózkodó, 120 tagot számláló balázsfalvi küldöttség tudtával, közös akaratából történt.
A szászok országgyűlési jegyzőkönyve is tud arról, hogy a román képviselők a szavazás előtt egyeztettek a román küldöttséggel. Feljegyzik, hogy Şaguna is „sokszor tárgyalt a magyarok képviselőivel”. Úgy tűnik, ekkor Erdélyben még megvolt az esély arra, hogy a románok ne az osztrák reakció csatlósai legyenek. A román–magyar együttműködés a Bánságban és a Partiumban megvalósult. A románság vezetői – köztük Emil Gojdu, Ioan Dragoş és Eftimie Murgu – az erdélyi románokat a magyarokkal való együttműködésre ösztönzik.
A püspök Bécsben
A bécsi román küldöttség 1848. június 5-én Noptsa László alelnök vezetésével császári kihallgatásra jelentkezik. Nem fogadják őket, fagyos légkörben hozzák tudomásukra, hogy a benyújtott balázsfalvi petícióra az uralkodó írásban fog válaszolni. A választ június 7-én keltezik, miután a kolozsvári országgyűlés a románokra vonatkozó törvényeket már megszavazta. Eszerint a román követelések tárgytalanok, mivel azokat az erdélyi diéta törvényekkel garantálja.
A román küldöttség június 16-án újabb petíciót terjeszt a császár elé. A válaszért Innsbruckba kénytelenek utazni, mert a forradalmi események miatt a császár székhelyét ideiglenesen áthelyezik a biztonságosabbnak vélt városba. Időközben Şaguna püspök is megérkezik, és kihallgatásra jelentkezik V. Ferdinándnál. A második petícióra június 23-án adott újabb válasz a korábbi ismétlését jelenti, vagyis azt, hogy a magyar törvények már elismerték a románok jogait. A császár Şagunát Pestre küldi, hogy bekapcsolódjon a pesti országgyűlés munkájába. Pesten nem kötelezi el magát, és semmilyen érdemleges feladatot nem vállal. Találkozik a Magyar kormány jeles képviselőivel, köztük Kossuth Lajossal. A püspök bizonyára jól forgatja a szavakat, mert elnyeri Kossuth bizalmát akkor, amikor a nagyszebeni Román Komité szélsőséges tagjainak magyarellenessége egyre nyilvánvalóbb.
1848. október derekáig a magyar forradalom vezetői támogatják Şagunát, mert még hisznek magyarhűségében. Batthyány Lajos magyar miniszterelnök 1848 októberében ezért is szólítja fel Şagunát – mint a magyar országgyűlés tagját is –, hogy segítse a kormányzatot a békesség helyreállításában. Bizalmatlanság Pesten
Miután Pesten az a lejárató jellegű hír kapott lábra, miszerint Şaguna még áprilisban „muszka zászlót” vitt Karlócáról az erdélyi románoknak, a püspök úgy érzi, hogy két szék között a földre esett, mert nem bíznak benne. Titokban hagyja el Pestet, és Nagyszebenbe megy, de itt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, az osztrákok is gyanakvással figyelik.
A magyar politikusok közül id. gróf Bethlen János – az erdélyi liberálisok egyik vezetője – már 1848. május 20-án felfigyel a püspök kétkulacsos politikai viselkedésére. Azt írja a magyar minisztertanácsnak, hogy Şaguna nemrég még Bécsben járt, de Karlócát érintve tért Erdélybe. Olyan vélemény is van, amely arról tud, hogy a püspök kapcsolatban áll a délszláv mozgalommal, az illír párttal is. Jakab Elek történész a püspök jellemére utalva megjegyzi: „ment nép-békítni Hunyad vármegyébe, esküdni Karlovicra, informálni Pestre s a királyi kegyelmet megköszönni Bécsbe”. (folytatjuk) Kádár Gyula
Háromszék. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hitélet – Ma Apor Vilmos vértanú püspök emléknapja
Apor Vilmos az első boldoggá avatott székely. Ősi háromszéki, altorjai székely főnemes családból származott. Eredetüket a honfoglalás kori pogány székely vezérre és pogány főpapra, Opour rabonbánra vezetik vissza, aki a család ősi fészkét, Bálványosvárat építtette.
A családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai jellemezték a XIX. században is: zárkózott, puritán életvitel, erős nemzet- és kötelességtudat. Az egyéni élet szorosan összefonódott a közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata pedig végigkísérte őket halálukig.
Apor Vilmos 1892. február 29-én született Segesváron a család hatodik gyermekeként. Édesapja korán meghalt, ezért testvéreivel együtt édesanyja nevelte, mélyen vallásos szellemben. Torjai birtokuk bérlők kezére került és tönkrement. Édesanyja, Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül Vilmos nagyanyjánál telepedtek le, Mosonban.
Gyermekkorában rendszeresen ministrált. Középiskoláit a jezsuiták vezette kalksburgi és kalocsai gimnáziumban végezte. Annak befejeztével, anyja késleltetni akaró szándéka ellenére, azonnal kispapnak jelentkezett. Főpásztora Innsbruckba küldte a jezsuiták egyetemére, ott szerzett teológiai doktorátust.
Budapesti szobra is hirdeti: nőket védett a szovjet katonáktól 1945-ben, és lelőtték
Apor Boldog Vilmos tiszteletére Hosszúfalun épült az első templom Erdélyben 2004-ben. Szabadság (Kolozsvár)

Egy kalandor főpap (6.)
Követségben Lüdersnél
A Şaguna vezette követség január 2-án indul Bukarestbe. A katonai intervenció kérését január derekán terjeszti Lüders gyalogsági tábornok elé. Ekkor jelenik meg érvként az a máig ható hazugság, hogy a magyar lázadók Erdélyben húszezer ártatlan románt gyilkoltak le és kétszáz román települést felgyújtottak.
Kezdetben Lüders elutasítja Şagunáék kérését, mondva, hogy ezt csak a cári kormányzat engedélyével teheti, nincs felhatalmazása a magyar határ átlépésére. A kérést csak úgy teljesítheti, ha a katonai segítséget „az erdélyi cs. kir. kormányhatalom” kéri. Úgy gondolja, ha az említett két város megsegítésére küldene is csapatokat, a városok felmentése után azoknak vissza kell vonulniuk. Az orosz haderő feladata 1848 júliusától megakadályozni a moldvai, szeptember 27-e után a havaselvi forradalom kitörését. Az orosz elutasítás után Şagunáék Fuad effendit, a török Porta rendkívüli követét keresik fel. Fuad nemhogy nem támogatja őket, de arra utasítja Omer pasát, hogy egyetlen török katonát se engedjen a magyar határ, Erdély felé indulni. A cár 1848 decemberében még úgy tudja, hogy az erdélyi osztrák haderő képes leverni a magyarokat, ezért nem engedélyezi az orosz csapatok Erdélybe vonulását. Ennek ellenére Lüders tábornok parancsára – az orosz hadi szakértők – már december folyamán kidolgozzák az erdélyi osztrák csapatokkal való együttműködés tervét. A cári előőrsök december 11-én Engelhardt tábornok irányításával felvonulnak a Kárpátok déli vonalán, az Olt és a Bodza közti térségben. Mivel az osztrákok hivatalosan nem kérik az orosz intervenciót, ezért Bukarestben a várakozás álláspontjára helyezkednek. Január elején az osztrák központi hadvezetés parancsnoka, Windischgrätz herceg még ellenzi a cári csapatok behívását. Ennek ellenére – Puchner tábornok jelentése alapján – a császárnak küldött 1849. január 10-i előterjesztésben felveti az orosz katonaság behívásának kérdését. Schwarzenberg osztrák miniszterelnök ekkor még úgy rendelkezik, hogy Puchner tábornok védje meg Erdélyt addig, amíg osztrák felmentő sereget tudnak küldeni. A császár és a kormány nevében megtiltják az oroszok behívását. Időközben az osztrák katonai helyzet válságosra fordul, Puchner kénytelen lépni, és Nyepokojcsicki ezredes közvetítésével másodszor fordul orosz segítségért. Lüders, miután az osztrák hivatalos felkérés is megérkezik Bukarestbe, január 27-én megüzeni Puchnernek, hogy a cári csapatok megindultak az erdélyi szorosok irányába.
Havaselvéről Bécsbe
Mivel a cári katonaság behívásának tervét a leghatározottabban Şaguna képviseli, és ő vállalja a küldöttség vezetését a bukaresti orosz főhadiszállásra, ezért a püspököt utólag nem véletlenül nevezik muszkavezetőnek is. E dicső tettének jutalmáért 1849 februárjában Havaselvéről egyenesen Bécsbe utazik, innen meg sem áll Olmützig, a császári udvarig. A püspök úgy gondolja, joggal várhat elismerésre. Erre szüksége is van, mert időközben elveszti korábbi szerb és magyar támogatóit. Şaguna úgy gondolja, hogy havaselvi útját – mint bizonyított osztrák hűséget – méltányolni fogják. Természetesen, Ferenc Józseftől nem önmaga, hanem a Román Komité nevében kér kihallgatást és a „román nemzet nevében” fogad hűséget. 1849. február 25-én egy tizenhárom tagú küldöttség vezetőjeként terjeszti fel azt az emlékiratot, amelyben arra kéri a császárt, hogy legyen a birodalom összes románjának uralkodója úgy, hogy a románokat egy tartományba egyesítse, és vegye fel a „románok nagyfejedelme címet”. Önmagára is gondolva javasolja, hogy a románok egy nemzeti kongresszuson választhassanak „nemzeti főnököt”. E kérés egyúttal valóban román nemzeti érdeket is szolgál. A március 4-én kiadott osztrák alkotmány nem veszi figyelembe az ellenforradalom idején a magyarok ellen felkelő, lázadó románság igényeit. A románok magyaroktól való elszakadásának jogosságát Şaguna még a dinasztiához való hűség miatt elszenvedett nagyszámú román áldozat emlegetésével is alátámasztja. Megismétli a Lüdersnél januárban elmondott magyarellenes rágalmakat. Azonban a légből kapott adatokat – a román áldozatok túlzóan magas számát – a császári udvarban nem hiszik el, és 1850-ben elrendelik a polgárháború során elpusztult románok hivatalos számbavételét. Az összeírás adatait a bécsi titkos levéltárban helyezik el. Ezek már 1851 elején ismertté válnak. Az összeírók objektivitásában nincs miért kételkedni. A levert magyar szabadságharc után, a magyarellenesség idején annyira nincs részrehajlás, hogy az összeírók egyáltalán nem foglalkoznak a magyar legyilkoltak számbavételével. A polgárháborús román polgári lakosság vesztesége 4321 és 4425 főre tehető, amely több mint kilencszer kevesebb annál, mint amennyi 1996-óta Kolozsváron a Biasini Szállónál felállított hatalmas emléktáblán olvasható. A román nacionalizmus ezzel kimeríti a nemzeti uszítás fogalmát. A történelem meghamisítása még egyértelműbb, ha tudjuk, hogy arányaiban tekintve a román áldozatok száma háromszor volt kisebb, mint a lemészárolt magyaroké. A kortárs George Bariţiu, aki az 1848/49-es erdélyi román népfelkelés jelentős vezére, hatezer főre teszi a román polgári lakosság veszteségét. Ez a 40 ezres számhoz mérve aránytalanul kevés. Şaguna nem kap amnesztiát
Az osztrák alkotmány szűkkeblűsége, valamint a magyar sikerek miatt Şaguna ismét alkalmazza a korábbi időszakból is jól ismert taktikát, távol marad az eseményektől.
A magyar honvédség dicsőséges és győztes tavaszi hadjárata teljében – a debreceni nagytemplomban, 1849. április 14-én – kimondják Magyarország állami függetlenségét. Általános amnesztiát hirdetnek, ebben csak Andrei Şaguna nem részesülhet, mert Kossuth szerint elárulta hazáját. A kormányzó ezalatt a cári csapatok behívását érti, hisz bárki bármit is követett el, kegyelemben részesült. Az 1849. április 26-án Dragoş képviselőhöz keltezett levelében Kossuth írja, hogy a múltra „a béke és a szeretet nevében fátyolt” vetnek.
A megtorlások idején
Şaguna csak a magyar szabadságharc leverése után tér vissza Erdélybe, amikor már javában tombol a magyar szabadságharcosok felelősségre vonása. Erdély-szerte akasztások, kivégzések, bebörtönözések. Büntetésből tízezreket soroznak be katonának és hurcolnak hosszú évekre idegen országokba. A magyar forradalmat támogató románok sem kerülik el a börtönt. Erdély katonai kormányzója – Ludwig Wohlgemuth altábornagy – szigorú rendet teremt. Nincs tekintettel a román érdekekre sem, még a püspököt is figyelmezteti arra, hogy hagyjon fel a nemzeti izgatással. Tekintettel Şaguna korábbi, osztrákoknak tett szolgálataira a köréje csoportosult román politikusok kérvényekkel árasztják el a bécsi udvart. Mindhiába! Nem honorálják az erdélyi románok 1848/49-es magyarellenes népfelkelését. Még annyit sem érnek el, hogy a bánsági románokat kivegyék a szerb vajdaság hatásköréből, és az erdélyi ortodox püspökség elszakadjon a szerb egyháztól. Şaguna kénytelen megállapítani, hogy „a jogokban részesítő rezolúciók ideje elmúlt”. Az 1850-ben készült román nemzeti követeléseket már alá sem írja.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nevelők dicsérete
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Idős magyar sors öregek otthonában
A bágyoni öregotthon nagy társalgóasztalát körülülő néhány lakó Pálfi Éva szociális munkás társaságában tölti délelőtti programját. A 11 idős ember mintegy fele vesz részt a közös foglalkozáson a napsütéses délelőttön: aki nem ágyhoz kötött beteg, kimondottan örül, ha napi rendszerességgel összeverődik a négy asszonyból és egy férfiből álló asztaltársaság. Néhány percre magam is beülök közéjük. Nehezen indul a beszélgetés. Egy kintről jött ember mindig megzavarja az eltemetett múlt fölötti elmélkedést. Az öregotthonba „száműzött” idős embereket ritkán keresik fel hozzátartozóik, van, akit soha. A kíváncsiskodó akkor is sebeket tép fel, ha megpróbál a lehető legtapintatosabban „moderátori” szerepet vállalni. Az asztalfőn ülő egyetlen férfi, Korpos György arról beszél, hogy 11 éve, amikor felesége meghalt, teljesen megváltozott az élete. Hozzátartozók híján Körösfőről került be az idősek otthonába, azóta itt él. Elérzékenyülve beszél arról, hogy évek óta nem látogatja senki: utoljára néhány évvel ezelőtt jött el hozzá egy falubeli ismerőse...
Hasonló történetek sorakoznak. Kun Polixénia Kanadában élő keresztlányával tartja a kapcsolatot, aki két-három évente jár Erdélyben, akkor találkoznak. A többiek magukba roskadva hallgatnak: nem akarnak beszélni a kitéphetetlenül lelkükben hordozott örökségről. A öregotthon szociális munkása, kedves, fiatal lány megpróbál jobb hangulatot teremteni. Arról beszél, hogy a lehetőségek szintjén igyekeznek otthonosabbá, családbaráttá tenni a házat: nemcsak a változatos napi foglalkozások, a tágas, parkosított kertben eltöltött séta és pihenés szolgálja ezt, hanem a születésnapok és az egyházi ünnepek közös megünneplése is.
Kapacitásuk negyedén
A Torda közeli Bágyon negyven férőhelyes öregotthonának épületei ugyan nem kínálnak luxuskörülményeket, de erdélyi összehasonlításban állják a versenyt. Az 1350 lejes havi önköltség azonban sokak számára megfizethetetlen kiadás. Az évekkel ezelőtt 26 bentlakóval üzemelő öregotthon lakóinak egy része elhalt, és egyre kevesebb az új jelentkező.
Sógor Gyula gondnok (képünkön) a bekerülési kritériumokról beszél, amelyek között az egészségi állapot is szerepel. Olyan jelentkezőket látnak igazán szívesen, akik nem szenvednek súlyos betegségben, főleg nem a speciális gondozást igénylő Alzheimer-kórban. Kolozsváron létezik krónikus betegek gondozására szakosodott magyar öregotthon is, oda bekerülni azonban pénz kérdése: a havi 2000 lej körüli összeg kifizetése sok nyugdíjas számára lehetőségeit messze meghaladja.
Az 1996-ban alakult Misericordia – Irgalmasság Háza aranyosgyéresi alapítvány patrónusa, az időközben elhunyt lelkész-esperes, Sógor Gyula – a mai gondnok édesapja – még a hetvenes években Svájcban találkozott az időskori egyházi gondozással. A gyéresi református lelkésznek húsz évet kellett várnia, amíg Erdélyben is létrehozhatta az új egyházi szociális intézményt. Előbb Aranyosgyéresen próbálkozott, a helyi román polgármester azonban csak úgy engedélyezte volna, ha az önkormányzat is társtulajdonossá válik. Így került az öregotthon a Gyérestől mintegy 20 kilométerre fekvő Bágyon református szórványgyülekezetébe. A többségében unitárius lakosságú falu 25 tagú református gyülekezetében örültek, hogy a romos egyházi telekre végre élet költözik: a kétszáz éves felújított épületbe került az adminisztráció, az öregotthon lakói számára pedig nyugati támogatással két új épületet emeltek. A szűkös büdzsét ma is két holland alapítvány egészíti ki: egy-egy ellátott idős ember havi 1600 lejébe kerül az alapítványnak, és bizony nem mindenki tudja fedezni amegszabott 1350 lejes alapösszeget sem.
„A családi törvénykönyv nemcsak azt írja elő, hogy a szülőknek hogyan kell bánniuk a gyerekükkel, hogy a gyámhatóság ne lépjen fel ellenük, hanem arról is rendelkezik, hogy a gyerekek kötelesek gondoskodni öreg szüleikről. Az állam azonban csak a gyerekek jogaival foglalkozik, az idős szülőkével nem” – mondja Sógor Gyula. Hosszas jogi huzavonába kerül behajtani a gyerekeken a fenntartási költségeket, olyan esetet is említ, amikor négygyerekes szülők kerültek számkivetetten az öregek otthonába, anélkül, hogy a gyerekek kipótolnák az idős ember kevéske nyugdíját.
Rendszer közadakozásból
Öregotthont profitorientált vállalkozásban fenntartani Romániában lehetetlenség. Ez a történet szolidaritásról, emberi elkötelezettségről szól” – magyarázza Tokay Rozália (képünkön), a Magyar Mozgáskorlátozottak Társulata által fenntartott kolozsvári Szent Kamill Szociális Otthon vezetője. A gyerekkori bénulás következtében mozgássérült képzőművész hölgy rendszerváltás utáni élete egybeforrt az 1990-ben létrehozott egyesület, és a 2000-re megépült első magyar kolozsvári szociális intézmény történetével. Tokay Rozália jegyezte be az 1989 utáni első magyar egyesületet Kolozsváron, Gheorghe Funar pedig csak úgy akarta aláírni az öregotthon építési engedélyét, ha az egyesület nevéből kiveszik a magyar szócskát. Hosszú, több éves hercehurca következett, míg az Ausztriából hozott használt ruha árából mégiscsak elindult az építkezés.
„Amikor Bécsben a Kamilliánus Rend vezetőjének arról beszéltem, hogy készen állunk az építkezésre, de nincs pénzünk, visszakérdezett: van-e hitem? Amikor azt mondtam, hogy igen, ezekkel a szavakkal küldött haza: kezdjétek el az építkezést, mert a pénzről Isten gondoskodik” – mesél a kezdetekről. Az ingatlanegyüttes építésének minden mozzanatára igaznak bizonyult az osztrák szerzetes jövendölése: nemcsak a két tágas épület emelkedett fel adományokból, közadakozásból, de működését is az biztosítja. A hatvan főre tervezett öregotthonnak ma 40 lakója és 32 alkalmazottja van. A lakók 30 százaléka képes fizetni a bennmaradás költségeit, a fenntartáshoz szükséges pénz többi részét saját bevételekből és adományokból fedezik. Egyik emeleten vendégszobákat rendeztek be, ahol Kolozsváron tartózkodó szállóvendégeket fogadnak.
Tokay Rozália szerint Románia nemcsak abban különbözik Európa civilizáltabb részétől, hogy nem támogatja állami szinten az idősek ellátását, hanem abban is, hogy megdézsmálja azokat, akik önerőből erre vállalkoznak. Eddig több beadványt küldött a román törvényhozásnak, hogy legalább az adóktól és illetékektől mentesítsék az alapítványi működésű szociális intézményeket, de választ sem kapott. Az éves állami támogatás pedig kéthavi gázszámla költségeire lenne elegendő. A 200-300 lejes fejkvóta állami kifizetésére volna ugyan lehetőség, de cserébe az állam mindenbe beleszólna: többek között abba, hogy kik kerülhessenek be az intézetbe. Ezt a fajta együttműködést az alapítvány nem vállalja, hiszen a költségeik töredékének finanszírozásáért nem hajlandók lemondani önállóságukról.
Nyugati minta, romániai gyakorlat
Az elmúlt 25 esztendőben Romániában az egyházaknak és a magánalapítványoknak köszönhetően sok minden jó irányba változott az idős emberek ellátása terén, a nyugati modellt azonban nem sikerült meghonosítani. Az Európai Unió nyugati térfelén minden idős ember alanyi jogon jogosult szociális intézményi ellátásra, az intézményi beutalással járó gondozás költségeit az állam fedezi, amennyiben az érintett nyugdíja ezt nem teszi lehetővé. Az idős ember egyházi, alapítványi vagy magántőkével működő öregek otthonába kérheti felvételét. Nyugaton külön kategóriát jelent a magánintézmények luxuskörülményeket kínáló szolgáltatása, amit az igénylő fizet, cserébe viszont élete végéig külön szobát kap.
A hazai gyakorlat zömében egyházi és alapítványi tőkével működik, és az egyre fogyatkozó nyugati segítséggel fenntartott öregek otthona hálózatát jelenti. Ebben a rendszerben az ortodox egyház által működtetett szociális házak vannak előnyben, amelyek rendszerint a helyi önkormányzatokkal közösen kínálnak olcsóbb bekerülési lehetőséget a gondozásra szoruló, idős embereknek.
Amíg nem muszáj, szinte senki sem jön – szól Sógor Gyula tapasztalata. Sokan érdeklődnek, fontolgatják a lehetőséget, aztán amikor minden kötél szakad, megérkeznek a szerződés aláírására. Általában egy hónap próbaidő következik, ami alatt mindkét fél felmondhatja a megállapodást. Tokay súlyosabb esetekről is beszél, amikor a hozzátartozók eladják a szülő feje fölül a házat, és valaki értesíti az alapítványt, hogy az idős ember valamilyen pincehelyiségben vagy barakkban tengeti életét. Ilyenkor érte mennek, behozzák az intézetbe, az állami szervek ugyanis nem nagyon törődnek ezekkel az esetekkel.
Petőfi a tömbházrengetegben
A kolozsvári Hajnal negyed egyik csendes, félreeső utcájában felépített Szent Kamill otthon épületei által közrefogott udvaron Petőfi mellszobra fogad, nemzetiszínű szalagos koszorúkkal. A leányanya-központtal, magyar bölcsődével és óvodával kiegészítendő szociális épületegyüttes udvarát hamarosan gyerekzsivaj tölti majd be. Az otthon vezetői így is szeretnének családiasabb környezetet teremteni az öregek számára. Akik hamarosan nem csak Petőfi mellett, hanem történelmünk több nagy alakja mellszobrának társaságában pihenhetnek majd az udvaron. Tokay Rozália szerint a kolozsvári román hivatalosságoknak nem tetszik a magyar szoborpark ötlete, de nincs mit tenniük. Ő már Funar óta megszokta, hogy nem szabad engedni. Mert azért fontosak a magyar szociális intézmények, hogy ne csak magyarként éljük le az életünket, hanem az elmúlás időszakában is valahol otthon legyünk Erdélyben.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Teleki Téka, a szellem hajléka
A Teleki Téka immár két évszázada Marosvásárhely kulturális büszkeségei közé tartozik, a könyvtárnak otthont adó Wesselényi-ház pedig épített örökségünk kincse. A Tékában tett látogatásunknak Lázok Klára történész, az intézmény vezetője volt a házigazdája, aki múltról, jelenről és jövőbeli tervekről is beszélt.
Kis túlzással állíthatjuk, hogy Marosvásárhelyen minden út a Bolyai térre vezet. A kultúra vásárhelyi fellegvárában futnak össze a történelem ösvényei, hiszen a nagy múltú Református Kollégium szomszédságában, egy látszólag szerény ház kapuja egyenesen a könyvek, a múlt csodálatos világába vezet be.
Lázok Klára, a Téka vezetője (portrénkon) az intézmény udvarán fogad, ahova legalább húsz kisiskolás érkezik velünk egyidőben, hogy megismerkedjenek Teleki Sámuel örökségével, és megtekintsék a Téka éppen aktuális kiállítását. A gyerekekkel vonulunk be mi is a könyvtárba, ahol az intézmény egyik munkatársa tart előadást Telekiről, könyvekről és sok más érdekességről. A könyveket hatalmas szekrényekbe zárták, a kiállítás témáját szolgáló korabeli szakácskönyvek pedig üvegezett asztalkákon tekinthetők meg.
Ma már természetes, hogy kultúránk eme tárháza mindenki előtt nyitva áll, de a diktatúra éveiben is fontos szerepet töltött be a város, a nemzet életében: „A Teleki Téka a történelem és a politika alakulásától függetlenül meghatározta Marosvásárhely szellemi súlyát. Könyvtárosai nemcsak a könyvtár őrei voltak, hanem sok esetben fontos kultúrtörténeti értékek feltárói, illetve a Tékáért elhivatottan dolgozó, küzdő emberek. Legyen itt szó akár a tudományos kutatásokat végző Farczády Elekről, aki rálelt a Koncz-kódexben rejtőzködő Marosvásárhelyi sorokra, vagy a nyolcvanas években titokban a könyvtárban régi magyar irodalomórákat tartó Zsigmond Irmáról, a Téka könyvtárosai mindig jelentős helyet foglaltak el a város életében. Amúgy a Téka teljes történetére vonatkozó legteljesebb feldolgozások eddig egykori vezetője, Deé Nagy Anikó tollából kerültek ki, de a kutatások jelenleg is folynak” – meséli Lázok Klára.
Jelenkori történelem
A rendszerváltás első napjainak lendülete után a Tékának szembesülnie kellett azzal, hogy a jogi helyzete változatlan marad. Ennek az állapotnak az áthidalására a Teleki család tagjai és a Téka támogatói létrehozták a bázeli Teleki Téka Förderstiftungot, illetve annak testvéralapítványát, a vásárhelyi Teleki Téka Alapítványt – ezek révén járultak hozzá a Telekiek az épület kisebb-nagyobb javításaihoz, finanszírozták a könyvtár négynyelvű ismertetőjének nyomdai költségeit. A könyvtár rendszerváltás utáni életében a fennállásának 200. évfordulójára szervezett évforduló és konferencia jelentette fordulópontot, amely lehetőséget adott a megmutatkozásra mind az örökséget a nehéz évtizedeken átmentő csapat, mind az ezredforduló környékén bekerült fiatalabb generáció számára. Ekkor kezdődtek el a pályázások is kutatási-, illetve felújítási projektekre, a restaurátor műhely fejlesztésére, a Bolyai-kéziratok konzerválására, és sok más egyébre. A kilencvenes évek végén adták ki Deé Nagy Anikó monográfiáját az alapító Teleki Sámuelről, az állomány 16. századi könyveinek katalógusát, illetve egy gyűjteményes emlékkönyvet a 200 éves évfordulóra. Azóta elkészült a könyvtár supralibrosainak katalógusa is Kimpián Annamária doktori értekezéseként, Lázok Klára pedig a Téka ’50-’-es éveinek feltérképezésén dolgozik. A Téka különböző állományainak gyarapodására, tudomány- és könyvtörténeti érdekességeire vonatkozó tanulmányok is napvilágot láttak az elmúlt tíz évben. A hagyományos kutatókönyvtári- és könyvmúzeumi szolgáltatások mellett 2011-től erőteljesebb hangsúlyt kaptak az állománymegőrzést célzó intézkedések, illetve a közösséget célzó programok, 2008-tól a könyvtárat, illetve a könyveket bemutató elméleti és gyakorlati gyerekfoglalkozásokat is beindítottak. Az utóbbi években a Téka egyre inkább jelen van Marosvásárhely kulturális életében: 2013-ban útjára indította Történelmi Könyvek Vásárát, amelyre 16 erdélyi kiadó vitte el történelmi könyveit – az idei vásárt augusztusban szervezik. A Beszélő könyvek című, talkshow-szerű előadás-sorozat keretében a Téka különböző könyveitől indulva kultúrtörténeti-könyvtörténeti témákról beszélgetnek, ezek az előadások több mint 100 nézőt-hallgatót vonzottak az elmúlt fél évben.
Egyedülálló ritkaságok
A könyvtár tulajdonképpen több állományból áll össze – tudjuk meg az intézmény vezetőjétől. Az alapító 40 ezer kötetes enciklopédikus jellegű könyvtára mellé a 20. század folyamán több más különböző jellegű állomány került, közülük legfontosabb a Református Kollégium 80 ezer kötetes könyvtára, de a könyvek jelentőségét tekintve hasonlóan fontosak a töredékkönyvtárak is, így a második világháború után felszámolt kolostorok, nemesi könyvtárak, felekezeti iskolai könyvtárak állományai. Az összesített állomány 67 ősnyomtatványt számlál, a legkorábbi Galeotto Marzio Liber de homine című munkája, amelyet Bolognában nyomtattak 1475 körül. A másfél ezer régi, 1712 előtti magyar könyv között unikum Apáczai Csere János Magyar logikátska című munkája, ez a Gyulafehérváron 1654-ben megjelent, első, magyar nyelven írott logika tankönyv egyetlen ismert példánya. Szintén egyetlen, igaz, csonka példány maradt fenn Balassi Bálint Istenes énekinek Bártfán, a 17. században megjelentetett kiadásából.
Eredettörténet A Teleki–Bolyai Könyvtár vagy közismert nevén Teleki Téka Marosvásárhely egyik legjelentősebb kulturális öröksége. A könyvtárat 1802-ben létesítette gróf Teleki Sámuel (Gernyeszeg, 1739. november 17.–Bécs, 1822. augusztus 7.), Erdély kancellárja, aki nemcsak gazdag, hanem rendkívül művelt ember is volt, több európai egyetemen tanult. A könyvgyűjtés megkezdésében Jakob Christoph Beck teológia- és történelemprofesszor, a bázeli közkönyvtár őre látta el hasznos tanácsokkal. Teleki 1778-ban Nagyszebenbe költözött, ahova a könyveit is magával vitte. Az 1790-es évek elején Teleki a könyvtárat Bécsbe szállíttatta, de 1797 áprilisában a franciákkal folytatott háború miatt ismét Marosvásárhelyre menekítette. Itt abban Wesselényi-házban raktároztatta a könyveket, amelyet felesége, iktári Bethlen Zsuzsanna örökölt nagynénjétől, báró Wesselényi Katától. A 17. századbeli épületet Teleki 1799–1802 között kibővítette, és a megnyitás előtt, 1802 őszén személyesen irányította a könyvek elrendezését. Ekkor vette szolgálatába az első marosvásárhelyi könyvtárost, Szász Józsefet, aki nagyon korszerű katalógusrendszert állított föl.
„A legrégebbi példányunk a magyar szempontból egyik legfontosabb kötet, a Koncz-kódex, egy 1300-as évek elejére keltezhető Szentírás, amelynek egyik oldalára a 15. század első évtizedeiben egykori tulajdonosa berótt néhány sort magyarul. Ez a Farczády Elek által azonosított, a hatodik magyar nyelvemlékként számon tartott Marosvásárhelyi sorok” – tájékoztat bennünket Lázok Klára. Manapság régi könyvekkel nagyon ritkán gazdagodik az állomány, ezek általában adományok, mint például a nemrégiben egy kolozsvári antikváriumban megtalált Köteles Sámuel-kötet, amely Bolyai János saját könyvtárából származik, és a 15 éves Bolyai aláírását, illetve egy általa beírt Horatius-idézetet is tartalmazza. Jelentős gyarapodást jelent a legújabb társadalomtudományi szakkönyvek beszerzése, ezekre jórészt a Teleki Téka Alapítványon keresztül pályázik az intézmény, fő támogatója a Bethlen Gábor Alap. Ugyanakkor személyes adományok által is gyarapszik a könyvtár.
Hatalmas forgalom, biztató jövő
A könyvtár olvasótermét évente 300-350 diák és kutató használja, a könyveket csak helyben lehet olvasni. Ugyanakkor évente 10-12 ezren látogatják a könyvtár múzeumát, további 2000-2500 ember fordul meg a különböző programokon, előadásokon, az udvaron szervezett Történelmi Könyvek Vásárán, időszakos kiállítás-megnyitókon, a Múzeumok éjszakájára szervezett megmozdulásokon. Bár a könyvek nem vihetők haza, egy átfogó leltárt követően kiderült, hogy 45 év alatt 538 kötet eltűnt – köztük 16-18. századi könyvek. A rendőrségi ankét manapság is tart, de Lázok Klára nem tud arról, hogy bármilyen előrelépés lenne. A 2012-es leltár eredményeit – amelynek során kiderültek a hiányok – az intézmény vezetősége több honlapon is közzétette, hátha a nagyobb nyilvánosság segíti az ügy előremenetelét, de egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptak.
A Téka vezetőségének fő célkitűzése az olvasótermi-, illetve a múzeumi szolgáltatásaik minőségének további javítása, külföldi szakfolyóiratok- és szakkönyvek beszerzése, a múzeumi látogatások minél emlékezetesebbé tétele. Ugyanakkor fokozott figyelmet fordítanak a könyvállomány, valamint a Tékában található többi érték konzerválására, restaurálására, láttatására. Elkezdődött a digitalizálási program is, jelenleg a marosvásárhelyi 19. század végi, 20. század eleji hírlapokat, illetve unikumainkat szkennelik, és remélik, ezek minél hamarabb felkerülhetnek a világhálóra. Szeretnék folytatni az elmúlt években elkezdett közösségi programjaikat, a könyvtörténeti előadássorozatukat, a Történelmi Könyvek Vásárát, a vásárhelyi kultúra- és könyvnépszerűsítő akciókban való aktív részvételt. „A Téka szellemisége szakmai- és közösségteremtő téren egyaránt megköveteli, felelősségünkké teszi azt, hogy a 21. század sajátságos akadályai között is élő intézmény legyen ez a könyvtár” – mondja búcsúzóul Lázok Klára.
Nánó Csaba. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kétszáz év, nulla fő növekedés
Az egri Eszterházy Károly Főiskola professzora, DR. GEBEI SÁNDOR A török hódoltság demográfiai következményei címmel tartotta meg előadását a nagyváradi Szacsvay Akadémián. A népesedési, elnéptelenedési folyamatok mellett Szilágyi Aladár a fejedelmi Erdély státusára, helyzetére vonatkozó véleményéről is faggatta a jeles történészt.
A törökök még jóval Mohács előtt, a 14. század vége felé be-bekaptak a történelmi Magyarország területére. Később Mátyás alatt Váradot is feldúlták. Nem beszélve arról, hogy Mohács után a déli végvárakat mind elfoglalták…
A 14. századtól fokozódik a nyomás a déli határokra. Az oszmán-törökök megjelenése évről évre ismétlődik. Nem véletlen, hogy Luxemburgi Zsigmond idején komoly építkezések indulnak a déli határvidék biztosítása érdekében. Végvárak, mégpedig kővárak épülnek, a déli határok biztonságát kell garantálniuk. De Mátyás Szerbia, Bosznia és Horvátország irányába még egy külső végvárrendszert is létrehozott. Ez jól működött addig, míg a legfontosabb elemét meg nem hódítja a török. Ez pedig Nándorfehérvár. A 15. században többször próbálkoztak vele, 1521. augusztus 29-én Szulejmán szultánnak sikerült elfoglalnia ezt a fontos végvárat. Attól kezdve nincs megállás 1521 és 26 között. A mohácsi csatáig a déli vármegyéket, a Szerémséget is elfoglalják. 1526-ban Mohács egy olyan vesztes csata, amely még nem jelentett helyrehozhatatlan vereséget. Hiszen Mohács után is maradt katonai, gazdasági ereje, sőt, európai támogatottsága Magyarországnak, csakhogy a megbomlott egység miatt nem lehetett kihasználni e támogatásokat. A régebbi magyar történetírás, az újabb is kronológiai határként mégis 1526. augusztus 29-et, Mohácsot jelöli meg a közép- és koraújkor elválasztó dátumaként. Talán helyesebb lenne Nándorfehérvár elestét tekinteni ilyen korszakelválasztó dátumnak.
Mohács után az előbb két, majd három részre szakadt Magyarország szinte állandó hadszíntérré vált…
Az én felfogásom talán meghökkentő: ugyanis kétségbe vonom, hogy valóban „három részre szakadt” ez az ország. Arra gondolok, hogy 1526 után Szulejmán szultán bevonult Budára, hadai kirabolták a várost. Amit lehetett, fölpakoltak a gályákra, és elhagyták az országot. 1529-ben, egész más szituációban, de újra Magyarországon van, Bécs ellen vonul, iszlám fölfogás szerint az úgynevezett kizil elmát, az aranyalmát le kell szakítani, vagyis Bécset el kell foglalni. Hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. 1532-ben ismét behatol Magyarországra, majd kivonul. Ez az állandó ki- és bevonulás belpolitikai egyenetlenségekkel magyarázható, a Ferdinánd és János hívei közötti küzdelemmel. Nem nevezném testvérharcnak, inkább polgárháború. Ennek a következménye az is, hogy Szapolyait senki nem fogadja el Magyarország királyának, függetlenül attól, hogy őt megválasztották és megkoronázták Székesfehérváron. Az ő legitimitása a töröktől függött, ma úgy mondanánk: a fegyverek erején nyugodott, ami kitaszítottságot jelentett Európában. Szapolyainak hiába voltak komoly kapcsolatai a Jagello dinasztiával, mégsem sikerült Lengyelországot bevonnia a maga oldalán szövetségesnek Ferdinánd ellen. Ennek egyszerű az oka: 1515-ben a Jagello dinasztia és a Habsburg dinasztia családi és államszerződést kötött. Ily módon valamelyik dinasztia kihalása után egymásnak ígérték országaikat, területeiket. Ezt egy keresztházassággal is megpecsételték, tehát a két dinasztia szoros rokonságba került egymással. Szapolyai Borbálán keresztül a Jagello dinasztia Szapolyaival szintén rokonságban van. Tehát a „sógorok háborújába” nem hajlandó beavatkozni a Jagello ház. Éppen ezért Jagello Zsigmond, akit „Öreg Zsigmondnak” neveznek a lengyel történészek, nem avatkozik be egyik oldalon sem. Ez a semlegesség Ferdinánd javára billenti a mérleg nyelvét. A törökök magyarországi ki-bevonulása gyakori maradt 1541-ig, amikor Szulejmán meggondolja magát, hiszen ez a jövés-menés nincs ínyére a töröknek sem. A küzdő feleket el lehet választani, a küzdő felektől el kell venni Budát, sem egyik, sem másik kezére nem adni. Ilyen értelemben egy elválasztó korridort hoz létre a felek között, ami nem jelentette azt, hogy lecsendesedtek volna az indulatok.
Ettől a „korridortól” keletre később mégis létrejött egy harmadik, önállónak tekinthető államalakulat, az Erdélyi Fejedelemség.
Tudjuk, hogy a testamentumos urak, elsősorban Martinuzzi Fráter György az, aki esküt tesz arra, hogy Szapolyai János és Jagello Izabella csecsemő fiának, János Zsigmondnak fogja biztosítani a trónt. Magától értetődő az is, hogy a törökkel való kapcsolat, előbb Szapolyai, majd halála után János Zsigmond és Szulejmán között él és hat, a szultán a fiává nyilvánította. És ettől a pillanattól a gyámfia hatalmát, uralmát törekszik elismertetni. Ez egy furcsa szituáció, mert a királyság nem szűnt meg: keleti és nyugati félre osztódott. 1541-ben nincs még hódoltság, Buda elfoglalása még nem jelentette az első közigazgatási egység megszervezését Magyarországon. Az csak 1547-ben következik be. A budai vilajet megszületése jelenti a részekre történő bomlást. A kérdésben emlegette, hány részre is szakadt az ország. Hogy is állunk ezzel? A keleti térség mindig a Magyar Királyság részének tartotta magát, függetlenül attól, hogy Szulejmán hogyan rendelkezett, tízezer arannyal hogyan kötelezte el a maga számára e térség fölötti uralmat. Ez egy formális uralom a keleti térség fölött, mégpedig szerződésben, athnáméban rögzített formulában írták le. Hogy ez katonai megszállást jelentett volna, vagy durva beavatkozást a térség belügyeibe, erről nem beszélhetünk. Hogy a keleti térség különleges jogállását, ezt a bizonyos királysághoz való tartozást, de közben Ferdinándtól, majd Miksától való különállását megtartotta, az igenis a töröknek magyarországi jelenlétéhez kötődött. Az 1551-52-es nagy várháborúk kiváltó oka éppenséggel Fráter Györgynek a meggyilkolásával hozható összefüggésbe, aki mindvégig lelkiismeret-furdalást érzett amiatt, hogy Budát a török az ő hibája miatt foglalta el. Hisz ő mozgósította annak idején Szulejmánt Buda védelmére, és a szultán a bevonulás-kivonulás helyett az állandó ott-tartózkodást választotta. Az 1551-52-es várháború azért fontos, mert a budai vilajet mellett Szulejmán a temesvári vilajet megszervezésére is parancsot adott. Ezzel visszafordíthatatlanná váltak a folyamatok. Amit 1547-ben még lehetett esetlegesnek, egyedinek tartani, az is bizonytalan volt, hogy lesz-e folytatása, vagy nem. De 1552-ben bebizonyosodott: szó nincs arról, hogy a török ideiglenesen rendezkedett volna be. Ez már a tudatos kiépítés, a Balkánhoz való szorosabb kapcsolat, mely a Duna vonalának az ellenőrzését jelentette. A temesvári vilajetet a Maroshoz, a Tiszához, a Dunához kötődően fontos stratégiai régiónak fogja átalakítani. Ám a keleti térség jogi státuszának a keresztény világban való rendezése még nem történik meg. Nem lehet azt mondani, hogy a térségnek a királysághoz való kötődése már rendezett lett volna. Ellenkezőleg, 1556-ban, amikor János Zsigmond Izabellával Lengyelországból visszatér a török parancsára, és a 16 éves ifjút uralkodásra szólítja föl, ő a rex electus címet viseli. Ez a bizonyos „választott király”, nem koronázott, de igényt, jogosultságot fog feltételezni. Az igényjogosultság veszélyt jelent az uralkodóra. 1564-ig Ferdinánd uralkodott, őt Miksa követte. Egyelőre János Zsigmond igénye Ferdinándra jelenti a veszélyt. 1556-ról kijelenteni, hogy az Erdélyi Fejedelemség ekkor született, helytelen. Nem született meg. Miért? Mert a fejedelem címet a király nem adományozta, hanem kompromisszumként ennek a koronázatlan államfőnek átadja a jogokat, amelyek őt illették meg korábbról, az egész királyi Magyarország területén. Ez az 1570-es speyeri egyezményt jelenti. Ez János Zsigmondnak biztosítja a princeps titulust, amit mi fejedelemnek fordítunk. Erre a hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy rámutassak: hogyan is állunk ezzel a két vagy három részre szakadással.
A fő hadszíntér a két nagyhatalom között szinte mindig Magyarország területe volt. Ráadásul az úgynevezett békeidőkben sem volt „béke”. Akár a határok menti, végvári csatározásokra gondolunk, akár a zsákmányszerző portyákra, a kétoldali adóbehajtásokra, számos olyan dolog történt, ami pusztította, vagy menekülésre késztette a lakosságot…
A tizenöt éves háború (1591-1606), amit nagy háborúnak szokott nevezni a nyugati történetírás, komoly pusztításokat eredményezett Magyarországon, az azt megelőző török portyák mellett. Mint említettem, az első vilajet megalakulása egy rohamtempóban kialakított végvárvonal felállítását hozta magával. Léteztek komolyabb várak, ezeket meg kellett erősíteni, Kanizsa, Veszprém, Komárom, később Érsekújvár, Kassa, majd Szatmár zárta a sort. A huszárvárakkal vagy palánkvárakkal együtt a számuk meghaladta a százötvenet. Volt, amelyikben csak néhány fős őrség volt, volt, ahol néhány tucatos, és voltak néhány száz fős állandó katonasággal rendelkező erősségek is. Ez a végvárvonal jelentette a török hódoltsággal való közvetlen érintkezést. Ez a mindennapos összetűzések időszaka és színtere. Kisháborúnak is nevezhetjük: ebbe a kisháborúba beletartoztak a néhány száz fővel indított portyázások, beletartoztak az erőszakos adóbehajtások is, mindkét oldalról, mindkét fél részéről.
Egyébként a török szandzsákbég vagy beglerbég gyakran jó viszonyt ápolt a szomszédos vármegyék főembereivel, egyikük Isztambulból virágmagvakat, tulipánhagymákat hozatott Kanizsai Orsolyának. Ez az egyik véglet. A másik a pusztulást, a falvak eltűnését eredményezi. Az Alföld több ezer falujából alig marad valamennyi.
És az egész településszerkezet szinte teljesen összeomlott…
Abszolút összeomlott. De azért tegyünk hozzá valamit. Mint említettem, sokan bemenekültek a török fennhatóság alá. Ekkor keletkeztek az igazi nagy mezővárosok. Egy Ceglédnek, egy Nagykőrösnek, egy Kecskemétnek, egy Szolnoknak a lakossága ekkor duzzad föl. Gyöngyöst, Hatvant, Szegedet vagy Gyulát is említhetem.
E korszakra visszatekintve alkothatunk megbízható demográfiai képet a magyarság helyzetéről?
A demográfiai kép gyökeresen átalakult, de nem mondhatjuk azt, hogy elnéptelenedett az ország. Egész más volt a törökök stratégiája a vilajetek megszületése után, azok adózó központokat is jelentenek. Az élükön álló bégek felelősek azért, hogy a defterbe, adólajstromba fölvett keresztények évről évre befizessék az állami adót. Ezt az adónemet öt évre határozták meg, és ami az adófizetőket illeti: akár elköltöztek, akár nem, akár elszöktek vagy elhaltak, az előre megállapított összeg akkor is érvényes maradt, a visszamaradottakra jutott nagyobb adóteher. De a török adózásnak volt egy könnyebben teljesíthető feltétele: a török általában a naturáliákhoz ragaszkodott. A török földesúrnak, aki lehetett tímár-birtokos vagy ziamet-birtokos (közigazgatási alkalmazott vagy katona), az volt az érdeke például, hogy a mustból részesedjen – nem a borból, természetesen –, részesedjen a gyümölcsből, a juhállományból, a marhából, az erdőnek, mezőnek minden begyűjtött terményéből és termékéből részesedjen. Ha ezeket külön adótételnek fogjuk föl, több mint harmincféle járulékkal, illetékkel tartozott egy magyar jobbágy a töröknek. Ebben benne volt a tűzifa is, amit a rituális fürdőnek kellett biztosítani.
Az, hogy viszonylag nem csökkent Magyarország lakossága a pusztító háborúk következtében – mialatt nyugaton népességrobbanás következett be –, nem a természetes szaporulatnak volt köszönhető, hanem a már akkor elkezdődött bevándorlásoknak, betelepítéseknek. A törökvilág alatt, után a magyarság legnagyobb vesztesége az áldozatok mellett a nemzetiségi arányok visszafordíthatatlan eltorzulása volt.
A természetes szaporodás megakadt, mert a háborúk, az éhínség és az azok következtében föllépő járványok elvitték. És addig, míg a szerencsésebb helyen fekvő országok, háborúk által kevésbé sújtott területek negyven-hatvan ezrelékes természetes szaporulattal gazdagították a népességüket, ez Magyarországon nem következett be. Az első tizenötéves háború, a „második tizenötéves háború” (1683-99-es felszabadító háború) is óriási veszteségeket okoztak, de a gyakori járványok is legalább annyi áldozattal jártak. A Rákóczi-féle szabadságharc időszakában 80-85 ezer emberre tehető az áldozatok száma. Ebben benne van az Erdélyi Fejedelemség területe is. Ugyanakkor az 1709-10-es pestisjárvány 3-500 ezer emberi életet követelt. Bercsényi egyik levelében azt írta: „nem a császár győzött le bennünket, hanem a pestis kényszerített térdre”. Kubinyi András az 1490-es évek konskripciójának alapján – Mátyás uralkodásának utolsó időszakában – 3,5-4 millióra becsülte Magyarország lakosságát. Ugyanezt a számot tudjuk kimutatni egy évszázad múltán. És még egy évszázaddal később is. Tegyünk kétszer száz évet a négymillióhoz – mintha semmi sem történt volna demográfiailag Magyarországon…
A háborúk befejezése, a Rákóczi szabadságharc lezárása után Bécsnek nagy fejtörést okozott a lakatlan területek revitalizálása. Döntés született arról, hogy magánföldesurak is hozhatnak telepeseket, biztosíthatnak kedvezményeket a betelepülőknek. Ezt azért fontos kiemelni, mert a magyar jobbágyokat nem illette meg ez a kedvezmény. A váradi püspök vagy Károlyi Sándor telepítései mind ilyen nem magyar, Biharban román, Szatmárban főleg sváb kedvezményezetteknek az érkezését fogja jelenteni. A mindenkori váradi püspök – korábban is – főleg Havasalföldről szerzett magának munkaerőt. Az 1720-as, 40-es, 60-as években folyamatos a bevándorlás. Nyárádi R. Károly erdélyi demográfus tanulmányt írt a bevándorlás dinamikájáról. A nemzetiségi, illetve a felekezeti összetétel következetes tanulmányozásával földolgozta az Erdélyi Fejedelemség demográfiai arculatát. A 18. század végére már kétmillió Erdély lakossága, a Partiumot is beleértve, ez komoly betelepítési akciókat, a folyamatos bevándorlások sokaságát jelentette. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 1.)
Szegényes Székelyföld első világháborús részvételének irodalma. Az 1916. augusztus végi román betörés és megszállás miatt elmenekülő hivatalosságok, na meg a lakosság távozása lényegében lebénította Sepsiszentgyörgy életét.
A tisztviselők nélkül a város igazgatása is szünetelt, de a Székely Nép című napilap is fél évre felfüggesztette megjelenését, ezért aztán alig rendelkezünk szakirodalommal, forrásokkal e rövid időszakról. Három évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Múzeum Acta című évkönyvében két tanulmány is megjelent Nagy Szabolcs nyíregyházi levéltáros tollából Sepsiszentgyörgy első világháborús történetét illetően: Az 1916-os román megszállás egy sepsiszentgyörgyi patikus szemével. Egy székely város közállapotai az első világháború végén. Van még egy József Álmos által szerkesztett, Mire a falevelek lehullanak című kötet, amely a világháború történéseit különleges megvilágításban mutatja fel, a résztvevők levelezéseit fogja csokorba, ízelítőt ad a katonák életéről.
Belesodródunk a háborúba
1914. július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és ezzel kezdetét vette a világtörténelem addig ismert legnagyobb és legvéresebb összecsapása. A két hatalmi csoportosulás, az antant és a központi hatalmak közötti háborúba belesodródott még jó néhány olyan ország is, amely érdekei érvényesülését részvétele által képzelte elérni. Olaszországot és Romániát szövetségi szerződés kötötte a központi hatalmakhoz, semlegességi nyilatkozatot is tettek, hogy majd később a győzelemre sokkal inkább esélyes antant oldalán vegyenek részt a harcokban. Vilmos német császár villámháborús tervei rövidesen szertefoszlottak, és a rosszul összerakott stratégia kudarca előre vetítette a központi hatalmak vereségét, különösen azután, hogy az Egyesült Államok is beavatkozott a háború menetébe.
Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, és ezzel tulajdonképpen Erdély is bekerült a nemzetközi politika eszköztárába. Ezért a háború kezdete óta az antant titkos tárgyalásokon Romániát rá akarta bírni Magyarország megtámadására. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a magyar kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Románia hadba lépését a központi hatalmak oldalán.
Tisza István miniszterelnöknek viszont az volt a véleménye, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség döntheti el Románia magatartását, az első esetben nincs szükség engedményre, a második esetben pedig ezek már nem érnének semmit. Felismerte, hogy a román kívánságok kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a bukaresti kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük konkrét megoldásokról tárgyalni.
A csatlakozási huzavona idején felvetődött a Monarchia föderatív átalakításának gondolata is. Közben bizonyos engedményekkel kívánta az uralkodó és a magyar kormány kifejezni azt az elhatározását, hogy akár fontos politikai, nemzetiségi jogok kiterjesztésére is hajlandóak, ha a románok garanciát vállalnak a központi hatalmak melletti lojalitásuk kinyilatkoztatására. Beszüntették a sajtópereket, az uralkodó amnesztiát hirdetett a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy kormányrendelettel pedig külön engedélyezték a román nemzeti zászló használatát. 1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, de az Erdély-kérdés továbbra is alkudozások tárgya maradt.
A háború kitörésekor Erdély katonailag védtelen térség volt. 1914 végén ugyan hozzákezdtek egy erdélyi hadsereg felállításához, ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra ugyanúgy, mint a következő évben szervezett határvédő hadosztályt, úgyhogy 1916-ban szinte csak a csendőrség őrizte a határokat. József főherceg a következőképpen jellemezte Erdély harci felkészületlenségét: „Mennyire el volt hanyagolva Erdély előkészítése katonai felvonulás esetére. Minden magyar ember, aki tisztában volt az oláh irredenta céljaival és e nép jellemével, úgy érezte, hogy Magyarországot a legkomolyabb veszély Oláhország felől fenyegeti. Mégis szomorúan kellett látni, hogy amíg a kettős monarchia összes határait vagy várak, vagy vasutak és utak építésével erősítik, addig Erdélyben ebben az irányban hosszú évtizedeken át semmi sem történt.”
Általános mozgósítás
A hadüzenet és a háború megkezdése előtti hónapokban az érintettek tisztában voltak a hadi események közelségével, és azt is tudták, hogy már csak a közvetlen ürügyként szolgáló szikra kipattanásával bármikor kezdetét veheti a nagy világégés. Ezért 1914 májusától megkezdődött az általános mozgósítás, főképpen az idegen földön lévők számbavételével, tartózkodási helyük felkutatásával, hogy alkalomadtán minél gyorsabban hazajöhessenek háborús szolgálatra. 1914. május 6-án Bálint Dénes sepsiszentgyörgyi polgármester az alispánnak tett jelentésében kérte a felettes hatóságot, sürgősen kézbesítse Bukarestbe Ruzsa Kálmán, Nagy József, Daragics Dávid, Német József, Tóth Mózes és Gyurka Zsigmond számára a sorozási idézést. Csakhogy az idegenben lévők megtalálása nem sok sikerrel járt. 1914. június 14-én a bukaresti osztrák–magyar konzulátus az alispáni megkeresésre válaszolva közölte, hogy pontos cím hiányában a behívó nem kézbesíthető, mert Bukarestben nincs központi jelentkezési hivatal, a konzulátus pedig nem rendelkezett saját hatáskörében a nevezettek felderítéséhez szükséges eszközökkel. A külföldön tartózkodók elérése majdnem lehetetlennek tűnő ábránd volt, különösen akkor, ha az illető Amerikában élt, ilyen esetben csakis a központi intézmények beavatkozása hozhatott volna eredményt, mégpedig a honvédelmi minisztérium közbenjárásától remélték a sikert, például Császár Jenő sorozási kötelezettség alatt álló személy Minneapolis városában való elérését illetően. A háború hivatalossá tételével 1914 augusztusában megkezdődött a hadköteles férfiak tömeges bevonultatása, akiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel kívánták kárpótolni. A hadba vonulás kötelezettsége alól roppant nehéz volt kibújni, sokan kérvényezték az otthon maradást családfenntartói minőségük vagy hivatali nélkülözhetetlenségük okán, azonban majdnem mindenkit elutasítottak. 1914 őszén a belügyminisztérium leirata dr. Fogolyán Kristóf sepsiszentgyörgyi kórházi orvos felmentési kísérletét utasítja el. A megokolásban egyértelművé teszik a felmentés körülményeit, s a kórházi orvosok esetében csak úgy lehetett, ha egy jelentősebb kórház teljesen orvos nélkül maradt. Ez a helyzet Sepsiszentgyörgyön nem állt fenn.(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Elpusztulnak a magyarok maguktól is”
Az egri Eszterházy Károly Főiskola docense, KALMÁR JÁNOS kandidátus, történész a 18. századi magyarországi betelepítésekről tartott előadást Nagyváradon, a Szacsvay Akadémián. Beszélgetésük első felében Szilágyi Aladár a törökvilág elmúlta utáni helyzet elemzésére, az ország újjáélesztésére vonatkozó tervek ismertetésére kérte az előadót.
Ma már elfogadott, hogy a 18. évszázadot „hosszú századnak” minősítik. Hogy 1686-tól – legalábbis magyar szempontból –, Buda visszafoglalásával kezdődjön. Több forrás állítja, már ekkorára megszűnt a magyar többség Magyarországon és főleg Erdélyben.
Mennyire megbízhatóak a történelmi demográfia korabeli adatai?
Szerintem nincs közmegegyezés arról, hogy a 18. század „mikor kezdődik” a magyar történetírásban. Mert van erre példa, a tízkötetes Magyarország története a legnagyobb összefoglalásunk, az valóban ott választja el a két századot, ott vonja meg a kronológiai határt közöttük. Viszont az összes többi, azóta keletkezett összefoglaló munka továbbra is 1711-nél húzza meg a választóvonalat, amivel én nem értek egyet. A kérdés érdemi részére térve, egyáltalán nem megbízhatóak a források, nincsenek komolyan vehető, országos léptékű adatok a korabeli népesedésre vonatkozóan. Amikre támaszkodhatunk a 18. század végét megelőző időszakban, ami a középkorig visszamenően érvényes, azok az adójegyzékek. Egyházi, állami adóösszeírások, helyileg a földesúrnak fizetett adók. Csakhogy ezek közös rákfenéje, hogy csak az adótípus fizetésére kötelezetteket veszik számba. Például az adott felekezethez tartozó híveket. Másrészt tudjuk, hogy az állami adó alól a nemesség egésze mentes volt, a szabad királyi városok meg kollektíve adóztak, tehát családfőkre bontott összeírások nincsenek. A másik problematikus eleme a dolognak, hogy ezek az összeírások is csak részlegesen maradtak ránk. Úgy alakult, hogy például a peremterületekre, Erdélyre, Horvátországra nézve, csupán becslésekre vagyunk szorulva, ami óriási mértékben hordozza magában a tévedés kockázatát. A 18. század végén II. József idejében gyökeresen megváltozik a helyzet, ő készíttette az első modern értelemben vett összeírást. Alapvetően katonaállítási céllal, de ez már egy statisztikai felmérési szándékot is magában rejtett: az állami adóztatás hatékonyabbá tétele volt a cél. Ahogy ez a monarchia más tartományaiban érvényben volt a nemességre is kiterjedően. A nemesség az ő halála után ezért is igyekezett megsemmisíteni ezeket az összeírásokat, hogy ne maradjon nyoma, rájuk nézve kedvezőtlen következményei ne lehessenek. Ez az a bizonyos összeírás II. József uralkodása idején, sőt az első olyan, amelyik minden korábbinál lényegesen teljesebb. Az egyetlen hiányossága, hogy Erdélyre, illetve Horvátországra nézve nem készült el. Megint oda jutunk, hogy ezekre a területekre nézve becsülnünk kell a lélekszámot.
Buda visszafoglalása után nem ért véget a hódoltsági területek visszaszerzése, hiszen még legalább harminc évig tartott… Viszont meglepően hamar próbáltak lépni, hiszen tudták, hogy a hódoltsági területeket újra kell építeni. Már három évvel Buda visszafoglalása után Kollonich Lipót elkészítette a maga tervezetét, a maga „Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn” (A Magyar Királyság berendezése) című művét, ezzel párhuzamosan más javaslatok is születtek, többek között az Esterházy Pálé, a Széchenyi Györgyé.
Miben különböztek ezek a tervezetek?
Az uralkodó, illetve a kormányzat különböző politikai csoportosulásoktól kért javaslatokat erre vonatkozóan. Esterházy Pál, az ország akkori nádora volt értelemszerűen az egyik ilyen ellaborátum készítője. Ő voltaképpen elsősorban nádorként a magyar katonaság parancsnoka is volt. Főleg a katonai szervezet átalakítására helyezte a hangsúlyt. Buda és az ország területének visszafoglalása nyomán nemcsak az addigi hódoltsági terület szűnt meg, hanem a végvárrá lett várak elveszítették a funkciójukat. Megint csak a középkori, hovatovább a Dráva menti határ védelmére kellett koncentrálni a törökkel szemben. Ez magával hozta azt a törekvést, hogy az egész katonai szervezetet át kell alakítani az új adottságoknak megfelelően. Ez volt az egyik dolog, a másik pedig, hogy ugyancsak Esterházy nádori minőségével összefüggő kérdés, hogy a legfőbb bíró is – a király után – a nádor volt, aki az igazságszolgáltatási rendszernek a korszerűsítését is javasolta, ami példátlanul rossz állapotban volt. Csak alkalmanként ülésező vándorbíráskodás zajlott. Ennek jóval később lett is foganatja, de azt ő már nem érhette meg. A következő dolog, amit ő kívánt, a nádori hatáskör kiterjesztése volt. Mint a legfőbb rendi tisztségviselő, a magyar rendeknek nagyobb beleszólási lehetőséget kívánt a politikába az addiginál. Addig kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a hadiállapotra való tekintettel, a hadvezetésnek, a tisztikarnak az átlagosnál nagyobb beleszólása volt a dolgokba. De amint a háborúk befejeződnek, ez már indokolatlan, ráadásul a katonaság rengeteg visszaélést követett el, például adószedés közben. Ez is indokolttá tette a változásokat, meg a politikusok igénye, hogy ők vehessék kezükbe az ország irányítását, ne a tábornoki kar, a haditanács és annak a megbízottai. Esterházy ellaborátuma nem egy terjedelmes mű, körülbelül húszoldalnyi. Viszont a Kollonich Lipót győri püspök, esztergomi érsek vezette bizottság tervezete jó 400 oldalas terjedelmű munka.
Nemde, több területre kiterjed, mint az Esterházy-féle javaslat?
Igen. Öt nagy fejezetből áll, az igazságszolgáltatás, a katonai ügyek, a politikum, ami lényegében a közigazgatást fedi le, az egyházi ügyek mellett a legtágabb értelemben vett gazdasági ügyekre terjed ki. Ezt nyolcvan ülésen át készítették elő, másfél éves munkával. Egy bizottság együttes munkájának a gyümölcse, amelynek Kollonich volt az elnöke.
Tudtommal, egyetlen magyar tagja sem volt a bizottságnak…
Valóban nem volt magyar tagja, de Esterházy Pálnak és a magyar rendeknek odaadták véleményezésre. Lesújtó véleményt írtak róla egyébként. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mindez nézőpont kérdése is, hiszen Kollonich maga magyar főméltóság volt, Komáromban született. Ha anyanyelvét tekintve nem is volt magyar, de magyar főrend volt. Tehát Bécsből nézve abszolút megfelelt. Nem beszélve arról, hogy korábban nem csak mint főpap, hanem egy időben, mint a Magyar Kamara elnöke is működött. Tehát a gazdasági ügyekre is országos rálátása és ezzel összefüggő tapasztalata volt.
Az a bizonyos forráskiadvány, amit ön Varga. J. Jánossal közösen adott ki németül, tartalmazza az összes korábbi berendezési javaslatváltozatot?
Az ember nem mondhatja, hogy „valamennyit”, mert sose tudhatja, később mi bukkan elő. Úgy mondanám, hogy az ismerteket igen. Igyekeztünk közreadni ebben a kötetben az úgynevezett vitajegyzőkönyvet is – szinte páratlanul ritka szerencse, hogy megmaradtak –, melyben a magyar rendi bizottság, illetve a bécsi miniszteri konferencia is véleményezte, az uralkodó elnökletével.
Az örökös tartományok is beleszóltak a vitába?
Nem a tartományok, hanem az egyes miniszterek nyilvánítottak véleményt az egyes kérdésekkel kapcsolatban, és ezekről az ülésekről készült jegyzőkönyvek ránk maradtak. Úgyhogy lehet tudni, névre szólóan, hogy melyik miniszternek, milyen kérdéssel szemben, mi volt az álláspontja. Mindez nem minden esetben könnyen értelmezhető, hiszen minden ilyen, nem a nyilvánosságnak szánt jegyzőkönyv a titkár jegyzésében született. Túl azon, hogy ez egy borzasztó, alig kiolvasható irka-firka, hiányos is. A szöveg megfogalmazója jelen volt, őt a feljegyzett szavak, utalások emlékeztették valamire, de az utókor kutatója, aki nem volt ott, nehezen tudja az odavetett szavak mozaikjából összeállítani az elhangzottakat. De a lényeg, ez ritka szerencse, hogy megmaradt.
Vélhetően a dolgok tovább is formálódtak, alakultak, kiegészültek, esetleg kompromisszumok köttettek. Bizonyára sokan örültek annak, hogy a franciákkal vívott háború miatt elhalasztódott az egész, majd később vált hatékonnyá.
A magyar nemesség érdekeit mennyire tudták érvényesíteni?
A rendek véleménye beszédes ezzel kapcsolatban. Általában eléggé elmarasztalták. Túlságosan udvarhűnek titulálták, főleg azt nehezményezték, hogy nem törekszik a nemesi kiváltságok megőrzésére. Különösképpen a nemesi adómentesség fenntartásának a hiányát fájlalták. Viszont Bécsből sok miniszternek az volt a véleménye, hogy a tervezet túl retrográd. Nagy mértékben akar kedvezi a magyar nemességnek, holott az anakronisztikus jogokhoz ragaszkodik, Isten tudja, hány száz éves törvényekhez. Sőt, az Aranybullától kezdve a Tripartitumot is szóvá teszik. A Kollonich-féle bizottság két tűz közé került, hiszen magyar szempontból nagyon udvarhűnek, szervilisnek tűnt, a másik oldalról meg épp az ellenkezőjével vádolták. A magyar történetírásba az előbbi nézet került bele, ez a szemlélet kap hangot ismételten.
Ha felállítjuk a történtek mérlegét, a nyelve merre billen? Kollonich megítélése ellentmondásos. Azt írta őfelségének, hogy „Magyarország vagy annak nagy része germanizáltassék, a forradalmakra és nyugtalanságra hajló magyar vér a némettel szelídíttessék, természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”.
A mai történész, aki tudja, hogy akkor és azóta mi minden történt, hogyan ítéli meg ezt a javaslatot?
Az ön által is idézett mondatokat sose szabad kiszakítani a környezetükből. Hozzá kell tenni még egy dolgot. Ezt az ellaborátumot, e négyszáz oldalnyi terjedelmű tervezetet természetesen az uralkodó nem olvasta el. Hiszen az egész német-római birodalmat, a császárságot is irányítani kellett. Ma is úgy működnek a minisztériumok és a kormányzat, hogy a legfelsőbb szinten nem olvasnak el mindent az utolsó betűig. Készítettek Lipót császár számára egy húsz oldalas preambulumot. És ebben a summázatban már megjelent a miniszteri konferenciának is a véleménye. Abban semmi ilyen szöveg nem szerepel. Én azt gondolom néhány kutatótársammal egyetemben, hogy ez a miniszteri konferenciának a megnyerésére szolgált. Egy politikus – és Kollonich is az volt – ha valamit meg akar valósítani a tervei közül, úgy kell megfogalmaznia, hogy az adott fórumnak, amelyik abban dönt, vagy véleményt nyilvánít, minél inkább elnyerje a tetszését.
Tehát az idézett szöveg inkább „csomagolás” volt, mint lényegi elem?
Persze. Mert a császárnak, azaz a magyar királynak készült summázatban semmi ilyen tartalom nincs. Egyébként az eredetiben, a teljes verzióban is elsikkadó, soha vissza nem térő kijelentés. Egyszerűen arról van szó, tekintetbe kell venni, hogy Kollonichnak személyes ellentéte volt Caraffa felsőmagyarországi főkapitánnyal. Caraffának nem egy átlagos tábornoki szintű befolyása volt a bécsi udvarban, a nápolyi Caraffák, a Rómában legbefolyásosabb bíborosokat adó család tagja volt. Az ő személyes kapcsolatai messze túlmentek azon, ami egy átlagos tábornoknak a súlyát jelentette a bécsi udvarban. Ezért ezt az ellentétet – ha tetszett neki, ha nem – az uralkodónak is figyelembe kellett vennie. Itt Kollonich tesz egy gesztust az egyébként általa gyakran bírált császári hadvezetésnek. Nyíltan kritizálta őket, hogy nem tartanak fegyelmet, a népet kiszipolyozzák az adókkal és a beszállásolással. A tábornoki kar meg nem győzte ezeket a vádakat visszautasítani. Tehát tesz ez irányba egy gesztust, hiszen az udvari haditanács vezetője is ott van a konferencián. Ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Thököly-mozgalom leverése után vagyunk.
Az viszont mai szemmel, a mi szemünkkel is nézve javára írható, hogy – ha nem is volt a „nép barátja” – a paraszti terheknek a megkönnyítésére is próbált javaslatot tenni. Ez mennyire valósult meg?
Kollonich ellentmondásosságát én nem tagadom, de nem ezzel az ellaborátummal összefüggésben látom, hanem azzal, amit ő főpapként cselekedett a protestánsok ellen. Ez egy más vonulat, és az ellenük folytatott perekben játszott sajnos gyalázatos szerepet. Az ellaborátum viszont a kor viszonyai mellett, az adott helyzetben korszerű és végrehajtható javaslat volt. A többivel, akár az Esterházy Páléval, akár a magyar rendekével összevetve, azokban valóban rengeteg Mohács előtti kiváltság, jogelem van. Ők megállították az órát. Kollonich viszont valódi, korszerű reformokat szorgalmaz, próbál a nyugati, a törökök által nem érintett örökös tartományokban életbe lépett reformokhoz hasonlóakat bevezetni. Valóban, a jobbágyságot is meg akarta kímélni a túlkapásoktól, de nem csak a katonaiaktól, hanem a földesúri túlkapásoktól is. Szabályozni kívánta azokat a terheket, amelyekkel a földesurak sújtották a jobbágyokat, s amelyek teljesen szabályozatlanok voltak. Mária Terézia úrbéri rendelete fog majd több nemzedékkel később államilag rendet teremteni. S az is mekkora tiltakozást váltott ki…
Alig fejeződött be a 16 éves háború a törökkel, a Rákóczi-szabadságharcnak is sok áldozata volt. Egyrészt több feléledő vidék ekkor süllyedt vissza, sőt, voltak vidékek, ahol több falu pusztult el, nem csak a labancoknak, hanem a kurucoknak köszönhetően is. Ráadásul kitört a pestisjárvány is. Fel lehet mérni, hogy e két tragikus eseménysorozatnak hány áldozata lehetett?
Úgy vannak adataink, hogy némely település esetében tudjuk, milyen okból, hány embert temettek el, másutt csak olyan feljegyzések vannak, hogy szekérszámra hordták a halottakat a tömegsírokba. Az ilyen megjegyzéseket nem tudjuk számszerűsíteni. Országos adataink nincsenek. A pestisjárványt 1708-tól kezdve, Lengyelország felől hurcolták be, bár Rákóczi tényleg igyekezett mindent megtenni ellene, karantént létesítettek a határon, bizonyos ideig a beutazókat ott tartották.
Bercsényi szerint a pestis több áldozatot követelt, mint a harcok…
Igen, ő próbálta ezzel a feltételezéssel is menteni a kuruc mundér becsületét. Az kétségtelen, hogy 1709-ben Savoyai Eugén, a haditanács elnöke – amikor a katonai párt Bécsben végleg le akart számolni a szabadságharccal, és követelte, hogy több császári katonát kellene Magyarországra vinni – megjegyezte, „nem érdemes, elpusztulnak azok maguktól is a járványban.”
Erdélybe főleg románok települtek be. Földolgozta-e valaki az erdélyi román betelepítési folyamatot?
Csupán elszórt résztanulmányok jelentek meg egy-egy település vonatkozásában. Ugye, ez a folyamat már az Erdélyi Fejedelemség korában elkezdődött. A 18. században új hulláma következett be, s ennek két oka volt. A Kárpátokon kívüli területeken, ahol a görög eredetű fanarióták uralkodtak, az oszmán hatalom, mivel a porta elvesztette Erdélyt, a megmaradó Havasalföldet és Moldvát igyekezett minél nagyobb adókkal sújtani, s ezt az ottani lakosok szenvedték meg. Ez volt az egyik ok, ami arra ösztönözte a románokat, hogy vándorbotot fogjanak. A másik, hogy az erdélyi szászok is érdekeltté váltak a betelepítésben. A szászoknak az volt az egyik kiváltságuk, hogy ők kollektíve adóztak. De ha az együttes adózásban minél többen vannak, akik az adott területen élnek, egy családra annál kisebb adóteher jut. Tehát érdekeltek voltak abban, hogy a románokat letelepítsék Királyföldére. A Bánságot akkor még vissza se foglalták, tehát a Királyfölde volt az a vidék, ahová a 18. század elejétől kezdve sok román települt. Korábban a szászok szinte teljesen elzárkóztak a románság spontán beszivárgása elől, most ők szorgalmazták a saját érdekükben.
Ami a hódoltsági területeket illeti, az Erdélyen kívüli részeket, a Dél-vidéken, Bánságban, Baranyában, egyebütt, három nagy hulláma volt a betelepítésnek, főleg a német ajkú jövevényeket illetően. Az első III. Károly uralkodása alatt zajlott.
Hogyan lehetne sommázni e folyamatot?
A Bánság különleges jogállású területté vált. 1716-18 között foglalták vissza, de nem integrálták a magyar intézményrendszerbe, csak 1778-ban, Mária Terézia uralkodásának legutolsó éveiben. Az Udvari Kamara és az Udvari Haditanács közös igazgatása alatt állt. A Kamarához azért tartozott, mert a Kincstár birtokában lévő terület volt, A Haditanácshoz pedig azért, mert a határőrség intézménye oda is kiterjedt. A Kincstárnak az volt az érdeke, hogy ne ossza ki magánbirtokosok között a földeket, hanem államilag irányított, monokulturális gazdálkodást vezessen be. Savoyai Eugén császári hadvezérnek volt egy nevezetes szárnysegédje, Claude Florimond de Mercy gróf, vallon tábornagy, akit megtettek a Bánság első katonai parancsnokának. Ő nagy lelkesedéssel látott neki a régió újraépítésének. Fel akarta virágoztatni a területet, oly módon, hogy számos mintagazdaság létesüljön, ami példát kínál a földesuraknak is, hogy miként kellene korszerűen gazdálkodni. Másrészt arra törekedett, hogy a hódoltsági területek az Örökös Tartományok manufaktúráit mezőgazdasági eredetű nyersanyaggal lássák el. Itt főleg a gyapotra kell gondolni, s az iparág természetes festőanyagaira. De Mercy gróf figyelme arra is kiterjedt, hogy az ott termelt áru elszállítását biztosítsa. Utakat is építettek, de a legolcsóbbnak a vízi utak, a csatornák kiépítése bizonyult. A folyók szabályozása is megtörtént.
Volt egy olyan időszak, amikor a bevándorlók ódzkodtak a Bánságba telepedni, hiszen állítólag Mária Terézia nagy számban telepített oda büntetett előéletű egyéneket is. Ez valóban így volt?
Volt egy idő, amikor valóban sor került erre. III. Károlynak a második török háborúja 1737 és 39 között zajlott le, azt elvesztette a Monarchia, és a törökök feldúlták a Bánság egy részét. A Mercy gróf alatt fölvirágzó, fejlődésnek induló terület egyszeribe tönkrement, lakosai jelentős részét elvesztette, elmenekültek, áldozatul estek, és a hadsereg nyomán megint járvány is felütötte a fejét. A helyzet kilátástalan volt. Egy év múlva, 1740-ben meghalt Károly, akkor lépett trónra Mária Terézia. Egy ideig a kormányzat nem tudott mit kezdeni a területtel. És valóban fegyenceket, prostituáltakat hoztak oda.
A Bánság a Monarchia „Szibériája” lett…
Pontosan. Amíg lassacskán az 1760-as években – az osztrák örökösödési háború nyomán, amit szintúgy elvesztettek a poroszokkal szemben – arra a fölismerésre jut a kormányzat, hogy a veszteség okai mélyebbek, mint a katonai irányítás kudarcai, annak strukturális okai is vannak. A gazdasági, társadalmi elmaradottság még Oroszországéhoz képest is nagyobb volt, nem is szólva Nyugat-Európáról. Újra kellett gombolni a kabátot, ahhoz, hogy versenyképesek legyenek. Ennek a gondolatnak a jegyében veszik elő újra a Bánságot, amelyet föl lehetne lendíteni. Megint elsősorban német telepesek behívására gondolnak, most már szervezettebben, mint III. Károly alatt.
Már érvényesült az a gyakorlat, mely szerint protestánsokat is beengednek?
Mária Teréziánál ez már valóban így van. Persze, az ő idejében is a katolikusokat látják legszívesebben, őket favorizálják. Most már előre megtervezett településeket hoznak létre. Építőanyagot bocsátottak az érkezők rendelkezésére, voltak területek, ahol elvetették a magot, hogy mire megérkeznek, az új telepesek első dolga az aratás legyen.
Végül Mária Terézia visszacsatolta Magyarországhoz a Bánságot. Ha jól tudom, a magyarokat csak ekkor kezdték beengedni?
Ettől kezdve nagyobb mértékben települtek be magyarok, bár korábban sem zárták ki őket teljesen. Az kétségtelen, hogy kedvezményt inkább a németek számára helyeztek kilátásba, de ne feledjük: ahhoz, hogy valaki, mondjuk Felső-Bajorországban ott hagyjon csapot-papot, és eljöjjön ide, ahol minden ismeretlen a számára, azért az nagy áldozat volt a részéről. Sokan elpusztultak, sokan csalódottan vissza is mentek az óhazába.
II. József 1782-ben rendelte el, s öt évig tartott az úgynevezett „große Schwabenzug”. Valóban ez volt a legnagyobb mértékű a három akció közül?
Főleg a legszervezettebb. Olyan körülményeket igyekeztek megteremteni, amit ma is csak bámulhatunk. Fejlett országok esetében is példa lehetne, ahogy előre fölépítették a templomot, az iskolát, a kórházat, a kocsmát is, széles, szabályos utcákat, kimérték a lehetőleg egyforma telkeket, fölépítették a parasztházakat, típustervek szerint. Volt, ahol az ökröt bekötötték az istállóba, a szerszámokról is gondoskodtak. Mindez a szervezettségnek olyan fokát jelentette, amire addig nem volt példa. Mindennek jelentős költségvonzatai is voltak, hiszen semmi sem épült ingyen, az előleg gyanánt biztosított támogatást később vissza kellett téríteni. Számos probléma is akadt emiatt, hiszen volt, aki hamar túladott az ölébe hullott ingó és ingatlan vagyonon.
Így jöhettek létre azok a német többségű kishazák, amelyeknek egyikét Baranyában, Tolnában „Schwabische Türkei”-ként, Sváb-Törökországként emlegették. Feljegyeztem egy kilencven esztendős szentannai bácsi jóvoltából a Dunán, hajóval érkező bevándorlók himnuszszerű dalát, mely szerint „aki Magyarországra ment, / Nem jön már vissza soha.”, de azzal a derűlátó sorral folytatódik, hogy „Magyarország a leggazdagabb, / búzája, szőleje jó…”
Mennyire lehettek tájékozottak a hazát váltók?
Ezt nehéz volna megmondani. A propaganda igyekezett rózsaszínre festeni az égboltot, a valóságot szebbnek láttatni, mint amilyen valójában volt. Aztán a valósággal szembesülve sokan csalódtak. De azt is látni kell, hogy a németeknél a törzsöröklés járta, ami azt jelentette, csak a legidősebb fiú örökli a telket, a földet. Ez azzal járt, hogy a többi testvér zsellérsorsa jutott, az ingóságokból örökölhetett, de a földből nem. Ily módon polarizálódott a német paraszti társadalom. Kenyérkereset után kellett nézniük, sokan iparosok lettek, még többen katonának álltak, hiszen ekkor kezdett kialakulni a militarizálódó német társadalom. Azok a nincstelenek, akik a kivándorlást választották, ugyancsak örültek, hogy földhöz jutnak, nem is akármilyenhez, hiszen a Bácskában vagy a Bánságban legendásan jó földek voltak. És akinek volt munkabírása, meg ambíciója, az valóban jómódú lett, amire otthon nem lett volna esélye.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

125 éve született Nyirő József
Százhuszonöt éve, 1889. július 18-án született Nyirő József, a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom egyik legnépszerűbb szerzője.
Az Udvarhely megyei Székelyzsomborban látta meg a napvilágot, ahol édesapja a helyi elemi iskola igazgató- tanítója volt – olvashatjuk az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portrésorozatában. A gyulafehérvári papnevelő intézetben tanult, majd a bécsi egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett, 1912-ben pappá szentelték. Ezt követően Nagyszebenben, majd Besztercén hittant tanított, lapokat szerkesztett, 1915-ben a Kolozs megyei Kide község plébánosa lett. 1919-ben kilépett az egyházi rendből, megnősült és Kide molnárjaként dolgozott tovább.
1920-tól, miután Haldoklik a székely című novellájával elnyerte a Zord Idők című irodalmi lap pályázatának első díját, írásból élt. 1923-ban többekkel együtt megalapította a Kaláka kiadóvállalatot, majd az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadót, és részt vett az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat létrehozásában is.
Első novelláskötete, az 1924-ben megjelent és országos sikert arató Jézusfaragó ember elbeszéléseiben tragikus emberi sorsokat ábrázolt mély együttérzéssel. 1926-os Havasok könyve című kötetéből készítette el 1941- ben Szőts István az Emberek a havason című filmjét, amely a velencei filmfesztiválon díjat kapott. Nyirő 1931 és 1933 között alsórákosi kisbirtokán gazdálkodott. Ekkoriban jelent meg Tamási Áron Ábel a rengetegben című műve, ennek sikerén felbuzdulva írta meg Uz Bence című regényét, amelynek tréfacsináló főhőse ugyanúgy a székely életrevalóságának és leleményességének képviselője, mint Tamási Ábele.
1933-tól Székelyudvarhelyen élt, majd Kolozsvárott a Keleti Újság felelős szerkesztője lett. Ebben az időszakban jelent meg a balladák tragikus világát idéző Kopjafák című novelláskötete, a Júlia szép leány című színműve és a Madéfalvi veszedelem című történelmi regénye. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, 1941-ben – miután az 1940. augusztusi második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak – Nyirő behívott erdélyi képviselőként a magyar országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött.
1942 és 1944 között a jobboldali Magyar Erő című lapot szerkesztette, 1944-ben és 1945-ben a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége tagja volt. 1944 őszétől részt vett a soproni nyilas parlament tevékenységében, 1945 márciusában Németországba menekült. Az akkori magyar hatóságok 1947-ben eredménytelenül kérték ki mint háborús bűnöst a szövetséges hatalmaktól. 1950-től Spanyolországban, a Madrid melletti Escorialban élt, emigrációjában írta meg az Íme, az emberek és A zöld csillag című regényét, a Mi az igazság Erdély esetében című tanulmányt. Madridban hunyt el 1953. október 16-án. 2002 decemberében a "székelységhez hű írói munkásságát" posztumusz Magyar Örökség Díjjal jutalmazták.
Nyirő elbeszélői világképét két alaptényező határozta meg: az egyik a trianoni döntés, Erdély elcsatolása, a székelység kisebbségbe szorulása, a másik pedig az író- publicista Szabó Dezső hatása. Műveiben a székely nép lelkét kívánta megidézni és bemutatni, ehhez – ahogy Pomogáts Béla írta róla – "természetes módon használta fel a székely népnyelvet, esetenként a régies elbeszélő nyelv fordulatait".
A politikai tevékenysége miatt ellentmondásos megítélésű író hamvai hazahozatalának gondolata 2004-ben vetődött fel először, amikor a székelyudvarhelyi Emlékezés Parkjában felavatták első köztéri szobrát, de az elképzelések meghiúsultak. A 2012 pünkösdjére tervezett újratemetés, amely politikai feszültség forrása lett Magyarország és Románia között, végül elmaradt, Székelyudvarhelyen csak megemlékezést rendeztek.
Népújság (Marosvásárhely)

Hétköznapok a hátországban (Sepsiszentgyörgy az első világháború idején - 4.)
A román betörés
Románia – közelinek ítélve a központi hatalmak vereségét, s hogy az igényelt területrészeket megszerezze – augusztus 17-én Bukarestben titkos szerződéssel csatlakozott az antanthoz. A hadba lépésért cserébe Romániának ígérték részben Bukovinát és a Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra lévő területeket, nagyjából a Tisza vonaláig, mely térségnek akkor a románság mellett jelentős magyar, német, ukrán, szlovák és szerb lakossága is volt.
E titkos paktumban a román fél kötelezte magát, hogy megszakítja gazdasági kapcsolatait Németországgal, és augusztus végéig támadást intéz addigi szövetségese, a Monarchia ellen. Romániának orosz részről is katonai támogatást ígértek. A románok 1916. augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a Monarchiának, a három román hadsereg több mint 300 ezer katonával azonnal átkelt a Kárpátok valójában őrizetlenül hagyott hágóin. A támadás az egész határvonalon, minden erre használható szoroson egyszerre történt.
A menekülés
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására, ez pedig elsősorban a magyar és szász városi népességet és Székelyföldet érintette. Az országutak megteltek szekerekkel és állatcsordákkal, a szülőföldje elhagyására kényszerített lakosság tömegeivel. Az arányaiban szűk területekre vonatkozó megszállás a korabeli társadalmat mélyen megrázta. A sérelmek egyik forrása a vidék lehető legrosszabb módon irányított és lebonyolított kiürítése volt. A kormány nem értett egyet a hadvezetéssel a kiürítés mértékét tekintve. A katonaság minél nagyobb területről, minél több embert kívánt kitelepíttetni, hogy a hadműveleteket ne zavarják a helyben maradt civilek. Közben kompromisszum született arról, hogy csak a hadra fogható lakosságot, illetve a hadianyagot szükséges a megszállás előtt álló területekről kivonni. Csakhogy a támadás hírére az érintett megyék lakosságának nagy többsége pánikszerűen menekülni kezdett, s a hatóságoknak nem sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A menekülés torlódást, fennakadást okozott az országutakon, mert a vasutat csak nagyon kevés menekülő és csak az első napokban vehette igénybe. Az emberek szerették volna minél több ingóságukat magukkal vinni, háziállataikat is beleértve. A továbbiakban a jószág ellátása nagy nehézséget okozott, a legtöbben arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak tőlük, ezért jóval áron alul eltékozolták takarmány nélkül maradt állataikat. Nehéz kérdés a menekültek számának megbecsülése. Különféle számadatok láttak napvilágot, száz-kétszázezer személytől egészen millióig terjedtek a becslések. Az Est című központi újság beszámolója szerint Sepsiszentgyörgy körülbelül 11 ezer lakosából alig több mint ötszázan maradtak vissza. Ugyanakkor sok település teljes lakossága otthon maradt, vagy rövid menekülés után magát meggondolva hazatért. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó, károkat összegző esperesi jelentés szerint az itteni harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők nagy része még a megszállás előtt visszatért, illetve háromból nem menekültek el nagy számban. A lakosság menekülésével kapcsolatosan két kérdés merül fel: életkörülményeik figyelemmel követése, majd később visszatelepülésükről is szót ejteni, annak ellenére, hogy erre vonatkozó forrásokban nem bővelkedünk. A témával szorosan összefügg a rövid román megszállás és annak hatása a helyben maradt lakosság életének mindennapjaira, valamint a megszállott területeken okozott anyagi károk mértéke. Mindezekről, valamint a menekülés problematikájával kapcsolatosan Bálint Dénes 1916. december 23-i polgármesteri jelentéséből tájékozódhatunk, ennél kevésbé részletes, de néhány érdekes adattal szolgál dr. Király Aladár, Háromszék vármegye alispánja 1917. január 30-án a vármegyei közgyűlésen elhangzott beszámolója is. A háborús viszonyokkal és az 1916-os harctéri kudarcokkal, a várható román megszállással és annak következményeivel a kormány túl keveset és csak felszínesen foglalkozott. Erre utal többek között a menekülők vasúton való kitelepítésének szükségessége és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak. A Háromszék vármegyei lakosság részére körülbelül ezer vasúti kocsit ígért a belügyminisztérium, amiből a valóságban semmi sem lett. Így indult meg a népáradat Udvarhely vármegye irányába. Az alispán erről a szomorú eseményről így emlékezett: „Reményvesztett keserű csüggedéssel voltak tele a szívek. Ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, s hátrahagyva minden vagyonát, termését, házát, temetőit.” Bálint Dénes állítása szerint Sepsiszentgyörgy lakosságából a kiürítés alkalmával a menházat és a kórházat is beleszámítva körülbelül 150-en maradtak helyben. A menekülés közben viszont sokan meggondolták magukat és visszatértek, így a város lakosságának számát a rövid román uralom alatt 600–700-ra teszi. Ez a számadat jórészt egyezik az Est című újságban közöltekkel.
Homályban a végcél
A kormány felkészületlenségére utal az a fejetlenség is, ami a menekülők végcéljának kijelölését illette. Több kelet-magyarországi vármegyét is megjelöltek befogadó közegként, az útra kelők viszont indulásuk idején még nem ismerték végállomásuk helyét. Az alispáni jelentésből mindez kitűnik. Elmondása szerint ő személy szerint augusztus 28-án délután 6-kor hagyta el a várost. A homoródoklándi járás főszolgabírójától úgy értesült, hogy Hajdú megye a végállomás, Udvarhely vármegye alispáni hivatala pedig Bihar megyét jelölte letelepedésük helyéül. Balavásáron a kormánybiztossággal távbeszélő összeköttetés eredményeként tisztázódott, hogy Békés megyét jelölték ki számukra utazásuk végcéljául. A következő települések fogadták a menekülőket: Gyula, Vésztő, Gyoma, Szarvas, Orosháza és Békés. A háromszéki menekültek közül némelyek úgy határoztak, hogy nem térnek haza, ezek számára az államsegély folyósítását megszüntették. A menekülés idején, de Békés megyébe érkezésük után is a közigazgatási elöljárók elsőrendű kötelességüknek tekintették az emberek érdekeinek képviseletét: segélyeket osztottak szét, útbaigazításokkal látták el a rászorulókat. A Háromszék megyei különítmény őszinte támogatóra lelt Dósa Endre székely származású Kolozs vármegyei alispán személyében, akinek külön érdeme az állatállomány kedvező elhelyezése.
(folytatjuk)
Cserey Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Többnyelvű anyakönyvi iratok igényelhetők
Az Arad Megyei Személy-nyilvántartó Igazgatóság az állampolgárok tudomására hozza, hogy a Nemzetközi Anyakönyvi Bizottság 16-os számú, Bécsben 1976. szeptember 8-án aláírt Egyezményének gyakorlatba ültetésére vonatkozó alkalmazási normáit jóváhagyó 2013/727-es kormányhatározat hatályossá válásával a polgárok többnyelvű anyakönyvi iratokat (születési, házassági és halotti bizonyítvány stb.) igényelhetnek.
Azok a személyek, akik nem tudnak elmenni a bizonyítványokat annak idején kiállított és az azokat őrző polgármesteri hivatalokba, a lakhelyük szerint illetékes polgármesteri hivatalhoz fordulhatnak kéréssel, amely aztán a kompetens hivatalt felkéri a többnyelvű irat kiállítására.
Az Arad Megyei Személy-nyilvántartó Igazgatóság egyben tudatja, hogy a Bécsi Egyezményt aláíró országok polgárai, az 1961-es Hágai Egyezmény értelmében mentesülnek a döntést, intézkedést tartalmazó széljegyzet (apostila) kötelezettsége alól.
Cristina Vladügyvezető igazgató,
Claudiu Jura hivatalfőnök
Nyugati Jelen (Arad)

Molekuláris népzenész Bécs mellől Kalotaszentkirályon
Kettővel bővült a Magyar Népzenészek Emlékfasora
Kétségtelenül megpendít az emberben egy láthatatlan húrt, ha népzenészek és tanítványaik elhunyt társaik, a régi magyar muzsika átörökítői emlékére játsszák közösen a hajnalit, ültetik a fát vagy egyszerűen csak átadják hangszertudásukat, ízelítőt adva a folklór csodálatos világából.
Mindennek az elcsendesedésnek, tisztelgésnek helye van a Kalotaszentkirályi Népzene- és Néptánctáborban, akárcsak a zajos mulatozásnak, hajnalig tartó táncházaknak, népdaltanulásnak, hangszeroktatásnak, na meg népi gyermekprogramoknak. A mindennapos eső sem riasztotta el a négyszáznál több résztvevőt, a tornaterem mögé felhúzott sátrak néha feladták az eső ellen vívott harcot, de ilyenkor a tornaterem jelentett menedéket az elszánt táborlakóknak. Szép Gyula táborszervező, az Archívum Kulturális Alapítvány elnöke szerint a hagyományőrző tábornak nincs szüksége különösebb népszerűsítésre: a visszajárók viszik hírét szerte a nagyvilágba.
DÉZSI ILDIKÓ, FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Mire jó a magyar állampolgárság?
Számos rémhír terjengett a kettős állampolgársággal kapcsolatban, mielőtt megszavazták volna az Országgyűlésben. Több mint négy évvel az egyszerűsített honosítás lehetőségének megadása után sem exodust nem váltott ki, sem a szociális rendszer felborulását nem okozta.
Miután 2010. május 26-án a magyar Országgyűlés elfogadta a vonatkozó törvényjavaslatot, illetve annak 2011. január elsejei hatályba lépése után a belügyminisztérium, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal nagy figyelmet fordított a végrehajtás személyi és technikai feltételeinek megteremtésére, a kellő források biztosítására. A törvény elfogadása óta több eljárási változás is történt: a szabályokat a jogalkotó és a végrehajtó úgy igyekezett igazítani, hogy minél egyszerűbben, gyorsabban és többen tudják igénybe venni a kedvezményes honosítási eljárást. „Ma már gördülékenyen megy a munka. Egyszerűsítették a szabályokat a nem magyar állampolgár házastárs vonatkozásában is. Aki tíz éven át együtt él és megfelel a feltételeknek – beszél magyarul, és nem folyik büntetőeljárás ellene –, vagy aki öt éve együtt él és közös gyereke van a magyar állampolgárral, szintén igényelheti a kedvezményes magyar állampolgárságot” – vázolta Tusványoson Kontrát Károly, a belügyminisztérium parlamenti államtitkára. Kiemelte: a cél, hogy 2018-ig egymillió új magyar állampolgár tegye le az esküt.
Negyvenszeres növekedés
A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Wetzel Tamás, aki az elmúlt négy esztendőben az egyszerűsített honosítás bevezetéséért, felügyeletéért felelős miniszteri biztosként tevékenykedett, elmondta: míg a magyar közigazgatás 2011 előtt évente átlagosan ötezer állampolgársági kérelmet fogadott, ez a szám rögtön az egyszerűsített honosítás első évében mintegy 200 ezerre emelkedett, és a tendencia azóta is töretlen. 2011 eleje óta nagyjából 650 ezren igényelték a magyar állampolgárságot, és körülbelül 600 ezren le is tették az állampolgársági esküt. Korábban 12 hónap volt az ügyintézési határidő, ami 3 hónapra csökkent, miközben a fő kérelmek mellett 5-6 millió kiegészítő iratkérelmet is elbíráltak. Wetzel szerint csak a nyári nagy mezőgazdasági munkák idején csökken némileg az érdeklődés.
Eddig 92 külképviseleten és több mint 1200 magyarországi kérelemátvevő helyen nyújtottak be igényt. „Már az első héten négy kérelem érkezett Abu-Dzabiból. Először informatikai hibára gyanakodtak, de kiderült: egy Székelyföldről elszármazott család jelentkezett” – mesélte. Az egyszerűsített honosítási kérelmek 97 százaléka a Kárpát-medencéből érkezik, kétharmaduk Erdélyből, 17-18 százaléknyi Szerbia területéről és 8-9 százalék Kárpátaljáról. A jelenséget elsősorban az magyarázza, hogy az itt élő magyarság az, amely a háborúk nyomán elveszítette állampolgárságát. Aki vagy akinek a felmenője a diktátumok folyamán veszítette el állampolgárságát egyszerűsített honosítással, visszahonosítással szerzi meg a magyar állampolgárságát. „A nyugati diaszpóra tagjainak helyzete teljesen más, hiszen döntő többségük Magyarország területéről vándorolt ki, és soha nem is veszítették el a magyar állampolgárságot. Ha tehát Ausztráliából viszonylag kevés honosítási kérelem fut be, nem azt jelenti, hogy nem érdeklődnek az állampolgárság iránt, csak másfajta eljárással, úgynevezett állampolgárság megállapítási eljárással kell élniük, ami sokkal bonyolultabb és időigényesebb” – mondta el Wetzel Tamás.
Emlékkönyv
A legidősebb kérelmező 104 évesen New Yorkból kérte a magyar állampolgárságot mindjárt az első hetekben. „Tipikus közép-európai történet, egy személyben testesíti meg a kárpátaljai emberről szóló viccet, aki ki sem mozdult a falujából, mégis megélt öt állampolgárságot. Pál Imre bácsi, aki a Szovjetuniót elhagyva az amerikai állampolgárságot is megszerezte, 2011. március 15-én le is tette az esküt” – mesélte a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár. Az egyszerűsítés eredményeként a magyar állampolgárságú felmenőkkel nem rendelkező, de magyar kultúrához házastárson keresztül kapcsolódók is kérvényezhetik az állampolgárságot. Erre példa egy olyan, Székelyföldön élő török állampolgár, akinek felesége és három gyermeke magyar állampolgár. A török családapa az eskütétel után a Levente nevet is felvette. A szabályok szigorúak, hogy ne történhessenek visszaélések. Ha alapos indok merül fel, a megszerzést követően még 10 évig bármikor visszavonható az állampolgárság. Eddig közel 20 ezer kérést utasítottak vissza a magyar nyelvtudás hiánya, büntetett előélet, illetve más okok miatt.
Lukács Bence csíkszeredai konzul szerint nemcsak Ausztráliából kérik érzelmi okokból a magyar állampolgárságot az egyszerűsített honosítás keretében, Csíkszeredában is ez a legfontosabb érv. Nagyon kis számban fordul elő, hogy az állampolgárságból a kérelmező gazdasági vagy egyéb előnyt kíván kovácsolni. Abban az emlékkönyvben, amelybe az eskütétel után írhatnak a friss állampolgárok, a következők a legjellemzőbb üzenetek: „Köszönöm a szüleim és nagyszüleim nevében is, akik már nem élhették meg ezt a pillanatot.”, vagy „Köszönöm Magyarországnak, hogy magáévá fogadott a sok történelmi hányattatás után is.”
Lehetséges előnyök
Hogy miben jelenthet előnyt a magyar állampolgárság? Köztudott, hogy például Amerikába a magyar állampolgároknak – a románokkal ellentétben – nem kell vízumot kérniük, és az is, hogy a magyar útlevélnek nagyobb a presztízsértéke. De az állampolgárság a munkavállalás bizonyos területein is előnyt jelenthet. Annak ellenére, hogy Magyarország és Románia egyaránt uniós tagállam, bizalmas ügykezelői munkaköröket és a közszolgálati vezető beosztásokat Magyarországon kizárólag magyar állampolgárok tölthetnek be. Ez is fontos érv az újonnan létesült magyar állampolgársági jogviszonyok mellett. Nyugdíj tekintetében pedig biztosítási jogviszony szükséges ahhoz, hogy valaki Magyarországon ilyen ellátást kaphasson. Ha például valaki Romániában és Magyarországon is töltött szolgálati időt, akkor arányosan kapja a nyugdíjat mindkét országból.
Míg utazási kedvezmények nem járnak a magyar állampolgársággal, a magyar igazolvánnyal igen. Így akinek megvan a státustörvény értelmében kibocsátott kis zöld könyvecskéje, igénybe veheti az azzal járó jogosítványokat. Az egészségügyi ellátásban az európai egészségbiztosítási kártya vehető igénybe uniós ország polgára esetén, ami az állami ellátórendszerben érvényesül, és ezzel lehet ellátást kapni. Fontos terület a választások: több mint száz év után először április 6-án vehettek részt a történelmi Magyarország területén élők magyarországi választásokon. Ekkor országos listára voksolhattak.
Wetzel Tamás és Kontrát Károly is kiemelte: ma látszik igazán, hogy a 2004 decembere körüli kampányban mennyi megalapozatlan félelem, rémhír hangzott el, és milyen manipuláció folyt. Magyarország szociális ellátórendszere nem omlott össze, a nyugdíjat nem vették el az emberektől, százezer számra nem indulnak el az emberek. A kettős állampolgárság nem destabilizálta a térséget, sokkal inkább stabilizáló erejű.
Hasznos tudnivalók A magyar állampolgárság és a magyar igazolvány nem zárják ki egymást. A magyar igazolványt csak abban az esetben kell leadni, ha valaki állandó magyarországi lakcímre tesz szert. Romániai lakcímmel magyar állampolgárként megtarthatjuk a magyar igazolványt, és használhatjuk annak kedvezményeit. Magyar igazolványt továbbra is lehet kérelmezni. A magyar állampolgársággal kapcsolatos ügyintézés az iratok benyújtásától számítva nagyjából három hónapot vesz igénybe, ezután következik az ünnepélyes eskütétel és a hivatalos okiratok (lakcímkártya és honosítási okirat) átvétele. Sokan tévesen gondolják a romániai címet tartalmazó lakcímkártyáról, hogy személyazonosító okmánynak számít: sem a lakcímkártya, sem a honosítási okirat nem alkalmas például határátlépésre, ahhoz fényképes személyazonossági okmány szükséges. Ez az unión belül lehet személyi igazolvány vagy útlevél. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti magyar személyi igazolvány kézhezvételét. Magyar személyazonosító igazolványt csak azok kaphatnak, akik rendelkeznek magyarországi lakhellyel. A magyar állampolgárság megszerzése nem jelenti automatikusan a magyar útlevél megszerzését sem. A magyar útlevél igénylésének viszont előfeltétele a magyar állampolgárság, tehát az útlevelet csak akkor lehet külön eljárásban igényelni, ha a kérelmező már magyar állampolgár (megkapta a honosítási okiratot, letette az állampolgársági esküt). Az útlevelet a kérelmezéstől számítva általában két hét múlva kézhez kaphatja a külhoni magyar állampolgár. Külhoni magyar állampolgárként külföldön fordulhatunk a magyar külképviseletekhez is, a kettős állampolgár saját döntése, hogy idegen országban melyik állampolgárságnak megfelelő képviselethez fordul probléma esetén. Az 1963-as bécsi egyezmény értelmében tehát például Németországban kettős állampolgárként fordulhatunk akár a magyarországi külképviselethez is. Kivételt képez a szabály alól az az ország, ahol az állampolgár él. Vagyis romániai magyarként Romániában – hiába rendelkezik magyar állampolgársággal is –, nem kérhet a magyar külképviselettől segítséget: az alapállampolgárság, azaz a román számít. Az egyszerűsített honosítási eljárás honlapján (allampolgarsag.gov.hu) számos gyakran ismétlődő kérdésre megtalálható a válasz, illetve tájékozódhatunk jogainkról és kötelességeinkről is.
Dénes Ida, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csendes jubileum
- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma –
„Hiába él, aki senkinek sem használ.”
(Báthori István)
Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.”
A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták.
Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt.
A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott:
„A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost…
Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat…
Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti.
Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét.
A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét.
A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg.
Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben…
Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.”
Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek.
Máriás József, Művelődés (Kolozsvár)

Egy elkötelezett székely tudós
Jancsó Benedek emlékezete Háromszéken
Négy napon át különböző programokkal emlékeztek a megyeszékhelyen, Kézdivásárhelyen és Gelencén egy példamutató munkásságú székely tudósra, dr. Jancsó Benedekre. A születésének 160. évfordulójára szervezett ünnepségsorozat szeptember 18-án, csütörtökön a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban kezdődött neves meghívottak részvételével és előadásaival, majd értékes kulturális programokkal tarkítva Kézdivásárhelyen és Gelencén folytatódott, magába ölelve a Jancsó leszármazottak családtalálkozóját is.
Nagyszabású és magas színvonalú tudományos értekezleten emlékeztek meg dr. Jancsó Benedek személyiségéről és munkásságáról csütörtökön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében. Az eseményen többek között dr. Egyed Ákos akadémikus, valamint Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységé
A magyar himnusz eléneklése után Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszöntötte a Magyarországról érkezett, valamint erdélyi érdeklődőket, akik között a szülőfalu, Gelence polgármestere és plébánosa is jelen volt.
ancsó munkásságára utalva az elöljáró arra figyelmeztetett, a tudós férfiú száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos most is időszerűek, hiszen napjainkban ugyanúgy meg kell küzdenünk nemzeti önazonosságunk megőrzéséért és jövőnk biztosításáért, mint annak idején. Az anyaországból érkezett Jancsó Antal a Jancsó Alapítvány nevében szólt az egybegyűltekhez, Rugonfalvi Kiss István szavaival, testestől-lelkestől székelynek nevezve jeles felmenőjét.
Elmondta, hetedik alkalommal jönnek Háromszékre Jancsó Benedekre emlékezni, és minden egyes látogatás szellemi és lelki feltöltődést jelent számukra. „A székely irodalomtörténész volt az, aki évtizedekkel előre látta a magyar sors veszélyeit. A mai nemzedéknek az a kötelessége, hogy emlékezzen azokra a bátor, mostoha sorsú emberekre, akik előttünk jártak. Jancsó Benedekről halála után iskolákat és szakköröket neveztek el: elsőként a gelencei általános iskola vette fel a nevét 2000-ben, valamint mellszobrot is állítottak a tudós tiszteletére, akinek munkáját következetesség, minőség, cselekvő odaállás jellemezte.”
A tudományos előadások sorát dr. Egyed Ákos nyitotta meg, aki Jancsó Benedeket a trianoni kérdés legjobb szakértőjének tartja. Olyan, nemzetiségi ügyekben elmélyült szaktekintélynek, aki felismerte, hogy a kisebbségi létbe került magyarság sanyarú sorsa csak nemzetközi segítséggel és nyomással javítható. Akinek véleménye szerint a magyar külpolitikának a valós helyzet külföldi megismertetésére és a nemzet kulturális újraegyesítésére kell fektetnie a hangsúlyt, mindehhez pedig csendes, állandó és kitartó munka szükségeltetik.
Jáki László professzor Jancsó pedagógusi munkásságáról és máig érvényes szemléletéről beszélt, mely szerint a pedagógusnak nem mestersége, hanem hivatása van, tevékenységét pedig a gyermekek iránti szeretetre kell alapozza.
A gelencei Bodor György Kultúrotthonban csütörtökön este Kónya Ádám háromszéki kúriákat ábrázoló fotóiból és Jancsó Zoltán festőművész alkotásaiból nyíltkiállítás. Dr. Deák Ferenc kézdivásárhelyi tanár a Kónya Ádámhoz fűződő személyes emlékeivel megtűzdelve beszélt az utolsó háromszéki polihisztor érdemeiről
A továbbiakban Jancsó András Sas Péter művelődéstörténésznek Jancsó Benedek egy eddig ismeretlen levelét is tartalmazó tanulmányát olvasta fel, majd Tóth-Bartos András történész a polihisztor és a Székely Nemzeti Múzeum kapcsolatáról értekezett. Fráter Olivér Jancsónak a Székely Nemzeti Tanács 1918-ban történt megalakításában és működésében játszott szerepéről, Raffay Ernő történész professzor pedig bukaresti küldetéséről beszélt.
Raffay Ernő magyarországi történész professzor méltatta a sokoldalú pedagógus, tudós és politikai elemző szerteágazó tevékenységét
A tudományos ülés végén Rekita Rozália színművésznő elszavalta Dsida Jenő Sirató ének Jancsó Benedek halálára című versét, az értekezlet a székely himnusz eléneklésével zárult.
A sepsiszentgyörgyi tudományos konferencián jelen volt a budapesti Mátyás-templom kórusa is, énekszámmal köszöntve a résztvevőket. Az anyaországi énekkar repertoárjával a pénteki, szombati események hangulatát is emelte. Szombaton este Sepsiszentgyörgyön, a zsúfoltságig megtelt Krisztus király templomban Mozart Requiem-ével búcsúztak, amelyet a Laudate, a Vox Humana, a Pro Musica kamarakórusok és helyi zenészek közreműködésével adtak elő Tardy László vezénylete alatt.
A látó ember
Dr. Jancsó Benedek egyike volt azon erdélyi személyiségeknek, akik kimagasló és többsíkú tudásukat önzetlenül és teljes odaadással népük és hazájuk szolgálatába állították. Éppen ezért örvendetes, hogy nevének hetvenévnyi elhallgatása után elkezdődött a tudomány és a kultúra számos területén végzett munkásságának újraértékelése és elismerése, ugyanis a nemzetnek ma is égető szüksége van magasröptű és jövőbe mutató gondolataira.
Az utolsó polihisztorok egyikeként emlegetett, hét nyelven beszélő tudós férfiú nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot a háromszéki Gelencén, 1854-ben. Kolozsváron, valamint Bécsben folytatott egyetemi tanulmányai során magyar–latin szakos tanári oklevelet szerzett, 1878-ban pedig bölcsészdoktorrá avatták.
Tanárként Pancsova és Arad után Budapestre került, ahol a tanítás mellett folyóiratot alapított, illetve tanulmányokat és cikkeket közölt a szakmai közélet és a gimnáziumi oktatás fellendítése érdekében. Felkérésre elemzést készített Románia oktatásügyi és műveltségi helyzetéről, a kormány nemzetiségi ügyosztályának munkatársaként pedig a kisebbségi kérdés és a román hódító politika nemzetközileg elismert szakértőjévé vált, négy könyvben tárva a közvélemény elé a magyar államot létében fenyegető folyamatokat.
zombaton, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás parkban a Jancsó Alapítvány és a Székely Nemzeti Tanács márványlapot állíttatott Jancsó Benedek emlékére
1918 novemberében egyik alapítója volt és elnöke lett a Székely Nemzeti Tanácsnak, részt vett a béketárgyalásokat előkészítő bizottság munkájában, majd megírta Erdély történetét. 1930-ban bekövetkezett halála a nemzet egészét megdöbbentette, s életpályáját a legnevesebb folyóiratok méltatták.
Bedő Zoltán
Gondolatok a történelemről
Erdély története című művének előszavaként vetette papírra Gelence nagy szülötte az alább idézett, ma is érvényes és jövőbe mutató gondolatait:
„Meg vagyok győződve, hogy az erdélyi magyarság történeti múltjának tanulmánya forrása lesz nemcsak a történeti öntudaton alapuló erős nemzeti érzésnek, hanem annak a higgadt, előrelátó politikai okosságnak is, amely annyira szükséges, hogy az erdélyi magyarság a román állam keretében ne csak létét biztosíthassa, hanem mint a vele együtt élő másfajú nemzetek nemes versenytársa, részes is lehessen abban a művelődési, társadalmi és gazdasági alkotó munkában, amely nemcsak az állam megszilárdulásának, hanem az általános emberi haladásnak is legelső rangú tényezője. A történelem az élet tanítómestere s azért a mi erdélyi történetünk is a mi legjobb tanítómesterünk lesz. E tanítómestert igyekeztem e könyvemben tolmácsolni, abban a reményben, hogy példám követésre fog találni és rövid idő múlva több, különb, ékesebb szavú, tudósabb és bölcsebb tolmácsa is lesz ennek a nagy tanítómesternek, mint amilyen én lehettem e könyvben.”
Budapest, 1922. december 15-én. Dr. Jancsó Benedek
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A monarchia hadereje
Székelyek a birodalom hadseregében
Nemrég a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében Nagy József hadtörténésztől hallhattunk új értesüléseket tartalmazó előadást az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéről, ezen belül pedig a marosvásárhelyi 22. honvéd gyalogezred felépítéséről, összetételéről és sorsának alakulásáról az I. világháború előtt és alatt.
A fiatal kutató – mint azt elmondta – véletlenül döbbent rá, hogy a magyarországi intézményekben és levéltárakban a mai napig feldolgozatlanul hevernek az első világégés harci eseményeire vonatkozó adatok. Beleásva magát a hatalmas, de rendszerezett irathalmazba, sok, időközben feledésbe merült, de a történtek megértéséhez nélkülözhetetlen adatra bukkant, ezért kötelességének tartotta az általa kiásott anyag közzétételét.
Ennek részleges ismertetése során megtudhattuk, hogy az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően a birodalom haderejének három összetevője volt. A 80%-át alkotó és német parancsszavakat használó császári és királyi közös hadsereg, melynek békeidőbeli létszáma 450 ezer, a háború kitörése után pedig 1,8 millió főt tett ki. A kötelékébe tartozott továbbá a 30 ezres császári és királyi haditengerészet, valamint a kezdetben 19, majd 79 repülőszázadot, vagyis 50 ezer katonát számláló légierő, melynek a háború során 5400 repülőgépet bocsátottak a rendelkezésére.
Budapest követelésére engedélyezték a magyar nyelvi vezényletű és csak Magyarországról szervezett királyi honvédség megalakítását, mely kezdetben csak kerettel rendelkezett, azonban 1913-ra már 100 ezer főre duzzadt, 1914-ben pedig hadiállományát 200 ezerre növelték. Cserébe az osztrák területeken létrehozták a kimondottan csak Bécs alárendeltsége alá tartozó és a magyarral egyforma méretű császári haderőt. Mindezek következtében az 1910-es népszámlálás szerint az 52 millió fős birodalom lakosságának 19,6 %-át kitevő magyarság számaránya a katonaságon belül 23,1%-ra növekedett. A haderő harmadik tartóoszlopa a magyar királyi és osztrák császári népfelkelés volt, ami azt jelentette, hogy minden leszerelt férfi 42 éves koráig hadköteles, így szükség esetén behívható. A hadüzenet pillanatában, a monarchiában 3,2 millió katona állt fegyverben, utasításra várva.
A birodalmat 15 katonai kerületre osztották fel, melyek egyikét – Nagyszeben székhellyel – az erdélyi alkotta. Ezek háború esetén, a saját területükön elrendelt mozgósítás után hadtestté alakultak. A magyar honvédség hat, a császári és királyi kerületekkel párhuzamosan és csak Magyarország területén működő kerülethez tartozott. Ebből az ötödik, Kolozsvár székhellyel a 15 gyalog- és 2 lovashadosztályt számláló erdélyi volt. A székelyek azonban – főleg a háromszékiek zöme – a német vezényszavú ezredekben szolgáltak, így a Székelyudvarhely központú 82. császári és királyi székely gyalogezred legénységének több mint 90%-át csík- és udvarhelyszékiek alkották. A szászokkal vagy románokkal vegyesen más ezredekben is voltak, például a másodikban és 62.-ben, azonban arányuk ritkán haladta meg a legénység 60%-át. Kimondottan székely alakulatot még az 1886-ban Marosvásárhelyen létrehozott, 3200 főt számláló 22. honvéd gyalogezred képezett.
Bedő Zoltán, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Avar titkok nyomában
Nagy Borbála: Az áruló avar kagán – egy izgalmas, olvasmányos és kiválóan dokumentált történelmi regény bemutatójával indult a Belvárosi szerdák újabb sorozata a marosvásárhelyi Deus Providebit Házban. Markó Enikő, az est házigazdája Kuti Mártát, a könyv szerkesztőjét, Szabó Csabát, a kolozsvári Világhírnév Kiadó főszerkesztőjét és Dobos Alpárt, az avar kort kutató fiatal kolozsvári régészt köszöntötte. A meghívottak a könyv kapcsán a szerzővel együtt arra a kérdésre keresték a választ, hogy a Kárpát-medencét 200 évig uraló hatalmas, erős Avar Birodalom miért bukott meg. Mi lett a Keletrómai és a Frank Birodalom között elterülő, két évszázadon át legyőzhetetlennek tűnő nagyhatalom népével a vereség után, s milyen összefüggés van a hunok, avarok és magyarok között, akik az egymást követő időszakokban belakták a Kárpát-medencét?
A Világhírnév Kiadóról, annak az újságíróknak teret adó Fehér Holló sorozatáról és a nemrég indult Sárkányfog sorozatról, amely történelmi témájú könyveknek ad helyet, Szabó Csaba, a kiadó főszerkesztője beszélt. Megemlítette a magyarok történetéről román nyelven kiadott kötet (O istorie a maghiarilor) sikerét határokon innen és túl. A sorozat második kiadványa, Az áruló avar kagán szövegével való találkozást sorsszerűségnek nevezte Szabó Csaba, aki jól ismerte Nagy Borbála korábbi történelmi regényeit, amelyek közül a Dacia Kiadónál megjelenteket édesanyja szerkesztette. Ezért mondott örömmel igent az írónő posztumusz kötetének a kiadására. S amikor képzőművészt keresett a kötet illusztrálására, kiderült, hogy az írónő dédunokája, Nagy Zsombor készen áll erre a feladatra. A kötet első bemutatója a Magyarország kolozsvári főkonzulátusán volt, ahol az írónő fia, Nagy Adorján számolt be arról, hogy a kéziratot édesanyja ráhagyta, hogy ha időt tud szakítani rá, jelentesse meg. Ebben a kötetet szerkesztő Kuti Márta volt a segítségére, akit rokoni szálak fűznek a családhoz.
A méltánytalanul elfelejtett Nagy Borbáláról, aki azért nem számított divatos szerzőnek, mert nem szolgált ki semmiféle rendszert, Kuti Márta olvasta fel írását. 110 éve született és 20 éve halt meg, évekig nyelvtanárként dolgozott, s élete során megírta mindazt – A csíki boszorkány (1974), Trójai Kasszandré (1979), Őrült Johanna (1981), Claudia (1984), A vén kapitányné (1996 posztumusz) –, amit fontosnak vélt a történelemből. Regényeihez alaposan dokumentálódott egy olyan korszakban, akikor ez csak a könyvtárakban búvárkodva volt lehetséges. A szöveget kiadás előtt újra meg újra átírta, csiszolgatta. Az áruló avar kagán is legalább 25 évig készült, ritka igényességgel megírt szöveggel – hangsúlyozta Kuti Márta.
Az író fiától tudjuk, hogy Nagy Borbálát egy életen át foglalkoztatta a szkíta–hun–avar–székely–magyar folytonosság, s ezen népek rokonsága a bolgár onogurokkal. Ezt a témát is érintette az a párbeszéd, amelyet Szabó Csaba Dobos Alpár régésszel folytatott a regényben megfogalmazott fikció és a történészek rendelkezésére álló adatok összefüggéseiről.
A székelyek és az avarok közötti rokonság a fantázia szüleménye. Volt ugyan egy elmélet, amely szerint a frank, illetve a bolgár hódítást túlélő avarokat kapcsolatba lehetne hozni a székelyekkel, erre azonban Székelyföldön nem találtak semmilyen bizonyítékot – válaszolta Dobos Alpár, aki hozzátette, hogy manapság László Gyula kettős honfoglalás-elméletét is elvetik a történészek. A regényben leírt várrendszernek, amely az avarok birodalmát védte, sem találták meg a nyomait.
Az 568 és 803 között fennálló avar kaganátus, amely először egyesítette egységes államban a Kárpát-medence területeit, a kora avarkorban élte fénykorát, s a Konstantinápoly elleni 626-os sikertelen csata után kezdődött el a birodalom hanyatlása. Bár sok állam, nép eltűnt a történelem során, a kaganátus bukása után az avarok valószínűleg nem haltak ki, s bár nincs írásos bizonyíték, a történészek nem zárják ki, hogy az avarok maradványait megtalálták a magyar honfoglalók – hangzott el a párbeszéd során.
Kérdésre válaszolva Dobos Alpár elmondta, hogy a Kárpát-medencében nagyon magas az avar leletek száma, amelyek főleg feltárt sírokból kerültek elő. A legismertebb és a legrejtélyesebb a nagyszentmiklósi kincs, a több mint 20 színarany edény, amelyeket véletlenszerűen találtak meg a XVIII. század végén, s az eredeti tárgyak a bécsi (Bécs neve is avar szó) művészettörténeti múzeum e célra kialakított termében láthatók, a másolatokat pedig Budapesten is meg lehet tekinteni. Sok elmélet fűződik az avar kincshez, nevezték a hunok, Attila kincsének is, de kivitelezésükről megállapítható, hogy a VIII. század végén, bizánci, perzsa hatásra keletkeztek.
Az avaroknak a regényben bemutatott összeférhetetlenségével, az irántuk táplált gyűlölettel kapcsolatosan elhangzott, hogy a történelem során ez más népek estében is előfordult. A regény hangulatában hasonlít a honfoglaló magyarság életéhez, az írónő a magyarok képét vetítette rá az avarokra, az Avar Birodalomra – mondta Dobos Alpár, aki Szabó Csaba kérdésére hozzátette, hogy a valós és kitalált elemek jól sikerült összehangolása ragadta meg a regényben az írónő gazdag történelmi ismeretei mellett.
A jó hangulatú, érdekes könyvbemutató végén Dobos Alpár a hallgatóság kérdéseire is válaszolt.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

Lélekbeszédek
(Barátok találkozása Dicsőszentmártonban)
Szeptember 26-án a barátok délutánja volt városunkban: költő, prózaíró, festő, színművész és borász találkozott a közönséggel a művészet ernyője alatt, a barátság jegyében. A találkozót házigazdaként Nagy Endre unitárius lelkész nyitotta meg. Köszöntötte a meghívottakat és a közönséget, hangsúlyozván, hogy igazából könyvbarátok találkozóján veszünk részt, amelyet borbarátok találkozója követ. Bemutatta Kedei Zoltán festőművészt, aki ezúttal íróként is jelentkezik, Hadnagy József költőt, aki gyermekkorát és líceumi éveit Dicsőszentmártonban töltötte, és most hazahozta legújabb verseskötetét rokonainak és barátainak; Bölöni Domokost, az írót és szerkesztőt, aki fél évszázada Dicsőszentmártonban végezte a középiskolát, és a borlovag Seprődi Józsefet, a találkozó egyik főszervezőjét. Székely Szabó Zoltánt, a beszélgetés moderátorát is megismerhettük, megtudtuk, hogy a Marosvásárhelyi Szíművészeti Főiskola végzettje (1976), majd a sepsiszentgyörgyi színház tagja volt (1986-ig). Külföldre emigrált, Bécsben taxizásból tartotta fenn magát, de a színészi hivatásról sem mondott le. Erdélyi és magyarországi előadókat, sőt társulatokat fogadott, és biztosított számukra fellépési lehetőséget, a bécsi magyarok örömére. Több munkája jelent meg nyomtatásban, legutóbbi könyvét (Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák) nemsokára megismerheti a közönség, hiszen a szerző véglegesen hazatelepedik, mégpedig Marosvásárhelyre.
Székely Szabó Zoltán elsőnek Kedei Zoltán festőművészt hozta emberközelbe. Nagy Rozália tiszteletes asszony a festőművész Megtépázott álmodozás című kötetének a fülszövegét olvasta fel, amelyben ez áll: "Kedei Zoltánnak a ceruza és ecset mellé tollat is adott a kezébe az Úr. Vigaszként talán a felhőtlen gyermekkor elveszett édenéért, az ősi tulajdonból kiakolbólított és a lét peremére taszított család kálváriájának enyhítésére, a tehetség és szorgalom szerinti tisztes boldogulás hiányának pótlására. Adta az ecsethez a látomásos lebegést, a színek szeretetét, a formák kedves gyülekezetét, és adta a tollhoz az emlékezés szabadságát, a lélek üvegharangjának csendüléseit, a művészi szép keresésének izzását. Tálentomaival aztán szerény lehetőségei szerint gazdálkodott a művész. Ideje hajlatán része a betakarításnak az is, amit alkotás közben vagy a munka szüneteiben gondol vagy álmodik. Ezek itt egy élet apró villanásai, lélegző gyöngyszemek. Napnyugtakor nem keveredhetnek el a föld porával. A lélek szentjánosbogarai, esti vagy éjszakai halk reflexiók. Kép és szöveg harmonikus együttese: fények és jelek izgalmas muzsikája. Szivárványos ajándék". Nem véletlen, hogy ezt a szép ajánlást az éppen jelen levő Bölöni Domokos írta, hiszen a festőművészt évtizedek óta atyai barátjaként tiszteli.
A műsorvezető felolvasta a könyv Curriculum vitae című szövegét, majd elbeszélgetett a művésszel. A név ugyan Kede helynévhez kapcsolható, de a művész Ravában született, és ide köti gyermekkora, melyet a kommunizmus idején megszakítottak, hisz családját kilakoltatták. A szenvedésekre nem szívesen emlékezik: "Marosvásárhely befogadott, ott éltünk, ott raktam később fészket, és festettem képeimet". A műsorvezető a gyönyörű kötet láttán – színes képeihez kapcsolt reflexiók – rákérdezett: festőember miért ragad tollat? A felelet: "Én alkotó vagyok, nem szabad másolni azt, amit Isten megvalósított, hozzunk létre új alkotást – én ezt próbálom létrehozni… Az élet csodálatos, a test mellett a lelkünk karbantartását is biztosítani kell… Kisegítőként használom az írást, különben az írásban is, a festészetben is inkább az érzelmeimet próbálom elmondani, lírai hangulatban írok, írásaim »a vágyhoz«, a helyzethez való »hozzáállások«".
Bölöni Domokos így összegezte: "A lelked vallatása az írás".
A továbbiakban Hadnagy József került előtérbe. Az ő pályáján is kettősség tapasztalható. Kolozsváron szerzett mérnöki diplomát, 1989 őszén átszökött Magyarországra, jelenleg Debrecenben él családjával együtt, de szívében mindig ott dobog Dicső és környéke, a gyermek- és ifjúkor szépsége. A műsorvezető neki is felteszi a kérdést: hogyan fér meg egymás mellett a mérnök és a költő? A válasz: – Reál és humán jellegű hajlamaim vannak, előbb humán szakra indultam, de apám közgazdasági-mérnöki pályára irányított. Az írás nálam "kedv" kérdése, lehetek szomorú vagy vidám, a fontos, hogy kedvem támadjon írni. A kedv nálam valami titokszerű dolog. Ezután felolvasott Kő és tükör között című új kötetéből. Sokunknak nagyon tetszett a nemrég írt Otthon, Dicsőszentmártonban című verse, melynek alcíme: Zsóka húgomnak, Norvégiába. Összegező, pulzust emelő versnek nevezném, hiszen a költő átéltet-éreztet velünk egy szívbéli sétát a gyermekkortól a temetőig.
Bölöni Domokos szerint a Kő és tükör között "gyűjtőfókusza mindannak, amit a költő eddig írt és megvalósított. Nemcsak jó, de szép is. A fedőlapja is gyönyörű, hiszen Bartha Béla dicsői festőművész Tündérmese című festményének borítóképpé alakított változata (Pereszlényi Helga munkája).
Bölöni Domokos a tizennegyedik könyvét hozta el, ez is karcolatokat, novellákat tartalmaz, címe: Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng. Nagy Endre lelkész felolvasta a kötetből a Sánta bolhák farsangja című szatírát. Az írást és az előadót a közönség nagy tapssal jutalmazta.
A moderátornak itt köszönöm meg a műsorvezetést, mely olykor humoros jelenettel társult, mindnyájunk örömére.
A baráti találkozás befejező részét Seprődi József borász, borlovag uralta. Előbb komoly, majd egyre barátibb lett a hangulat, amit tartalmas és hasznos tanácsok mellett a humor is fűszerezett. Úgy gondolom, nem ártana ezeket a "borleckéket" is egyszer összegyűjtve, kötetben látni.
A találkozó végső kicsengéseként hadd idézzem Hadnagy József Csipkebokorláng című versének sorait: "Siker, kudarc el ne feledtesse velem,/ hol születtem, honnan indultam,/ ne felejtsem el, gazdag vagyok, s az maradok, amíg a sejtjeimben/ szülőföldem ege ragyog".
Szlovácsek Ida
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarországot feláldozták – A szarajevói merénylet csak egy kifogás volt a háborúra
Dr. Szakály Sándor történész, a budapesti Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója a minap a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében az I. világháborúról tartott tömör és sok kérdést felvető, de ugyanakkor azokra választ is adó előadást. Az eseményt Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi fiókja szervezte, a nemzeti múltunkat bemutató történelmi sorozat 10. részeként.
Bár az 1914-ben fellobbant és a világot lángba borító tragikus folyamat elindulását Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös Szarajevóban történt meggyilkolásával indokolják, Szakály szerint ez csupán ürügy volt. A valódi okok ugyanis ennél sokkal összetettebbek, és a múltban kialakult szövetségek, valamint az általuk elindított területszerzési törekvések folytatásában keresendők, melyben Európa nagyhatalmai egytől egyig érdekeltek voltak. Előzményeihez tartozik, hogy a 19. század végén a tudomány és a nagyfokú technikai fejlődés nyomán egyre gyorsabb ütemű termelésnek új nyersanyaglelőhelyekre és -piacokra volt szüksége, melyek megszerzése leginkább gyarmatosítás révén volt megvalósítható. Egyesek, mint például Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország,
Portugália és Olaszország, kiterjedt gyarmatbirodalommal rendelkeztek, ezzel szemben azonban a felgyorsult ütemű gazdasági fejlődés alatt álló Osztrák–Magyar Monarchiának egyáltalán, Németországnak pedig csak jelentéktelen mértékben voltak gyarmatosított területei. Ráadásul 1908-ban a monarchia magához csatolta Bosznia-Hercegovinát, ezzel áthúzva a szerbek Balkánon történő terjeszkedési terveit, ők viszont magukénak tudhatták a gazdaságilag fejletlen, de katonailag erős és a Fekete-tenger török kikötőire szemet vető Oroszország támogatását. Mindezek következtében 1914-re már kialakultak az egymásnak feszülő katonai szövetségek, melyek egyik oldalát a Németországból, Osztrák–Magyar Monarchiából, majd a hozzájuk csatlakozó Olaszországból álló tömb, az úgynevezett Központi Hatalmak, a másikat pedig az Antant néven ismert angol–orosz–francia hármas alkotta.
Ebben a helyzetben csak egy szikra kellett a háború kirobbanásához, ez pedig a trónörökös meggyilkolásával ki is pattant: 1914. július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, néhány nappal később Németország Oroszországnak, majd Franciaországnak. Ezzel vette kezdetét az 1914-től 1918-ig tartó és több mint 15 millió ember halálát okozó, valamint európai forradalmak egész sorát elindító első világégés, mely végül az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom felbomlásához vezetett. A későbbiekben a Központi Hatalmak oldalán a törökök és a bolgárok, míg az Antantén az angolok, portugálok, olaszok, románok is beléptek. 1917-ben utolsóként az Amerikai Egyesült Államok szállt be ez utóbbiak megsegítésére, mely a Központi Hatalmak 1918-ban bekövetkezett vereségét eredményezte.
A rendhagyó, vetítéssel színesített „történelemórán”, a háborús fejlemények ismertetésén túl az előadó a Német és Osztrák–Magyar Birodalom vereségének, ez utóbbi felbomlásának, továbbá a történelmi Magyarország feldarabolásának okaira is rámutatott, nem hagyva szó nélkül ennek igazságtalan voltát sem.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A magyar néptánc ezer éve
Novák Ferenc "Tata" előadása Marosvásárhelyt
A Székelyföld Napok keretében kedden délelőtt a Maros Művészegyüttes szinte telt házas termében tartott rendhagyó történelemórát Novák Ferenc "Tata" Kossuth- és Erkel-díjas koreográfus, a nemzet művésze. A magyar néptánc ezeréves múltját feltáró és összegező, igencsak nívós, vetített képes előadása során a szóban forgó táncokat élőzenés kísérettel a Maros Művészegyüttes tagjai mutatták be a szép lélekszámú közönségnek.
– A 13. században a Kárpát-medencében csak körtánc volt, amit érdekes módon az itt élők úgy megőriztek, hogy még most is táncolják – kezdte értekezését Novák Ferenc. – Egy görög vázán lévő rajzból kiderült, hogy már az antik görögöknél is volt körtánc. Valószínűleg temetkezési szertartásokon táncolták. Érdekes módon, amikor ez a körtánc megszűnik, valahogyan a lányok szokásai között marad fenn. Annyira nem számított mulatságnak, hogy nagyböjtben is lehetett táncolni. Csak énekkel, zenei kíséret nélkül, mert úgy már mulatságnak számított volna. Saját magukat kísérték. Nagyon érdekes, hogy például a Feröer-szigeteken, az elszigetelt földrajzi helyzet miatt mai napig fennmaradt ez a fajta körtánc, és ha egy magyar asszony vagy lány beállna a Feröer-szigeteki körtáncba, el tudná táncolni velük, mert ugyanolyan egyszerű lépések vannak benne. A körtánc általunk az ötvenes években zajlott gyűjtések során hallott neveiből kiderül, hogy mindez nem a huszadik avagy tizenkilencedik században keletkezett, hanem a középkorból maradt fenn számunkra. Üzenet a múltból. Ha valahol egy fesztiválon látunk néptáncokat, akkor figyeljük meg, hogy a Kárpátoktól délre, a román alföldön, Szerbiában, Bulgáriában ma is csak körbe táncolnak. Ez azért van, mert ahol török fennhatóság volt, oda az újabb táncdivatok nem jöttek be, és ezek a területek nagyon korán török fennhatóság alá kerültek. Később az újabb táncdivatok ugyanezen okból még Magyarországra sem értek el, csak Erdélybe. A körtánc a legrégiesebb táncforma, ezzel kezdődik a magyar tánckultúra.
Van még egy nagyon régi táncformánk, a fegyvertánc. A kivetített görög domborművön katonákat láthatunk pajzzsal, a kezükben kard volt egykoron, amelyeket az elmúlt két és fél évezred alatt valakik letörtek, valószínűleg a törökök. Nálunk is nagy divat volt a kardtánc, a katonák gyakorlási formaként használták. A harcos, hogy erős keze, karja és csuklója legyen, kardforgatással erősítette őket. És hogy ne legyen unalmas a gyakorlás, tánccal fűszerezték azt. Ezt már az ókori görögök felfedezték, és a középkorban Európa-szerte alkalmazták. Spanyolországtól a Kaukázusig mindenhol volt egy gyakorlási forma – az ifjú nemesek úgy gyakorolták a kardtáncot, hogy egymással szemben forgatták a kardot, sőt, egy hölgy állt a két, látszólag küzdő férfi közé. Ha az egyik a kardjával megérintette a hölgy szoknyáját, az nagyon nagy szégyen volt, ha túl távol állt tőle, az is. Ez a táncforma nálunk is divatossá vált. Az 1600-as évek elején egy Edward Brown nevű angol utazó Kelet-Magyarországon is átutazott, ő írta le a magyar kardtáncot: mint vélte, "csodálatos, ahogy a magyar ifjak táncolnak a karddal saját mértékük szerint énekelve". A régi Magyarország keleti vidékén éltek a cigány kardkovácsok. Rákóczi fejedelemnek is ők kovácsolták a kardot. Ők látták az ifjú urakat, hogy az általuk kovácsolt kardokkal hogyan táncoltak. Megirigyelték őket, de nekik nem volt szabad kardot viselni, ezért bottal utánozták őket. És kialakult egy tánc, amit úgy hívunk, hogy cigány botoló, amelyben rengeteg olyan kifejezést találunk, ami teljesen biztosan a kardtáncra utal. Például "csinálj egy huszárvágást." A cigány botoló csak a Kárpát-medencének ebben a csücskében található meg, sehol máshol. A kísérőzene nagyon lágy, olyan, mint egy keringő. Erre nagyon szépen lehet forgatni a kardot.
A változás a 14. században történt. Akkor zajlott le a talán legnagyobb szellemi forradalom Európában, a reneszánsz. Nagyon érdekes módon egyes nyugat-európai kolostorok valamilyen módon, óriási titokban folyamatosan végigmásolták a római és a görög irodalmat. És amikor ezek az iratok szinte egy pillanat alatt elterjedtek, felvilágosult egész Európa. Óriási fordulat volt, amely "megölte" a körtáncot is. A gótika után felépültek azok a templomok, paloták, amelyeken már óriási ablakok voltak: bejön a fény, amely azt is jelképezi, hogy ekkora szellemi forradalom nem volt az elmúlt ezer évben. Nyilvánvalóan a zene és nyomában a tánc is követte a változásokat, és így jött létre az a táncforma, amelyet ugrósként ismerünk. Ebben a korszakban jelentek meg a táncmesterek, akik bejárták Európát. Egy emberöltő során, amely alatt a néprajzban és szociálantropológiában 25 évet értünk, a Kárpátok déli lejtőiig egész Európában elterjed az ugrós, amely a jelenlegi Magyarországon a mai napig is létezik. Nagyon egyszerű, pár lépés az egész, de e lépések variációiból születik a csoda. A körtáncban össze kellett kapcsolódni, mindenkinek ugyanazt kellett táncolnia, amit a szomszédjának. Ez egy nagyon fegyelmezett tánc volt. Gondoljuk el, mekkora botrány lehetett, amikor ez a kör szétnyílt, és a párok egymással szemben álltak.
Jóval később jött egy új táncritmus, amely Flandria és Észak-Németország felől terjedt el. Forgós táncnak hívták, és Magyarországra nem ért el a török uralom miatt. De Erdélybe igen, és új korszakot jelentett. Olyan korszakot, amely magával hozta a bonyolultságot, a túldíszítettséget: a barokkot. A zene átalakította a táncot is. Ha megváltozik a zenei világ, akkor a táncnak mennie kell utána. Ha van parasztbarokk, akkor ez a tánc annak a megtestesülése. Megérkezik Erdélybe a barokk zene a barokk hangszerekkel egyetemben. Magyarországra nem, mert a török vasfüggöny jóval szigorúbb volt a kommunista vasfüggönynél, utóbbi alatt legalább a rock'n'roll beszivárgott. Magyar és román legények hallgatták az új, barokk zenét, és a forgós táncból Erdélyben egy vad férfitánc lett magyar, román vidékeken egyaránt. Az egyik legszebb legényes forma Kalotaszegen maradt fenn. A román legényes forma pedig szinte ugyanolyan, mint a magyar, hiszen egy kultúrához – az erdélyihez – tartozik.
Innen kezdve jön a dekadencia: a verbunk és a csárdás. Ez a kettő a legújabb magyar táncritmus. Történetük összefügg a magyar szellemiséggel és annak változásaival is. 1715-ben a bécsi udvar elrendeli, hogy Magyarországon is jöjjön létre a katonaszedés intézménye: a verbuválás. A szó német eredetű, a verbunk toborzást jelent. A magyar tisztek kitalálták ennek a módját. Összeszedtek igen jó táncos legényeket. A táncosokból álló regiment mulatságot provokált a faluban, avagy egy mulatsághoz csatlakozott. Az ital a falubeli legényeknek ingyen járt, a verbuváló katonák – kitűnő táncosok – táncra provokálták a legényeket, akik számára, ha lerészegedtek és ittas állapotban aláírták az orruk elé tolt szerződést, már nem volt mentség: vitték őket katonának. És a katonai szolgálat 8-12 év volt akkoriban. Mire a 18. század végére érünk, kialakult egy viszonylag egységes verbunkstílus. A verbuválás időközben megszűnik, már senki sem megy oda táncolni, amikor verbunkot hirdetnek, mert félnek. Az intézmény a történelem szemétdombjára kerül, de a tánc megmarad. A magyar írók biztatására a zeneszerzők írtak verbunkos zenét, a táncmesterek, leszerelt verbuváló katonák tanították a verbunkot. De ez már nem néptánc volt. A verbunk nem is lett a táncrend része, még a bálok szüneteiben sem táncolták soha. Mutatványos tánc maradt, amelynek lényege a magatartás volt: "Tudtok-e így táncolni? Na ugye, hogy nem tudtok?!"
A verbunkot követte a csárdás. Ezt a szót 1843-ban, a reformkor közepén írta le először egy lelkes újságíró, aki nyilván nem sokat járt falura. A báltermekben műtáncokat táncoltak, és már nagyon kezdett mozgolódni a magyar szellemiség, érezhetővé vált hogy hamarosan valami történni fog. Ekkor iszonyatosan szigorúvá vált a cenzúra. Még a Vörösmarty Csongor és Tündéjét is betiltották, de a báltermekben dühöngött a magyar zene. Mert arra senki sem figyelt oda (ez hasonlóképpen történt a kommunista diktatúra éveiben is). A csárdás, ez a páros táncforma pedig Székelyföld kivételével elterjedt az egész magyar nyelvterületen. Ma már mindenütt jelen van, mindenhol ezzel kezdődött, illetve fejeződött be a bálok táncrendje. Általában van lassú és friss része is.
Körtáncok, ugrós táncok, forgós táncok, verbunk és csárdás. Nagyvonalakban ennyi az elmúlt ezer év tánckultúrája, amely hála istennek gyűjthető módon a 20. század második feléig megmaradt. Az én generációm még láthatta azokat a fantasztikus táncosokat, akik átadták nekünk a magyar tánckultúrát. Magyarország nagyhatalom a tánckutatásban: ha a huszadik század első felében hatvanéves embereket filmeztek le, akkor azok a 19. század második felében tanultak meg táncolni. Ez egy csodálatos ajándék. Az akadémián, a tánckutatás szekciójában 240.000 méternyi (!) filmanyag van. Ebből körülbelül 10-12.000 métert már feldolgoztak. Óriási adomány ez, amelyért hálával tartozunk elődeinknek – zárta nagyszerű, számos anekdotával és további részletekkel gazdagított előadását Novák Ferenc Marosvásárhelyen.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Beszélgetés Szőcs Géza elnökkel
PEN Club-vezető először Aradon
Tekintve, hogy a Magyar PEN Clubnak egyetlen elnöke sem járt még tudtunkkal Aradon, kihasználtuk a ritka lehetőséget, amikor Faludy György emléktáblájának a Jelen Házban történt leleplezésén részt vett Szőcs Géza, a jelenlegi elnök is.
– Elnök úr, tudomása szerint, járt-e eddig Aradon Magyar PEN Club-elnök?
– A kérdésről nincsenek egyértelmű ismereteim, de nagy valószínűséggel PEN Club-elnöki vagy -főtitkári minőségben magyarországi PEN-vezető nem járt még Aradon. Ez nem zárja ki azt, hogy azok az írók, költők, akik később vagy korábban vezető tisztséget viseltek a budapesti székhelyű PEN-ben, valamikor megfordulhattak a Maros-parti városban. Elnöki minőségében valószínűleg nem járt még itt senki, talán én vagyok az első. Hangsúlyoznunk kell: a magyarországi PEN nem jelenti a magyar PEN-t. Ezelőtt 25 évvel 33 erdélyi magyar író PEN Egyesületet hozott létre a Bécsben élő Szépfalusi István lutheránus lelkipásztor, az ottani Bornemisza Péter Társaság vezetőjének a közvetítésével, menedzselésével. Később a 33 taggal létrehozott erdélyi magyar PEN egyesület beszüntette a tevékenységét, mint olyan. Ezzel kapcsolatban voltak is viszályok, ütköztek bizonyos vélemények, bukaresti, neves román írók is felvetették: mire való Romániában egy román, illetve egy magyar PEN Club, vagyis kettő? Ez a kérdés azóta is, tehát ma is nyitott.
– Ha erdélyi PEN Egyesület nem működik, ki képviselői az itteni magyar írók érdekeit?
– Természetesen, addig is, amíg intézményesül az erdélyi magyar PEN, a Budapesten székelő, anyaországi PEN Club nyilvánvalóan feladatának tekinti a határon túli magyar közösségek, írók érdekeinek a képviselőetét is. Ennek elég sok dokumentuma is maradt az elmúlt évekből, amikor is több nemzetközi fórumon szólaltak fel a budapesti székhelyű PEN vezetői. Példának okáért Benyhe János korábbi PEN-főtitkár vagy Csicsery Rónay Erzsébet elnökségi tag a kisebbségi nyelvhasználathoz fűződő jogok, igények és érdekek szószólóiként. A határon túli írók, költők érdekképviselőete továbbra is elsőrendű feladat számunkra, bárhogy is alakul strukturálisan az egyes PEN Clubok sorsa. A Nemzetközi PEN-nek volt egy, a Száműzött Írók PEN-tagozata, Writers in Exile, amelynek a kommunizmus idején Amerikába vagy Nyugatra száműzött írók, költők voltak a tagjai. Az elnöke egy ideig a magyar Görgey Klára írónő volt.
– Melyek a PEN Clubok fő célkitűzései?
A PEN alapcélkitűzéseihez visszatérve, az esztétikai értékek képviselőete és promoválása mellett tágabb értelemben is meghatározó a bárhol létező PEN Cluboknak a lelkiismereti szabadság, a kifejezési, a véleményszabadság védelme, mint az irodalom számára kardinális értékeké. Az volna a cél, hogy olyan helyzetbe jusson el a világ, és itt a jelentős írásbeli kultúrával rendelkező nemzetekről és államokról beszélünk, ahol nem csak cenzúra nincs, de öncenzúra se legyen. Éppen ezért az írók összefogását, különböző nemzetekhez, vallásokhoz, kultúrákhoz tartozó írók együttes érdekeit célozza a PEN Klub sok-sok programja, igen változatos tevékenysége. Bevallottan törekednek a politikában gerjesztett feszültségeknek a csillapítására, egy olyan, globálisan érvényes közhangulatnak a megteremtésére, amelyben lehetetlenné válik az írók terrorizálása a véleményük, nézeteik, állásfoglalásaik miatt.
Rehabilitálni Wass Albertet
– A Magyar PEN Club tehetne-e valamit a Wass Albert háborús bűnösségét semmissé nyilvánító per újrafelvételéért?
– Wass Alberttel az a helyzet, hogy miután negatív szimbólummá vált a bukaresti propaganda hatására, az életműve még Magyarországon is megosztja az olvasóközönséget. Vannak elvakult hívei, és hasonlóképpen, fanatikus gyűlölői, ellenzői is. Csendesen hozzá kell tennem, hogy a legtöbbjük egyáltalán nem olvas Wass Albert-műveket, hanem egy politikailag mérgezett közegben áll egyik vagy a másik oldalra különböző vélemények alapján. A kérdés kultúrpolitikaiból belpolitikaivá lett. Wass Albert perújrafelvételének az előmozdítása minden magyar írónak a kötelessége, bármilyen döntés szülessen majd a perben. Mert ha a háborús bűnösségét eredményezné is, az legyen végre kimondva, a közvélekedés ne csak egy roppant kétes minőségű és összetételű, közvetlenül a II. világháborút követő népbírósági tárgyalás konklúzióira szorítkozzon. Tudni kell, hogy eddig az erdélyi magyar jogvédelemnek nem sikerült a perújrafelvételt elérnie. Habár ezzel például Kincses Előd nagyon sokat foglalkozott. Akik viszont minden eszközzel gátolják a perújrafelvételt, nyilván tudják, mit szeretnének elkerülni. Ha biztosak lennének Wass Albert háborús bűnösségében, maguk erőltetnék, hogy azt végre mondja ki egy komolyabb szakmai presztízzsel rendelkező bíróság is. Tudni kell azt is, hogy Wass Alberttel kapcsolatban nemcsak egy egyszerű bírósági eljárás folyt, hanem amikor néhány évvel a háború után amerikai beutazó vízumért folyamodott, az Amerikai Bevándorlási Hatóság szakemberei értesültek a háborús bűnösségi vádról, ezért töviről hegyére átvilágították a személyét és a tevékenységét. Mivel Wass Albert amerikai állampolgárságot kapott, ez azt bizonyítja, hogy a népbírósági ítélet felülvizsgálatra szorul. Jelen pillanatban a Magyar PEN Club Wass Albert rehabilitációjának azért nem tud a zászlóvivője lenni, mert a belpolitikai csatározásoknak a kereszttüzébe kerülne, a magyar–román viszonylatról nem is szólva. Ez tehertétel volna a PEN Clubnak, amit így is érnek támadások a személyem miatt is, mivel nekem is van egy bizonyos közéleti vagy politikai megbízatásom, amit mellesleg tendenciózusan állítanak be. Amikor elnökké választottak, leszögeztem: politikát nem akarok a Clubba bevinni. Amíg elnök vagyok, az ellen fogok fellépni, hogy a számos magyar intézményt szétvető belpolitikai feszültség a PEN Clubot is tönkretegye. Ehhez tartom magam azóta is, ezért soha nem volt olyan helyzet, hogy egy belpolitikai konfliktusban a PEN Club állást foglaljon, noha egyes esetekben sokszor konkrét, világos álláspontom volt. De azt a PEN Club falain kívül tartottam.
– Ezek szerint, a PEN Club semmilyen módon nem óhajt a politikába beavatkozni, de a Wass Albert-per újrafelvételét sem szorgalmazhatja?
– Nem teheti. Attól függetlenül, hogy magam íróként és független gondolkodóként azt tartom, hogy Wass Albert ügyében az egyetlen járható út a perújrafelvétel lehetne.
– Nem értem a rendszerváltás utáni anyaországi kormány álláspontját sem, amivel megtagadta Wass Alberttől a magyar állampolgárságot. Az nagyban hozzájárulhatott az öngyilkosságához is. Ezzel kapcsolatban mi a véleménye?
– Erre magam is hivatkoztam, ez a meggyőződésem. Egyébként csak közvetett bizonyítékaink vannak, mivel ezt az író nem fogalmazta meg szóban vagy írásban. De nem kell hozzá nagy fantázia, hogy beleéljük magunkat egy olyan író lelkiállapotába, aki egész életében magyar íróként határozta meg magát. Egész életében azokért a jogokért próbált tenni, amelyeket örökölt, illetve a neveltetésénél fogva a magyar jogállamiság tiszteletében szolgált, és amely jogok sokak szemében avíttnak, konzervatívnak tűnhetnek, a kelet-európai egész rendezéssel kapcsolatban anakronisztikusak is. Kétségtelen, hogy Wass Albert a magyaroknak nem kért olyan jogokat, illetve előjogokat, amelyekből másokat ki akart volna zárni. A magyar kultúrát szolgálta, az, hogy kirekesztő, xenofób, elfogadhatatlan eszméket szolgált volna, fedezet nélküli állításnak számít. Magam sem ismerem Wass Albert minden leírt sorát, nem ismerem a publicisztikáját, a levelezését vagy a szűkebb körben tartott előadásait. Még ha elő is kerülnének a publicisztikájában olyan elemek, amelyeket manapság erős kritikával lehetne illetni, akkor is az lenne a válasz: őt nem publicistaként kívánjuk megítélni, hanem íróként. Márpedig, ha itt tartunk, kérdem én: született-e valaha is olyan szeretettel, empátiával írt alkotás bármely nép írójától egy másik nép iránt, mint amilyen Wass Albertnek A funtineli boszorkány című regénye, amely az egyszerű, havasi román pásztorok iránti legnemesebb szeretettel ábrázolja a világukat? Ha ez a regény románul született volna meg, manapság a román irodalom mioritikus etalonja, egy olyan ikonikus mű lenne, mint a magyar irodalomban az Ábel a rengetegben. Az előítéletes, türelmetlen gondolkodásmód, amely az említett román propaganda miatt áthatja a román kultúra hangadó szereplőit, lehetetlenné tette azt is, hogy ennek a regénynek a román fordítását úgy olvassák, ahogyan kellene, ahogyan tisztességes lenne. Nem a regényt olvasták, hanem az írót meg a fordítót kezdték gyalázni. De kit érdekel az ilyesmi, amikor a legszervezettebb politikai bugyrokban vagyunk kénytelenek létezni.
Bűntény-e Wass Albertet olvasni?
– Manapság Wass Albert azért is aktuális, mert nálunk üldözni kezdik műveinek az olvasóit. Egy tévéadásban szenzációként fitogtatták, hogy valakit tetten értek egy Wass Albert-mű olvasása közben. Ezek szerint bűnténynek számít Wass Albert műveinek az olvasása?
–      Magyarországon, de Romániában is az a borzasztó, hogy a magyar irodalmi tudat alakításában szerepet játszhat egy ellenséges politikai román propaganda. Mindnyájan a foglyaivá lettünk egy erősen barátságtalan, negatívan elfogult, gyűlölködő retorikának, amelyet több mint fél évszázada Bukarestből gerjesztenek. Mi pedig elveszítettük a szuverenitásunkat abban, hogy a saját íróinkat, magunkat megítéljük, és elhelyezzük a saját értékvilágunkban. Mert addig, amíg egy bizonyítatlan háborús bűnösségi vád, valamint a magukból a Wass-művekből kimutathatatlan, retrográd nézetrendszer feltevésében fogalmazzuk meg ellenérzéseinket, általában szövegismeret nélkül, addig az egész borzasztóan infantilis színvonalat mutat. Visszatérve az állampolgárság kérdéséhez: Wass, aki egész életében, írásműveivel, mindazzal, amit csinált, a magyar nemzetet és a magyar irodalmat kívánta szolgálni, hirtelen azzal szembesült, hogy a magyar állam nem tartja őt magyarnak. Az állampolgárság valamelyest életművének az elismerését is jelentette volna, évekkel a rendszerváltás után persze, hogy megrázó élmény volt számára a visszautasítás. Az, hogy nemkívánatos személynek nyilvánították Magyarországon, miközben a demokrácia hazájának számító Amerikában teljes jogú állampolgár lehet, noha neki a magyar állampolgárság alanyi jogon járt volna, teljes lelki összeomlásba sodorhatta. Olyan családból származott, amely a nemzetnek több száz évre visszamenőleg adott kiváló szereplőket. Ha valakinek sem a nyelvismeretével, sem a származásával kapcsolatban nem merülhetett fel kétely, az éppen Wass Albert volt. Az elmondottak értelmében Wass Albertet olvasni nem lehet bűntény. És ne fogalmazzanak meg vele kapcsolatban állásfoglalást, csakis az életművének az ismeretében.
– Köszönöm a beszélgetést, amit abban a reményben zárunk, hogy mégis kerül hivatalos zászlóvivője Wass Albert per-újrafelvételének, rehabilitálásának.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Kémügy: törvénytelenül járt el a külügyi hírszerzés?
A Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) megsértette az alkotmány összeférhetetlenségi előírásait, amikor 1997-ben (az elnök állítása szerint) beszervezte az akkor ügyészként dolgozó Victor Pontát, a jelenlegi kormányfőt – állította Traian Băsescu államfő.
Az elnök szerdán este sajtónyilatkozatban szólt hozzá az általa kirobbantott botrány fejleményeihez. Mint ismeretes, az államfő hétfőn este azzal vádolta meg Pontát, hogy 1997 és 2001 között ügyészként a SIE-nek dolgozott, amivel törvényt sértett, mivel a két szerep összeférhetetlen.
Băsescu szerdán a politikai játszmákba való beavatkozással vádolta meg a SIE ideiglenes vezetését, illetve volt igazgatóját, és kijelentette: meg kell erősíteni a titkosszolgálatok felügyeletét, mert azok „visszaélésre hajlamosak”.
Az elnök egyszerű \"karrieristának” nevezte Pontát, aki szerinte csak azért lépett be 27 évesen a SIE-hez, hogy külföldi rendezvényekre utazhasson. Kifejtette: semmi akadálya nem lett volna annak, hogy Ponta feltüntesse önéletrajzában, hogy a hírszerzésnek dolgozott, ha beszervezésével nem sértették volna meg az alkotmányt. Az államfő törvénycikkelyek sorát ajánlotta a sajtó figyelmébe, amelyek szerinte azt támasztják alá, hogy a SIE tevékenysége és aktív állománya ugyan államtitoknak minősül, de a volt ügynökök felfedését a törvény nem tiltotta: ezt szerinte csak Victor Ponta ügynökmúltjának leplezése érdekében, egy szabálytalan kormányhatározattal titkosították. Mint arról beszámoltunk, Ponta hazugságnak nevezte az elnök vádjait.
Băsescu: csak a tolvajoktól vagyok beteg
Cáfolta csütörtökön Traian Băsescu államfő azokat a sajtóhíreket, miszerint súlyos beteg lenne. Az államfő a milánói Európa-Ázsia csúcstalálkozóra való elutazása előtt közölte: csak „a tolvajok teszik beteggé.” A kormányhoz közel álló România TV hírcsatorna szerdán este azt állította, hogy az államfő Parkinson-kórban szenved, kétszer is agyvérzése volt, ami miatt többek között egy bécsi klinikán is.
Az államfő leszögezte: nem történt ilyesmi, és felhatalmazta orvosait, hogy a nyilvánossággal is megosszák az egészségi állapotával kapcsolatos információkat. Az államfői hivatal honlapján később közzé tették az orvosi vizsgálatok eredményét, amelyekből kiderül: alkalmas feladata ellátására.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve. 
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen  megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi  kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár.  Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna  a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

Kollektív szégyen: nincs feloldozás
Sokan elemezték már a legkülönbözőbb szempontokból a kommunista rendszer embertelenségét. Érdekes lenne egy társadalmi rétegekre lebontott közvélemény-kutatást készíteni azok körében, akiknek tisztánlátását nem homályosítja el a múlt rendszer iránti nosztalgia. Vélelmezhető, hogy a munkásság és az agrárproletariátus elsősorban a nincstelenséget emelné ki, míg a középosztály és az értelmiség a mozgásszabadság korlátozását, a szólásszabadság teljes hiányát. Bizonyára akadna olyan válaszadó is, aki szerint a rendszer legvérforralóbb, legfelháborítóbb sajátossága az volt, hogy kikényszerítette önnön megünneplését, miközben a nomenklatúra, a legfelső pártvezetés, a titkosrendőrség tudta, hogy az ünneplés nem őszinte. „Mi tudjuk, hogy te tudod, hogy mi tudjuk, hogy valójában mi a helyzet.” Jól példázza a mechanizmust az egykorú vicc. Az egyik nyugati országvezető elnök találkozik Nicolae Ceauşescuval Bukarestben, a tömegben egy ember azt mormolja maga elé: „Nézd, kivel fog kezet ez a disznó.” Beviszik, nekiállnak megdolgozni, a szerencsétlen ember felkiált: „Miért vernek, én csak annyit mondtam, hogy kivel fog kezet ez a disznó, mármint a kapitalista-imperialista világ disznója a mi országunk hős vezetőjével.” Mire a szekusok: „Hagyjad csak, tudjuk mi, hogy ki a disznó.” És tovább verik.
Diktátum és békeszerződés
Mi más juthatna eszünkbe annak a törvényi szabályozásnak az elfogadásáról, amely minden helységben kötelezővé teszi, hogy utcát nevezzenek el 1918. december elsejéről, és elrendeli az esemény évfordulójának kötelező ünneplését? A cél nyilvánvaló: a magyarság megalázása.
A román politikai elit közvetlenül a rendszerváltás után úgy döntött: nem december 22-e, a Ceauşescu-rezsim bukásának napja lesz a román nemzeti ünnep, hanem december elseje – a második világháborús román pálfordulás dátuma, augusztus 23. helyett, amit a kommunista rezsim magának igyekezett kisajátítani. A magyarság vezetői abba kapaszkodva, hogy 1918-ban a román fél ígéretet tett Erdély történelmi nemzetei önkormányzásának biztosítására, nem tiltakozott, elfogadta a helyzetet, annak dacára, hogy eme ígéretek teljesítésére a román fél soha semmiféle hajlandóságot nem mutatott. Sőt, nemcsak, hogy nem biztosította a magyarság autonómiájának lehetőségét, de megfosztotta iskoláinak, egyetemeinek, birtokainak nagy részétől, nem is szólva a fizikai és pszichikai terrorról, amelyet már a békeszerződés előtt bevezetett.
Az elfogadásban minden bizonnyal jelentős szerepet játszott, hogy az RMDSZ akkori elnöke, Domokos Géza a románság meggyőzését tartotta a legfontosabbnak, miszerint az erdélyi magyarság és annak képviselője, az RMDSZ nem irredenta, nem kíván revíziót, nem akar újra magyar világot Erdélyben. Ennek érdekében nem riadt vissza a masszív történelemhamisítástól sem. Az 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában, illetve ugyanezen tárgykörben elmondott parlamenti beszédében a mindkét fél által igényelt, majd elfogadott és végrehajtott nemzetközi döntőbíráskodás egyetemen tanítható iskolapéldáját, a bécsi döntést igazságtalannak, erőszakosnak, önkényesnek, s a román propagandának és a román elvárásoknak megfelelően „diktátumnak” nevezte. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a trianoni békediktátum számára „békeszerződés” volt, amely „szentesítette” a román népnek a közös, egységes állam megteremtésére irányuló törekvéseit. Aligha volt elképzelhető ebben a helyzetben, hogy az RMDSZ elhatárolódjon december elseje román nemzeti ünneppé nyilvánításától, és bejelentse, hogy a szervezet bojkottálni fogja azt.
A magyarság önmérsékletét, önkorlátozását a román fél nem tisztelte, sőt, miután az első hivatalos ünnepen, Gyulafehérváron maga a miniszterelnök, Petre Roman vezényelte a gyűlölettől habzó, vezetőink felakasztását követelő kórust, újabb és újabb rituális megalázást eszelt ki. Ennek két csúcsa a csíkszeredai központi ünnepség, valamint a budapesti Kempinsky-szállóbeli miniszterelnöki koccintás volt az RMDSZ frakcióvezetőinek, Verestóy Attilának és Kelemen Atillának jelenlétében. A sort a 2010-es „ünnep” folytatta volna, amikor nyilvánvaló módon a fél évvel korábban hivatalba lépett Orbán-kormányt provokálva, annak tűrőképességét tesztelve a román diplomácia a budapesti magyar Nemzeti Színházat szemelte ki az ünnepség helyszínéül, a nemzeti erők azonban szerencsére megakadályozták a magyarság újabb szimbolikus lelki megtiprását.
Kölcsönös ünneptisztelet
Az egészben nem az a legtragikusabb, hogy a románság újabb offenzívát hirdetett a magyar otthonosságérzet, a magyar önkép és világlátás ellen. Sokkal inkább az, hogy nem akadt egyetlen RMDSZ-es képviselő sem, aki ellene szavazott volna. Ez magyar szempontból nemzetárulás. Sőt, ketten – Seres Dénes és Erdei Dolóczki István képviselők – igennel voksoltak, érdemes felírni őket a magyarság történelmi szégyentáblájára. Erdei arra hivatkozik, hogy nem tudta, miről szavaznak, Seres rosszabb eset. Neki, mint mondta, nincs kifogása a törvény ellen, tiszteletben tartja más nemzetek ünnepeit, és azért nyomott igen gombot, mert azt hitte, hogy az általa „kicsit durvának” tartott utcaátkeresztelési előírás nincs már a jogszabályban. Elképzelhető ennél szánalmasabb önmentegetés?
Miről van hát itt szó? Tiszteletben tartjuk egymás ünnepét, vagy a románság örömét leli abban, hogy az ünnep kapcsán megalázhatja a mi nemzeti büszkeségünket? Akkor beszélhetnénk kölcsönös ünneptiszteletről, ha augusztus 30-át, amikor Észak-Erdély visszatéréséről döntöttek Bécsben, kineveznénk az erdélyi magyar nemzeti közösség ünnepének, a románok pedig velünk ünnepelnék e napot. Mivel ez aligha lehetséges, meg kellene hagyni mindkét közösséget a maga örömével és fájdalmával. Domokos Géza szégyenletes állásfoglalását menti valamelyest, hogy az elnök a fél évvel korábbi marosvásárhelyi véres események megismétlődésétől rettegett. De a mai nemzetárulóknak miféle mentségük lehet?
Kármérce
A tájba simuló, helyzetelfogadó, kollaboráns oldalon minden bizonnyal azzal nyugtatják majd magukat, hogy az eszmefuttatás a kampány része, és pártszempontok által diktált. Nos, messze nem így van. A kampányban az ellenfelet alapjáraton, megalapozottan bírálni kétségkívül jóleső érzés, hasonló elégtételt érezhet a bokszoló, amikor bevisz az ellenfelének egy jobb-egyenest. E sorokat leírni viszont egyáltalán nem öröm, hanem mérhetetlen szomorúság. Bármennyire is eltávolodott az RMDSZ csúcsvezetése a magyar érdekek képviselőetétől és a választóitól, akárhányszor kihagyott történelmi helyzeteket számításból vagy politikai gyávaságból, bármennyire is román zsákmánypárttá tette a magyar nemzeti önkormányzatnak megálmodott szövetséget, a legutóbbi választásokon 380656 sorstársunk szavazatát szerezte meg, nevében hordja a magyar megnevezést és világszerte nagyon sokan, magyarok és nem magyarok vele azonosítják az erdélyi magyarságot. Egy ilyen gesztus az erdélyi magyar emberek arculcsapása, amely akkor is szégyenérzetet indukál bennük, ha semmi közük az RMDSZ-hez. Sőt, akkor is, haaz a törekvésük, hogy az RMDSZ komprádorpolitikáját hiteles, magyar érdekű politikával váltsák fel. Horn Gyula kijelentése arról, hogy ő nem tizenötmillió magyar, hanem tíz és félmillió magyar állampolgár miniszterelnöke, a magyar–román alapszerződésnek a magyar szempontok félresöprésével való megkötése, Gyurcsány Ferencnek és kormányának uszítása a határon túli magyarok ellen a 2004-es népszavazás alkalmával akkor is közös nemzeti szégyen, ha a nemzet jobbik része ebben nem bűnös. Hogy magyar részről egyetlen ellenszavazat sem tiltakozott a törvényi szinten rögzített szisztematikus megalázásunk ellen, maga a kollektív szégyen, ami alól nincs feloldozás. A kár jóval nagyobb, mint az a potenciális haszon, hogy az RMDSZ-es álképviselőet valós természete ismét lelepleződött
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Orvostörténeti kalandozás a Tékában
Igencsak meglepődne ma az a szemfájós beteg, akinek azt tanácsolnák, hogy szénné égetett vakondok faolajjal kevert porával gyógyítsa magát. A Gelencei orvosi könyvecske gazdag hasonló "gyógyszerekben" – hallottuk a Beszélő könyvek szerda esti rendezvényén, amely az 1700–1800-as években Marosvásárhelyen folyó orvoslást vette számba, s ennek kapcsán a Teleki Tékában található gazdag orvostörténeti anyagról is szó esett. Lázok Klárának, a Téka vezetőjének ezúttal Spielmann Mihály történész, a Téka könyvei és az erdélyi orvostörténet jó ismerője, valamint Berekméri Róbert Árpád történész, levéltáros, az ispotályok történetének kutatója volt a beszélgetőpartnere. A népi gyógyszerekről, a hasznos egészségügyi tanácsokról szóló jeleneteket Barabás Olga rendezésében Puskás Győző és Gönczy Katalin adta elő meggyőző átéléssel.
A Teleki Tékában sok az orvosi témájú könyv. Ezekből láthattak ízelítőt a freskós terem alkalmi tárlójában a résztvevők, köztük orvosok és orvostanhallgatók is.
A könyvek között volt az Ars Medica (Egész orvosságról való könyv), az eddig ismert első magyar orvosi mű, mely az emberi test betegségeit és gyógykezelését tárgyalja. A könyvet 1577-ben adták ki Erdélyben, szerzője Váradi Lencsés György, akiről nem sikerült kideríteni, hogy hol végezte orvosi tanulmányait. A kéziratot a 1757-ben Rhédei Zsigmondné báró Wesselényi Kata asszony másoltatta le Erdőszentgyörgyön. A kéziratos könyvet betűhív másolatban, a XVI. századi helyesírás szerint dr. Varjas Béla adta ki 1941-ben. Az Ars Medica a korabeli orvosi szókincset próbálta magyarítani, s a tudós orvoslás mellett a népi orvoslás praktikáit is felhasználta. Ahogy fejtől lábig mindenféle nyavalyáról ír, a szerző a gyógymódok mellett feltüntette, hogy próbált, ami azt jelenti, hogy nem halt bele a beteg – mondta humorosra fordítva a szót Spielmann Mihály. Véleménye szerint a 18–19. század azért annyira gazdag orvosi könyvekben, mivel kevés volt az orvos, s az emberek a könyvek alapján próbálták saját magukat gyógyítani.
A beszélgetés során szó esett Pápai Páriz Ferenc Pax corporis, a testi békéről szóló, 1696-ben megjelent könyvéről, amely 17 kiadást ért meg. Gyakorlati tanácsaiban a népi és a tudós orvoslás fonódik össze. A Falusi emberek patikája című könyvet Benedeki Enyedi Ó János, a parajdi császári és királyi tekintetes só-tisztség mellett levő királyi seb-orvos adta ki. Ebben az időben nem választják külön az emberi és állati orvoslás praktikáit, ugyanis az embert jobban érdekelte barmának egészsége, mint a sajátja.
A továbbiakban Spielmann Mihály részletesen szólt Kibédi Mátyus István tevékenységéről, akinek munkásságát orvostörténész édesapja sok éven át tanulmányozta.
A református kollégiumban végzett, majd a híres nyugat-európai egyetemeken orvosi diplomát és gyakorlatot szerzett kibédi származású orvos 1756-ban tért haza szülőföldjére, s 1757-ben Küküllő megye és Marosszék első főorvosává választották. Utazásai során állt modellt Kolozsváron Boér Márton festőnek, akit marosvásárhelyi Ebhát utcai házában gyakran látott vendégül. Az elkészült portré, amit kedden este a közönség is láthatott, bekerült a Teleki Tékába. Kibédi Mátyus István szabad óráiban anyanyelvén írta meg a Diaetetica I-II. kötetét, majd a könyv sikerét látva készült el a hatkötetes Ó és Új Diaetetica, amelynek kiadását az igényes pozsonyi Landerer kiadóra bízta. "Az életnek és egésségnek fenn-tartására és gyámolgatására. Istentől adattatott nevezetesebb Természeti Eszközöknek… elé- számlálására" szolgáló könyvét a megelőző orvostudomány előhírnökének tekinthetjük. Közegészségtan, környezet-egészségtan, munkaegészségtan, táplálkozástudomány, ásványvízelemzés, testnevelés, anya-, csecsemő- és gyermekvédelem, geriátria, balneológia, növényleírás – mind jelen van a hat kötetben, amit szép magyar nyelven írt meg. Az egészség megfogalmazásáról szóló részletet a vendég előadók tolmácsolták.
Kibédi Mátyus István végrendeletében gazdag könyvtárát és nyomdáját a kollégiumra hagyta.
A marosvásárhelyi ispotályok történetét Berekméri Róbert Árpád idézte fel. A Szent Lélek rend által működtetett első ispotály keletkezésének helyét nem ismerjük. A levéltári forrásokban viszont sok adat található a Gecse Dániel utca végén, a mai Kistemplom helyén a reformátusok által építtetett és fenntartott ispotály működéséről, ahol a test és a lélek gyámolítása mellett feltehetően gyógyítottak is. Az ispotálymester és - bíró vezetésével, valamint az egyháztanács (Consistorium) felügyelete alatt nagyon szigorú rendszabályok érvényesültek. Az 1730-as évektől, a katolicizmus térhódításával komoly vita alakult ki a felek között az ispotály tulajdonjoga miatt. A katolikusok azt kérték, hogy a hat szerencsétlen református mellé vegyenek be katolikus rászorulókat is. Ebből peres ügy lett, s a városi tanács kivette az egyház kezéből a fenntartás jogát, de mivel nem költöttek rá elég pénzt, az 1800-as évek kezdetén az ispotály és mellette levő templom tönkrement, s a helyén kezdték meg a Kistemplom építését – hangzott el többek között Berekméri Róbert Árpád válaszában.
Majd Spielmann Mihálytól hallottuk, hogy a Kövecses és a Rákóczi (ma Avram Iancu) utca sarkán felépült régi kórházban 1812-ben már 36 beteget ápoltak. A szegény betegeket ingyen látták el, a módosabbaktól kezelési díjat kértek.
A marosvásárhelyi országos polgári gyógyintézet egyik alapítója, aki az intézet történetét is megírta, Szotyori József orvos elsőként alkalmazta a városban a himlő elleni oltást. Szerepet vállalt a közéletben, s vagyonát jótékony célokra hagyományozta.
Marosvásárhely tiszteletre méltó és jelentős orvosai közül dr. Gecse Dániel emlékét idézték a beszélgetés során. A református kollégium kibédi származású végzettje Budapesten, majd Bécsben tanult. Orvosi szaktudása mellett jótékonykodása miatt vált kedveltté, mivel sok szegényt ingyen gyógyított. Hosszú hányódás után 1815-ben telepedett le Marosvásárhelyen, 1817-ben városi főorvosnak és kórházi orvosnak választották. Gondoskodott arról, hogy két külön teremben a megesett lányok ingyen szüljenek, mivel maga is törvénytelen gyermekként jött világra.
Institutum philanthropicum ("emberbaráti intézet") néven alapítványt hozott létre. Először 2000 forintot tett le a marosvásárhelyi református főiskola pénztárába, amihez végrendeletében még 6000 forintot csatolt, s anyja halála esetére egész vagyonát az alapítványra hagyományozta. Ennek az összegnek, amelyből az alaptőke terhére nem lehetett kivenni, a számítások szerint 1920-ig egymillió forintra kellett volna nőnie, a kamatot pedig jótékony és közhasznú célokra fordítani.
Gecse Dániel sajnos nem tudhatta, hogy száz év múltán milyen változások következnek be Erdélyben, amikorra a pénz már elértéktelenedett, a földekbe fektetett összeg pedig a jobbágyfelszabadítás utáni földosztáskor elúszott, így célját a jó szándék ellenére nem érte el.
Az említett időszakban az átlagéletkor nagyon alacsony volt, járványok pusztítottak, a férfiak harcokban estek el, a nők közül sokan gyermekágyi lázban a rossz higiéniai körülmények miatt vesztették életüket.
Az érdekes orvostörténeti adatokban gazdag előadás az erdélyi származású Felvinczi György magyar fordításából ismert mű (A salernói iskola könyve az egészség megőrzéséről) néhány jó tanácsával zárult. Lázok Klára pedig további kutatásra biztatta a jelen levő egyetemi hallgatókat.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)