Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Bátos (ROU)
14 tétel
1995. július 27.
Júl. 30-án rendezik meg Marosvásárhelyen az Öregek tánca folklórfesztivált. Több tánccsoport is benevezett, így Jobbágytelke, Magyaró, Cserged, Ádámos, Köménytelke, Dombó. Kisikland, Sárpatak, Erdőszakál, Vajdaszentiván, Lövér, Bátos, Kisfülpös, Libánfalva, Tóhát, Marosszentgyörgy, Körtvélyfája és Mezőceked. A távolabbi megyéből is érkeznek tánccsoportok. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 27./
2002. szeptember 25.
"Bethlen Anikó hétéves kora óta tolókocsiba kényszerült. Ma, hatvanhárom évesen is tevékeny, segélyhívásokra válaszol, intézkedik, orvosokkal, papokkal beszél, mindig mások érdekében. Bethlen Anikó grófnak született. 1949 március elsején hirdették ki az államosításra és a "nép ellenségeire" vonatkozó törvényt; másnap éjjel a bőrkabátosok jöttek értük a madarasi kúriára. Következett az úgynevezett D. O., a domiciliu obligatoriu, azaz a kényszerlakhely. Marosvásárhelyen húzódtak meg. Amikor Bethlen Anikó a Bolyai Líceumba akart iratkozni, az akkori igazgató kijelentette, hogy Bethlen-sarj be nem teszi a lábát az intézetbe. Így került Nagyszebenbe, ahol megtanult németül. Német, angol és francia tudásának hasznát veszi: sok külföldi szervezethez vagy vöröskereszthez címzett levelet írt meg mások nevében. Beteg testével és származásával Bethlen Anikó soha nem kaphatott állást. Lakásában ezért reggeltől estig tartotta az idegennyelv-órákat. Keresetéből a család régi, értékesebb tárgyait próbálja visszavásárolni. Otthona valóságos múzeum. - Bethlen Anikó néhány évvel ezelőtt alapítványt hozott létre, hogy segítsen a testi fogyatékosokon. Az eltelt négy év alatt a Bethlen Alapítvány országszerte csaknem négyszáz tolókocsit osztott szét. Jönnek hozzá a segélykérő levelek. A románok is hozzá fordulnak, volt, aki így címezte levelét: Contesa maghiara din Targu Mures. A gyógyszereket is ő osztja ki, a Richter Gedeon meg más gyógyszer-lerakat időnként feltölti a készleteit. Magyarországról száznyolcvan számítógépre való alkatrészt is kaptak. Összeszereltette, és kiosztotta alapítványoknak, vidéki iskoláknak, cserkészeknek. Tizenegynéhányat megtartott, és ezekkel a városban első ízben szerveztek tanfolyamot a rokkantaknak. Bethlen Anikó beindította be a könyvkötészeti tanfolyamot, szintén a rokkantaknak. /Szucher Ervin: Tolókocsiból a rászorultakért. = Krónika (Kolozsvár), szept. 25./"
2002. október 26.
"Bátoson a református egyházközség két évvel ezelőtt kezdte meg a templomépítést, amit idénre fejeztek be. Az avatóünnepségre okt. 31-én kerül sor, igét hirdet Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. /Templomavatás Bátoson. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 26./"
2002. november 2.
"Bátoson okt. 31-én Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke szentelte fel a 109 magyar református számára épült kis templomot. Az építkezésen helybéli reformátusokkal karöltve dolgoztak az ortodoxok és evangélikusok is. Segített a svájci HEKS alapítvány is. Tizenkét évvel ezelőtt a bátosi református egyházközség 70 lelket számlált, ma a helybéli reformátusok száma 109. /Simon Virág: Református templom épült Bátoson. Helytállás a végeken. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 2./"
2003. április 11.
"Maros megyében számos település törekszik a községgé válásra önállóan, illetve szomszédos faluval társulva. Virág György Maros megyei önkormányzati elnök kifejtette, összesen tizenegy új község alakulhat meg. A törvény előírásai között szerepel a legkevesebb 1500-as lélekszám, az önkormányzati hivatalnak megfelelő épület, iskola és művelődési otthon megléte. A közeljövőben Maros megyében Fehéregyházától Nagybún válna le, Bátostól Dedrád, Mezőcsávástól Mezőszabad Galamboddal, Nagyernyétől Sáromberke, Görgényhodáktól Toka, Jeddtől Koronka és Székelybós, Mezőbándtól Mezőmadaras, Görgényszentimrétől Görgényüvegcsűr, Nyárádmagyaróstól Márkod, Szovátától Sóvárad. /Antal Erika: Új községek. Népszavazást írnak ki az önállósodásért. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./ "
2003. augusztus 15.
"A Bátos községhez tartozó Dedrádszéplak aug. 10-én nagyméretű rendezvénynek adott otthont: a határon belüli és túli Széplakok képviselői találkoztak. A magyar nép állandó vándorlásban van, szétszóródva a világ több mint 40 országában - hangzott el Uszkay Huba igehirdetésekor. A magyarországi Fertőszéplak négytagú küldöttsége először jár Dedrádszéplakon. Berettyószéplak 2000 lakosú, a legutóbbi népszámlálás szerint eggyel több a magyar, mint a román ajkú lakos. 30-40 évvel ezelőtt az összlakosság 90 százaléka magyar volt. Berettyószéplak Árpád-kori település. Küküllőszéplakon apadó a lélekszám, a temetések száma jóval magasabb a születésekénél, az átlagéletkor pedig 60 éven felüli. A dedrádszéplaki anyaegyházhoz három falu tartozik: Bátos, Vajola és Dedrád. A többi, fogyatkozó református gyülekezettel szemben itt gyarapodás történt, 1992-ben Bátoson 70 fő reformátust számláltak össze, most 114-en vannak. /Nagy Annamária: Széplak-találkozó - nyolcadszor. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 15./"
2012. szeptember 5.
Új kezdés, új garnitúrával
Az ajándékba kapott egy hét haladék után szeptember 17-én kezdődik az oktatás. Mivel a tanfelügyelőségnek 93-mal kellett csökkentenie a pedagógusok számát, ez már kezdéskor több konfliktushoz vezetett, óvodai csoportokat, osztályokat kellett összevonni, ami kiváltotta a szülők ellenérzését. Eközben vannak olyan vidéki katedrák, amelyeket talán holnap sikerül betölteni. A hírek szerint az iskolabuszokból is hiány mutatkozik. A legnagyobb vihart mégis az kavarta, hogy szeptember elsejétől sok tanfelügyelőt és iskolaigazgatót menesztettek és újakat neveztek ki helyettük. A megyei oktatásügy helyzetéről Somesan Stefan főtanfelügyelőt kérdeztük az elmúlt héten.
– Lecserélték a tanfelügyelők jelentős részét, új főtanfelügyelő-helyettese is van az intézménynek. Milyen szempontok alapján döntöttek a kinevezésekről?
– Ahogy ezelőtt négy évvel a hozzáértés alapján nevezték ki a tanfelügyelőket, úgy jártunk el most is. Véleményem szerint a megyében dolgozó pedagógusok között minden szakterületen van 10-15 olyan személy, akik betölthetik ezeket a tisztségeket. Hozzá kell tennem, hogy a megyei tanfelügyelőségen jelenleg hat szakfelügyelő van, akik versenyvizsga alapján kerültek a testületbe, ők maradtak, és csak az ideiglenesen kinevezett felügyelők helyett hoztunk be újakat. Mivel szeptember 3- án a tanszemélyzet számára megkezdődik az iskolai év, s az ideiglenes kinevezéssel dolgozóknak augusztus 31-én lejár a mandátumuk, fontosnak tartottuk, hogy felmentsük őket, hogy visszatérhessenek a katedrájukra, ezért választottuk ezt az időszakot.
– Ellenzéki vezető politikusok azt állítják, hogy pártszempontok alapján döntöttek az új szakfelügyelőkről, illetve a baráti körből kerültek ki egyesek.
– Én nem rendelkezem a politikai hovatartozást tartalmazó önéletrajzokkal sem a tanfelügyelőnek kinevezettek, sem az igazgatók, sem a tanárok esetében. Azt mindenki tudja, hogy a tanfelügyelőség vezető tisztségei politikai tisztségek, a többi nem az.
Személy szerint a szociál-demokrata párt alapító tagjai közé tartozom, s természetes, hogy engem pártszempontok alapján neveztek ki. Rata Nadia főtanfelügyelő-helyettest a liberális párt javasolta, Illés Ildikó, a másik helyettesem, az RMDSZ-t képviseli. Mivel Szatmáron születtem, nekem nincsenek rokonaim a megyében, s a gyermekeim sem dolgoznak a tanügyben, ezért nem tartom magam érintettnek.
– Egyes vélemények szerint olyan iskolaigazgatókat is menesztettek, akik nagyon komolyan, mindenki megelégedésére végezték a dolgukat, ezért csodálkoznak, hogy leváltották őket. Szükség volt-e arra, hogy megszakítsanak olyan folyamatokat, amelyek jól működtek?
– Minden iskolaigazgató nagyon jó minősítést kapott az elmúlt tanév végén, de ez nem jelenti azt, hogy egy életre igazgatók kell legyenek, akkor is, ha lejárt az ideiglenes kinevezésük. Négy évvel ezelőtt, amikor a most távozó igazgatókat megbízták, sem volt mindenki elégedett, de idővel megszokták. Az Egyesülés középiskola igazgatónőjét például még én neveztem ki, két mandátum során vezette az iskolát, most eljött a változás ideje. Egy vezető állásban levő személyt két mandátumra kellene megválasztani, mert elfárad és rutinszerűen végzi a munkáját.
– A résztvevők szerint az idei évkezdő igazgatói ülés nem volt jó hangulatú összejövetel, sokan erődemonstrációnak érezték.
– Én nem tartom annak. Három napirendi pontja volt. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a tanintézményekben végzett helyszíni ellenőrzésekről számolt be. Biztosan voltak olyan megállapítások, amelyek nem tetszettek a kollégáknak, de ezek a helyszínen tapasztalt valós tényeken alapultak, nem én találtam ki, sőt előzetesen nem is olvastam a jelentést, mert megbízom a kolléganőmben.
Beszédemben a problémákat vettem számba. Megkértem a kollégákat, hogy az iskolai évnyitóra, amit reggel 9 órától kell tartani, kötelező módon hívják meg az iskola vezetőtanácsának külső tagjait, a polgármestereket és alpolgármestereket, Marosvásárhelyen én fogom elküldeni a meghívókat a hivatalosságoknak. Azt javasoltam a kollégáknak, hogy kössenek partnerségi szerződést a szülőkkel, ami nagyon hasznos az igazgatóknak. Ebben a szerződésben le lehet szögezni egy sor dolgot: mit nyújt az iskola és azt is, hogy a szülők hangsúlyosabban vegyenek részt az iskolai fegyelem megőrzésében, a jelenlét és a tanulók megfelelő öltözékének a biztosításában. Hangsúlyoztam, hogy a virtuális katalógust minden középiskolában vezetni kell. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumból a leváltott igazgató idején, érettségi előtt egy héttel elloptak egy XII.-es osztálynaplót. Rendkívül nehéz volt az adatokat, a tanulók jegyeit rekonstruálni. Ha akkor főtanfelügyelő lettem volna, 24 órán belül leváltom az iskola vezetőjét, ehelyett az ellene indított kivizsgálást eltussolták.
Arra kértem a kollégákat, hogy tartsanak érdekes, tanulságos osztályfőnöki órákat a jelenlegi semmitmondó üresjáratok helyett, amelyeken esetleg egyes tanárok csak az igazolatlan hiányzásokat veszik számba, s a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Felhívtam a figyelmet, hogy a tanügyi intézmények homlokzati táblája hogyan kell kinézzen – mondja a főtanfelügyelő, s mutatja a mintát is, ami csak román nyelvű.
– Magyar változat nincs? – érdeklődöm.
– Elkészül az is – válaszolja Somesan Stefan.
– A 2-es iskola mikor veszi fel dr. Bernády György nevét? – kérdezem, ha már a homlokzati táblákról van szó. Főtanfelügyelőként beleegyezik-e az elnevezésbe?
– Nem tehetem, hogy ne egyezzek bele, a törvény ugyanis arra kötelez, hogy a helyi tanács határozatát végrehajtsam.
Felhívtam a figyelmet, hogy a zászló, az ország címere minden osztályban ki kell legyen téve, ami megrongálódott, azt fel kell frissíteni.
Arra biztattam az iskolaigazgatókat, hogy jó kapcsolatot építsenek ki a sajtóval, szeretném, ha az eredményeinkről többet olvashatnék, amire nyitottnak érzem a sajtót. Miért mindig a rossz dolgokkal hívják fel magukra a figyelmet egy-egy iskolában, amikor annyi megvalósításról lehetne beszámolni?
A jövőben jó együttműködést kell fenntartani a helyi közigazgatással, különösen vidéken. Nem tudom elfogadni, hogy a polgármester és az iskolaigazgató rossz viszonyban legyen, veszekedjenek egymással. Tudomásul kell vennünk, hogy a polgármestert a közösség választja, az igazgatót kinevezzük. Hozzászólásában az ülésen jelen levő prefektus is ezt hangsúlyozta.
Tájékoztattam a résztvevőket, hogy Marosvásárhely polgármestere minden évben azzal fenyeget, többet nem finanszírozza a bentlakásokban lévő vidéki gyermekeket. Fratean Alexandru prefektus leszögezte: a helyi költségvetés nemcsak a helyi adókból és illetékekből épül fel, hanem a központi költségvetésből is.
Felhívtam a figyelmet az igazgatók és a tanfelügyelőség közötti hatékonyabb kapcsolattartásra. Mivel a minisztérium a közegészségügyi engedélyeket kérte, amit feltettünk a tanfelügyelőség honlapjára, elmondtam, hogy amelyik igazgató nem tartja be a határidőt, ne várja, hogy az év végén jó minősítést kapjon, s nem tapsoljuk meg az igazgatói versenyvizsgán sem. Ez volt az egyetlen helyzet, amikor fenyegetőbb hangnemet ütöttem meg. Arra kértem őket, hogy bármely kellemetlen eseményt, természeti csapást személyesen közöljenek velem, ne a sajtóból tudjam meg. Azt is közöltem, hogy az iskolai ellenőrzések más típusúak lesznek. Nem kommandós, terrorista stílusban fogunk az iskolákba menni, sokkal inkább a tanácsadáson, a segítségnyújtáson lesz a hangsúly. Ha pedig valaki a tanfelügyelőség vezetőségéhez, esetleg a kormányhivatalhoz fordul, mert helyben nem tudják megoldani a problémáját, ez rossz pontot jelent az iskolaigazgatóknak, akiknek kötelessége korrekt módon helyben megoldást találni a felmerülő gondokra.
– Feltételezem, hogy van már összképük az iskolák felkészültségéről az idei tanévre.
– 870-ből 70 tanintézmény esetében van még folyamatban a közegészségügyi működési engedély kibocsátása. A hiányosságok olyan természetűek, amelyek nem zavarják az oktatási folyamatot, de az európai előírásoknak valóban nem tesznek eleget. Nincs vezetékes víz, kanalizálás, kerítés, nincsenek járdák, de ezek nem olyan súlyos hiányosságok, amelyek miatt be kellene zárni egy iskolát.
– Vannak a megyében félig felépített iskolák, mint a bogácsi például, vagy ahol a felújítás elakadt. Nyílik-e az idén lehetőség arra, hogy folytatni tudják az építkezést?
– Bogácson, Bátoson, Görgényszentimrén, ahol a volt tulajdonosnak visszaszolgáltatott épületben működnek az iskolák, valóban rossz a helyzet, de a költségvetés-kiegészítéskor reményeink szerint jut majd pénz, hogy folytatni tudjuk, ami félbemaradt.
– Úgy hallottuk, hogy iskolabuszokra is szükség lenne.
– Figyelmeztettem az igazgatókat, nem szeretnék többé a sajtóban arról olvasni, hogy az iskolabusszal a mezőről kukoricát hordanak, vagy a választási kampányra használják fel, s a polgármester képmásával járja a falut, amiről bizonyítékaink vannak.
Azt is elmondtam, hogy három iskola van a megyében, Csatófalva, Backamadaras és Nyárádgálfalva, ahol nem telepítették fel a programot ahhoz, hogy a videokonferenciákon részt vehessenek. Ezt látják a minisztériumból, és minden alkalommal megbírálnak. Ezért mondtam, hogy ne pályázzanak a tisztségre, ha nem oldják meg ezt a helyzetet.
– Elő vannak-e kellőképpen készülve az iskolák a nulladik osztályok fogadására?
– A szociál-liberális szövetség véleménye szerint ezeknek az osztályoknak az óvodákban lenne a helyük, de mivel a törvény ezt írja elő, tiszteletben kell tartanunk. Hetente szerveznek videokonferenciát erről a témáról, s a megyében 260 osztály indul, és 277 pedagógust készítünk fel európai támogatással folyó projekt keretében. A bútorzat 75 százalékban megérkezett, a cégek két napon belül megkapják a pénzt.
– Mikor szerveznek versenyvizsgát a tanfelügyelők, a tanfelügyelőségek vezetői és az iskolaigazgatók számára?
– Még nem ismerjük az időpontot, nem hivatalos információk szerint a tanfelügyelői állásokra még ebben az évben, az iskolaigazgatói tisztségekre 2013 kezdetén lehet versenyvizsgát tartani, mivel a szaktárca korábbi vezetősége nem dolgozta ki az új törvény erre vonatkozó alkalmazási útmutatóját, ami hosszas folyamatot jelent. Feltétel, hogy a vezető tisztségre pályázó személyeknek menedzsment- szakértői képesítésük kell legyen. Most fejeződött be a harmadik képzési szakasz és valószínűleg fogunk még szervezni, mert szükségünk van szakértőkre és a számuk sokkal nagyobb kellene legyen, mit ahányan a vezető állásokra pályáznak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Az ajándékba kapott egy hét haladék után szeptember 17-én kezdődik az oktatás. Mivel a tanfelügyelőségnek 93-mal kellett csökkentenie a pedagógusok számát, ez már kezdéskor több konfliktushoz vezetett, óvodai csoportokat, osztályokat kellett összevonni, ami kiváltotta a szülők ellenérzését. Eközben vannak olyan vidéki katedrák, amelyeket talán holnap sikerül betölteni. A hírek szerint az iskolabuszokból is hiány mutatkozik. A legnagyobb vihart mégis az kavarta, hogy szeptember elsejétől sok tanfelügyelőt és iskolaigazgatót menesztettek és újakat neveztek ki helyettük. A megyei oktatásügy helyzetéről Somesan Stefan főtanfelügyelőt kérdeztük az elmúlt héten.
– Lecserélték a tanfelügyelők jelentős részét, új főtanfelügyelő-helyettese is van az intézménynek. Milyen szempontok alapján döntöttek a kinevezésekről?
– Ahogy ezelőtt négy évvel a hozzáértés alapján nevezték ki a tanfelügyelőket, úgy jártunk el most is. Véleményem szerint a megyében dolgozó pedagógusok között minden szakterületen van 10-15 olyan személy, akik betölthetik ezeket a tisztségeket. Hozzá kell tennem, hogy a megyei tanfelügyelőségen jelenleg hat szakfelügyelő van, akik versenyvizsga alapján kerültek a testületbe, ők maradtak, és csak az ideiglenesen kinevezett felügyelők helyett hoztunk be újakat. Mivel szeptember 3- án a tanszemélyzet számára megkezdődik az iskolai év, s az ideiglenes kinevezéssel dolgozóknak augusztus 31-én lejár a mandátumuk, fontosnak tartottuk, hogy felmentsük őket, hogy visszatérhessenek a katedrájukra, ezért választottuk ezt az időszakot.
– Ellenzéki vezető politikusok azt állítják, hogy pártszempontok alapján döntöttek az új szakfelügyelőkről, illetve a baráti körből kerültek ki egyesek.
– Én nem rendelkezem a politikai hovatartozást tartalmazó önéletrajzokkal sem a tanfelügyelőnek kinevezettek, sem az igazgatók, sem a tanárok esetében. Azt mindenki tudja, hogy a tanfelügyelőség vezető tisztségei politikai tisztségek, a többi nem az.
Személy szerint a szociál-demokrata párt alapító tagjai közé tartozom, s természetes, hogy engem pártszempontok alapján neveztek ki. Rata Nadia főtanfelügyelő-helyettest a liberális párt javasolta, Illés Ildikó, a másik helyettesem, az RMDSZ-t képviseli. Mivel Szatmáron születtem, nekem nincsenek rokonaim a megyében, s a gyermekeim sem dolgoznak a tanügyben, ezért nem tartom magam érintettnek.
– Egyes vélemények szerint olyan iskolaigazgatókat is menesztettek, akik nagyon komolyan, mindenki megelégedésére végezték a dolgukat, ezért csodálkoznak, hogy leváltották őket. Szükség volt-e arra, hogy megszakítsanak olyan folyamatokat, amelyek jól működtek?
– Minden iskolaigazgató nagyon jó minősítést kapott az elmúlt tanév végén, de ez nem jelenti azt, hogy egy életre igazgatók kell legyenek, akkor is, ha lejárt az ideiglenes kinevezésük. Négy évvel ezelőtt, amikor a most távozó igazgatókat megbízták, sem volt mindenki elégedett, de idővel megszokták. Az Egyesülés középiskola igazgatónőjét például még én neveztem ki, két mandátum során vezette az iskolát, most eljött a változás ideje. Egy vezető állásban levő személyt két mandátumra kellene megválasztani, mert elfárad és rutinszerűen végzi a munkáját.
– A résztvevők szerint az idei évkezdő igazgatói ülés nem volt jó hangulatú összejövetel, sokan erődemonstrációnak érezték.
– Én nem tartom annak. Három napirendi pontja volt. Illés Ildikó főtanfelügyelő-helyettes a tanintézményekben végzett helyszíni ellenőrzésekről számolt be. Biztosan voltak olyan megállapítások, amelyek nem tetszettek a kollégáknak, de ezek a helyszínen tapasztalt valós tényeken alapultak, nem én találtam ki, sőt előzetesen nem is olvastam a jelentést, mert megbízom a kolléganőmben.
Beszédemben a problémákat vettem számba. Megkértem a kollégákat, hogy az iskolai évnyitóra, amit reggel 9 órától kell tartani, kötelező módon hívják meg az iskola vezetőtanácsának külső tagjait, a polgármestereket és alpolgármestereket, Marosvásárhelyen én fogom elküldeni a meghívókat a hivatalosságoknak. Azt javasoltam a kollégáknak, hogy kössenek partnerségi szerződést a szülőkkel, ami nagyon hasznos az igazgatóknak. Ebben a szerződésben le lehet szögezni egy sor dolgot: mit nyújt az iskola és azt is, hogy a szülők hangsúlyosabban vegyenek részt az iskolai fegyelem megőrzésében, a jelenlét és a tanulók megfelelő öltözékének a biztosításában. Hangsúlyoztam, hogy a virtuális katalógust minden középiskolában vezetni kell. A marosvásárhelyi Művészeti Líceumból a leváltott igazgató idején, érettségi előtt egy héttel elloptak egy XII.-es osztálynaplót. Rendkívül nehéz volt az adatokat, a tanulók jegyeit rekonstruálni. Ha akkor főtanfelügyelő lettem volna, 24 órán belül leváltom az iskola vezetőjét, ehelyett az ellene indított kivizsgálást eltussolták.
Arra kértem a kollégákat, hogy tartsanak érdekes, tanulságos osztályfőnöki órákat a jelenlegi semmitmondó üresjáratok helyett, amelyeken esetleg egyes tanárok csak az igazolatlan hiányzásokat veszik számba, s a saját dolgukkal vannak elfoglalva.
Felhívtam a figyelmet, hogy a tanügyi intézmények homlokzati táblája hogyan kell kinézzen – mondja a főtanfelügyelő, s mutatja a mintát is, ami csak román nyelvű.
– Magyar változat nincs? – érdeklődöm.
– Elkészül az is – válaszolja Somesan Stefan.
– A 2-es iskola mikor veszi fel dr. Bernády György nevét? – kérdezem, ha már a homlokzati táblákról van szó. Főtanfelügyelőként beleegyezik-e az elnevezésbe?
– Nem tehetem, hogy ne egyezzek bele, a törvény ugyanis arra kötelez, hogy a helyi tanács határozatát végrehajtsam.
Felhívtam a figyelmet, hogy a zászló, az ország címere minden osztályban ki kell legyen téve, ami megrongálódott, azt fel kell frissíteni.
Arra biztattam az iskolaigazgatókat, hogy jó kapcsolatot építsenek ki a sajtóval, szeretném, ha az eredményeinkről többet olvashatnék, amire nyitottnak érzem a sajtót. Miért mindig a rossz dolgokkal hívják fel magukra a figyelmet egy-egy iskolában, amikor annyi megvalósításról lehetne beszámolni?
A jövőben jó együttműködést kell fenntartani a helyi közigazgatással, különösen vidéken. Nem tudom elfogadni, hogy a polgármester és az iskolaigazgató rossz viszonyban legyen, veszekedjenek egymással. Tudomásul kell vennünk, hogy a polgármestert a közösség választja, az igazgatót kinevezzük. Hozzászólásában az ülésen jelen levő prefektus is ezt hangsúlyozta.
Tájékoztattam a résztvevőket, hogy Marosvásárhely polgármestere minden évben azzal fenyeget, többet nem finanszírozza a bentlakásokban lévő vidéki gyermekeket. Fratean Alexandru prefektus leszögezte: a helyi költségvetés nemcsak a helyi adókból és illetékekből épül fel, hanem a központi költségvetésből is.
Felhívtam a figyelmet az igazgatók és a tanfelügyelőség közötti hatékonyabb kapcsolattartásra. Mivel a minisztérium a közegészségügyi engedélyeket kérte, amit feltettünk a tanfelügyelőség honlapjára, elmondtam, hogy amelyik igazgató nem tartja be a határidőt, ne várja, hogy az év végén jó minősítést kapjon, s nem tapsoljuk meg az igazgatói versenyvizsgán sem. Ez volt az egyetlen helyzet, amikor fenyegetőbb hangnemet ütöttem meg. Arra kértem őket, hogy bármely kellemetlen eseményt, természeti csapást személyesen közöljenek velem, ne a sajtóból tudjam meg. Azt is közöltem, hogy az iskolai ellenőrzések más típusúak lesznek. Nem kommandós, terrorista stílusban fogunk az iskolákba menni, sokkal inkább a tanácsadáson, a segítségnyújtáson lesz a hangsúly. Ha pedig valaki a tanfelügyelőség vezetőségéhez, esetleg a kormányhivatalhoz fordul, mert helyben nem tudják megoldani a problémáját, ez rossz pontot jelent az iskolaigazgatóknak, akiknek kötelessége korrekt módon helyben megoldást találni a felmerülő gondokra.
– Feltételezem, hogy van már összképük az iskolák felkészültségéről az idei tanévre.
– 870-ből 70 tanintézmény esetében van még folyamatban a közegészségügyi működési engedély kibocsátása. A hiányosságok olyan természetűek, amelyek nem zavarják az oktatási folyamatot, de az európai előírásoknak valóban nem tesznek eleget. Nincs vezetékes víz, kanalizálás, kerítés, nincsenek járdák, de ezek nem olyan súlyos hiányosságok, amelyek miatt be kellene zárni egy iskolát.
– Vannak a megyében félig felépített iskolák, mint a bogácsi például, vagy ahol a felújítás elakadt. Nyílik-e az idén lehetőség arra, hogy folytatni tudják az építkezést?
– Bogácson, Bátoson, Görgényszentimrén, ahol a volt tulajdonosnak visszaszolgáltatott épületben működnek az iskolák, valóban rossz a helyzet, de a költségvetés-kiegészítéskor reményeink szerint jut majd pénz, hogy folytatni tudjuk, ami félbemaradt.
– Úgy hallottuk, hogy iskolabuszokra is szükség lenne.
– Figyelmeztettem az igazgatókat, nem szeretnék többé a sajtóban arról olvasni, hogy az iskolabusszal a mezőről kukoricát hordanak, vagy a választási kampányra használják fel, s a polgármester képmásával járja a falut, amiről bizonyítékaink vannak.
Azt is elmondtam, hogy három iskola van a megyében, Csatófalva, Backamadaras és Nyárádgálfalva, ahol nem telepítették fel a programot ahhoz, hogy a videokonferenciákon részt vehessenek. Ezt látják a minisztériumból, és minden alkalommal megbírálnak. Ezért mondtam, hogy ne pályázzanak a tisztségre, ha nem oldják meg ezt a helyzetet.
– Elő vannak-e kellőképpen készülve az iskolák a nulladik osztályok fogadására?
– A szociál-liberális szövetség véleménye szerint ezeknek az osztályoknak az óvodákban lenne a helyük, de mivel a törvény ezt írja elő, tiszteletben kell tartanunk. Hetente szerveznek videokonferenciát erről a témáról, s a megyében 260 osztály indul, és 277 pedagógust készítünk fel európai támogatással folyó projekt keretében. A bútorzat 75 százalékban megérkezett, a cégek két napon belül megkapják a pénzt.
– Mikor szerveznek versenyvizsgát a tanfelügyelők, a tanfelügyelőségek vezetői és az iskolaigazgatók számára?
– Még nem ismerjük az időpontot, nem hivatalos információk szerint a tanfelügyelői állásokra még ebben az évben, az iskolaigazgatói tisztségekre 2013 kezdetén lehet versenyvizsgát tartani, mivel a szaktárca korábbi vezetősége nem dolgozta ki az új törvény erre vonatkozó alkalmazási útmutatóját, ami hosszas folyamatot jelent. Feltétel, hogy a vezető tisztségre pályázó személyeknek menedzsment- szakértői képesítésük kell legyen. Most fejeződött be a harmadik képzési szakasz és valószínűleg fogunk még szervezni, mert szükségünk van szakértőkre és a számuk sokkal nagyobb kellene legyen, mit ahányan a vezető állásokra pályáznak.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2013. szeptember 28.
Az erdélyi Anonymus
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)
A 90 esztendeje született Dani János levéltáros emlékezete
A kerek százas évfordulók bűvöletében szokatlan lehet az ettől eltérő időpontban való megemlékezés. Dani Jánossal kivételt kell tennünk, életében olyan kevés figyelem övezte, hogy kárpótlásul évtizedenként megemlékezhetnénk születési és halálozási évfordulóiról.
1923. szeptember 18-án született a Szászrégentől 10 kilométerre fekvő Maros megyei faluban, ma a közigazgatásilag Bátos községhez tartozó Dedrádszéplakon. A református vallás helybeli százados térnyerései ellenére, szülei ősi vallásukat megtartva római katolikusnak keresztelték, mely egész életében meghatározó jelentőségűnek bizonyult. Középiskolai tanulmányait az erdélyi egyházmegye székhelyén, Gyulafehérvárt végezte, a születése előtt egy évvel Majláth Gusztáv Károly megyéspüspök nevét felvett római katolikus főgimnáziumban. Családi indíttatásból, vallásos neveltetése okán, a hely szellemisége miatt, vagy összességében mindhárom tényező hatására a papi pálya iránt érzett elhivatottságot. Édesapja a püspöki szőlőgazdaság vincellére volt, erősen ragaszkodott az egyházi székhelyhez. A várat építtető III. Károly után elnevezett egykori Károlyfehérvár sajátságos módon János fia Pál utcájának bizonyult. A családi asztalnál hallottak és a mindennapokban látottak alakították, formálták jövendő életképét, az őt körülvevő mindenkori hierarchiába való természetes, magától értetődő betagozódását. Ministránsként élhette át a Márton Áron celebrálta misék élményeit, s már az érettségi vizsga előtt felöltötte a teológiai hallgatók kék színű reverendáját. A második bécsi döntés után a gyulafehérvári székhelyű szeminárium és teológia megszűnt, helyét és szerepét Észak-Erdélyben az ottrekedt hallgatók miatt Kolozsvár, Dél-Erdélyben a bánsági többnyelvű Temesvár vette át.
Pályatársai által sem tisztázott, ezért egyelőre ismeretlen, személyes jellegű okok miatt 1945-ben pályamódosító lendülettel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának hallgatója lett. 1949-ben, az államvizsgák letétele után történelem–földrajz szakos tanárként fejezte be egyetemi tanulmányait.
Az egykori Ferenc József Tudományegyetem sokat megélt, a „boldog békeidők” polgári társadalmára emlékeztető termeinek hangulatából, a piarista Biró Vencel professzor lenyűgöző történeti előadásaiból a városi közmunkákban való kötelező részvétel ébresztette a micisapkás valóságra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltárának költöztetési munkálataiban való részvétel a legjobb pályaválasztási tanácsadásnak bizonyult. Az Egyetemi Könyvtártól a Farkas utcai Nemes–Huszár-ház udvari traktusáig vezető – képletesen is értelmezhető – útszakasz életre szóló hozadéka Kelemen Lajos nyugalmazott könyv- és levéltári főigazgatóval való megismerkedése volt. Levéltári munkálkodása kiindulópontjaiként olvasási szeretete, a régi írások varázslatosnak tűnő világa megismerése utáni vágya, kutatói kíváncsisága és a szeminaristaként elsajátított magas szintű latin nyelvtudása megfelelő alapvetéseknek bizonyultak.
Az EME levéltárának alapembereként, egyszemélyes kezelőjeként – Jakó Zsigmond igazgató keze alatt – naponta találkozhatott az országos jelentőségű archívum egykori kiteljesítőjével, az oda mindennap bejáró Kelemen Lajossal és a magukat tanítványaiként megvallóknak az idő múlásával egyre bővülő körével. Az akkori időszakot átéltek visszaemlékezései alapján nagy hihetőséggel kijelenthető, hogy a második világégés után Dani János egyedüli tanítványának és egyben utódának vallhatta magát, s ritka kivételként Szabó T. Attilán és Jakó Zsigmondon kívül az Istennel is perlekedő nyugalmazott főigazgató urat Lajos bácsinak szólíthatta.
Személyesen nagy hálával tartozom neki, 1998-ban, a Kelemen Lajos, Erdély levéltárosa című dokumentumfilm szerkesztőjeként, beszélgetőtársként a már azóta elhunyt Ferenczy Júlia festőművésznő, Jakó Zsigmond történettudós és Kónya Ádám művelődéstörténész mellett – Kiss András főlevéltáros közbenjárására – Dani Jánost is vallomásra késztethettem. Ahogyan korábban, még egykori Mestere életében tehette, halála után is szeretettel és nem kis megilletődéssel emlékezett reá, amint felidézte alakját, kivételes személyiségét. ’47-ben ismerkedtem meg vele. Rendkívül barátságosan fogadott, s beszélt a levéltári kutatásnak a szépségéről. […] A levéltárat ’49 nyarán hivatalosan – az újságok is közölték – nyitották meg. Kezdődtek a hétköznapok. Lajos bácsi minden nap bejött. Akkor döbbentem rá, hogy mi mindent tud.” Egyik kérdésemre – Mi volt a titka Kelemen Lajos félelmetes tudásának? – így válaszolt: „Isteni adomány. Erős kritikai érzék, erős logika, judícium, párosulva félelmetes memóriával, ez a titka.”
Egykori Mesterére utaló egybevetésül, a közöttük lévő szakmai jellegű hasonlatosságok hangsúlyozásául kiemelendő, hogy Dani János is ugyanazt a levéltárosi szemléletet képviselte, mint ő. Nem készített segédletet, emlékezőtehetségére hagyatkozva kereste ki a mások számára rendezetlennek tűnő anyaghalmazból a szükséges okmányokat, okleveleket, a szükséges iratokat. Köztudomású volt, hogy a legmesszebbmenően kiszolgálta a hozzá forduló kutatókat. Éjszakákat virrasztott át, azért körmölve, hogy a latin és magyar nyelvű kéziratokból mások számára másoljon. A számtalan hálás kutató között Jakó Zsigmond is megköszönte az erdélyi papírmalmok feldolgozásában nyújtott segítségét.
A 17–19. századi erdélyi művelődéstörténet tárgykörében saját részre is folytatott kutatásokat. Szathmáry Pap Károly ifjúkoráról a Kelemen Lajos 80. évfordulójára megjelent emlékkönyvben értekezett. Forrásfeltáró munkája eredményeiként adta közre Mihai Halici hagyatéki leltárát, Gyarmathi Sámuel, valamint Tolnai Lajos és Koncz József levelezését. Nevéhez fűződik Kemény János fejedelem magamentsége, Barcsay Ádám, Benkő József ismeretlen levelei, Ioan Piuariu-Molnar és Kalmár György életrajza megjelentetése. A Documente privind istoria României forráskiadvány erdélyi sorozatának, a Documenta Romaniae Historica és a Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române erdélyi vonatkozású köteteinek munkatársai között dolgozott.
Az 1948-ban államosított EME levéltárának élére Imreh Istvánt nevezte ki Veress Pál, az egykori illegális kommunista, 1944 őszétől az észak-erdélyi szakszervezeti mozgalom vezetője, 1952-ig Kolozsvár Néptanácsának elnöke, aki „Szakítunk a múlttal” – jelszóval a pincébe dobatta Kolozs megye levéltárát. Balogh Edgár menteni próbálva az EME levéltárát, felajánlotta a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Könyvtárának. Az általuk kiküldött háromtagú bizottság – David Prodan, Emil Isac és Gaál Gábor – javaslatára az átvétel mellett döntöttek. Ennek köszönhetően lehetett a Nemes–Huszár-házban működő levéltár raktárából kialakított szoba tudományos kutatója, majd a RTA Kolozsvári Könyvtára Történeti Levéltára új igazgatója David Prodan, a későbbi akadémikus.
Az „osztályharc éleződésével” folyamatosan borotvaélességűvé vált belpolitikai viszonyok között a levéltárban uralkodó, idillinek nevezhető helyzet hamarosan véget ért. Az 1950-es évek második felében mikrofilm-kölcsönzési megállapodás született Magyarország és Románia között. Egy magántermészetű vita elfajulásaként a másolásra előkészített anyagokat kezelő Dani Jánost bűnbakként felhasználva, kémkedéssel és csempészéssel gyanúsították. A Szekuritate egyik főtisztje, a hírhedt Dumitraşcu ezredes bevonásával lezajlott, mentálisan nagyon megterhelő és lelkileg soha ki nem hevert vizsgálat végén megszületett döntés alapján, Dani Jánosnak 1961-ben meg kellett válnia levéltárosi állásától. Constantin Daicoviciu, a kolozsvári Történeti Intézet igazgatója jóvoltából – egy alapos leteremtés közepette – sikerült újra álláshoz jutnia, az ottani középkori munkaközösség tagjaként a szakmában maradnia és egyúttal kenyérhez jutnia. Hívő lelke ujjonghatott az isteni kegyelem megnyilvánulásán, melynek felélesztésében nagy szerepe lehetett kitűnő latin nyelvtudásának. 1975 nyarán egy új, szigorító utasítás miatt ismét állást kellett változtatnia, a Történeti Intézetből az Akadémiai Könyvtárba helyezték. A hatályos intézkedés megtiltotta nem párttagok alkalmazását, mely egyformán vonatkozott Dani Jánoson kívül Benkő Samura és Alexandru Neamţura.
Az 1989-ben bekövetkezett romániai történelmi és politikai változások után egykori kollégáival együtt örvendett az Erdélyi Múzeum-Egyesület újjászervezésének, az ígéretesen beindult magyar tudományos életnek. Nem előadóként, lelkes hallgatóként vett részt a tudományos egyesület szervezte rendezvényeken, előadásokon, konferenciákon.
Nyugdíjasként a Mamaia kávéház törzsvendége volt. Az illatos „fekete levest” szürcsölve eszébe juthatott, hányatott életében hányszor kellett kiinnia nemcsak képletes módon a baljóslatú színű folyadékot. Megpróbáltatásait nem heverte ki soha, lelki görcsei nem tudtak feloldódni idősebb korában sem. Talán nem bocsátotta meg önmagának, hogy Isten helyett csupán teremtményeit, a legtöbbször hálátlannak bizonyult embereket próbálta közvetlenül szolgálni. Méltatlanul elszenvedett csalódásai emberkerülővé tették, még haláláról és temetéséről sem kívánta a közvéleményt értesíttetni. Jól indult tudományos munkássága sem lett számottevő. Nem szeretett írni, nyomasztotta a penna, a nevéhez kötődő publikáció felelőssége, egy-egy téma adatgyűjtése számára befejezhetetlennek tűnő folyamatnak bizonyult, holott „négerként” sok-sokívnyi szöveget megfogalmazott és lefordított. Sírfájára rá lehetett volna írni: Itt nyugszik az erdélyi Anonymus.
Kolozsvárt, 2005. augusztus 4-én hunyt el, s két nap múlva helyezték örök nyugalomra a Házsongárdi temetőben. Talán néhai Mestere, Kelemen Lajos és egykori kedves kollégái társaságában megleli nyugalmát, s egykori önmagát.
Szabadság (Kolozsvár)
2014. szeptember 13.
Tanévnyitásra készen
Hétfőn 9 órától tartják a tanévnyitót megyénk valamennyi óvodájában és iskolájában, ahova 86 000 gyermeket várnak, akiknek az oktatásáról több mint nyolc és fél ezer pedagógus fog gondoskodni – jelentette be a sajtó képviselőivel való találkozón Somesan Stefan főtanfelügyelő. Kérdésre válaszolva hozzátette, hogy a beiratkozott 86 000-ből évente körülbelül ezer gyerek marad ki az iskolából a tanév során.
Tegnap az építészeti iskola dísztermében még folyt a helyek betöltése, ugyanis 820 rész- vagy egész (220) katedra volt még üres. Élelmiszeripari és turisztikai szaktanárból volt hiány a magyar tagozaton, a románon tanítókból, a németen a tanítók mellett szaktanárokból is kevesebb volt a szükségesnél. Emiatt nyugdíjas pedagógusokat is alkalmaznak az állások betöltésére. Más szakterületeken sokkal nagyobb a kínálat, ami gyakran nem egyezik a szükséglettel. A kevésbé vonzó állásokra továbbra sincsen jelentkező. A korábbi elosztások nyomán sok pedagógus mondta vissza a választott katedrát, miután a helyszínen is tájékozódott. A tegnap lezárult elosztás nyomán a betöltetlen állásokra ötös alatti általánost elért szakos és szakképzetlen helyettesítők jelentkezhetnek. Ez utóbbiak száma az idén sem fogja meghaladni az egy százalékot megyénkben – ígérte a főtanfelügyelő.
A 811 jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény közül 765-nek van közegészségügyi működési engedélye, 38 a hiányosságok kiküszöbölésére kidolgozott terv alapján működik, nyolcnak egyáltalán nincs engedélye. Ezek vagy az egyházaknak visszaszolgáltatott épületekben működnek, vagy olyan helyiségekben, ahol nincsen vezetékes ivóvíz. Továbbra is közöttük szerepel az Egyesülés negyedbeli tömbházban levő óvoda, amelynek nincs elkerített saját játszótere.
Megyénkben a legnagyobb beruházást a mezőcsávási iskola teljes felújítása jelentette. Az európai pénzekből korszerűsített épületet szeptember 27-én adják át. Mezőpagocsán a világbank támogatásával épült új óvoda, Bátoson októberben készül el az épület. Lapunk kérdésére, hogy nem tudnák-e siettetni Nagysármáson a kormánypénzekből elkezdett új óvoda építését, a főtanfelügyelő a fejlesztési minisztériumra és a polgármesteri hivatalra hárította a felelősséget, amibe nincs beleszólása a tanfelügyelőségnek, mivel nem az ő tulajdonát képezi az épület. A marosvásárhelyi 16-os óvoda felújítását az ígéretek szerint novemberre, decemberre fejezik be.
Az idén újabb 13 kisbuszt utaltak ki megyénknek, amelyekből kettő már megérkezett (Bátos és Mezőtóhát kapja), s újabb 14-re van kilátás a második szakaszban. A miniszter megígérte, hogy jövőben nagybuszokat is kiutalnak, a főtanfelügyelő hozzátette, hogy megyénkben négy ilyen 29 férőhelyes járműre lenne szükség, amivel két kisbuszt helyettesítenének.
Az iskolák vezetése élén eszközölt változások célja a tevékenység hatékonyságának növelése volt – hangoztatta a főtanfelügyelő. Hárman nyugdíjba mentek, 13 esetben a marosvásárhelyi óvodák jogi személyiségének elvesztésével szűntek meg az igazgatói állások. Három esetben az igazgató és az aligazgató tisztségét cserélték fel, kilenc esetben az iskolák vezetésében tapasztalt hiányosságok miatt váltották le a régi vezetőséget és neveztek ki új igazgatókat, a tanfelügyelőségen három új tanfelügyelő kezdi meg működését.
A kormányprogramok folytatódnak, a tej és kifli program a megyei tanács ígérete szerint szeptember 15-től indul, s 16.354 gyermeket érint. Tanszercsomagot 18.771 diák kap, a középiskolás tanulók támogatására és számítógépek vásárlására az iskolakezdés napjától adhatják be a kérelmet az arra jogosultak.
Öt kilencedik osztályt nem töltött be a középiskolába beiratkozott 3 650 diák. A magyar tagozaton az építészeti iskolaközpontban és a szászrégeni Lucian Blaga középiskolában nem indul egy-egy meghirdetett osztály, a román tagozaton három maradt betöltetlen.
Az 1232 szakiskolai helyből 1038-at foglaltak el, a IX. osztály után 263-an iratkoztak át a felajánlott 563 helyre.
– Az elmúlt napokban elhangzott, hogy több iskola szűnik meg megyénkben. Melyek ezek?
– Nem számoltunk fel egyetlen iskolát sem. Az önállóságát veszítette el a 14-ből kilenc óvoda Marosvásárhelyen. A kerelő- szentpáli iskolát a búzásbesenyőihez csatoltuk, Görgény községben minden tanügyi egység az erdészeti iskolaközpont fennhatósága alá került, Sárpatak és Széplak községben szintén csak egy központi iskola maradt – válaszolta a főtanfelügyelő.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Hétfőn 9 órától tartják a tanévnyitót megyénk valamennyi óvodájában és iskolájában, ahova 86 000 gyermeket várnak, akiknek az oktatásáról több mint nyolc és fél ezer pedagógus fog gondoskodni – jelentette be a sajtó képviselőivel való találkozón Somesan Stefan főtanfelügyelő. Kérdésre válaszolva hozzátette, hogy a beiratkozott 86 000-ből évente körülbelül ezer gyerek marad ki az iskolából a tanév során.
Tegnap az építészeti iskola dísztermében még folyt a helyek betöltése, ugyanis 820 rész- vagy egész (220) katedra volt még üres. Élelmiszeripari és turisztikai szaktanárból volt hiány a magyar tagozaton, a románon tanítókból, a németen a tanítók mellett szaktanárokból is kevesebb volt a szükségesnél. Emiatt nyugdíjas pedagógusokat is alkalmaznak az állások betöltésére. Más szakterületeken sokkal nagyobb a kínálat, ami gyakran nem egyezik a szükséglettel. A kevésbé vonzó állásokra továbbra sincsen jelentkező. A korábbi elosztások nyomán sok pedagógus mondta vissza a választott katedrát, miután a helyszínen is tájékozódott. A tegnap lezárult elosztás nyomán a betöltetlen állásokra ötös alatti általánost elért szakos és szakképzetlen helyettesítők jelentkezhetnek. Ez utóbbiak száma az idén sem fogja meghaladni az egy százalékot megyénkben – ígérte a főtanfelügyelő.
A 811 jogi személyiséggel rendelkező tanintézmény közül 765-nek van közegészségügyi működési engedélye, 38 a hiányosságok kiküszöbölésére kidolgozott terv alapján működik, nyolcnak egyáltalán nincs engedélye. Ezek vagy az egyházaknak visszaszolgáltatott épületekben működnek, vagy olyan helyiségekben, ahol nincsen vezetékes ivóvíz. Továbbra is közöttük szerepel az Egyesülés negyedbeli tömbházban levő óvoda, amelynek nincs elkerített saját játszótere.
Megyénkben a legnagyobb beruházást a mezőcsávási iskola teljes felújítása jelentette. Az európai pénzekből korszerűsített épületet szeptember 27-én adják át. Mezőpagocsán a világbank támogatásával épült új óvoda, Bátoson októberben készül el az épület. Lapunk kérdésére, hogy nem tudnák-e siettetni Nagysármáson a kormánypénzekből elkezdett új óvoda építését, a főtanfelügyelő a fejlesztési minisztériumra és a polgármesteri hivatalra hárította a felelősséget, amibe nincs beleszólása a tanfelügyelőségnek, mivel nem az ő tulajdonát képezi az épület. A marosvásárhelyi 16-os óvoda felújítását az ígéretek szerint novemberre, decemberre fejezik be.
Az idén újabb 13 kisbuszt utaltak ki megyénknek, amelyekből kettő már megérkezett (Bátos és Mezőtóhát kapja), s újabb 14-re van kilátás a második szakaszban. A miniszter megígérte, hogy jövőben nagybuszokat is kiutalnak, a főtanfelügyelő hozzátette, hogy megyénkben négy ilyen 29 férőhelyes járműre lenne szükség, amivel két kisbuszt helyettesítenének.
Az iskolák vezetése élén eszközölt változások célja a tevékenység hatékonyságának növelése volt – hangoztatta a főtanfelügyelő. Hárman nyugdíjba mentek, 13 esetben a marosvásárhelyi óvodák jogi személyiségének elvesztésével szűntek meg az igazgatói állások. Három esetben az igazgató és az aligazgató tisztségét cserélték fel, kilenc esetben az iskolák vezetésében tapasztalt hiányosságok miatt váltották le a régi vezetőséget és neveztek ki új igazgatókat, a tanfelügyelőségen három új tanfelügyelő kezdi meg működését.
A kormányprogramok folytatódnak, a tej és kifli program a megyei tanács ígérete szerint szeptember 15-től indul, s 16.354 gyermeket érint. Tanszercsomagot 18.771 diák kap, a középiskolás tanulók támogatására és számítógépek vásárlására az iskolakezdés napjától adhatják be a kérelmet az arra jogosultak.
Öt kilencedik osztályt nem töltött be a középiskolába beiratkozott 3 650 diák. A magyar tagozaton az építészeti iskolaközpontban és a szászrégeni Lucian Blaga középiskolában nem indul egy-egy meghirdetett osztály, a román tagozaton három maradt betöltetlen.
Az 1232 szakiskolai helyből 1038-at foglaltak el, a IX. osztály után 263-an iratkoztak át a felajánlott 563 helyre.
– Az elmúlt napokban elhangzott, hogy több iskola szűnik meg megyénkben. Melyek ezek?
– Nem számoltunk fel egyetlen iskolát sem. Az önállóságát veszítette el a 14-ből kilenc óvoda Marosvásárhelyen. A kerelő- szentpáli iskolát a búzásbesenyőihez csatoltuk, Görgény községben minden tanügyi egység az erdészeti iskolaközpont fennhatósága alá került, Sárpatak és Széplak községben szintén csak egy központi iskola maradt – válaszolta a főtanfelügyelő.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 25.
Matematikusokat és közírót tüntetett ki az EMKE a városnapokon
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
Értékteremtők gálája címmel szervezte meg művészi műsorral egybekötött díjátadó-rendezvényét szombaton délelőtt a marosvásárhelyi Vártemplom Diakóniai Otthonának Bocskai termében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
A magyar közösségért végzett munkáját köszönte meg Sebestyén Júlia tanárnőnek, Bandi Árpád tanárnak, valamint Kuti Márta publicistának az egyesület a szombat délelőtti rendezvényen. Amint a Maros megyei egyesület elnöke, Kilyén Ilka színművésznő elmondta portálunknak, évek óta folyik az ilyen jellegű elismerések ünnepélyes átnyújtása, s ezt a folyamatot szeretnék továbbvinni, hagyományként megőrizni, hogy a nemzetünkért tevő emberek érezzék – munkájukat elismerés övezi, fáradozásukat értékeli a közösség, amelynek érdekében dolgoznak. És íme, az idei díjazottak.
A Csíkcsicsóban született Sebestyén Júlia a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán szerzett diplomát, 1966-ban, azóta matematikatanárként dolgozik Marosvásárhelyen. A tantárgyversenyeken tanítványai rendszerint kitűnő eredményeket értek el, a Zrínyi Ilona Matematikaversenyen többször képviselték Maros megyét a kecskeméti országos döntőn. Nevéhez fűződik a Vályi Gyula Matematikai Társaság megalapítása (1994-ben), de Vályi Gyula, a világhírű tudós, Marosvásárhely nagy szülöttje emlékének ápolása is. Évről-évre megszervezte a Vályi Gyula Matematika Emlékversenyt, melyeken Bákó, Beszterce-Naszód, Brassó, Hargita, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Máramaros, Szatmár, Szeben, Temes megyék több mint 50 helysége és Kecskemét tanulói vettek részt. A férjével közösen, Vályi Gyula halálának 100. évfordulója emlékére létesítették a Vályi Gyula Díjat. Számos kitüntetés, érdemérem és -oklevél tulajdonosa.
Kuti Márta szerkesztő, publicista ízig-vérig marosvásárhelyi. Fontos számára mindaz, ami ebben a városban történt és történik, igazi erdélyi értelmiségi is, aki tudja, hogy várunk, de ugyanakkor fegyverünk is az anyanyelv. A transzszilván értelmiségi feladatának tekinti, hogy megmentse a feledéstől és felmutassa a nem is annyira távoli múltból mindazt az értéket, ami ebben a városban termett vagy ehhez kapcsolódik. Az Igaz Szónál, majd a lap jogutódjánál a Látónál 1980-tól műszaki-, kép-, tördelő- és olvasószerkesztőként dolgozott. A rendszerváltás után megalakult Mentor Kiadónál több mint száz könyvet szerkesztett, rendezett sajtó alá, majd a Népújság és a Vásárhelyi Hírlap külső munkatársaként írta esszéit. 2000-ben jelent meg első önálló kötete az Írásnyomok.
Bandi Árpád matematikatanár Marosvásárhely emblematikus alakja. A két hónap múlva 90. életévét töltő Árpi bácsi korát meghazudtoló energiával, kitartással, munkabírással és lelkesedéssel kutatja a Bolyai család emlékeit, állítja az emléktáblákat, kopjafákat, avat emlékhelyeket, szervez kiállításokat. 1947-ben kezdett el tanítani, Ádámoson, Küküllődombón, Kerelőszentpálon, Balavásáron, Gogánváralján, Bátoson és Gyulakután. Nyugdíjba vonulása után Marosvásárhely több mint 15 iskolájában tanított matematikát. Első tanítási időszakban gyakran szolgálati érdekből került más-más iskolához, hol igazgatónak, hol karvezetőnek, hiszen minden településen sikeres kórusokat alapított. Kórusaival járt Ádámoson, Dombón, Kerelőszentpálon, Dicsőszentmártonban, Balavásáron, Bonyhán, Segesváron, Szebenben, Szászrégenben, Erdőszentgyörgyön, Kibéden, Szovátán és Marosvásárhelyen. Kelementelkén egy száz tagú vegyeskart vezényelt. Ezzel a kórussal az országos megyék közti versenyen harmadik helyezést ért el. Szavalóversenyre kétszer indított versenyzőt Bátosról. Nyugdíjazása után is fáradhatatlanul foglalkozott a matematikát kedvelő tanulókkal. Bolyai János eredeti sírhelyét kopjafával jelölte meg, emléktáblával pedig a Vár sétányon azt a házat, amely az 1846-ban Bolyai János által megvásárolt sövényfalu ház helyébe épült. Felkutatta és felújíttatta felsőkápolnai Kakutsi János királyi táblabíró címeres sírkövét, aki Bolyai Farkas anyai nagyanyjának a testvére volt. Eddig új, ismeretlen Bolyai családtörténeti adatokat kutatott fel, amelyekről gazdag képanyagot örökített meg. Most épp azon dolgozik, hogy Bolyai János női felmenőinek öt kopjafáját a Sapientia marosvásárhelyi épülete mellett felállítsák. Az avatási ünnepség október 10-re időzíttetett. Ahogyan Árpi bácsit, vagy a Tanár urat ismerjük, nem csak ezt, de számos más Bolyai-emléket fog még avatni nekünk.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro
2016. április 25.
Vajola – falu a mezőségi dombok tenyerében
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Évszázadok vándorai
Szászrégentől északkeletre vezet az út. Egy ideig még látni a Kelemen-havasok késő tavasszal is hófödte csúcsait, majd a lankásabb hátú dombok között kígyózó úton haladunk. A helységnévtábla feliratára fogékony szemlélőnek feltűnik, hogy az első település, Dedrád neve csak románul van kiírva. Aztán Dedrádszéplak következik, ahol magyar és román nyelvű tábla köszönti a faluba érkezőt, Bátoson németül és románul jelzik a települést. Majd a községközpontban hirtelen, mutatóujjként jelzi az irányt egy tábla Vajola felé. Ez már csak egynyelvű, szerény, talán azért is, mert zsákutcába terel. Jó minőségű, aszfaltos út vezet a községközpontból a hozzá tartozó faluba. Mintegy hét kilométer után enyhe emelkedő következik. Innen csodás kilátás nyílik a települést övező dombok tenyerébe simult házakra. A domboldalon impozáns templom áll, tornya a központban. E két épület köré húzták fel évszázadok alatt a házakat. Az utcák csendesek, csak a központi kocsma napernyői alatt meghúzódó falubeliek vitatkoznak a közélet kérdéseiről. Nem volt mindig így.
Sajátos erdélyi nemzetiségi olvasztótégely
A krónikákból kiderül, hogy valamikor középkori katolikus templom állhatott a mai helyén, amely 1778-ben épült. A lakók a középkorban, a reformációt követően felvették a lutheránus vallást. S hogy a közösségben nem mindig volt egyetértés, igazolja az is, hogy a templomépítők nem tudtak megegyezni abban, hova helyezzék el Isten házát, így aztán egyesek a falu közepébe, mások jól látható helyre, a domboldalra akarták felhúzni. S hogy mindkét csoportnak igaza legyen, megoldották. Azóta a templom és tornya egymástól távol áll. Az itteni szászoknak nem voltak olyan jogaik, mint a királyföldieknek, ezért már 1820-ban fellázadtak a nagybirtokosok ellen, akiknek a számvevőit elűzték a faluból. Nem tudni mikortól, állítólag a XIX. század elejétől költöztek be a faluba azok a cigányok, akik felvették az evangélikus vallást, és fokozatosan elfoglalták a szászok helyét. Az etnikai arányt drasztikusan megváltoztatta a második világháború és a világégést követő időszak. Miután 1944. augusztus 23-án Románia átállt a szovjet hatalom mellé, a németeket két irányból támadták, ezért fokozatosan kivonultak Erdélyből. Szeptember 12-én Vajolából 640 lakost evakuáltak. Helyükbe az új hatalom magyarokat telepített.
Karácson Péter a vajolai katolikus templom gondnoka, a magyar közösség elöljárója, közösségi szervezője. Szülei is a második világháborút követően telepedtek Vajolára Gyimesbükkből. A vajolai magyarok történetét a szépen rendbe tett katolikus templomban meséli:
– 1945-ben a Magyar Népi Szövetség a megalakult román kormánnyal tárgyalásokon elérte azt, hogy a Szászrégen környéki, addig többnyire szászok által lakott, de kiürített községekbe a helyükbe magyarokat telepítsenek. Az egyezmény alapján ide 1945-végén, 1946 elején 800 székely és csángó családot telepítettek. Úgy volt, hogy a 200 csángó Dedrádra költözik, a többi Bátosra és Vajolára, aztán közbeléptek a román szélsőséges pártok, főként az akkori nemzeti parasztpárt, és elkezdték kiűzni a magyarokat e helységekből. Bátoson, de még Vajolán is összetűzések voltak. Nappal megérkeztek a székelyek és a csángók, beköltöztek az üresen maradt szász házakba, éjjel a beszervezett román "gárdisták" gránátokat dobtak be az ablakokon. Volt, aki emiatt nem maradt. A családok saját költségükön, ahogy tudtak, gyalog, szekérrel, vonattal jöttek el a csángóföldről, amit nem térítettek meg. Akik viszont az atrocitások miatt haza akartak menni, azoknak a román állam ingyen vasúti kocsikat biztosított, csak hogy ne maradjanak. Az áttelepítettek több mint fele hazatért. Az üresen maradt házakba – a magyaroknak jogos egyezmény alapján biztosították – a dedrádi románok az erőszakot követően törvénytelenül költöztek be. Akkor is nemzetiségi kirakatpolitika folyt.
1945-től, a második világháború befejezésekor Ausztriáig eljutott vajolai szászok közül közel 300-an visszatértek, s a későbbiekben visszakapták jogos tulajdonaikat. Egy időszakban egy-egy háznak két jogos tulajdonosa is volt: a szász, a betelepített magyar vagy a beköltözött román és/vagy roma család. Aztán az államosítás után úgy oldották meg a helyzetet, hogy az állam a telepeseknek adott házhelyet és 15.000 lej támogatást építkezésre.
Nem csoda, hogy már a 60-as évek felé megkezdődött a szászok kivándorlása. Karácson Péter tudomása szerint 1967/68-tól évente 2-5 család ment el. 1990-ben négy család élt Vajolán, ők is kivándoroltak a rendszerváltozás után, maradtak azok, akik vegyes házasságban éltek.
Az utolsó vajolai szász, a 75 éves Moser Georg egyedül lakik. Vegyes házasságból született egyik fia itthon, a másik kettő Németországban él. Ő is beadta a kitelepedésre a kérvényét, de 1989 előtt elutasították. Aztán a rendszerváltást követően – a mezőgazdasági állami vállalatnál töltött 50 évi munka után – betegnyugdíjazták. Úgy döntött, itthon marad. Beszélgetésünk közben nosztalgiával emlékezik az 1980-as évekre, amikor a szászok még tartották népszokásaikat, amelyek aztán fokozatosan elmaradtak.
Hogy mégis áll az evangélikus templom, annak köszönhető, hogy a szászok helyére fokozatosan beköltözött cigányok felvették a vallást, sőt a nyelvet is megtanulták, hiszen az istentiszteletet német nyelven tartják. Több évtizede havonta kétszer van istentisztelet, amelyet a szászrégeni evangélikus lelkipásztor tart – mondja románul Barna Andor, az egyik egyházi tanácsos, aki gondozza a templomot, majd folytatja: az istentiszteleteken 30-50 személy szokott részt venni, ünnepekkor többen. Hogy mióta lettek evangélikusok, nem tudta, azt mondja, apáiktól örökölték a vallást. A templomot az evangélikus egyház rendje szerint gondozzák, egy kurátor és öt tanácsos felel az egyházközségért.
– Nem lopunk, becsületes, istenfélő cigányok vagyunk. Együtt nőttünk fel a szászokkal, magyarokkal, soha nem volt gondunk egymással – folytatja, majd fogja a templomkapu kulcsát és készségesen felkísér a domboldalra, hogy belülről is megmutassa az épületet.
– Emlékszem, amikor többen voltak a szászok, őrizték népszokásaikat, táncaikat. Volt kakaslövés, húsvét előtt nyírfát kötöttek a lányos házak kapujára, de volt olyan is, hogy éjszaka ellopták a kaput, pünkösdkor királyt választottak és kilovagoltak a faluba. Elmentek, nincs aki folytassa a hagyományokat, mi csak a vallást őrizzük – teszi hozzá az elhangzottakhoz.
A templombelső rendezett. Télen a gondnok házában tartják az istentiszteletet, nyáron a templomban. A bejárathoz közeli pad támláján évszámok jelzik a főjavítás éveit: 1906, 1970, 1994, 2012. Legutóbb az evangélikus egyház 20.000 eurót költött a templom renoválására. Megjavították a tetőt, felszedték a fal körüli padlózatot, hogy szellőztessék a falakat, felújították a padokat. Sajnos – mutatja az egyházi tanácsos – így sem tudták megakadályozni, hogy a talajvíz a falakba szivárogjon.
– Addig gondozzuk az épületet, amíg tudjuk – mondja a gondnok, majd hozzáteszi: mi is apadunk, 2016-ban három keresztelő és tizenegy temetés volt…
Megmutatja a temetőkertet, amelynek az elején régi szász sírok vannak, de már megjelentek a más vallásúak síremlékei is. Megtudjuk, egyes házakat, amelyeket a szászok átadtak más nemzetiségűeknek, azzal a feltétellel tették, hogy az új tulajdonos gondozza a hátrahagyott családi sírokat. Az egyik kövön furcsa jelek és felirat van. Kiderül, egy gazdátlan szász sírkőre szórakozásból fiatalok "rocker barátjuk nevét vésték fel". Viccnek szánták…
20 év múlva katolikus sem lesz a faluban
A katolikus templom udvarán folytatjuk a beszélgetést Karácson Péterrel, akitől megtudjuk, hogy az áttelepítés miatti zavaros helyzet stabilizálódott, a kollektív gazdaság fejlődésnek indult, 240 magyar maradt Vajolán. Aztán az évek során megkezdődött a lemorzsolódás. Az idősebbek elhunytak, a fiatalabbak közül aki nem kapott állást a kollektív gazdaságban vagy a mezőgazdasági állami vállalatnál, elköltözött. Az idén, vízkeresztkor számba vették a katolikusok létszámát. 107-en szerepelnek az egyházi jegyzékben, 40-en külföldön dolgoznak. Rajtuk kívül még két református él a faluban. Bátos községben mintegy 230 magyar van – tudjuk meg.
Ezt a fogyatkozást tükrözi az iskolai helyzetkép is. Craciun Ileana óvónő és Illés Daniela tanítónő oktatja a falu központjában levő, szépen rendbe tett épületben a kisebbeket. 20 óvodás és 11 kisiskolás (I–IV. osztályos) – román, magyar, cigány – jár az összevont osztályba. Tíz évvel ezelőtt két-két külön csoport volt – mondja az óvónő, azóta a szülők közül többen Olaszországban, Németországban dolgoznak, emiatt is csökkent a gyerekek létszáma. Bátoson még van I–IV. osztályos magyar nyelvű oktatás, ötödiktől azonban már rég nem gyűlt össze egy osztályra való magyar a községből.
Karácson Péter elmondja, a katolikus templomban az idén húsvétkor három év után egy keresztelő volt, ezzel szemben évente három négy egyháztagot temetnek el. Négy éve nincs ministráns. Ennek ellenére igyekeznek az ár elé akadályt gördíteni. A visszakapott egyházi gyümölcsös gondozásából az évek során sikerült némi pénzt fordítani a templom felújítására, az udvara rendbetételére. 1991-ben egy tornyot is felhúzhattak a korábbi imaház mellé. Két évvel ezelőtt az udvaron kettős keresztet állítottak fel, rajta a magyar történelem tragikus eseményeinek évszámai: 907, 1526, 1848/49, 1876, 1918. A maroknyi magyar itt ünnepel, emlékezik március 15-én, augusztus 20-án és október 6-án.
– A jövő? – kérdem a kereszt mellett a gondnoktól, aki hosszas gondolkodás után válaszol:
– Ha valami közbe nem jön, akkor ebben a templomban 20 év múlva románul kell prédikálni, mert elrománosodnak a magyarok. A vegyes házasságban élők inkább román iskolába járatják a gyerekeket, mert úgy tartják a szülők, hogy így jobban érvényesülnek a későbbiekben. A gyerekek már alig beszélnek magyarul. A kivándorlás "népbetegség" lett – folytatja –, amikor 1990-ben felszabadultunk, azt gondoltuk, hogy megfogtuk az isten lábát, közben a Luciferébe kapaszkodtunk. A világpolitikát úgy irányítják, hogy mindenki csak a pénz felé húzzon, pedig enélkül is meg lehet élni. Az ’50-es, ’60-as években szüleink öt-hat gyermeket neveltek fel sokkal szerényebb körülmények és lehetőségek között. Eljöttek szülőföldjükről, a csángóvidékről. Jó esetben egy lóval vagy két tehénnel kezdtek új életet Vajolán. Gazdálkodókként tartották el a nagyszámú családot. Ma is a mezőgazdaság fellendítése jelentené a jövőt, erősítené az itthon maradást. A rendszerváltás után visszakaptuk a család földterületeit, traktort vettünk, 10 évig mindent előteremtettünk, amire szükségünk volt. Aztán jött a válság, nehezebben mentek a dolgok, elkezdődött a kivándorlás. Pedig külföldön sem könnyű a megélhetés. A napokban ment vissza egy fiatal család Németországba, ahol évek óta dolgoznak. Megkérdeztem a családfőt, miért nem maradnak itthon? Azt válaszolta: ha az alagút végén lenne egy kis fénypont, egy percet sem ülnénk Németországban, de még nincs erre kilátás… Lehet, hogy igazuk van – mondja a gondnok.
*
Fűvel benőtt, terméskőből kirakott lépcső vezet a vajolai evangélikus templom felé. Az egyik földbe ágyazott kőbe valamikor betűket véstek. Kiolvasom: geboren – németül, született – magyarul. A szász temetőből származó sírkő felirata lehetett. Egy nemzetiség erdélyi hagyatékának kortalan töredéke. Ennyi maradt. Intő jel lehet mások számára is. Nem csak Vajolán.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2016. november 22.
Székely határőrök nyomában
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. augusztus 7.
A hőség után vihar söpört végig Erdélyen, és súlyos károkat okozott
Súlyos károkat okozott az Erdélyen vasárnap délután és este végigsöpört vihar, amely a múlt heti szélsőséges hőség után érte el a térséget - jelentette a helyi média.
Amint a Digi24 hírtelevízió hétfői híradásában beszámolt róla, hogy a nagy erejű szél számos erdélyi megyében fákat csavart ki, épületek tetőzetét tépte le, és megrongálta a villanyvezetékeket. Az Arad megyei Kisjenőben a vihar a városnapra felállított sátrakat sodorta el. Bihar megyében fákat és villanyoszlopokat döntött ki a heves szél.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint a Maros megyei Bátoson húsz ház tetőzetét rongálta meg a vasárnap esti vihar, Dicsőszentmártonban pedig egy épületet teljesen tető nélkül hagyott.
A hegyvidéki heves esőzések áradásokat is okoztak. A Fogarasi havasok lábainál a tűzoltóknak kellett kimenteniük egy 12 tagú turistacsoportot, amely a megáradt Avrig folyó szigetén rekedt.
A viharok egyelőre csak Erdélyt és Moldva északi részét érintették. Dél-Romániában, a Duna melletti megyékben továbbra is másodfokú, narancs színű hőségriadó van érvényben.
MTI; maszol.ro
Súlyos károkat okozott az Erdélyen vasárnap délután és este végigsöpört vihar, amely a múlt heti szélsőséges hőség után érte el a térséget - jelentette a helyi média.
Amint a Digi24 hírtelevízió hétfői híradásában beszámolt róla, hogy a nagy erejű szél számos erdélyi megyében fákat csavart ki, épületek tetőzetét tépte le, és megrongálta a villanyvezetékeket. Az Arad megyei Kisjenőben a vihar a városnapra felállított sátrakat sodorta el. Bihar megyében fákat és villanyoszlopokat döntött ki a heves szél.
A Mediafax hírügynökség jelentése szerint a Maros megyei Bátoson húsz ház tetőzetét rongálta meg a vasárnap esti vihar, Dicsőszentmártonban pedig egy épületet teljesen tető nélkül hagyott.
A hegyvidéki heves esőzések áradásokat is okoztak. A Fogarasi havasok lábainál a tűzoltóknak kellett kimenteniük egy 12 tagú turistacsoportot, amely a megáradt Avrig folyó szigetén rekedt.
A viharok egyelőre csak Erdélyt és Moldva északi részét érintették. Dél-Romániában, a Duna melletti megyékben továbbra is másodfokú, narancs színű hőségriadó van érvényben.
MTI; maszol.ro
2017. augusztus 8.
Viharok a hőség után
Súlyos károkat okozott az Erdélyen vasárnap délután és este végigsöprő vihar, amely a múlt heti szélsőséges hőség után érte el a térséget.
Az Arad megyei Kisjenőn a vihar a városnapra felállított sátrakat sodorta el. Bihar megyében fákat és villanyoszlopokat döntött ki a heves szél. A Maros megyei Bátoson húsz ház tetőzetét rongálta meg a vasárnap esti vihar, Dicsőszentmártonban pedig egy épületet teljesen tető nélkül hagyott. A Fogarasi-havasok lábainál a tűzoltóknak kellett kimenteniük egy 12 tagú turistacsoportot, amely a megáradt Avrig folyó szigetén rekedt. A szokatlanul meleg időjárás nyomán négy ember vesztette életét a hétvégén hőguta miatt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Súlyos károkat okozott az Erdélyen vasárnap délután és este végigsöprő vihar, amely a múlt heti szélsőséges hőség után érte el a térséget.
Az Arad megyei Kisjenőn a vihar a városnapra felállított sátrakat sodorta el. Bihar megyében fákat és villanyoszlopokat döntött ki a heves szél. A Maros megyei Bátoson húsz ház tetőzetét rongálta meg a vasárnap esti vihar, Dicsőszentmártonban pedig egy épületet teljesen tető nélkül hagyott. A Fogarasi-havasok lábainál a tűzoltóknak kellett kimenteniük egy 12 tagú turistacsoportot, amely a megáradt Avrig folyó szigetén rekedt. A szokatlanul meleg időjárás nyomán négy ember vesztette életét a hétvégén hőguta miatt. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)