Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. június 15.
Gyermekkor osztályellenségként
Máramarosszigeten az egykori börtönben május 24-én tartották a Nyitott kapuk napját az Academia Civică Alapítvány rendezésében.
A nagyon színes programot Ana Blandiana elnökasszony nyitotta meg népes hallgatóság előtt. Elsőként a volt politikai foglyok és deportáltak gyermekeinek visszaemlékezéseit hallhattuk: hogyan élte meg a hat-hét éves gyermek a házkutatásokat, a szülők elhurcolását, bebörtönzését, majd a rájuk nehezedő nyomást, hogy tagadják meg szüleiket. Ana Blandiana mesélte el: hatéves volt, amikor az államvédelmisek a házkutatás alkalmával a játékai közé rejtettek egy pisztolyt, és emiatt hosszú évekig nem láthatta édesapját. Ileana Samoilă, aki a văcăreşti-i börtönben született, tíz év után ismerhette meg az édesanyját, miután kiszabadult. A szigeti volt börtönben emlékmúzeumot rendezett be az Academia Civică. Megtalálható ott a kommunista éra teljes keresztmetszete: bebörtönzések, a Bărăganba való kitelepítések, a női börtönök névsoraikkal. Külön szobát rendeztek be a magyar 1956-ról, mellette a prágai tavaszról, a keletnémet ellenállásról és a lengyel Szolidaritás-mozgalomról. A múzeum évről évre bővül, és egyre rendezettebb. Sajnos, bármennyire átfogó és gazdag, romániai magyar vonatkozásban nagyon keveset mutat. Talán rajtunk is múlott, hogy nem küldtünk anyagot. Nincs említés az 1950-es háromszéki tragédiákról, a halálos áldozatokról, börtönökről, dobrudzsai kitelepítésekről. Ezért gondolom, hogy a szigeti űrt pótolni fogja az általunk elképzelt emlékház. Már nagyon sok dokumentumot sikerült beszereznünk, de kérjük a kitelepítetteket, kulákokat, hogy a megőrzött dokumentumokat, fényképeket, ezek másolatait bocsássák szervezetünk rendelkezésére kiállítás céljából. Ugyanakkor felkérjük a 1990/118-as törvény alapján kárpótlásra jogosultakat, vagy bárkit, aki szükségesnek érzi egy ilyen emlékház létrehozását, hogy támogassa ezt. Számunkra fájó, hogy megyénkben a közel 1700 kárpótlási jogosult közül alig 200-an támogatják szervezetünket. Az érdeklődőket és a tagságot minden pénteken 10–12 és 17–19 óráig várjuk sepsiszentgyörgyi székhelyünkön, a Martinovics utca 2. szám alatt, telefon: 0726 237 944
TÖRÖK JÓZSEF,
Volt Politikai Foglyok Szövetsége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Máramarosszigeten az egykori börtönben május 24-én tartották a Nyitott kapuk napját az Academia Civică Alapítvány rendezésében.
A nagyon színes programot Ana Blandiana elnökasszony nyitotta meg népes hallgatóság előtt. Elsőként a volt politikai foglyok és deportáltak gyermekeinek visszaemlékezéseit hallhattuk: hogyan élte meg a hat-hét éves gyermek a házkutatásokat, a szülők elhurcolását, bebörtönzését, majd a rájuk nehezedő nyomást, hogy tagadják meg szüleiket. Ana Blandiana mesélte el: hatéves volt, amikor az államvédelmisek a házkutatás alkalmával a játékai közé rejtettek egy pisztolyt, és emiatt hosszú évekig nem láthatta édesapját. Ileana Samoilă, aki a văcăreşti-i börtönben született, tíz év után ismerhette meg az édesanyját, miután kiszabadult. A szigeti volt börtönben emlékmúzeumot rendezett be az Academia Civică. Megtalálható ott a kommunista éra teljes keresztmetszete: bebörtönzések, a Bărăganba való kitelepítések, a női börtönök névsoraikkal. Külön szobát rendeztek be a magyar 1956-ról, mellette a prágai tavaszról, a keletnémet ellenállásról és a lengyel Szolidaritás-mozgalomról. A múzeum évről évre bővül, és egyre rendezettebb. Sajnos, bármennyire átfogó és gazdag, romániai magyar vonatkozásban nagyon keveset mutat. Talán rajtunk is múlott, hogy nem küldtünk anyagot. Nincs említés az 1950-es háromszéki tragédiákról, a halálos áldozatokról, börtönökről, dobrudzsai kitelepítésekről. Ezért gondolom, hogy a szigeti űrt pótolni fogja az általunk elképzelt emlékház. Már nagyon sok dokumentumot sikerült beszereznünk, de kérjük a kitelepítetteket, kulákokat, hogy a megőrzött dokumentumokat, fényképeket, ezek másolatait bocsássák szervezetünk rendelkezésére kiállítás céljából. Ugyanakkor felkérjük a 1990/118-as törvény alapján kárpótlásra jogosultakat, vagy bárkit, aki szükségesnek érzi egy ilyen emlékház létrehozását, hogy támogassa ezt. Számunkra fájó, hogy megyénkben a közel 1700 kárpótlási jogosult közül alig 200-an támogatják szervezetünket. Az érdeklődőket és a tagságot minden pénteken 10–12 és 17–19 óráig várjuk sepsiszentgyörgyi székhelyünkön, a Martinovics utca 2. szám alatt, telefon: 0726 237 944
TÖRÖK JÓZSEF,
Volt Politikai Foglyok Szövetsége. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. január 27.
Partiumi deportáltak
A második világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján 75 ezer romániai német ajkú lakóst deportáltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Nekik mindössze az volt a bűnük, hogy német származásúak voltak.
Az Arad megyei Simonyi falváról közel hatvanan járták meg az Urált, és Szibériát, közülük több mint tucatnyian vissza sem tértek. A 2008-ban állított emlékművön 33 férfi és 26 nő neve olvasható. A legfiatalabb deportált mindössze 17 éves volt, és az elhurcoltak között volt apa és fia is, akik közül egyikük sem tért vissza. A 68 évvel ezelőtt történteknek ma már egyetlen túlélője sem él a faluban.
Az egykori telepes faluban valamikor jelentős német közösség élt, sokan találtak itt otthont a Bánságból, vagy a mai Magyarország területéről, Gyula környékéről is, de mára számarányuk már nagyon megcsappant.
A kényszermunka megpróbáltatásainak szörnyű emlékét a hozzátartozók, és a leszármazottaik mind a mai napig magukban őrzik, megrázó eseményeket elevenítenek fel a mikrofon előtt.
Ám a deportáltak megpróbáltatásai nem értek véget a kényszermunka leteltével, mert miután hazatérhettek, sokukat közülük kulákoknak nyilvánítottak, és a Bărăganba vitték őket munkatáborba. Aki túlélte a román diktatúra öt éves munkatáborainak megpróbáltatásait, az az első adandó alkalommal az anyaországba költözött.
A deportáltak emlékére szervezett ünnepségen Haász Tibor, Tőrmiske polgármestere az emlékmű üzenetére hívta fel a figyelmet: a jelen és a következő generáció figyeljen oda, hogy ilyen atrocitás soha többé ne forduljon elő.
Mind a mai napig a deportáltaktól, de a leszármazottaiktól sem kért senki bocsánatot és még csak remény sincs kárpótlásukra.
Duna Tv
Erdély.ma,
A második világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján 75 ezer romániai német ajkú lakóst deportáltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Nekik mindössze az volt a bűnük, hogy német származásúak voltak.
Az Arad megyei Simonyi falváról közel hatvanan járták meg az Urált, és Szibériát, közülük több mint tucatnyian vissza sem tértek. A 2008-ban állított emlékművön 33 férfi és 26 nő neve olvasható. A legfiatalabb deportált mindössze 17 éves volt, és az elhurcoltak között volt apa és fia is, akik közül egyikük sem tért vissza. A 68 évvel ezelőtt történteknek ma már egyetlen túlélője sem él a faluban.
Az egykori telepes faluban valamikor jelentős német közösség élt, sokan találtak itt otthont a Bánságból, vagy a mai Magyarország területéről, Gyula környékéről is, de mára számarányuk már nagyon megcsappant.
A kényszermunka megpróbáltatásainak szörnyű emlékét a hozzátartozók, és a leszármazottaik mind a mai napig magukban őrzik, megrázó eseményeket elevenítenek fel a mikrofon előtt.
Ám a deportáltak megpróbáltatásai nem értek véget a kényszermunka leteltével, mert miután hazatérhettek, sokukat közülük kulákoknak nyilvánítottak, és a Bărăganba vitték őket munkatáborba. Aki túlélte a román diktatúra öt éves munkatáborainak megpróbáltatásait, az az első adandó alkalommal az anyaországba költözött.
A deportáltak emlékére szervezett ünnepségen Haász Tibor, Tőrmiske polgármestere az emlékmű üzenetére hívta fel a figyelmet: a jelen és a következő generáció figyeljen oda, hogy ilyen atrocitás soha többé ne forduljon elő.
Mind a mai napig a deportáltaktól, de a leszármazottaiktól sem kért senki bocsánatot és még csak remény sincs kárpótlásukra.
Duna Tv
Erdély.ma,
2014. június 18.
Kigyomlált erdőtörvény
Romániában körülbelül 366 ezer hektárnyi erdőt taroltak le, 80 millió köbméter fát vágtak ki és értékesítettek törvénytelen módon. Mindez a Számvevőszék könyvvizsgálói jelentéséből derül ki, (Situaţia patrimonială a fondului forestier din România în perioada 1990–2012 – A romániai erdőalap vagyoni helyzete az 1990–2012-es időszakban). A 112 oldalnyi jelentést olvasva az az érzésünk, mintha valamiféle új zöld Eldorádó kifosztásának lehetnénk tanúi, holott ez egy ősidőkre visszanyúló hazai „sportág”.
Így ír Victor Giurgiu akadémikus a Revista pădurilor 2010/2-es számában a hazai erdőirtó hagyományokról: minden olyan jelentős politikai esemény után, amikor Románia sorsa kedvezőbbre fordult, masszív erdőirtásba fogtunk, és az erdőterületek drasztikusan csökkentek. A távoli múltban Románia területének 80 százaléka volt erdős, ez az arány a 19. század elején 55-60 százalékra csökkent, a Statisztikai Hivatal 2009-es adatai szerint pedig 27 százalékra. Az akadémikus szerint az eredeti erdőörökségünknek mindössze egyharmadát kaptuk a 21. század elejére. A legkegyetlenebb erdőtlenítés a Nyugati Alföldön (3,2 százalék erdő), a Bărăgan (3,5 százalék), a Moldvai Alföld (4,1 százalék), Olténia (5,3 százalék) és az erdélyi Mezőség (6,8 százalék). Miközben az erdőterületek optimális arányának 30-25 százaléknyinak kellene lennie az alföldeken, nálunk ez 3-10 százalékra zsugorodott, a dombvidéken a 40-60 helyett 20-30 százalékra, a hegyvidéken pedig 60-80 helyett 55-60 százalékra.
A nagy újjáépítéseket és a gazdaság újraindítását mindig az erdő feláldozása révén finanszírozták. Így történt a római hódítások, a román kenézségek és vajdaságok megalakulása után, erdőirtás folyt a drinápolyi béke után (1829), a román fejedelemségek egyesülését követően (1859), 1878, 1918 után – és természetesen 1989 után is. Az 1858-1890-es időszakban az erdőterület 3 millió hektárral csökkent, az 1919-1937-es agrárreformok idején 1,3 millió hektárral, a kommunizmus idején 600 ezerrel. Az akadémikus azt állítja, a legnagyobb gond ma a feldaraboltság: 1922-ben még 80 ezer erdőtulajdonos volt, 183 ezer 1930-ban, 500 ezer tulajdonos 1947-ben és körülbelül egymillió erdőtulajdonos 2010-ben. A jelenlegi erdőtörvénnyel képtelenség gazdálkodni, változtatni kell rajta.
Willman Walter. Székelyhon.ro
Romániában körülbelül 366 ezer hektárnyi erdőt taroltak le, 80 millió köbméter fát vágtak ki és értékesítettek törvénytelen módon. Mindez a Számvevőszék könyvvizsgálói jelentéséből derül ki, (Situaţia patrimonială a fondului forestier din România în perioada 1990–2012 – A romániai erdőalap vagyoni helyzete az 1990–2012-es időszakban). A 112 oldalnyi jelentést olvasva az az érzésünk, mintha valamiféle új zöld Eldorádó kifosztásának lehetnénk tanúi, holott ez egy ősidőkre visszanyúló hazai „sportág”.
Így ír Victor Giurgiu akadémikus a Revista pădurilor 2010/2-es számában a hazai erdőirtó hagyományokról: minden olyan jelentős politikai esemény után, amikor Románia sorsa kedvezőbbre fordult, masszív erdőirtásba fogtunk, és az erdőterületek drasztikusan csökkentek. A távoli múltban Románia területének 80 százaléka volt erdős, ez az arány a 19. század elején 55-60 százalékra csökkent, a Statisztikai Hivatal 2009-es adatai szerint pedig 27 százalékra. Az akadémikus szerint az eredeti erdőörökségünknek mindössze egyharmadát kaptuk a 21. század elejére. A legkegyetlenebb erdőtlenítés a Nyugati Alföldön (3,2 százalék erdő), a Bărăgan (3,5 százalék), a Moldvai Alföld (4,1 százalék), Olténia (5,3 százalék) és az erdélyi Mezőség (6,8 százalék). Miközben az erdőterületek optimális arányának 30-25 százaléknyinak kellene lennie az alföldeken, nálunk ez 3-10 százalékra zsugorodott, a dombvidéken a 40-60 helyett 20-30 százalékra, a hegyvidéken pedig 60-80 helyett 55-60 százalékra.
A nagy újjáépítéseket és a gazdaság újraindítását mindig az erdő feláldozása révén finanszírozták. Így történt a római hódítások, a román kenézségek és vajdaságok megalakulása után, erdőirtás folyt a drinápolyi béke után (1829), a román fejedelemségek egyesülését követően (1859), 1878, 1918 után – és természetesen 1989 után is. Az 1858-1890-es időszakban az erdőterület 3 millió hektárral csökkent, az 1919-1937-es agrárreformok idején 1,3 millió hektárral, a kommunizmus idején 600 ezerrel. Az akadémikus azt állítja, a legnagyobb gond ma a feldaraboltság: 1922-ben még 80 ezer erdőtulajdonos volt, 183 ezer 1930-ban, 500 ezer tulajdonos 1947-ben és körülbelül egymillió erdőtulajdonos 2010-ben. A jelenlegi erdőtörvénnyel képtelenség gazdálkodni, változtatni kell rajta.
Willman Walter. Székelyhon.ro
2014. október 24.
Az 1956-os forradalom áldozatai Uzon községből
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok körében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1956-os forradalom széles visszhangot keltett Romániában. A legnagyobb rokonszenv a Székelyföldet magában foglaló Magyar Autonóm Tartományban kísérte az eseményeket, a Román Kommunista Párt és államvezetés azonban nyíltan szembehelyezkedett a Sztálin halála után megindult enyhülési folyamattal, és már a magyar forradalom leverése előtt fellépett a rendszert bírálók, a változást akarók, a magyarországi népmozgalommal szolidaritást vállalók ellen.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956. október 28-án kezdődött a megtorlás, mely több hullámban mintegy tíz évig tartott, mialatt ezernél is többen –többnyire magyarok – kerültek a Securitate fogdáiba vagy börtönbe. Ekkor jelent meg az alábbi versike: ,,Tiszteljétek az út menti fákat, / Arra akasztják a kommunistákat.”
A magyar forradalom híre futótűzként terjedt el a lakosság körében. Október 24-étől minden rádióval rendelkező család naprakészen értesülhetett a több száz kilométerre zajló eseményekről. Sokan lelkesedtek, és ki is fejezték csatlakozási szándékukat.
Benczel András, Uzon község körzeti orvosa a néptanács előtt jelentette ki: nem ért egyet azzal, hogy a magyar kormány a Szovjetuniótól kért segítséget, szerinte az Egyesült Államokhoz kellett volna fordulni. A kuláknak nyilvánított Zoltán Gyula Bikfalván azt kiabálta, hogy nálunk is meg fog történni a forradalom, és találkozni fogunk a magyar testvérekkel – írja Pál Antal Sándor Áldozatok, 1956 című könyvében, melyből az alábbi adatok egy része származik. A meghurcoltak különböző foglalkozásúak, s bár az értelmiségiek, munkások, földművesek aránya nagyjából kiegyensúlyozott, az egyházi személyek száma rendkívül magas. Uzon községből mindkét felekezet (a református és a római katolikus) papját meghurcolták.
Nagyobb Péter Fiatfalván született 1902. február 3-án. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 70. szám. Foglalkozása: református pap, letartóztatva 1959. április 19-én. Vád alá helyezve a BTK 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje és utolsó előtti bekezdése értelmében, ,,ellenséges izgatás” miatt.
Államrend elleni intenzív bujtogató propagandát fejtett ki” a lakosság körében. 1949-től pap Uzonban, és már akkor ,,népidemokrácia-ellenes” tevékenységet kezdett folytatni. 1955-ben letartóztatták ,,a kollektív gazdaság elleni nyilvános sovén-nacionalista jellegű izgatásért”. Akkor az 1955. szeptember 24-én közzétett 421. számú rendelet alapján amnesztiában részesült. 1959. március 31-én a helyi néptanácshoz hívatták, hogy az 1959/115. rendelet értelmében az általa meg nem művelt egyházi földeket adja át az államnak. Ekkor több személy jelenlétében ,,gyalázta a népi demokratikus rendszert és dicsérte a polgári-földesúrit, ugyanakkor súlyos rágalmakkal illette az államhatalom helyi vezetőit”. 1959 februárjában ,,egy egyházi esküvő alkalmával arra biztatta a lakosságot, hogy ne lépjen be a kollektívbe”.
Kúthi Irén Szotyorban született 1922. május 5-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 5. szám. Foglalkozása: háztartásbeli. Letartóztatva 1959. július 10-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében ,,társadalmi rend elleni tevékenységért”. 1958–59-ben a demokratikus rendszer ellen munkált. 1958. november 5-én a helyi néptanácsnál ,,antiszemita kijelentéseket” tett, ,,gyalázta és sértegette” az államhatalom helyi szerveit, a ,,kormányzási forma megváltoztatását és a régi rendszer visszaállítását akarva”. 1959 tavaszán a 115. számú rendelet megjelenésekor, amikor felszámolták a kulákságot, és felgyorsult a mezőgazdaság szocialista átalakulásának folyamata, ,,uszított, főként volt kulákok körében, a kollektívbe való belépés ellen”.
Kijelentette, hogy ,,inkább elhagyja a falut egy 40 kg-os csomaggal, minthogy belépjen a kollektívbe”. Máskor azt mondta, hogy ,,amíg a volt szolgák vezetik a kollektívet, ő nem lép be abba, mert azok a kollektív vezetésére képtelenek”.
Berde és Berde per, 2 személy. Tagjai: Berde István, Uzonban született 1916. február 6-án. Lakcíme: Uzon, 379. szám. Foglalkozása: napszámos. Berde András, Uzonban született 1908. november 29-én. Lakcíme: Uzon, 57. szám. Foglalkozása: földműves. Letartóztatva mindketten 1958. október 17-én. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, társadalmi rend elleni tevékenység miatt. Berde István 1958. október 8-án, Berde Andrással együtt, ,,becsmélte” a mezőgazdaság szocialista átalakítását, a kollektív gazdaságot, annak vezetőit. Már azelőtt is tett hasonló kijelentéseket: 1957 folyamán ittasan ,,szidta a kormányzási formát”. Berde András 1958. október 8-án csúnyán összeszólalkozott Karsai Mózes nevű szomszédjával, és ez alkalommal ,,szidalmazta” a helyi kollektív gazdaságot, annak tagjait. Másnap folytatta a szidalmazást, támadta a kommunistákat, a mezőgazdaság szocialista formáját.
Faragó Ferenc Zabolán született 1911. július 24-én. Lakcíme: Uzon, Gábor Áron utca 26. szám. Római katolikus pap. Letartóztatva 1959. október 13-án. Vád alá helyezve a Btk. 209. cikkelye 2. pontjának a. betűje értelmében, kapcsolva a 419. cikkely 1. bekezdésének 1. pontjával és a 422. cikkely 1. bekezdésének 2. pontjával, ,,társadalmi rend elleni tevékenység, nemi erőszak és üzérkedés miatt”. Több uzoni személy előtt a fennálló kormányzási forma elleni ,,ellenforradalmi tevékenységet fejtett ki”. ,,Szidalmazta és rágalmazta az állam vezetőit, a párt és az állam intézkedéseit, a Román Népköztársaság törvényeit, sajtóját, rádióadásait és az oktatást, a népi demokratikus rendszer tarthatatlanságát hirdette.” Gyóntató papként ,,megerőszakolta” Szász Margit kiskorút, és ,,egyéb erkölcstelenséget” is elkövetett. ,,Rendszeresen inspirálódott” az imperialista rádióadókból, és egy sor könyvből, pl. Egy napot hazánkért és népünkért, Egy szebb jövő felé, amelyeket a horthysta időszakban ,,hírhedt fasiszták” írtak. A házkutatás során könyveket találtak nála. ,,Hízelgő szavakkal közeledett az emberekhez, és fokozatosan befolyása alá vont többeket, akikben a népi demokratikus rend elleni érzelmeket igyekezett felkelteni.” 1950-ben Barabás Lajos és Salamon Ibolya előtt ,,dicsőítette a fasiszták 2. világháborús gaztetteit”, sajnálkozását fejezte ki, hogy ,,a népirtást nem tudták befejezni”. Ellenséges tettei nyilvánvalóak lettek a ,,magyarországi puccs” idején. Ekkor türelmetlenül végigjárta az emberek házait, ,,magasztalta a felkelő fasiszták bűntetteit”, ,,rágalmazta” a párt- és állami aktivistákat, a mezőgazdaság szocialista átalakításáért tett párt- és állami intézkedéseket. ,,Durva, hazug módon elferdítette a népi demokratikus rendszer megvalósításait.” 1958–59-ben ,,szovjetellenes uszításba” kezdett, ,,kitalált dolgokat” terjesztett a hazai sajtó és az alkotmány objektivitását, a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Azt híresztelte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány ,,csak porhintés a magyar kisebbség szemébe”. 1946-ban ,,meg akarta erőszakolni” Dobai Erzsébet fiatal lányt, Lisznyóban ,,megkörnyékezte” Prázsmári Etelkát, majd annak testvérét, Bagoly Margitot. 1958-ig ,,szentimentális viszonyt folytatott” az uzoni Szebeni Rudolf feleségével. Azzal is vádolták, hogy nyerészkedési célból árusította a püspökségtől kapott misebort.
Nagyon magas a kollektivizálás ellen szavukat emelő meghurcoltak száma. Az ilyen ügyek többsége 1959-re esik, amikor a román pártvezetés elhatározta az 1949-ben megkezdett kollektivizálás befejezését. Ennek az akciónak a során került börtönbe jelentős számú román etnikumú földműves is.
Az első áldozatok a kulákok voltak. 1949-ben felszámolták a földbirtokos osztályt, és a Bărăganba deportálták, vagy kényszerlakhelyekre telepítették őket. Így vitték el Uzonból a Temesváry családot, Nagy Simont és családját kiskorú gyermekeikkel, Lisznyóból Gáll Dancs Albertet, de az itthoniakra is kegyetlen évek vártak. Lakásunkba beköltöztettek egy hattagú családot, egy kisebb házunkba egy háromtagút. A lakás két első szobáját egy mérnöknek adták ki, nagyapám és nagyanyám számára egy konyha maradt, amolyan kényszerlakhelynek saját otthonukban. Kerítésünkre fel volt írva: Itt kulák lakik, ne higgy neki!, ez esős időben halványan most is látszik. Gyermekkori emlékem...
Az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc rendkívüli hatással volt Románia lakosságára, és különösen az itt élő magyarságra, 56-ban nemcsak az értelmiségiek mozdultak meg, hanem munkások, földművesek, néha még katonák, párttagok is, zömében viszont párton kívüliek. A visszhang kiterjedt egész Erdélyre. A politikai erjedés azonban nem vezetett sem reformmozgalomhoz, sem fegyveres felkeléshez. Nem volt olyan politikai erő, mely összefoghatta volna a szovjet- és kommunistaellenes indulatokat. Vagyis a magyarországi példa a Magyar Autonóm Tartományban, de egész Romániában megrekedt a vágyak és óhajok, a zsenge kezdeményezések szintjén.
Ambrus Anna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 4.
A szklavinoktól a szkítákig
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb. akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan életet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Hol van Csiglamező? (IV.)
Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig.
Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel).
Szklavinok a székelyek területein
A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen?
Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja.
Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez.
Szlávok-e a szklavinok?
Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb. akkori népességét értették rajta.
Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek.
Szklavin történelem
A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot:
– 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz)
– 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak
– 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat
– 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól
– 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja
– 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket
– 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be
– 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be.
– 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják
– 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak
– 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek)
– 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt)
És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken.
A szklavin hadászatról
A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.”
A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”.
Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják.
„6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.)
„23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.”
„24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.”
Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon.
Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk.
Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták.
„A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit”
Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan életet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.”
Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon).
Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály?
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. május 15.
A láger etikája és az irónia – Visky András a Kofferben
Elsősorban az alkotó emberi oldalát szeretnék megismertetni – szögezte le Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója, a kolozsvári Koffer könyves kávéházban Visky Andrással szervezett közönségtalálkozó házigazdája. Zágoni azt is hozzátette, remélik, sorozat lesz a kezdeményezésből.
Az íróként, költőként, dramaturgként és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyetteseként is ismert Viskyről kiderült, hogy egy hétgyerekes család hetedik gyermekeként született, és egyéves volt, amikor apját, a marosvásárhelyi református lelkész Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás idején börtönbe zárták, a családot pedig a Bărăgan-alföldi táborba internálták.
„Fogságban a gyermek hamar felnő. Tudnia kell, milyen füveket lehet megenni, a felnőttek pedig megtanítják lopni – ez hozzátartozik a láger etikájához. A nyolcadik parancsolatot például a családi parlament a következőképpen módosította a szükségállapotban: »Ne lopj – nappal«. És éreztük, hogy erre isten rábólint. Talán egy kicsit rosszul is érezte magát, hogy erre nem gondolt” – elevenítette fel Visky András.
A családot végül néhány év múlva szabadon engedték, a Szatmár megyei Józsefházán, egy szintén lelkész nagybácsinál kerestek menedéket, az apa azonban csak később szabadult, a család legifjabb sarja akkor már 8 éves volt. Az apával való első igazi találkozást is felelevenítette a meghívott, felidézve a várakozás félelemmel vegyes örömét, az apa ugyanis egyenként hívta be a családtagokat – őt utoljára.
Visky szerint az irodalom hozta össze őket apjával: amikor megmutatta neki egyik versét, egy vastag, kemény borítójú jegyzetfüzetet ajándékozott neki, hogy azontúl abba írja a szövegeit, amiket aztán mindig meg is beszéltek, még rímtechnikára is tanította a fiát. Azt is elmesélte, milyen fiatalon a kezébe adott az apja akár Dosztojevszkij-köteteket is, amit aztán folyton meg is beszéltek közösen.
A közös bibliaolvasás, és az olvasottak megbeszélése rendszeres program volt a családban a napi étkezések előtt, Visky András azt is elmondta: beszélgetéseik alatt az irónia igen fontos volt, a szentimentalizmus viszont Kierkegaardra hivatkozva tiltott dolog volt.
Visky őszintén beszélt arról is, hogy apja sokáig kételkedett az ő írásaiban, a Júlia című darabjával törte meg nála a jeget, amely tulajdonképpen az anyja szemszögéből mesélte el a fogságuk történetét. „Minden szava igaz, és minden szava hazugság” – összegezte véleményét édesanyja, miután megnézték a Júliából készült kolozsvári előadást. Visky azt is elmondta, hogy az utóbbi időben ismét fontossá vált számára a vers, amely „elviszi a nyelvet a maga határáig”.
Az író egyébként egyetemi tanárként évente kétszer Amerikába utazik, arról is említést tett, hogy milyen nagy ott a bizalom az ember iránt akkor is, ha idegenként érkezik. „A dölyfös európaiak lenézően a Coca-Cola-kultúraként említik az amerikait – fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek” – fogalmazott Visky, bevallva, hogy irigyli az amerikai közvetlenséget, hiszen ott egy takarító és egy egyetemi professzor teljesen közvetlenül el tud beszélgetni az egyetem kávézójában.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Elsősorban az alkotó emberi oldalát szeretnék megismertetni – szögezte le Zágoni Balázs, a Koinónia Kiadó igazgatója, a kolozsvári Koffer könyves kávéházban Visky Andrással szervezett közönségtalálkozó házigazdája. Zágoni azt is hozzátette, remélik, sorozat lesz a kezdeményezésből.
Az íróként, költőként, dramaturgként és a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatóhelyetteseként is ismert Viskyről kiderült, hogy egy hétgyerekes család hetedik gyermekeként született, és egyéves volt, amikor apját, a marosvásárhelyi református lelkész Visky Ferencet az ’56 utáni ideológiai tisztogatás idején börtönbe zárták, a családot pedig a Bărăgan-alföldi táborba internálták.
„Fogságban a gyermek hamar felnő. Tudnia kell, milyen füveket lehet megenni, a felnőttek pedig megtanítják lopni – ez hozzátartozik a láger etikájához. A nyolcadik parancsolatot például a családi parlament a következőképpen módosította a szükségállapotban: »Ne lopj – nappal«. És éreztük, hogy erre isten rábólint. Talán egy kicsit rosszul is érezte magát, hogy erre nem gondolt” – elevenítette fel Visky András.
A családot végül néhány év múlva szabadon engedték, a Szatmár megyei Józsefházán, egy szintén lelkész nagybácsinál kerestek menedéket, az apa azonban csak később szabadult, a család legifjabb sarja akkor már 8 éves volt. Az apával való első igazi találkozást is felelevenítette a meghívott, felidézve a várakozás félelemmel vegyes örömét, az apa ugyanis egyenként hívta be a családtagokat – őt utoljára.
Visky szerint az irodalom hozta össze őket apjával: amikor megmutatta neki egyik versét, egy vastag, kemény borítójú jegyzetfüzetet ajándékozott neki, hogy azontúl abba írja a szövegeit, amiket aztán mindig meg is beszéltek, még rímtechnikára is tanította a fiát. Azt is elmesélte, milyen fiatalon a kezébe adott az apja akár Dosztojevszkij-köteteket is, amit aztán folyton meg is beszéltek közösen.
A közös bibliaolvasás, és az olvasottak megbeszélése rendszeres program volt a családban a napi étkezések előtt, Visky András azt is elmondta: beszélgetéseik alatt az irónia igen fontos volt, a szentimentalizmus viszont Kierkegaardra hivatkozva tiltott dolog volt.
Visky őszintén beszélt arról is, hogy apja sokáig kételkedett az ő írásaiban, a Júlia című darabjával törte meg nála a jeget, amely tulajdonképpen az anyja szemszögéből mesélte el a fogságuk történetét. „Minden szava igaz, és minden szava hazugság” – összegezte véleményét édesanyja, miután megnézték a Júliából készült kolozsvári előadást. Visky azt is elmondta, hogy az utóbbi időben ismét fontossá vált számára a vers, amely „elviszi a nyelvet a maga határáig”.
Az író egyébként egyetemi tanárként évente kétszer Amerikába utazik, arról is említést tett, hogy milyen nagy ott a bizalom az ember iránt akkor is, ha idegenként érkezik. „A dölyfös európaiak lenézően a Coca-Cola-kultúraként említik az amerikait – fogalmuk sincs, hogy miről beszélnek” – fogalmazott Visky, bevallva, hogy irigyli az amerikai közvetlenséget, hiszen ott egy takarító és egy egyetemi professzor teljesen közvetlenül el tud beszélgetni az egyetem kávézójában.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2015. június 16.
Elhunyt Koczka György
Tegnap hajnalban, 76 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Koczka György, a Temesvári Rádió magyar műsorának alapító szerkesztője, a temesvári Heti Új Szó munkatársa, a Román Televízió magyar adásának volt szerkesztője, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház volt irodalmi titkára – közölte internetes oldalán a Temesvári Rádió magyar szerkesztősége.
Koczka György /Karánsebes, 1938. jún. 28. – Temesvár, 2015. jún. 15./ Temesváron végezte a középiskolát, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakának másodéves hallgatójaként 1956 őszén a magyarországi forradalommal szolidaritást mutató kolozsvári diákmegmozdulások szervezésben vállalt szerepéért a kommunista hatalom meghurcolta. Börtönbüntetését (1956–59) Szamosújváron töltötte, majd két évig a Bărăganra száműzték kényszerlakhelyre. Később nyomdászként, színházi kellékesként dolgozott Temesváron, amíg lehetővé vált, hogy felsőfokú tanulmányait levelezői tagozaton befejezze, ezt követően, 1970-ben a Temesvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára lett. Az 1989-es temesvári forradalom idején Fall Ilona színművésszel közösen Koczka György indította el a rendszeres magyar adást a közszolgálati rádió temesvári körzeti stúdiójában, jelentős anyanyelvű médiumot és közéleti fórumot teremtve ezáltal a bánsági magyarságnak.
1990 őszétől nyugdíjazásáig a Román Televízió magyar adásának tudósító-szerkesztőjeként dolgozott, de az általa indított magyar rádióadásnak is hűséges munkatársa maradt haláláig. Az 1956-os kolozsvári diákszervezkedésekben játszott szerepéért 2006-ban Koczka György megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, publicisztikai, rádiós és televíziós tevékenységéért pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2008-ban Aranytoll életműdíjjal tüntette ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap hajnalban, 76 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Koczka György, a Temesvári Rádió magyar műsorának alapító szerkesztője, a temesvári Heti Új Szó munkatársa, a Román Televízió magyar adásának volt szerkesztője, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház volt irodalmi titkára – közölte internetes oldalán a Temesvári Rádió magyar szerkesztősége.
Koczka György /Karánsebes, 1938. jún. 28. – Temesvár, 2015. jún. 15./ Temesváron végezte a középiskolát, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakának másodéves hallgatójaként 1956 őszén a magyarországi forradalommal szolidaritást mutató kolozsvári diákmegmozdulások szervezésben vállalt szerepéért a kommunista hatalom meghurcolta. Börtönbüntetését (1956–59) Szamosújváron töltötte, majd két évig a Bărăganra száműzték kényszerlakhelyre. Később nyomdászként, színházi kellékesként dolgozott Temesváron, amíg lehetővé vált, hogy felsőfokú tanulmányait levelezői tagozaton befejezze, ezt követően, 1970-ben a Temesvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára lett. Az 1989-es temesvári forradalom idején Fall Ilona színművésszel közösen Koczka György indította el a rendszeres magyar adást a közszolgálati rádió temesvári körzeti stúdiójában, jelentős anyanyelvű médiumot és közéleti fórumot teremtve ezáltal a bánsági magyarságnak.
1990 őszétől nyugdíjazásáig a Román Televízió magyar adásának tudósító-szerkesztőjeként dolgozott, de az általa indított magyar rádióadásnak is hűséges munkatársa maradt haláláig. Az 1956-os kolozsvári diákszervezkedésekben játszott szerepéért 2006-ban Koczka György megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, publicisztikai, rádiós és televíziós tevékenységéért pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetsége 2008-ban Aranytoll életműdíjjal tüntette ki.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. november 14.
Igazság és hit első kézből (Idősebb Apor Csabával báróságról és mérnökségről)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A megsemmisítésre kárhoztatott erdélyi arisztokrácia élő mementója, akit emberi tartása és szakmai tudása segített át a kommunizmus legnehezebb évtizedein. A kilencvenötödik életévéhez közeledő altorjai báró Apor Csaba szerint, ha életünk legfőbb törvénye a tízparancsolat, nagy baj nem lehet.
– Évszázadokon át kiváltság volt erdélyi főnemesi család sarjának lenni, aztán a 20. század második felében igen kíméletlen böjtje következett ennek. Ön éppen ebbe a korba született bele. Szerencsésnek tartja magát a származásáért vagy sorsüldözöttnek?
– Otthon mindig azt hallottam, a báróság önmagában semmi, tanulni kell, mert csak az a tied, ami a fejedben van. Az Apor név kötelesség, de a bárói cím kevésbé, ezt is sokszor hallottam. Nekem amúgy mindig csak károm származott a bárói mivoltomból, még gyermekkoromban is. A csíkszeredai gimnázium nagyon jó iskola volt, magyarságra nevelő tanárokkal, a diákok viszont nem nagyon szerettek bennünket. Akkoriban ugyanis nagyon erősen tartotta magát a nézet, miszerint az arisztokrácia a bűnös Erdély felhígításáért, ők hozták be dolgozni a románokat. Az egyetem előtt összességében inkább hátrányt jelentett az arisztokrata származás.
– Volt akivel megosztania ezeket a gyermekkori traumákat?
– Mindig akadt, akinek odafigyelhettem a véleményére. Például nagybátyámra, Apor Vilmos győri püspökre, aki az 1940-es bécsi döntést követően nemcsak családi körben hangoztatta: nem szabadott volna elfogadni a döntést, mert az a magyaroknak és románoknak egyaránt rossz volt. Vilmos bácsi minden nyár végén, ősz elején hazalátogatott Torjára, olyankor hosszasan elbeszélgetett apámmal. Akkoriban még nem nagyon tudták az emberek, mi is történik igazából Németországban, Vilmos bácsi viszont már ’39-ben órákon át beszélt arról, hogy a hitlerizmus ugyanolyan veszélyes, mint a kommunizmus. Mondhatni, én már akkor szinte első kézből megkaptam az „igazságot”. Egy sereg további megdöbbentő dologról, mint például a zsidóüldözés, azonban csak később, az egyetemen értesültem. Felfoghatatlan volt, hiszen nálunk, a családban sosem a származásuk alapján soroltuk be az embereket, hanem aszerint, hogy jó munkás vagy nem az, jól gondolkodik vagy sem, becsületes vagy becstelen.
– A kommunista hatalom mégis az elsők között tüntette el önöket Torjáról, még a ’49 márciusi nagy kitelepítés előtt. Kinek álltak ennyire az útjában?
– Miután a családi birtok államosítási okiratát apám nem volt hajlandó aláírni, elvittek bennünket Sepsiszentgyörgyre, onnan pedig útépítéshez vezényeltek. Nem volt rossz dolgom, néhány napig a topográfiai felméréseken rontottam a levegőt, majd a maksai vasútállomáson amolyan raktárosként én vettem át az útépítésre szállított követ. A viszonylagos nyugalom azonban nem tartott sokáig, feljelentettek, hogy az Aporok még mindig túl közel vannak a községhez, továbbra is ártalmas befolyásuk alatt tartják az embereket, ezért késik például Torján a kollektív megalapítása. Aztán Sugásfürdőn kádfürdőre várva összetűzésbe keveredtem egy férfivel, két nap múlva pedig megjelent a Securitate, bevittek, egy hétig zárkában tartottak, többször kihallgattak, majd váratlanul hazaengedtek. Újabb hét elteltével viszont megint jöttek: Balázsfalvára, kényszerlakhelyre helyezték át a családot. Egyetlen napot kaptunk csomagolásra, a kitelepítési parancs a család valamennyi tagjára érvényes volt, még a szász házvezetőnőnkre is...
– Ahhoz képest, hogy a többi háromszéki „osztályellenséget” Dobrudzsába vagy a Bărăganra telepítették ki, még jól is jártak...
– Utólag magam is így éreztem. A felsőfokú agrárképzettségre az új világban is nagy szükség volt. Érkezésünk után néhány hónappal, 1950 februárjában alakult a településen egy zöldségkertészet, százhektárnyi zöldséges gondozását bízták rám. Küküllőszegen – ez volt Balázsfalva korábbi neve is – nagyon jó minőségű földek voltak, ősszel már a filmhíradóban is szerepelt a mintakertészet.
– Mondhatni, hogy a szakmája mentette meg az üldöztetésektől, ami a legtöbb itthon ragadt arisztokratának „kijárt”?
– Mindenképpen áldás volt, hogy végig a mesterségemben dolgozhattam. Persze sokat kellett vitáznom, a kommunisták ugyanis mindig spóroltak, abba is buktak bele. Valamennyi döntés politikai hátterű volt, nem törődtek a szakmával, nem is értettek hozzá. Egyszer például fajnemesítés céljából Svájcból 300 üszőt hoztak Sáromberkére. Elit farmot akartak csinálni, de túletették a teheneket, s a vége az lett, hogy nem fogantak borjút. Rosszul mentek a dolgok, engem vittek oda, hogy gatyába rázzam a gazdaságot. Akkoriban járt a farmon a minisztérium állattenyésztésért felelős főelvtársa, s kereste a bikákat. Kiderült, fogalma sem volt, hogy létezik mesterséges megtermékenyítés, s miután felvilágosítottuk, hogy Svájcból hozatjuk a spermát, rettenetesen felháborodott: a román bika ne lenne képes meghágni a román tehenet? A közvetlen főnököm csitítgatott a háttérből, nehogy még élesebben szembesítsem dilettantizmusával a minisztériumi nagy embert.
– Soha nem gondolt arra, hogy Nyugatra telepedjen, mint megannyi sorstársa?
– Nem tagadom, volt idő, amikor – már a kitelepítés után, mert ide-oda dobáltak, és elviselhetetlennek éreztem a nyomást – foglalkoztatott a kivándorlás gondolata. Haller Istvántól kértem tanácsot, aki azt üzente: itt kell maradni Erdélyben! Te légy a legjobb suszter vagy mérnök, de itt, Erdélyben. Így aztán amikor ’90 elején a család egykori hajdani kocsisa telefonált, hogy mikor jön már, Csaba báró, ezek itt mindent elszednek, ha sokáig késlekedik, nem sokat gondolkodtam. Persze már akkor is ugrásra készen figyeltem a fejleményeket, de mivel még nem létezett semmilyen visszaszolgáltatási törvény, kivártam, nem akartam provokálni senkit és semmit. 1990 márciusában érkeztem, a rendőrségen azt kérdezték: van-e, hol laknom? Mondtam, nincs, mert elvették. Akkor hozzak telekkönyvet. Hoztam, s arra már nem volt mit mondaniuk. Az első, nagyon hideg éjszakákat a hajdani kertészlak padlóján töltöttem. Úgy éreztem, nekem kötelességem van a családi birtokkal szemben.
– A falu hogyan fogadta?
– Jól, s ez tovább erősített. Két évbe telt, míg a termelőszövetkezet kihurcolkodott a birtokról, de nem türelmetlenkedtem, igyekeztem diplomatikusan kezelni a helyzetet. A birtokvisszaszerzésben elsősorban édesapám hajdani bölcs előrelátása segített, az 1921-es földreform tapasztalatai ugyanis olyannyira óvatossá tették, hogy „szétírta”, több névre osztotta a vagyont: a sajátjáéra, a nejére és a gyerekeire. Így sikerült az 1991-ben napvilágot látott 18-as földtörvény alapján – amely tíz hektárban maximálta az egy személynek visszaszolgáltatandó földterület mértékét – mindjárt négyszer tíz hektárt visszaszerezni.
Ezen az első 40 hektáron kezdtem gazdálkodni. Nem volt sok eszközöm, de rövidesen ajánlatot kaptam egy arab üzletembertől: ő megvásárolja a visszaszolgáltatott területen fekvő ingatlanokat, a kollektívépületeket, csináljuk együtt az egészet, a jövedelmen pedig osztozzunk. Három éven át működött a dolog, ám aztán egyre több minden kellett volna a partnernek. Végül peres úton váltunk el, nyertem, s több mint húsz éve magam vezetem a gazdaságot.
– Szakmai tudása sok mindenen átsegítette már. Az új korban is elegendőnek bizonyult?
– Azzal az elhatározással jöttem vissza, hogy megkapaszkodom. Sikerült megőrizni és szélesíteni az alapot, biztos lábakra állítani a családi vállalkozást, a 2013-as évet például már nyereséggel zártuk. Eddig sikerültek a terveim, de hogy ezentúl mi lesz… Sok múlik azon, sikerül-e mihamarabb tartalommal megtölteni az Erdélyi Magyar Gazdaegyesületet. Persze magyar állami segítség nélkül aligha fog ez menni, de fontos lenne, mert az unióból jószerint csak annyi hasznunk van, hogy nem kell útlevél az utazáshoz. A romániai területalapú támogatások pedig – bár jó dolog lenne – elsősorban román érdekeket szolgálnak. Szervezett rendszer híján a termékértékesítés terén én is csak úszom az árral, az Ókirályságban igyekszem piacot találni a terményekre. A képzés is roppant fontos lenne, minden faluba járatni kellene egy-két gazdasági lapot, ha máshová nem, hát a paphoz, hogy tanulhassanak az emberek. Mert a többség ma is úgy gazdálkodik, mint az apám, Apor Péter idejében.
– Két fia is külföldön él. Lesz, aki továbbvigye az életművét?
– Nagyon bízom benne, Csaba fiamnak gyakorlatilag már át is adtam a gazdaságot, visszavonultam. A Nyugaton élésről, az elvándorlásról úgy gondolom: oda nem érdemes menni, ahol semmi sincs az ember lába alatt. Itthon mindig volt szilárd talaj a talpunk alatt. De mindennek erkölcsi alapja kell hogy legyen. Számunkra ez a római katolikus anyaszentegyház tanítása, amely sehol sem mondja, hogy add fel a családot, a reményt. A katolikus egyház soha nem tévedett hit és erkölcs dolgában, egyaránt nemet mondott a hitlerizmusra, nácizmusra és kommunizmusra. A nemzetnek Bethlen István útját kellett volna követnie, a magyar államvezetésnek 1944. március 19-én ellenállást tanúsítania, a német megszállást puskalövés nélkül nem szabadott volna engedni. A székely tábornokok, Nagybaconi Nagy Vilmos, Dálnoki Veres Lajos, Dálnoki Miklós Béla tudták, mi a kötelességük. Hitem szerint a székelység ma is tudja, mi a helyes út.
– Például az autonómia kivívása?
– Nagyon keserves sors vár ránk, ha nem sikerül kiharcolni az autonómiát: végünk van, felfalnak etnikailag és gazdaságilag, mindenképpen. Elsősorban nem a globalizációtól kell félni, az keresztény erkölcsi alapokon kivédhető. Ahol konzervatív vagy középutas kormány van Nyugat-Európában, ott jobban kivédik ezeket a veszélyeket, mint ahol baloldali a hatalom. S ha az életben a tízparancsolat a legfőbb parancs, nagy baj nem lehet.
Altorjai báró Apor Csaba
A Maros megyei Dedrádszéplakon született 1921-ben. Iskoláit a család fészkének számító Altorján, majd Kolozsváron, Brassóban és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán diplomázott 1944-ben agrármérnökként. Az 1949-es kitelepítés után több helyszínen, de végig a szakmájában dolgozhatott 1985-ös nyugdíjazásáig, amikor Marosvásárhelyen telepedett le. Torjára mindjárt 1990 márciusában visszatért, visszaigényelte, és egészen kivételes módon vissza is szerezte a ’49-es kisajátításokkor elvett birtokok több mint 90 százalékát. Nős, két fia, Vilmos és Csaba Svédországban, illetve Magyarországon él, mindketten készülnek a hazatérésre. Neje, Veronika az egykori ismert csíkszeredai politikus, parlamenti képviselő és szenátor, Paál Gábor lánya
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. augusztus 23.
„Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
Kárpát-medence szerte megkezdődtek az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. A ’40-es évek végéről egy igen érdekes cikket találtunk a Nagyváradi Új Élet hasábjain, amely Sass Kálmán érmihályfalvi mártír lelkész sokadik meghurcolását készíti elő, az 1958-as kivégzését megelőzendő.
Ma már nem kétséges, hogy az 1956-os forradalom a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt, amely Magyarország népének a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharcában nyilvánult meg. Köztudott, hogy kitörése után a román országos vezetés is óvintézkedéseket tett, mert attól tartottak, hogy a szomszédos országból átterjedhet a forrongás Romániára is.
A forradalom elfojtása alkalmat adott a román államhatalomnak is, hogy leszámoljon az erdélyi magyar értelmiségi elit zömével. Köztudott, hogy a legsúlyosabb következményekkel a Szoboszlay-per zárult, amelyben az előállított ötvenhét emberből tizenegyet ítéltek halálra, és tízet ki is végeztek. Az úgynevezett érmihályfalvi csoport perében harmincegy embert ítéltek el, közülük kettőt végezték ki. A kínzások következtében becslések szerint mintegy hatvanan vesztették életüket. A veszteséglista még ma sem teljes. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, hány magyar halt meg a román börtönökben, a Duna-deltában, a Baragánban, illetve a jilavai gulágokon. Az „érmihályfalvi csoport” két vértanúja Hollós István tanár és Sass Kálmán református lelkipásztor volt. A kommunista rezsim főbenjáró bűnökre hivatkozva a szamosújvári börtönben végeztette ki őket. Nyughelyüket mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
A kerek évforduló jegyében tesszük közzé Gonda Annának az Új Élet napilapban 1947-ben megjelent cikkét, amelyben egy megyejáró útja alkalmával pellengérre állítja az érmihályfalvi értelmiségi réteg egy részét, közöttük Sass Kálmán lelkipásztort, aki minden addigi „bűne” mellett – a helybéli Kommunista Ifjak Szövetségének faliújságja szerint – még „feketekereskedelemre is vetemedett”. (A Nagyváradi Új Élet 1945. január 16-án indult „demokratikus” napilap, utolsó száma 1948. július 15-én jelent meg.)
A cikkből mindamellett, hogy „Érmihályfalva a feketézők és a fasiszták pAradicsoma”, az is kiderül, hogy dr. Veszprémi Zoltán főszolgabíró keveset tesz annak érdekében, hogy a „Népvédelem megkapja egy fasiszta házát”.
Ilyen és ehhez hasonló kuriózumokat írt Gonda Anna a második világháborút követően, amikor a megyei nyomdaipar, kiadóvállalatok és sajtótermékek élére nagyrészt azok kerülnek vissza, akik a náci koncentrációs táborokból hazatérve beléptek a Román Kommunista Pártba.
Kelet-Európa judeobolsevista világában – így értelemszerűen szűkebb pátriánkban is – veszélyes osztályellenségnek számított minden értelmiségi, akiket az akkori kommunista pártsajtó kénye-kedve szerint szapulhatott és mocskolhatott.
Ide kívánkozik, hogy az Érmelléken a magukat ma is kommunistának valló (bármilyen hihetetlen, de még mindig akadnak ilyenek) RMDSZ-es vezetők és kisistenek manapság is előszeretettel használják ezt a módszert eme terelhetetlen és gondolkodó réteg tagjaival szemben, mint ahogyan azt az elmúlt évtizedek számos példája is bizonyítja. Ide kívánkozik az a tény is, miszerint a 2013-ban Érmihályfalván állított 56-osok emléktábláját is csak a közvélemény alapos nyomására egészítették ki az 1958-ban kivégzett lelkész nevével.
Az sem elhanyagolandó tény, hogy a Nagyváradi Új Élet helyét a kommunista párt megyei napilapja, a Fáklya vette át, melynek utódja 1990-től a mai Bihari Napló. A magát függetlennek deklaráló lap megöröklött munkatársai között ma is akad olyan, akinek családtagja személyesen vett részt a mártír Sass Kálmán meghurcolásában...
Sütő Éva
itthon.ma//erdelyorszag
2016. szeptember 14.
Sass Kálmán-szobrot ígért Lezsák Érmihályfalvának
Kárpát-medence-szerte folynak az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. Az emlékév kapcsán Érmihályfalvára (Bihar m.) érkezett Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke is, aki Sass Kálmán-szobrot ígért a kisvárosnak.
A közéleti személyiség Sass Kálmán ’56-os mártír lelkész egykori templomában osztotta meg az anyaország üzenetét a helybéliekkel, illetve a kerek évforduló kapcsán 1956, te csillag címmel tartott rövid beszédet. Ugyanakkor ígéretet tett egy Sass Kálmán-szoborra is, amelyet a Lakitelki Népfőiskola Alapítványon keresztül (a magyar kormány és az Országgyűlés támogatásával) ajándékozna a helyi gyülekezetnek.
A hét végi eseményen jelen volt az 1958-ban kivégzett lelkipásztor fia, Sass István Huba is, akit édesanyjával és testvéreivel apjuk letartóztatása után hosszú évekre a Baragánba (dél-romániai puszta) deportáltak.
Az Erdélyi Magyar Néppártot Zatykó Gyula országos alelnök képviselte, aki a szervezet nevében üdvözölte az anyaországi politikust, megköszönvén a helyi magyar közösség nevében a nagylelkű felajánlást, kitérve arra is, hogy Sass Kálmánt a román állam mindmáig nem mentette fel a hazaárulás vádja alól, így az elmúlt évtizedekben csak a helyi református gyülekezet ápolhatta méltóképpen emlékét. Koszorúikat a templom falán lévő emléktáblánál helyezték el, majd a Sass Kálmán emlékteremben megtekintették a kivégzett lelkipásztor hagyatékából készült állandó kiállítást is. A vendégek az 56-os mártír temetői emlékoszlopánál is lerótták kegyeletüket.
A város RMDSZ-es elöljárói nem vettek részt az eseményen.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
Kárpát-medence-szerte folynak az előkészületek az 56-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának megünneplésére. Az emlékév kapcsán Érmihályfalvára (Bihar m.) érkezett Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke is, aki Sass Kálmán-szobrot ígért a kisvárosnak.
A közéleti személyiség Sass Kálmán ’56-os mártír lelkész egykori templomában osztotta meg az anyaország üzenetét a helybéliekkel, illetve a kerek évforduló kapcsán 1956, te csillag címmel tartott rövid beszédet. Ugyanakkor ígéretet tett egy Sass Kálmán-szoborra is, amelyet a Lakitelki Népfőiskola Alapítványon keresztül (a magyar kormány és az Országgyűlés támogatásával) ajándékozna a helyi gyülekezetnek.
A hét végi eseményen jelen volt az 1958-ban kivégzett lelkipásztor fia, Sass István Huba is, akit édesanyjával és testvéreivel apjuk letartóztatása után hosszú évekre a Baragánba (dél-romániai puszta) deportáltak.
Az Erdélyi Magyar Néppártot Zatykó Gyula országos alelnök képviselte, aki a szervezet nevében üdvözölte az anyaországi politikust, megköszönvén a helyi magyar közösség nevében a nagylelkű felajánlást, kitérve arra is, hogy Sass Kálmánt a román állam mindmáig nem mentette fel a hazaárulás vádja alól, így az elmúlt évtizedekben csak a helyi református gyülekezet ápolhatta méltóképpen emlékét. Koszorúikat a templom falán lévő emléktáblánál helyezték el, majd a Sass Kálmán emlékteremben megtekintették a kivégzett lelkipásztor hagyatékából készült állandó kiállítást is. A vendégek az 56-os mártír temetői emlékoszlopánál is lerótták kegyeletüket.
A város RMDSZ-es elöljárói nem vettek részt az eseményen.
Sütő Éva
itthon.ma//karpatmedence
2016. október 12.
Post-cox
Ne tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat.
Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után.
A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos.
Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni.
Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból.
És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé.
DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár)
Ne tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat.
Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után.
A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos.
Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni! – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni.
Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból.
És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé.
DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár)
2017. szeptember 23.
Virág és gyertya a meghurcoltakért
Mintegy huszonöten voltak tegnap kora este a kommunizmus áldozatainak emlékére a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban emelt kopjafánál, hogy megemlékezzenek a kollektivizálás több ezer háromszéki áldozatáról, meghurcoltjáról. A kitelepítéseket gyerekfejjel megélők virággal, gyertyával és csendes imával idézték meg egyebek mellett 1950. szeptember 22-e borzalmas éjszakáját, amikor a hatalom korra, nemre, állapotra való tekintet nélkül marhavagonokban, teherkocsikban a Bărăgan és Dobrudzsa ismeretlen vidékeire hurcolt el embereket hosszú évekre, családokat szakítva szét, sorsokat törve kettőbe.
„Nem volt olyan háromszéki település, ahol a hírhedt 183-as törvény 1949-es megjelente és a hadifogságból hazaérkezettek beszámolói nyomán ne lett volna ellenállás a kollektivizálás miatt, sajnos, Gidófalván és Maksán halálos áldozatokkal is járt – Zsigmond András, Jancsó Vilmos, Soós Gizella és Zöld Ivette életükkel fizettek –, de az elhurcoltak között volt olyan, akinek még véletlenül sem volt köze az egészhez, egyszerűen rosszkor és rossz helyen volt” – idézte fel Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Több ezer család esett áldozatul a megtorlásnak, két év leforgása alatt mindenükből kiforgatták őket, ráadásul évek múltán ezek az emberek nem térhettek vissza egykori otthonaikba, sőt, máig is sokan vannak, akik az egykori jussuk visszaszerzéséért harcolnak, sikertelenül. Mert ismét azok kaparintották meg a hatalmat, akik egykoron a kitelepítéseket, a mocskos munkát elvégezték, majd vagy a párt, vagy a Securitate berkeiben folytatták – fogalmazott Török József. Az évről évre egyre szűkebb körű megemlékezésre ez alkalommal Barótról, Dálnokról, Gidófalváról és Sepsiszentgyörgyről érkeztek meghurcoltak és leszármazottjaik.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mintegy huszonöten voltak tegnap kora este a kommunizmus áldozatainak emlékére a sepsiszentgyörgyi Erzsébet parkban emelt kopjafánál, hogy megemlékezzenek a kollektivizálás több ezer háromszéki áldozatáról, meghurcoltjáról. A kitelepítéseket gyerekfejjel megélők virággal, gyertyával és csendes imával idézték meg egyebek mellett 1950. szeptember 22-e borzalmas éjszakáját, amikor a hatalom korra, nemre, állapotra való tekintet nélkül marhavagonokban, teherkocsikban a Bărăgan és Dobrudzsa ismeretlen vidékeire hurcolt el embereket hosszú évekre, családokat szakítva szét, sorsokat törve kettőbe.
„Nem volt olyan háromszéki település, ahol a hírhedt 183-as törvény 1949-es megjelente és a hadifogságból hazaérkezettek beszámolói nyomán ne lett volna ellenállás a kollektivizálás miatt, sajnos, Gidófalván és Maksán halálos áldozatokkal is járt – Zsigmond András, Jancsó Vilmos, Soós Gizella és Zöld Ivette életükkel fizettek –, de az elhurcoltak között volt olyan, akinek még véletlenül sem volt köze az egészhez, egyszerűen rosszkor és rossz helyen volt” – idézte fel Török József, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke. Több ezer család esett áldozatul a megtorlásnak, két év leforgása alatt mindenükből kiforgatták őket, ráadásul évek múltán ezek az emberek nem térhettek vissza egykori otthonaikba, sőt, máig is sokan vannak, akik az egykori jussuk visszaszerzéséért harcolnak, sikertelenül. Mert ismét azok kaparintották meg a hatalmat, akik egykoron a kitelepítéseket, a mocskos munkát elvégezték, majd vagy a párt, vagy a Securitate berkeiben folytatták – fogalmazott Török József. Az évről évre egyre szűkebb körű megemlékezésre ez alkalommal Barótról, Dálnokról, Gidófalváról és Sepsiszentgyörgyről érkeztek meghurcoltak és leszármazottjaik.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. október 10.
Vasszékelyek kálváriája
Vasszékelyek címmel készült 56 perces dokumentumfilm azokról az élő tanúkról, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben, elszenvedték a megtorlást. Premier október 23-án.
Részlet a dokumentumfilmből. Túlélők
A tényeket feltáró, hiánypótló dokumentumfilm ötletgazdája és szerkesztője Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró, rendezője, operatőre a Székelyföldi Legendárium megálmodója, Fazakas Szabolcs. A szerzőpáros felkeresett öt erdélyi ’56-ost, akik élő, hiteles tanúi a több mint 60 évvel ezelőtti eseményeknek. Vallomásaikból nemcsak egyéni sorsuk, de a szabadságharc napjaival, az utána következő megtorlással kapcsolatos történelmi események is kirajzolódnak. – A gyergyószárhegyi Pál László még nem volt 18 éves, amikor az építészeti technikumból egyenesen a marosvásárhelyi fogdába, onnan a bărăgani munkatáborba hurcolták. A székelyszentléleki Hadnagy Istvánt Gyergyószárhegyen tartóztatták le több iskolatársával együtt, előbb Marosvásárhelyen, Szamosújváron tartották fogva, majd ő is a bărăgani kényszermunkatelepre került. Kovács Gyula, a csíkszeredai gimnázium frissen kinevezett tanára, épp szülőfalujában, Máréfalván tartózkodott a szüleinél, amikor utána mentek a bőrkabátosok. Sándor Balázsra, a frissen végzett teológusra szülőfalujában, Homoródalmáson csapott le a Szekuritáté és vetette a szamosújvári börtönbe. A gogánváraljai Török Mihályt, a román hadsereg fiatal katonatisztjét is szervezkedéssel vádolták és ítélték kemény, Szamosújváron és a Bărăganban töltött börtönévekre – foglalta össze a filmben megszólalok sorát és sorsát Balázs Árpád. A több helyszínen forgatott dokumentumfilmet a szabadságharc 61. évfordulójának napján, október 23-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)
Vasszékelyek címmel készült 56 perces dokumentumfilm azokról az élő tanúkról, akik részt vettek az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiben, elszenvedték a megtorlást. Premier október 23-án.
Részlet a dokumentumfilmből. Túlélők
A tényeket feltáró, hiánypótló dokumentumfilm ötletgazdája és szerkesztője Balázs Árpád székelyudvarhelyi újságíró, rendezője, operatőre a Székelyföldi Legendárium megálmodója, Fazakas Szabolcs. A szerzőpáros felkeresett öt erdélyi ’56-ost, akik élő, hiteles tanúi a több mint 60 évvel ezelőtti eseményeknek. Vallomásaikból nemcsak egyéni sorsuk, de a szabadságharc napjaival, az utána következő megtorlással kapcsolatos történelmi események is kirajzolódnak. – A gyergyószárhegyi Pál László még nem volt 18 éves, amikor az építészeti technikumból egyenesen a marosvásárhelyi fogdába, onnan a bărăgani munkatáborba hurcolták. A székelyszentléleki Hadnagy Istvánt Gyergyószárhegyen tartóztatták le több iskolatársával együtt, előbb Marosvásárhelyen, Szamosújváron tartották fogva, majd ő is a bărăgani kényszermunkatelepre került. Kovács Gyula, a csíkszeredai gimnázium frissen kinevezett tanára, épp szülőfalujában, Máréfalván tartózkodott a szüleinél, amikor utána mentek a bőrkabátosok. Sándor Balázsra, a frissen végzett teológusra szülőfalujában, Homoródalmáson csapott le a Szekuritáté és vetette a szamosújvári börtönbe. A gogánváraljai Török Mihályt, a román hadsereg fiatal katonatisztjét is szervezkedéssel vádolták és ítélték kemény, Szamosújváron és a Bărăganban töltött börtönévekre – foglalta össze a filmben megszólalok sorát és sorsát Balázs Árpád. A több helyszínen forgatott dokumentumfilmet a szabadságharc 61. évfordulójának napján, október 23-án mutatják be Székelyudvarhelyen. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda)