"Háromnapos találkozó színhelye volt az elmúlt hét végén Mezőméhes. A környékbeli és távolabbi szórványfalvakból gyűltek össze márc. 29-én a presbiterek, 30-án a nőszövetségek képviselői, ápr. 1-jén, vasárnap pedig a fiatalság. Előadást tartott többek között dr. Papp Vilmos /Budapest/ lelkész, a Károli Gáspár Hittudományi Egyetem tanára, Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke és Hermann János királyhágómelléki kerületi tanácsos. Az utolsó napon a fiatalság gyűlt össze, eljöttek Szentmátéból, Cegőtelkéről, Újősről, Nagy- és Kissármásról, Báldról, Frátáról és voltak Somosdról, Mezőpanitból, sőt a mátéi iskola igazgatója is. /Az összetartozás öröme. Szórványtalálkozó Mezőméhesen. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 3./"

"Magyarfráta községközpont, a hozzá tartozó településekkel, Szoporral, Berkenyessel, a tanyákkal kb. ötezer lakost számlál, ebből ezerkétszáz körüli a frátaiaké, közülük mintegy száztíz a magyar református lélek, papjuk Balla György fiatal lelkész. Szept. 8-án, vasárnap tartottak szórványtalálkozót a reformátusok. Mezőségi magyarok gyűltek össze a faluban, a Mócshoz tartozó Tótháza, továbbá Mezőméhes, Cegőtelke, Báld, Szentmáté, Szentmóric, Újős, Nagysármás és Mezőpanit és más kisebb falvak reformátusai, fiataljai. A templomban az új úrasztala 1998-ban készült. Magyarfráta felújított temploma, hűséges gyülekezete a megtartó erő. Vetési László országos szórványgondozó megerősítette: "itthont kell teremtenünk a világban - és ez az otthon Istennel kezdődik és végződik." A kun betöréshez kapcsolódik Szent László kútjának a története is. Az egész gyülekezet elsétált a mintegy másfél kilométernyire fekvő kúthoz, annak keserű vizét megkóstolni. /(b.d.) [Bölöni Domokos]: Szórványtalálkozó. Úszólecke a porban. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 12./"

"Febr. 23-án, vasárnap Mezőméhesre látogatott Marosvásárhelyről az alsóvárosi (Ludas utcai) református gyülekezet egy csoportja. A mezőméhesi református egyházzal testvérgyülekezeti kapcsolatot ápolnak több mint két éve. A mintegy harmincfős marosvásárhelyi csoport részt vett a délelőtti istentiszteleten, majd a mezőméhesiek leányegyházába, Báldra látogattak. Igét hirdetett Tamás Endre Ottó, az alsóvárosi gyülekezet segédlelkésze. Mezőméhesen 188 református él, az összlakosság kilenc százaléka. Negyvenen járnak templomba. Méhesen magyar tagozat 14 éve nincs, Sármásra járnak a magyarul tanulók. A báldi gyülekezet hatvan lelket számlál, ott sincs magyar nyelvű oktatás. A szórványban élők számára igen fontos, hogy a "nagyobb testvérek" odafigyeljenek, foglalkozzanak velük - mondta Murár Mária zenetanárnő, karnagy. Ezt szolgálták az elmúlt évben szervezett szórványtalálkozók. /b.d.: Szórvány-találkozó. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 26./ "

"Cegőtelke, Nagysármás, Mezőméhes, Báld, Berkenyes, Csány, Szentmáté képviselőit látta vendégül aug. 2-án Magyarfráta lakossága a mezőségi emberek második alkalommal megszervezett zarándoktalálkozója alkalmával. A Kolozs megyei ötezer lelkes nagyközség, a legrégebbi erdélyi települések közé tartozik. Magyarfráta magyar lakossága ma már nem éri el a százat, ennek ellenére vendégszeretetből a vasárnapi találkozón jelesre vizsgáztak. A rendezvény a református templomban kezdődött, a cegőtelki és sármási fúvószenekar is fellépett. A templomból hosszú menet indult a Szent László-forrás felé. A kútnál a frátai gyerekek, mezőménesi és báldi lányok szerepeltek. A Magyarfrátához tartozó Berkenyesről érkezett Bogáti Sámuel elmondta, hogy 40 tagot számláló gyülekezetük a dűlőfélben levő régi helyett új templomot épít. Frátán idén még működik a magyar tagozat, az összevont I-IV. osztályba kilenc gyerek jár, egy év múlva azonban minden valószínűség szerint megszűnik a magyar oktatás. /Bodolai Gyöngyi: Mezőségi zarándoktalálkozó Magyarfrátán. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 7./"

A Mezőség: Kövesdi Kiss Ferenc szíve közepének a közepe. A tudós és népnevelő, Kövesdi Kiss Ferenc megírta a mezőségi szórványmagyarság krónikáját. Több mint félszázadon át járta az erdélyi Mezőség településeit, gyűjtötte az adatokat az itt élő magyarságról, leltározta a szórványgondokat. Nagy munkájából 1995-ben Budapesten és aztán Marosvásárhelyen megjelent egy kisebb válogatás Még szólnak a harangok! címmel. Kövesdi Kiss Ferencet nem is oly régen magas magyar állami kitüntetésben részesítették 1997-ben adták ki Riadóra szól a harang! Alcíme: A Mezőség településeinek helyzetképe 1891-1991. Kévébe kötötte évtizedek bandukolásával Kövesdi Kiss Ferenc. Kiadta a "Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület". Mindössze 50 példányban készült. A 265 oldalas kötetben betűrendi sorrendben követik egymást a leírások: Aranyosmóric, Báld, Bánd, Bergenye, Berkenyes, Bodon, Bodrog, Borzás, Botháza, Búza, Cege, Cegőtelke, Detrehem, Fekete, Feketelak, Fele, Fráta, Fűzkút, Galac, Galambod, Gerebenes, Göcz, Gyeke, (Mező)Harcó, Kara, Katona, Kályán, Kályán-Kis (Kiskályán), Kályánváma. Az átlagolvasó egy részükről nem is hallott soha! Ki kellene adni Kövesdi Kiss Ferenc teljes gyűjtését. /Bölöni Domokos: A mezőségi szórványmagyarság krónikája. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

Angyalok a Mezőségen
Szálljatok le, szálljatok le, betlehemi angyalok!
Zörgessetek ma este be minden kicsi ablakon.
Palotába és kunyhóba nagy örömet vigyetek:
Boldogságos ünnepet!
Angyaljárás ideje van, és közöttünk is járnak angyalok, akik bezörgetnek az ablakon. Pedig gyermekkorunk vége felé rájöhettünk, nem is angyalok díszítik fel a karácsonyfát, nem is ők járnak nálunk temérdek finomsággal, várva-várt ajándékkal. Pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, mégiscsak léteznek angyalok, ha nem is szárnyalnak, de két lábon járva, több száz kilométeren át gépkocsit vezetve érkeznek, bezörgetnek az ablakon, hogy mosolyt, melegséget, szeretetet vigyenek az otthonokba. Második éve népes angyalhad kelt útra, hogy a mezőségi falvak, az elhagyatott tanyák lakóit keressék fel, örömet, meglepetést, melegséget vigyenek a házakba. Oda, ahol idős, magukra hagyatott emberek laknak, vagy oda, ahol az elszigeteltség tengerében gyerekek élnek, s családjuk kínkeserves áldozatok révén próbálja magyarnak nevelni őket.
Mindenki kap, miközben ad
A mezőségi angyalok Magyarországról érkeztek, többek között Kőszegről, Debrecenből, Érdről, Szombathelyről, Budapestről, Kecskemétről, Tolna megyéből, a Duna-kanyarból. Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítvány a tavalyi szeretetszolgálat mély benyomásain felbuzdulva idén is nagyszabású gyűjtést szervezett.
– Tavaly mohikánként törtem az utat, idén mindenki velem akart jönni. Azért választottuk a Mezőséget – mondta Bálint László, az alapítvány képviselője – , mert ezt a tájegységet, az itteni embereket méltánytalanul elfelejtik, pedig a Mezőség sokat adott a magyar kultúrának. Kevesen figyelnek arra, hogy itt is élnek magyar emberek, hogy itt is vannak rászorulók. A Székelyfölddel ellentétben ezzel a tájegységgel nem igazán foglalkoznak. Tavaly olyan emberekkel találkoztunk, akiknek húsz éve nem nyitotta be senki a kapuját azért, hogy boldog karácsonyt kívánjon nekik! Mi ajándékot, szeretetet hozunk és szeretetet kapunk. Az alapítvány felhívására hihetetlenül nagy lelkesedéssel álltak mellénk az emberek, akik idejüket, pénzüket, energiájukat nem sajnálták. Tizennégy önkéntes jött el a Mezőségre, hét autóval érkeztünk, 3 kisbusszal és 4 combi személyautóval. Tartós élelmiszert, lisztet, cukrot, tésztát, tisztítószereket, édességeket, játékokat, könyveket, ruhaneműt, pokrócokat, téli holmit hoztunk. Ha összeadjuk, az adományok értéke körülbelül 3 millió forint fölött van. Idén négyszer annyian adakoztak, mint tavaly, talán azért, mert akik tavaly itt jártak, elmondták, milyen lelkülettel fogadták őket itt. Úgy értékeljük, hogy egy évben egyszer szükség van egy olyan gesztusra, ami megérinti az embereket. Arra gondoltam, hogy hátha elérjük, hogy emberi kapcsolatok, családi barátságok alakulnak ki. Ha ez sikerül, akkor az angyalok teljesítették missziójukat. Sokan elmentünk Erdélyből, itt hagytuk szüleinket, nagyszüleinket. Legalább ilyenkor jöjjünk haza, gondoljunk rájuk, gondoljunk az egyedül, szerény körülmények között élő emberekre – mondta Bálint László, miközben az önkéntesek több száz csomagot állítottak össze a mezőbergenyei diakóniai ház termeiben, ahová alig lehetett belépni a nagy sürgés- forgástól, a sok ajándéktól.
A csomagokat mezőségi települések – Mezőmadaras, Mezőzáh, Mezőméhes, Báld, Nagysármás, Kissármás, Uzdiszentpéter, Aranylábú Tuson, Nagyölyves, Mezőörményes, Pusztakamarás, Feketelak, Melegföldvár, Szarvaskend, Esztény, Veresegyháza, Szászzsombor, Kisfülpös – lelkészeinek közreműködésével juttatják el a címzettekhez, általában névre szóló levél és jókívánságok kíséretében, amelyet az adományozók írtak.
– Az angyaljárás során nemcsak a mezőségiek kapnak ajándékot, hanem mi is, hiszen lélekben feltöltődve térünk haza. Kimondhatatlan, hogy milyen őszinteséggel, tisztasággal lehet emberekkel beszélgetni, hogy mennyire megőrizték tartásukat ezek az emberek! Célunk, hogy felrobbantsuk a fásultságot, a közönyt, és segítsünk embertársainkon azzal, hogy feléjük fordulunk, hogy kezet nyújtunk nekik, és boldog karácsonyt kívánunk nekik! – tette hozzá Bálint László.
Levél Tatáról
Az Erdélyi Magyarokért Közhasznú Alapítványhoz nemcsak adományok, hanem kérések és vallomások is érkeznek. Íme egy a sok ezer lehetséges közül, melyet levélben fogalmaztak meg, s melyben sűrítve ott van a mezőségi sors.
"Tisztelt Alapítvány! Tegnap a Kossuth rádióban könnyes szemmel hallgattam a kezdeményezésükről – Angyalok a Mezőségen.
Eszembe jutott a 88 éves Tatám, aki egy gyönyörű kis tanyán, szegényesen lakik egyedül Ludas és Maroskece között a hegyekben. Mindennap gondolok rá. Sajnos tavaly váratlanul meghalt a nagybátyám, aki vele volt, s pár éve váratlanul anyukám, s a nagymamám is. Azóta igen megromlott az egészségi állapota, de rendíthetetlenül tart állatokat, s műveli a kis földjét, hogy meg tudjon élni. Két nagynéném s egy nagybátyám rendszeresen látogatja őt, de így is nagyrészt egyedül van. Nekem ő a példaképem! Soha nem láttam még embert, akiben ennyi erő volt, sosem adja fel! Nemrégiben azt mondták az orvosok, hogy nem tudni hány napja van még hátra, gyenge a szíve. A nagynénémék, hogy segítsenek rajta, eladták a lovát, hogy kevesebb munkája legyen, s pénzt a Tatámnak adták… A Tatám vett rajta egy lovat… Sosem adja fel!!!
Tavasszal született kisbabánk, autónk sajnos nincs, s nehézkes a közlekedés, így idén, s talán még jövőre sem tudom meglátogatni.
Biztosan sokan fordulnak Önökhöz ilyen kéréssel, s feltételezem, nem is mindegyik kivitelezhető, de nagyon szívesen küldenék neki Önökkel egy kis csomagot süteményekkel, kaláccsal, s egy fényképpel a dédunokájáról – amennyiben megoldható. Kisgyermekkorom óta az az álmom, hogy egyszer elmenjek a nagyszüleimhez karácsonykor. S ha nem is mehetnék el, de a Tatám megkapná a neki szánt ajándékomat, nagyon boldog lennék. Minden évben küldök karácsonykor s máskor is kis csomagot a Tatámnak, de a posta nem mindig ér oda. Elmondhatatlanul nagy öröm lenne számomra, ha a Gerendkeresztúrhoz tartozó Györgyedbe el tudnák vinni a Tatámnak szánt csomagot. Várom pozitív visszajelzésüket!
Amennyiben nem megoldható, akkor a honlapjukon megadott számlaszámon támogatom az Önök gyönyörű kezdeményezését, hogy sok magányos idős s szegény sorsú kisgyermek örvendhessen!
Üdvözlettel, Fóris Anna"
Az alapítvány angyalai szombaton keltek útra a mezőbergenyei diakóniai központtól, ahol a helyi lelkész, Domahidi Béla valamint a gyülekezet vendégszeretetét élvezték, és keresték fel a györgyedi nagytatát, a hozzá hasonló helyzetben lévő számtalan sorstársát és a mezőségi gyerekeket.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)