"Szentegyházán a Gábor Áron Művelődési Házban Dézsi Zoltán Remény című kötetének bemutatójával kezdődtek meg a III. Szentegyházi Napok. A rendezvénysorozaton részt vettek Szentegyháza testvértelepülései, Balatonboglár, Balatonlelle, valamint Szarvas képviselői is. Az ünnepi beszédeket és koszorúzást követően a helyi hagyományőrző lovas huszárok jelenítették meg a világosi fegyverletételt, valamint a 13 aradi vértanú elítélését és kivégzését. /Városnapok Szentegyházán. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 8./"

"Szabó Klára, a szentkeresztbányai városi könyvtár főkönyvtárosa negyvennégy éve gyakorolja hivatását. 1949-ben amikor Szentkeresztbányán megkezdte könyvtárosi munkáját, mindössze 1500 könyv volt, jelenleg 30 ezres az állomány. Az ötvenes években a beszolgáltatással megnyomorították a népet. Ezekben a nehéz években Szabó Klára maga vitte el a könyveket a háziasszonynak. Esténként a fonóban felolvasott könyvekből. A hatvanas években nőtt meg az olvasók száma. A kilencvenes évek elején Balatonboglárral teremtettek testvérkapcsolatot, a bogláriak egy mikrobusznyi könyvet ajándékoztak. Később a Máltai Szeretetszolgálat tizennyolcezer kötettel lepte meg a települést. Amiből több kötet volt, a könyvtáros odaajándékozta a kisebb falusi könyvtáraknak. Az utóbbi időben az egyetemisták bújják a könyvtárat. Filozófiai, pszichológiai, társadalomtudományi könyvek állnak rendelkezésükre. Lexikonokat lapozhatnak fel és a modern számítástechnikai szakirodalom sem hiányzik. A fenti könyveket többnyire magánszemélyektől kapták, magyar turistáktól, nyugati magyaroktól. Sok neves író járt náluk, Kányádi Sándor jött leggyakrabban, járt itt Beke György, Lőrincz György, Magyari Lajos. Horváth Arany, továbbá Demény Lajos és Imreh István professzor. Szentkeresztbánya hétezer lakosából háromezer olvasója, könyvkölcsönzője van a könyvtárnak. Többen elmentek Magyarországra dolgozni, eddig kevesen maradtak kint végleg. Ezen a vidéken ez ősidők óta így megy. Budapest és Bukarest, Brassó és Kolozsvár között szolgáltak, dolgoztak a fiatalok, azután hazajöttek. /Horváth Arany: Könyvtárosi vallomás Szentkeresztbányáról: "Egyik írótól a másikig kenyéren és vízen élünk". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 20./"

Teleki Pál szobra méltó környezetbe, a lengyel-magyar barátság kegyeleti helyére kerül – tartalmazza az az ápr. 3-án Balatonbogláron aláírt adománylevél, amely szerint a Teleki Pál Emlékbizottság a szobrot a Balaton menti város megőrzésére bízta. Koszorúzással emlékeztek Teleki Pál egykori miniszterelnökre Máriabesenyőn, a katolikus temetőben lévő sírjánál felállított szobornál. A néhai kormányfő halálának 63. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen Fábri Mihály, a Teleki Pál Egyesület elnöke elmondta: Teleki Pált 1941. április 3-án bekövetkezett halála után nagy állami pompával eredetileg a budapesti Fiumei úti temetőben helyzeték örök nyugalomra. 1947-ben fiának kérésére földi maradványait a máriabesnyői katolikus temetőbe helyezték át. Teleki Pálnak jelenleg Magyarországon három helyen, Érden, Máriabesenyőn, valamint most Balatonbogláron áll szobra – mondta Fábri /Felavatták Teleki Pál szobrát. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 5./

A Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma 2005. február 5-i ülésén elhatározta, hogy társadalmi-közéleti szerepének újjáélesztése érdekében létrehozza a Bethlen Gábor Alapítvány Baráti Társaságát. A kuratórium felhívásban rögzíti: A társaság legfontosabb feladata a keresztény-nemzeti erkölcsön alapuló értékrend, a magyar–magyar kapcsolatok, a nemzetismeretre és önismeretre épülő szolidaritás újjáélesztése, az ezt szolgáló programok, rendezvények, akciók elindítása, ápolása. Az alapítvány kuratóriuma úgy vélte, a kettős állampolgárságról szóló 2005. december 5-i népszavazás eredménytelensége ellentmond törekvéseiknek és tevékenységüknek.Ú úgy döntöttek, megalapítják a Bethlen Gábor Alapítvány Baráti Társaságát. A társaságba hívják és várják az alapítvány kezdeményezőit, az elmúlt negyedszázadban kitüntetetteket és családtagjaikat, a laudátorokat, a támogatókat, a céljaikat vállaló és tenni kész honfitársakat a világ minden részéből. Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány elnöke a világhálón közzétett felhívásban emlékeztetett, hogy Erdély fejedelme születésének 400. évfordulóján, 1979 karácsonyán indított beadványban 65 jeles személyiség kezdeményezte a független magánalapítvány létesítését. Hatéves küzdelem után szerezték meg működésük hivatalos jóváhagyását. Az alapítók: Illyés Gyula, Németh László, Kodály Zoltánné és Csoóri Sándor. Az alapítvány anyagi, szellemi és lelki támogatásával, ösztöndíjaival és díjaival úttörő szerepet vállalt a nemzeti összetartozás szolgálatában, a határokon túl élő magyarság magyarországi megismertetésében, kiváló képviselőinek elismerésében, a magyar–magyar kapcsolatok ápolásában. Az elmúlt negyedszázadban adományozott mintegy kétszáz kitüntetésük (Bethlen Gábor-díj, Márton Áron-emlékérem, Tamási Áron-díj, Teleki Pál-emlékérem) négyötödét – írják továbbá – négy kontinens félszáz országában élő nemzettársaik kapták magyarságszolgálatukért, de jutalmazták Közép-Európa népeinek kiemelkedő képviselőit is. A Bethlen Alapítvány szervezte meg Illyés Gyula születésének centenáriumát (2002), Bakos István és társai készítették el a kétkötetes Magyar nemzetismereti tankönyvet és honlapot, az alapítvány és támogatói állíttatták fel 2004. április 3-án Balatonbogláron Teleki Pál Budapestről eltanácsolt szobrát. Ebben az évben is működtetik a Németh László budapesti szobrának felavatását segítő szoboralapot. /Sylvester Lajos: Minden erőt együvé fogni kívánunk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 17./

Székely Szabó Zoltán szerkesztésében megjelent a bécsi Europa-Club 13. évkönyve Közszolgálatban címmel. A kötet törzsanyagát Teleki Pál emlékezete és a Csokonai Vitéz Mihály halálának 200. évfordulójára szervezett előadóműsor anyaga alkotja. A Teleki-tanulmányok szerzői: Bakos István (Teleki Pál, a nemzetnevelő államférfi élete és utóélete) és dr. Kubassek János (Teleki Pál, a földrajztudós). Ezeket a műveket az teszi izgalmassá, hogy Teleki Pál Budapestről való száműzetésének eredményeként, miután a magyar fővárosból kitiltott szobrát csak Balatonbogláron lehetett felállítani, Bécsben kell a 20. század egyik legjelentősebb magyar személyiségének érdemeiről szólni, írta Sylvester Lajos. Kubassek János Teleki Pált, a tudóst a politikai földrajz nemzetközileg is jelentős művelőjét idézi, aki az első világháborút lezáró párizsi béketárgyalások bebizonyította a Kárpát-medence földrajzi, vízrajzi egységét, nemzetiségeinek egymásra utaltságát, ,,hiszen Európa szívében a Kárpátok koszorújától övezett Magyarország olyan táj, amelynek megbontása ezernyi új keletű problémát zúdíthat az ott élő emberekre”. Teleki Pál elkészíttette európai hírű ,,vörös térképét”, amelynek fő érdeme, hogy ,,a nemzetiségeket úgy ábrázolta, hogy azok arányban voltak az általuk lakott területekkel és a nemzetiségek lélekszámával”. A román térképek ugyanis félrevezető ábrázolásokat közöltek. A ritkán lakott hegyvidéki területeket túlsúlyban lévő nemzetiségi területekként tüntették fel, s így a sűrűbben lakott magyar települések kis foltokká zsugorodtak a nagy román népességi tengerhez képest. Teleki térképe reálisan ábrázolta a nemzetiségi arányokat, térképének és tanulmányainak döntő szerepük volt az első és a második bécsi döntés előkészítésében, amely a túlsúlyban magyarok által lakott területek visszacsatolásával enyhítette a magyarság trianoni traumáját. Bakos István Teleki Pált a 20. század nemzetnevelő államférfijaként mutatta be, akinek emberi jellemvonásai, szellemisége a korabeli magyar társadalomra rendkívüli hatással volt, s akit ,,a liberál-bolsevik politikai erők által generált médiahadjárat következtében” mélyen megalázva mellőznek hazájában, amelynek becsületéért és tisztességéért életét áldozta. Bakos ízekre szedte a Teleki ellen felhozott vádakat, és J. F. Montgomery, az egykori magyarországi amerikai nagykövet szavait idézi: ,,Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában ezeknek a törvényeknek a segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban”. A szerző Teleki Pál érdemei melletti érvelésébe bevonja a külföldi, elsősorban a lengyel értékeléseket, akik saját hősüknek tekintik, s akik, a mai Magyarország örök szégyenére, azt is felajánlották, hogy ha nem kell a Teleki-szobor Budapestnek, akkor menekítsék lengyel földre azt. Az ,,Europa-Club évkönyvének Teleki-tanulmányai becses módon egészítik ki A Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázada című, ugyancsak Bakos István által összeállított kötet (Püski Kiadó, 2005) Teleki Pál-tanulmányát. /Sylvester Lajos: Egy magyar évkönyv Európában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 12./

Vákár Tibor apja, Vákár P. Artúr szerkesztette és adta ki Gyergyószentmiklóson a Csíkvármegye című lapot az első világháború idején. Az Elpattant láncszem. Emlékkönyv a száz éve született Vákár Tibor építészmérnök-festőművész tiszteletére. Vákár Tibor építész 1908–2002 /Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2008/ című könyvvel emlékeztek Vákár Tibor építészre, grafikusra. Hosszú és gazdag élet cserepeiből szerkesztette Hadik András művészettörténész és ifj. Vákár Tibor a gazdagon illusztrált albumot. Értékmentő ember volt – írták róla méltatói. Mindent megtett, hogy értékeket mentsen. Vákár Tibor munkásságát nem az írásokból szerzett ismeretek alapján értékelhetjük leginkább, hanem tervei, munkái, rajzai és s festményei alapján. Hatalmas munkabírás jellemezte. Önzetlen ember volt. Nagy műgonddal hozta létre alkotásait, építészeti megvalósításait. Vákár Tibor /Gyergyószentmiklós, 1908. máj. 14. – Budapest, 2002. júl. 8./ iskoláit Gyergyószentmiklóson kezdte, majd Csíkszeredában, Marosvásárhelyen és Balatonbogláron folytatta. A család Romániából való kitiltása miatt Budapesten érettségizett, majd építészmérnöki diplomát szerzett, 1932-ben festészeten is diplomázott. 1945 után politikai okok miatt tizenegyszer tanácsolták el munkahelyeiről. Volt Budapesten vezető építészmérnök, Kolozsváron és Marosvásárhelyen főépítész, hadifogoly, egyetemi oktató, tervfőmérnök, tankönyvek és monográfiák társszerzője. Tanulmányaiban a települések építészettörténetének kérdéseit, műemlékeinek védelmét fejtette ki. 1988-ban elsőként emelte fel szavát a romániai falurombolás ellen. Terveit többször díjazták: 1986-ban Podmaniczky-emlékérmet, 1991-ben Ybl-díjat, 1995-ben a Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét adományozták számára. 2000-ben Gyergyószentmiklós díszpolgára lett. /Bajna György: Talapzat Vákár Tibor képzeletbeli szobrának. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 18/ Vákár Tibor munkája: Székelyföld építészszemmel /Bp., 1988./ Halálhírére egyetlen nekrológ látott napvilágot: Polgárdy Géza: Búcsú Vákár Tibortól. = Magyar Hajnal (Budapest), 2002. aug. /

Levél Budapestről
Teleki Pál emlékezete
Vedd példának őt. Hogyha vért / szomjaznak fenn az istenek: / a népedé helyett / nyujtsd némán nékik fel a magadét. // Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz / bitorolta még a Fiu helyét, / itta a bort és zabálta a húst. / Midőn tivornya-hely volt még az ég. // Barbár idő. De ilyenkor terem / Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. / Barbár idők. De hősök s áldozók / ilyenkor győzhetnek a végzeten. // Ilyen volt ő is, aki most kimult. / Nem összeroppant, de fölmagasult. // Rom, rom és rom. S úgy érleli magát / rommá a ház, a város, a világ,/ ahogy gyümölccsé érik a virág. // Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? / Elég a vér, hogy megkösse falad? / Szorong a sziv; bár hajnalod hasad! // Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! / Az beszél ma, ki semmit se felel. / És nemzetét ma az emeli fel, / ki hangtalan lerogy. // Fölfelé futva példát igy mutat, / ki jobbra-balra nem lel már utat. (1941. április 4.) * Illyés Gyula: Áldozat
2001. április 3-án a Teleki Pál Emlékbizottság, amelynek fővédnöke Göncz Árpád és Mádl Ferenc, ügyvezető elnöke Csicsery Rónay István, az 1945 után meghurcolt, majd emigrációba kényszerített egykori kisgazda politikus, egyebek közt Szabad György személyes, illetve Áder János képviselő jelenlétében ünnepélyesen lerakta az egykori miniszterelnök készülő szobrának alapkövét a Várban, a turulemlékmű és a Sándor-palota közelében. Jelen voltak a lengyel nagykövetség, a Teleki Pál segítségével megalakított Magyar Cserkészszövetség, a Magyarok Világszövetsége és az EÖtvös József Collegium képviselői. A szobor felállítását megakadályozta a Demszky Gábor-féle városvezetés. Végül a Teleki- szobrot Balatonbogláron állították fel, 2004. április 3-án.
Az Eötvös József Collegium Baráti Köre és a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma a kollégium épületének centenáriumi ünnepségsorozata keretében 2010. október 26-án felavatta Teleki Pál tudós-államférfi, a kollégium kurátora szobrát. (Eötvös József Collegium, Budapest, XI. ker. Ménesi út 11.) Szoboravató beszédet mondott dr. Bertényi Iván történész professzor, a Baráti Kör elnöke és Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Bethlen Alapítvány Kuratóriuma elnöke. Közreműködött Szvorák Katalin népdalénekes és Szabó András előadóművész, a Baráti Kör tagjai, s részlet hangzott el Teleki Pál miniszterelnöki rádióbeszédéből (1939).
Bertényi Iván beszédében elmondta: amikor meghalt Eötvös Loránd, az Eötvös József Collegium kurátora 1919-ben, az utóda Teleki Pál miniszterelnök lett, haláláig ő volt a kurátor. Az Eötvös József Collegium igazgatójának, Bartoniek Gézának sok munkája volt. Teleki Pálnak gondja volt a collegiumra. Amikor Bartoniek Géza megírta neki, hogy a diákoknak nagyon szegény a konyhája, Teleki Pál a birtokán rendezett vadászaton lőtt összes vadat társzekereken elküldte a nélkülöző diákoknak. Gróf Teleki Pál miniszterelnök főcserkész is volt. Az Eötvös Collegiumban kommunista röplapozás történt. Kiderült, hogy a tettesek képviselők, vezetők gyermekei voltak. Teleki Pál közbelépett, nem engedte, hogy eljárás induljon a fiatalok ellen.
Teleki az öngyilkossága előtti napon meggyónt. Mélyen hívő katolikus volt, tudta, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan bűn. Teleki az üdvösségét feláldozta nemzetéért.
Lezsák Sándor beszéde megrendítően szép volt: "Merjünk megszólalni, merjük megfontolt és hiteles szavainkat, gondolatainkat, a kétharmados történelmi felhatalmazást tettekre váltani! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Ne engedjünk az ármánykodó kísértésnek, álljunk ellen a gonoszoknak, hazaárulóknak, a hazugságnak, a politikai bűnözők tudatos rágalmazásának, szégyenteljes akadémiai dolgozatokat védelmező hamisítóknak! Merjünk gróf Teleki Pálról beszélni! Legyen bátorságunk példázattá emelni rendíthetetlen keresztény hitét, nemzeti elkötelezettségét, erkölcsét. Legyen erőnk és bátorságunk, hogy a nemzet önismeretében méltó helyre emelkedjen gróf Teleki Pál, a miniszterelnök, az akadémikus, a nemzetnevelő főcserkész.
Több évtizednyi történelemhamisítást és rágalmazást követően merjünk a nemzet nagyjairól beszélni, merjük őket példának és iránytűnek tekinteni, és ne csak a tudatunkban, de a városok és falvak közterein is merjünk számukra emlékművet emelni!
Legyen bátorságunk szólni és cselekedni a történelmi hazáért, a mártírok véréből születő jövendőről, merjünk beszélni Isten szolgájáról, Mindszenty bíborosról, mint nemzeti – és nem csupán katolikus – példaképről! Merjünk beszélni gróf Teleki Pál munkásságáról, életútjáról, aki nemzedékével együtt a Lenin-fiúk által megkínzott, Trianonban megcsonkított ország megmaradása érdekében rendkívüli erőfeszítésre volt képes! Merjük idézni Prohászka Ottokár püspök intelmeit, szociális tanításait! Legyen bátorságunk újra és újra a nemzeti jövendő szolgálatába állítani a két világháború közötti népi írók gondolatait!
Merjünk emlékezni és beszélni, mert vakmerő – a nemzetre nézve káros következményekkel járó – gyávaság lesz, ha elszalasztanánk a korszakváltó történelmi esélyünket!
Igen, végzetes és vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem leszünk képesek az országleltárral párhuzamosan hiteles történelmi leltárt is készíteni, ha nem leszünk képesek a fiatal kutatóknak, történészeknek lehetőséget biztosítani az elmúlt évszázad történéseinek tudományos elemzésére, feltárására. Vakmerő gyávaság, ha igazunk és lehetőségünk tudatában nem mondjuk, nem képviseljük azt, ami közjó, ami nemzeti érték és minőség.
Igazunk és lehetőségünk tudatában merjünk szobrot állítani Tóth Ilonkának, Wass Albertnek, és még mennyi történelmi adósságunk van! Merjünk Budapesten, köztéren szobrot állítani gróf Teleki Pálnak! Merjünk előtte egyenes derékkal megállni és lengyel barátainkkal együtt főhajtással megköszönni, hogy a barna és a vörös ordas eszmék világot hipnotizáló erőterében tízezrek életét mentette meg, és millióknak ad a jövőben is keresztény és magyar példázatot.
Az iskola és a közélet megújhodásával, a nemzeti reneszánsz reményével merjünk magyarok és európaiak lenni gróf Teleki Pál életének, sorsának példázatával is, akiről Illyés Gyula 1941-ben a ma is érvényes versmondatában így írt: ‘Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.’"
Szabó András elszavalta Illyés Gyula Áldozat és Vas István Teleki Pál emlékezete című versét. Vas István 1956-ban írta ezt a verset, de 1990-ig nem jelenhetett meg. Végül felavatták a szobrot, Rieger Tibor szobrászművész alkotását. A fővárosból 2004-ben törvénysértően kitiltott, a befogadó Balatonbogláron fölállított szobor Rieger Tibor szobrászművész alkotása, a Balatonbogláron fölállított szobor kicsinyített mását avatták fel az Eötvös Collegiumban. Megjelent a 85 éves Török Bálint közíró is. Török Bálint kitűnő cikkeire, tanulmányaira a rendszerváltozás után figyeltem fel.
Az ünnepség után megnyílt az Eötvös József Collegiumban az Agyagfalvától Zsombolyáig – Magyar nyelvű hírlapok, folyóiratok és könyvek Romániában 1918-1945 között című kiállítás, melyet Szabó Zsolt, a Művelődés folyóirat szerkesztője nyitott meg. Régóta szerettem volna beszélgetni Szabó Zsolttal, most mód nyílt rá. Nagy késéssel olvasható a Művelődés az interneten, mondtam neki, pedig értékes folyóirat. Nem kaptak rá pénzt, mondta. Kérdeztem, továbbra is gyűjti-e a kolozsvári Egyetemi Könyvtár az erdélyi, legalább a kolozsvári magyar lapokat? Megtudtam, hogy ott is van kötelespéldány-rendelet, de a legtöbb kiadó nem tesz ennek eleget, így nagyon sok újság példányai hiányosak a könyvtárban. Szomorúan hallottam tőle azt is, hogy a legkeményebb ötvenes években a megijedt magyar írók, újságírók bementek a könyvtárba és zsilettel kivágták régi, a magyarság értékei mellett kiálló cikkeiket, annyira féltek a megtorlástól.
Szabó András kitűnő verseket szavalt. Nagyon szép volt Vas István Teleki Pál emlékezete című verse, melyet a "Szobor vagyok, de fáj minden tagom!" Fehér könyv a Teleki szoborról (Occidental Press, Budapest, 2002) című könyvben talált. Ez a könyv dokumentumokat tartalmaz arról, hogyan akartak Budapesten szobrot állítani Teleki Pálnak.
Udvardy Frigyes, Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország nem tudott kimaradni ebből a háborúból
- Az internetes fáma szerint nem véletlen, hogy Szakály Sándor egyik fő kutatási témája a második világháború korszaka – valamiféle személyes érintettség alapján. Hogy is van ez?
- Édesapám nagybátyja, nagyapámnak az öccse éles eszű fiatalember volt, a családban az első lehetett volna, aki tanult emberré válik, hiszen beíratták Pápán a bencésekhez. De nem tudták tovább taníttatni, a harmadik gimnáziumi osztály befejezése után elment péksegédnek. 1919-es születésű volt, bevonult katonának, kikerült a második hadsereggel a frontra, és 1943. január 18-án eltűnt. Azóta se tudtuk meg, hogy eltűnése az azonnali halált jelentette, vagy hadifogságba esett. Az volt a családban a döntés, hogy ha fiúgyermek születik, kapja a Sándor nevet a nagybátyja emlékére. Ez is közrejátszott abban, hogy történészként a második világháborúval kezdtem foglalkozni. A megmaradt leveleiből kiderült, hogy ő szeretett volna megmaradni katonának, pilóta lenni. Mellesleg nagyobbik fiam, aki most kapja a diplomáját közlekedésmérnöki karon, repülő szakirányon végzett – ezt sorsszerűségnek is lehet tekinteni.
- Engedje meg, hogy egy személyes vonatkozású kérdéssel folytassam beszélgetésünket. Arad-Hegyalján láttam meg a napvilágot, Pankotán, ahol Asbóth Oszkár is született. Ön írt egy kisebb tanulmányt a jeles feltalálóról és helikopterkonstruktőrről. Miként ítéli meg az ő jelentőségét?
- Az akkori Technika című folyóiratban jelent meg egy rövid írásom róla. A Hadtörténeti Levéltárban találtam egy anyagot Asbóth Oszkárral kapcsolatban, akiről állandóan vitatkoztak a repülés- és technikatörténészek, hogy valóban fel tudott-e szállni az általa tervezett helikopter vagy sem. Asbóth és a helikopter elválaszthatatlanok egymástól. Minden műszaki találmány létrejötténél sokaknak kell közreműködniük. Asbóth támogatást kért a kutatásaihoz a honvédelemtől, hiszen az a haderő fejlesztése szempontjából is fontos lett volna. Megbizonyosodtam arról, hogy ha nem is ő találta fel, de az ő tevékenysége jelentős mértékben hozzájárult, hogy működőképes helikopter szülessen. A feljegyzések is azt bizonyítják, hogy az általa konstruált helikopter képes volt felszállni. Mintegy kuriózumként ugyanott, ugyanakkor írtam arról is, hogy egy pihent agyú nyugállományú csendőrgazdászati főhadnagy a „folyamalattjárót” találta fel, és küldte el a tervrajzát Horthy Miklós kormányzónak azzal a javaslattal, hogy ilyet kellene konstruálni. Mert ez a víz alatt közlekedő szerkentyű észrevétlenül le tudna úszni a Dunán, Budapestről a Fekete-tengerig, és mindent kikémlelhetne… - A nyolcvanas évek derekán kisebb botrány kerekedett a Hadtörténeti Levéltárban: a hadsereg megrótta az intézményt egyik ifjú munkatársa, Szakály Sándor „viselt dolgai” miatt. Mi volt ez?
1980-ban kerültem az akkor még Hadtörténelmi Intézet és Múzeum nevet viselő intézménybe segédmunkatársként. Én szeretem a precíz dolgokat, és írogattam mindenféle apróságot az Élet és Irodalomba meg másfelé, hogy ez meg ez nem akkor történt, nem úgy történt, s így tovább. Ezek az írások a katonai elitről, a csendőrségről szóltak – az ilyesmi akkoriban nem volt kurrens tematika. Egyébként az intézmény vezetői soha nem gátolták a munkámat, nem én voltam a kedvenc kolléga, de soha nem akadályozták a tevékenységemet. Megtörtént többször is, hogy szombaton megjelentettem az Élet és Irodalomban valamit, és hétfőn közölte a főnököm: „szóltak a Honvédelmi Minisztériumtól, te megint írtál valamit”, olyankor a néphadsereg magazinjában, az Igaz Szóban az akkori főszerkesztő „kiszerkesztett”, hogy megint milyen nem helyénvaló dolgokat írtam. 1985-ben megjelent a Valóságban egy tanulmányom, ami egy fiatal történész számára fontos volt, hiszen a Valóság akkoriban mérvadó folyóiratnak számított, ott közöltem egy tanulmányt azzal a címmel, hogy A hadsereg és a zsidókérdés az ellenforradalmi Magyarországon. Emiatt egy névtelen följelentés érkezett, hogy én „antiszemita” vagyok. Úgymond, sok jó család most tudta meg, hogy a családjában zsidók is voltak… Attól kezdve minden írásomat be kellett mutatnom a főnökeimnek, hogy eldöntsék: leadható vagy sem. Én egyébként semmi másról nem írtam, mint hogy 1944–45-ben a magyar katonai ellenállásban részt vevők többsége azért került be a mozgalomba, mert sérelem érte származási okok miatt. 1939 és 1941 között emiatt került ki a honvédségből Sólyom László, Révai Kálmán, Tartsai Vilmos, és még lehetne a neveket sorolni. Az akkori törvények szerint ezek az emberek – függetlenül a tehetségüktől, a képességeiktől – nem futhattak be olyan katonai karriert, amilyet egyébként ténylegesen megtehettek volna. A törvények előírták, hogy aki „nem tiszta keresztény”, az nem lehet ezredesnél magasabb rendfokozatú, nem szolgálhat a repülőknél, a páncélosoknál. Volt, aki azt mondta, ennek ellenére tovább szolgál, és volt, aki úgy érezte, kettétörik a karrierjét. Tartsai Vilmosról, akit a nyilasok kivégeztek 1944 decemberében, azt írta a felettese, Jány Gusztáv, az első hadtest parancsnoka, hogy a fiatal vezérkari tisztek egyik legkiemelkedőbb képességű embere, s a honvédség érdeke megkívánná, hogy a szolgálatban megtartsák. De nem tartották meg. Ugyanakkor a sokszor méltán dicsért lófő székely, vitéz Nagybaconi Nagy Vilmos kijelentette, hogy „elvi okokból sem támogatom, hogy a honvédségben zsidó származásúak megmaradjanak”. Miközben ő volt az, aki 1942–43-ban honvédelmi miniszterként határozottan kiállt a munkaszolgálatosok jogai és érdekei mellett.
- Az ön munkásságának egyik pászmája, hogy bizonyos történelmi személyiségeknek a rehabilitálását vagy esetleg a róluk tudottak finomítását elvégzi. Hadd említsek hirtelen egy nevet: Gömbös Gyula. Mondana néhány szót vele kapcsolatosan?
- Én úgy látom, hogy Gömbös Gyula, aki 1932-ben lett miniszterelnök, reformgondolkodású politikus volt. Meg akarta változtatni Magyarországot, egyféle „fehér” forradalmat is elképzelt, meg szerette volna erősíteni a középosztályt az arisztokratákkal és a hagyományos politikai erőkkel szemben, és fiatal, friss erőket szándékozott bevinni a politizálásba. Az ő példaképe akkor Mussolini volt. A harmincas évek elején Mussolini Nyugat-Európában, Nagy-Britanniában és Franciaországban is elfogadott politikus volt. Nem a negyvenes évek, a második világháború Mussolinijáról van szó. Ekkor még „szalonképes” politikus volt. Szokták mondani: Mussolini elérte Olaszországban a lehetetlent: a vonatok akkor érkeztek és akkor indultak, amikor kiírták. Gömbös is valami olyasmit akart, hiszen a magyar társadalom valóban anakronisztikusan avítt volt a harmincas évek Európájában. Ő egy sajátos evolúciós folyamatot képzelt el. Azt mondta, cseréljük le az ötven–hatvan évesek korosztályát, jöjjenek a harminc–harmincöt éves fiatalok, akiket bevitt a politikába. Sokakat a honvédség kötelékéből válogatott, fiatal őrnagyokat, alezredeseket, olyan személyeket, akik műszaki vagy gazdasági téren elismert szakembernek számítottak, s akik a különböző minisztériumokban államtitkári beosztásba kerültek. Én azt gondolom, hogy amit Gömbösről Magyarországon a hatvanas években állítottak, hogy totális fasiszta diktatúrát akart megvalósítani, nem felel meg a valóságnak. Gömbös Ernővel, Gömbös Gyula fiával sokszor beszélgettem, Klagenfurtban élt emigrációban. Nem ugyanaz volt a világnézetünk, de tiszteltem a következetességéért. Ő azt mondta: „Apámnak volt egy nagy hibája: soha nem volt alkalmas és hajlamos arra, hogy a kormányzóval szembeforduljon.” Úgy is fogalmazhatnék, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy Horthyt eltávolítsa. Ő egy modernebb Magyarországot szeretett volna, amire a társadalom nagy részében megvolt az igény. Nem véletlen, hogy Gömbös próbálkozott a népi írókkal, a különböző értelmiségi csoportokkal megállapodásra jutni. Azt hiszem, Gömbös Gyulát a vele alaposabban foglalkozó kollégák kezdik a helyére tenni. Az a baj, hogy 1945 után a magyar történetírásba gyakorlatilag csak olyan sztereotípiák kerültek be, amiket a kommunista párt diktált, azoknak megfelelően lehetett megítélni a dolgokat. Vannak idősebb kollégák, akik már a hetvenes–nyolcvanas években is másképp írtak, de nem ez maradt meg az emberekben. Valamit könnyű bevinni a köztudatba, és ha kiderül, hogy az nem úgy volt, onnét kiirtani rettenetesen nehéz. Nekünk történészeknek – köztük nekem is – ebben van feladatunk. Például ha egy katonai vezetőről kiderül, hogy nem követett el bűncselekményt, s mégis halálra ítélték, akkor ki kell mondanunk, hogy nem volt bűnös. A történész és a társadalom attól még nevezheti őt a magyar történelem negatív vagy pozitív hősének, de nem állíthatja azt róla, hogy bűncselekményt követett el, mert a bűn és a politikai felelősség nem ugyanazt a kategóriát jelentik.
- Az előző negyven-ötven évben nem lehetett úgy megírni a dolgokat, ahogy történtek, vagy torzítva jelentek meg, vagy hallgattak róluk. Ilyen volt a Sztálin és Hitler közötti, Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett egyezmény. Egyáltalán mikor lehetett hozzáférni az ezzel kapcsolatos dokumentumokhoz?
- A szovjet befolyás alatt álló országokban nem lehetett beszélni arról, hogy létezett egy Molotov–Ribbentrop-paktum, s hogy milyen tartalommal. Persze, a történészeink olvasták németül, angolul a dokumentumokat, amelyek Nyugaton megjelentek. Az 1980-as évek elején, az akkor friss szellemű és népszerű História folyóiratban közölték le először a paktum szövegét. Addig azt állították, hogy a Szovjetunió kötött egy megállapodást Németországgal, hogy ezzel elodázza a háborút, és föl tudjon rá készülni. De hogy az egyezmény arról szólt, hogy Lengyelországot miként osztják fel, ki mit fog tenni – erről nem esett szó. Nemrég a Rubicon folyóiratban Ungváry Krisztián részletesen megírta a Molotov–Ribbentrop-paktum történetét, előzményeivel, hatásaival együtt, ez abszolút korrekt, a történelmi tényeket feltáró tanulmány. Manapság a paktum kérdése egyértelmű és tiszta: Németország és a Szovjetunió megegyeztek az érdekszférák felosztásában. Gondoljunk az akkori Romániára, amely sajátos helyzetbe került. A Szovjetunió érvényesíthette az érdekeit, és négynapos határidőt adott Romániának, hogy a területeket ürítsék ki, Németország megtámadta Lengyelországot, alig két héttel később a Szovjetunió is. És ami érdekes: Franciaország és Anglia csak Németországnak üzent hadat Lengyelország miatt, a Szovjetuniónak nem.
- Apropó, Lengyelország. Mi motiválta a hagyományos történelmi szimpátián túl, hogy Magyarország befogadja a lengyel menekülteket, amiért Hitler neheztelt is Magyarországra?
- Magyarország nem kívánt szembeszállni Németországgal, hiszen pontosan tudta, hogy az első visszacsatolás sikere, Felvidék visszatérte, vagy Kárpátaljáé, Németországnak és részben Olaszországnak köszönhető. De amikor a németek részéről jelzés érkezett arra, hogy a lengyeleket meg fogják támadni, akkor a magyar politikai vezetés – már Teleki Pál miniszterelnök – kijelentette: Németország ne számoljon azzal, hogy Magyarország bármilyen formában tevékenyen részt venne a megszállásban. A friss szlovák állam, a nemrégiben létrejött Szlovák Köztársaság csatlakozott ehhez a támadáshoz. Meg szoktunk feledkezni arról, hogy nemcsak Németország és a Szovjetunió, hanem a szlovák állam is megtámadta Lengyelországot. Viszont Magyarország azt mondta, semleges álláspontra helyezkedik ebben a kérdésben. Vitatkozni szoktunk azon, hogy amikor Magyarország elutasította, hogy magyar területen német katonai szerelvények haladjanak át, akkor ez mennyire komoly döntés volt, hiszen később mégis áthaladhattak. De nem ez a dolog lényege, hanem az, hogy Magyarország megnyitotta a lengyel menekültek előtt a határt, és befogadta őket. 1944. március 19-ig, a német megszállásig, Magyarországon lengyel gimnázium működött, a lengyel menekültek énekelhették a himnuszukat, felhúzhatták a lengyel zászlót Balatonbogláron. A hagyományos jó kapcsolatokon túl volt egy olyan elképzelés is, hogy létre lehetne hozni egy Varsó–Budapest–Belgrád tengelyt, ami sajátos helyzetet teremthetne a térségben.
- Apropó, Belgrád. Amikor már a Délvidék került sorra, megváltozott a helyzet. Magyarország kényszerült-e arra, hogy ebbe a kalandba belemenjen, vagy a magyar revíziós törekvéseknek is volt közük a fejleményekhez?
- Az a magyar politikus a két világháború közötti Magyarországon, aki nem tartotta politikája egyik alapelemének a revíziót, politikailag halott volt. Telekit én reálpolitikusnak tekintem, aki megpróbált egyensúlyozni a német–olasz szövetség és a brit birodalom között, az amerikaiak még nem léptek fel, a franciák kevésbé avatkoztak bele. Magyarország úgy próbálta meg érvényesíteni revíziós követeléseit, hogy a brit érdekeket ne sértse, legyen valamelyes brit elfogadottsága is. Amikor a második bécsi döntés után Magyarország visszakapja a Romániához csatolt területek közel ötven százalékát, akkor Teleki Pál nem igazán boldog. Nem azért, mert ötvenvalahányezer négyzetkilométer Romániáé maradt, hanem mert Magyarországnak nem sikerült a revíziót önerőből megvalósítania. Teleki úgy szerette volna, hogy ne nagyon kelljen német–olasz támogatást igénybe venni, s hogy a britek is fogadják el a döntést. Ugyanis az első bécsi döntésnél Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy ők nem vesznek részt benne, de tudomásul vették, és elfogadták. Ezt követően Magyarország és Jugoszlávia között aláírtak egy barátsági szerződést, amit hangzatosan „örök barátsági szerződés”-nek neveztek, merthogy minden nemzetközi szerződés úgy kezdődött, hogy „örök béke és barátság álljon fenn a szerződő felek között”. Ez a dokumentum semmiben nem különbözött a többitől, ez a szöveg egyetlen lapon elfért azzal a kitétellel együtt, hogy „a szerződő felek a vitás kérdéseket tárgyalásos úton rendezik”. És a brit diplomácia úgy vélte: ha Magyarország ezt a szerződést meg tudja kötni a jugoszlávokkal, az azt jelenti, hogy van önálló cselekvési képessége. A németeknek azért tetszett az ötlet, mert azt gondolták, Magyarországon keresztül lehet majd befolyásolni Jugoszláviát. Tehát sajátos helyzet alakult ki. Ekkor jött az a probléma, hogy bár Jugoszlávia politikai nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi megállapodáshoz 1941 márciusában, de mire a kormánydelegáció, amely aláírta a szerződést Bécsben, hazaért, már új hatalom volt Belgrádban. Az angol és a szovjet titkosszolgálat is besegített abba, hogy így legyen. Ekkor Hitler dönt: „rendet” kell teremteni a térségben. S itt a nagy probléma: nem akadt egyetlen olyan magyar államférfi 1941 áprilisában, aki kijelentette volna, hogy Magyarország nem tart igényt a Jugoszláviához csatolt területekre, mi nem akarunk ebbe beleavatkozni. Teleki Pál érezte, hogy lehetőséget kap az ország, hiszen húsz éven keresztül azt mondtuk, szeretnénk visszakapni mindent. A propagandában „mindent vissza” volt, a reálpolitikusok azt gondolták, hogy jó lenne, ha legalább a tömbmagyarság vagy csak az etnikai határok alapján rendeznék a határokat. Negyvenegyben nem volt olyan politikus, aki azt mondta volna, hogy nem akarjuk a Délvidéket vagy legalábbis egy részét visszakapni. Teleki Pál nem tudta föloldani ezt a problémát. Legyünk őszinték: minden szerződés addig van érvényben, amíg a szerződő felek közötti erőviszony meg nem változik. Egy legyőzött ország, amelyikkel mindent megcsinálnak, és húsz év múlva kétszer olyan erős lesz, mint az addigi legyőzője, nem fogja elviselni, hogy a területét ne szerezze vissza. A magyar politika úgy vélte, itt a lehetőség a visszaszerzésére azoknak a területeknek, amelyek ezer évig Magyarország részét képezték. - A történelem nem operál olyan fogalmakkal, hogy „mi lett volna, ha”. Mégis megkérdezem: lett volna Magyarországnak lehetősége arra, hogy ne sodródjon bele a második világháborúba?
- Magyarország abban a helyzetben nem tudott volna kimaradni a háborúból. Azt talán el lehetett volna időben érni, hogy nem 1941. július 27-én lép hadba a Szovjetunió ellen, hanem augusztusban vagy szeptemberben. Vagy ha nagy szerencsénk van, akkor csak decemberben, amikor már a Vörös Hadsereg a Moszkva előtti csatában jelentős eredményt ért el a Wehrmachttal szemben. És van még egy dolog, amiről meg szoktunk feledkezni, nekem ez kicsit vesszőparipám is: 1941-ben a Szovjetuniót megtámadó Németország kapcsán az akkori közvélemény úgy vélekedett, hogy egy gyors német siker következik be, hiszen addig mindent elért pillanatok alatt. És ami nagyon fontos: a német támadással egyidejűleg Románia, nem sokkal később Szlovákia is a németek oldalán masírozott a Szovjetunió ellen. Akkor általános vélekedés volt, hogy lesz egy gyors lefolyású háború, a románok és a szlovákok a németek oldalán győznek, s ha Magyarország semleges marad, Hitler újra fogja húzni a határokat. Akkor vajon Magyarországnak lesz-e arra ereje, hogy megőrizze az addig visszakapott területeket? Megítélésem szerint Magyarország nem azért csatlakozott a szovjetek elleni háborúhoz, hogy „az őshazát keressük, és gyarmatokat szerezzünk”, hanem azért, hogy ne legyünk rosszabb helyzetben a németek előtt, mint a szlovákok vagy a románok. A korabeli rendkívüli minisztertanácsi ülésről két hamisított jegyzőkönyv maradt fönn, tehát eredetit nem ismerünk, de mindkettőben ugyanaz benne van, nevezetesen az, hogy Bárdossy László miniszterelnök, külügyminiszter azt mondja: „Kéretik a honvédelmi miniszter úr, hogy limitált erők vétessenek igénybe.” Tehát a magyar részvétel a hadműveletekben jelképes legyen. A politika elképzelése szerint minél komolyabb katonai erőt meg kell tartani, hogy a háború végén, ha valami adódik, a szomszédainkkal másképp tudjunk bánni. Ami a hadüzenetet illeti, azt hangoztatták, hogy Bárdossy törvénytelenséget követett el. Ez nem igaz. Bárdossy és az államfő, Horthy az akkor érvényes törvények szerint járt el. Azon lehet vitatkozni, hogy Kassán szovjet támadás volt-e vagy sem, helyes volt-e a magyar lépés vagy nem. De az akkori felfogás szerint a Szovjetunió támadta meg Magyarországot, és Magyarország erre reagált. Az 1920. évi első, illetve tizenhetedik törvénycikk az államfőnek biztosítja azt a jogot, hogy az országot ért támadás vagy közvetlen fenyegető helyzet esetén a hadsereg csapatait az ország határain kívül bevetheti, s ehhez utólagosan kell kikérni a nemzetgyűlés és a kormány hozzájárulását. Bárdossy maga is azt mondja, hogy ő a politikai felelősséget vállalja, de törvénytelenséget nem követett el. Én ebben igazat adok neki. Ez még nem jelenti azt, hogy a magyar történetírásban, közgondolkodásban nem lehetne azt mondani, hogy „én nem szeretem Bárdossy Lászlót, és amit tett, az az ország kárára szolgált”. De nem lehet azt mondani rá, hogy amiért őt fölakasztották, azért az ügyét nem lehet elővenni.
- Sokszor újraforgatott téma a második hadsereg kérdése. Elkerülhetetlen volt a tragédia, nem lehetett volna jobban felkészülni?
- Nagyon lényeges 1941 decemberében a Wehrmacht megtorpanása Moszkva alatt. Ez az a pillanat, amikor a német politikai és katonai vezetés számára minden szövetséges ország katonai és gazdasági potenciálja felértékelődik, és minden szem gabonára, minden liter nyersanyagra és minden katonára szüksége van. Szombathelyi Ferenc, amikor 1942 januárjában Keitel tábornagy Budapestre érkezik és folynak a tárgyalások, azt hangoztatja, hogy a magyar honvédség nincsen felkészülve arra, hogy ilyen léptékű háborúban ekkora erővel vegyen részt. Az ő meglátása szerint 1943, de inkább 1944 volna az az időpont, amikor a magyar honvédség már olyan felkészültségű, olyan fegyverzettel bír, amit a Szovjetunió ellen is be lehet vetni. A németek ezt nem hajlandók elfogadni. Nagyon kemény hangnemben zajlanak a tárgyalások, Keitel feljegyzései szerint szinte üvöltözés tör ki kettejük között. A magyar politikai vezetés megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a németek a teljes magyar haderő frontra küldését követelik. A kérdés az, hogy sikernek számít-e, hogy a teljes magyar haderőnek csupán egyharmadát bocsátják a németek rendelkezésére, vagy kudarcnak. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a németek azt ígérik, ezt a haderőt haditechnikai tekintetben, ha nem is a Wehrmacht szintjére emelik, de kiegészítik, és a hiányokat pótolják. Elsősorban páncélosokkal, páncélelhárító fegyverekkel látják el. Nem dőlt el a tárgyalásokon, és a magyar vezetés nem tudta, hogy haderejét mire akarják fölhasználni; ha ugyanolyan megszálló feladatra, mint amilyenre a már kint lévő csapattesteket a front mögött, akkor ez nem lett volna probléma. De kiderült, hogy a hiányok pótlására ugyanúgy vetik be, mintha egy német haderő lenne, annak a létszámával, fegyverzetével, felszerelésével. És azt kell mondanom, hogy a második magyar hadsereg 1942 nyarán, kora őszén nem teljesít rosszul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy parancsnoka, Jány Gusztáv rendszeresen jelenti azokat a gondokat, amelyekkel szembesül. S amikor 1942 őszén Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, akivel együtt végeztek a katonai akadémián, kint van, őt, a jó barátját kéri, hogy a kormányzónak jelezze: Jány kérelmezi a fölmentését, ilyen körülmények között nem tudja vállalni a felelősséget a hadseregért. Nagy Vilmos elő se meri terjeszteni a kérelmét. Egyébként az a hadsereg, amelyik papíron a második volt, nevében megmaradt, de különböző megfontolásokból összetételét tekintve egy másik hadsereg ment ki. Az volt az elgondolás, hogy az ország területét egységesen kell megterhelni, ne legyen az, hogy csak Somogyból vagy Biharból vonulnak be a katonák. Az volt a kormányzói kérelem, hogy a román határtól ne vonjanak el erőket, mert soha nem lehet tudni, hogy Erdély ügyében nem lesz-e konfliktus a két állam között.
- Ami Horthyék balul sikerült kiugrási kísérletét illeti, ezzel kapcsolatban merültek-e fel újabb szempontok? - Egy példával szeretném illusztrálni, mennyire nehéz erre a kérdésre válaszolni. Münchenben működött a Magyar Intézet, amelyet egykori magyar irodalmárok és történészek hoztak létre, a müncheni egyetemmel együtt. Ott hagyatékokat is gyűjtöttek. 1990-ben kaptam lehetőséget arra, hogy ott egy hónapot eltölthessek, és megnéztem három katonai vezető levelezését. Mindannyian fontos beosztásban vannak 1944. október 15-én: Henyei Gusztáv külügyminiszter, Lakatos Géza miniszterelnök, Lengyel Béla hadtestparancsnok. Ők az emigrációban október 15-ről váltanak egymással levelet. A harmadik vagy negyedik levélváltás után olyan mértékben összevesznek, hogy már-már becsületsértő kifejezéseket vágnak egymás fejéhez. Nem az volt, nem úgy volt, nem az történt. Azt gondolom, hogy alapvetően új dolgok nem kerültek elő, nem is hiszem, hogy nagyon át lehet értelmezni a történtek megítélését. A kiugrási kísérlet előkészítetlen volt és felületes. Egyrészt az államfőnek és a hadseregnek a kapcsolata jelentősen meglazult, másrészt egy kiugrást nem lehet rádiószózattal elintézni. Főleg nem úgy, hogy a katonai vezetés egy része nincs is beavatva. Vörös Jánosról azt tartották, a németekhez közelebb állt, ezért őt nem kéne beavatni. No de a vezérkar főnöke kulcsfigura, ő az, aki parancsot adhat a hadseregnek. Vattay Antal lehetett jó főhadsegéd és a kormányzó bizalmi embere, de hiába telefonál, hogy ez történjen, nem hajtják végre, mert nem ez a rendje a dolgoknak. Ha valakit katonaként arra nevelnek, hogy parancsra kell valamit teljesíteni, és elhangzik a rádióban egy felhívás, akkor arra – elnézést a kifejezésért – normális katona nem reagál. Az egyik hadsereg parancsnokát nem avatják be, mondván, hogy az olyan németbarát-féle. Miklós Béla pedig nem avatja be a saját szűkebb törzsét arra nézvést, hogyha elhangzik ez a parancs, akkor mi a feladat. Sokat beszélgettem az első hadsereg vezérkari főnökével, Kéri Kálmánnal, aki nagyatyai jó barátom volt. Ő vetette föl: várta, hogy azt mondják meg, mi a hadsereg feladata. Mert az nem hangzott el, hogy át kell állni az oroszokhoz, szembe kell szállni a németekkel, meg kell nyitni ellenük a frontot, semmi ilyesmi nem történt. És amikor ő fölhívja a kormányzóságot, hogy onnan kapjon információt, mert a vezérkarnál kikapcsolják, akkor azt mondja egy vezérkari ezredes, hogy adom a Vattay kegyelmes urat, aki azt mondja: „Kérlek, mi most nem állunk le, mert már zajlanak az események.” A kormányzó, egy 19. században felnőtt – ma azt mondanók: szocializálódott – személyként gyaníthatóan úgy vélte, ha ő azt mondaná, hogy emberek, most más van, akkor az emberek úgy gondolkodnak. Nem biztos, hogy úgy gondolkodtak, nem is lehet egy haderőt így megfordítani. Gondoljunk bele: húsz éven keresztül a szovjetekkel áll szemben, s az elfoglalt magyar területekről nem olyan hírek jöttek, hogy ezek az emberek a kultúrát, a jólétet hozzák magukkal. A tisztikar egy része tudja, mi történt a lengyel tisztekkel Katynban, s nincsenek határozott és meghatározó parancsok.
- Sztálingrád után Budapest volt az a nagyváros, amelyik a leghosszabb ideig állt ostrom alatt. Hitler áldozatul dobta Budapestet, hogy Bécset mentse?
- Hitler nem arra gondolt, hogy ha majd Budapest elesik, akkor Bécs is elvész. A németek abban reménykedtek, hogy talán Budapest egy olyan pont, ahol a szovjeteket meg lehet állítani. És ha nemcsak az ostrom ötven-egynéhány napját vesszük, hanem az egész hadműveletet, ami október második felétől kezdődött, s elhúzódott februárig, akkor ez valóban nagy teljesítmény. Az akkori magyar politikai vezetés, a nyilas-hungarista hatalom sem akarta Budapestet föláldozni. Szálasi sem azt szerette volna, hogy szétlőjék Budapestet. Nyilván, Hitler azt remélte, hogy itt még van valami keresnivalója a német hadseregnek. Azt mondta, itt lesz az a pont, ahol az oroszokat megállítjuk, és utána megindulunk. Ez nem következett be. Bécs esetében már nem rendelkezett olyan haderővel, amivel tovább lehetett volna védeni.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Ides hazának szerelme. Sorsom hazámnak sorsa
Gróf Teleki Pál ülőalakos bronzszobrának balatonboglári avatásához annyi színt és derűt szállítottak a lengyelek, amennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy a súlyos lelki válságot megjelenítő szoborember ezer arcráncba összeszaladó vívódásának komorságát a tisztesség és becsület fényébe emeljék.
Az üde színt és hangulatot, a fiatalos derűt a Skomielna Czarna-ból, egy Krakkótól félszáz kilométerre fekvő apró hegyi településről Boglárra érkezett 50 tagú diák-fúvós zenekar tagjai, tanáraik és papjaik hozták. Részvételüket Kovács István költő, műfordító, az utóbbi időkig krakkói magyar főkonzul járta ki.
A lengyel ifjak erre az alkalomra repertoárjukba iktatták a magyar himnuszt is, mintegy engesztelésként azért a kisebb etikai incidensért, ami lengyelhonban a magyarokkal megesett: az egyik kisváros stadionjában a labdarúgó mérkőzés előtt a felnőttek zenekara „elfelejtette” eljátszani a magyar himnuszt. Mivel meg sem tanulták. És most Bogláron a lengyel becsületet is helyreállítandó nem csak a magyar himnuszt, hanem sokak által az első himnuszunknak tartott Mária-éneket is hallhattuk a gimnázium fúvós zenekarának előadásában. És, természetesen a lengyel állami himnuszt, és a himnikus hangulatú egyházi énekeket is.
A goral hegyi nép kötődése Balatonboglárhoz árnyaltabb annál, mint amit eddig mondtunk. A fúvós zenekart egy delegáció élén elkísérte ugyanis a gimnázium igazgatója, akinek az édesapja a lengyel hadsereg őrnagyaként a második világháború időszakában magyarországi közvetítéssel jutott ki Angliába. A lengyelek mostani jelenlétükkel hálájukat akarják leróni és köszönetüket kifejezni azért a magyar oltalomért és vendégszeretetért, amelyben országukat a nagy megpróbáltatásainak idején részesítették. Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester mondja, hogy Teleki Pál 1939-ben személyesen is járt a balatonparti településen, Varga Bélát, a falu akkori plébánosát kereste, és azt mondta: „Te bátor ember vagy, fogadd be a lengyeleket. Korra, nemre, hitvallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül.” Ez a magyar-lengyel kapcsolatok alaptörténete. Varga Béla Országgyűlési képviselő és társai eleget tettek a miniszterelnöki kérésnek, befogadták nem csak őket, hanem a szolyvai tiszti táborban lévő franciákat is. „1944-ig, amíg a nácik le nem rohantak bennünket, ez így működött” – mondja dr. Kovács polgármester. „Ezen kívül működött Bogláron az egész időszakban egy lengyel gimnázium is. A kontinentális Európában akkor ez volt az egyetlen lengyel tannyelvű gimnázium. Állítólag Angliában volt még egy.”
Végigpásztázzuk a Teleki szobor Boglárra telepítésének történetét is. Az ötletet a balatonboglári Lengyel-Magyar Baráti Egyesület elnöke, Szőllősi Ferenc plébános fogalmazta meg. A boglári öreg cserkész, miután egyeztetett a budapesti Teleki Emlékbizottsággal, levéllel kereste fel a polgármestert. Arra kérte a város képviselő testületét, hogy fogadják be a Budapestről a hatóságok által előbb engedélyezett, majd kitiltott Teleki Pál szobrot. Ezzel a boglári események felpörögtek, a képviselő testület március 15-i rendkívüli ülésén 13 igen és egy ellenszavazattal a szobor befogadása mellett döntött. Majdnem egyöntetűen, pártállásra való tekintet nélkül. Ennek a gesztusnak nem csak helyi értéke van.
Kérdezem Szőllősi Ferenc plébános urat, hogy még milyen lengyel emlékeket őriznek Bogláron, mennyire ép még a háború idején kialakult kapcsolatok gyökérzete? Egyrészt élnek még a régi emlékezők. A temetőben lengyel sírokat is gondoznak. A templomban márványtábla emlékeztet a lengyelek boglári jelenlétére. A település lengyel kapcsolatai csupán a Rákosi-korszakban váltak tetszhalottá, de a mélyben akkor is éltek.
A város polgármestere szerint mintegy ötszáz lengyel család tartózkodott hosszabb időn át Balatonbogláron. Az átutazók, a Franciaország és Anglia felé távozók számát csak becsülni lehet.
A mostani lengyel vendégek között jelen vannak azok a 80 év körüli idős hölgyek és urak, akik egykor a boglári lengyel gimnázium tanulói voltak. Számukra gyerekkorukat és ifjúsági éveiket idéző ez a szoborállító ünnepség. Valósággal beleszépülnek az emlékekbe. Ezt viselkedésükön, arckifejezésükre kivetülő lelkiállapotukon lehet érzékelni. Ez az az állapot, amikor a lengyel honi goránok fiataljai, a magyar cserkészek, az egykori balatonboglári lengyel diákok, a helyi lakosság egésze, és a Teleki-ügyet felvállaló választott vagy kinevezett hivatalviselők együvé tartozóknak érzik magukat. Az ünnep felemelő pillanataiban meg is feledkeznek a történelmi tényeket egyoldalúan eltorzító, a magyarságot megalázó, és ennek múltját a valójából kiforgató politikai botránysorozatról, amelyre a budapesti sajtóban és a hivatalok bizonyos szintjein került sor a szoborállítás miatt.
Már az ünnepi ceremónia közben belelapozok a Polonia Wegierska lengyel-magyar nyelvű folyóirat friss számába. A magyarországi lengyelek havi lapja a belső címoldalon nyílt levelet közöl a Magyar Köztársaság hatóságaihoz és a magyar társadalomhoz.
„Különféle hírek érkeznek Lengyelországba Teleki Pál néhai magyar miniszterelnöknek a magyar történelemben játszott szerepével kapcsolatban kibontakozott széles körű vitáról. Nem csodálkozunk ezen. Ellenben erősen felháborított bennünket az, hogy Budapest Fővárosi Közgyűlése visszavonta gróf Teleki Pál emlékművének budapesti felállítására kiadott engedélyt. Ezért a volt lengyel katonai internáltak és polgári menekültek, a magyar iskolák és felsőfokú tanintézetek egykori lengyel tanulói és hallgatói nevében, akik a II. világháború idején öt évig Magyarországon éltek, továbbá a lengyelországi lengyel-magyar baráti társaságok sokezres serege nevében kötelességünknek érezzük, hogy nyilvánosan megszólaljunk.
Számunkra, lengyelek számára Teleki Pál olyan személyiség, akinek nagyon sokat köszönhetünk. 1929-ben, mint a magyar kormány feje a hitleri Németország hatalmának ismeretében egyáltalán nem lett volna kötelessége Lengyelországra gondolni. Hiszen annyim más állam tehetetlenül nézte a lengyel tragédiát. Teleki miniszterelnöknek mégis volt bátorsága, hogy kiálljon védelmünkben, és megadjon minden segítséget. Most mi állunk ki az ő védelmében.”
Az Iga Sikora-Zeisky lengyel és Józsa Péter magyar újságírók szerkesztésében megjelenő lapban közölt Nyílt levél lélekbe markolóan ecseteli, hogy a hitleri terrortól meggyötört egész akkori Lengyelország miként tekintett Magyarországra, mint szigetre a német nagyhatalom tengerében, a nyugalom és barátság szigetére, ahol menedékre és biztonságra találtak, és ahol lengyel nemzeti értékeiket megbecsülés övezte. Ennek a történelmi momentumnak a felidézése során kiemelik: „Szeretnénk arra is emlékeztetni, hogy Teleki miniszterelnök kormánya teremtette meg a feltételeket sok ezer zsidó származású lengyel menekült magyarországi túlélése számára.”
Hogy fér ez össze azzal – egyébként teljesen történelmietlen – „feltételezéssel”, hogy Teleki miniszterelnök szerepet játszott volna, illetve előkészítette volna a zsidó holokausztot, miközben tízezernél több lengyel állampolgárságú zsidót ment meg a biztos haláltól?
Balatonboglár egykoron a lengyelek, most az őket mentő Teleki Pál tudós és magyar államférfi menedékhelyévé vált. Ez a látszat, mert Teleki Pál budapesti száműzetése pillanataiban lelt olyanok tudatában és lelkében is otthonra, akik eddig keveset, vagy semmit sem tudtak róla. Bizonyság rá a mostani balatonboglári ünnepi gyülekezet is, mert az itt lévők között a helybélieken kívül ott láthattuk az európai kontinens reprezentáns magyar személyiségeit és közembereit, a Nyugat-Európában élő Teleki-rokonokat, magyarhoni Országgyűlési képviselőket, hivatalviselőket, a cserkészeket, alapítványok és egyesületek tagjait. Az ünnepségen még háromszéki cserkészekkel is találkoztam.
Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester nagy nyomatékkal emelte mondandója csattanójává azt a gondolatot, hogy gróf Teleki Pál bronzszobra Balatonbogláron örökös otthonra talált, és ha bárki más Teleki Pál emlékműállítás szükségét érzi, erre a műalkotásra ne számítson. Alkottassanak új Teleki-szobrot, vagy állíttassák fel ennek a mását. Az eredeti a helyi tanács képviselő testületének döntése és a Teleki Emlékbizottság ünnepélyesen aláírt adománylevele szerint az övék.
Csicsery Rónay István, a Teleki Emlékbizottság elnöke mondta ünnepi beszédében, hogy a Balatonbogláron elhelyezett Rieger Tibor-alkotást a Teleki Pál szobrok sora követi majd.
Akiknek pedig máig sem volt alkalmuk és érkezésük, hogy megismerkedjenek azokkal a történelmi tényekkel, hogy ki volt gróf Teleki Pál, olvassanak bele azokba az ünnepi beszédekbe és üzenetekbe, amelyeket lengyel személyiségek mondtak el Balatonbogláron, illetve Varsóból vagy Londonból postáztak. Egy tűz mellett azt is megtudhatják, hogy lengyel értelmiség és a köztudat milyennek véli a magyarságot. Ez nagyon fontos, mert a becsület és tisztesség morális értékeit felsorakoztatva olyan mércével mérnek bennünket, amelynek újabb és újabb kiérdemlése felé lesz alkalmunk még a mostaninál is bátrabb lépéseket tenni.
Bakos István, a Teleki Emlékbizottság titkára a szoborállítás gáncsoskodásait temetve mondta, mikor a nyolctonnás süttői márványtalapzatra rácsodálkoztunk, hogy ennek a kőtömbnek az elhelyezésével az ő szívéről is ekkora kő esett le.
A miénkről is. Mert folyamatosan szégyelltük magunkat mi is, akik feje fölött a magyar alkotmány nem fedél, hanem, jobbik esetben is, egyelőre ennek eresze alá – erdélyiesen a csepegés alá –férhetünk be. Van egyéb is, ami miatt szégyenkeznünk kellet – illetve kell. Egy szűk kör, egy fővárosi kis csoport Teleki Pál elleni randalírozása és szánalmas hadakozása közben mi is hallgattunk. Az erdélyi írott és elektronikus sajtóban alig van nyoma annak, hogy az erdélyi ember tisztességét, becsületességét és emberi tartását szimbolikusan is megjelenítő és történelmileg hitelesítő személyiség ellen nemtelen támadás indult. Megfeledkeztünk Erdély múlt századi történelmének tanulságairól, Erdély egy részének rövid ideig, de hatását tekintve máig is érzékelhető nemzeti, gazdasági, szociális és kulturális felemelkedéséről, amelyben Teleki Pálnak nem csak származása, építő munkássága játszott szerepet, hanem az ő irányítása alatt elkészített „térképpel írott történelem” is. (Rónay András)
Eddig vigasztalhattuk magunkat azzal, hogy lengyel nemzet akkor is létezett, amikor fővárosában mások voltak hangadók. A franciák is, a lengyelek is telepítettek árnyékkormányokat más országba. Más országok nyújtottak számukra menedéket, akárcsak Boglár, a Balaton partján a lengyelnek egykoron –Teleki szellemiségének most. A kitoloncolt szellemiség minden esetben újra visszahódította a fővárosokat. Ez történelmi evidencia.
Balatonbogláron a sajtóértekezleten kérdeztem meg, hogy mikor lesz Budapesten Teleki-szobor, amikor egyesek, ott, képletesen, éppen a Wass Albert szobrát döntögetik. Nem azt kérdeztem, hogy lesz-e szobor. Hanem azt, hogy mikor lesz. Mert ez csak idő kérdése.
2004. április 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Egy székely ember tudományról és helytállásról
Balás András Tudomány és helytállás (Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2012) című könyvét mutatták be nemrég Budapesten. A székelyföldi őseit büszkén vállaló tudós orvos, egyetemi tanár a magyar fővárosban született, de az 1980-as évek végétől az Amerikai Egyesült Államokban él.
Számtalan angol nyelvű tanulmánya után most magyarul írt könyvében emlékezik a múltra, családja történetére. „A székely-magyar nemzet legjobbjai nélkül nem lehet magyar történelmet és nem lehet teljes világtörténelmet sem írni. A honfoglalástól kezdve a székelyek elöl jártak, nemcsak a hadjáratokban. Mindig kisebbségben, de sokszor a számukat messze meghaladó hatással” – írja a szerző megadva emlékezésének alaphangját, amelynek további megállapításai: első a közdelemben, utolsó a visszavonulásban, ez a székely hagyomány; a nagy felfedezések kisebbségben kezdődnek.
A kisebbségek hanyatlása és felemelkedése fejezetben megállapítja: a kisebbségi kultúrák eltűnésének folyamata felgyorsult, de ennek kárát minden nép megszenvedi. Emlékeztet, kétmilliós népesség is él kisebbségben, miközben Európában egyre több lett a kétmilliós ország. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy nem a számarány, hanem a veszélyeztetettség mértéke a legfontosabb jellemző egy kisebbségnél.
A magyar kisebbség vonatkozásában a nyelv megtartó ereje elsőrendű, megőrzése minden egyén feladata, gazdagsága pedig egyedülálló (csak egy példa: a helytállás fogalmát angolul csak több szóval lehet kifejezni). Balás András felhívja a figyelmet arra, hogy még a halottnak hitt nyelveket is fel lehet támasztani, erre példa az ír, a katalán vagy a walesi. Ezért is nagyon fontosnak tartja a nyelvek digitális megörökítését. De a jog eszközével is kell küzdeni a kisebbségek fennmaradásáért.
A kisebbségek iránti ellenszenv elemzésekor a szerző a pokolba vezető út tizenkét lépcsőfokát veszi alapul, így a többségi nemzetek kirekesztő magatartását olyan megközelítések jellemzik, mint a történelmi tények tagadása, a nyelv- és névhasználat korlátozása, az anyanyelvű felsőoktatás elsorvasztása, a jelképek tagadása, az erőszakos ki- és betelepítés, sőt, a fizikai megsemmisítés, a genocídium.
A könyv harmadik fejezete tulajdonképpen családtörténet, címe Elindulás otthonról: Isten, család, becsület és a székely hagyomány. Balás András feleleveníti édesapja, Balás Gábor és nagyapja, Balás Elek életútját, akik Balatonboglári házukban is Gyergyóremetére, Gyergyószentmiklósra, általában Székelyföldre emlékeztek. A család 1916-ban menekülni kényszerült, de hamar vissza is költöztek otthonukba. A nagy traumát okozó trianoni döntés után végleg elhagyják szülőföldjüket, de Balás Gábor később sem ejtett egyetlen rossz szót az elnyomó népekről, sem a németekről, sem a románokról, sem az oroszokról. A Balás család tulipános levelesládája nagy kincseket őrzött meg az orvos-író számára, az igazi élményeket mégis az apjával Erdélyben tett későbbi utazások jelentették. Budapesten a Semmelweis Tudományegyetemen kutató emberként jön rá Balás András arra, hogy a nagy felfedezések kisebbségben kezdődnek. Így érkezik meg az Amerikai Egyesült Államokba, ahol Ábelként sarkantyúzza meg a lehetőségeket. Amerikai életpályája Utah államban, Salt Lake Cityben kezdődik, itt nagy hatással volt rá a mormon kultúra. Különböző amerikai egyetemek kutatócsoportjainak tagjaként az információs rendszerek, illetve a egészségpolitikával kapcsolatos kérdések tanulmányozásával foglalkozik. Életútjának érdekes fordulata, amikor egy pályázat eredményeképpen a Capitoliumban dolgozhatott. Amerikából is a székelység életének, történelmének fordulói érdeklik a szerzőt, könyve hatodik fejezetében Balás Mihály székely szabadságharcosról közöl érdekes adatokat. A digitális eszközök adta lehetőséget is felhasználva kutatja családfáját, a csíkjenőfalvi Balás Mihályig vezetve vissza, aki 1599-ben a felkapaszkodott urakkal száll szembe. A Balás család Gyergyóremetére került, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem 1655-ben Balás Mihálynak és Jánosnak lófői címet adományoz vitézségéért. A székely szabadságjogok alapja, hogy a hazát és a királyt, illetve az erdélyi fejedelmet védték. A szerző elemzi a székelyek közös gazdálkodásának, önkormányzatiságának jellemzőit, és leszögezi: a székelység több évszázados küzdelme azért folyt, mert a betelepülő urak vagy a székely főnépek szembefordultak az ősi székely hagyományokkal. A Balások a tizenhetedik század után is meghatározó személyiségei a térségnek, de sokan a Székelyföldön kívül is, Balás Elek például Bem csapatában harcolt, a szerző nagyapja pedig magyar kormánytisztviselőként segítette Sümegi Vilmos parlamenti képviselőt, akinek nagyban köszönhető a székely körvasút megvalósítása Déda és Gyergyószentmiklós között, Gyergyószentmiklós városi státuszának megszerzése és a középiskola megépítése.
Szekeres Lukács Sándor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közelebb az első világháború háromszéki emlékeihez
Hogyan készültek a háromszékiek a nagy háborúra? Melyik járásból hány férfit mozgósítottak? Mit tett a hátország? Hogyan menekültek a román betöréskor, és miként, hányan tértek vissza? Hogy élték meg a háború utáni igazságtalanságokat, megaláztatásokat a hősök? – minderről kimerítő előadásokban számoltak be az első világháború kitörésének századik évfordulójára a Kovászna Megye Tanácsa által szervezett emlékkonferencián kedden a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
József Álmos helytörténész, a Mire a falevelek lehullanak című, első világháborús emlékeket tartalmazó kötet szerzője levelek, fényképek segítségével az első világháborúban részt vett háromszéki származású embereket mutatott be, valamint háromszéki vonatkozású közérdekű dokumentumokat ismertetett. Vetített képes előadásában haditudósítóról, dálnoki és csernátoni bevonultakról, rétyi katonák hazaküldött leveleiről, a magyar és orosz katonák fegyverszünetben töltött közös koccintásairól, a sepsiszentgyörgyi Ferencz József Kórházban kialakított sebesültellátóban született naplóról, a katonák halálhíréről szóló értesítőkről mondott történeteket, közel hozva a hallgatósághoz a háború emberi arcát is.
Románia háborúba lépését, a román betörés háromszéki történetét, a lakosság kétségbeesett menekülését ecsetelte Cserey Zoltán muzeológus, történész, aki a Sepsi Református Egyházmegye korabeli feljegyzéseiből tudja, hogy a harminckilenc falu közül harminc településről a lakosság többsége elmenekült, hat faluból kevesebben, háromból pedig szinte alig. Az úti cél Békés megye volt, ahol közel fél évet töltöttek a menekülők szeptembertől februárig, amikor különvonattal térhettek haza. Eközben itthon óriási pusztítást, rablást végeztek a románok, köztük is leginkább az árapatakiak és a hidvégiek – ismertette az előadó.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem mesteri tagozatos sepsiszentgyörgyi történészhallgatója Három­szék a nagy háború küszöbén címmel tartott ismertetőt. Felvezette a háború kitörését előidéző eseményeket, amelyekre szinte azonnal reagált Sepsiszentgyörgy is, hisz gyászlobogót helyeztek ki a középületekre, gyászistentiszteleteket tartottak a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd trónörökös temetése napján, és szinte azonnal elkezdődött a kivételes törvények meghozatala, a többrendbeli sorozás, a hátország megszervezése. Az I–III. osztály számára kötelezően megkezdődött a tanév, annak ellenére, hogy nyolcvankét háromszéki tanítót soroztak be, dr. Fogolyán Kristóf főorvos utasítására libatollal töltötték meg a kórházi párnákat, a leányok csuklóvédőket és hósapkákat készítettek kézimunkaórákon, a helyi nőegylet pedig uzsonnával várta a sepsiszentgyörgyi állomáson az első sebesülteket 1914. szeptember 16-án. Decemberben több mint háromezren vonultak be az év végi sorozáson, 370-en a miklósvári sorozóközpontban, 1202-en Sepsiszentgyörgyről és a Sepsi járásból, 689-en az Orbai járásból, 896-an a Kézdi járásból. A fiatal történészhallgató további statisztikai adatokkal is szolgált: 1910-ben Háromszék vármegyének 148 080 lakosa volt, ebből 123 518 magyar, Sepsiszentgyörgyön pedig 8665-en szerepeltek a nyilvántartásban, ebből 8361 magyar nemzetiségű.
A történelmi emlékezésen Gottfried Barna, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye főlevéltárosa bodolai Vén Zoltán életútján keresztül mutatta be az első világháborúban hősi tetteket végrehajtó, a későbbi rendszerek által megbízhatatlannak minősített magyar tiszt sorsát, aki kitüntetések, hősi rangfokozatok birtokában segédmunkásként élte életét a két világégés után, és szociális otthonban hunyt el Balatonbogláron.
Az elméleti ismertetőket követően Nagy Zoltán, az első világháború szakavatott helyi kutatója, első világháborús ereklyegyűjtő a hadi viseletekről tartott ismertetőt, saját gyűjteményéből hozott tárgyak mellett a Székely Virtus Hagyományőrző Huszár Egyesület tagjai segítségével élőben is bemutatta a harci öltözetet és kellékeit.
Konferenciának ugyan nem mondható a tegnapi értekezlet, de családias hangulatú, tanulságos történelemóráknak annál inkább, amelyek a helyi vonatkozások miatt is számíthattak volna sokkal nagyobb érdeklődésre, főként a történelem szakos tanárok és diákjaik részéről.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

GRÓF TELEKI PÁL BECSÜLETE ÉS AZ ÜRESEN HAGYOTT SZÉK
Április 3-án lesz hetvenöt éve, hogy gróf Teleki Pál önkezével vetett véget életének. Sokan máig azt gondolják, hogy a németek gyilkolták meg, ám a családi visszaemlékezések szerint nem így történt. Az viszont kétségtelen, hogy a náci Németország indirekt módon felelős a haláláért, hiszen olyasmire akarták rávenni, amit a becsülete nem engedhetett. A németek átengedését a Jugoszlávia elleni támadáshoz nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével, hisz nemrég örök barátsági szerződést kötött a magyar állam a déli szomszédjával. Tiltakozásul a halált választotta, ha már megakadályozni nem tudta az agressziót.
A nemzetközi közvélemény is méltán tarthatja úgy számon, mint a politikai-erkölcsi kiállás mintáját. Elegendő, ha Winston Churchill akkori brit miniszterelnököt idézzük meg, aki kijelentette: a béketárgyalásokon fenn kell tartani egy üres széket az általa nagy formátumúnak nevezett, életét áldozó magyar miniszterelnöknek, aki szerinte a hitleri őrülettel szembeni politika mártírja. A tiszteletadás annak is szólt, hogy a közismerten angolbarát magyar kormányfő halálával segítette hátráltatni a náci propagandagépezet működését, utolsó cselekedetével felhíva a figyelmet a világot fenyegető hatalmas veszélyre.
Az internacionalista baloldal szemében azonban a nemzetközi tekintélyű földrajztudós elsősorban az a kormányfő, akinek a nevéhez köthető az 1920-as numerus clausus törvény, amelyet a hazai zsidóság első jogfosztó intézkedéseként tartanak számon. Szokás felróni neki a második miniszterelnöksége kezdetén elfogadott 1939-es második zsidótörvényt is. Ám még ellenségei is tisztában vannak azzal, hogy ezt elődje, a Hitler-imádóvá vált – s emiatt megbuktatott – Imrédy Béla terjesztette be. Azt visszavonatni az 1938-as anschluss után szomszédunkká lett Németország árnyékában lehetetlen volt.
Jellemző korunkra, hogy Teleki Pálnak semmilyen érdeme nem írhatta felül támadói előtt ezeket a törvényalkotási fejleményeket. Holott nyilvánvalóan abszurd számon kérni a mából a később bekövetkező események fényében – helyesebben sötétjében – korábbi jogszabályokat. Mindezt egészítsük ki azzal, hogy a kormány feje nem tehető felelőssé egy személyben a kétkamarás törvényhozás többségi döntéseiért. Unokáját, a pár éve hazaköltözött, azóta elhunyt Teleki Gézát megdöbbentette az a szélsőséges, gyűlölködő hang, ahogy nagyapjáról beszéltek itthon egyesek. Apjától tudta: Teleki Pál nem volt antiszemita, voltak zsidó származású munkatársai, barátai, akiket az egész család magyarnak tekintett.
A nemzetközi hírű antropológus is emlegette, hogy nagyapja megmondta: nem örömmel írja alá a törvényt, ám Trianon után négy egyetem maradt a harmadára szabdalt országban, így gondoskodni kellett arról, hogy az elszakított területekről menekülteknek, minden kisebbségnek, nemzetiségnek igazságosan jusson hely a felsőoktatásban.
A rosszindulatú beállításokkal szemben Teleki Pál volt az a politikus, aki a hitlerista világhatalomnak ellenszegült, amikor a legtöbben nem mertek ujjat húzni vele. 1939 őszén Hitler és Sztálin paktumkötésük után Lengyelországot közös erővel elfoglalta, majd később Kelet-Európát a Baltikumtól Besszarábiáig, a Fekete-tengerig egymás között felosztotta. A kis Magyarország kormányfője viszont nem engedte áthaladni a rettegett német hadsereget. Ez hallatlanul bátor tett volt, hisz ekkortájt a Nyugat folyamatosan hátrált Hitler elől, az Egyesült Államok pedig még izolacionalista periódusát élte, és szó sem volt arról, hogy Európa ügyeibe beavatkozzon. Érthető, miért kapott dührohamot többször a magyarokat rasszista alapon lenéző führer Teleki Pál megnyilatkozásai miatt, aki sosem rejtette véka alá Hitlerrel szembeni ellenszenvét. A miniszterelnök még tovább dacolt a nácikkal: befogadta a lengyelországi menekültek százezres tömegét, ami hozzájárult a későbbi nyugati lengyel haderő megalapozásához, így Európa majdani felszabadulásához is.
Elérte például, hogy lengyel tiszti árvaként élhette túl a háborút kilencven-egynéhány lengyel zsidó gyermek is. Jellemző az állhatatos történelemhamisító tendenciákra, hogy a Wikipédia azt írja: Telekinek választania kellett Németország, illetve az angolszász hatalmak és a „velük potenciálisan szövetséges Szovjetunió között”. Ugyan hogy minősítheti bárki akkori angolszász szövetségesnek a Szovjetuniót, amely Németországgal állt szövetségben 1941 nyaráig? S miként érheti gyanúsítás azt a Teleki Pált, aki miniszterelnöksége elején – míg a Time magazin 1938-ban az év emberévé választotta Hitlert – betiltatott minden nyilas, nácibarát szervezetet?
Nem véletlen, hogy Márai Sándortól Illyés Gyuláig, Keresztury Dezsőtől Vas Istvánig a magyar értelmiség színe-java méltatta tevékenységét, tisztelte emlékét. Göncz Árpád volt köztársasági elnök is támogatta 2004-ben, hogy szobrot állítsanak Teleki Pálnak Budapesten, a balliberális vezetés azonban az ő véleményét is lesöpörte az asztalról, s nem engedélyezte. Így Balatonboglár fogadta be Rieger Tibor alkotását. A hazai közélet szégyene, hogy a fővárosban nem lehet emlékműve az önfeláldozó, az erkölcsi értéket a politikai érdek fölé helyező magyar államférfinak.
Megyeri Dávid
Magyar Idők (Budapest)